agitatio

kitekintés a világra

Hónap: 2016 július

Eljött a mi időnk – ne féljetek, harcoljatok!

Tusványos immár nem csak a magyar, hanem az európai nemzetek szellemi műhelye is. Biztos pont egy bizonytalan világban – fogalmazott a miniszterelnök, de ennél lényegesen többről van szó: egy új, valódi alternatíva megszületésének bölcsője. 

A Bálványosi Nyári Szabadegyetem – ami 1997 óta Tusnádfürdőn van, de a két település nevének összevonásából származóan már csak a közbeszédben is megjelenő Tusványosnak hívnak – hagyományosan a Kárpát-medence nagyszabású szellemi műhelyeként funkcionált az elmúlt közel három évtizedben. Ám az idei évben immár 27. alkalommal és Itthon Európában névvel megrendezésre kerülő rendezvény mára jelentős mértékben kinőtte eredeti céljait, és egy új világrend, új társadalmi berendezkedés megszületéséhez, egy valós alternatíva felmutatásához járult hozzá. Ennek az évek óta tartó folyamatnak a csúcspontjait jellemzően mindig Orbán Viktor beszédei adták. Emlékezetes a miniszterelnök 2014-es beszéde az illiberális államfelfogás meghirdetéséről, amely akkor hatalmas médiaérdeklődést követően rengeteg meleget és – főleg – hideget kapott. A felzúdulás akkori oka pedig nem volt más, mint Európa számára egy új irányvonal alapkövének letétele. Nem is véletlen, hogy az akkor még kihívó nélküli világrend azóta magabiztosságukat elvesztő hívei csuklóból támadták. De nem csak azért, mert az összezárt rendszer könnyedén ki tudott vetni magából minden új gondolatot, hanem mert már akkor is pontosan tudták: valódi érvekkel rendelkező, valódi alternatívát kínáló kihívóval találták szemben magukat. A saját dogmáinak rabjává váló, elkényelmesedő, megújulásra képtelen politikai elit valóban elhitte Fukuyama azóta már többszörösen megbukott tételét a történelem végéről. Miszerint a liberális demokrácia “az emberiség ideológiai fejlődésének a végpontja”, “a kormányzás végső formája, s mint ilyen az egyetemes történelem vége lehet”. Érdekesség, hogy legfőbb bírálójának, Samuel P. Huntingtonnak a jóslata mintha közelebb állna a valósághoz, aki szerint a jövő nem a liberális demokrácia diadalát hozza, hanem a civilizációk összecsapásait.

De visszatérve az orbáni beszédre: azóta eltelt két év és nagyot fordult a világ. A világban zajló események alakulása nemhogy nem cáfolta, hanem éppen igazolta az akkori – és azóta is folyamatosan tett – állításokat, így kevés nála hitelesebb, az emberi vágyakat képviselő politikust találhatunk most a földkerekségen. A recept egyszerű: egyenes beszéd a képmutató politikai korrektség helyett. Éppen ezért is annyira ironikus, hogy a liberális gondolat és világrend felgyorsításának szándékát szolgáló bevándorlási hullám fogja a rendszer végét eredményezni, hiszen annak gyakorlatban történő megvalósítása pont annyira képtelenség, mint a politikai korrektségen alapuló, önmegtagadó rendszer.

De vegyünk szépen sorba ezeket a pontokat és vizsgáljuk meg azok valóságtartalmát:

  • Az európai álom szertefoszlása, amelynek alapját az a gond jelentette, hogy “ha rendesen elvégzed az iskolákat, tiszteled a törvényeket és szorgalmasan dolgozol, akkor jobban fogsz élni, mint a szüleid.” Ennek igazságtartalmához kevés kétség férhet, amikor az állandó közbeszéd tárgyai olyan kifejezések, mint a mama-hotel, hogy a fiatalok kiábrándultságának legfőbb forrása irreális vágyaik találkozása a valósággal, vagy hogy egyes uniós országokban a fiatalok munkanélkülisége már a 20%-ot is meghaladta.
  • Ennek egyik oka, hogy a gazdasági világválság jelentette kihívásokra a korábban bemutatott egyeduralkodó társadalmi rendhez kapcsolódó gazdasági berendezkedés nem tudott megfelelő válaszokat adni, így a világgazdaság súlya folyamatosan eltolódik olyan új szereplők felé, amelyek versenyképesek és ahol milliárdos tömegekben áll rendelkezésre olcsó munkaerő. Ha figyelembe vesszük, hogy a migrációs válságnak is az olcsó munkaerő importálási szándéka a fő ösztönzője, akkor nehéz lenne ezzel az állítással is vitatkozásba bocsátkozni.
  • Mivel emiatt csökken a világgazdasághoz történő hozzájárulásunk, így folyamatosan mérséklődik az újra elosztható jövedelmek mértéke, ami az életszínvonal általános romlásához vezet. Tekintetbe véve, hogy a második világháborút követő időszakban a politikai gondolkodás egy konszenzusos megállapodáson alapult, így függetlenül a kormányok jobb- vagy baloldali elköteleződésétől, a keretrendszer és a közbeszéd lényegében ugyanazon feltételek mellett alakult. Azonban a jólét stabilitása és rendszeres növekedése legitimálta ezt a fajta berendezkedést. A probléma csak akkor fogalmazódott meg, amikor a jólét megszűnt többé növekedni és helyét a hanyatlás vette át. De mivel a politikai elit lényegét tekintve egy tőről fakad, ezért megoldást sem tud rá kínálni. Így lett a gazdasági válságból elitválság. A csökkenő jólétre és alacsony gazdasági növekedésre rengeteg makrómutató áll rendelkezésre – ezek bárhol megtekinthetőek -, valamint bizonyíték rá a tömeges bevándorlásban olcsó munkaerőt – és ezáltal javuló versenyképességet – remélő wilkommenskultur is.
  • Az igazi problémát viszont az elitek megújulásra való képtelensége jelenti. Annyira kötik őket korábbi dogmatikus elképzeléseik, hogy nem tudnak alkalmazkodni az új helyzethez, ezáltal nem tudják garantálni a korábbi életszínvonal kiszámíthatóságát. Tekintve, hogy az elitek az emberek tömegeivel látványosan szembemenő javaslatokkal állnak elő, így ez az elitválság átfordult egy demokráciaválságba. Azt hiszem, hogy ez utóbbi bizonyítására nem kell sok tételt hoznom, elég ha csak a migráció jelentette veszélyt és annak eltusolását szándékozó média közötti ellentétre hívom fel a figyelmet. Egyértelműen és könnyen kivehető az ellentét, bár itt a demokráciaválságot nem csak az emberekkel szembeni kormányázás, hanem a demokratikus játékszabályokat figyelmen kívül hagyó félretájékoztatás – finoman szólva ‘megvezetés’ (pl. Köln esetében) – is jellemzi.
  • Így jutunk el a migrációhoz, mint a gazdasági válságra adott téves válaszhoz az elit részéről, ami egyben antidemokratikus is, hiszen a többségi akarattal élesen szembemegy. Mára nem az a kérdés, hogy a migráció milyen veszélyeket hordoz magában, hanem, hogy miért nem lehet megállítani. A válasz kézenfekvő, és már említettem is: a jelenleg regnáló politikai elit képtelen a megújulásra, annyira gúzsba kötik korábbi vallásszintre emelt liberális dogmái. Mindezek tükrében tényleg csak idő kérdése volt, hogy mikor fordítják bizalmukat új, korábban ismeretlen pártok és mozgalmak felé. Olyanok felé, akik meghallgatják őket, akik képesek a cselekvésre, akik a politikai korrektség helyett az egyenes beszédet választják. Ilyennek számít Németországban az AfD, Ausztriában az FPÖ, vagy az Egyesült Államokban Donald Trump.

 

Látható, hogy minden egyes pont közös vonása, valamint forrása a bizonytalanság és az attól való félelem. Ha az ember fél, akkor nem vállalkozik nagy dolgokra. Ha úgy tetszik ‘a félelem az elme gyilkosa’, ami megakadályozza a cselekvést, pedig most lenne csak igazán nagy szükség rá.

 

Fapados terrorizmus

Amíg a világ azon töpreng, hogy együtt kell e élnünk a terrorizmussal, addig a terroristák ‘innovatív’ tömegmészárlási eszközeire adott liberális magyarázatok kimerülnek az ideológiai alapú mosdatásokban. Erről eszembe jut a köztársaság bölcsőjében, egy multikulturális birodalomban, az ókori Rómában járatos közmondás: „Ostoba gyűlölet az, mi lenéz mindent, ami új, ám újat imádni csupán – gyűlöletes ostobaság.”

Még meg sem száradt a tinta legutóbbi, a civilizációk együttélésének nehézségeit taglaló bejegyzésemen, máris újabb esemény sokkolta – ezúttal a német – közvéleményt. Egy másfél éve, kísérők nélkül érkező fiatal afgán – bár ez dupla feltételes állítás, hiszen a nagy Wilkommenskultur következtében szükségtelenné váló bárminemű ellenőrzés miatt sem a nemzetiségét, sem az életkorát nem tudják a hatóságok pontosan megállapítani – néhány hónapnyi ‘sikeres’ integrációt követően, sűrű Allahu Akbarozás mellett, baltával támadt rá egy vonat utasaira, legfőképp egy hongkongi turista családra. A következmény egy mészárszékké változó vonatkocsi, tucatnyi életveszélyes sérült, egy lelőtt terrorista és egy megriadt – vagy inkább a bizonytalanság szakadékában egyre mélyebbre kerülő – társadalom.

Sajnos már napi szintűvé váltak a civilizációnk létét megkérdőjelező barbár támadások, így félő, hogy lassan el is veszti hírértékét, ami a sorsunk tehetetlenségébe való csendes belenyugvás végső jeleként is értelmezhető. De amire most szeretném felhívni a figyelmet, az az elkövetés módja. Na persze nem annak brutális kivitelezése okoz meglepetést, hanem az elkövetők szervezetlensége és eszköztelensége, hiszen már nem kellenek egyértelmű dzsihadista szálak, házilag készített pokolgépek vagy éppen csempészett khalasnyikovok. Bárkiből – némi kreativitással és az otthon használatos tárgyak felhasználásával – egy szempillantás alatt válhat tömeggyilkos, vagyis beköszöntött a fapados terrorizmus korszaka. Ez sajnos az idáig sem remekelő titkosszolgálati szerveket is még nagyobb teher alá helyezi, hiszen emiatt lehetetlen őket kiszűrni, ami védhetetlen helyzetet eredményez. Most látszik csak igazán, hogy ha valaki nem tartja be a közös együttélés írott-íratlan szabályait, akkor mennyire könnyedén összeroppanthatja az egymás kölcsönös tiszteletén alapuló törékeny társadalmi rendünket. Értem persze, hogy aljas gyilkosságok idáig és voltak és valószínűleg lesznek is, de még egyetlen (szub)kultúrának sem volt célja az értelmetlen és tömeges mészárlás.

Ezek fényében azt hiszem nem véletlen Manuel Valls francia kormányfő beszéde sem – akit a nizzai megemlékezésen először fütyültek ki, felemlegetve ezáltal politikai felelősségét -, amiben arról értekezett, hogy mostantól “együtt kell élni a terrorizmussal”. Ezt az állítást továbbá alátámasztani látszik Hollande elnök minapi beszéde, aki ezt azzal egészítette ki, hogy “kérem a franciákat, hogy vegyék fel a kapcsolatot a polgári védelemmel és az egyesültekkel, és vegyenek részt elsősegély tanfolyamokon, mert olyan állampolgároknak kell lennünk, akik képesek beavatkozni és részt venni a mentésben” – amivel tulajdonképpen elismerte a hatóságok tehetetlenségét a veszéllyel szemben.

Úgy tűnik, hogy a franciák már meg sem próbálják az illúzió látszatát kelteni, hiszen a közel-keleti lakosok importálásával a konfliktusokat is velük együtt importálták, így az ottanihoz hasonlatos állapotra próbálnak berendezkedni.

Ennek a narratívának a következményei már kristálytisztán láthatóak: “Ha még egy-két támadás bekövetkezik, a polgárháború szélére sodródhatunk” – mondta tavasszal a francia elhárítás főnöke. A helyzet elkeserítő, de a probléma tisztán látszik, ami azt jelentené, hogy elvileg nem megoldhatatlan. Ami miatt még sincs különösebb okunk az örömre, az a médiát uraló liberális mainstream politika válasza.

A média szerepe és felelőssége

Itt hosszasan sorolhatnám a sajtó magatartásával szembeni aggályaimat, de azt hiszem kifejezőbb, ha néhány konkrét példát hoznék a meghatározó, magát mértékadónak tartó orgánumok gyakorlatából.

Index.hu: “Most akkor iszlamista merénylet volt Nizzában, vagy sem?” címmel jelent meg egy erősen relativizáló szándékú írás, amely sok szempontot figyelembe vett, csak éppen a legfontosabbról próbálta elterelni a figyelmet. Beszédes, hogy néhány órával később már azt a hírt voltak kénytelen közreadni, hogy “Az Iszlám Állam vállalta nizzai terrortámadást”, így az a szégyen esett meg vezető hírportálunkkal, hogy a két hír egymás szerepelt a főoldalon, némi zavart keltve az ártatlan olvasók következetességre vonatkozó igényében.

444. hu: “Barátja halálát akarta megbosszulni a német vonaton baltával támadó afgán”. Ebből a cikkből pedig azt is megtudhattuk, hogy “nyugodt és kiegyensúlyozott emberként ismerték, jól haladt a beilleszkedése”. Ezek után csak félve merem feltenni a kérdést, hogy mi lett volna, ha nem halad jól a beilleszkedése?

Közös vonás a relativizálási kísérletet végrehajtó újságírók technikájában, hogy nem vallásosnak és magányos farkasnak próbálják feltüntetni az elkövetőket. Az én kérdésem csupán az lenne, hogy mennyivel jobb, ha a fent említett módszerekkel, fegyver és szervezettség nélkül olyan emberek is szabadon gyilkolhatnak, akiket még csak az előéletük alapján sem lehet a legkisebb mértékben sem megszűrni?

Ideológiai szándék

Mindenez után felmerül a kérdés, hogy mégis miért jó ez nekik? Tényleg ennyire nem látnák a fától az erdőt?

Azt hiszem a válasz ennél sokkal prózaibb. Az immár vallássá váló, saját életszerűtlen toposzaik hajszolása teljesen elvakította őket – ironikus, hogy egyébként pont ezért üldözik a kereszténységet is. Többé már nem az egészséges életösztön logikája által diktált, és több száz év alatt folyamatosan formálódó élettípust használják tájékozódási pontként, hanem néhány 18. századi, valóban rendkívüli szellemi képességgel megáldott filozófus korabeli elgondolásának a kifigurázását próbálták dogmákká változtatni, mit sem törődve a racionalitások jelentette kihívásokkal.

Olyannyira a végtelenségig hisznek bennük, hogy a németországi támadás után a német Zöldek – ami valójában mára egy szélsőbaloldali ideológiát takar – egyik képviselője, Renate Künast továbbra is az ’emberi élet szentségébe és méltóságába vetett hitének’ következtében egy ilyen nyilatkozatra ragadtatta magát: “Tragikus az eset és együttérzünk a sebesültekkel. Miért nem lehetett a támadót csak támadásképtelenné tenni???? Kérdések!”. Pedig a régi jó, ‘elavult’ hagyomány alapján mi tudjuk, hogy az élet méltósága az áldozatoknak jár, de az elkövetőknek nem. Vagy, hogy az idegen nem jó vagy rossz, csupán más. És egészen addig szeretjük is, amíg nem tör az életünkre.

indiánok

‘Azt mondom engedjük be őket. Mégis mi baj történhet?’ forrás: townhall.com

Civilizációk harca

A nizzai események után legalább jó lenne csak azt tudni, hogy többé ilyen nem fordulhat elő, mert a vezetők megértették: ha egy harcos és egy önmegtagadó civilizáció találkozik, abból az utóbbi nem kerülhet ki győztesként.

Vasárnap véget ért az Eb és úgy tűnt Franciaország fellélegezhet – na persze nem a döntőben nyújtott teljesítményük okán, hanem mert megúszták a kontinensviadalt terrortámadás nélkül. Persze nagyon készültek rá, a hírek alapján az EU keleti hátárán több, Párizsba tartó terroristát is sikerült elfogni. Minden úgy tűnt, hogy Franciaországban végre visszaállhat az élet a normális kerékvágásba, hiszen a szabadság értékeiért vívott harcként is felfogott kupa – leszámítva némi ultra-tobzódást – nagyobb fennforgás nélkül lecsengett, így Francois Hollande elnök július 26-án már a novemberi események óta érvényben lévő szükségállapot visszavonását fontolgatta.

És ekkor ütött csak be igazán a krach. Ironikus módon épp a nemzeti ünnepükön, ahol is a szabadság-testvériség-egyenlőség eszmeiségének születését jelentő forradalom kirobbanására emlékeztek. Azt hiszem nehezen lehetne ennél kifejezőbb alkalmat találni a valóságra, vagyis a civilizációk harcára. Hiszen a felvilágosodás legnagyobb szellemi produktumának kifordítása okozza éppen a probléma gyökerét. Az abszolutizmus (királyi dinasztia) ellenében a köztársaság megalapításának volt záloga a fent említett három ismérv. Szabadság, ahol nincsenek szolgák, se rabszolgák és mindenki saját lelkiismeretének belátása szerint cselekedhet; egyenlőség, ahol a törvény előtt mindenkit ugyanazok a jogok illetnek meg; és testvériség, ami az együvé tartozást, az egymás iránt támasztott felelősséget hivatott jelenteni.

Nos, amíg ezek a jelszavak aktuálisak és jól csengőek voltak egy nemzet számára egy egyeduralmi rendszer ellenében, a szó szerinti értelmezésük mára legalább annyira fojtogatóvá vált – kiváltképp, hogy kortárs liberálisaink olyan dolgokat is hajlamosak belemagyarázni, amelyekre őseiknek nem is volt eredendő szándékuk. Gondolok itt ezalatt az egyenlőség és testvériség olyan irányú önkényes kiterjesztésére, amely alapján a földgolyón élő összes embert belevennék. Ismerjük ezeket az elméleteket, hiszen manapság nagyon sokan magukénak vallják: “a földön minden ember azonosnak született, ezért nem számít sem a bőrszíned, sem az, hogy hova születtél”. Nos, ha közelebbről is megvizsgáljuk ezt az állítást, akkor nem vonhatjuk kétségbe annak igazságtartalmát, de mit jelent ez a valóságban?

Azt, hogy a bolygó bármely csücskére születtél is, neked jogod(!) van megválasztani, hogy hol akarsz élni (ugye, No Border mozgalom, ismerős lehet az osztrák konvojosok transzparenseiről, akik azóta érdekes módon mintha maguk is inkább bezárkóznának), hiszen ez a szabadság és különben is egyenlőek vagyunk. Én sem megyek az USA-ba szerencsét próbálni egyik pillanatról a másikra – és nem csak azért, mert folyamatosan megújítandó munkavállalói vízum nélkül erre esélyem sincs, hanem mert tudom, hogy ez egész egyszerűen nem így működik. Bár a globalizáció előretörésével próbálnak az életvitelnek is egy hasonló színezetet adni. És itt még nem is ejtettünk szót az egyes világrészek eltérő hagyományairól, kulturális szokásairól.

Különbség a két civilizáció között

Divatos gondolat liberális körökben továbbá úgy relativizálni a történteket, mintha az nem az iszlám vallás természetes velejárója, hanem valami vallási sajátosság lenne – itt kérnek az ő nevükben is elnézést az összes buddhistától. Szintén gyakori még összemosni a nemzetekkel is, mondván, hogy Hitler is egy nemzet felemelkedésének nevében gyilkoltatott le milliókat. Tehát ha jobban megnézzük, akkor meg is van a liberálisok ideális archetípusa: ateista és internacionalista.

Ugyanakkor már megtanultuk, hogy minden szépen csengő szólam mögött keresnünk kell a valódi szándékot, és azt könnyen megtalálhatjuk a liberális ember prototípusának kifejlesztési szándékában, így hát bármennyire is logikusnak tűnhet első ránézésre, nem hagyjuk magunkat megtéveszteni. Mégpedig azért nem, mert ezek az érvek ráadásul még csak nem is igazak, hiszen a felvilágosodás során a ráció, az értelem került az engedelmesség, mint vallást meghatározó ismérv helyébe. Csakhogy a világi és egyházi hatalom elkülönülése meg sem történhetett volna az isten akarata helyett bűnmegbocsátást hirdető kereszténység nélkül. Ezért ezt a két vallást egy lapon említeni legalább akkora ostobaság, mintha valaki az együvé tartozás és szolidaritás területalapú megközelítését akarná a valláshoz hasonlítani. Európában a közösséghez való hűség területi joghatóság alapú, ahol a közös nyelv, közös értékek és a közösen hozott – ezáltal mindenkire érvényes – törvények képezik az összetartozás ismérvét. Nem véletlen, hogy nem beszélhetünk a Közel-keleten egységes arab nemzetről, hiszen ott a vallás iránti feltétlen hűség a közösségképző. És ez az, ami miatt egy muszlim soha sem fogja elfogadni az európai törvénykezést, éljen bár benne 20 éve is akár.

Könnyen belátható, hogy éppen ezért az egykoron a felvilágosodás célját szolgáló liberalizmus mára a szabadság első számú ellenségévé vált, de nem csak a politikai korrektségen keresztül a gondolat szabadságának megtagadásával, hanem immár az emberek fizikai biztonságát veszélyeztető életidegen, önmaga karikatúrájává váló dogmáival is.

 

pray for...

A soha véget nem érő lista. (Forrás: facebook.com)

Az internet közössége természetesen ezúttal is rendkívül kreatív módon állt hozzá a terror utáni gyászhoz, rengeteg sajnálkozó és részvétkifejező kép készült, gyaníthatóan a facebook profilképek is trikolórba fognak borulni, de attól tartok, hogy ez ma már édeskevés. Ma a cselekvés ideje jött el. Európának végre el kell döntenie, hogy vagy liberális akar maradni, vagy pedig életben akar maradni. A kettő együtt úgy tűnik, hogy nem megy.

Jobbik: Simicska második esélye

Az ellenzék a választási kampányban önkívületi állapotban hangoztatta az ‘Orbán-Simicska maffiakormányt’, majd a hírhedt G-nap után a megtestesült szentet láttatják a Közgép tulajdonosában. Nehezen tudom elképzelni, hogy a korrupció felszámolásának záloga éppenséggel az a személy lenne, akinek hatalomból történő eltávolítása is túlzott mohóságának következménye volt.

Javában tombol a nyár, ám ezúttal mégsem beszélhetünk uborkaszezonról, hiszen már sajtónyilvános az az idáig csak sejthető tény, hogy a médiafelület nélküli Jobbik és a párt nélküli médiamágnás a hatalom megszerzésének érdekében egymásra talált. Persze nem volt ez az összebútorozás olyan zökkenőmentes, hiszen előbb el kellett távolítani az önmagát egyre inkább megtagadó mozgalom elégedetlenkedőit, (akik egyben a Simicskához köthető korrupciógyanús ügyletek kivizsgálását is szorgalmazták) és csak utána következhetett az oligarcha által megkívánt új arculat kialakítása. Az évek óta stagnáló Jobbik becsvágyó elnöke ugyanakkor elérkezettnek látta az időt, hogy olyan hazárdjátékba fogjon, amely kettős veszélyt is jelent számára. A hatalom reményében Vona nemcsak, hogy arcvesztést lesz kénytelen elkönyvelni saját szavazótábora körében, de a tagság felé vállalt hatalommegszerzési kényszer következtében átadja a kezdeményezést – és ezzel egy reménybeli győztes választás esetén az ország irányítását – egy olyan embernek, akit a pénzen kívül semmi más nem motivál.

Emlékeztetőül: a rendszerváltás és az állampárt lebontása után, az újonnan megalakult, zömében fiatalokból álló demokratikus pártoknak nem állt rendelkezésére sem megfelelő tapasztalattal rendelkező tisztviselő kar, sem kialakult gazdasági holdudvar – ez utóbbi főleg az ínséges ellenzéki évek alatt számít nagy kincsnek. Az egyetlen erőforrásuk, amire számíthattak az állhatatos lelkesedésük és egy jobb és igazságosabb rendszerbe vetett olthatatlan hitük volt.

Mivel ez utóbbival ritkán lehet választást nyerni, így szükség volt egy gondolkodásban közelálló, mégis a professzionalitás jegyeit magában hordozó gazdasági háttéremberre, aki alkalmasint viszonylagos ellenszelet tud képezni a még mindig az egykori állampárt lekötelezettjei által uralt média világában. Itt kezdődött el a Fidesz és Simicska közös története – valójában az ismertség korábbra nyúlik vissza, de már tudjuk, hogy igazi értékközösség mindig csak érdekközösségből alakulhat ki.

Amíg ez az együttműködés mindkét fél számára kedvező – vagy inkább nélkülözhetetlen – jegyeket viselt magán, addig működőképes is volt. Ám amikor a Fidesz a 2010-es választásokat földindulásszerűen megnyerte, a korábbi háttérember étvágya is megnőtt, és nem mulasztotta el benyújtani a számlát. Cégbirodalmának zászlóshajója milliárdos összegekben és folyamatosan nyerte a közbeszerzéseket. Talán nem elhanyagolható tény, hogy az alábbi molinót a Jobbik képviselői tartották a magasba az Országgyűlésben:

közgép

Fotó: derecske.jobbik.hu

A szakítás oka

A kis gömböc éhségével lehetetlen volt tartani a lépést. Itt nem csak arra gondolok, hogy Simicska állandó követelőzései a magyar adófizető állampolgárok egyre nagyobb jövedelmére formált volna igényt, hanem hogy informális befolyása már az ország kormányozhatóságának létét fenyegette. Éppen ezért a 2014-es választások után a miniszterelnök – a belé fektetett újbóli óriási bizalom révén – elérkezettnek látta az időt a cselekvésre, és megpróbált leválni a legfőbb háttéremberről, hogy végre azzal foglalkozhasson, amire az emberektől a felhatalmazását kapta – innentől a többi már nyitott könyv.

Simicska a frissen kialakult és folyamatosan formálódó demokrácia egyik gyermekbetegsége, ha úgy tetszik ‘vadhajtása’. Vonának inkább az ehhez hasonlókat kellene levagdosnia, ha nem akarja, hogy országa – amit hazájának nevez – Ukrajna szintjére csússzon vissza. Egyszer már sikerült tőle megszabadulni, még ha nagy árat is fizettünk érte. Bízom benne, hogy nem akarjuk, hogy a kényszer következtében újra rábízzuk az irányítást, amit ezúttal ráadásul – ad absurdum – a korrupció elleni küzdelmet zászlajára tűzve akar magához ragadni.

Kinek kell még egyáltalán a Pride?

Mára mindenki számára világossá vált, hogy a Pride nem más, mint néhány intoleráns deviáns szándékos provokációja a normalitás ellen, valamint kisebbségi komplexusukból eredő gyűlölködésük PC köntösbe bújtatása a többségi társadalom normáinak lebontására. Kár, hogy működésük legnagyobb kárvallottjai éppen az állandó hivatkozási alapként szolgáló melegek.

Ismét eltelt egy év, így újra volt szerencsénk megcsodálni a színes társaság vonulását az Andrássy úton. Az egyre hosszabb nevű LMBTQ-közösség (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű és queer) hazai képviselő újra megtartották idei rendezvényüket, ahol az elfogadás, békés együttélés és sokszínűség szépségeit hangsúlyozták, továbbá felhívták a figyelmet a jogfosztottság, az elnyomás és a kirekesztés ellen. Legalábbis papíron. A valóság ennél lényegesen ‘másabb’ képet mutatott. A legnagyobb probléma továbbra is az, hogy a szavak szintjén nagyon szép és hangzatos az elfogadás doktrínája, de ők ezt bunkósbotként használva, éppen azzal ellentétes hatást kiváltva szándékozzák provokálni a kialakult normákat és bomlasztani a társadalmi berendezkedést:

  • Jelképüket abból a bibliából választották, amelynek eszmeiségét a címlapfotón is látható módon igyekeznek közröhej tárgyává tenni. Ugyanis a szivárvány Isten ajándéka volt Noénak, méghozzá azzal a célzattal, hogy mindig emlékeztesse az emberiséget azon ígéretére, hogy többé nem bocsát özönvizet a földre. Ha ehhez még hozzávesszük kapcsolódó parancsát –  miszerint, “legyen sok gyermeketek. Sokasodjatok, míg csak be nem töltik a földet az emberek” – valóban komédiába illő a jelképválasztás. A kereszténygyalázás egyébként ezen felvonulások elengedhetetlen kelléke.
  • További provokáció – amelynek lényege, hogy egy értéket megtámadnak, majd az arra jogosan feldühödött verbális vagy fizikai reakciók következtében homofóbiát kiáltanak – érheti a konzervatív tábor azon részét is, amely vallásosnak ugyan nem tekinthető, de hazáját és nemzetét szereti. Emlékezetes az olasz melegjogi aktivista – jelentsen bármit is ez a szó – egy óriási fallosszal a közepén ábrázolta a történelmi Magyarországot, ezzel kivívva több millió jóérzésű magyar ember ellenérzését – itt látnunk kell, hogy ez dupla hatékonyságú provokáció, mert azon túl, hogy meleg, még külföldi is, tehát kettős bélyegzést lehet használni, vagyis a homofób mellé még oda lehet biggyeszteni az idegengyűlölőt is.
  • Szintén az elfogadás logikája ellen hat a szóvivők követelőzése is: “Eljött az ideje, hogy most a döntéshozók is tanuljanak tőlünk valamit. Felelősségre vonunk minden politikust, aki nem tesz aktívan lépéseket az LMBTQ emberekért. (…) Felszólítjuk a politikusokat, hogy pártpolitikájuk része legyen a homofóbia és transzfóbia visszaszorítása és a jogegyenlőség megteremtése Magyarországon.” Nem épp a békés és kompromisszumos megállapodásra való törekedés közismert szavai ezek. Mellékes, hogy közben a háttérben négy aktivista olyan közjogi méltóságokat is kigúnyolt, mint a köztársasági elnök.
  • A jogegyenlőség megteremtésének kikövetelése pedig azért tűnik disszonánsnak, mert ma egy melegnek pontosan ugyanannyi joga van, mint egy heterónak. Amit ők akarnak, az a jog általi pozitív megkülönböztetés, vagyis a pozitív diszkrimináció. Más kérdés, hogy a házasságot az összes létező oldalról kereszttűz alá vevő mozgalomnak ugyan miért lehet érdeke, hogy ezek után mégis házasságban tengesse napjait… talány.
  • Mindenesetre a cél olyannyira tiszta, hogy nem szükséges nagyító a látáshoz. Aki ehhez a provokatív, gusztustalan viselkedéshez nem tapsol, az homofób – régen azt nevezték így, aki gyűlölte a melegeket, mára olyan mértékben képesek kitolni az ingerküszöb határait, hogyha az egyén teljes önmagát fel nem adva be nem hódol ennek a képtelen ideológiának, arra mindig találnak ürügyet, amivel rásüthetik a homofóbia bélyegét. 

Mivel egyébként melegek, ezért bármit megtehetnek. Még az érdemi vita elől is bármikor kihátrálhatnak, hiszen ha esetleg nem egyezik a véleményünk, akkor a meggyőzés helyett elég csak kiejteni a szájukon a varázsszót, hogy ‘homofób’ és máris övék az erkölcsi győzelem.

  • Kétségkívül új elem, hogy már iskolai bántalmazások, munkahelyi diszkrimináció, gyűlölet-bűncselekmények is ennek az ‘újonnan jött’ homofóbiának a következményei. Nem csoda, ha követelik a politikusoktól, hogy tűzzel-vassal üldözzék.
  • Megfellebbezhetetlen érvük, hogy aki másképp merészel gondolkodni, az a sötét középkorban él, és különben is haladás ellenes. Az én véleményem erről ugyanakkor az, hogy aki előírja másoknak, hogy hogyan kellene gondolkodnia, az a gondolat szabadságától fosztja meg őket, így hát az LMBTQ-közösség egyértelműen szabadságellenes. 

Úgy tűnik, hogy az elfogadás csak nekik jár, hiszen az teljes mértékben elképzelhetetlen, hogy valaki másképp is viszonyulhat a világhoz, mint ők.

  • Egy komplexusos kisebbség agresszív követelőzése a többségi társadalom felett. Ismerős lehet már ez a gondolatiság a liberalizmus világából. Úgy tűnik, hogy a liberális eszme szószólói a melegeket is gondolkodás nélkül használják ki, hogy beteg világlátásukat ráerőszakolják az emberiségre. Nem az elfogadást segítik – ha valóban ez lenne a szándékuk, akkor sokkal inkább annak objektív ismertetése lenne a fő üzenet -, hanem éppen ellenkezőleg: tovább bővítik a szakadékot. A melegek elhiszik, hogy ők jelentik számukra a valódi érdekképviseletet, a heterók pedig többé nem merik felemelni szavuk, mert félnek az ellehetetlenüléstől. Így termel a liberalizmus egy lélekben beteg társadalmat.
  • Az idei Pride már a balhét is nélkülözte. A logika azt diktálná, hogy ennek örülni kellene, de az ő számukra ez óriási probléma, ugyanis nincs már mit a kirakatba tenni. Ezzel gyakorlatilag a felvonulás elvesztette létjogosultságát, hiszen ebből következően nincs már gyűlölet, ami ellen küzdeni kellene.

Képek, amelyek az LMBTQ szerint segítik elfogadni a másságot…

pride2

Forrás: alfahír.hu

A Pride a deviancia ünnepe és a szabadság elnyomása, ezért jó érzésű ember ehhez nem adja büszkén a nevét. Ennek megfelelően a címben feltett kérdésre sem lehet más a válasz, mint hogy a melegek hátán felkapaszkodó, azokat kihasználó szűk körnek, akik a liberalizmus politikai szószólói, és akiket az LMBTQ-közösség jelzőjével illethetünk.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén