agitatio

kitekintés a világra

Hónap: 2016 június

A Nagy Liget-projekt

Akik most a liget átépítése elleni demonstrációkon rendőrállamot és diktatúrát kiáltanak, azok pont azt felejtik el, hogy éppen akkor nem lennének meg a jogállamiság működéséhez szükséges feltételek, ha elégedetlenkedők egy maroknyi csoportja meg tudná akadályozni a végrehajtó hatalom törvény által ráruházott intézkedéseit.

Lassan bohózatba illő fejleményeknek lehetünk szemtanúi a városliget tervezett átalakítása ellen zajoskodó maroknyi csapat akciói nyomán. Folyamatosan jönnek a hírek “csak másnap dél körül engedték ki a Közlekedési Múzeum tetejére felmászó ligetvédőt a zárt osztályról” – mert ez valóban a normális polgári viselkedés megtestesítése. De az már nem derült ki ebből a roppant objektív tudósításból, hogy a ligetvédő – érdekes a kreált jelző is, mitől védi meg a ligetet, a fejlődéstől? – azért került egy napra kórházi felügyelet alá, mert – az általa képviselt szubkultúrára egyébként jellemző módon – tudatmódosító szerek hatása alatt állt. Mondjuk ez azért elég sok mindent meg is magyarázna. Azt azonban semmiképp, hogy ezen események következményeként még ő élne a feljelentés lehetőségével, mondván az intézkedő rendőrök előállították. Tetszett volna hasonlót 10 évvel ezelőtt csinálni. Emlékezetes momentum volt, amikor Vona Gábort, egy akkor már középpárt vezetőjét egy ülőtüntetésről, a kamerák kereszttüzében kapták ki a rendőrök, majd ellentmondást nem tűrően bilincselték hátra a kezét.

De a jogállamiság újonnani lábbal tiprására nem csak ez a derék fiatalember hívja fel a figyelmet. Az előre bejelentett demonstrációt a hatóság arra hivatkozva oszlatta fel, hogy az érdeksérelmet okoz – jelen esetben – a vagyonkezelő Városliget Fejlesztési Zrt.-nek, mivel az építési vállalkozó nem tudta megkezdeni a bontást. A gyülekezési törvény erre valóban lehetőséget ad. Amitől ez mégis izgalmat okoz, az az, hogy a ‘ligetvédők’ a rendőrállam felkiáltásokkal nyugtázták a szabályszerűen, szelíden ámde határozottan eljáró rendőrök intézkedését. Itt megint csak szeretnék egy finom utalást tenni a 2006-os eseményekre, amikor a ‘demokraták’ által irányított rendőrség viperákkal és gumilövedékekkel óvta a jogállamot az elégedetlenkedők koránt sem csekély tömegétől.

A tüntetés valódi szándéka

Számomra a legérdekesebb momentum ugyanakkor az, hogy a társadalmi kérdésekben mindenkor a progresszivitást (fejlődés, haladás), hirdetők valójában minden valódi fejlődést meggátolnának, ami az a jelenlegi kormányhoz köthető. Éppen ezért indokoltnak tűnik, hogy éljünk a gyanúperrel, hogy az egész ‘ligetvédelem’ is csak eszközéül szolgál a mindenkori érdekeiknek, amely mögé – az könnyebb társadalmi eladhatóság érdekében – folyton magasztos szólamokat keresnek – ez olyan, mintha a saját érdekeim fontosságát én is valamilyen felettes szándékkal próbálnám igazolni. Idáig közkedvelt volt a demokrácia védelme, amit most a környezet védelmének hívószava vett át. De amit ez a fenti példában is láthattuk, ott sem a jogállamiság miatt aggódnak, ahogy ezúttal sem a környezet megóvása az elsődleges cél. Mindenkinek azt szoktam javasolni, hogy ha már nehezen lát át mindennapos politikai manipulációkon, akkor hallgasson a józan eszére és meglátja, hogy a valóságban mi is szolgálhatná jobban az élővilág és természet érdekeit.

Így néz ki jelenleg a Petőfi Csarnok…

pecsa

Fotó: Tuba Zoltán – Origo

… és így fog kinézni a terület a felújítás és az Új Nemzeti Galéria elkészülése után:

városliget utána

Fotó: ligetbudapest.org

A képekből azt hiszem egyértelműen látszik, hogy a magukat zöldeknek kiadók tulajdonképpen ismét csak a politikai szándékukat próbálják vonzóbb köntösbe rejteni. Nem csoda, ha az ÖKO-irányvonalat a leghitelesebben képviselő Schiffer is lelépett közülük.

Így hát a Nagy Liget-projekt sem tűnik másnak, mint a téma nélküli, tehetetlen ellenzék egy újabb, kormány elleni elkeseredett akciójának, amit én személy szerint megértek, de továbbra sem tudom tolerálni a gyávaságot és képmutatást, ami mindannyiunk közös érdekének szabna gátat. Végezetül pedig ne feledjük, hogy mennyivel jobb ötlet a kultúrát előtérbe helyező múzeum negyed építésébe kezdeni, mint az önmagát fényező és értékét teljesítmény nélkül is magasba emelő kormányzati negyed vágyálmának megvalósításába.

Brexit: egyértelmű üzenet

A Brexit tulajdonképpen egy egyértelmű üzenet Brüsszelnek: nem olyan együttműködésről álmodtak sem az alapító atyák sem az európaiak, ahol az emberek igényeit figyelmen kívül hagyva, csak a nemzetközi nagytőke profitelvárásait emelik piedesztálra. 

Péntek hajnalra virradóan újabb válság rázta meg az Európai Uniót. Ez már a sokadik, ugyanakkor a legjelentősebb is egyben. Bekövetkezett az, amit korábban senki sem gondolt volna: a britek önszántukból hagyták ott az európai integrációt, és vállalva minden következményt, a szabadságra szavaztak. Ha a kontinens történelmét nézzük, akkor talán nem annyira meglepő a döntés, a szigetország ugyanis sosem érezte magát teljesen a földrészhez tartozónak, köszönhetően annak a földrajzi elkülönülésének, ami korábban többször is a történelmi siker zálogának bizonyult (nagy gyarmati birodalom, napóleoni háborúk, 2. világháború stb.). Ebbe a sorba tartozik az is, hogy Nagy-Britannia – rendhagyó módon, egyedüli tagállamként – nem volt rákényszerítve a közös valuta, az euró átvételére sem.

A kilépés oka

Beszédes, hogy az elszakadást ellenzők tábora elsősorban a függetlenség gazdasági hatásaival volt elfoglalva (csökken a kereskedelmi forgalom, zuhan a tőzsde, valamint a font árfolyama). A felsorolásból egyetlen tényezőt hagytak ki csupán, ámde következetesen: az olcsó munkaerőt. És ezzel meg is érkeztünk a kilépés valódi indokához. Az angolok ugyanis aggódnak, hogy az évente 500 ezerrel növekvő bevándorlók száma nemcsak a munkahelyeiket veszélyeztetik immár, hanem lenyomják a béreket is. Ismerős lehet a párhuzam és a félelem is valósnak tűnik, ha figyelembe vesszük, hogy hasonló okokra vezethető vissza az Európát immár második éve sújtó migrációs hullám. A recept ugyanaz: alacsonyabb státusszal rendelkező emberek importálása, akik alacsonyabb bérért is képesek elvégezni ugyanazt a munkát – már ez a közel-keleti bevándorlók esetében azért erősen kérdéses -, aminek következtében a bérek közötti különbség a munkáltatóknál, vagyis a nemzetközi vállalatoknál csapódik le. Úgy képesek növelni a profitjukat, hogy nem kell mögé valós teljesítménynövekedést állítani. Hát kinek ne tetszene egy ilyen megoldás? A rendszer jelenleg úgy működik, hogy a nemzetközi tőke leadja a gazdaságpolitikai megrendelését, a politikai elit teljesíti azt, a média pedig megmagyarázza. Az emberek véleménye másodlagos. Ez az, amit ma demokráciának nevezünk, és ha valaki ezt meg meri kérdőjelezni, arra azonnal rásütik – bármiféle érdemi vita nélkül -, hogy diktátor.

De mi lehetne demokratikusabb annál, hogy fontos kérdésekben az emberek mondhatják el véleményüket?

Megítélésem szerint a politikai elit hozzáállása a kérdéshez semmiképp, például Joachim Gauck, német államfő nyilatkozata: “nem az elit a probléma, az emberek jelentik a problémát”.

Az elszakadás következményei

Egy apró különbséget ugyanakkor még nem említettünk a párhuzam említésekor. Az Angliában dolgozó bevándorlók uniós állampolgárok és csupán élnek egyik alapvető jogukkal, nevezetesen a munkaerő szabad áramlásával. Ezt a csatlakozásuk során a britek is vállalták, szemben a délről kontrollálatlanul érkező tömeggel, akit soha senki sem hívott – leszámítva persze a nemzetközi tőke igényeit kielégíteni igyekvő Merkelt – és mégis folyamatosan jönnek.

A kiválással járó gazdasági következményeket azt hiszem nehéz lenne még egyelőre megjósolni, de az már biztosan látszik, hogy az Európai Unió reformra szorul. Reméljük, hogy még azelőtt sikerül – ezúttal immár az európai állampolgárok igényeit figyelembe véve – átalakítani, mielőtt a dominóhatás újabb országokat ragadna magával.

Mit jelent ma a foci Magyarországon?

Akik az Eb-n nyújtott alázatos és káprázatos teljesítménybe – amelynek néplélekre gyakorolt jelentőségét a megbénult belváros is mutatja – is a politikát szeretnék belelátni, azoknak van egy rossz hírem: a sikert követően a kórházak helyén is stadionok fognak épülni, a keretbe csak Orbán jóváhagyásával lehet bejutni, a taktikai felállást pedig maga Habony Árpád mondja tollba.

A mai nap is a magyar válogatott Ausztria ellen kivívott győzelméről szólt. Ez képezte minden beszélgetés alapját és ezt harsogta a sajtó is, beleértve még a 444-et is – itt természetesen azért nem az óriási és hirtelen jött fociszeretetről van szó, hanem sokkal inkább az játszhatott szerepet a szerkesztési gyakorlatban, hogy a mindent átható eufória-vonatra ők is felszálljanak, ha már olvasóközönségük gyakorlatilag megszállta a 4-6-os vonalát.

De természetesen nem volt mindenkinek önfeledt a siker után érzett öröme:

“Egy meccset nyertek… ennyi…. szép és jó… de ez az eufória….”

“De az nem lehet, hogy Putyin elkezdte zsarolni az osztrákokat, hogy nem lesz gáz, ha a pincsije nem kap legalább egy győzelmet? Ez sokkal hihetőbb!”

“Ha kicsit kívülről nézi az ember, az EB eddigi legszarabb meccse volt, egy szörnyen gyenge osztrák csapat miatt. Ahhoz képest gyenge, amit mondtak róluk.”

“fizethetitek tovabb a stadionmaniat luzerek de orujjetek csak szanalom”

“Az EB-t nem nézem, mert nem látom a “nemzeti” foci értelmét…(mondjuk ha kiesik a magyar csapat akkor lehet jövök majd röhögni a kesergő jobbos csürhén :))) ennyi öröm nekem is jár :)) )”

És a sort még hosszasan lehetne sorolni. Hasonló logika mentén, de végre személyes tapasztalatom is volt a témában. Ma délután a véletlen folytán az egyik olyan kollégámmal ebédeltem, akivel korábban lényegében csak a köszönésre szorítkozott a kommunikációnk.

Amikor a kínos csöndet oldandó, feltettem neki a kérdést, hogy “na és mit szólsz a tegnapi meccshez?”, láttam az arckifejezésén az undort és az ilyenkor megszokott jolly joker hagyta el a száját: “nem szeretem, amikor a fociba belekeverik a politikát”. Eléggé tanácstalannak véltem, amikor szembesítettem vele, hogy igazából ő volt az, aki beemelte a politikát a beszélgetésünkbe. Majd jött a korrekció: “igen, de a vízilabda és az úszás”. Igen, ezek valóban fontos sportágak – bár ha emlékezetem nem csal, akkor mostanában az úszás ellen is keresztesháborút indítottak -, de koránt sem vonzanak annyi érdeklődőt, mint Európában például a foci vagy Amerikában a kosárlabda vagy a baseball.

Ne áltassuk magunkat, a fanyalgóknak nem az orbáni fociszeretet miatt derogál a labdarúgás, hanem amiatt, amit tulajdonképpen képvisel: alázat a felkészülésben, tisztesség a küzdelemben, dicsőség a győzelemben és méltóság a vereségben. Játékos elsajátítása az élet tanításainak, amely végén az egyének csapattá, a csapatok pedig közösségekké válnak.

És ha a kitörő eufóriára a 44 évnyi megvonás mellett egy másik magyarázatot is akarunk találni, akkor nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy mindez tíz nappal a trianoni tragédia emléknapja után történt, így azt hiszem ez valóban egy méltó eredmény az új kezdet hírnökéhez.

Az Európa-bajnokság rejtett céljai

A hírportálok által az ultrák balhéira kihegyezett tudósítás célja tulajdonképpen az európai ember esendőségét hivatott bemutatni, mintegy ellensúlyozásaként a médiát az elmúlt időben uraló migránsok balhéi mellett. A háttérben már fel is sejlik a végső szándék: a nemzeti lobogók és ezáltal a nemzetek eltörlésének bármi áron történő kierőszakolása.

Keletnémet neonácik‘, ‘egyre félelmetesebb a hangulat Marseille-ben, egy szurkoló életveszélyben‘. Ilyen és ehhez hasonló bejegyzésekkel harsogta tele a sajtó az angol-orosz meccs utáni történéseket. A magát mértékadónak nevező portálok, amelyek korábban a legdurvább, bevándorlók által elkövetett eseményekről is csak visszafogottan számoltak be, ám ezúttal magát az apokalipszist vizionálják. A felháborodás természetesen érthető, de úgy tűnik, hogy lemaradtam pár epizóddal, ugyanis fogalmam sincs, hogy mikor váltak ennyire rendpártivá a liberális véleményvezérek. Mivel a labdarúgó bajnokság után borítékolhatóan visszatérnek majd a mérsékelt szólamok, így felmerül a gyanú, hogy a kettős mérce alkalmazásának egyetlen célja a szurkolók – akik túl azon, hogy fehérek, még férfiak is és ráadásul egy nemzet képviselői – lehető legrosszabb színben történő feltüntetése a világ közvéleménye előtt.

A sajnálatos események ugyanakkor még egy kérdést felvetnek, hiszen a balhé már a stadionon belül elkezdődött: vajon ha ilyen komoly pirotechnikát és jelzőrakétákat könnyűszerrel be lehet vinni a meccsekre, milyen védelemre számíthatunk egy esetleges terrortámadás esetén?

Szerencsére erre még nem volt példa, ami reméljük, hogy nem is fog változni. Viszont a szerencsén túl ennek sokkal inkább ahhoz van köze, hogy bármennyire is próbálják összemosni a két csoportot, az ultrák – legyenek bármennyire is vandálok – viselkedésének egészen mások a mozgatórugói. Az ő céljuk nem az emberek tömegeinek esztelen lemészárlása, sokkal inkább egy vélt vagy valós érdek agresszív úton történő érvényesítése. Természetesen mind a kettő elítélendő, de egyenlőségjelet nemcsak azok összehasonlíthatatlansága miatt nem lehet tenni, hanem mert – meg merem kockáztatni – egy kevésbé túlfűtött és kevésbé borgőzös hangulatban a társadalmi együttélés alapszabályait többé-kevésbé képesek és szándékukban is áll betartani.

 

Az összemosás célja

De ha egy másik magaslatról szemléljük az eseményeket, akkor könnyen új megvilágításba kerülhet az összemosás célja. A német Zöldek már egyenesen a zászlók betiltására, bojkottjára hívnak fel:

A nacionalizmus a patriotizmus egy formája. Aki hazafinak határozza meg magát, az kirekeszt másokat. A patriotizmus hatásának mindig vannak következményei, különösen ott, ahol agresszívabb formában jelenik meg és a másikat ellenségként bélyegzi meg. A futball Európa-bajnokság alkalmából minden szurkolót arra szólítunk fel, hogy ne adjanak teret a nacionalista gondolatiságnak! Futballszurkolók, le a zászlókkal!” – közölte a szervezet.

Ez természetesen nem áll távol a hazai liberális megmondóemberek véleményétől sem, azzal a különbséggel, hogy ők a gyűlöletüktől vezérelve egészen odáig merészkedtek, hogy örülnének a magyar csapat vereségének. Megértem céljaikat, de azon kívül, hogy nem értek egyet velük, nem tartom jó ötletnek ha politikai célokat helyeznek az országuk, nemzetük érdekei elé – sajnos a Tavares-jelentésnél már bebizonyosodott, hogy ez számukra nem okoz gondot és egyre inkább úgy tűnik, hogy országuk boldogulása, előremenetele is csak másodlagos szempont.

Végül pedig egy jó tanács a botránykereső és szenzációhajhász liberális tollforgatóknak: az igazán durva és megbotránkoztató események ez idő tájt nem Franciaországban, hanem Orlandoban történnek.

Idealisták alkonya

Az egyre komolyabbá váló tét – a kormányváltás – minden korábbi logikát felülír. Ennek legnagyobb kárvallottjai azok a politikusok, akik még hittek abban, hogy a politika az értékek és emberek képviseletéről szól és nem csupán a hatalom megszerzéséről.

A választás előtt két évvel úgy tűnik, hogy felgyorsultak az események. A Jobbik tisztújítóján kirakták az elnökségből az önálló akarattal rendelkezőket, amire Schiffer András a lemondásával reagált. Azt azonban csak a leginkább beavatottak várták, hogy Novák Elődöt még a frakcióból is ennyire szélsebesen száműzik. Hatalomtechnikai oldalról nézve a lépés logikus, hiszen ő soha nem lenne képes összeállni Gyurcsánnyal egy esetleges győzelem érdekében és a felesége által betöltött tisztségek révén még bőven van elég veszítenivalója ahhoz, hogy inkább a békés beletörődést válassza a totális háború helyett.

A helyzet egyszerűsödik, a tisztánlátás könnyebbé vált: az ellenzék utolsó két önálló gondolattal és erkölcsi tartással rendelkező szereplőjétől – nem mellesleg mind a ketten a globális tőke ellenében az emberek érdeket kívánták képviselni, ki-ki a saját belátása szerint – is sikerült megválni, így a megszületendő, amorf egységkoalíciónak látszólag már nincs több akadálya. Egy valamiről ugyanakkor szemmel láthatóan elfeledkeztek: a saját választóikról. Ők egy világképre, egy életfelfogásra szavaztak és nem arra, hogy bármi jöhet, ami nem a Fidesz. Mindenesetre az idealisták kora – legalábbis a választásokig – úgy tűnik, hogy leáldozott. Pedig ezekben a viszontagságos időkben nagyobb szükség lenne az értékelvű iránymutatásukra, mint korábban bármikor – és ezt nem csak azért mondom, mert én is közéjük tartozom.

Trianon – vég és kezdet

Lassan 100 éve, hogy az országcsonkító békediktátum fertőzi nemzetünk lelkét, de az igazságtalanságnak mégis van értékelhető üzente: tanulnunk kell hibáinkból, lezárni a múltat és az önbizalmat adó sikerekért keményen dolgozva koncentrálni a jövő kihívásaira.

Előzmények, a múlt hibái

A történelem ismétli önmagát, szól az ismert bölcsesség. Ennek oka feltehetőleg abból ered, hogy az emberi természet legalapvetőbb velejárói vezettek egykoron bizonyos döntések meghozatalára és mivel ez a természet és annak motivációi állandóak, gyanítható, hogy hasonló helyzetekben ismét hasonlóképp cselekedne – még akkor is, ha az következményeit tekintve negatív eseményekkel járna.

Ezek az archaikus motívumok aztán a különböző népcsoportokban különböző módon öltenek testet. Vannak, akik a tanulás folyamatának velejáró lépéseinek tartják és vannak, akik csak keseregnek és kárhoztatják a balsorsot az újabb igaztalanságokért. A magyar néplélek sajnos ez utóbbiba tartozik, hiszen még a ‘vigadásunk is sírva történik’. Pedig a kesergés és önmarcangolás sajnos nem fog előbbre vinni soha. A trianoni gyásznak nemzeti identitásunkat kell képeznie, de nem szabad hagynunk, hogy gúzsba kösse gondolkodásunkat, mert az megfosztana bennünket a szebb jövő reményétől.

Éppen ezért azt javaslom, hogy tanuljunk belőle, hiszen a történelemben mindenkor van hasonlóság, akár a jelenkorral összevetve is. Különleges helyzetekben különleges megoldások kellenek, pont úgy, ahogy azt Kemal Atatürk is tette törökhonban, amikor is az 1919-23-as török függetlenségi háborúban fokozatosan kiszorította az országból a görög, olasz, francia és brit csapatokat, amivel sikerült megőriznie országa egységét.

Nekünk sajnos ekkor sem volt szerencsénk, ugyanis a front összeomlása után nem egy állhatatos és határozott államférfi állt az ország élén, hanem egy megrögzött, magát haladónak gondoló pacifista – ugye mennyire ismerős ez a kifejezés ma is -, egy bizonyos gróf Károlyi Mihály.

“Hajoljatok meg a kényszerűség előtt, mert minden erőszak csak ronthatná helyzetünket a nemsokára összeülő békekonferencia előtt. Magyarország területi épségét sokszor fenyegette veszedelem. Mégis újból eggyé lett. A természet teremtette ilyenné. Mi kívánjuk, hogy a jövőben nemcsak az élettelen természet, hanem testvéri szeretet is kapcsolja hozzánk összes nem magyarajkú polgártársainkat. Ma is készek vagyunk teljes közigazgatási és kulturális autonómiát adni a velünk élő Összes- nemzeteknek. Szabad demokratikus keleti, Svájcot akarunk csinálni a régi Magyarországból. A határainkon túl élő szomszéd népekkel is barátságos és békés megegyezést keresünk és remélünk. A kormány most demokratikus átalakuláson dolgozik. Ide sorolja a földreformot is. Ezek lesznek erősségeink a jövőben, az eljövendő késő évszázadokban is. A népek szívbéli kibékülésének ideje is el fog következni. Álljunk úgy a világ előtt, mint akik ennek az időnek elkövetkezését tőlünk telhetőleg mindenben előmozdítottuk.

Ahogy a lélek természetét nálam összehasonlíthatatlanul jobban ismerő Sigmund Freud jellemezte Károlyit: “A magyaroknak sok okos grófjuk van, de pont a legbutábbat kellett elnökké választaniuk.”

Valószínűleg igaza volt a professzornak, hiszen a Székely Hadosztály folyamatosan visszavonásával a magyarok egy labilis és gyengén felszerelt, 5000 fős román seregnek adták át Erdély fennhatóságát. A döntés nem csak, hogy hadászati szempontból felfoghatatlan, de a hazaárulás gyanúját is magában hordja.

De az összeomlás legfőbb oka nem is kifejezetten Károlyi alkalmatlansága volt, hanem a Tanácsköztársaságban megszülető ‘proletariátus’, vagyis a szocializmus pusztító eszméjének a kormányzásban történő kibontakozása. Kísértetiesen hasonlít ez a modern Magyarország történetében demokratikus úton választott baloldali kormányok regnálására.

Különösen pikáns színezetet ad ez a migrációs válság idején a befogadás és emberközpontúságot hirdető baloldaliak felfogásának, hogy nem is olyan régen, 2004. december 5-én a kettős állampolgárságról szóló népszavazás során a nemzettársaink megtagadása ellen agitáltak. Soha nem fogom elfelejteni azt a szégyent, amit akkor a magyarságom miatt éreztem. Úgy tűnik, hogy 40 évnyi szocializmus képes volt kiölni az emberekből az egészséges öntudatot és indentitást, továbbá ilyen rövid idő alatt kitörölni ezer év emlékét. De szükséges is az emlékek és tradíciók megsemmisítése, hiszen csak így veheti át a helyüket valami új. A tények tükrében nem tudok másra következtetni, mint hogy a baloldal nagy emberszeretete nem egyetemes, hanem diszkriminatív és azt csak bizonyos népcsoportokra alkalmazza. De az idegen nem szükségesen jó vagy rossz, csupán más.

A népbutítás tökéletes szemléltető példája az alábbi bejegyzés, amely őszintén vall a nemzet tragédiájának liberális felfogásáról. Abszolút kisebbségként nem derogál nekik egy egész népnek nekimenni, majd ha a provokációra felülő érzékenyebben társaink ezt szóvá teszik, akkor azonnal rohannak emberjogi aktivistáinkhoz, hogy micsoda sérelem érte őket és különben is csak a gyűlöletkeltés folyik itt – ez tükrözi a szólásszabadságról alkotott elképzelésüket is, ami ugye csak akkor létező fogalom, ha ők sértegetnek bárkit, például azokat, akiknek házában teljes jogú állampolgárként élhetnek.

egymillióan a butaságért

Forrás: facebook.com

A jövő

Az új idők mindig új kihívásokat teremtenek, de a kulcskérdés továbbra is változatlan: mi a magyar nemzet érdeke? A többségben lévő románok, szlovákok és szerbek szándékos provokálása biztosan nem viszi előrébb ügyünket, de ez nem egyenesen arányos azzal a szintén baloldali felfogással, hogy a békés szomszédi viszony megőrzésének érdekében bármit megengedünk nekik, még akár meg is tagadjuk határon kívül rekedt honfitársainkat – bár a népszavazás után nem hiszem, hogy ez igazából bármi nehézséget is okozna számukra.

A sors furcsa fintora, hogy épp a gyalázatos népszavazás évében történt csatlakozásunk az Európai Unióhoz, ami akkori reményeink szerint megoldotta volna a határon túli magyarok anyaországgal kapcsolatos viszonyát, hiszen a határok az integráció következtében leomlottak és lehetőség nyílt egy egységes gazdasági térség kialakítására az erdélyi magyarsággal, vagy bármely más nemzetiségével. Sajnos azonban ez az álom gyorsan szertefoszlott, hiszen a minden fél számára előnyös és természeti tájegységeket összekötő térség nem valósulhatott meg, mert a fogadó félben nem volt meg a befogadó készség és inkább az ottani magyarok további kulturális és gazdasági elnyomását folytatták, amihez újdonságként jött még a közigazgatási ellehetetlenítés is.

Ha őszinte akarok lenni, akkor nem hibáztatom a románokat, hiszen ők csak azt tették, ami a ma is létező revíziótól való félelmükben – hiszen ők is pontosan tudják, hogy jogtalanul szereztek ekkora zsákmányt – szükséges volt ahhoz, hogy megtartsák újonnan szerzett földjüket. És tették, mert tehették. Senki sem volt, aki felemelje szavát az igazságtalanságok ellen.

A Nemzeti Összetartozás Napjának törvénybe foglalásával ennek a folyamatnak szimbolikusan is véget vetettünk, ami egy nulladik – de ugyanakkor kötelező – lépésnek tekinthető. Az igazi feladat ugyanakkor még csak most kezdődik: a múlt olyan módon való feldolgozása, amely segít megőrizni a történteket az identitásunk részeként, de mégis lehetőséget teremt a továbblépésre, ugyanis ma már kevés az, hogy ‘Vesszen Trianon!’

Sikerek és megint csak sikerek kellenek az élet minden területén, amit csak kemény és elszánt munkával lehet elérni, de a befektetett energia mindig meghozza gyümölcsét, hiszen ez az, ami újra felemeli önbecsülésünket. Mi magyarok szeretünk a sorsunkért másokat hibáztatni – sajnos a múltunkban volt is lehetőségünk ezt megtapasztalni -, de most nincs időnk erre, most új kihívások állnak előttünk. Történelmi a lehetőség és ezzel együtt a felelősség is. Nekünk kell utat mutatni az önmagát elhagyó és csipkerózsika álmából nehezen ébredő Európának, azáltal, hogy ismét megakadályozzuk a kontinens sorsát 100 esztendőre megpecsételő félhold zászlói alatt beáramló emberek tömegeit -hiszen már tudjuk, a történelem ismétli önmagát, a kérdés, hogy tanultunk e belőle valamit. A mostani különleges helyzetben kitartunk egy különleges ember mellett vagy inkább újra egy megfoghatatlan eszme iránti érzelemtől átfűtött pacifistára bízzuk nemzetünk és kultúránk sorsát?

A választ megtaláljuk a nemzeti emléknaphoz való politikusi viszonyulásokban.Trianon egy szimbólum: dicső, de mégis hányattatott múltunk lezárása, és új, jövőre fókuszáló, pozitív gondolkodásunk kezdetének megkérdőjelezhetetlen ismertetőjegye.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén