agitatio

kitekintés a világra

Egy gondolat a Fidesz és a Néppárt csörtéjéről

Az ellenzéki oldalon politikai tevékenységet folytató aktorok, vagyis hírportálok, politikusok és önjelölt megmondóemberek előszeretettel beszélnek a Fidesz Néppártból történő kizárásának lehetőségéről, mondván a Junckeres plakátok most aztán tényleg kiverték a biztosítékot. A helyzet ennél egy fokkal bonyolultabb, ahogy a tét is nagyobb: a Néppártban most döntenek a politikai jövőjükről.

A hír egy plakátkampánnyal kezdődött. A kép a hagyományos Soros-plakátok világát idézi, azzal a különbséggel, hogy ezúttal a Fidesz politikai pártcsaládjához, a Néppárthoz tartozó Bizottsági elnök, Jean-Claude Juncker is felkerült rá. Más kérdés, hogy minden politikai plakát célja, hogy több szavazatot, és ezáltal több képviselői helyet szerezzen, így a Fidesz által lényegében a néppártnak is. Szóval látszólag azért akarják szankcionálni, amit közvetve az ő érdekükben tesz.

A plakát a Néppárt jelenlegi bevándorláspártiságára utal.

Ezen logikai kitérő után azonban térjünk vissza a néppárt hivatalos álláspontjához, hiszen a magyar kormányt a plakát miatt rengeteg támadás érte házon belül, sokszor elhangzott miatta az ‘árulás’ vádja is. Azonban egy pillanatra érdemes megállni és elgondolkodni, hogy valóban ki is követi el az igazi árulást. A Magyar Nemzet a mai napon megjelent vezércikkében, az Új szövetséget!-ben elég egyértelműen jelöli ki a valódi árulók helyét akkor, amikor úgy fogalmaz:

A néppárt már nem védelmezi sem a nemzetet, sem a kereszténységet, sem a hagyományos családmodellt, sem bármely, néven nevezhető európai hagyományt. A néppárt mára a beteg liberalizmus kiszolgálója lett. Félelemből, pénzért, meggyőződésből, a nyugati sajtó agresszív nyomása miatt – mindegy.”

Azt a liberalizmust, amely – mint írják

Felszámolta az európai, a nyugati ember vallási identitását, felszámolja az európai, nyugati ember nemzeti identitását és készül felszámolni az európai, nyugati ember nemi identitását. Ezzel kell szembenézni és ezt kell mindenekelőtt kimondani. E három identitás nélkül ugyanis nincsen Európa, nincsen európai kultúra, euró­pai civilizáció.”

Ha valóban az a tényállás, hogy a Néppárt a Fidesz kizárásának kezdeményezésével a bevándorláspárti baloldaliakkal, liberálisokkal és zöldekkel való együttműködésnek ágyaz meg, akkor nem lehet kétséges, hogy kik azok, akik eredeti identitásukat feladva, pusztán a remélt hatalom megtartása érdekében hoznak amorális döntést. Hiszen a kizárást kezdeményező pártok mindegyike egyébként is a néppárt liberális szárnyához tartozik, akik a pártcsalád szétszakításával valójában Macron tervét készítik elő, aki egy új, bevándorláspárti pártszövetség felépítésén ügyködik, amihez viszont szüksége van a legnagyobb parlamenti frakcióval rendelkező néppárti képviselők egy részére is.

Ha valóban az a döntés fog születni, hogy a Fideszt végül kizárják a néppárt soraiból, akkor azzal az egykoron szebb időket is megélt pártcsalád az utolsó esélyét is eljátssza az elől, hogy valaha is visszataláljon keresztény-konzervatív gyökereihez. Mivel az európai politikát ma meghatározó törésvonal a bevándorláshoz való viszonyulástól függ, ezért ezzel a cselekedettel a néppárt végleg kizárná magát a bevándorlásellenesek egyre terebélyesedő táborából, így hát nagy kérdés, hogy a kizárással ki veszítene többet, a Fidesz vagy a Néppárt.

 

Weber ultimátuma

Úgy tűnik, hogy a kérdésben a néppárt csúcsjelöltje, a konfliktusok között idáig ügyesen lavírozó Manfred Weber is döntött már, hiszen olyan ultimátumot fogalmazott meg a Fidesz felé, amely teljesíthetetlen kérésekből áll – és kevéssé érthető, hogy miért is kéne teljesíteni őket. Ugyanis a

  • Brüsszel elleni kampány leállítása,
  • a néppártiaknak szóló bocsánatkérés és
  • a CEU ügye

meglehetősen érdekes kívánságlista ennyivel a választások előtt – tekintve, hogy az elsővel szemben korábban sosem emelt kifogást, a második az önkritika gyakorlásának teljes hiányára utal, a harmadik pedig egy meglehetősen irreleváns témakört érint, de arra mindenképpen jó, hogy kijelölje honnan is jöhetett az ukáz.

Ettől függetlenül könnyen lehet, hogy a több lehetséges forgatókönyv közül a Néppárt a kivárásra játszik, és majd csak a májusi választások után, az erőviszonyok tisztázása után hoz végleges döntést. Ahogy az is reális forgatókönyv lehet, hogy ha a néppárt mégis a jelenlegi brüsszeli elitet választva, az emberek akarta ellen teszi le a voksát – feltéve, ha az a migráció elutasításán alapul -, akkor új, bevándorlásellenes pártcsalád is megalakulhat a feltörekvő új jobboldali erőket egyesítve, hiszen a magyar miniszterelnök az év elejei kormányinfón világosan meghatározta a kormány két legfontosabb célját:

  1. Több bevándorlásellenes képviselő legyen, mint bevándorláspárti
  2. A Fidesz legyen a legsikeresebb párt a szövetségben

Az előbbi akár a néppárt berkein kívül is elképzelhető, ahogyan az a várhatóan 13-14 képviselő is jól fog jönni bármelyik pártszövetségnek az európai politikában. A fent említett két célhoz való következetes ragaszkodás azonban nem is lehet fontosabb akkor, amikor a londoni főpolgármester és angol belügyminiszter muszlim hovatartozása után már a néppárt legnagyobb pártjának, a CDU-nak (Kereszténydemokrata Unió) a frakcióvezetője is arról beszél, hogy nem lenne ellenére Németországban egy muszlim kancellár.

Akárhogy is, a plakáttal a magyar kormány döntési kényszerbe hozta a Néppártot: vagy maradnak a liberálisok által diktált langyos vízben és végrehajtják a kontinens bevándorlókkal történő elárasztását, vagy pedig kiállnak eredeti keresztény, konzervatív értékeik mellett, és megőrzik Európát olyannak, amilyennek ismerjük és amilyennek szeretjük. Hamarosan elválik az ocsú a búzától.

 

A zöld az új vörös

A baloldali előválasztás végérvényesen megmutatta, hogy a szocialisták utolsó fellegváruknak hitt bázisukban is a totális széthullásra vannak ítélve. Ennek fényében nem is csoda, hogy összellenzéki szövetséget sürgetnek, amelynek álcája mögött nemcsak lényegtelenségüket leplezhetik, hanem folytathatják túlélési stratégiájukat, vagyis, hogy a posztszocialista utódpártból egy európai zöld pártot eszkábáljanak valahogy.

6535 szavazat. Összesen ennyit sikerült az MSZP főpolgármesteri jelöltjének összegyűjtenie, és hát nem kell különösebb politikai érzék ahhoz, hogy lássuk, ennyi támogatóval még egy vidéki kisvárosban sem lehet polgármester egy jelöltből, nemhogy a nemzet fővárosában, az évek során szép lassan metropolisszá fejlődött Budapesten.

Ez a meglehetősen alacsony részvételű előválasztás mellett is a szavazatok 20%-ra volt elegendő, ami nem tűnik túl acélos eredménynek. Azt hiszem nem véletlen, hogy az MSZP erőlteti leginkább a közös EP-listát egy arányos választáson, vagyis ahol a pártok egy valós választáson mérhetnék fel tényleges támogatottságukat különösebb kockázat vagy retorzió nélkül. És hát pont ez a legnagyobb probléma is. Mert bár folyamatosan a Jobbikhoz hasonló támogatottságot mérnek a szocialistáknak, a valóságban nehezen tudjuk ezt pontosan meghatározni, hiszen már a tavalyi választásokon is a félszázalékos Párbeszéddel közös listán indultak. Már akkor is kérdés volt, hogy ugyan mi oka lehet lélegeztetőgépen tartani a szocialistáknak az SZDSZ után egy újabb liberális mikropártot – aminek azután egy képviselőt is ‘odaajándékoztak’, csak hogy önálló frakciót alapíthassanak. Persze, – jött a válasz – a népszerű listavezető okán. És hát valóban, Karácsony nélkül még a 12%-ot sem sikerült volna elérni. Bár az továbbra is kérdéses, hogy ezen az üzleten ki nyert igazán, mert mindkettő rövid távú célja – a képviselőik megélhetését veszélyeztető egzisztenciális fenyegetettségének megszüntetése – megvalósult, de hosszabb távon valószínűleg mind a ketten veszítenek vele – az MSZP tovább veszít balos karakteréből, ahogy Karácsony Gergely is a hitelességéből. “Jobban utálom a szocikat, mint a Fideszt” – mondta korábban az MSZP későbbi listavezetője, jelenleg pedig a párt főpolgármester-jelöltje.

Szóval ilyen előzmények alapján világos, hogy egy közös lista számukra a jelenlegi status quo fenntartását jelentené – vagyis paritásos alapon két képviselőt biztosan küldhetnének az Európai Parlamentbe. Nem véletlen, hogy a csúfos előválasztási kudarc után azonnal megindult a helyezkedés a párton belül és a még valamire való budapesti szocialisták menekülnének az 5 évre biztos megélhetést biztosító Európai Parlamentbe. Ilyennek tekinthető Tüttő Kata is, az MSZP fiatal reménységét mostanában az EP-listával hozzák hírbe.

Szükség is van az új stratégiára, mert Gyurcsány Ferenc karizmája és ágaskodó ambíciója magával ragadja a legaktívabb baloldali nyugdíjasok táborát. Forrás: ripost

Akárhogy is, a zölddé válás lehet az MSZP egyetlen túlélési stratégiai célkitűzése, főleg azok után, hogy az LMP-t kizárnák soraikból az Európai Zöldek a Jobbikkal kötendő szövetsége miatt. Különben is, ahogy a vicc tartja a zöld pártiak politikai elkötelezettségéről:

zöld az alma is, ha megérik piros lesz.”

Ha a politikai tevékenységüket vesszük alapul, akkor pedig egy szemernyi kétségünk sem lehet afelől, hogy ez nem más, mint egyfajta rebrandingje az egyébként már teljesen lejáratott és népszerűtlen szocializmusnak – szociáldemokráciának, kinek hogy tetszik. Ráadásul még csak nem is egyedülálló, ugyanis Európa szinte minden országában megfigyelhető az a folyamat, hogy a zöldek a szocialisták kárára erősödnek. Hazánk ebben a politikai innovációban is élen járt, hiszen emlékezhetünk, hogy Demeter Márta is a szoci frakcióból ült át az LMP-be.

Ellenzéki láthatósági verseny

Sűrű napokon vagyunk túl a politikában, ami meglehetősen ritka így, karácsonyhoz közeledve. Mivel azonban több esemény történt, mint az ellenzék elmúlt egy évének összteljesítményében, így érdemes egy pillanatra megállni és rövid áttekintést készíteni az eddigiekről. Már csak azért is, mert a Budapestet feldúló tüntetések látszólag a kormány, illetve már az egész rendszer ellen szólnak, és soha nem látott méretű ellenzéki egységet sugallnak, a valóság azonban ezúttal is könnyen lehet más: egy olyan láthatósági verseny folyik, amelynek egyetlen tétje, hogy az ellenzéki pártok támogatottságában évek óta tapasztalható berögződéseket újraírja. Vagyis elindult az újabb ellenzéki roncsderbi egymás szavazóinak lehalászásáért.

Mielőtt azonban a felvezetőben meghatározott témát részletesebben kifejtenénk – amelyek egy meglehetőségen közismert módszer pontjait követik -, vegyünk egy rövid nemzetközi kitekintést és helyezzük kontextusba a magyar történéseket.

 

Nemzetközi kitekintés

Minden, ami ma Európában történik, a májusi Európai Parlamenti választásokra való felkészülésként értelmezhető, így tehát nincs rendkívüli esemény csak kampány. A kampány természete pedig, hogy mindenki megpróbálja rávenni a választópolgárokat, hogy ők képviselik a legjobban az érdekeiket – jelen esetben például azzal, hogy cselekvést mutatnak.

Fekete-Győr András és Szél Bernadett, a tüntetések két lényeges szereplője szeptember 17-e és október 5-e között Amerikában voltak egy továbbképzésen, az International Visitors Leadership program ösztöndíjasaként. Ennek érdekessége, hogy a politikában minden nóvum a tengeren túlról jön (média polarizáltsága a CNN-FOX mintájára az RTL-TV2 esetében, a sokadjára belengetett előválasztás stb.). Ennek megfelelően a most tapasztalt reality-szerű tüntetések, és azok provokatív jellege már régóta bevált módszer az Egyesült Államokban.

Roppant fontos ezen túlmenően, hogy Párizsban már sokadik hete permanens, óriás létszámú tüntetés folyik korábban csak az üzemanyagadó, majd annak visszavonása után Macron teljes kormányázása ellen. Mivel a népszerűtlenségével küszködő francia elnök a külpolitikával akarja eltakarni belpolitikai sikertelenségeit, így meglehetősen rosszul jön ki néhány hónappal az EP-választások előtt, hogy míg az ő városban 100 ezres nagyságrendű tömeg tüntet, addig az általa legnagyobb ellenfélnek választott Magyarország fővárosában béke és soha nem látott mennyiségű turista található. Ebből a szempontból egyértelmű: olyan nem lehet, hogy amíg Párizs lángokban áll, addig Budapesten nyugalom honol.

Végső, de nem utolsó sorban pedig az a Judith Sargentini is szorgalmazza az Európai Parlamentben a Budapesten történtek kivizsgálását, akinek élete legnagyobb teljesítménye volt a Magyarországot elmarasztaló jelentés benyújtása – olyannyira felért ezzel a csúcsra, hogy bejelentette, jövőre már nem is indul újra. Jól látható tehát, hogy egy előre megtervezett és összehangolt támadássorozat zúdult ránk.

 

Tüntetések

Mindezek fényében tehát egyáltalán nem meglepő az ellenzék által alkalmazott akciósorozat. Ugyanis régóta várták már a pillanatot, amikor bevethetik az ellenállás új módszereit. Ezt végül a rabszolgatörvényre keresztelt túlóratörvényben meg is találták. A törvény körüli tárgyi tévedésektől, nota bene hazugságoktól eltekintve (ugyanis a túlórához mindenképpen kell a munkavállaló írásbeli hozzájárulása, az EU-s korlát 416 óra, ami nálunk most lenne 400, valamint a kifizetést is havonta kell rendezni) ez a téma valóban egy mindenkit érintő és jól kommunikálható üzenet volt. Így adta magát, hogy kezdetben a szakszervezetek is mozgósítsák magukat. Ez azonban a kezdeti lelkesedés után abbamaradt, ugyanis az ellenzék parlamenti performanszát tekintve világossá vált, hogy itt nem az emberek érdekeinek a képviselete a legfontosabb szempont, hanem a hisztériakeltés. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a korábban kiemelt témaként kezelt ápolási díjat az ellenzéki képviselők meg sem szavazták, annyira el voltak foglalva a balhéval. Itt azért szeretném megjegyezni, hogy ezzel a mutatvánnyal az ellenzék átlépett egy határon, ahonnan nincsen vissza út. Legalábbis nehezen tudom elképzelni, hogy ezután minden visszatér a normális parlamentáris kerékvágásba – azonban a ciklusból hátralévő három és fél év meglehetősen hosszúnak tűnik.

Szóval a szakszervezetek kihátráltak, így érezhető volt, hogy ez a tüntetés is jelentős társadalmi támogatottság nélkül marad, ezért a létszámot kompenzáló, más figyelemfelkeltő megoldást kell bevetni, vagyis az utcai balhézást. A világ számos országában látható képsorok jelentek meg Magyarországon is, amikor az eddig a hazai közönség előtt viszonylag ismeretlen antifasiszta mozgalmak jelentek meg.

Jól látható az antifák fekete-vörös zászlója. Forrás: facebook

 

A többnyire a randalírozásban kifulladó cselekménysorozat szándéka az egyértelmű provokáció volt, hiszen a világsajtóban már néhány vágókép is igazán nagyszerűen mutat. Egy jól beállított kép alapján ugyanis nehéz megbecsülni, hogy ezren vagy százezren voltak e egy adott tüntetésen. Ez a vezérelv aztán a képviselőknél is megmaradt, hiszen az egész MTVA-s bohózat lényege is a nemzetközi sajtónak szánt képek elkészítése volt, vagyis a magyar ellenzéki képviselők ismét önként vállalták magukra a hasznos bohóc szerepét a nemzetközi sakkjátszmában. A kezdeti konfliktuskeresést mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a szerdán letartóztatott 22 főből 11 büntetett előéletű, ráadásul több külföldi állampolgár, valamint a sérültek között is csak rendőrök találhatók. Mennyire más kép ez is, mint amit próbálnak sugallni. Az Amnesty International igazgatóhelyettese például lovasrendőröket és vízágyúkat vizionált Budapestre. Jó reggelt kívánok, nem tévedt sokat, csak 12 évet.

 

Pártos aktivitás

A tüntetés receptje azonban ezúttal más volt, mint amit korábban láthattunk, hiszen a civil tüntetések helyett ezúttal pártmegmozdulások kezdtek kirajzolódni. A kezdeti anarchista megmozdulásokra meglehetősen látványosan megpróbált minden párt rátelepedni, meglehetősen sok zászlóval és jelvénnyel, lényegében egymást túllicitálva akartak hasznot húzni az eseményekből.

Jobbikos és DK-s pártzászlók a hétfői MTVA előtti tüntetésen. Forrás: atv

 

Kezdetben a Momentum tűnt a legproaktívabbnak a rendőröket füstgránáttal dobáló, Amerikából hazatért pártelnökkel, de őt aztán letaszították a képzeletbeli trónról az olyan ‘igazi harcosok’, mint a mindenért azonnal és megdöbbentően felháborodó Szél Bernadett, a Pókemberként is helytálló Hadházy Ákos, vagy a hollywoodi babérokra is eséllyel törő Kunhalmi Ágnes. Lényegében egy politikusokkal eljátszott realityt közvetítettek élőben a saját közösségi oldalukon. Szegény momentumosok képviselői mandátum nélkül nem mehetnek be az épületbe, így ők ebből kimaradtak, pedig az origos akció után biztos nagyon szerettek volna ebben is élen járni.

Egymást túllicitálva próbálták a figyelmet minél jobban magukra vonni, aminek legnagyobb győztese kétségtelenül – némi MSZP-s Kunhalmi és DK-s Varju alakítás mellett – Bangóné Borbély Ildikó lett, aki „kurva erős képre” győzte meg képviselőtársait, aminek következtében tarkóra tett kézzel feküdtek a lépcső előtt. Szerencsétlenségére hiába utasította a felvételt készítő Bősz Anettet a készülék kikapcsolására, a kamera forgott tovább és az utasítást is élőben közvetítette. A színészkedés sokszor annyira bántóan amatőrre sikerült, hogy indulat helyett inkább csak nevetést vált ki a képsorokat látókból, azonban kétségtelen, hogy hosszú idő óta ez volt az ellenzék egyetlen tematizáló kezdeményezése. Ez pedig két okból kifolyólag is nagyon érdekes. Egyrészt emiatt a többi párt is lépéskényszerbe került – a Jobbik egyetlen képviselője sem volt képes egyetlen maradandót sem felmutatni, még ebben a mezőnyben sem – valamint a figyelem megszerzése érdekében még nagyobb feszültség kiváltására ösztönzi a kimaradó képviselőket. Így járt szegény Tordai Bence is, az ellenzék új bohóca, aki Istent játszva úgy tesz, mintha a képviselői igazolványa mindenre feljogosítást adna – pedig épp ellenkezőleg. Neki képviselőként példát kellene mutatnia. El tudjuk képzelni, hogy a videót látó hívei milyen mértékű bátorítást kaptak azáltal, hogy a radikalizálódásra való feljogosítás egy közszereplőtől érkezik.

Tordai Bence egyik ámokfutása

Az ellenzéki képviselők sorozatosan fenyegetnek munkájukat végző embereket. Ha élő adásban ilyen stílusban fenyegetnek, akkor hogy viselkednének, ha nem menne a kamera?Nézzétek meg ti is Tordai Bence egyik ámokfutását, nehéz higgadtnak maradni.

Közzétette: Dömötör Csaba – 2018. december 18., kedd

 

Másrészt pedig valószínűleg ők is tudják, hogy ezzel nem fognak igazi eredményt elérni, hiszen az 1000-1500 fős tüntetések nem mutatnak valódi társadalmi elégedetlenséget, ez lényegében az összes párt által mozgósítható összes aktivista. Pont úgy, ahogy azt október 23-án a Jobbiknál is láttuk. No meg persze néhány Orbán-fóbiásé. Az akciók az ő igényeiket könnyen lehet, hogy kiszolgálják, azonban a látottak a Fidesz táborát inkább összekovácsolja, a mérsékelt ellenzékieket pedig inkább elidegeníti, így ez politikailag nem tűnik a legjobb stratégiának – főleg nem ennyire nyilvánvalóan amatőr módon kivitelezve. Az egyetlen valós cél, hogy a liberális média globális fölényének következtében kikerüljön az éterbe néhány olyan vágókép, amely meggyőzheti a francia vagy belga állampolgárokat, hogy bizony Magyarországon is milyen borzasztó a helyzet, és hiába vannak tüntetések Párizsban vagy Brüsszelben, ha egyébként Budapesten is ‘óriási’ az elégedetlenség, így májusban talán mégsem akarják elzavarni reagálni bevándorláspárti elitjüket. Nos, így kap értelmet az új jobboldali médiaholding, ugyanis pont ezeknek a nemzetközi vádaknak a nagyobb hatásfokú cáfolatára jött létre.

Összességében tehát két fontos tétel állapítható meg: a nemzetközi helyzet az EP-kampány kapcsán fokozódik. Köszönhetően annak, hogy végre reális esély van leváltani a jelenlegi bevándorláspárti brüsszeli bürokrata elitet, akik érzik is ezt, és félnek tőle. Ennek az alaphelyzetnek a következménye, hogy minden eddiginél élesebb európai kampány várható.

Az ellenzék egyetlen célja, hogy az évek óta befagyott népszerűségi számokon megpróbáljon érdemben javítani, ám az általa választott stratégia következtében ezt megint csak egymás kárára lehet – vagyis megint egymás szavazóiért megy a show -, így nagyon úgy tűnik, hogy a minden politikus által hirdetett fene nagy egység az új közvéleménykutatási adatok napvilágra kerülése után, de legkésőbb az EP-választásokig soha nem látott mértékű áskálódásba csap át – ugyanis az egy arányos választás, ahol nem az egységes, hanem sokkal inkább az önálló indulás indokolt. Addig is saját létezésük legitimitását kell bizonyítaniuk a választóik felé, akik egyre elégedetlenebbek a tehetetlenségük láttán. Ennek a rövidtávú bizonyítására az akciók egyelőre kétségtelenül megfelelőek, hiszen azt a benyomást keltik, hogy az ellenzéki képviselők potens politikusként lépnek fel, azonban amint a tüntetéssorozat kifulladásával az illúzió leple lehull, a mögötte lévő helyzet ugyanannyira valóságos lesz, mint idáig bármikor. Hiába a látványos reality showba illő elemek a parlamentben, az utcán vagy az MTVA székházában, a felvett képviselői mandátumukkal pontosan ugyanannyi választói érdeket fognak tudni képviselni, mint idáig; a különbség csak annyi, hogy mostantól ezt már meg sem fogják próbálni.

Közép-Európa felemelkedése

Szenzációként tálalták a hírt a liberális sajtóban, hogy a kormány értékrendjéhez közel álló médiumok egyetlen ernyőszervezet alá szerveződnek. A mindig mindenből a sajtószabadság végére asszociáló baloldal harsonái ismét magasabb fokozatba kapcsoltak, pedig az intézkedéssel a médiapiacon nem történt érdemi változás. Ez azonban felveti a változás okának kérdését. Egy pillanatra álljunk meg, és vizsgáljuk meg az átszervezés lehetséges céljait.

Futótűzként terjedt végig a hazai médiában az az egyébként már augusztus óta megszellőztetett hír, hogy a kormánypárti sajtó kevés kivételtől eltekintve egyetlen szervezet égisze alatt folytatja működését a jövőben, méghozzá a nemzetstratégiai jelentőségűvé minősített Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány berkein belül.

Mivel gyakorlatilag a teljes jobboldali médiaportfólió beállt a kezdeményezés mögé (Echo Tv., Hír Tv, origo, 888, Magyar Idők, Figyelő, mandiner stb.), ami Budapestről nézve tekinthető nagynak, de nemzetközi kitekintésben egyelőre még nem számít igazi tényezőnek. Azonban az ellenzék és sajtója újfent a szokásos hibát követte el és megint saját magával és reménytelennek tűnő helyzetével foglalkozott, ahelyett, hogy megpróbált volna betekintést nyújtani a folyamatok mögé.

 

Közép-Európa lendületben

Hiszen a hazai ellenzék és sajtója áprilisban újfent megmérettetett és újfent alulmaradt, ezúttal talán minden korábbinál hosszabb időre. A vereséget pedig egy téma, illetve az egy témához való viszonyulás okozta, ami nem más, mint a migráció. Mivel a magyar emberek úgy döntöttek, hogy nem kérnek a bevándorlókból, így a bevándorláspártiak politikai közössége itthon darabjaira hullt, és talán hull ebben a pillanatban is – feltéve ha lehet hinni a közvélemény kutatási adatoknak. Szóval a helyzet jelentősen változott, de a liberális oldal még mindig úgy tesz, mintha hibás politikájukkal egyenlő ellenfelei lehetnének az egyértelmű irányt mutató, karakteres és magyar érdekeket védő politikának. A helyzet azonban lényegesen más. A magyarok megértették, hogy itt nemcsak az ő jövőjük, hanem a gyermekeik jövője a tét, így oda küldték a politikai haszonszerzés céljából a korábban a bevándorláspártiak oldalára álló baloldaliakat, ahova valók, vagyis a történelem szemétdombjára. Azonban önámítás lenne azt feltételezni, hogy a választók az ellenzék álláspontját büntették volna áprilisban. Épp ellenkezőleg, a kormány politikájának szerettek volna minél nagyobb és erősebb felhatalmazást adni, akkorát, amellyel bátran kiállhat az európai hadszíntéren is. Hiszen ha nem sikerül májusban érdemi változást elérnünk, akkor a kontinens nyugati felétől, illetve ma ismert formájától végleg elköszönhetünk. Így tehát a magyar választópolgárok a felhatalmazásukat a cselekvésre adták, arra, amivel talán még vissza lehet fordítani a bevándorlókontinenssé válást. A cél tehát nem változott, csak a tét és az ellenfél lett eggyel nagyobb.

A rendszerváltozást követően minden magyar könnyen érthető álma volt, hogy egyszer majd nyugati életszínvonalon élheti mindennapjait, amire az Európai Unióhoz való csatlakozásunk reális megoldási javaslatnak tűnt. Több mint 10 évnek kellett ahhoz azonban eltelnie, hogy a csatlakozásunk után nemcsak, hogy arra kellett rádöbbennünk, hogy nem nyitottunk Bécsben cukrászdát, nemcsak, hogy az erőltetett privatizációk révén asszisztáltunk saját iparunk leépítéséhez, piacaink elvesztéséhez, de mindehhez még olyat is kaptunk, amire egyáltalán nem vágytunk: az erkölcsi felsőbbrendűség érzetéből származó folyamatos kioktatást. Az alaptétel az, hogy ami Nyugatról jön az csakis jó lehet, ami pedig a mi térségünkből származik, az szükségszerűen csakis rossz. Ennek következtében folyamatos defenzívába kényszerültünk az élet minden területén, kis túlzással szégyellnünk kellett szokásainkat és gondolkodásunkat. A helyzet azonban úgy áll, hogy ez a tendencia napjainkra megfordulni látszik. Ennek oka pedig nem csak a folyamatosan növekedő gazdasági eredményünk, hanem az európai emberek elsődleges problémáira való megoldási javaslatainkban érhetőek tetten, különös tekintettel a bevándorlás kérdésében. Az látszik, hogy a miniszterelnök összes bevándorláspárti politikai ellenfele, Faymann, Kern, Renzi, Merkel is elvérzett ebben a küzdelemben.

Mivel Orbán Viktor egyetlen talpon maradt ellenfele, Emmanuel Macron óriási belpolitikai válsággal néz szembe – a minap kénytelen volt meghátrálni és beadni derekát a sárga mellényes tüntetőknek -, ezért mindenképpen szüksége van valamire, amivel legitimálja saját hatalmát. Mivel a francia elnökválasztáson jó tapasztalatai voltak a második fordulóban egyedül maradt nacionalista ellenfelével szemben, így megpróbálja ugyanezt a lemezt újra elővenni, vagyis saját népszerűségét egy nacionalista politikus tükrében megmutatni. Ugyanezt az eszközt választotta az európai liberálisok vezére, Guy Verhofstadt is, aki szintén a magyar kormányfő támadására fűzte fel kampányát. Mivel azonban az Orbán Viktor által képviselt álláspont még az imént említett urak hazájában is nagyobb népszerűségnek örvend, ezért mindenképpen találni kellett valamilyen ‘csodafegyvert’, amivel diszkreditálni lehet a bevándorlást ellenző erők szellemi vezérét. Kreatív módon újfent az EU bürokratikus eszközeihez nyúltak, és ismét megpróbálták a jogállamiság szubjektíven alkalmazott mércéjével szőnyeg szélére állítani hazánkat. A kettős mérce sokadik megnyilvánulására nem szeretnék reagálni, inkább csak a politikai küzdelem megítélése szempontjából van ennek valódi relevanciája. Ha visszatekintünk a közelmúlt eseményeire, akkor láthatjuk, hogy ennek a jól megkomponált lejárató hadjáratnak az első állomása a Sargentini-jelentés volt.

Mivel azonban az ehhez hasonló nemzetközi ellenszél a tét jelentősége miatt a kampány hajrájában egyre csak fokozódni fog, ezért a küzdelmet immár a nemzetközi porondon kell megvívnunk, ám ezúttal nem alárendelt félként, csak a védekezésre összpontosítva. Ennek bizonyítékaként emlékezhetünk például a miniszterelnök lejáratására készült plakátautóra adott válaszra.

Guy Verhofstadt bevándorláspolitikája ellen demonstráló autó. Forrás: euronews.com

Tehát az új jobboldali médiakonszern méretét annak célja indokolja, hiszen nem csak a hazai közönséget kell kiszolgálnia információval, de a kontinens lakosságának egy részét is. Hasonló okokból vált Kovács Zoltán Magyarország kormányzati kommunikációért felelős államtitkárrá, lényegében nemzetközi szóvivővé, hiszen egy erős, regionális tekintetben is meghatározó médiavállalat felépítése önmagában még nem feltétlenül tudja minden esetben a megfelelő mértékű és arányú reakciókat adni a hazánkat ért vádakra.

Ami biztosnak látszik, hogy hazánk, és tágabb értelemben egész Közép-Európa jelentősége megnőtt, így egy reménybeli győzelem minden magyar ember érdekét szolgálná, beleértve természetesen az ellenzéki szavazókat is. Egyetlen csoport érdekeit nem szolgálná, mégpedig az ellenzéki szavazókat rendre cserben hagyó pártokét és a hozzájuk köthető sajtóét. Az ő tehetetlenségükből fakadó elégedetlenségüket megértem, azonban saját maguknak köszönhetik, hogy kiírták magukat az ország történelméből a következő tíz évre biztosan, emiatt jobban tennék, ha inkább egy lépéssel hátrébb állnának és hagynák, hogy azok kormányozzanak, akik valóban értenek is hozzá.

A birodalmakról

A miniszterelnök október 23-ai beszédében utalt az Európai Unió Európai Birodalommá történő átalakításának vágyáról. Ez nem új keletű cél a kontinens történelmében. Többen próbálkoztak már vele, gondoljunk csak az ókori Rómára, Napóleonra vagy éppenséggel Adolf Hitlerre. A jelek alapján a szándék világos, de nézzük meg a birodalomépítés realitását és várható következményeit történelmi kitekintésből.

“Európát nem az öntudatos nemzetek, hanem a birodalomépítési vágyak vitték tévutakra. A birodalomépítési kísérletek és kísérletezők felelősek a XX. századi szörnyű háborúkért, a tengernyi szenvedésért és a virágzó Európa többszöri feldúlásáért. A nemzeti és a nemzetközi szocializmus, a fasizmus és a kommunizmus mind birodalmi vágyálmokat kergettek. Nemzetek feletti ideák, olvasztótégelyben előállított, új típusú emberfajták, soha nem látott léptékű üzleti profitok és a mindezt garantáló globális, vagyis birodalmi kormányzás” – mondta beszédében Orbán Viktor. Kemény állítások, amelyek  alapján a következő hónapok eseményei döntően befolyásolják Európa jövőjét. Éppen ezért vegyük történelmi górcső alá az elhangzottakat, és próbáljuk meg megjósolni, hogy ilyen törekvésekkel milyen jövő várhat az európai, és benne a magyar emberekre.

Ehhez elsősorban Matolcsy György kiváló művét, az Amerikai Birodalom elnevezésű könyvet hívom segítségül, amelyben a szerző arra keresi a választ, hogy a mai világrend, vagyis az amerikai globális világhatalom kialakulásához milyen lépcsők, történelmi események vezettek, és hogy mit jelent ez a mai kor számára. Nem utolsó sorban pedig arra, hogy ezek milyen következtetések levonására kell, hogy sarkalljon bennünket, akik tanulni szeretnénk belőle.

Első lépésként vessünk egy gyors számvetés az emberi történelem legismertebb birodalmairól, amelyen keresztül közelebb kerülhetünk a birodalmi gondolat alapvető természetszerűségeihez.

 

Történelmi példák

Az európai történelmet számos birodalmi törekvés kísérte végig, amelyekben közös volt, hogy mindig az erőforrások megszerzéséért folytatott háborúk jellemezték. A föld, a nyersanyag és a munkaerő mind olyan erőforrás, amelyek megszerzése a kontinens szárazföldi hegemóniájára, és területi egyesítésére tett kísérletként értelmezhető. Az első, és minden kétséget kizáróan a mai birodalmi felfogásra a legnagyobb befolyással a Római Birodalom hatott, amely egy két pillérre épülő mediterrán tengeri hatalomként értelmezhető. Az egyik pillért a szárazföldi haderő, a másodikat pedig a tengeri flotta, és az általa biztosított kereskedelem jelentette. A három kontinens kereskedelmét összekötő Földközi-tenger feletti uralom biztosította a birodalom működéséhez szükséges erőforrások rendelkezésre állását, azonban az anyagi javakra épülő birodalom mellett kiépült egy láthatatlan, szellemi birodalom is, amely fölötti ellenőrzés szintén Róma kezében összpontosult. A birodalom provinciáira küldött római polgárok révén pedig ez a szellemi birodalom tovább terebélyesedett a birodalom törvényei, latin nyelve, építészete, életmódja és szokásai, kereskedelme valamint egyéb szellemi és kulturális befolyása révén. Ezt tekinthetjük a puha hatalom eszközeinek, amelyek a birodalom bukása után elvesztették jelentőségüket. Egészen pontosan átadták helyüket egy másik  szellemi és gondolati – tehát láthatatlan – birodalomnak, amelyet kereszténységnek nevezünk. És bár számos kísérlet volt még a kontinens látható birodalommá történő átalakítására, ezek végül mindegyike kudarcot vallott és csak a szellemi örökség maradhatott tartós.

Ennek következő, nagyobb horderejű kísérlete a Német-római Birodalom volt, amely a kereszténység szellemi birodalmát a katonai hatalomra alapozott birodalom egyesítésével volt hivatott megvalósítani, de a birodalom, annak föderalista megvalósulása miatt végül kudarcot vallott, és sohasem töltötte be azt a szerepet, amelyet szántak neki.

Ezt követően a következő, birodalmi hatalommal rendelkező állam a muszlimokat 1492-ben Granadából kiűző, és ezáltal egyesülő Spanyolország volt, amely Kolumbusz révén éppen ebben az évben fedezte fel Amerikát. A következő 120 évet pedig Spanyolország, valamit a Habsburgok európai hatalma fémjelzi, amely egészen 1618-ig, tehát a harminc éves háború kezdetéig tartott. A spanyol és osztrák Habsburgok szerették volna megkaparintani az Európa feletti egyeduralmat, ezért az 1618-48 közötti vallási háború valójában az egyeduralomért folytatott háború is volt. Franciaország azonban a protestáns országokkal kiegészülve legyőzte a Habsburgokat, és ezzel kezdetét vette a francia befolyás megerősödése a kontinens életében. Ennek tetőpontját minden kétséget kizáróan a 19. század eleje jelentette, amikor Bonaparte Napóleon császárra koronázta magát, majd katonai uralma alá hajtotta az egész kontinenst. Uralkodását azonban nemcsak katonai hadjáratai fémjelezték, hanem az általa kialakított – részben a felvilágosodás eszméire alapozott – közigazgatási rendszer, polgári törvénykönyv, igazságszolgáltatási és pénzügyi rendszer megalapítása is, amelyek letették az alapjait a modern Franciaországnak, másrészt példaként szolgáltak a világ más országainak berendezkedéseinek kialakításához is. A látható és láthatatlan hatalomról pedig így vélekedik a franciák egykori császára: “Két hatalom létezik a világon, a kard és a lélek. Előbb-utóbb a lélek mindig győz a kard felett.”

Napóleon 1815-ös vereségét pedig a száz éves Brit Birodalom felemelkedése és virágzása követte. A korábbi birodalmaktól eltérően a britek hatalma azon az egyébként kényszerű felismerésen alapult, hogy Európát szárazföldön, erővel nem lehet egyesíteni. Így az ő birodalmuk merőben más pilléreken nyugodott. A kontinentális status quo megőrzése ugyanis nem a szárazföldi, hanem a tengerek feletti ellenőrzésen alapult, ráadásul az erő helyett inkább a kereskedelem nyelvét beszélték. Fontos különbség még, hogy immár nem csak regionális, hanem globális szereplőként igazgatták birodalmukat. És ha a Rómaikra igaz volt, hogy láthatatlan hatalmuk terjesztésével őrizték meg vezető pozíciójukat, akkor a britekre ugyanez hatványozottan az. Gyarmataikon elterjesztették az angol nyelvet, az angol földbirtokrendszert, felépítették az angolszász bankrendszert, meghonosították a csapatsportokat, képviseleti gyűléseket szerveztek, elterjesztették a brit szokásokat és divatot a helyi elit körében. Az egyéni szabadságeszme is érvényesült, ugyanis a gyarmatokon nem rabszolgák dolgoztak, hanem fizetett szolgák. És mivel a brit tisztségviselők elkülönülten éltek a gyarmati világtól, így meghagyták a gyarmatokon található hagyományos kapcsolatrendszereket és érintkezési módokat. Ez jelentős különbséget jelentett a többi telepeshez képest, akik az angoloktól eltérően nem képviseleti intézményrendszereket építettek fel, hanem örökletes arisztokráciákat. Ezen angol jogi, pénzügyi és politikai intézmények exportálása és a gyarmatokon történő meghonosítása építette fel végül a Brit Birodalmat, ahol a szabad költözés, a kereskedelem szabadsága, a kiegyensúlyozott költségvetés és a jogbiztonság olyan előrelépést jelentett a többiek által gyarmatosított területekhez képest, amely érdeknek tekintette a britek jelenlétét  az adott országban még akkor is, ha azok szépen lefölözték a gyarmatokkal történő kereskedelem hasznát. Ez a fajta birodalmi berendezkedés aztán példaként szolgált az őt követő, a mai kor egyetlen világhatalommal rendelkező birodalmának, vagyis Amerikának.

A Brit Birodalom hegemóniája lényegében 1914-ig tartott, amikor az 1871-ben egyesített Németország a második ipari forradalomhoz történő csatlakozása után annyira megerősödött, hogy a meglévő erőviszonyok felrúgásával meghatározóbb szerepet követelt magának a világot irányító hatalomból. A német törekvés ismét a szárazföldi hegemónia megszerzésére irányult, ám éppen emiatt, kudarcra is volt ítélve, hiszen a történelem tanulsága, hogy egyetlen európai szárazföldi erő sem képes önmagában az uralma alá hajtani a kontinenst. A háborúnak azonban olyan következményei lettek, amelyek aláásták a Brit Birodalom egyeduralmát. Ugyanis hiába kerültek ki katonai győztesként, a korábbi világ hitelezőjének pozíciójából a világ legnagyobb adósaivá váltak, amit a gazdaságban tapasztalható munkanélküliség és infláció csak tovább fokozott. Ezt követően pedig Amerika vált a világ leggazdagabb nemzetévé, akinek tengeri flottájának mérete immár megegyezett a britekével. Az igazi fordulatot azonban a második világháború, és annak lezárása hozta, amelyben Amerika a segítségéért a Brit katonai támaszpontok feletti ellenőrzést kérte, és természetesen kapta is cserében, ami által a Brit Birodalom utolsó maradványai is egy új hatalom kezébe kerültek. Amerika szerencséje, hogy a világ vezető hatalmáért folytatott harcot nem az akkori vezető britek ellen kellett vívnia, hanem éppen őket segítve, a németek ellen. Ezt követően azonban még meg kellett vívni a második világháború másik nagy nyertesével, a Szovjetunióval is, azonban ez a küzdelem már nem az erőforrásokért folyt, hiszen azok lényegében korlátlanul álltak mindkét fél rendelkezésére, hanem az egyedüli világhatalom megszerzéséért. Ilyen tekintetben nem is csoda, hogy ez a szembenállás a hidegháború formáját öltötte, hiszen az mindkét nagyhatalom politikai, társadalmi és gazdasági érdekének megfelelt. Amerika számára a háborús készenlét biztosította a gazdasági konjunktúrát és a társadalmi stabilitást, míg a Szovjetunió számára a frissen megszerzett birodalom megőrzését tette lehetővé. Az állandó fegyverkezési versenyt végül a tervutasításos gazdálkodás nem bírta a kapitalizmussal, így Amerika az évszázad harmadik világháborújából is győztesként került ki, és ezúttal már kihívó nélkül maradt.

 

Egypólusú világrend, vagyis az Amerikai Birodalom

Ahogy végigtekintettük a történelmet, akaratlanul is az az érzésünk támadhat, hogy az Amerikai Birodalom lényegében egy kitűnő tanuló, aki nagyszerű érzékkel csente el a korábbi birodalmak hasznos vonásait, és a kor kihívásainak megfelelően a saját képére formálva és továbbfejlesztve építette be azokat saját rendszerébe. És valóban, ha Amerika vezető politikai intézményeire gondolunk, akkor azt tapasztaljuk, hogy azok nemcsak működésükben, a kongresszus és szenátus vonatkozásában elnevezésében, de még építészeti stílusában is a Római Birodalmat eleveníti fel számunkra. Ezeknél a jelképeknél persze sokkal fontosabb a tartalom. A Brit Birodalommal sok hasonlóságot mutató Római Birodalom történelmében ugyanúgy a tengerek feletti ellenőrzés jelentette a kereskedelem alapját, mint manapság, és a szellemi birodalom éppolyan jelentőséggel esett latba, mint ma a Hollywoodi filmek, vagy az amerikai termékek és szolgáltatások fogyasztásából áradó életérzés. Azonban a különbségek is legalább ennyire szembetűnőek. Míg a Brit Birodalom a nemzetközi kereskedelmet szabályozta, és gyarmatok fenntartásával tett szert kereskedelmi előnyre, addig az Amerikai Birodalom a kereskedelem helyett már a pénzügyi rendszer szabályozását tartja elsődlegesnek, valamint a gyarmatok helyett a szabad országokkal történő kétoldalú kereskedelemben érdekeltek. Szintén különbözőség, hogy a Római Birodalom második pillére a tengeri fölény mellett a szárazföldi hatalom volt, úgy ez az Amerikai Birodalom esetében már inkább a tudás és információ feletti ellenőrzést jelenti. És amíg Róma a polgárok provinciákra való küldésével teremtette meg kulturális fölényét, addig ma ez éppen ellenkezően zajlik, Amerika igyekszik magához vonni mindent, ami értékkel bír: tőkét, kereskedelmi terméket, és ami a legfontosabb, a világ legtehetségesebb koponyáit.

Amerika fordítva másolja Rómát, aki a provinciák féken tartása végett a nyers katonai erőt alkalmazta. Amerika ezzel szemben az érzelmek, a szellemi áramlatok, a gondolatok, a divatok a magatartás- és életmódminták átvételén keresztül kísérli meg a birodalomhoz kötni a világ távoli pontján élő polgárokat és közösségeket. A nyers hatalom helyett elsősorban a puha hatalommal húzza magához őket, ezek közül is kiemelt figyelemmel a tehetséges és szorgalmas embereket. És bár a legfőbb hatalmi eszköze a fent említett puha hatalom, azért naivitás lenne azt feltételezni, hogy egy világbirodalom vonakodna bevetni bármilyen eszközt, ha érdekei úgy kívánják.

 

Az aszimmetrikus globális gazdasági rend 

A második világháborút követően általános nemzetközi gazdasági konjunktúra vette kezdetét, nem függetlenül a háború okozta károk helyreállításától. A fejlődés lényegét tekintve abból származik, hogy a világ legerősebb gazdasági hatalma, vagyis Amerika, megnyitja piacait a világ feltörekvő részeinek, akik a termékeiket így exportálni tudják, ami által felgyorsul a gazdasági fejlődésük. Ezek az áruk és szolgáltatások a globális piacgazdaságban találnak gazdára, amelynek működését nemzetközi pénzügyi szervezetek felügyelik, úgymint a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank és a Világkereskedelmi Szervezet. Vagyis a globális piacgazdaság játékszabályait Amerika határozza meg, akárcsak annak alapelveit és alapvető intézményeit. A felügyelő szervek feletti ellenőrzése mellett a legfontosabb játékszabály, hogy a világ vezető valutája a dollár, vagyis a nemzetközi elszámolások egy ország nemzeti valutájában történnek. Ez azért annyira lényeges, mert a dollár árfolyam-, és kamatpolitikájában a világgazdaság egyetemes érdekeit képviselő döntések helyett amerikai döntések születnek.

A második legfontosabb pénzügyi innováció, hogy a piacok globális megnyitásával bár Amerika folyó fizetési mérlege hiányt mutat, hiszen a vele kereskedő államok nyernek az exporton, azonban ez csak elméletileg jelent tőkekiáramlást az országból, ugyanis ezek az államok a kereskedelmi többletüket amerikai befektetésekben helyezik el. Kína az amerikai adósság 6, míg Japán 5%-át birtokolja, amely befektetések értékeit, hozamát és árfolyamát az Amerikai Központi Bank szerepét betöltő FED határozza meg. Piacot ad számukra, hogy árut, tőkét és humán erőforrást kapjon cserébe. Ezt a fajta ikerdeficitet mutató gazdaságpolitikát (mert a folyó fizetési mérleg hiánya mellett a költségvetése is negatív) minden közgazdasági alapelv tiltana, de nem Amerika esetében, amely uralja a globális pénzpiacokat. Ha úgy tetszik, az áruk kereskedelmének elsősége helyett figyelmét a pénzpiacok feletti ellenőrzés fontosságára összpontosítja, amit kiegészít egy harmadik globális piac is, az információk és tudás piaca. Noha az áruvilágban Amerika deficites, a pénzvilágban már kiegyenlíti a hiányt, sőt irányítja az újraelosztást, míg a tudás, az információk és a médiatermékek területén egyértelmű többletet mutat. Amerika ezen a három területen összehangolt stratégiát követ, míg versenytársai az áruvilágra koncentrálnak.

A dollár világvalutát betöltő szerepkörének van még egy fontos vetülete, amelyre mindenképpen szükséges kitérnünk. Ez a már előbb említett költségvetési hiány mellett a globális kereskedelemben is fontos szerepet tölt be, ugyanis ha a dollár Amerika nemzeti valutája, akkor annak nemcsak kamatpolitikájára, hanem mennyiségére is befolyást gyakorol. Ez a közgazdaságban a klasszikus pénzügyi kereslet-kínálat egyensúlyát jelenti. Vagyis egy ország rendelkezésre álló pénzmennyiségének, vagyis a kínálatnak összhangban kell lennie a gazdasága által megterelt áruk mennyiségével, ellenkező esetben a valutája leértékelődik. Ezzel gyakorlatilag meg lehet akadályozni, hogy egy ország jegybankja túl sok bankót nyomtasson, amivel finanszírozni tudná az állam adósságát. De mi történik akkor, ha a nemzeti valutád mögött nem csak az országodban megtermelt javak állnak, hanem mivel világvalutával rendelkezel, ezért végső soron az egész világban megtermelt áruk mögötti fedezetet tudod biztosítani? Akkor gyakorlatilag az történik, hogy bármennyi pénzt tudsz nyomtatni anélkül, hogy a valutád értékét vesztené. Azt hiszem nem szükséges tovább ecsetelni, hogy ez mekkora előnyt jelent Amerika számára.

 

Amerika, a geopolitikai stratéga

Az imént már áttekintettük az amerikai hatalom két legfontosabb alapkövét, vagyis a puha hatalmat, valamint a globális pénzügyi rendszer feletti őr szerepkörét, azonban a hatalomgyakorlásnak van egy másik vetülete is, amelynek alkalmazásával sikeresen tudja megőrizni világvezető pozícióját, amit szintén a Római Birodalomtól lesett el, és ami az ‘oszd meg és uralkodj-elv’ tökélyre való fejlesztett változatát jelenti. A stratégia lényege, hogy a regionális hatalmakat nem engedi, hogy globális kihívó szerepére törjenek. És mindezt nem úgy éri el, hogy erőszakkal nyomja el a feltörekvő vetélytársait, hanem úgy, hogy azok természetes kihívóit támogatja. Vegyünk ennek szemléltetésére néhány példát!

Mivel a nemzetközi kereskedelem feletti ellenőrzést a tengerek és óceánok feletti hatalom testesíti meg, ezért egy tengeri hatalom felemelkedése alapvetően rendítené meg az amerikai stratégiai érdekeket. Indiát, mint az évszázad egyik feltörekvő hatalmát szokták emlegetni méretéből, gazdasági növekedéséből és földrajzi elhelyezkedéséből adódóan. Ha India úgy döntene, hogy az őt körülvevő Indiai óceánra ki akarná terjeszteni befolyását, akkor azt jelentős haditengerészeti fejlesztések révén tudná kieszközölni. Mivel azonban a Perzsa-öbölből érkező olaj az Indiai-óceánon keresztül jut el a Csendes-óceánra, leginkább Japánba és Kínába, így ennek a tengeri útvonalnak az ellenőrzése kulcsfontosságú. Ennek megakadályozására pedig Amerika a legolcsóbb és legkézenfekvőbb módot választaná, vagyis a szomszédos, és Indiával hagyományosan rossz kapcsolatokat ápoló, egyébként atomhatalom Pakisztán megerősítését. Ennek következtében India hadiipari költségvetését kimerítené a szomszédos, szárazföldi hatalom elleni felkészülés, így nem maradna érdemi forrása haditengerészetének megerősítésére.

Hasonló helyzet alakulna ki Japán vonatkozásában is, amely a ’60-as évektől kezdve, nem függetlenül az Amerikába irányuló exporttól, folyamatosan növelni tudta gazdaságát. Ezt követte a ’90-es évek stagnálása, amely az amerikai pénzügyi politika eredménye volt, ugyanis az egyre növekvő gazdasági erejű Japán szemet vetett a feltörekvő kelet-ázsiai országokra, és egy közös gazdasági struktúrába akarta bevonni őket. Ennek hatására az amerikai kormány jelentősen felértékelte a dollár japán jennel szembeni árfolyamát, aminek következtében 43%-kal nőttek a térségbe irányuló amerikai befektetések. 1997-ben a hírhedt tőzsdei spekuláns, Soros György annak a véleményének adott hangot, hogy valami baj van a thaiföldi nemzeti valutával. A futótűzként terjedő hír hallatára mindenki szabadulni akart először a thaiföldi, majd a malajziai és indonéziai valutájától, és az országok gazdasági rendszerei 1999-re összeomlottak. A válságból aztán a sikeres gazdaságpolitika, de sokkal inkább a Nemzetközi Valutaalap konszolidációs programja húzta ki őket. Az átalakítás révén az országok pénzügyi rendszerei a globális pénzpiacokhoz, vagyis az amerikai pénzügyi rendszer irányítása alá kerültek. Ez azonban a történelem, és az alkalmazott eszköz is pénzügyi jellegű volt, ám Japán továbbra is kihívást jelent Amerikára. Ennek fékezésére, az előbbi példához hasonlóan a természetes földrajzi ellenfelét tudja használni, vagyis Kínát – és fordítva. De hasonló hatalmi egyensúly-központokat tudunk felfedezni Argentína-Brazília vagy Irak-Irán vonatkozásában is – az Iránnal szembeni hatalmi játszma éppen a gyengélkedő Iraknak köszönhető.

A stabilitás fenntartásának ugyanakkor vannak pozitív hozadékai is. Amerika ugyanis úgy gyakorolja világbirodalmi szerepkörét, hogy cserébe ad is. Nem függetlenül az amerikai nép egyéni szabadságon alapuló gondolkodásától, ám azt lényegesen meghaladva hajtva végre a köznyelv által csak demokráciaexportnak aposztrofált stratégiáját. Ugyanis szabadon kereskedni csak azzal lehet, aki szabad, így a demokratikus államformák minél szélesebb körű elterjedése újabb piacok bevonását jelenti a globális piacgazdaságba. És míg a Brit Birodalom gyarmatosítása minden előnye mellett is egy zéró összegű játszma volt, vagyis hogy a megtermelt hasznok egy része a gyarmatosítóknál realizálódott, addig az Amerika által kínált megoldás egy win-win helyzetet okoz mindkét fél számára. Hiszen a globális pénzügyi rendszerbe bekapcsolt államok a gazdasági növekedésüket fejlesztő felvevő piacot kapnak Amerikától, addig ők ezért a bekapcsolásért áruval, tőkével, és ami a legfontosabb, hasznos munkaerővel fizetnek – vagyis, hogy a lehetőségek magukhoz vonzzák a legtehetségesebb fiatalokat. Amerika kereskedni akar a világgal, és nem leigázni azt. Jelentősen szimpatikusabb hozzáállás ez, mint korábban bármely birodalom uralkodási elképzelése.

 

Civilizációs hullámok

Alvin Toffler munkájának érdeme a civilizációs hullám-elmélet. Az elmélet lényege, hogy a történelem egymást követő hullámok sorozatából áll. Akárcsak a fény és az anyag, úgy az idő is hullámszerű, és ennek kihatása a történelemben is érzékelhető. Az elmélet fizikai szemléletű megközelítését nem tudom kérdőre vonni, azonban a történelemre vonatkozó megközelítése logikusnak tűnik. Az első hullám volt az agrárforradalom, amely előtt az emberiség kis, rendszeresen vándorló csoportokban élt, és vadászattal, gyűjtögetéssel tartotta fenn magát. A tízezer évvel ezelőtti agrárforradalom következtében a föld művelése révén egy új életmód jelent meg, aminek következtében az emberiség falvakban, majd kisebb városokban telepedett le. Az agrárforradalmat követte a 17. században a második nagy civilizációs hullám, az ipari forradalom. Ennek a hullámnak az elején még együtt élt a korábbi agrárcivilizáció és az új ipari civilizáció, hogy később a városi léttel ez utóbbi vegye át a vezető szerepet. Mostanra az első hullám gyakorlatilag levonult és megjelent a harmadik civilizációs hullám. A tudásra és információra épülő hullám, ami a második világháborút követően indult útjára. Az elméletből az is látható, hogy a civilizációs hullámok egyre inkább gyorsulnak, idejük lerövidül. Ma a világ fejlett országaiban a második és a harmadik hullám egyszerre van jelen, míg a feltörekvő országokban, például Kínában és Latin-Amerikában a mezőgazdasági és ipari civilizáció található meg. A reménytelen helyzetben lévő, főként afrikai országokban még alig indult el a második civilizációs hullám.

A 19. századi Európában a technológiai fejlődés együtt járt a városok bővülésével, az egyre gyorsuló közlekedéssel, valamint a tömegoktatás elterjedésével. A folyamatosan letűnő mezőgazdasági civilizáció, valamint az új ipari civilizáció összeütközése elkerülhetetlennek tűnt. Már ekkor arra lehetett következtetni, hogy vezető összecsapás az osztályok között fog meghúzódni, ám az évszázad végére az iparosodó országok feltaláltak valamit, ami közömbösíti az osztályharcot, ez pedig a nemzet volt. A nemzet összebékítette az osztályokat, így nem a társadalmakon belüli konfliktus, hanem a nemzet előretörése miatt a belsőből külsővé változott konfliktus vált az ipari civilizációs hullám legerősebb összecsapásává. Mivel a tudásra épülő új civilizációs hullám rendkívül gyorsan nyer teret, óriási előnyöket biztosítva az elsőknek, így könnyen megismétlődhet az ipari civilizációs hullám térhódítása során tapasztalt nemzetközi konfliktusok sora. Ám ennek terepe ugyanúgy, ahogy korábban is, a nemzetek nyújtotta keretek lesznek, így a nemzetek gyengítése helyett azok erősítése kell, hogy a legfontosabb célkitűzés legyen. Legalábbis egy sikerorientált politikai stratégiában.

Az információra és tudásra épülő harmadik civilizációs hullámban az az ország lesz sikeres, amelyik minél több tudást, információt, képzelőerőt, ízlést és általában szellemi erőforrást használ fel a gazdaságban, és minél kevesebb nyersanyagot, energiahordozót és általában anyagi erőforrást. Azonban az információ és tudás erőforrásának a korlátlanságon kívül van egy másik tulajdonsága, vagyis hogy azok a megosztással gyarapodnak. Ennek a gondolatnak a sharing economy révén ma már létező üzleti modellje is van.

Az információra és tudásra épülő harmadik civilizációs hullámba belépő országok között a verseny helyét átveszi a kényszerű együttműködés, mivel az információ, mint erőforrás is a fogyasztással bővül. Tehát a hagyományos erőforrásokért (föld, nyersanyag, munkaerő) folytatott küzdelem, vagyis a háború is megszűnik ezen fejlett, az iparosodásból továbblépő országok között. Tehát nemcsak azért szükséges a nemzetállamok létezése, hogy a harmadik civilizációs hullám konfliktusait kezelni tudja, hanem hogy a kölcsönös együttműködésből származó gyarapodást a legnagyobb szinten kiaknázza. Ez azonban tekinthető az Európai Unió létrehozásának egyik liberális alappillérének cáfolataként is, mert a közkeletű hiedelem szerint azért szükséges az integráció bővítése, a nemzetállamok megszüntetése, mert azok felelősek Európa háborúiért. A valóság ezzel szemben az, hogy mivel az erőforrásokért folytatott küzdelem, vagyis a háború már a nemzeti gondolat 19. századi megszületése előtt is létezett, így az országok közötti háborúk felelőse nem a nemzeti gondolat, hanem a mindenkori birodalmi törekvés volt. Ez pedig összefüggésben áll a miniszterelnöki beszédben elmondottakkal.

 

A tudás: hatalom

Korábban szó volt róla, hogy az Amerikai Birodalom második tartópillérét a tengerek feletti ellenőrzés mellett nem a szárazföldi hatalom, hanem a tudás, az információ és kommunikáció feletti ellenőrzés adja, ami egyben a harmadik globális piacot is jelenti az áru és pénzügyi mellett. Ennek eszköze a már korábban is hangsúlyozott agyelszívás. Ma az amerikai egyetemek, valamint katonai központok akkora költségvetési támogatással működtetik kutatásaikat, amelyeket a világ bármely országában még elképzelni sem tudnának. Azért fontos a K+F szektor állami támogatása, mert olyan területeken is sikert érhetnek el, ahol a profitorientált magánvállalkozások a bizonytalan megtérülések következtében nem fektetnek be. A kiemelkedő anyagi feltételek következtében pedig a világ minden pontjáról magukhoz vonzzák a tehetséges fiatal kutatókat, akik az Amerikában eltöltött ösztöndíj után csak meglehetősen kis százalékban térnek haza.

Így valóban meg tudják valósítani a tudás, az információ és kommunikáció feletti ellenőrzést. Gondoljunk csak a világ vezetői tech-cégeinek igazgatóinak és fejlesztőinek bevándorló hátterére, vagy gondoljunk a globális tudás és kommunikáció kapcsán a Google-re, vagy a facebook-ra. Már is láthatjuk, hogy mekkora, behozhatatlannak tűnő előnnyel rendelkezik ezen a téren Amerika már most.

Azonban akad itt egy probléma is. Ugyanis ha a vagyon alapja a tehetség, akkor ez összeütközést generál a két amerikai alapelv, vagyis a magánvagyon korlátlansága és az egyenlőség között. Mivel a tudáson alapuló szabad vagyon korlátlansága társadalmi egyenlőtlenségeket szül, vagyis kevesek kezében összpontosul a vagyon jelentős része, akkor az a tömegdemokráciák arisztokratikus demokráciákká történő átalakulását jelenti. Érdekesség, hogy Amerika születésénél Alexis Tocqueville még a többség uralmától féltette az egyént, az egyéni véleményt, a szabad gondolkodást és a szabad szellemet. Ha ma látná, hogy az erőforrások felett rendelkező kisebbség hogyan képes befolyásolni a többség akaratát, azt hiszem nem lettek volna ilyen kételyei.

 

Európai Birodalom

Miután alaposan áttekintettük a birodalmak kialakulásának és működéseinek sajátosságait, górcső alá vettük a világunkat meghatározó Amerika Birodalmat, vessünk egy pillantást Európára, és egy Európában kialakuló új birodalom lehetőségeire. Az első kérdés, amit meg kell válaszolnunk, az az, hogy egyáltalán létezik e ilyen birodalmi törekvés. Ha figyelembe vesszük a politikai alaptételt, ami szerint minden föderációból konföderáció lesz, akkor a kérdés megválaszolását illetően nem is lehet kétségünk. Ha ehhez hozzávesszük még az integráció erősödéséről, és az Európai Egyesült Államokról szóló beszédeket, akkor minden maradék kétségünk szertefoszlik.

Az elsődleges kérdés tisztázása után tekintsük meg ennek a birodalomnak a működési feltételeit és lehetőségeit. Mivel a mai korban Amerika vonatkozásában már van egy meglehetősen jó referenciánk, így adja magát a lehetőség, hogy ahhoz viszonyítva próbáljuk meghatározni ennek a kialakuló új államalakulatnak a kereteit. Az összehasonlítás azért is tűnik helytállónak, mert Európa számos esetben látványosan másolja Amerikát. És bár meghatározó katonai erő nélkül esélye sincs globális szereplővé válni, azonban néhány jól működő elemet átvehet az Amerikai Birodalomtól.

Láthattuk, hogy az Amerikai Birodalom milyen mechanizmusokon keresztül vonja magához a megtermelt árut, tőkét és munkaerőt, de mivel Európának hasonló rendszer felépítésére egyelőre nincs lehetősége, vegyük számításba a legkönnyebben megvalósítható és legfontosabb elemet, az agyelszívást. Ma az Európai Unióban kétségkívül működik az agyelszívás mechanizmusa, azonban a globális hatáskör helyett a regionális jellemzi, így a tehetség a kvázi birodalom perifériájáról, tehát a Közép-Kelet Európai régióból vándorol a fejlettebb Nyugat-Európai országok irányába. A piacok nyitásáért és a munkaerő elszivárgásáért persze az EU is fizet kompenzációként strukturális alapoknak keresztelt fejlesztési pénzeket, ez azonban csekély kárpótlásnak tűnik az amerikai változathoz képest.

Mivel a népesség csökkenése egész Európát érintő folyamat, így az utánpótlást immár külső forrásokból kell biztosítani. Az elképzelés szerint az új munkáskezek Afrikából és a Közel-Keletről származnának. De álljunk meg egy pillanatra és vessük össze ezt a bevándorlási politikát az Amerikai Birodalom által alkalmazottal. Most eltekintenék a megvalósítás bürokratikus akadályaitól és csak az alapvető elképzelést vetném össze az amerikaival. Az első szembeütköző probléma, hogy nem a harmadik civilizációs hullámra való készülést szolgálja, ugyanis a tudás helyett inkább az ipari forradalomra jellemző munkaerő betelepítése zajlik. Ez az első kardinális hiba. A második, hogy az amerikaival szemben az európai ígéret nem az önmegvalósításról, hanem egy kényelmesebb életről szól, ami nem a teljesítményt ösztönzi, hanem a szociális biztonságot nyújtó egyenlőségen keresztül a bevándorlásra inkább a kontraszelekció érvényes. A harmadik, és talán legnagyobb probléma, hogy Európa mintha nem ismerné a puha hatalom alkalmazását, így az ide érkezők integrációjának legfontosabb ismérve nem a közös szellemi hatalom kiterjesztésén, hanem a bevándorlók identitásának megőrzésén alapulna, illetve kellene alapulnia. És bár Európa elképzeléseiben az Amerikai Birodalom bevándorláspolitikáját másolná, lényegében minden hibát elkövet, hogy még véletlenül se hasonlíthasson rá. Ugyanis a bevándorlás eszköz, nem pedig cél. És bár az amerikai integrációban is létezhet olyan közösség, amely elsődlegesnek tartja meg saját identitását és életmódját, de ők lennének az indiánok, akik a rezervátumokban élnek.

Szintén érthetetlen különbség, hogy míg Amerika a határain kívül szűri meg a belépésre jogosultak körét, addig ugyanezt Európa úgy képzelte el, hogy előbb beengedi, majd utána kimazsolázza belőlük a munkára alkalmasakat. Ez aztán újabb felesleges, és elkerülhető konfliktusokat szül. Európa legnagyobb problémája, hogy egy dogmatikus politikai ideológia tartja fogságban, amely nem engedi számára az egyének közötti különbségtételt. Azt láthatjuk, hogy a liberális embertípus a kommunista egyenember reinkarnációja, csak ezúttal a törekvést ellenzőkkel szembeni megbélyegzésben az osztályellenességet felváltotta az idegenellenesség vádja.

Figyelő szemeinkkel azt is láthatjuk, hogy a szellemi, viselkedésmódbeli minták mágnese helyett erővel próbálja keresztülvinni akaratát a birodalmi törekvesei közé tartozó országok, vagyis az uniós tagok között. Miután már nem vonzó életmódbeli felfogása, vagyis multikulturális ajánlata, így a meggyőzés helyett kényszeríteni próbál, amit némiképp cinikus módon szolidaritásnak hív.

Az Európai Birodalom alapja, tehát a német-francia tengely sem tűnik jelenleg elég erősnek ahhoz, hogy véghezvigye grandiózus tervét. Két pillérre közül az egyik, vagyis Angela Merkel már kidőlt, és kérdéses, hogy a másik vezető az ambícióin kívül mennyire tekinthető erősnek, ugyanis Macron népszerűsége a legfrissebb kutatások alapján jelentősen bezuhant, így nem tűnik úgy, hogy rendelkezik a reformok végrehajtásához szükséges kellő politikai erővel.

Így száll hát sírba a szabadság…

A szavazási szabályok törvényellenes megváltoztatása nélkül nem tudtak volna Magyarországon bosszút állni a 'jogállamiság' nevében."Így száll hát sírba a szabadság, tapsvihar közepette". #agitatio

Közzétette: agitatio – 2018. szeptember 12., szerda

 

Ha Európa regionális szereplőből tényleg globálissá szeretne válni, akkor Oroszországgal kellene szorosabbra fűzni a kapcsolatait, hiszen az európai technológia az orosz nyersanyag erőforrásokkal ötvözve egy meglehetősen erős világhatalmi tényező kiépítését jelenthetné, amely Amerika vezető szerepére is kihívást jelentene. Nem véletlen, hogy az amerikai politika, diplomácia, hírszerzés és gazdasági erő mindent bevet ennek elkerülésének érdekében. A katonai és politikai együttműködés helyett azonban elsősorban a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokra gondoltam, amiket azonban mindentől függetlenül érdemes lenne bővíteni. De legalábbis a jelenlegi szankcióknál mindkét fél számára kifizetődőbb lenne.

Persze ez óriási kockázatot is jelent, hiszen Amerika a birodalmi status quo-jának megtartása érdekében nem hagyná egy ilyen vetélytárs megszületését, éppen ezért a már korábban tárgyalt tudás és információ alapú civilizációs hullámban az együttműködésnek kellene az atlanti kapcsolatok mozgatórugójának lennie. Ehhez képest egy árupiaci kereskedelmi háború kezd kibontakozni az Európai Unió és az Amerikai Birodalom között, amely küzdelemnek nem kétséges, hogy ki lenne a végső győztese.

Akármilyenek is, minden birodalomnak van egy közös pontja. Méghozzá az, hogy nem szívesen adja fel befolyását és hatalmát azok fölött, akiket az uralma alá hajtott. Egy Európai Birodalom esetében ez az európai országokon kívül nem is nagyon lehetne más, ahogy azt a korábbi példákban is láthattuk már. Végezetül pedig, ha megvalósul az Európai Birodalomként működő Európai Egyesült Államok terve, akkor az nem fog mást jelenteni, mint a Német Birodalom megalakulását.

Ezzel összefüggésben pedig szeretném megosztani Helmut Kohl, a német egységet levezénylő kancellár németek európai politikájára vonatkozó legfontosabb vezérelvét: “Németország vessen horgonyt Európában, de ne egy német Európa, hanem egy európai Németország megvalósítása legyen a célja.” Ezt pedig nehéz másként értékelni, mint a Nemzetek Európájának megvalósulását.

Jobbik: újratervezés

Rövid elemzés, amely megkísérli számba venni a Jobbik háza táján az utóbbi hetekben történt pártszakadásokra adott politikai stratégia lehetséges kimeneteleit. 

Előzmények

A történet ott kezdődött, hogy a párt választási veresége után lemondott pártelnök, Vona Gábor saját döntése nyomán egy vonallal hátrább lépett, hogy a felelősségvállalás látszatát keltve, valójában azt kerülve lemondott vezetői tisztségéről. Azért állítom, hogy ez a felelősség elkerülése, mert egyrészt magára hagyott egy egymilliónál is több tagot számláló közösséget, méghozzá olyan önös okból kifolyólag, hogy ezzel is csak egy későbbi visszatérését készítse elő. Ennek megfelelően a választások után tisztújítást tartottak a pártnál, amelynek a vereség mellett még egy súlyos pénzügyi büntetéssel is szembe kellett néznie. Ilyen körülmények közepette nem csoda, ha nem volt túl nagy tolongás a megüresedett elnöki székért. No persze a párt vezetésével egyet nem értő jelentkezőből nem volt hiány, így a párt történetében először volt valódi tétje az elnökválasztásnak. Nem is csoda, hogy a pártvezetésnek nem tetszett a demokratikus küzdelem, és minden eszközt bevetettek, hogy a kihívót, aki vissza akarta terelni a pártot korábbi nemzeti útjára, ellehetetlenítsék. Ha nehezen is, de Szabó Gábor pártigazgatóéknak sikerült végül is megőrizniük a hatalmat, aminek egyenes következményeként a közösség korábbi ikonikus alakját, Toroczkai Lászlót kizárták a pártból. Toroczkait akkor sokan követték, és a Jobbikban csalódott korábbi tagokkal megalapította saját mozgalmát, amit Mi Hazánknak nevezett el.

Már egészen úgy tűnt, hogy hosszú szenvedés után sikerül a Jobbiknak magára találnia, amikor jött az újabb pofon. A párt egy másik emblematikus figurája, a tagság körében nagy népszerűségnek örvendő Volner János borította a bilit, aki vitte magával a frakcióból két másik párttársát is. A Jobbik vezetőségének válasza ezúttal is meglehetősen cinikus és hiteltelen volt, amikor a korábbi harcostársat vádolták NER-pártisággal. Azonban Sneider Tamás pártelnöknek nemcsak a kilépésekkel kellett megküzdenie, ugyanis az elégedetlenkedők elkezdték kiteregetni a szennyest a Simicska által befizetett milliók tisztára mosásáról is. Az elnöknek egy újabb válsággal kellett ekkor szembenéznie, nem is csoda, ha napokra eltűnt a nyilvánosság elől, ami egy ilyen kiélezett helyzetben meglehetősen furcsa döntésnek számít.

Erőmutatás, mint figyelemelterelés

Már tudhatjuk, hogy csak erőt gyűjtött és készült a nagy dobásra, amit október 23-ára időzített. A Vona Gábornál is látott, feltűnően begyakorolt mozdulatok voltak hivatottak azt a magabiztosságot kölcsönözni Sneidernek, amit ilyen helyzetben egy elnöktől elvárnánk – bár a mozdulatok begyakoroltak voltak és a hangerőt is feljebb tekerte, de a szónoki képességek hiányát nem lehet ilyen rövid idő alatt pótolni, így számomra elég groteszk képet festett az elég előadás. A cél világos volt: erőt kellett mutatni egy hitehagyott közösségnek. Ezt szolgálta az indulatos, ám kissé esetlen beszéd, és ezért volt szükség az – utóbb mint kiderült fizetett – aktivistákkal végrehajtott politikai akció az MTVA székházánál, majd utána a Ledvay utcai Fidesz székháznál. A párt vezetőinek szeme előtt annyira az erő mutatása lobogott, hogy nem szégyellte buszon szállítani az egymástól egyébként igen távol lévő intézményekhez aktivistáit. De mint tudjuk, az ember mindig azt bizonygatja, ami nincs, így könnyen lehet, hogy a Jobbik erődemonstrációja is egyfajta kompenzálásként fog bekerülni a magyar politika történelmébe – főleg hogy ennek az erőnek a mutatása már csak a kameráknak szólt, nem volt mögötte valós társadalmi megmozdulás. Ezzel pedig a korábban komoly terepmunkájáról ismert párt (minden ajtón bekopogtattak a választásokat megelőzően, így kerülve személyes kapcsolatba az emberekkel) a baloldal örökös hibájába esik, amelyik régóta azt hiszi, hogy TV stúdiókból, a komoly szervezeti munkát megspórolva lehet kormányt buktatni. Az élet már többször bebizonyította, hogy önmagában a TV-képernyőkön beszélő fejek nem hozzák meg az áttörést. (Talány, hogy Sneider mennyire szólta el magát az alábbi videóban látható beszédében, amikor a tüntetők helyett aktivistákat említ, mint résztvevőket a rendezvényükön).

Sneider Tamás: Erőnk van és erőt mutatunk

JOBBIK – Kevés politikai közösség "dicsekedhet" vele, hogy a leépítésén ennyit munkálkodtak, a támadásába ennyi pénzt, időt és energiát fektettek. A próbálkozás viszont meddőnek bizonyul, hiszen a támadások hatására csak szívósabb lett a párt. Eddig is kiálltunk mindennemű aljas támadást, és a jövőben is ki fogunk. Ez a történelmi kötelességünk, hiszen a Jobbik az Orbán-rezsim egyetlen, valós erővel rendelkező ellenzéke.

Közzétette: Sneider Tamás – 2018. október 24., szerda

Már tudjuk, hogy az erőmutatásnak sokkal prózaibb oka van: el kell terelni a figyelmet a pártot folyamatosan sújtó belső válságokról és újabb kiválásáról. Csak ezen a napon kivált a Jobbikból korábbi polgármestere, regionális igazgatója, egy megyei sajtófőnök és az Ifjúsági Tagozatának alelnöke. Volnerék kiválása után tehát van miről elvonni a figyelmet – nem véletlen ez elnök folyamatos bizonygatási kényszere sem.

Megkülönböztetés, mint stratégia

Az elterelés azonban reális politikai cél lehet, ám korántsem felel meg hosszútávú stratégiának. A legnagyobb baj ugyanis, hogy hogyan különböztesse meg magát a Jobbik a dezertőrök első számú gyűjtőhelyeként funkcionáló Mi Hazánk mozgalomtól. Ugyanis a pártból kilépő tagok között egy fontos, közös vonás tapasztalható, mégpedig az, hogy mindannyian azzal indokolják döntésüket, hogy a párt elvesztette lelkét, korábbi nemzeti radikális identitását. Mivel a néppártosodásra keresztelt balratolódás feladása nem reális alternatíva, így a még megmaradt tagságnak a nemzeti helyett más módon kell bizonyítani radikalizmusukat. Leegyszerűsítve: ha üzeneteikben nem lehetnek radikálisabbak a Mi Hazánknál, akkor majd módszereikben lesznek azok. Ennek a stratégiai szándéknak a kinyilatkoztatása Az Ellenállás meghirdetése, ami egyfajta előremenekülésként értelmezhető. Talán véletlen, talán nem, hogy Gyurcsány Ferenc is éppen ellenállást hirdetett ősszel, és hogy az ő legfőbb kampányüzenete is az, hogy ‘Orbánnal nincs alku’. Ezzel már a szavak szintjén is egy platformra került az egykori miniszterelnök politikájának ellenpólusaként megszületett, egykori nemzeti radikális párt.

Nézzük csak a tábla feliratát! További adalék, hogy itt még mintha a karmozdulatok is azonosak lennének. Forrás: pestisracok.hu

Meglehetősen nagy az átfedés az ‘Orbánnal nincs kiegyezés’ Jobbikos szólammal. Forrás: zoom.hu

 

Az egyértelmű baloldali átfedések mellett ez az előremenekülő radikalizmusként is felfogható stratégia azért tűnik jó ötletnek, mert a cselekvőképesség látszata, valamint a rendszeren kívüliség érzete a radikális húrok pengetésével megállíthatja a tagság Mi Hazánk irányába történő további csordogálását. Hiszen a Mi Hazánk továbbra is jobboldali nemzeti pártként definiálja magát, amely így sok kérdésben hasonló álláspontot vesz fel, mint a Fidesz – jelenlegi egyetlen képviselőjük, Dúró Dóra is együtt szavazott a kormánypártokkal a Sargentini-jelentés elítélésében. Bár az ő megkülönböztetési stratégiájuk viszont megköveteli, hogy szélsőségesebb álláspontot vegyenek fel a Fidesznél, pl. halálbüntetés visszaállítása stb.

Ennek megfelelően tehát ha a Gyurcsánytól másolt, annak Jobbikra átültetett változata, vagyis a ‘Nincs kiegyezés Orbánnal’ a vezérelv, akkor a Fidesszel sok kérdésben egyetértő Mi Hazánkra könnyen rásütheti a ‘Fidesz-bérenc’ billogját, amit egyébként rendszeresen meg is tesz – abszurd módon minden pártból kiváló, korábbi harcostársat is megillett ez a kelletlen bélyeg. Számomra már csak az a kérdés, hogy a tojásdobáló, radikalizmusát nyíltan vállaló és támogató párt hogyan fogja így tető alá hozni a Puzsér Róbert által bejelentett, korábban 21. századi pártok néven futó projektjét, a Centrumot. Bár ha Puzsér blogjának címére gondolok, akkor a szélsőközép új értelmet nyer a ‘szélsőségesen középpártok’ új politikai kategória megteremtésével.

Azonban ennek a szándékolt politikai haszonszerzésnek lehet egy nagyon veszélyes társadalmi hatása is. Az ideológia nélküli radikalizmus, egészen pontosan az öncélú radikalizmus, amely mögött annyi eszmeiség áll, hogy a miniszterelnököt ‘enyveskezű bolsevik diktátornak’ deklarálja, és amely olyan cselekedeteket támogat és tekint erénynek, mint kormánypárti politikusok nyílt fenyegetése az utcán, autóik matricázása stb., ennek kimenetele csak az erőszak elterjedése lehet, amit viszont semmilyen cél – főleg nem a Jobbik népszerűségi mutatójának további zuhanásának megállítása – nem legitimálhat.

A Centrum az új centrális erőtér

Október 23-ai beszédében értelmet nyert Puzsér főpolgármester-jelöltsége és a Volner János által is vizionált Jobbik-LMP összeborulás. Ugyanis a mindkét oldalt bíráló megmondóember, ‘Mr. Szélsőközép’ nem a fővárost szeretné vezetni jövő ősszel, hanem hitelesíteni azt a politikai stratégiát, amely a hagyományos jobb-bal megosztottságon felül egy harmadik utat kínálna a választók számára.

Két, látszólag egymástól független esemény, amely úgy tűnik, hogy idővel mégis összeér. Volner János korábbi Jobbik alelnök egykori pártját az LMP-vel revolverező kijelentései első ránézésre számomra csak exit-pontnak tűntek, amely abból a felismerésből eredt, hogy rossz döntést hozott, amikor nem akart, vagy nem mert Toroczkaiék oldalára állni az első szakadás alkalmával. Ezért egy megfelelő indokra várva igyekezett magához ragadni a kezdeményezést, amivel elhagyná a süllyedő Jobbik-hajót. Ez az alkalom lenne a papíron liberális LMP-vel való összefogás szorosabbra válása. A valóság ezzel szemben az, hogy az LMP is azért szakad – Szél Bernadett és Szabó Szabolcs kilépése a frakcióból, Meszerics Tamás kilépése a pártból -, mert korábbi önmagával szakítva próbálja a politikai középre kormányozni magát. Akárcsak a Jobbik, csak ők a szélsőjobbról indultak, míg az LMP balról, és a terv szerint majd középen találkoznak. Volner elképzelése ezzel szemben, hogy a Fidesz szavazóit csak jobboldalról lehet magukhoz vonzani, és a Jobbik középre helyezkedése után az egyetlen jobboldali ellenzéki párt a Mi Hazánk maradt.

Az LMP is kétségkívül tökéletesen ismerte fel azt a helyzetet, hogy a Fideszt nem fogják tudni legyőzni a bizonytalanok megszólításával, hanem ahhoz a kormánypárt táborát kell valahogy csökkenteni, hiszen amíg 2,5 millió állandó szavazója van, addig belátható időn belül nem lehet leváltani. A cél egy olyan alternatíva állítása a Fidesz szavazóknak, amely mentes a szokásos baloldali lózungoktól. Erre utalt korábbi írásában Ungár Péter is, amikor azt írta, hogy “Fejezzük be a demokráciasiratást és a moralizálást!”. Egy reális alternatívának ugyanis élesen megkülönböztethetőnek kell lennie minden mástól. Megpróbálja kimazsolázni mindkét oldal népszerű tulajdonságait (baloldal esetében demokrácia, jogállam, korrupcióellenesség, jobboldal esetében antiliberális, antiglobalista) és felhagyni a kevésbé népszerű elemekkel. Így kíséretet téve egy olyan párt kialakítására, amely mindenki számára kínál valamilyen elfogadható ajánlatot – ennek ellenére, paradox módon éppen Puzsér az, aki rendszeresen közvélemény-kutatásokhoz igazított kormányzással és marketing eszközökkel vádolja a hagyományos pártokat.

Mivel azonban a politikában is egyre nagyobb szerepet tölt be a bulvárosodás – csúnya szóval tabloidizáció – mellett a perszonalizáció is, vagyis amikor a politikai értékeket, ideológiákat személyekkel próbálják eladni, ezért óhatatlanul szükség van egy erre megfelelő személyre. Ebben kétségkívül kiváló választásnak tűnik az örök kritikus, ugyanis közéleti tevékenysége során legalább annyira támadja Orbán Viktort, mint a baloldali pártokat és az általuk szentírásként követett liberalizmust és a politikai korrektség eszméjét. Viszonylagos ismertsége, népszerűsége és intellektusa is feljogosítja arra, hogy egy új, szárnyait bontogató formáció vezető arca lehessen. Így tehát a főpolgármester-jelöltség bejelentése – és az esetleges visszalépés belengetése egy esélyesebb jelölt számára – egyfajta erőpróbának is tekinthető, a harmadik út tesztelésének. Jellemző az is, hogy mindkét oldal jelszavaival operál: a Sétáló Budapest egy klasszikus baloldali, zöld párti program, de még a mai beszédében is polgárokra hivatkozott, amely az első Orbán-kormány idején volt a főként budapesti jobboldali szavazók identitása.

Logikusan hangzik, hogy azok, akiknek elege van a neofeudalizmusból – ez lenne a Fidesz – és a neoliberalizmusból – ez pedig a baloldali pártok összessége – az egy harmadik, középen álló pártszövetségben keresnék érdekeik képviseletét. A stratégia értelmében mindkét oldal azon szavazóit be lehetne csatornázni, akiknek elege van a jelenlegi megosztottságból. Azokat, akik csak ‘normálisan szeretnének élni’. A probléma ezzel azonban csak az, hogy ez a stratégia nagyon hasonlít az Orbán Viktor által meghirdetett centrális erőtér politikájához, ahol egy nagy néppárt kormányoz, és tőle jobbra és balra helyezkedik el egy-egy kvázi szélsőséges tömb. Ennek leváltásához pedig nem csak centrum, centrális megközelítés szükséges, hanem erőtér is. Ez utóbbi merész elvárásnak tűnik attól a két párttól, amelyek a legtöbb szavazót veszítették el az áprilisi választások óta.

Bajnai bejelentkezett Budapestért?

Terjengős cikkel adott életjelet magáról a volt miniszterelnök. A hvg hasábjain megjelenő vélemény felmondja az összes liberális mantrát, így annak tartalmánál időzítése sokkal érdekesebb. Könnyen lehet, hogy az újfent csak önmagával foglalkozó ellenzéket mentené meg az előválasztásra keresztelt bohózat további fejezeteitől.

A felvetésem természetesen csak elméleti, ám a ritkán nyilatkozó ex-miniszterelnök megszólalását érdemes kontextusba helyezni. Az általa felvázolt helyzetértékelés bár a gazdasági számok mögé bújtatott aggódás látszatával a szakértő szerepkörét hivatott biztosítani, azonban az Orbán-fóbiával átitatott elemzés nehezen értelmezhető másként, mint politikai megnyilvánulást. A kötelező liberális mantrák felmondása (földesúri viszonyok, megfélemlítés, demokrácia hiánya, gyűlölködés stb.) egyértelmű üzenet az erre fogékony közönség számára. Itt vagyok, veletek vagyok, nektek szólok.

Mivel a mondandó tartalmával nem tűnik indokoltnak a csend megtörése részéről, ezért nem nehéz úgy értelmezni megszólalását, mint a sorok rendezését. Szüksége is lenne rá az ellenzéki szavazótábornak, ugyanis amióta Tarlós István bejelentette, hogy jövőre is megméreti magát a főpolgármesteri székért folytatott küzdelemben, a nyerési esélyük napról napra csökken. A helyzetet tovább fokozza, hogy potens jelölt megnevezése helyett megint a pótcselekvésnek tekinthető előválasztási sláger lemezét tették fel, így jelenleg a megmondóemberből főpolgármester-aspiránssá avanzsáló Puzsér Róbert is utcahosszal előzi őket – a helyzetet a baloldal számára tovább súlyosbítja, hogy egyes értesülések szerint az ország kritikusa mögé beáll az LMP és a Jobbik is.

Ebben a helyzetben kell tehát nekik valami újat és váratlant húzniuk – Demszky Gábor bejelentkezése kétség kívül tökéletesen megfelelne ennek a célnak. Egy fokkal – de tényleg csak eggyel – komolyabbra fordítva a szót: ezt lenne hivatott biztosítani a már sokadik alkalommal belengetett előválasztás lehetősége, amelynek megszervezésére azonban úgy tűnik, hogy már a saját választóik sem tartják alkalmasnak a baloldali pártokat. Marad tehát a két örökös reménység, a pártpolitikus Horváth Csaba, és a mindenes Karácsony Gergely. Azonban egyik sem tűnik túlságosan jó választásnak, hiszen közös bennük, hogy mindketten bukott politikusok. Horváth Csaba egyszer már csúnyán alulmaradt Tarlóssal szemben, pedig akkor dobta be az azóta hírhedtté vált ingyenes BKV ötletét is. Karácsony Gergely egy meglehetősen könnyen támadható, köpönyegforgatóként aposztrofált politikus, akinek vezetésével áprilisban az MSZP-Párbeszéd választási szövetség csúfos kudarcot vallott. Tehát a helyzet nem túl rózsás ellenzéki szemszögből. Van egy bonyolult és könnyen hekkelhető előválasztási káosz, illetve van két közepesen rossz jelölt, miközben az idő vészesen fogy – még ha a hivatalos kommunikáció folyamatosan a hátralévő egy év hosszúságára is utal. Ilyen körülmények között kézenfekvő lenne egy erősnek gondolt, pártokon felüli jelölt.

Persze a pártokon felülinek számító Bajnai részben annak is köszönheti pártokon felülálló státuszát, hogy az áprilisi csúfos választási kudarc következtében kihalt alóla pártja, az Együtt. Magyarul Bajnai is bukott politikusnak számít. Ettől függetlenül azonban még mindig gondolhatják úgy, hogy a Budapesten ‘kétharmadot szerző baloldal’ képes lehet vele is nyerni. Mellette szól az is, hogy nemcsak személye, hanem múltja is ismert, így a fekete PR-rel történő lejáratás az ő esetében kevés újdonságot tartogathat. További előnye lehet még az idő azon jó tulajdonsága is, hogy a múlása mindent megszépít. Kellő távolságból sokan értékelhetik még mindig úgy, hogy az egyéves kormányfői regnálása, valamint ‘szakértői’ kormánya hitelességet biztosíthat a számára – főleg az azt megelőző három évnyi Gyurcsány-kormányzáshoz képest.

Akárhogy is, Bajnai továbbra is lehet az az ember, akire az ellenzék már régóta vár. Nem lesz azonban könnyű dolga, ha a választók széles rétegéhez kíván szólni. A cikkében viszont vélek felfedezni kiábrándult jobboldali szavazóknak megfogalmazott üzenetet is.

Helyzetértékelésének zárásaként ugyanis arról ír, hogy “a polgárosodás esélye, a haza és a haladás ügye ma távolabb van, mint 1990 tavaszán volt”. Polgár, haza, haladás, ezen kifejezések hallatán az embernek akaratlanul is az az érzése támad, mintha csak az első Orbán-kormány egyik közleményét olvasná.

MeToo: még nem tökéletes

Rövid elemzés 4 pontban a tavalyi #metoo kampány politikai eszközként való használatának eredményességéről. A célkeresztben Trump új főbírája, Brett Kavanaugh.

  1. Ez volt az első alkalom, amikor éles helyzetben tesztelhették az elmúlt évek legnagyobb baloldali politikai innovációját, vagyis a #metoo-t (leszámítva azt, amikor még Trump ellen próbálták bevetni ennek előzetes változatát). A tavalyi események alapján azt lehet mondani, hogy a fegyvernek úgy kellett volna működnie, hogy ha egy politikai ellenfelet megvádolnak egy sok évvel ezelőtti szexuális zaklatással, akkor az a közvélemény szemében már bizonyítékok nélkül is lejáratódik, így kvázi nem is kell az érintett személy ellen semmilyen botrány, elég ha egy nő arccal vállalja, hogy évtizedekkel ezelőtt erőszakoskodott vele, és máris elbukik a politikai küzdelemben.
  2. A frontvonal a Trump által támogatott Brett Kavanaugh főbírói kinevezése körül húzódott. A forgatókönyv a szokásos volt: egy Christine Blasey Ford nevű nő vádolta meg azzal, hogy több mint harminc évvel ezelőtt egy egyetemi buliban megpróbálta megerőszakolni. (Most az egyszerűség kedvéért tekintsünk el attól, hogy milyenek az ilyen egyetemi bulik és, hogy ha olyan rosszul érintette a dolog, akkor ugyan miért hallgatott emiatt 30 évig.) Főbírói kinevezése apropóján akcióba léptek a Soros György támogatta szervezetek aktivistái, és országos szinten tüntetéseket szerveztek a férfi ellen. A tiltakozás úgy tűnt eléri célját, ugyanis még a republikánus szenátorok is további, FBI általi vizsgálathoz kötötték kinevezését. A mai szavazással azonban éppen hogy csak, de egyelőre kudarcot vallottak, hiszen Kavanaugh megkapta a Szenátus bizalmát.

    Tüntetés Kavanaugh kinevezése ellen. Forrás: news.artnet.com

  3. A Soros által finanszírozott tiltakozási hullám ugyanakkor azért volt fontos, mert Amerikában a Legfelsőbb Bíróság kilenc tagját élethosszig választják. Emlékezetes, hogy ez a szervezet döntött 5-4 arányban a melegházasságról 2015-ben, nem függetlenül az akkori demokrata többségtől. Mivel most a republikánusok kerültek többségbe, így az olyan fontos kérdésekben, mint az abortusz, vagy a fegyvertartás kérdése, a konzervatív értékrend képviselete lesz erősebb, ami a Nyílt Társadalom rögeszméjét zászlajára tűző Sorosnak nyilván felér egy kisebb infarktussal.
  4. Azon túl, hogy a tényleges erőszak minden formáját el kell utasítani, néhány egyéb, a #metoo-politikai kampányból a meglévő társadalmi rendbe átszivárgó mellékterméket érdemes megvizsgálni:
    1. A Harvey Weinstein nevével fémjelzett metoo kampány egyik kirobbantója és egyben kulcsfigurája, Asia Argento olasz színésznő volt, aki akkor az Európai Parlament nőnapi konferenciáján felszólalva megrázó beszédében elmondta, hogy bár mérhetetlen fájdalommal jár, ha az ember küzdeni kezd az igazáért, de változásokat csak akkor érhetünk el, ha a személyes kockázatokon felülemelkedve harcolunk. Ma már tudjuk, hogy Argento is szexuálisan visszaélt hatalmával az akkor még kiskorú színésszel, Jimmy Bennettel szemben, akinek hallgatásáért 380 ezer dollárt is fizetett.
    2. A megkérdőjelezhető hitelesség és az ártatlanság vélelme mellet egy új jelenség is felütötte fejét, amikor a híres és gazdag férfiakkal lefekvő nők egy kis extra pénzt szeretnének még utólagosan kisajtolni korábbi szolgáltatásaikért. Ez történt Cristiano Ronaldoval is, akinek bár számtalan modell megfordult már az ágyában, ám egy 2009-es Las Vegas-i eset miatt most mégis újra indult ellene a nyomozás, ugyanis a nő utólag úgy értékelte a szexuális aktust, hogy abba ő nem egyezett bele. Ez ugye messzire mutat, mert innentől kezdve minden gazdag és híres férfinak a jelek szerint írásos beleegyezést kell kérnie éppen aktuális partnerétől, bár a már megtörtént események alól ez még nem jelent feloldozást.
    3. Mivel a média ebben az időszakban a szexuális zaklatás kérdésétől volt hangos, ezért a társadalom egyes rétegei könnyen értelmezhették úgy, hogy ez az elfogadott és támogatott irány. Ennek aztán lehet egy olyan következménye is, mint a megvádolt vízilabdázók esete, amikor is két tiszteletre méltó családapát éri a vád egy 11 éves, problémás gyerek részéről, hogy megerőszakolták őt. Ebből a megközelítésből lényegtelen, hogy az ötlet tőle származott, vagy esetleg ő is csak eszköz volt mások kezében, hogy lejárassák őket, de a végeredmény így is tragikus minden esetben. Tárgyalás előtti ítélet, amikor maga az ítélet megegyezik a váddal. Mert amíg ezeket a bíróságok helyett a nyilvánosságban kezeljük, addig teljesen mindegy, hogy a megvádolt személy végül ártatlan, az ellehetetlenítése a közvélemény által már megtörtént. A politikai eszköztárban értem ennek a jelentőségét, ám a média munkásai is érezzék át felelősségüket, amikor egy politikai cél kiszolgálásához a társadalomra szabadítanak egy beláthatatlan következményekkel járó jelenséget.

A Nagy Blöff

Az EU soros elnökségét betöltő Ausztria kancellárja hétfőn találkozott az európai bevándorláspárti erők arcával, Emmanuel Macronnal. A megbeszélés utáni sajtótájékoztatón arról beszéltek, hogy mind a ketten egyetértenek a külső határellenőrzés megerősítésében, és abban, hogy a bevándorlók országaiba közvetlenül vigyék el a segítséget. De vajon tényleg akkora pálfordulás történt, hogy már a francia elnök is azt akarja, amiről Magyarország három éve folyamatosan beszél?

A válasz röviden természetesen az, hogy nem. Nagyon nem. Pontosan ugyanazt akarják, amit idáig, csak a közeledő EP-választások és csökkenő népszerűségük miatt új eszközökhöz kellett nyúlniuk, amelyben úgy tűnik, hogy kiemelt feladatot szánnak a kezdetektől fogva ‘bevándorlásellenes’, és ezáltal még nem hitelvesztett Sebastian Kurznak.

Azt érdemes látni, hogy Macron egy újonnan létrejött mozgalom vezéreként lett francia elnök, emiatt egyaránt vannak baloldali és jobboldali szavazói is, akiket a kampányban egyszerre kell kielégíteni. Mivel az alapvető politikai törekvését már többször kinyilatkoztatta, vagyis, hogy ő ‘Orbán Viktor ellenfele’, így nem lehet kétséges, hogy elkötelezett a bevándorlás mellett. Azonban ahogy Európában, úgy Franciaországban is egyre többen nézik aggodalommal a bevándorlással összefüggő nehézségek növekedését. Ráadásul ezeknek az embereknek egy jelentős része Macron szavazója, akiknek voksaira számít a májusi választásokon is. Ahhoz, hogy ne veszítse el őket, kedvezményeket kell tennie a számukra is. Olyan kedvezményeket, amiktől eloszlik aggodalmuk a bevándorlás további veszélyeitől. Emlékezzünk, hogy Macron a kezdetektől fogva kettős beszédet folytat, mert amíg folyamatosan a bevándorlás támogatása mellett érvel, addig a francia-olasz határ a mai napig le van zárva.

Hogy ezt az ellentétet feloldja, és hogy egyszerre kedvezzen a bevándorláspárti és bevándorlásellenes szavazóinak is, ugyanehhez a kettős beszédhez nyúl. A probléma leginkább abból ered, hogy míg a bevándorláspártiak igényeit teljes mértékben kiszolgálja, addig a bevándorláselleneseknek tett gesztusok inkább csak retorikai természetűek. Ilyennek számít egy hivatalosan bevándorlásellenesnek titulált politikussal való mutatkozás, valamint az olyan dolgokról való beszélés, mint hogy meg kell védeni a külső határokat, és hogy a segítséget kell odavinni a problémás országokba. Hogy a külső határok védelme alatt mit kell valójában értenünk, azt pont a Sargentini-jelentésről való szavazás napján mondta el Angela Merkel német kancellár.

Ne legyenek kétségeink: nem azért akarják elvonni tőlünk a határfelügyelet jogát, mert képtelenek vagyunk megvédni azt, hanem pont azért mert nagyon is meg tudjuk védeni. Az külön pikáns, hogy mindezt a 'szolidaritás' jegyében tennék.

Ne legyenek kétségeink: nem azért akarják elvonni tőlünk a határfelügyelet jogát, mert képtelenek vagyunk megvédni azt, hanem pont azért mert nagyon is meg tudjuk védeni. Az pedig különösen pikáns, hogy mindezt a 'szolidaritás' jegyében tennék.

Közzétette: Kimondjuk – 2018. szeptember 17., hétfő

 

De lényegében ugyanez hangzott el a Macron-Kurz találkozón is, amikor mindketten kijelentették, hogy támogatják az Európai Bizottság javaslatát a Frontex európai határ- és partvédelmi ügynökség megerősítésére, a jelenlegi 1.500 fős létszám 10.000 fősre való bővítésére. Kurz még azt is hozzátette mindehhez, hogy egyes országokat, akik kicsit szkeptikusabbak ebben – itt Magyarország kivételével Spanyolországot, Olaszországot és Görögországot említette – meg kell győzni. Ez összefüggésben áll Merkel szavaival, amelyek a nemzeti szuverenitás csorbításáról szólnak.

A jövő forgatókönyvei

Nem tudok jósolni a kristálygömbömből, de jelenleg minden jel abba az irányba mutat,  hogy a brexit miatti kiválással továbberősödő francia-német tandem új törésvonal kihasználásával akarja bebiztosítani hatalmát. Ez pedig nem más, mint a bevándorláshoz való viszonyulás kérdése. Az látszik, hogy ebben a kérdésben a baloldali tömb a liberálisokkal és zöldekkel kiegészülve összezár, azonban a néppárt eléggé megosztott. Egyes, főleg északi országokból származó képviselői támogatják a bevándorlást, míg a keleti és déli országok képviselő inkább ellenzik azt. Ezt a megosztottságot kihasználva Macron a saját országában is sikeres recept szerint vonzana el papíron konzervatív képviselőket a jobboldaltól, hogy politikai ambíciói utolsó akadályát, az Európai Néppártot is elhárítsa az útból. Ha sikerül a néppártból képviselőket a saját mozgalmának megnyernie, akkor az utolsó olyan tényezőt is sikerül kiiktatnia, ami a szorosabb európai együttműködéséről alkotott képére – nevezzük mondjuk Európai Egyesült Államoknak – veszélyt jelenthet.

Azonban a bevándorláspárti erők mögött sem ostobák állnak, így pontosan látják, hogy önmagában a ma érvényes felosztás szerinti képviselők megnyerésével még nem érhetnek el többséget, főleg ha a bevándorlásellenes erők is egy egységkoalícióba tömörülnek, hiszen májusban jönnek a választások. A kampány központi eleme már ma is világosan látszódóan a bevándorlás kérdése lesz, így ha ők teljes mellszélességgel beleállnának a bevándorláspártiság oldalára, akkor annak katasztrofális eredménye is lehetne az ő számukra nézve. Éppen ezért szükséges átvenni a kezdeményezést és a téma meghatározását a saját térfelükön tartani. Mivel azonban 2015 óta a bevándorlás pártján állnak, és ugyanettől az időponttól kezdve a magyar miniszterelnök képezi az ellenpólust, így hirtelen bevándorláskritikussá arcvesztés nélkül nem lehet válni, főleg ha a választás utáni politikával önmagukkal kellene szembemenniük, hiszen az intézkedéseik továbbra is azt fogják támogatni.

Ennek megvalósításához le kellett igazolniuk egy kezelhető, és a válság kezdete óta bevándorláskritikus politikust. Mivel az újonnan megválasztottak közül az olasz kormány és a cseh kormány is komolyan gondolja azt amit mond, kézenfekvőnek tűnt a németek érdekekre mindig is fogékony osztrák kancellár ‘felkérése’ a feladatra. Így esett a választás Sebastian Kurzra, aki készségesen elvállalta a megbízást, még ha ennek ára a kormánykoalíció szakadását jelentené is.

A terv világos, már csak egyetlen feladat van: meggyőzni az embereket, hogy a mi bevándorlásellenességünk jobb választás a keményvonalasabb magyar és olasz megoldással szemben. Ennek bizonyítására pedig a Sargentini-jelentés volt hivatott, amely jogi szempontból valószínűleg eredménytelennek bizonyult, de annyi politikai hozadéka mindenképpen volt, hogy megbélyegezze Magyarországot, és így azt lehessen mondani, hogy “lehet, hogy Magyarország bevándorlásellenes, de ott csorbulnak a szabadságjogok; mi is látjuk a bevándorlás veszélyeit, de mi igazi demokraták vagyunk”.

Kurz tehát úgy mérte fel a helyzetet, hogy karrierje szempontjából valószínűleg többet profitál, ha behódol a hatalmasoknak – Manfred Weber is hasonló taktikát választott -, de óriásit kockáztat, amikor a Sargentini-jelentés támogatásával végső soron korábbi önmagával került szembe. Kormánykoalíciós partnere, az osztrák Szabadságpárt ugyanis már bejelentette, hogy nem fogadja el a jelentés érvényességét és vizsgálja a jogi lehetőségeket. Tehát ha a valódi bevándorlásellenesek elég ügyesen kommunikálnak, akkor nem a Kurz-féle vonal fog tőlük szavazatokat nyerni, hanem a bizonytalankodó jobboldal fog a valódi bevándorlásellenesekre voksolni. Ez az a küzdelem, aminek kimenetelét ma még szinte lehetetlen megjósolni. Amit viszont egyáltalán nem nehéz megjósolni, hogy bármi is lesz a májusi szavazás kimenetele, a bevándorláspártiság éllovasának szerepében tetszelgő Macron biztosan veszít. Ha ugyanis nyernek a bevándorlásellenesek akkor egyértelmű a bukás, azonban ha a bevándorláspártiak nyernek, akkor sem lesz túl sok oka az örömre, mert egy Németország dominálta Európa kiépítését sikerült francia elnökként előidéznie.

Page 1 of 10

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén