agitatio

agilis agitatio – az új nézőpont.

A Nagy Blöff

Az EU soros elnökségét betöltő Ausztria kancellárja hétfőn találkozott az európai bevándorláspárti erők arcával, Emmanuel Macronnal. A megbeszélés utáni sajtótájékoztatón arról beszéltek, hogy mind a ketten egyetértenek a külső határellenőrzés megerősítésében, és abban, hogy a bevándorlók országaiba közvetlenül vigyék el a segítséget. De vajon tényleg akkora pálfordulás történt, hogy már a francia elnök is azt akarja, amiről Magyarország három éve folyamatosan beszél?

A válasz röviden természetesen az, hogy nem. Nagyon nem. Pontosan ugyanazt akarják, amit idáig, csak a közeledő EP-választások és csökkenő népszerűségük miatt új eszközökhöz kellett nyúlniuk, amelyben úgy tűnik, hogy kiemelt feladatot szánnak a kezdetektől fogva ‘bevándorlásellenes’, és ezáltal még nem hitelvesztett Sebastian Kurznak.

Azt érdemes látni, hogy Macron egy újonnan létrejött mozgalom vezéreként lett francia elnök, emiatt egyaránt vannak baloldali és jobboldali szavazói is, akiket a kampányban egyszerre kell kielégíteni. Mivel az alapvető politikai törekvését már többször kinyilatkoztatta, vagyis, hogy ő ‘Orbán Viktor ellenfele’, így nem lehet kétséges, hogy elkötelezett a bevándorlás mellett. Azonban ahogy Európában, úgy Franciaországban is egyre többen nézik aggodalommal a bevándorlással összefüggő nehézségek növekedését. Ráadásul ezeknek az embereknek egy jelentős része Macron szavazója, akiknek voksaira számít a májusi választásokon is. Ahhoz, hogy ne veszítse el őket, kedvezményeket kell tennie a számukra is. Olyan kedvezményeket, amiktől eloszlik aggodalmuk a bevándorlás további veszélyeitől. Emlékezzünk, hogy Macron a kezdetektől fogva kettős beszédet folytat, mert amíg folyamatosan a bevándorlás támogatása mellett érvel, addig a francia-olasz határ a mai napig le van zárva.

Hogy ezt az ellentétet feloldja, és hogy egyszerre kedvezzen a bevándorláspárti és bevándorlásellenes szavazóinak is, ugyanehhez a kettős beszédhez nyúl. A probléma leginkább abból ered, hogy míg a bevándorláspártiak igényeit teljes mértékben kiszolgálja, addig a bevándorláselleneseknek tett gesztusok inkább csak retorikai természetűek. Ilyennek számít egy hivatalosan bevándorlásellenesnek titulált politikussal való mutatkozás, valamint az olyan dolgokról való beszélés, mint hogy meg kell védeni a külső határokat, és hogy a segítséget kell odavinni a problémás országokba. Hogy a külső határok védelme alatt mit kell valójában értenünk, azt pont a Sargentini-jelentésről való szavazás napján mondta el Angela Merkel német kancellár.

Ne legyenek kétségeink: nem azért akarják elvonni tőlünk a határfelügyelet jogát, mert képtelenek vagyunk megvédni azt, hanem pont azért mert nagyon is meg tudjuk védeni. Az külön pikáns, hogy mindezt a 'szolidaritás' jegyében tennék.

Ne legyenek kétségeink: nem azért akarják elvonni tőlünk a határfelügyelet jogát, mert képtelenek vagyunk megvédni azt, hanem pont azért mert nagyon is meg tudjuk védeni. Az pedig különösen pikáns, hogy mindezt a 'szolidaritás' jegyében tennék.

Közzétette: Kimondjuk – 2018. szeptember 17., hétfő

 

De lényegében ugyanez hangzott el a Macron-Kurz találkozón is, amikor mindketten kijelentették, hogy támogatják az Európai Bizottság javaslatát a Frontex európai határ- és partvédelmi ügynökség megerősítésére, a jelenlegi 1.500 fős létszám 10.000 fősre való bővítésére. Kurz még azt is hozzátette mindehhez, hogy egyes országokat, akik kicsit szkeptikusabbak ebben – itt Magyarország kivételével Spanyolországot, Olaszországot és Görögországot említette – meg kell győzni. Ez összefüggésben áll Merkel szavaival, amelyek a nemzeti szuverenitás csorbításáról szólnak.

A jövő forgatókönyvei

Nem tudok jósolni a kristálygömbömből, de jelenleg minden jel abba az irányba mutat,  hogy a brexit miatti kiválással továbberősödő francia-német tandem új törésvonal kihasználásával akarja bebiztosítani hatalmát. Ez pedig nem más, mint a bevándorláshoz való viszonyulás kérdése. Az látszik, hogy ebben a kérdésben a baloldali tömb a liberálisokkal és zöldekkel kiegészülve összezár, azonban a néppárt eléggé megosztott. Egyes, főleg északi országokból származó képviselői támogatják a bevándorlást, míg a keleti és déli országok képviselő inkább ellenzik azt. Ezt a megosztottságot kihasználva Macron a saját országában is sikeres recept szerint vonzana el papíron konzervatív képviselőket a jobboldaltól, hogy politikai ambíciói utolsó akadályát, az Európai Néppártot is elhárítsa az útból. Ha sikerül a néppártból képviselőket a saját mozgalmának megnyernie, akkor az utolsó olyan tényezőt is sikerül kiiktatnia, ami a szorosabb európai együttműködéséről alkotott képére – nevezzük mondjuk Európai Egyesült Államoknak – veszélyt jelenthet.

Azonban a bevándorláspárti erők mögött sem ostobák állnak, így pontosan látják, hogy önmagában a ma érvényes felosztás szerinti képviselők megnyerésével még nem érhetnek el többséget, főleg ha a bevándorlásellenes erők is egy egységkoalícióba tömörülnek, hiszen májusban jönnek a választások. A kampány központi eleme már ma is világosan látszódóan a bevándorlás kérdése lesz, így ha ők teljes mellszélességgel beleállnának a bevándorláspártiság oldalára, akkor annak katasztrofális eredménye is lehetne az ő számukra nézve. Éppen ezért szükséges átvenni a kezdeményezést és a téma meghatározását a saját térfelükön tartani. Mivel azonban 2015 óta a bevándorlás pártján állnak, és ugyanettől az időponttól kezdve a magyar miniszterelnök képezi az ellenpólust, így hirtelen bevándorláskritikussá arcvesztés nélkül nem lehet válni, főleg ha a választás utáni politikával önmagukkal kellene szembemenniük, hiszen az intézkedéseik továbbra is azt fogják támogatni.

Ennek megvalósításához le kellett igazolniuk egy kezelhető, és a válság kezdete óta bevándorláskritikus politikust. Mivel az újonnan megválasztottak közül az olasz kormány és a cseh kormány is komolyan gondolja azt amit mond, kézenfekvőnek tűnt a németek érdekekre mindig is fogékony osztrák kancellár ‘felkérése’ a feladatra. Így esett a választás Sebastian Kurzra, aki készségesen elvállalta a megbízást, még ha ennek ára a kormánykoalíció szakadását jelentené is.

A terv világos, már csak egyetlen feladat van: meggyőzni az embereket, hogy a mi bevándorlásellenességünk jobb választás a keményvonalasabb magyar és olasz megoldással szemben. Ennek bizonyítására pedig a Sargentini-jelentés volt hivatott, amely jogi szempontból valószínűleg eredménytelennek bizonyult, de annyi politikai hozadéka mindenképpen volt, hogy megbélyegezze Magyarországot, és így azt lehessen mondani, hogy “lehet, hogy Magyarország bevándorlásellenes, de ott csorbulnak a szabadságjogok; mi is látjuk a bevándorlás veszélyeit, de mi igazi demokraták vagyunk”.

Kurz tehát úgy mérte fel a helyzetet, hogy karrierje szempontjából valószínűleg többet profitál, ha behódol a hatalmasoknak – Manfred Weber is hasonló taktikát választott -, de óriásit kockáztat, amikor a Sargentini-jelentés támogatásával végső soron korábbi önmagával került szembe. Kormánykoalíciós partnere, az osztrák Szabadságpárt ugyanis már bejelentette, hogy nem fogadja el a jelentés érvényességét és vizsgálja a jogi lehetőségeket. Tehát ha a valódi bevándorlásellenesek elég ügyesen kommunikálnak, akkor nem a Kurz-féle vonal fog tőlük szavazatokat nyerni, hanem a bizonytalankodó jobboldal fog a valódi bevándorlásellenesekre voksolni. Ez az a küzdelem, aminek kimenetelét ma még szinte lehetetlen megjósolni. Amit viszont egyáltalán nem nehéz megjósolni, hogy bármi is lesz a májusi szavazás kimenetele, a bevándorláspártiság éllovasának szerepében tetszelgő Macron biztosan veszít. Ha ugyanis nyernek a bevándorlásellenesek akkor egyértelmű a bukás, azonban ha a bevándorláspártiak nyernek, akkor sem lesz túl sok oka az örömre, mert egy Németország dominálta Európa kiépítését sikerült francia elnökként előidéznie.

A miniszter félrelép?

Az ősz a politikában is elhozta a szezonkezdetet, így nem csodálkozunk, ha a haladó média nem győzi napirenden tartani ismét az oktatás és  az egészségügy kérdését. A legutóbbi, szenzációként tálalt hír, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetőjének gyermeke és unokái is külföldön tanulnak. De vajon egy ilyen helyzetben a sokat hangoztatott oktatás szabadsága vagy a példamutatás a fontosabb érték?

A kérdés persze költői, a helyes válasz pedig úgy hangzik, hogy attól függ. Hiszen kis hazánkban, itt a Kárpát-medencében szerencsére mindenkinek meglehetősen fejlett a morális ítélőképessége. Így lehet az, hogy egy eldobott pelenka képezheti a közbeszéd és közítélet tárgyát, míg egy Szabadság-hidat beborító szeméthalomnál már ugyanaz a kánon sokkal megengedőbb álláspontot vesz fel. Hasonló a helyzet, amikor egy olyan, minden tudományos vonatkozást nélkülöző, a hallgatók által érdektelennek mutatkozó és munkaerőpiaci szempontból haszontalan képzést, a képzéseket fenntartó és működtető minisztérium döntése nyomán az adófizetői finanszírozásból önköltségessé átsoroló határozattervezetet a oktatás szabadságának megszüntetéseként értékelnek, miközben kifogásolják, hogy egy 68 éves orvosprofesszor, az Országos Onkológiai Intézet korábbi főigazgatója miért magániskolába járatja gyermekét az állami közoktatás helyett.

Szeretném hinni, hogy a tanszabadság mindenkire vonatkozik, így akinek anyagi lehetőségei engedik, az költségesebb képzés keretében is taníttathatja gyermekeit. Persze a kritika úgy hangzik, hogy mennyire lehet hiteles az a vezető, aki saját gyermekét sem íratja be az általa felügyelt oktatási rendszerbe. Tekintve, hogy Kásler Miklós  beiktatása éppen a nyári szünet előtt, május 18-án történt, szeretném megkérdezni a magukkal szemben mindig engedékenyebb erkölcscsőszöket, hogy ők az ő helyében hogyan cselekedtek volna? Talán a tanítási év végén, az oktatási szünet közben, külön kérvénnyel kivették volna gyereküket az addigi iskolájukból, hogy a haladó média összeférhetetlenségi elvárásainak megfeleljenek?

Vagy lehet, hogy sokkal inkább arról van szó, hogy a független sajtó rossz szemmel nézi az olyat miniszteri nyilatkozatokat, mint

„a magyar kultúra és történelem elképesztően gazdag, ezt jobban ki kell aknázni például az oktatásban, nevelésben, amit már az óvodában el kell kezdeni és folytatni az iskolában”

vagy esetleg mint a

„magyar hagyományokra épülő, korszerű oktatás a célunk”

de könnyen lehet, hogy ez volt az, ami igazán nem tetszett nekik

„Már az óvodában, majd az iskolában is láthatnak a gyerekek ezért például kisfilmeket, filmsorozatokat Kinizsi Pálról, Toldi Miklósról, Hunyadi Jánosról vagy a magyar szentekről. Ezekkel, a magyar népmesékből, a magyar versekből vagy népdalokból álló sorozatokkal a nemzeti identitásukat szeretnénk erősíteni”.

Az, hogy a média politikai elköteleződésétől függően ítéli meg egyes személyes tevékenységét, nem újdonság. Az, hogy sokszor saját logikájukat is szelektíven alkalmazzák, szintén megszokott, mint ahogy az is, hogy kritikáik jelentős többsége a saját maguk által vélt erkölcsi fölényükre támaszkodik. Ami azonban kétségtelenül új elem, hogy immár az egyes szereplők családtagjait is bevonják politikai manipulációikba és kioktató csatározásaikba, ha érdekeik úgy kívánják. Én őszintén remélem, hogy ez csak egyszeri, véletlen alkalom volt, és nem egy új stratégián alapuló általános irányvonal.

Választási stratégiák

A minap véletlenül belefutottam az atv egyik műsorába, ahol Molnár Csaba, a Demokratikus Koalíció alelnöke adta elő sajátos narratíváját az aktuális európai politikáról. Ezen felbuzdulva vettem a bátorságot és összegyűjtöttem, hogy az áprilisi kudarc után melyik párt, hogyan próbál készülni a 2019-es európai parlamenti választásokra. Választási körkép az EP-kampány előtt.

Sokan, sokféleképpen elemezték már a tavaszi helyzetet, így én ettől most megkímélném az olvasót. Részint mert ezek az elemzések leginkább a felelősség alóli kibúvási lehetőségeket keresték, részint mert mégiscsak a jövőre való felkészülés visz előre. Így tehát megkísérlem összegezni, hogy a pártok milyen üzenetekkel próbálják visszaszerezni sokadszorra megtépázott reputációjukat és a választók bizalmát a májusi európai parlamenti választásokon. Annyi előnyük mindenképpen van, hogy az EP-választás tisztán listás, így az összefogás nevű szappanopera előadásától ezúttal megkímélik saját választóikat, és talán több energiájuk marad elmagyarázni, hogy mit is gondolnak a világról. Nem lesz egyszerű dolguk, mert mindegyiknek meg kellene különböztetnie magát a többiektől, méghozzá lehetőség szerint vonzóbb formában. Lássuk hát az egyes pártok lehetséges stratégiáit!

 

Demokratikus Koalíció

Mivel a gyűjtésre vonatkozó ihlet is tőlük ered, ezért kezdjük a vezérét mostanában meglehetősen ritkán szerepeltető Demokratikus Koalícióval. Azt hiszem, azt mindenképpen jól mérték fel, hogy a közvélemény a DK-t Gyurcsány Ferenccel azonosítja (ez egyébként a Molnár Csaba interjú elején is elhangzott, hogy a kettő nem egy és ugyanaz), így a volt miniszterelnök karaktere legnagyobb előnye, de egyben legnagyobb hátránya is a pártnak. Előnye, mert egyértelműen megkülönbözteti a többi mikro párttól, hátránya mert az elutasított politikus egyben a fejlődés gátját is jelenti. És bár a ‘nagy bejelentést’ szeptember 15-ére ígérték, az eddigiek alapján az alábbiak tűnnek biztos elemnek:

  • Gyurcsány feltűnő elrejtésével párhuzamosan megpróbálnak új, kevésbé elhasználódott arcokat felépíteni (Gréczy Zsoltot, Vadai Ágnest és az EP kampányban különösen Molnár Csabát).
  • Negligálni próbálják a Fidesz narratíváját, miszerint Orbán Viktor Európában egyáltalán nem tényező, csak a C ligában focizik. Szerintem ez nem a legjobb stratégia, mert nehezen magyarázható, hogy akkor ugyan miért akar vele közösen mutatkozni az új, bevándorlás elleni európai jobboldal minden fontos vezetője. Nagyszerű érzékkel ráadásul sikerült mindezt a már egyre többek által rebesgetett Trump-találkozó előtt bemondani. Óriási kapufa.
  • Következő lényeges elem, hogy Európában megszűnt a bevándorlási válság, hiszen a 2015-ös szint 4%-ára csökkent a regisztrált menedékkérők száma. Érezhetően ők nem elkerülni próbálják a baloldal számára az utóbbi időben nem sok babért termő migrációt, hanem egész egyszerűen letagadni annak jelentőségét. Mivel az EP-választás is lényegében belpolitikai ügy, és mivel Magyarországon a határkerítésnek köszönhetően valóban megszűnt a probléma láthatósága, ezért akár még jó elképzelésnek is tűnhetne, csakhogy pont a szigorú intézkedések miatt nincsenek nálunk bevándorlók, így a fenyegetettség ugyanúgy megmaradt. Éppen ezért ezt a stratégiát választani, már nemcsak kapufa, hanem inkább öngól. Arról nem is beszélve, hogy milyen szépen be lehet majd ezeket az interjúkat újra játszani, amikor mégis megindul az a több millió ember a túlnépesedett Afrikából, akiknek jelen állás szerint valóban nem lesz más választásuk.
  • A narratívatagadás mellett a további kampányelemeket a már megszokott, és eddig be nem vált panelek jelentik, miszerint Oroszország folyamatosan növeli befolyását a térségben, és hogy a Fidesz kiléptetné Magyarországot az unióból. Persze, hiszen a törzsközönség igényeit ki kell szolgálni.
  • Úgy tűnik tehát, hogy a DK hazárdjátékot játszik, amikor mindent feltesz az egyre inkább csökkenő népszerűségű Európai Egyesült Államok víziójára. Ez bár világos ellenpólust jelent, de meglehetősen be is korlátozza a párt lehetőségeit.

 

MSZP

Itt most nem tudom megítélni, hogy az MSZP ezúttal is beviszi magával a parlamentbe a Párbeszédet, ahogy áprilisban tette, vagy inkább magukra hagyják a mikro pártot. Karácsony Gergely mindenesetre mintha már bejelentkezett volna egy hasonló, listavezető szerepére, de a szocialisták úgy tűnik, hogy inkább elhatárolódtak tőle. Mindenesetre ami új, hogy egyfajta ‘Európa-párti hazafiként’ akarják meghatározni magukat. Ez kétségtelenül mást képvisel a Gyurcsány-párthoz képest. Ezen kívül azonban nem sok új, és főleg nem izgalmas témával rukkolnak elő.

  • Az világosan látszik, hogy a párt fő témája a kivándorlás lesz, amihez a Publicus Intézet szállított kutatási eredményeket. Az intézet szerint ugyanis 1,5 millióan tervezik elhagyni az országot.
  • Ebben a témában szintén látok veszélyeket, ugyanis ha valóban komolyan gondolja a párt azt, amit állít, akkor erre valamilyen megoldást neki is javasolnia kell. Ezt meg is kíséri megtenni, méghozzá nagyon demokratikus módon. Egészen pontosan úgy, hogy – kapaszkodjunk meg, zseniális! – egy konzultáció keretében akarja meghallgatni az emberek véleményét, amiből aztán levonja a megfelelő következtetéseket. Azt, hogy a konzultáció miért hat olyan komikusan az MSZP részéről, remélem nem kell ecsetelni. Ha mégis, akkor gondoljunk nyugodtan a Fidesz által indított nemzeti konzultációkra, és az azt kritizáló szocialista véleményekre.

 

LMP

Az LMP-t sújtották talán legjobban a választási kudarcot követő belső viszályok, hiszen a komplett vezetés lemondása után, az etikai bizottságról (sic!) kikerült verekedés hangfelvételével, valamint a bohózatba illő, az összefogásosdit koordináló párttagok kvázi eltiltásáig sok minden tépázta egyébként sem túl acélos népszerűségüket. Nem is csoda, ha valami újat kellett húzniuk, hiszen a legtöbb közvéleménykutató jelenleg a parlamenti küszöb alá méri őket.

  • Az LMP erős embere, Ungár Péter a “Fejezzük be a demokráciasiratást és a moralizálást!” című írásában arra meglepően helyesen hívja fel a figyelmet, hogy aki nem hajlandó a bevándorlás kérdésében a Fidesszel semmiben sem egyetérteni, az lényegében 3,3 millió potenciális szavazótól vágja el magát. Éppen ezért arra a következtetésre jut, hogy “Orbánnak akár igaza is lehet”. Azt is talán elsőként ismerte fel az ellenzéki térfélen, hogy ha valaki valaha is meg akarja szorongatni a kormánypártot, annak nem a nemcsak a pártpreferenciájukban, hanem politikai aktivitási hajlandóságában is bizonytalan szavazókra kell továbbra is hajtania, hanem meg kell próbálnia csökkenteni a Fidesz táborát. Hátránya ennek a stratégiának, hogy meglehetősen elkésve történt a felismerés, amivel félő, hogy csak az egyébként is kétes hitelességét erodálja tovább a párt. Hiszen egy ilyen taktikai megfontolásból eredő arcvesztés nehezen eladható a választók felé.

 

Jobbik

A bevándorlás kérdésében szigorúbb LMP azonban már a Jobbik számára is lehet egy kompromisszum alapja, hiszen a baloldali fordulattól függetlenül, azért az egykor nemzeti radikális párt még most is sok esetben szkeptikus a bevándorlással szemben. Legalábbis a szavazóinak egy része egészen biztosan. Ez a közös pont pedig azon túl, hogy beleillene a mostanában indokolatlanul sokat hangoztatott 21. századi pártok koncepciójába, még hitelesítené is a Jobbik balra, de mindenképpen középre történő húzását, hiszen az LMP-vel való szövetség legitimálná a balos szavazók szemében is. Szükségük is lenne rá, mert  a pénzügyi gondokkal küzdő párt nemcsak az identitását vesztette el, hanem a vezetőjét is, ami által esélye sincs arra, hogy kezdeményezői szerepben tűnhessen fel a politikai porodon. És ha mindez nem lenne elég az egykor szebb jövőben reménykedő pártnak, a bizonytalanságot kihasználva egy új formáció startolt rá a kialakult helyzet előtt értetlenül álló, korábban a törzsbázist adó tagságára.

 

Mi Hazánk

Fiatal párt, a felszínen maradásért küzd, elsődleges célként a Jobbikból kiábrándult radikális szavazókat akarja magához édesgetni. Ennek megfelelően a programpontjai is mintha a 10 évvel ezelőtti viszonyokhoz igazodnának, úgymint a halálbüntetés visszaállítása, a cigány-magyar együttélés nehézségei, és az Európához való viszonyulás felmelegített megközelítése.

A Mi Hazánk ugyanis újra elővette az EU-tagságról szóló népszavazás ötletét. Ezzel kétségtelen, hogy megcélozták azt a piaci rést, amiről a Jobbik önként lemondott, és így gyakorlatilag képviselet nélkül maradtak sok százezren, de vajon egy Jobbik 1.0 mennyire tudja újra meghatározni a közbeszédet, ahogy azt Toroczkai László elnök a korábbi Jobbikról állította. Persze az is lehet, hogy nekik van igazuk, hiszen ha semmi innovatív elemmel nem rukkolnak elő, cserében hitelességet és megbízhatóságot mutatnak a jól bevált témákban, akkor a zavarosban való halászás révén sok tízezer szimpatizánst el tudnak csábítani az önmagát kereső Jobbiktól. Én nem hiszem, hogy jelenleg ennél komolyabb ambíciókkal rendelkeznének.

 

Momentum

A Momentum legfőbb problémája az ötlettelenség és a professzionalizmus hiánya. A nolimpia kampány során elért siker(?), szemmel láthatóan megszédítette a meglehetősen tapasztalan politikus palántákból álló pártot, és képtelenek túllépni azon, hogy a 15 perces hírnév az ő esetükben szó szerint értendő. Bár a párt életében valóban jelentős belpolitikai sikerként lehet elkönyvelni, hogy visszakozásra kényszerítették a kormányt egy fontos kérdésben, de arról rendre elfelejtkeznek, hogy a téma lent hevert a földön (egészen pontosan felnagyításra került a liberális sajtó által), valamint az összefogás mintapéldáját sikerült az akkor még civilnek gondolt mozgalomnak megvalósítania azzal, hogy a fővárosban hagyományosan erősebb ellenzék beállt a kezdeményezés mögé, és szervezetet, erőforrást bocsátott a momentumosok rendelkezésére. A show-t akkor ugyan elvitték, de ekkora mozgósításra azóta sem voltak képesek, és a párttá alakulásuk bejelentésével vélhetően már nem is fognak az immár bennük is riválist látó ellenzéki erők támogatása nélkül.

Ezek fényében kell értelmezni a Macron francia elnök mozgalmának magyarországi fiókszervezetének minden cselekedetét. Természetesen unió- és integrációpártiak, a bevándorlás és melegházasság sem áll tőlük messze. Tulajdonképpen a meglévő baloldali pártoknak egy fiatalított, és a vezetők reményei szerint még nem annyira lejáratott változataként szeretnének funkcionálni. Mivel sok újdonságot nem is mutatnak, ezért elemezni sincs nagyon mit. Inkább csak bemásoltam az önmeghatározásukat és Európához való, szándékolt viszonyukat:

Igenis van mitől félnie a populistáknak és önjelölt “erős embereknek”, mert a jövő Európájában, amit Macron is képvisel, nincs helye a múltból itt ragadt feudális pártállamoknak és gyűlölködve fröcsögő zsebautokratáknak.

Ez tehát a közelgő EP választások tétje: erős Magyarország egy egységes Európában, vagy gyenge és széthúzó “nemzetek Európája.”

A Momentum álláspontja ebben a kérdésben egyszerű: Európa nem volt, hanem lesz!

 

Fidesz

És bár a felsorolás alapvetően a vesztes pártokról szól, azért a teljesség kedvéért néhány mondatban megemlíteném a kormánypárt választási stratégiáját is. Az ő helyzetük lényegében a legegyszerűbb, köszönhetően annak, hogy a megfelelő témát választották, amit a megfelelő módon kommunikáltak, így lényegében nincs is más dolguk, mint folytatni az eddig megkezdett utat. Lényeges könnyebbség, hogy a politikai diskurzust teremtő Orbán Viktornak sok követője lett az évek során Európa-szerte, hiszen nagyon úgy tűnik, hogy a sikert jelentő Szent Grál ma az ő birtokában van. Ennek megfelelően a kampány fő üzenete is a legkönnyebben befogadható és értelmezhető, miszerint a bevándorlásellenes erők csapnak össze a bevándorlást támogatókkal. Rövid, konkrét, világos. Ezek fényében elmondható, hogy ha májusban a Fidesz nyer, akkor az egészen biztosan nem a véletlen műve lesz.

Senkik országa

Különös élménnyel gazdagodtam a hétvégén, ugyanis személyesen is áldozatul estem annak a mindent átszövő felsőbbrendűségi érzésnek, amelyről idáig többnyire csak közéleti szereplők tapasztalatai alapján volt alkalmam írni. Szubjektív beszámoló egy szürreális találkozóról és a liberális lelkületről.

A történet egy általános iskolai osztálytalálkozóval kezdődött – illetve némiképp előbb, az április 8-ai újabb Fidesz győzelemnél, de ez csak a kontextus miatt érdekes. Ezt követően ugyanis egy régi barátom, korábbi osztálytársam messengeren írt üzenetet, hogy találkozzunk és egy sör mellett beszéljük meg, hogy én, mint elvileg értelmes, diplomás ember miért szavaztam a Fideszre. Kicsit furcsának tűnhet, hogy miért kellene egyáltalán bármilyen döntésem miatt is egy viszonylag régen és ritkán látott embernek magyarázkodnom, de szívesen elfogadtam a felkérést, főleg mert szeretek a politikáról konstruktív vitát folytatni – nem véletlen az sem, hogy blogot írok.

Sajnos a találkozó egyéb elfoglaltságaim miatt az általa javasolt időpontban nem jött össze, de felajánlottam, hogy egy következő alkalommal szívesen bepótolhatjuk. Ő ehhez akkor meglepően ragaszkodott, de gondoltam valóban arra kíváncsi, hogy mit gondolok arról, hogy az új európai trend katalizátorának szerepében miért pont kis hazánk tetszeleghet. Bár tavasszal a találkozó mégsem jött össze, de mivel júniusban tartjuk a 15. évi osztálytalálkozónkat, gondoltam ez az alkalom is tökéletes lehet erre. Ezután másfél hónap csend következett.

Miután közeledett a találkozó, a szervezés is elkezdett felpörögni. Mivel maga a buli abban a Budapesthez közeli kisvárosban volt, ahova általános iskolába jártunk – és mivel mindketten Budapesten lakunk -, ezért felajánlotta, hogy elvisz kocsival. Milyen kedves gesztus, gondoltam, de mivel én is autóval járok-kelek, és mivel egyéb programjaim is voltak, amik miatt nem szeretem magam másokhoz kötni, ezért ezt a felajánlást is kedvesen, de visszautasítottam. Maga a buli szombat délután kezdődött, és a történet is itt kezdett el egyre furcsábbá válni. Mivel a péntek estém az éppen zajló világbajnokság miatt a szokásosnál később zárult, és mivel szombat délelőtt is programom volt, ezért úgy terveztem, hogy délután még pihenek egyet, hogy kisimult arccal és kipihenten jelenjek meg régen látott ismerőseim előtt. Azonban a srác megint írt, hogy mikor érek oda. Miután felkeltem délutáni sziesztámból, azonnal válaszoltam neki, hogy lassan indulok. Sürgetése még ebben a pillanatban is a baráti szeretet kifejeződése volt számomra. Erre válaszolt, hogy pont itt van előttünk, és hogy megvár. Finoman megint vissza kellett utasítanom, hogy még el kell készülnöm, és különben is mit számít már az a néhány perc.

És akkor elérkeztünk az osztálytalálkozóhoz: mondhatnánk, hogy a szokásos mederben folyt (bográcsozás, italozás, nosztalgiázás), nem szokásos hangulatban, hiszen úgy gondolom, mindenki jól érezte magát. Ilyen körülmények, és hosszú felvezetés után jutottunk el történetünk lényegéhez, a „vitához”. Én ezt itt már nem igazán akartam erőltetni, mert rajtunk kívül szemmel láthatóan nem érdekelt senki mást, de hát a szavamat adtam, az meg ugye abban az értékrendben, amiben szeretnék hinni, szent. Emberünk természetesen nem tántorított, és még az sem zavarta, ha ennek eszkalálódása miatt többen is otthagyják a bulit. Így hát néhány maradtunk még, de kormánypártiként egyedül voltam. Persze ez a helyzet engem nem szokott elriasztani, szívesen vállalom véleményem egy kvázi bizottsági meghallgatáson is.

A probléma nem is a létszám aránytalan elosztásával volt, hanem azzal, hogy jóhiszeműen, de utólag belátva némiképp naivan arra számítottam, hogy valódi, higgadt és releváns véleményütköztetés lesz, hiszen egy alapvetően baráti társasági összejövetelen vagyunk, de óriásit tévedtem. Az első néhány perc alapján világossá vált, hogy ez nem bizottsági meghallgatás, hanem kivégzés lesz, méghozzá bármi áron. Így már összeállt a kép, hogy miért próbált minden alkalmat megragadva, lehetőleg minél előbb találkozni velem. Mint a gyerek, aki már nagyon várja, hogy kibonthassa a karácsonyi ajándékait. Azt hiszem ezzel alapvetően nincs is semmi gond. A gond ott kezdődik, amikor a vitakultúrádban meglévő hiányosságokat azzal az örökérvényű módszerrel próbálod felülírni, hogy annak van igaza, aki hangosabb. És aki többet beszél. Nem mértem, de a „vitára” fordított összidő 90%-a biztosan hozzá volt köthető. A maradék 10 pedig azért tűnik elfogadható részeredménynek a számomra, mert minden elkezdett gondolatmenetemet közbekiabálással szakította félbe. Emblematikus pillanat volt, amikor az egyébként vele többnyire mindenben egyetértő társai próbálták finoman a tudtára adni, hogy ha valóban választ szeretne, akkor legalább levegővételnél engedjen szóhoz jutni. Aki nem erős, az erőszakos, ugye. Mivel már így is úgy éreztem magam, mert egy Mónika showban, ezért azt gondoltam, hogy nem az egymás túlkiabálása tűnik a legjobb stratégiának, hanem inkább abban a kevés, de rendelkezésemre álló időben próbálok tárgyilagos válaszokat adni. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy itt azért már némi alkoholt elfogyasztottunk, ám mivel pontosan ugyanannyit ittunk, ezért azt gondolom, hogy ez valójában nem tekinthető helyzeti előnynek, egyikünk részéről sem.

Azonban a tárgyilagos és tényszerű beszélgetésekhez nem ártanának a tények, vagy legalábbis az azokban való megegyezés. Nem kívánom az olvasó elé tárni a beszélgetés menetét, annak valóban semmi értelme nem is lenne, mint ahogy sajnos már akkor sem volt, de néhány eszembe jutó példán keresztül szeretném érzékeltetni, hogy ha elég hangos és magabiztos vagy, akkor a vitakultúra mellett érvelési készségre sincs szükséged. Így lehet olyan megállapításokat tenni, mint hogy

  • a BBC egy szaúdi milliárdos tulajdonában van,
  • a CNN nem demokrata,
  • a Suzukit (ami soha nem volt állami tulajdon) a Fidesz adta el, ahogy a Szerencsi gyárat is (1991-ben privatizálták).

Ezek az evidenciák most így lehet, hogy viccesnek hatnak, de hidd el, hogy élőben inkább szürreális volt. Cáfolatot pedig azután már végképp nem akarsz adni, amikor jobban tudja a fizetésed pontos összegét, mint te magad. És sajnos ez sem vicc. Annyira biztos az általa kreált világ valóságtartalmában, hogy még ebben a kérdésben is nemhogy vitába szállt veled, de képtelen vagy meggyőzni – hosszas próbálkozás persze nem volt, hiszen semmi köze hozzá, de a helyzet abszurditása még engem is meglepett. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a fejében előre lejátszott meccseket akarná most élesben újra vívni, ezért az általa korábban elképzelt válaszokkal vitatkozott. Többek között az is ilyen volt, amikor az egyik közös barátunkat hozta szóba, aki Londonban megismerkedett egy pakisztáni lánnyal, akinek az apja korábban haditudósítóként dolgozott. Mivel számomra ez az információ újdonság volt, és mivel kedvelem a közös ismerősünket, ezért emlékszem, hogy az futott át az agyamon, hogy biztos milyen büszke lehet rá. Ehhez képest megkaptam, hogy őt is mennyire utálom, pedig mennyivel több nálam. A csodálkozástól billiárdgolyónyi méretűre kerekedett szemeim vonták el figyelmem a válaszáról, amikor közöltem vele, hogy itt most saját fantáziájával vitatkozik, ezért csak annyira emlékszem, hogy nem sikerült kizökkentem magabiztos szerepéből, hiszen ezt is jobban tudja. Nehéz ilyenkor bármit tenni. Visszatérő elem volt még részéről az is, amikor azt ismételgette, hogy “utálom a magyarokat”. Hogy ez pusztán irónia volt részéről, vagy egy őszinte vallomás, azt nem sikerült kideríteni, mert szándékosan nem akartam rákérdezni erre a már láthatóan előre legyártott panelre sem, hiába ismételte meg háromszor is.

Szóval ott állsz, hogy érdemi mennyiségű információt nem tudsz átadni, a megszólalásra vonatkozó lehetőséged megpróbálnád legalább az ordító tévedéseire használni, de mindhiába. Ilyen körülmények között azt gondolom, hogy minden további energiaráfordítás felesleges, így hát amellett döntöttem, hogy inkább csak hallgatok, mondjon bármit is. Nem fogjátok kitalálni, de ez volt a lehető legrosszabb, ugyanis az a belső frusztráció, ami a kezdetektől fogva benne volt, az érzések nélküli, vagy inkább már unott faarcom következtében még inkább felszínre tört, már ha ez egyáltalán lehetséges. Mivel a nyilvánvaló cél a gonosz, általa üldözött és lenézett világkép megsemmisítése volt, amelynek a megtestesülését jelen pillanatban én jelentettem, és mivel a „vita” során folyamatosan meglévő személyeskedő sértéseit egyre látványosabban nem vettem fel, ezért minden egyes mondatával húzott egyet az előbbin. És ez volt az pillanat, amit korábban még soha nem tapasztaltam. Nehéz pontosan megítélni, de úgy vélem, hogy mivel a célja személyem totális megtámadása volt, ezért keményebb megoldásokhoz kellett nyúlnia. Szokták mondani, hogy részeg ember nem hazudik, az meg pláne nem, akinek célja eléréséhez már kevésnek bizonyulnak a hagyományos eszközök. Ebben a pillanatban tört felszínre valódi énje. Azt idáig is pontosan tudtam, hogy mit gondolnak rólam a liberálisok, de ilyen mértékű indulatot ekkora elemi erővel felszínre törni még nem tapasztaltam. Még annál is furcsább volt, mint amikor megmondta nekem, hogy kire szavazzak, meg hogy mit olvassak.

Ugyanis ennél a pontnál a beszélgetést itt abba irányba terelte, ami az alábbi kérdezz-felek párbeszéd formáját öltötte magára:

  • Ismered a fehérvári kórházigazgatót?
  • Nem.
  • És ismered a gyulai kórházigazgatót?
  • Nem, miért kéne ismernem?
  • Persze, hogy nem, mert egy senki vagy.
  • Egy senki?
  • Igen, egy senki.

Itt ugye a munkája által ismert, és a társadalom által valóban elismert emberek ismeretségének a hiányát kérte számon rajtam. Lényegében arra az érvelési hibára építette fel mondanivalóját, hogyha ismersz olyan embereket, akiket valamiért fontosnak gondolsz, akkor megspórolhatod magadnak a mondandód érvekkel való alátámasztását. Ez a klasszikus tekintélyre való hivatkozás iskolapéldája, de máshonnan is ismerős lehet a technika. A liberálisok előszeretettel használják a tények helyett a moralizálásra épülő érvelést, amikor azt mondják, hogy aki nem pártolja a melegházasságot, az homofób, aki szerint nem kell befogadni menekülteket az gyilkos, vagy aki nem ismeri azt, akit én, az egy senki.

Mióta úgy döntöttem, hogy politikai kommunikációval is szeretnék foglalkozni, azóta az ehhez hasonló támadásokat már megszoktam (aki kurvának áll, ugye..), nem is kérem rajta számon, hiszen a blogommal is lehetséges, hogy nap mint nap megtámadom a világnézetét, ami ugye az ő önérzetét is sérti – főleg akkor, ha ezt egyre sikeresebben teszem. Szóval megértem, ha nincs fogás, attól még az indulatot valahogy ki kell elégíteni, és miközben minden igyekezetével azon volt, hogy lehetőség szerint minél mélyebben gázoljon bele a lelkembe, egy dologról megfeledkezett. Vagyis, hogy az általa követelt feltételeknek a jelenlévők közül senki sem tud megfelelni, így a kritikák, amiket a személyemnek szánt, lényegében az egész társaságot sértették. Mindenkit, kivétel nélkül. Ezt még sikerült tovább fokoznia, amikor a kormány családtámogatási rendszerét úgy határozta meg, hogy az a cigányokat segíti. És itt megint csak nem a tájékozódásbeli hiányossága az aggasztó (mivel a családi adókedvezmény a dolgozókat segíti), hanem az, hogy ezzel a mondatával egyszerre sikerült közvetve lecigányoznia a házigazdát, és még egy jelenlévőt, ugyanis mind a ketten már három lurkónak adtak életet. Amikor visszakérdeztem, hogy ugyan nem elszólás volt e a részéről, hogy az számít cigánynak, akinek három gyereke van, elégedetten slukkolt a cigarettájába, majd mindezt megkoronázandó hozzátette: de ugye tudod, hogy semmi bajom a cigányokkal.

Ezek után azt hiszem nem lehet kérdés, hogy miért nem tudnak a liberálisok olyan társadalmi támogatottságot elérni, ami valaha is a hatalom közelébe juttatná őket. Mert ha a világot csak a saját szemüvegeden keresztül vagy hajlandó nézni, ahol a Valaki és a Senki szerepeit egyedül te vagy jogosult leosztani, akkor az általad kizártak tábora könnyen lehet, hogy legközelebb a 2,8 milliót is meg fogja haladni. Sajnálom, ha a demokrácia is csak addig fontos, amíg liberális érdekeket szolgál.

Ami azonban továbbra is nyitott kérdés, hogy mégis mi tévő lehetek ezek után. A vita elől ahogy eddig, ezután sem fogok elmenekülni, ám tanulva a szombatból, ilyen esetben inkább ragaszkodom az írásbeliséghez. Egyrészt mert nem vesz agresszív jelleget, másrészt pedig minden azonnal ellenőrizhető, így legalább az alapvető tárgyi tévedésekre rögtön rá tudok világítani. A dolog személyes részét illetően megértem a rengeteg elfojtott frusztrációt (a helyzet kicsit a Havas vs. GFG klasszikusra emlékeztetett a második kétharmad után), valamint nem vagyok híve a politika kapcsolatromboló természetének, és szeretném hinni, hogy ez ezúttal sem lesz másképp.

Soros-terv 2.0

Miután a migránsok kötelező szétosztásával kapcsolatos tervének megvalósítása egyre több akadályba ütközik, a milliárdos új ötlettel állt elő, hogy az Európai Unióban meglévő politikai befolyását pénzügyi haszonszerzésre váltsa át. Erre találta ki az “afrikai Marshall-tervet”. Ahogy azt a hvg-n megjelent cikkében írja: ahhoz, hogy a terv sikeres legyen, legalább 30 milliárd euróra lenne szükség évente. A tagállamok ennek csak kisebb részét tudnák fedezni. A pénz többi részének előteremtésére feltehetően biztos tudna ajánlani ‘megfelelő hitelezőt’. Itt a Soros-terv 2.0.

Úgy tűnik, hogy az eddigi világrend képviselői rettegnek a demokráciától. Legalábbis erre enged következtetni, hogy minden hatalommal rendelkező egyén, szervezet igyekszik még a jövő májusi Európai Parlamenti választások előtt bebetonozni a pozícióját, hogy egy esetleges váltás érintetlenül hagyja üzleti, politikai érdekeit. Nincs ez másként a világ leghírhedtebb, és talán legbefolyásosabb milliárdosa esetében sem. Alig egy hónap telt el a magyar kampány óta, amiben az ellenzék mindent megtett annak érdekében, hogy letagadja Soros tervének létezését, máris itt a következő.

Csupán emlékeztetőül a ‘Soros-tervként’ elhíresült dokumentumokból:

  1. Lehetőség szerint évente egy millió muszlim bevándorló befogadása.
  2. Évente, fejenként 15.000 euro összegű támogatás ezeknek a bevándorlóknak, hogy Európa továbbra is vonzó bevándorlási célpont legyen.
  3. Ezeket a bevándorlókat utána szét kell osztani egy állandó, és kötelező mechanizmussal, amit csak kvótaként emlegetünk.
  4. Végezetül pedig fel kell állítani egy Európai Bevándorlási Ügynökséget, amely a bevándorlási jogkör elbírálását átveszi a nemzetállamoktól.

Azon túl, hogy Soros közismerten a Nyílt Társadalom erőszakos megvalósításában érdekelt, sikeres spekulánsként ritkán cselekszik a haszon reménye nélkül. Az első változatban az lett volna számára a nagy üzlet, hogy az általa behozni kívánt bevándorlókként 9 millió forintnak megfelelő összegnyi juttatást harcolt volna ki a nemzeti kormányoktól. Ha nem rendelkeznek ekkora összeggel, akkor természetesen szívesen rendelkezésükre bocsájtotta volna a hiányzó összeget, csinos kamatért persze. Vagy ahogy ő mondja: a ‘pénz piacokról’. De mi tudjuk, hogy a pénzpiac valójában kit, kiket takar.

Látván az Európában egyre inkább eluralkodó politikai hangulatot, némiképp finomhangolt a terven, bár a lényeg nem változott. Az elv tartalmi része most is ugyanaz. Az EU-nak hitelt kellene felvenni, hogy segítse az afrikai országokat, akik cserébe segítenek megszervezni a bevándorlás intézményesített szabályait. Ez évi 30 milliárd eurót jelentene, amelynek előteremtésében természetesen szívesen nyújtana segítséget. Lényegét tekintve tehát úgy finanszíroztatná a nyílt társadalom rögeszméjét, hogy még szépen keresne is rajta. Mi pedig nemcsak befogadunk több millió afrikai bevándorlót, de még fizetünk is érte. Nagyszerű elképzelés, ugye?

A cikkben ezen kívül még őszinte vallomást tesz róla, hogy a demokratikus népszavazáson kimondott Brexit visszafordítására is súlyos milliárdokat szán. Szegény briteknek sok lesz a jóból, először a gazdaságuknak okozott mérhetetlen károkat a font bedöntésével, most pedig a demokratikus választásukat akarja zárójelbe tenni.

Cikkét így zárja:

A rideg valóság rákényszerítheti a tagállamokat, hogy nemzeti érdekeiket félretéve az unió fennmaradását helyezzék előtérbe. Ezt sürgette Emmanuel Macron francia elnök aacheni beszédében, és csatlakozott hozzá Angela Merkel német kancellár is. Ha sikerrel járnak, Monnet és társai nyomába léphetnek. Ám ehhez maguk mögé kell állítaniuk Európa tömegeit. Én és a Nyílt Társadalom Alapítványok mindent megteszünk, hogy segítsünk.”

Rejtett aknák

„Németországban rengeteg ember csalással kapott menekültstátuszt, olyanok is, akiknek se valódi neve, se kora se múltja nem ismert. Ráadásul őket utána még kitoloncolni sem tudják” – adta hírül az index. A különös emlékezetkiesés nem csak azért álságos most a liberális portáltól, mert a felsorolt állítások kezdetektől tudhatóan az illegális bevándorlás lényegi elemeinek számítottak, hanem mert éppen ez az index volt az egyik hazai zászlóshajója annak a médiakampánynak, amelyik a nyilvánvalót letagadásával próbálta jobb színben feltüntetni a migránsokat. Hirtelen pálfordulásuk éppen ezért nem igazán tűnik túl őszintének, azonban valami céljuk egész biztosan van vele.

Röviden és tömören azt mondhatnánk, hogy feladta reménytelen harcát a korszellemmel, és belátta, hogy valójában mire is van elsősorban igénye az olvasóknak. Miután a bevándorlás igazi arca rárúgta az ajtót a multikulturalizmus illúziójára, az index politikai szándéktól vezérelve, az összes többi liberális médiával karöltve megpróbálta a lehetetlent, és visszazárni a szellemet a palackba. Csakhogy a sokkoló valóságot nem lehet negligálni elhallgatással, szerencsétlen sorsú menekült gyerekek és rokkantak hányattatásairól szóló helyszíni riportok garmadájával, hiszen a tét az európai emberek, a mi jövőnk visszafordíthatatlan átalakulása. És bár tényleg szörnyű emberi sorsokat is találhatunk az arctalan tömeg egyes személyei mögött, az összhatás korántsem olyan képet fest, amiért megérné ezt a kockázatot vállalni. Nagyon jól értette ezt a magyar választók többsége is, amikor a Fideszt bízta meg a kormányzás folytatásával, és úgy tűnik, hogy négy újabb ellenzéki év előtt állva, a kampány lezárultával eljutott az index szerkesztőségébe is.

Szóval a nem várt önkritika az indextől úgy tűnik, hogy a belátáson múlott, és hogy egy tudatos stratégia szerves része, mert ahogy fogalmaznak “most induló sorozatunk”, sejthető, hogy újabb hasonló témájú, a bevándorlás kérdésével kritikusabb cikkek fognak megjelenni a közeljövőben.

De hogy miért is merek ilyen messzemenő következtetéseket levonni egyetlen cikkből, ahhoz nézzük meg magát a cikket, és rögtön át fogjuk érezni annak jelentőségét.

Kezdésnek rögtön itt van az a liberális toposz, miszerint a menekülteknél nem a szándékos csalás miatt nem voltak hivatalos okmányok:

A balkáni útvonalon Európába érkező menekülteknél különböző okokból nem voltak úti okmányok. Aki valóban menekült, inkább nem vitt magával semmilyen papírt, vagy eleve hamis dokumentumokkal jutott ki az országból. Sok embernek útközben vesztek el az iratai, de voltak olyanok is, akik Németországba érkezve szándékosan semmisítették meg hivatalos okmányaikat.

Kis lépés ez az olvasónak, nagy lépés a szerkesztőségnek. Miután felülbírálták korábbi álláspontjukat, nézzünk egy másik témát, amely miatt a jobboldali sajtó szintén kiérdemelte szemükben a náci jelzőt. Eszerint nemcsak, hogy Németországba érve ismerték fel a menekültek a csalás lehetőségét, hanem már saját hazájukban is bűnözők voltak:

2015 szeptemberére ugyanis tudható volt, hogy aki szírnek mondja magát, az Németországban automatikusan menekültstátuszt kaphat. Ez súlyos hiba volt a jóhiszemű német hivatalok részéről, a menekültek pedig maximálisan kihasználták a lehetőséget. Sok ember így végképp el tudta törölni a múltját, ezzel az óhazában elkövetett köztörvényes bűncselekmények is látszólag eltűntek a semmiben. Sok esetben ez akkor derült ki ez, amikor ezek az emberek Németországban is szembekerültek a törvénnyel. Már ha a német hatóságoknak sikerül bármilyen hivatalos információt beszerezniük ezekről az emberekről az anarchiába süllyedt Szíriából, Irakból vagy Afganisztánból.”

Most pedig egy felsorolás következik azokról a botrányokról, amikor az illegális bevándorlók gyakorlatilag megbénították a befogadó országukban a jogállami rendet:

Áprilisban az ellwangeni menekülttábornál százötven menedékkérő akadályozta meg egy togói menekült visszatoloncolását Olaszországba. Három nappal később több száz kommandós hatolt be a táborba. Sikerült elfogni, majd kitoloncolni a togói férfit.”

A német alkotmánybíróság és a strasbourgi európai emberi jogi bíróság úgy döntött: nem toloncolható ki egy terrorszervezetekkel kapcsolatban álló tunéziai férfi, mert hazájában halálbüntetés várna rá.”

Kiderült, hogy az egyébként menekültként befogadott irakiak egy része visszajár hazájába szabadságra.

Súlyos hiányosságokat tárt fel a Szövetségi Bevándorlási és Menekültügyi Hivatal (BAMF) a korábbi menedékkérelmek elbírálásánál. Sokan alaptalanul vagy mindenféle bizonyíték nélkül kaptak menekültstátuszt. A brémai hivatalnál legalább 1200 olyan eset lehetett, amikor nem szabályszerűen adták meg a menekültstátuszt, ezért ott most legalább 18 ezer esetet újra át fognak vizsgálni.”

Az embernek olyan érzése támad, mintha a 888-at olvasná. A következő az egyik kedvenc részem – főleg a nyitó, és egyben magyarázkodó mondat miatt:

Az Index soha nem azonosította valódi vagy potenciális terroristaként a balkáni útvonalon Európába érkezők tömegeit, de számos adat van arra, hogy a nyitott határokat és az ellenőrzés hiányát (lehetetlenségét) terroristák is ki tudták használni.”

Soha nem azonosította, de most már igen. Ezáltal egy általuk korábban letagadott, de nyilvánvaló összefüggésre is felhívják az olvasó figyelmét. De hasonlóan jártak el a no go zónákkal kapcsolatban is:

A tisztázatlan identitások problémája a cikk elején említett jogállamiság kérdésével is szorosan összefügg. Április 13-án Essenben 300 rendőr, hetven vámos és adónyomozó tartott razziát Essen egyik legproblémásabb negyedében. A város északi része libanoni klánokhoz kötődő, szervezett bűnözői csoportok irányítása alatt áll, és az itt zajló folyamatokra csak részben van rálátása a német hatóságoknak. Többször előfordult, hogy a rivális klánok tagjai az utcán csaptak össze egymással, amibe a rendőrség alig tudott beavatkozni.”

Ezekben a negyedekben a klánok hozzák a szabályokat, az igazságszolgáltatást pedig egy békebírónak nevezett idős ember végzi a szervezett bűnözi körök megbízásából.”

„Ezt az esseni negyedet vagy a német sajtó által is no go zónának, részben törvényen kívüli területnek nevezett Duisburg-Marxloh városrészt most az ellenőrizetlen bevándorlás és a párhuzamos társadalom igazi rossz példájaként emlegetik, ami jól mutatja ennek a folyamatnak a hosszútávú negatív következményeit.

Szóval ennek a folyamatnak a hosszútávú következményeit? Mármint, hogy az illegális bevándorlásnak vannak negatív következményei? Nem hiszek a szememnek. Akkor mégis miért hazudtatok idáig?

Az indexen megjelent első, ön- és bevándorláskritikus cikk 2018.05.24. Forrás: index

Az indexen megjelent első, ön- és bevándorláskritikus cikk 2018.05.24. Forrás: index

 

Irányváltás

A felvezetésben már pedzegettük, hogy az irányváltásnak a portál hitelességét kikezdő és azt folyamatosan erodáló, a bevándorlókhoz való hamis viszonyulás lehet az oka. Ahogy arról is korábban már többször értekeztünk, hogy a következő évek legfontosabb témája a bevándorlás lesz. És mivel a téma tartósan velünk fog létezni, ezért a kezdeti rossz pozíciót nem árt némiképp finomhangolni, hogy az olvasók valóban olyan körítésben olvashassák a napi aktuális híreket, amellyel azonosulni tudnak. Szóval az önkiigazítás az olvasók elvesztésének megakadályozására szánt eszköz – kíváncsian várom, hogy a többi baloldali portál mikor fog ehhez az irányvonalhoz csatlakozni.

Van azonban ennek a váltásnak egy másik aspektusa is az index vonatkozásában, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Ez pedig nem más, mint Simicska választások utáni médiapolitikája. Mint ismert, a kegyvesztett oligarcha a csúfos választási vereséget követően beszántotta költséges médiabirodalmát, a jelentős veszteséget felhalmozó Magyar Nemzetet és a Lánchíd Rádiót azonnal lekapcsolva. Annyiban érezhető az indulatalapú döntéshozatal, hogy az utóbbi médiumnak októberig még érvényes frekvenciája van, annak teljes elhallgattatása pénzbírsággal járó kötelezettségszegés kockázatát hordozza magában. Ráadásul olyannyira elkötelezte magát a bezárás mellett, hogy még eladni sem akarja őket – az esetleges vevőjelölteknek irreális árat szabott meg a vétel feltételeként -, amivel korábbi alkalmazottjainak egzisztenciáját egyik napról a másikra tette tönkre. Szóval a korábbi pénzcsap elzárul, és ez bizony érinteni fogja az index anyagi helyzetét is, amit a milliárdos egy alapítványon keresztül, közvetve tulajdonol.

És ha vetünk egy pillantást az index jelenlegi helyzetére, akkor az sok mindenről árulkodik. Bár a 2017-es pénzügyi beszámolójukat még nem tették közzé, de az látszik, hogy az azt megelőző évet jelentős, közel 93 milliós veszteséggel zárták. Ez különösen a 2015-ös évvel összehasonlítva lehet fájó, amikor a nyereségük még 275 millió forint felett volt. Nem lennék meglepve, ha a tavalyi évben is negatív eredményt lettek volna kénytelenek elkönyvelni, hiszen egy média legfőbb bevételi forrása a hirdetőktől ered, akik viszont a kattintások után fizetnek. És ugyan az index még továbbra is Magyarország egyik legmeghatározóbb hírportálja, a látogatottsági adatok folyamatos csökkenést mutatnak. Olyannyira, hogy a tavalyi évben már a 24.hu is megelőzte, az origo pedig jócskán le is hagyta olvasottságban. És mivel sokkal inkább a bevándorlásellenesség hoz olvasókat a bevándorlássimogatással szemben, ezért pénzügyi okokból is logikusnak tűnhet a lépés. További adalék, hogy pár napja jelent meg egy olyan kérdőív is a portálon, amelyben olyan kérdéseket pedzegettek, hogy az olvasók hajlandóak lennek e a jövőben fizetni az index olvasásáért. És hát lássuk be, a hazugságért nem sok mindenki lenne hajlandó.

Azonban azt azért ne higgyük, hogy innentől kezdve más lesz majd a szerkesztőség világnézete. A hirtelen jött amnézia csak a bevándorlás témájában tanúsított álláspontjukat oldotta fel némiképp – és azt is csak kényszerből -, a politikai céljaik pontosan ugyanazok lesznek a jövőben is: harc egy liberális, progresszív világrendért. Ha ezeket a tényeket figyelmen kívül hagynánk, azok lennének csak az igazi rejtett aknák.

Most kezdődik az igazi harc!

A magyar választásnak minden kétséget kizáróan európai jelentősége volt. Az első ütközet után tisztulni látszik a kép, világossá válnak az új frontvonalak és az új szereplők. A Soros György által diktált tempót Brüsszel magasabb fokozatba kapcsolta, de a történet nem úgy fog végződni, ahogy azt a bevándorláspárti politikai elit képzeli. A bevándorlás elutasításában fog egyesülni az új, demokratikus Európa. 

Csütörtök este érkezett a hír, hogy Soros György meghajol az újabb kétharmad előtt. Bár a Nyílt Társadalom Alapítvány (OSF) bezárja budapesti irodáját, azért még sincs túl sok okunk az örömre, ugyanis ugyanezen a napon fogadták el az Európai Parlamentben azt a javaslatot, amely szerint az Európai Unió anyagilag is támogatni fogja azokat a ‘civil’ szervezeteket, amelyek elkötelezett hívei a bevándorlásnak, valamint az ún. nyílt társadalom eszméjének. Mindezt három nappal Soros György brüsszeli látogatása után – csupán csak ekkora befolyása van a milliárdos spekulánsnak az európai politikára.

Így tehát ne gondoljuk azt, hogy Soros egy percre is feladta volna nagyszabású, egész Európa arcát átszabni kívánó tervét, csupán a háttérbe szeretne vonulni, átadni a stafétát a hivatalos politikusoknak. Ez a szerep pedig nem másra hárul, mint a franciák villámkarrierű szépfiújára, a valaha volt legnépszerűtlenebb elnökre, Emmanuel Macronra. És ő nem is késlekedett sokat, egy nappal Soros látogatása után kijelentette, hogy Európában polgárháború dúl. Az ember azt gondolná, hogy végre észbe kapott a gallok bölcs vezére, de a történet folytatása nem teljesen összeegyeztethető a józan ésszel, ugyanis – kapaszkodjunk meg! – a polgárháború nem az európai őslakosok és a beilleszkedésre soha a legkisebb hajlandóságot sem mutató muszlimok között zajlik, hanem az európai nemzetek között. Ahogy ő fogalmaz: “Érezhető az illiberalizmus iránti lelkesedés, és folyton növekszik”. 

Az világos, hogy a Fidesz újabb kétharmados győzelmének híre az Élysée-palotáig is eljutott, amitől az újabb sztrájkokat kiváltó reformokat fontolgató Macronnak érezhetően megremegett a keze. Azonban ezúttal ez az ijedtség kiváló helyzetfelismerést okozott nála, ugyanis a magyar modellre egyre nagyobb kereslet mutatkozik. Azonban ha képes ennyire pontosan értékelni, akkor talány, hogy vajon miért nem jut el az azt kiváltó okok felismeréséig. Hiszen a napnál is világosabb: a Fidesz népszerűségét az őszinte és nyílt beszéde adja, amelytől igencsak elszoktak Európa politikai korrektségének vesztegzárában szocializálódott társadalmai. Ha úgy tetszik, a Macron által vizionált polgárháború kiváltó oka ő maga, illetve a hozzá szorosan kapcsolódó politikai elit, amely egyszerűen képtelen elfogadni azt a tényt, hogy egy demokráciában a hatalom a néptől ered. Magyarországon pedig a nép döntött, méghozzá fölényesen, amely olyan kristálytiszta üzenetet közvetített, amelyet többé nem lehet szőnyeg alá söpörni bármiféle légből kapott, idegengyűlölettel és demokráciaellenességgel összefüggő, tartalom nélküli nagy szólamok vég nélküli ismételgetésével.

De az elnök természetesen abban is óriásit téved, amikor a két, egymással kétségtelenül szemben álló tábort úgy akarja beállítani, mint a demokraták küzdelmét az antidemokraták ellen – illetve nem is téved olyan nagyot, csak éppen pontosan fordított előjellel, mint ahogy ő azt képzeli, hiszen az igazi demokraták az általa lekezelően csak ‘populistának’ bélyegzett oldalon állnak.

Azonban a legnagyobb tévedése az, amikor azzal az idejétmúlt elképzeléssel próbálja bizonygatni a liberalizmus szükségességét, ami egyébként az Európai Unió alapgondolata is volt. Vagyis ha Európa nemzeteit egy nagy, nemzetek fölött álló szervezet hálója alá sikerül bevonni, akkor nem lesz több háború. Ez az elmélet békeidőben kiválóan működött, ám az első kihívások alkalmával a gyakorlat ismét rácáfolt az elméletre. Először is a békét a jólét garantálta, amely megóvása érdekében állt minden tagállamnak, valamint a NATO katonai szövetsége a külső ellenséggel szemben is megvédte az egyes országokat. De mi történik akkor, ha egy belső ellenség intéz támadást ellenünk? Az amerikai hadseregnek nem okozott problémát Irak katonai legyőzése, de a gerilla harcviseléssel szemben tehetetlen maradt. Európának ugyanezzel a kihívással kell szembenéznie: vélhetően egyetlen olyan nagyhatalom sincs, akivel szemben közös erővel ne lehetne sikeresen fellépni, de mi van akkor, ha a frontvonalak a hátországban húzódnak? Nem lehet minden állampolgár mellé rendőrt állítani.

A másik cáfolat Macron elképzelésire nem társadalmi, hanem sokkal inkább gazdasági eredetű volt. A 2008-as válság eszkalálódása bebizonyította, hogy a híres nagy európai szolidaritást a pénz kérdése mennyire gyorsan felül tudja írni. Emlékezzünk csak a bajba jutott görög gazdaságra, amely héroszi küzdelmet vívott a túlélésért a legnagyobb európai nemzetállam, Németország ellen. Ha bárkinek is kérdéses lett volna az ütközet kimenetele, annak csak egyetlen kérdést tennék fel: emlékszik még valaki Alexis Ciprasz nevére?

Mindebből az következik, hogy ha nem egyenlő rangú feleket terelünk egy óriási szervezetbe, akkor józanul gondolkodóként nem várhatjuk el, hogy a legerősebb majd önként lemond befolyásáról – éppen ellenkezőleg, ilyen esetben az országok felett álló szervezet nem lesz más, mint a legerősebb tagállam hatalmának kiterjesztése.

De nemcsak az Európai Unió jelenét mérte fel rosszul, hanem annak jövőjét is. Ugyanis a nemzetállamok nem egymás vetélytársai, hanem sokkal inkább szövetségesei lesznek a közös ellenséggel, az őket eltörölni akaró liberalizmussal, és az ennek eszközeként használt bevándorlással szemben.

Éppen ezért véleményem szerint Macron óriási taktikai hibát követett el, amikor azt találta mondani, hogy “egyetlen, Orbán Viktor által vallott értéket sem tartok a magaménak”, ugyanis ezzel az idézetével a miniszerelnök ellenpólusaként helyezte fel magát Európa politikai térképére. Legkésőbb 2019 májusában megtudjuk, kinek volt igaza.

A magyar modell európai exportálása

A liberális média által túlfűtött várakozások következtében sokan valóban megdöbbentek a Fidesz újabb – egyébként valóban földcsuszamlásszerű – győzelmén. Pedig az csak beleillik az egyébként éppen a Fidesz által megteremtett európai trendbe. Az újabb kétharmad vélhetően egyben iránymutatást is jelent a nemzeti szuverenitásért küzdő pártoknak a jövőre esedékes Európa parlamenti választásokra is.

Vasárnap nyert a Fidesz, ismét. Az okokról azóta többféle magyarázatot is kaptunk, illetve ellenzéki oldalon pedig mintha egy bűnbak-keresési játék vette volna kezdetét. Én a hosszas elemzéstől most inkább megkímélném az olvasót, és csak a rövid tényekre szorítkoznék:

  • harmadszorra is 2/3-dal nyert a Fidesz, de ha figyelembe vesszük, hogy a 106 választókerületből 91-et megnyertek, akkor az angolszász országokra jellemző abszolút választási rendszerben ez inkább 4/5 lenne
  • a 48,51%-os listás eredmény többségében elmarad az egyéni képviselőjelöltekre érkező szavazatok számától, így a körzetek többségében akkor is a Fidesz jelöltje nyert volna, ha csak egy ellenfél áll vele szemben
  • a kormánypárt közel 300.000 ezer új szavazót tudott megszólítani, így a rekord magasnak számító, 70%-os részvétel mellett is biztosan szerzett többséget, miközben minden eddiginél erősebb legitimációra tett szert
  • valóban ellenzékváltó hangulat volt vasárnap, legalábbis nehéz másként értelmezni, hogy a katasztrofális választási eredmények miatt minden ellenzéki párt vezetője lemondott– kivéve persze Gyurcsányt, naná! -, Vona és Simicska együttesen lenullázták a Jobbikot, és saját magukat is
  • ez azért is érdekes, mert valójában a választás legnagyobb vesztese Simicska, aki a Jobbikba ölt vagyonának jelentős részén túl az önmagába vetett hitét is elvesztette, hiszen a G-nap utáni újabb kétharmad azt bizonyítja, hogy az új struktúra nélküle is kiválóan és olajozottan működik

Nagyjából ennyit akartam a magyar választások belpolitikai vonatkozásairól beszélni, ugyanis – ahogy a miniszterelnök fogalmazott – tétnek a jövő volt most feltéve, ami jócskán túlmutat az országhatárokon. Éppen ezért a Fidesz igazi ellenfele nem is a magyar ellenzék volt, hanem a ma még uralkodói politikai ideológia, a bevándorláspárti liberalizmus európai képviselői. Ha úgy tetszik, a hosszútávú terveinket figyelembe véve, ez kötelező győzelem volt. Nem véletlen, hogy a miniszterelnök győzelmi beszéde is szokatlanul rövidre sikeredett, de árulkodó az a nyilatkozat is, amit a győzelem után azonnal az EchoTV-nek adott:

Magyarországnak azért tudni kell, hogy mekkora a nemzeti összterméke, tudnunk kell, hogy hány katonánk van, tudnunk kell, hogy mekkora a területünk, mekkora a népességünk, hogy néz ki a szavazati jogunk az Európai Unióban, tehát én szeretném, ha továbbra is a földön járnánk és tisztában lennénk a realitásokkal. De, ugyanakkor Európa egy olyan korszakban él, amelyhez hasonlót mi már, akik a Fideszt alapítottuk, láttunk. Tehát egy olyan korszakban van, amikor az őszintétlenségtől szenved. És amikor egy földrész, a világ sok nép együtt szenved az őszintétlenségtől, nem tudja kifejezni, vagy mert nem tudja megfogalmazni, vagy mert nem hagyják, hogy elmondja azt ami gyötri, amitől tart, amit fontosnak tart a jövőre nézve, akkor nem annyira a katonák száma, a hadsereg, a nemzeti össztermék és a terület számít, hanem a gondolat és a hang tisztasága, egyenes mivolta. És itt nincs nagy nép meg kis nép, itt vannak bátor népek, vannak bátor emberek, Magyarország a bátor emberek országa, akik világossá tették a mai napon nem csak magunk számára, hanem egész Európa számára, hogy a dolgokat így nem lehet folytatni. Tehát őszinte, világos és egyenes beszédet akarunk. Meg akarjuk nevezni azt, ami gyötri ezt a kontinenst, ez a mi kontinensünk, ez a mi hazánk, a tágabb hazánk, szeretjük. Szeretnénk, ha a jövő az ugyanolyan szép lenne a számára, mint a mögöttünk hagyott néhány sikeres évtized volt. Tehát mi nem szemben vagyunk Európával, és az Európai Unióval, hanem mi akarjuk Európát, akarjuk az Európai Uniót, sikeres és erős Európai Uniót akarunk. De ehhez előbb mindent, ami gyötör bennünket, őszintén el kell mondani. (…) És nem akarja Magyarország elkövetni azokat a hibákat, amiket nálunk hatalmasabb, gazdagabb és nagyobb országok elkövettek, és nem akarjuk azt sem, hogy Európa rámenjen ezekre a hibákra, ki akarjuk ezeket javítani.

Ezt akár úgy is fel lehet fogni, mint egy választási kampányszöveget, ugyanis világossá teszi, hogy érdekelt az erős Európai Unió fenntartásában, azonban egy alternatívát kínál a kontinens nemzeteinek. A magyar választási eredmény azt üzeni, hogy az elkövetkező évtized legfontosabb európai kérdése a bevándorlás lesz. És aki ebben a témában ráérez a választók gondolataira, az aggodalmaikat meghallgatja és azokra érdemi választ is kínál, az képes lesz a jelenleg kihívó nélkülinek hitt európai politika megváltoztatására.

Ez a folyamat nem most kezdődött, hiszen az utóbbi hónapokban Európa-szerte mindenhol a bevándorlásellenes erők nyernek, azonban ennek a mozgalomnak, ha úgy tetszik “lázadásnak” a szimbóluma kétségtelenül Orbán Viktor, aki 2015-ben remek taktikai érzékkel érzett rá, hogy a dolgok így nem mehetnek tovább, és élére állt a mozgalomnak, még ha akkor meglehetősen egyedül is volt.

Nem véletlen, hogy Brüsszel már idén nyáron bármi áron véglegesíteni akarja a kvótákat, mert ha nem sikerül neki, akkor ez a jövőre esedékes EP választásokon egészen biztosan téma lesz. Mivel az események azt bizonyítják számunkra, hogy ma a bevándorlásellenes pártok élik reneszánszukat, ezért a nemzeti kormányok mellett könnyen lehet az európai csúcsvezetésben is földcsuszamlásszerű változás, amiben a mozgalom élenjárójára egészen biztosan komoly szerep hárulna.

Elégtételt? Elégtételt!

A miniszterelnök március 15-ei beszédével kapcsolatban az ellenzék, mint mindig, amikor nem tud érdemben reagálni, egyetlen szalmaszálba kapaszkodik, amit a saját értelmezésük szerint sikerült úgy lefordítani, hogy Orbán Viktor megfenyegetett mindenkit, aki valaha is ferde szemmel mert volna ránézni. Az én meglátásom az eltúlzott hisztériakeltéssel szemben az, hogy végre egy bátor, nyílt és őszinte kiállás azokkal szemben, akik végérvényesen és erőszakosan át akarják rajzolni hazánk kulturális arculatát.

A nemzeti ünneppel kapcsolatban nem volt túl sok örömforrása az ellenzéknek, a pártoktól kezdve a liberális médiáig bezárólag, ugyanis a napot egyértelműen a békemenet, és az azon résztvevő óriási tömeg uralta. Ennek megfelelően elképesztő szükség volt valami témára, ami jelentékeny, és nem a békemenet méretével van összefüggésben. Voltak próbálkozások a kutyamenetes paródia felnagyítására, a békemenetet provokálók előtérbe helyezésére, de egyik sem érte el igazán az ingerküszöböt. Pedig az ellenzéki politikusok legkiválóbbika, Gyurcsány Ferenc is próbálkozott egy tematizáló bejelentéssel, miszerint ezúttal tárgyalásra hívja a Jobbikot is. Mivel azonban ez már régóta benne volt a levegőben, így a grandiózus bejelentés nem igazán számított meglepetésnek, főleg azért sem, mert idáig még a baloldali pártokkal sem sikerült megállapodni, nemhogy a Vona-párttal. Ezúttal tehát még Gyurcsány sem tudta ellopni a show-t, muszáj volt tehát valami mást találni, ami eltereli a figyelmet a miniszterelnök melletti, hihetetlen mértékű kiállásról. Ezt a mást Orbán Viktor ünnepi beszédében sikerült is megtalálni, egészen pontosan ebben a mondatában:

“A választás után természetesen elégtételt fogunk venni, erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is.”

Mit is jelentene ez az ellenzék narratívájában?

  • vége a jogállamnak (természetesen, már sokadszorra),
  • a Fidesz győzelme esetén bebörtönöznek mindenkit, aki nem az ő pártlistájukon szerepel,
  • és ezeknek végtelen mennyiségű kombinációja.

Arra most nem szeretnék különösebben kitérni, hogy ez a félelmekre játszó politika mennyire téves, – és nem csak azért, mert a kormányfőnek sem ilyen szándéka, sem pedig lehetősége sincs – hanem inkább kontextusba szeretném helyezni a kiragadott félmondatot.

Mert mit is mondott egészen pontosan Orbán Viktor?

Mindenki tudja, hogy mi, a bevándorlást ellenző magyarok vagyunk többen. Ellenfeleinknek csak úgy van esélyük, ha sikerül a táborunkat megosztani, ha sikerül megbontani az egységünket. Az a céljuk, hogy bármiről legyen szó, csak arról a veszélyről ne, amely Magyarországot fenyegeti. Ellenfeleink is tudják, most évtizedekre eldőlhet Magyarország sorsa. Ezért semmitől sem riadnak vissza. Nem érvelnek, hanem cenzúráznak, nem vívnak, hanem csípnek, rúgnak, harapnak, és a gyűlölet magvait szórják szét, amerre csak járnak. Mi szelíd és derűs emberek vagyunk, de nem vagyunk se vakok, se balekok. A választás után természetesen elégtételt fogunk venni, erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is, de most nem vesztegethetjük erre se az erőnket, se az időnket.”

Mi tehát az üzenet? Ellenfeleink itt élnek közöttünk, élvezik jóindulatunkat, miközben törvényen felülinek képzelve magukat, a törvényeket megkerülve próbálják bomlasztani az alkotmányos rendet, és politikán kívülinek gondolva magukat, folytatják a legkeményebb politizálást a civil szféra álcája mögé rejtőzve. Nemcsak gyengék, de egyenesen ostobák lennénk, ha nem akarnánk felfedni valódi kilétüket és a törvényesség keretei közé kényszeríteni tevékenységüket, hogy egyenlő feltételekkel induljanak ők is a versenypályán. Mostanra talán már nem titok, hogy itt elsősorban a Soros György által finanszírozott szervezetekre kell gondolni, amelyek közös vonása – az anyagi forrás eredetén túlmenően -, hogy mindegyikük civilnek maszkírozza magát, és kivétel nélkül mindegyik a bevándorlás elősegítésén dolgozik, bármi legyen is az ára.

Azonban ennél talán sokkal érdekesebb a kormányfő mondatával összefüggésben három tény.

  1. Ez nem újdonság, a jogi szabályozásról már az év eleje óta szó van, ahogy arról is, hogy ennek napirendi tárgyalását a választások utánra tervezik.
  2. A bevándorlást szervező civil szervezeteket regulázó törvénytervezet a Stop Soros lenne, amiről már régóta tájékoztatták a közvéleményt.
  3. Ez elég korrekt eljárás, hiszen a választások előtt, nyíltan beszél róla, hogy megválasztása esetén mit fog tenni – össze sem lehet hasonlítani egy kiszivárgott, később őszinte és bátor ‘igazságbeszédnek’ beállítani próbált böszmeséggel.

A nemzeti ünnepen azért volt valaki, akinek majdnem sikerült elérni a közvélemény érdeklődésére számot tartó szintet. Ez már csak azért is érdekes, mert az a Karácsony Gergely értekezik arról, hogy megválasztása esetén nem fogja betartani az alkotmányos rendet, aki Orbán Viktor fent említett kijelentésének legnagyobb kritikusa. Ugyanis Magyarország Alaptörvénye az ő számára politikailag nem megfelelő, ezért semmisnek fogja tekinteni. Ez ám a felelős, jogállami gondolkodás. Ezen még az az érvelés sem segít, hogy ő a magyar alkotmányra fog felesküdni, nem az alaptörvényre, hiszen ez a kettő ugyanaz, csupán az elnevezés más. Az elnevezés csak a megkülönböztetésre utal, ugyanis a 2011 előtti változat alapvetően átmenetinek készült, a jogfolytonosság biztosítása érdekében mindenképpen szükség volt egy új beiktatására. Szóval Karácsony okfejtegetése lényegében nem más, mint egy önleleplezés, amelyet sikerült még olyan kijelentésekkel is megfejelnie, mint hogy a korábbi alkotmányt népszavazáson “kényszerítené ki”. Az mellékes, hogy ez inkább tűnik fenyegetésnek, mint a miniszterelnök félmondata, de mi van akkor, ha a többségnek megfelel a jelenlegi alaptörvény? Az atv-ben is elég kellemetlen magyarázkodáshoz vezetett ez az okfejtés, ami már Rónai Egonnak is feltűnhetett, ugyanis a sehova nem vezető beszélgetés és értetlenkedés után megadta a könnyű menekülés lehetőségét riporteralanyának, és az interjú végén rákérdezett a miniszterelnök elégtételre vonatkozó kijelentésére, de az MSZP-Párbeszéd miniszterelnök-jelöltje a számára felkínált mentő lehetőséggel sem tudott igazán élni. Az érdekes rész 12:38-tól:

Szóval ha van ma a politikában nemzetbiztonsági kockázat, akkor az nem az életmódunkat intenzíven és elemi erővel támadó szervezetek elleni jogos önvédelem igénye, hanem alkotmányos, törvényi berendezkedésünk látványos és nyilvános semmibevétele az.

A politikacsinálás új eszköze: vágyvezérelt újságírás

Öt nappal a vásárhelyi választások után két, egyébként eddig is világos következtetést biztosan levonhatunk: az időközi választást a liberális média nyerte meg az ellenzék számára, és ezután mindent el fog követni a választás megnyeréséért is. A jobboldali tábor azonban akkor követné el a legnagyobb hibát, ha a továbbiakban is független hírforrásként tekintene ezekre a liberális médiumokra, nem pedig  úgy, mint amik valójában: politikai szereplők, akik átvették az ellenzéki pártok feladatát. 

Sokan, sokféle következtetést levontak már a vásárhelyi szavazás eredményéből a jobboldalon – többek között én is -, de most inkább a valódi ellenzék által levont következtetésekre szeretném kihegyezni az írást. A valódi ellenzék alatt a liberális médiát értem, az ő következtetésük pedig nem más, mint a vágyvezérelt újságírás további erőltetése.

A vágyvezértelt gondolkodás az a logikai hiba, amikor az alany – anélkül, hogy a rendelkezésére álló tények ezt alátámasztanák – valóságként kezel olyasmit, melynek valóra válása számára pozitív kimenetellel járna. A vágyelvű gondolkodás tehát olyan érvelés, melynek kiindulópontja a konklúzió igazságára irányuló vágyat fejezi ki. Naivitás azt képzelni, hogy pusztán azért, mert szeretnénk, ha valami igaz lenne, az igazzá is válik. A vágyvezérelt gondolkodás hibájába elsősorban azok esnek, akik képtelenek különválasztani a racionális véleményalkotást az emócióiktól.

Hogy akkor mégis mi értelme van a vágyvezérelt gondolkodásnak, ha igazából az önbecsapás iskolapéldája? Hát a mögötte rejlő pszichológiai folyamat remélt hatása. Ugyanis bíznak benne, hogy ha eléggé sokszor megismétlik állításaikat, akkor a lavina önbeteljesítő jóslatként indulhat el, amit utána a választópolgárok saját álláspontjukként fognak értelmezni. De ne siessünk ennyire, kezdjük az elején!

A liberális média jeles képviselői számos cikkben ‘leplezték le’ a kormányzati média működését, hogy mennyire központilag irányított, és hogy pártos célokat(!) szolgál. Azt azonban elfelejtették közölni, hogy ők maguk is pontosan ugyanígy működnek. Illetve mégsem teljesen, hiszen a Fidesz esetében legalább a polgárok által megválasztott, és ezáltal számon kérhető politikusok hozzák meg a társadalmat érintő döntéseket, amit aztán a jobboldali sajtó feladata érthetően közvetíteni a választók felé. A liberális oldalon ez – ahogy oly sok minden más is – fordítva működik. Van a média, amely felkarol egyes témákat, amikhez keres magának pártokat, akik képviselhetik az álláspontjukat. Ez az üzlet mindenki számára kifizetődő, ugyanis az RTL klubra vagy az indexre nem lehet szavazni, a mérhetetlen támogatottsággal rendelkező pártok pedig alig várják, hogy a kamera elé ugorhassanak, hogy a választók legalább tudják, hogy léteznek – így történhet meg az a rendszeres gyakorlat, hogy a hibahatáron belül mért Együttes Szigetvári Viktor rendszeres szereplője az esti Híradónak, holott a véleményére igazából összesen csak néhány száz, talán néhány ezer ember kíváncsi csupán.

Ez persze nem új keletű esemény, a média rendszeresen bosszankodik is miatta, hogy hiába szállítja az ellenzéki pártoknak a jobbnál jobb témákat, azok képesek azokat egytől egyig elbénázni. A helyzet érdekessége, hogy a vasárnapi választás után úgy tűnik, mintha a média képviselőinek elfogyott volna a türelme, és az eddigieknél még jobban kezébe vette a kezdeményezést. Mindezt most egy példán keresztül fogom szemléltetni, úgyis ez a belpolitika legérdekesebb témája manapság. Ez pedig nem más, mint ahogy a liberális média megszervezi kikényszeríti az összellenzéki roncskoalíciót.

A téma persze nem újdonság, már régóta próbálják pedzegetni, de akkor még a baloldali pártok inkább egymás kiszorításával voltak elfoglalva:

Itt az újságírók már lebontották a falat a jobbikos és baloldali szavazók között. Forrás: index.hu

Itt az újságírók már lebontották a falat a jobbikos és baloldali szavazók között. Forrás: index

 

A hódmezővásárhelyi győzelem után természetesen csak ráerősítettek erre a narratívára:

Az persze továbbra sem világos, hogy mégis mitől nőne a nyomás - leszámítva persze azt az esetet, hogy ez az újságírók vágya. Forrás: index

Az persze továbbra sem világos, hogy mégis mitől nőne a nyomás – leszámítva persze azt, hogy ez az újságírók vágya. Forrás: index

Miután elvégezték a munkát az ellenzéki pártokkal – hiszen onnantól kezdve, hogy leírták “nő a nyomás, hogy legyen összefogás” ki merne nekik ellenszegülni, hiszen benne volt a tv-ben, újságban, olvasható az interneten, ezért ez csak igaz lehet – következhettek a kormánypárti szimpatizánsok. Ugyanis a meglepetéssel felérő ellenzéki siker az ő köreikben is bizonytalanságot szült az alkalmazott stratégiai irányra vonatkozóan. Emlékezetes, hogy még a jobboldal emblematikus figurája, Bayer Zsolt is a kampány üzeneteinek változtatását szorgalmazta – azóta persze revideálta ezt az álláspontját.

Szóval az elmúlt napokban a fő kérdés az volt – mármint látszólag -, hogy a vereség után milyen legyen a Fidesz kommunikációja? Folytassák a Soros tevékenységét feltáró üzenetek továbbítását, vagy álljanak át az ellenzéki média által csak ‘sikerpropagandának’ nevezett eredménykommunikációra? A kérdés persze nem volt valódi, hiszen Vásárhelyen éppenséggel nem is az országoshoz hasonlító bevándorlásellenes kampány, hanem sokkal inkább az elért eredményeket próbálták homloktérbe állítani, vagyis a bukás éppenséggel annak volt köszönhető, hogy nem a legfontosabb kérdéssel, a bevándorlással foglalkoztak. Erről persze egy átlagválasztó vajmi keveset tudhatott, hiszen ha nem járt személyesen a városban, akkor csak a média ‘tájékoztatására’ szorítkozhatott, ami persze ezúttal is távolabb állt a valóságtól, mint az újságírói vágyaktól.

A vásárhelyi Fidesz kampánya így nézett ki:

Az elveszített időközi helyi választási kampánya: Forrás: hodmezovasarhely.hu

Az elveszített időközi helyi választási kampánya: Forrás: hodmezovasarhely.hu

Eredmények, tervek, de sehol egy bevándorló. Forrás: hodmezovasarhely.hu

Eredmények, tervek, de sehol egy bevándorló. Forrás: hodmezovasarhely.hu

 

Úgy tűnik tehát, hogy a Fidesznek semmi érdeke nincs lecserélni az országos kampányát, ehhez képest:

index soros-terv

index mosolykampány

index szmájli

index sorosozas

Félve teszem fel a kérdést: ha tényleg sikertelen lenne a Soros-kampány, akkor a kormányváltásban érdekelt média célja nem az lenne, hogy a Fidesz továbbra is ezt a kommunikációt folytassa?

Nem kell politikai szakértőnek lenni ahhoz, hogy felismerjük a média egyetlen célját: elbizonytalanítani a jobboldali szavazókat, és hagyni, hogy eluralkodjon rajtuk a pánikhangulat.

Ugyanis az ellenzéki szavazók számára is van üzenete a vágyvezérelt újságírásnak, méghozzá a remény illúziója, ami kétségtelenül hitelesebb, ha a kormánypárti táborban kitapintható a feszültség érzete. De a remény még inkább hihetőbb, ha ‘tudományosan alátámasztott’. Így gyártanak alternatív valóságokat közvetlenül az időközi polgármesterválasztás után:

Török Gábor, az ellenzék régi-új kedvenc sztárelemzője dobja fel a Fidesz bukását. Forrás: index

Török Gábor, az ellenzék régi-új kedvenc sztárelemzője dobja fel a Fidesz bukásának lehetőségét. Forrás: index

Amit aztán az egykori SZDSZ tagok által alapított kutatóintézet felméréssel tol meg. Forrás: index

Amit aztán az egykori SZDSZ tagok által alapított kutatóintézet felméréssel tol meg. Forrás: index

De a biztonság kedvéért egy órányi eltéréssel leközlik ugyanazt a hír, csak itt a tudományosság helyét a szenzációhajhászás veszi át. Forrás: index

De a biztonság kedvéért egy órányi eltéréssel leközlik ugyanazt a hír, csak itt a tudományosság helyét a szenzációhajhászás veszi át. Forrás: index

Problémafelvetés pipa, üzenet minden célcsoportnak (ellenzéki pártok, kormánypárti szavazók, ellenzéki szavazók) pipa, már csak a megoldási javaslat maradt hátra, de persze nem marad el, nem kell aggódni – szépen megkomponált előadás ez.

A biztos recept továbbadásában a hvg sem tétlenkedik. Forrás: hvg

A biztos recept továbbadásában a hvg sem tétlenkedik – itt azért a többi alcímet olvasva az újság felér egy kampányfüzettel. Forrás: hvg

 

De a vágyvezérelt újságírás abszurditása mégsem az, hogy megpróbál végigvezetni egy általa elképzelt és számára ideális folyamatot a remélt kormányváltás érdekében, hanem hogy meglepő célcsoportok esetében is működőképesnek bizonyul. Ez az a média, amelynek sikerült olyan valóságértelmezést teremtenie, amely alapján egy jobbikos szavazónak Gyurcsány jobb választás lehet, mint Orbán Viktor.

Más kérdés, hogy a DK-ra való szavazás kényszerénél vajon mit érezhet az a jobbikos, akit 2006. október 23-án Gyurcsány azonosító nélküli, karhatalmi rendőrsége vert véresre, lőtte ki a szemét? Ez a Kárpátia szám vajon ma is megszülethetne?

Csupán csak a józan ész belátóképességében bízom, hogy a határvédelemben jeles szolgálatot teljesítő rendőrség szimpatikusabb lesz az elárvult nemzeti radikálisoknak, mint a magyar vérre szomjazó zsoldoshadsereg.

Végezetül pedig már csak egyetlen kérdés maradt tisztázatlan, vagyis hogy kinek a vágyai vezéreli ezeknek az újságíróknak a tollát? Ha megfigyeljük, hogy milyen témáról akarják elterelni a közvélemény gondolkodását, akkor azt hiszem teljesen kikristályosodik a kép. Ha mégsem, akkor a borítókép nagy segítséget nyújthat a válasz megtalálásában.

 

Page 1 of 9

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén