agitatio

kitekintés a világra

Hónap: 2016 augusztus

Politikai alapú kitüntetések

Ma már közhelyszámba megy az a szállóige, hogy minden kitüntetés pontosan annyit ér, mint az, aki adja. De mi a helyzet a díjat visszaadókkal? 

Bayer Zsolt lovagkeresztje kétségtelenül az egyébként unalmas augusztus 20-ai ünnepség legvitatottabb momentuma. A publicistát főleg egy 2006-os kijelentése miatt vonják kérdőre, amely így hangzik:

Bárki, aki ebben az országban elgázol egy cigány gyereket, akkor cselekszik helyesen, ha eszébe sem jut megállni. Cigány gyerek elgázolása esetén tapossunk bele a gázba. Ha időközben körbeállják autónkat a cigányok, még inkább tapossunk bele a gázba. Akit még elütünk, annak pechje van. A lehető legnagyobb sebességgel továbbhajtva, autónkból hívjunk mentőt, és a legközelebbi rendőrőrsön álljunk csak meg, ahol adjuk fel magunkat. (Sajnos, tudom én, ez a helyzet nem fordulhat elő. Ha az ember elüt valakit, különösen, ha az illető gyerek, muszáj megállnia. Tehát meg fogunk állni ezután is. Valamit mégis tenni kell.”

A helyzetet némiképp árnyalja, hogy azt elfelejtik hozzátenni, hogy mindez az olaszliszkai lincselésre adott indulatos válasz, amikor Szögi Lajos földrajz-biológia szakos tanár az autójával szabályosan haladva majdnem elsodorta az autója elé kiszaladó cigány kislányt. Amikor megállt, hogy megnézze a kislány állapotát, a környéken tanyázó – mi mást is csináló? – rokonai körbefogták, és a két kislánya szeme láttára brutálisan agyonverték. Az eset nem egyedüli, azóta többször is történt hasonló, legutóbb épp augusztus 6-án Boldván, amikor a szintén szabályosan közlekedő motoros ütközött egy szabálytalanul elé kivágó biciklissel. A motoros egyetlen szerencséje, hogy a lincselés közben leesett róla bukósisakja, ami alapján a támadók felismerték benne az edelényi rendőrkapitány fiát – más kérdés, hogy én például még a körzeti rendőrkapitányt se ismerném fel, nem hogy a fiát. De ez kevés a biztonságérzet eléréshez, hiszen nem lehet mindenki egy rendőrkapitány gyermeke.

Mindazonáltal meg tudom érteni, hogy ezzel a véleménnyel valaki nem tud azonosulni, de onnantól kezdve ez már nem a tudományos teljesítmény értékelése, hanem politikai döntés – pont olyan, mint Bayer kitüntetése, vagy még inkább mint azok kitüntetése, akik most visszaadták lovagkeresztjüket. Hiszen ha vetünk egy pillantást a visszaadók névsorára, láthatjuk, hogy döntő többségük 2010 előtt vette át a díjat, köztük olyan személyekkel, mint Niedermüller Péter DK-alelnök, Németh Péter, a népszava újságírója, vagy Wittinghof Tamás, Budaörs – korábban SZDSZ-es – polgármestere. Természetesen a listán azért náluk érdemesebb nevek is szerepelnek, köztük többek között Pásztory Dóra, kétszeres paralimpiai bajnok is. Az ő érvelését, indoklását és indíttatását értem leginkább és tartom saját értékrendemhez legközelebbinek, de attól tartok, hogy hibás döntést hozott, amikor elhitte a liberálisok kisebbségekre telepedő és őket kihasználó hazug szólamait.

Politikai törésvonalak

Minden kitüntetés és díj célja végső soron a regnáló hatalom által elismert értékek támogatása és bátorítása. Ez a demokrácia alapfelfogása is, amikor bizonyos társadalmi csoportok érdekeit képviselők (pl.: hagyományosan baloldali a nyugdíjas-munkás, konzervatív a vallásos, nagycsaládos, agrár stb.) váltogatják egymást. Az egyetlen gond ezzel a ‘visszaadogatósdival’ pont ugyanaz, mint a mai magyar baloldal egészével. Átjárja a felsőbbrendűségi érzés, amikor tagadja, hogy más véleménynek, más értéknek bármi létjogosultsága lenne (emlékezzenek csak Bokros Lajos vesztes főpolgármesteri megméretésére, amikor a kudarc után azonnal diktatúrát kiáltott). Hasonlóra volt példa a Quimby körüli botrány során is, amikor a kirekesztés elleni küzdelmet zászlajára tűző rajongók megtagadták a zenekar iránt érzett korábbi szeretetüket, csupán azért, mert számukra nem tetsző közönség előtt játszottak, így válva maguk is kirekesztőkké. De minden alkalmat megragadnak, hogy az elfojtott gyűlöletüket és indulatukat felszínre hozzák. Ugyanaz a maroknyi, ámbár hangos, – és a liberális média által erősen felerősített hangszóróból szóló – agresszív kisebbség, aki korábban a Ligetben parádézott, most a kitüntetések visszaadásával akarja demonstrálni erkölcsi felsőbbrendűségi voltát. Ez a 2000 óta 765 kitüntetett valamivel több, mint 10 %-a.

Ideológia alapú üldözés

Látható, hogy sajnos ez is pontosan ugyanazt a célt szolgálja, mint az összes többi akciójuk: a tolerancia felkent papjainak dogmatikus intelmei az általuk kívánatos világrendről, amelyben nincs helye más értelmezésnek, vagy álláspontnak. Vegyük észre, hogy ez a fajta liberális véleménydiktatúra visszaszorítása egyre komolyabb érdeksérelmekbe ütközik, ha korábbi hegemón helyzetét kihívás éri, kiváltképp a kultúra területén. Emlékezzünk csak milyen nagy egység bontakozott ki, amikor Dörner György színházigazgatói kinevezése ellen kellett tüntetni, pedig neki még akkora ‘bűne’ sem volt, mint Bayernek, csupán nem közülük való volt.

Végezetül pedig lehet vitatkozni Bayer Zsolt kitüntetésének jogosságával – szerény személyem sem ért vele maradéktalanul egyet, bár nem ő az egyetlen ilyen a listán.. -, de ez a nyilvánvaló politikai boszorkányüldözés és kirekesztés méltatlan, főleg egy magát demokratának és haladónak gondoló személy számára. De ne feledjük: minden erőkifejtés legalább akkora ellenhatást fog természetszerűleg kiváltani, így az a jó hírem, hogy minden hisztéria ellenére, jó úton haladunk afelé, hogy a közélet legalábbis kiegyensúlyozásához egyszer majd elérjünk.

Miért fogok nemmel szavazni?

Gyakran felhozott érv a népszavazással szemben, hogy nincs értelme, hiszen a kérdésről az országgyűlés saját hatáskörben is dönthet. Valóban, ha ezen a kormányon múlik, akkor biztosan nem lesz kényszerbetelepítés Magyarországon. A szavazás tétje éppen ezért sokkal nagyobb: milyen lesz a jövő Európája.

Augusztus van, a nyári uborkaszezon utolsó hónapja. Azt gondolnánk, hogy még legalább fél hónapunk van kiélvezni a gondtalan hétköznapokat, de ez most más. Érződik a mindent átjáró feszültség. Nem is véletlen, hiszen a népszavazási kampány lassan az utolsó felvonásába fordul, ilyenkor kell csak igazán rákapcsolni és egy nagyot hajrázni, pont mint az olimpián. Az indokoltnál nagyobb feszültség oka az óriási tét. Népszavaztunk mi már a Munkásőrség megszüntetéséről, az MSZMP vagyonelszámolásáról, a vizitdíj visszavonásáról, vagy éppen a csúfos végű kettős állampolgárságról. Önmagában mindegyik nagy jelentőséggel bírt az ország ügyeire, de ez most más. Ezúttal a következmények nem csak a mi életünkre lesznek hatással, hanem egy kontinens, a vén kontinens jövőjére is. Ennek megfelelően történelmi a felelősség is.

A brüsszeli bürokraták és a hazai ellenzék mindent bevet, hogy megpróbálja elbagatellizálni a népszavazás jelentőségét, mondván, hogy csak 1300 emberről szól, a népszavazásnak nem is lehetnek jogi következményei és még sorolhatnám a szebbnél szebb magyarázkodásokat. A valóság azonban – ahogy mindig lenni szokott – egészen más. Azért bírálnak egyre élesebb hangon, fenyegetőznek kötelezettségszegési eljárással, szerződések alapján a számunkra biztosított források megvonásával, extra sarc kivetésével, mert félnek. Pontosan tudják, hogy mekkora jelentősége van a magyar népszavazásnak. Ugyanis ez lesz az első alkalom, amikor a nép elmondhatja véleményét a politika irányáról – furcsa is lehet a demokrácia alapszabálya a soha senki által meg nem választott vezetők számára. És ha a magyar nép október 2-án bölcsen dönt, akkor az dominóhatást fog kiváltani Európa többi országában is. Igen, azokban is, ahol a demokráciát ünnepelve mutogatnak Magyarországra, de saját népük nem meri felemelni szavát a véleménydiktatúra miatt. De egy szavazás az más. Az titkos. Ott senki sem tilthatja le a hozzászólásokat, véleményeket. Nem vihet el a rendőrség a szabadság meggyalázásaként értelmezhető politikai korrektség okán. Nem, a népszavazás a szabadságról szól, a demokrácia ünnepe. Most a szabadságunkról és a biztonságunkról fogunk szavazni. Arról, hogy bekövetkezik-e egy olyan szemléletváltás Európában, ahol egy igazi demokráciához illően az emberek véleménye alapján hozzák meg a döntéseket, vagy marad az önpusztító ideológiát követő irány, ahol a pénz oltárán ezer ember élete is bármikor feláldozható. Ez az, amit valójában meg kell üzennünk Brüsszelnek!

 

Olimpia – it’s hunbelievable

Sorra potyognak az érmek és általuk milliók örömkönnyei. A magyar nemcsak sportszerető, de azt művelő nemzet is. De az örömmámorban azért arról sem szabad elfeledkezni, hogy minden siker alapja szükségszerűen a kitartó és alázatos munka. Köszönjük, hogy ebben is példát mutattok nekünk!

Úgy tűnik, hogy az idei nyár ilyen sportosra sikeredett. Nem mintha egy percig is bánnám, hogy a magyar válogatott Eb-n mutatott sikereit követően Hosszú Katinka nevét ordítja teli torokból egy ország, és 15 millió magyar. Van abban valami felemelő, amikor az első nap után két olimpiai bajnoknak örülhetünk együtt. Ez a lendület úgy tűnik, hogy tartós, hiszen az 5. játéknap után is a 4. helyen állunk 4 aranyéremmel. Persze ez az eredmény igazán csak az újszülötteket és a valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a sporttól teljesen elzárkózókat lepheti meg, hiszen összesítésben az egy főre jutó olimpiai bajnokok tekintetében jelenleg is másodikok vagyunk az egész világon – csak azok a finnek előznek meg, akiket az a megtiszteltetés ért, hogy már két olimpiai játék rendezésében is házigazdának nevezhették magukat.

Ezt az eredményt bármilyen oldalról megközelíthetjük, a számok minden esetben impozánsak lesznek: 172 olimpiai aranyéremmel a 8. helyet foglaljuk el a világranglistán. Ez az összesen kiosztott 4809 aranyérem több mint 3,5%-a. Nem rossz teljesítmény egy olyan nemzettől, amelynek a világ lakosságához viszonyított aránya kb. 0,02%. Érthetetlen, hogy egy ilyen, a lakosság számát 175-szeresen felülmúló eredménnyel még nem jutottunk el addig a gondolatig, hogy a sport legmagasabb ünnepét idehozzuk közénk.

Budapest 2024 – érvek és ellenérvek

Pedig egy ilyen esemény óriási lökést adhatna önbecsülésünknek, hiszen a feltalálók mellett a sport az a terület, ahol világszínvonalú sikereket érünk el. Lerágott csont már az a felvetés, hogy nincsen nyersanyagaink, nincsenek tengerpartjaink, nincsen óriási területre kiterjedő birodalmunk, sem a hozzá tartozó jelentős mértékű populációnk, így abban vagyunk jók, amiben lehetünk, és amihez igazán tehetségünk van. A józan ész pedig azt diktálja, hogy azt fejlesszük, ahol van mire építeni. A szellemi tőke mellett ilyennek számít a sport.

Csakhogy!

Van ezzel egy óriási probléma: az önmagát a szellemi fáklya hordozóinak kikiáltott ‘haladóink’ ezt nem különösebben díjazzák, hiszen a siker nemzeti büszkeséget okoz, és amiben benne van a szó, hogy ‘nemzeti’, azt tűzzel-vassal üldözni kell. Ha nincs rá racionális érv az sem baj, nem is kell, hiszen van rá ideológiai magyarázat.

Gondoljanak csak bele, a progresszív liberalizmus, amely nem tudja – vagy inkább nem akarja – értelmezni a nemzetet, kirekesztőnek tart minden olyan gondolatot, amely a közös múlt, a közös nyelv, a közös kultúra és a közös élmények következtében kialakult érzések alapján preferál egyes népcsoportokat, jelen esetben a magyart – de értelemszerűen minden nemzet a sajátját. Olyan ez, mintha egy fiktív helyzetben, amikor két ember bekopog hozzám élelemért, kvártélyért, akkor nekem nem szabad előnyben részesítenem a 20 éve ismert, és vele egyébként jó viszonyt ápoló szomszédot, hanem a soha nem látott idegent kell behívnom – kiváltképp ha színes a bőre. Az egyébként üldözött diszkrimináció így nyer új értelmet, hiszen nekem kötelező jelleggel pozitívan kell megkülönböztetnem az idegent – értelemszerűen, ha valakit folyamatosan előnyben részesítek, akkor a többieket negatívan diszkriminálom, egészen pontosan a ‘saját fajtámat’, a hozzám legközelebb állókat.

Éppen ezért a liberális felfogás alapján nem is lenne Olimpia, hiszen az a nemzetek egészséges versenyét, a szurkolás közösségképző érzését képtelen megkülönböztetni a kirekesztéstől – vagy inkább csak szándékosan összemossa azzal. Jó példa erre a német Zöldek német zászló bojkottálásra való felszólítása az Eb-n.

Az ő utópisztikus értelmezésük szerint már nem nemzeti válogatottak versenyeznének egymással, hanem különböző társadalmi csoportok. Tökéletes példa erre az ún. menekült válogatott, amely teljesítmény nélkül, csupán egy politikai ideológia felkarolása révén kvalifikálhatta magát. Nem értik, hogy van az életnek olyan területe, ahol nem az elkoptatott – és ebben a formában már önmaga karikatúrájává változott – társadalmi egyenlőség elve, hanem a versenyszellem és ezáltal a befektetett munka gyümölcse, a teljesítmény érvényesül. Enélkül nem lenne értelme az egésznek, hiszen egyszerű színjátékká fokozódna le, aminek bár van valódi értéke, de az annak megfelelő és arravaló helyén, a színházban.

Ha nem csak az állandó sporteredményeink predesztinálta jogunk alapján, hanem a progresszív őrület ellenszegüléseként is ragaszkodunk az évszázadok tapasztalatai alapján jól bejáratott módszerekhez, akkor azt mondom, hogy mindenképp megérdemelnénk végre egy hazai rendezésű Olimpiát. Éppen ezért nyugodt lelkiismerettel nem is tudok mást mondani, mint hogy hajrá Budapest 2024!

Európa felosztása

Látszólag a kereskedelmi kapcsolatok helyreállítása volt a Putyin-Erdogan csúcs célja, ám a háttérben felsejlik egy jelentősebb, nagypolitikai érdek is: az új geopolitikai érdekszférák kialakulásának vagyunk szemtanúi.

Az Olimpia árnyékában, kihasználva a média egyoldalú érdeklődését, csendben zajlott le a térség jövőjét meghatározó legfontosabb találkozó. A tudósítások csupán semmitmondó tényközlésekre szorítkoztak, így jellemzően – az egyébként korántsem elhanyagolható – csak a gazdasági együttműködések leírását tartották említésre méltónak.

Így került sor a Török Áramlat elnevezésű giga gázvezeték-projekt újraélesztésének, az akkuyui nukleáris erőmű építésének, és az orosz gazdasági embargó feloldásának – főleg a turisták számában mérhető – gazdaságélénkítő közlésére. Bár e tények önmagukban véve sem elhanyagolhatóak, de a török államfő által furcsán ható ‘drága barátom’ erőltetett megszólítás azért ennél némileg többet sejtet, főleg ha visszatekintünk a lelőtt orosz vadászgép okozta fagyos viszonyra.

Lassan egy hónap telt el a török puccskísérlet óta, így viszonylag elég információ áll rendelkezésre ahhoz, hogy az események alakulásából körvonalazódni látszódjon a mögöttes szándék, a közös gazdasági és politikai érdek. Ezt alátámasztani látszik az a tény is, hogy Oroszország elsőként fejezte ki együttérzését a puccs következtében, míg a nyugati hatalmak kivártak – talán mert bíztak a bukásában. A történet ugyanakkor nem most kezdődött, hiszen a júniusi bocsánatkérő levél már egyértelműen jelezte: a közös érdek felülír minden látszólagos ellentétet. 

Amerikai intervenció

Talán éppen ez volt az, ami kiváltotta aztán a puccskísérletben testet öltő folyamatot. Bár a liberális sajtó előszeretettel próbálja úgy beállítani az eseményeket, hogy Erdogan önmagát puccsolta, hogy aztán erre hivatkozva tisztogatásokba kezdhessen, azért ez a magyarázat némiképp visszás, hiszen a novemberi 1-jei előrehozott választással bebetonozta magát és korábbi célját, a teljhatalom megszerzését, már tulajdonképpen ekkor elérte. Éppen ezért merem olyan kijelentések megtételére ragadtatni magam, hogy ez valódi kísérlet volt az elnök hatalmának megdöntésére, amit az is igazol, hogy egy katonai puccs végrehajtói ritkán próbálják a hatalmat magukhoz ragadni olyan célokért, melyeket a közleményükben jelentettek be, úgymint „a demokratikus rend helyreállítása” valamint, “az emberi és szabadságjogok garantálása”, ellenben máshonnan már ismerősek lehetnek ezek a kifejezések…

További árulkodó jel a puccs végrehajtása során az Európai Unió egy biztonsági szakértőjének a Reutersnek adott értékelése, miszerint „ez egy viszonylag jól levezényelt puccsnak tűnik, a hadsereg jelentős részének közreműködésével, ez nem csak néhány ezredes műve”.

Ellenben a megoldás kulcsát mégsem itt, hanem a már korábban említett és ezúttal tényleg újraélesztett Török Áramlat gázvezeték megvalósításában kell keresni. Emlékezetes, hogy a magyar kormány amerikai rosszallását is ennek a vezetéknek a támogatása váltotta ki, ahogy a júniusi erdogani bocsánatkérés is ezt az óriásüzletet vetítette előre. A helyzet jelenleg úgy áll, hogy az Ukrajna felőli gázcsapok elzárását Európának mégis sikerülhet egy új útvonallal kiváltani, ami azt jelenti, hogy az amerikai külpolitika az ukrajnai sikertelen beavatkozás után a második kudarcát kénytelen elkönyvelni az elmúlt néhány esztendőben – nem csoda, ha Trump a ‘Make Amerika Great Again’ szlogennel megy óriásit. Az amerikai üzlet- és befolyásvesztésnek ugyanakkor mégiscsak az a legérdekesebb vetülete, hogy a feltétlen szövetségesnek tekintett Németország esetében mégsem emeltek kifogást az ugyanezt a célt szolgáló Északi Áramlattal szemben.

A török belpolitikába történő beavatkozásnak és a nagyra törő Erdogan lecserélésnek van egy olyan olvasata is, hogy a tetszhalott állapotában lévő EU-Török megállapodás feltámasztásnak és az egyre ambiciózusabb török tervek letörésének mindenképpen jót tett volna egy Merkel számára is kényelmesebb tárgyalópartner, főleg így egy nappal a nizzai merénylet után, amikor már szemmel látható volt, hogy a polgárokat nem lehet hosszú távon a félrebeszéléssel megvezetni.

Természetesen nem vagyunk közömbösek az emberi jogok megsértésével kapcsolatban és valóban a demokrácia sötét korszaka az, ami most Törökországban történik, de mivel az EU vezetői – a magyar  miniszterelnök ellenjavallatára, miszerint az EU biztonsága nem kerülhet egy EU-n kívüli hatalom kezébe – sokadjára sem voltak képesek felismerni az egyoldalú kiszolgáltatottságból fakadó veszélyeket, ezért azt kell mondanunk, hogy nem Erdogan leváltásában, hanem a stabilitásban vagyunk érdekeltek. Ugyanis ha nincs stabilitás, akkor még több migráns fog érkezni – talán ez is az egyik szempont volt a puccs hátterében, hogy a Török Áramlat a magyar energiafüggetlenségre gyakorolt hatását már meg se említsük.

Nehéz biztosat mondani ilyen rövid idő távlatából, de az már pontosan látszik, hogy egy nagypolitikai sakktábla részesei vagyunk, ahol minden politikai döntésnek komoly következményei lesznek. Történelmi időket élünk, célszerűnek tűnik a döntéseket is hasonló kaliberű vezetőkre bízni.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén