agitatio

kitekintés a világra

Hónap: 2017 március

Csíki Sör: új idők hírnöke

Peren kívüli egyezséggel zárult Dávid és Góliát harca, amelyben sikerben a magyar kormány is vastagon kivette a részét. A happy end-nek természetesen nem mindenki örül, de az ő számukra van egy rossz hírem: új szelek fújnak, és nem ez lesz az utolsó, hogy egy nemzetállam kormánya immár képes lesz megvédeni nemzete érdekeit, akár még egy multinacionális vállalattal szemben is.

A mai napon békés, peren kívüli megállapodás született a Heineken, és az Igazi Csíki Sört gyártó Lixid Project Kft. között. Persze nem volt ez mindig így. A Heineken a román piacra való belépése után vásárolt meg egy csíkszeredai sörgyárat, amivel együtt a Ciuc Premium nevű sörmárkát is megszerezte. Amikor aztán 2014-ben megjelent a piacon az Igazi Csíki Sör, a Heineken romániai leányvállalata szellemi tulajdon megsértése, szabálytalan konkurencia és tisztességtelen kereskedelmi tevékenység vádjával indított pert, mondván azt össze lehet keverni a Ciuc Premiummal – mivel a Ciuc magyarul Csík.

Mivel a per elindításától fogva úgy állt a helyzet, hogy az Igazi Csíki Sör győz a vitában, ezért is volt meglepő a román táblabíróság januári ítélete, amelyben kimondták: a két sör összetéveszthető, mert nagyon hasonló a nevük és a címkéjük is. Az ítéletet már a meghozatalakor vitatták, hiszen teljesen más az üvegek formája, a betűtípusok, a használt színek, a címke mérete, vagyis gyakorlatilag minden.

Még a név is csak áthallásban hasonlít, hiszen a Ciuc Premium magyarul Csík Prémium lenne, nem csíki, és főleg nem Igazi Csíki Sör. De mivel az Európai Unió Szellemi Tulajdon Hivatala (EUIPO) is elutasította a Heineken védjegy megsemmisítésére irányuló keresetét, így még meglepőbb volt a román táblabíróság tiltó döntése, amely mögött a jogi érvek összeomlása miatt immár csak politikai szándékokat lehetett sejteni.

Szerencsére a kormány állhatatos munkájának köszönhetően ez az abszurd, és teljes mértékben igazságtalan helyzet – amelyben valakiket a származásuk és/vagy esetleg némi gazdasági lobbi hatása miatt diszkrimináltak – most végre megszűnt. Természetesen az érintett felek sem maradtak resttel a hálájukat kinyilvánítani az ügy kapcsán – talán nem is a hála a legjobb kifejezés, hiszen a magyar kormány ezzel nem kegyet gyakorolt, hanem csupán az igazság kikényszerítését érte el határozott, de nem vakmerő intézkedésekkel.

Részlet az Igazi Csíki Sör közleményéből:

Meg szeretnénk köszönni minden támogatónknak, fogyasztóinknak, a helyi közösségünknek és nem utolsó sorban Magyarország Kormányának az önzetlen segítséget.
Nélkületek nem sikerült volna! Köszönjük!
És köszönjük Hódmezővásárhely!”

Én, magyar emberként csak örülni tudok annak, ha a magyar kormány – akár az országhatáron túl is – hatékonyan tudja képviselni a magyar emberek gazdasági, jogi, politikai érdekeit. Sajnos azonban nem ez az egyetlen álláspont határon innen – amely gondolkodásmód részben magyarázatot is nyújt a korábbi kormányok töketlenségére tehetetlenségére. Csupán néhány, az elmúlt hetek indexes cikkeiből, amelyek a témával foglalkoztak:

  • Betiltották Romániában az Igazi Csíki Sört (2017.01.27, 14:30)
  • Fideszes-jobbikos bojkott a Csíki Sör miatt: nem isznak több Heinekent (2017.01.31, 14:23)
  • Lázár ki akarja zavarni a Sopronit a boltokból az Igazi Csíki Sör miatt (2017.02.03, 10:28)
  • Csíki Sör-gate: a holland nagykövetség aggódik (2017.02.03, 18:21)
  • Nem tágít az Igazi Csíki Sör: új néven folytatják (2017.02.07, 22:05)
  • A Miniszterelnökség is keményen beleszállt a Heinekenbe (2017.02.08, 20:50)
  • Ez csak háború egy korsóban (2017.02.09, 12:27)
  • A sörbotrány, amiben minden furcsa (2017.02.10, 10:05)
  • Rossz hír a Csíkinek: nem áll meg a Heineken-buldózer – Növelte profitját a holland sörpolip, pénzügyileg nehéz lesz legyőzni a behemótot. (2017.02.15,  12:05)
  • Lázárék már börtönnel fenyegetik a Heinekent (2017.03.13, 21:26)
  • Lázár: a Heineken nehéz hetek elé fog nézni (2017.3.16 22:24)
  • Parlament elé megy a Heinekent szívató vörös csillagos törvényjavaslat (2017.03.20, 12:12)
  • Lázár: Hollandiában sincs horogkeresztes Heineken (2017.03.20, 20:20)
  • HVG: a Fidesz ejti a lex Heinekent – Semmi esélyük nem lenne a bíróság előtt. (2017.03.21, 07:07)
  • Vesztes csatába indulnak Lázárék a Heineken ellen (2017.03.21, 14:27)
  • Lázár nem bírja az alkoholt, de este Igazi Csíki Sört kóstol (2017.03.23, 13:52)
  • Lázár: Tárgyaljon a Heineken és a Csíki Sör (2017.03.24, 12:13)
  • Nemzeti érzelműként a Csíki Sör mizériája érthetetlen és nevetséges (2017.03.24, 12:35)
  • Segítség a Lázár-Semjén csillagrombolónak: Menczer Erzsébet, a fideszes civil (2017.03.24, 14:59)
  • Piti bosszúval voltunk elfoglalva (2017.03.27, 00:22)
  • Lázár Heineken-ellenes propagandája már a mókusokat is megfertőzte! (2017.03.27, 09:56)

Majd ezt követően 4 órával később, a Dávid-Góliát küzdelmét már-már megszégyenítően visszafogott zárással, mindenféle katarzis nélkül végül megérkezett a történet igazán meglepő vége, amelyet ezzel a címmel sikerült szűkszavúan elintézniük, mintha semmi előzmény nem lett volna: Megegyezett a Heineken a Csíki Sörrel – a felek minden peres ügyet megszüntetnek egymás között.

Ahogy nézem a cselekmény fonalát, az események alakulását, volt itt minden: felháborodás, tiltás, nevetségessé tevés, intrika, ármány, árulás, pont mint egy szappanoperában. Csak éppen egy dolog hiányzott: a mértéktartó tudósítás. Régen túl vagyok már azon a szinten, hogy az önjelölt erkölcscsősz szerepébe bújva, másokat sajtóetikából oktassak ki, de az az érzés, hogy az index mintha végig a Heinekennek szurkolt volna, megkérdőjelez néhány dolgot. Legelőször például azt, hogy ha képtelen az objektív újságírásra, akkor mégis miért állt a Heineken pártjára? Talán azért, mert pénzzel támogatják őket? Vagy mert a szerkesztőségen belül mindenki imádja a sörüket? Egyik magyarázat sem tűnik túl logikusnak. Ellenben egy egészen más megközelítés igencsak megállja a helyét: ők nem a Heinekennek szurkoltak, hanem a Csíki Sör ellen. Persze a sportban sem ismeretlen fogalom, ha a rivális csapat bukását kívánjuk, de ebben az esetben kérdés, hogy mi válthatta ki a Csíki Sörrel szembeni ellenszenvet. Én őszintén remélem, hogy csak a kormánnyal szembeni, mindent elvakító gyűlöletük, mert a másik magyarázat sokkal elkeserítőbb lenne. Mégpedig az, hogy Heineken-Igazi Csíki Sör csörtében egy nemzetközi vs. nemzeti összecsapást véltek felfedezni, amiben ráadásul további hendikep, hogy az elnyomni hivatott kis sörmanufaktúra magyar.

Attól tartok, hogy ez az elmúlt néhány évtized liberális szellemű nevelés végterméke, amikor is a nemzeti öntudat helyét átvette az egyetemes bűntudat önpusztító kultúrája. Ennek következtében ha valamilyen szokás, érték, termék köztudomásul magyar (német, angol, holland stb.) gyökerekre tekint vissza, akkor büszkeség helyett immár a szégyen az az érzés, amelynek minden idegsejtünkön azonnal át kell futnia – kivéve persze, ha ‘nyugati’, mert abból még a bélsár is csak jó lehet; persze értem én ezt a nyugati szóhasználatot, hiszen az gondosan kerüli bármely nemzet konkrét megnevezését.

És mivel az index újságírói magyarok (bocsánat, nem akarom megsérteni őket, magyar nyelven írják furfangos cikkeiket), ezért a kötelező bűntudat érzete hatványozottan kell, hogy hasson – hiszen saját nemzetükkel szemben kell az érvényre juttatni. Mivel azonban az Igazi Csíki Sör nemcsak, hogy magyar, hanem egyenesen székely is, el tudjuk képzelni, hogy ez mekkora kötelező érvényű önmeghasonulást eredményez a liberálisan haladó gondolkodóknál. Ha ehhez még azt is hozzá vesszük, hogy a származását nem rest még a nevében is viselni, el is érkezünk überelhetetlenül legrosszabb emberi tulajdonsághalmazhoz, ami valaha is létezett: büszke, határon túli magyar. Ezek alapján azt hiszen még visszafogottak is voltak a címválasztások.

Ugyanakkor összességében mégsem haragszom az indexre, ahogy végső soron a Heinekennek is hálával tartozunk, hiszen a médiaháborújuk mérlege mindenképp pozitív: az indexnek köszönhető órási ingyenes médiakampány egy ilyen kis sörgyár számára olyan megjelenési felületet biztosított, amelyet a saját költségvetéséből valószínűleg soha nem tudott volna finanszírozni. Az indexnek hála nem hiszem, hogy ma még létezik olyan ember Magyarországon, aki ne hallott volna az Igazi Csíki Sörről, köszönet érte!

A sors furcsa fintora, hogy bár szándékaik éppen ellentétesek voltak, azonban mégis sikerült egy nemzeti egységet kovácsolniuk a Csíki Sör köré, amely így már nemcsak Székelyföldön, de Magyarországon is a nemzeti megmaradás egyik szimbóluma lett. A nemzeti öntudat erősödése mellett van azonban a történetnek még egy említésre méltó, és igencsak előremutató hozadéka. Mégpedig az, hogy a magyar kormány ázsiója és nemzetközi megítélése érezhetően megnőtt az utóbbi időben. Ezt a kijelentésemet nem csak az bizonyítja, hogy reális esély mutatkozik az új amerikai elnökkel való kapcsolat szorosabbra fűzésére, vagy mert a V4-ek egyfajta Unión belüli erőközponttá nőtte ki magát, amihez egyre többen szeretnének csatlakozni, vagy mert már Angela Merkel német kancellár is a határok megerősítéséről beszél, vagy mert decemberben először tagadhattuk meg a román nemzeti ünnepen való kötelező részvételt, vagy mert már nyíltan lehet beszélni a székely autonómiáról, hanem mert egy kis ország nemzeti kormánya végre meg tudja védeni nemzeti érdekeit akár külföldön is, akár a világ egyik legnagyobb vállalatával szemben. Rossz hír ez a globalizációt támogatóknak, de ugyanakkor reménykeltő a demokrácia híveinek.

keep-calm-and-drink-igazi-csíki-sör

 

Emberi jogok, avagy az ateisták vallása

Miután példátlan mértékű, több mint 6 millió forint összegű kártérítésre kötelezte az Emberi Jogok Európai Bírósága Magyarországot, mert két bangladesi férfit nem engedett be az ország területére – hiszen nem tekinthetőek menekültnek -, ismét feltámadt a vita, hogy vajon látványosan politizálhat e egy bíróság. Már csak azért is, mert beavatkozási alapjuk – jelen esetben – az erkölcsi felsőbbrendűséget leszámítva nem sok van, ilyen szerepköre pedig legutóbb az egyháznak volt, a középkorban. 

A történet egészen március 7-ére nyúlik vissza. Akkor történt ugyanis, hogy a magyar miniszterelnök az újonnan kiképzett 462 tiszthelyettes határvadász eskütételén az alábbi kijelentéseket tette:

“A törvények mindenkire ugyanúgy kell, hogy vonatkozzanak, azokra a migránsokra is akik idejönnek, és ezt nem írhatja felül semmilyen emberi jogi, szépelgő handabanda.”

Nem kellett sokáig várni természetesen a válaszra, hiszen március 14-én megérkezett a válasz Strasbourgból: Magyarország megsérti a menedékkérők jogait. 

Feltételezem, hogy az időpont megválasztásának semmi köze nem volt ehhez, hiszen a két bangladesi férfi az elsők között volt, akik benyújtották a később elutasított menedékkérelmüket 2015. szeptember 15-én, vagyis egy bő másfél éves ügyet sikerült éppen a kijelentés utánra időzíteni, válaszcsapásként.

A történelem ismétli önmagát

Épp úgy, mint amikor VII. Gergely pápa kiközösítette IV. Henriket, mert az új érseket nevezett ki Milánó élére, ami sértette a pápa érdekeit. A kiközösítés következtében a nemesség vallási köntösbe bújtatott elégedetlenségének hangot adva fellázadt, így Henriknek nem volt más választása, mint a híres Canossa-járás, vagyis a pápai bűnbocsánat elnyerése, aminek következtében Henrik elveszítette trónját is. Gondolom ugyanezt várják most a miniszterelnöktől, hogy először is visszakozzon, majd pedig ennek következtében adja át a hatalmat.

Valószínűleg a bíráknak nem a invesztitúraharc volt a kedvenc fejezetük a történelemórán, hiszen Henrik nem sokkal később visszatért és diadalmaskodott, Gergelyt pedig Itália népe zavarta el, hiszen azért, hogy védje magát, behívta a normannokat, akik azonban fosztogatásba kezdtek. A történelmi áthallásoknak azonban ezzel még koránt sincs vége, hiszen a sors furcsa fintora, hogy a következő pápát II. Orbánnak hívták.

A történet tanulsága azon túl, hogy jelenleg regnáló, és hatalmát féltő elitnek nem kellene elkövetnie ugyanazokat a hibákat, inkább filozófiai eredetű. Hiszen azok, akik ma minden lehetséges eszközükkel gyalázzák a keresztény vallást – kivéve persze ha Ferenc pápa a menekültek befogásáról beszél, mert akkor természetesen nincs ellene semmi kifogás – büszkén vállalják ateista világnézetüket. Ezzel nekem még nem is lenne dolgom, hiszen mindenki saját maga dönti el, hogy milyen értékrendet tart követendő példának, azonban azt már nehezen tartom méltányolhatónak, ha ugyanezek az emberek élesen kikelnek magukból, ha saját legfőbb dogmáiknak, vagyis az emberi jogoknak valaki ellent mer mondani, esetleg újranyitná értelmezésük lehetőségét. Pedig a demokrácia vita, és aki megtagadja a vitát, az nem demokrata. Ez a dogmatikus megközelítés viszont sokkal közelebb áll az egyház megkérdőjelezhetetlen toposzaihoz.

Persze koránt sem arról van szó, hogy az emberi méltóság, valamint az emberi jogok valamilyen ördögtől való felfogás megtestesülései lennének, éppen ellenkezőleg. Az emberi jogok nagyon is valós, és fontos szervezői modern társadalmi berendezkedésünknek, azonban az azokra való felhatalmazás nélküli hivatkozás és a politikai ellenfelek ellehetetlenítésére bunkósbotként való alkalmazása az elítélendő.

Emberi jogok – Többgenerációs alapjogok, amelyek a polgárt, mint a politikai közösség tagját megillető jogosultságok, amelyek alkotmánybeli elismerésüknél fogva a jogrendszer részei. Az első generációs jogok az ún. klasszikus szabadságjogok, amelyek zsarnoksággal, az önkényes hatalomgyakorlással szemben fogalmazódtak meg, az államtól elsősorban tartózkodást, be nem avatkozást várnak el (véleménynyilvánítás szabadság, gyülekezési jog stb.) A második generációs jogok a gazdasági, szociális és kulturális jogokhoz kapcsolódnak, amelyek az államtól tevőleges magatartást várnak el (munkához, oktatáshoz, egészségügyi ellátáshoz való jog stb.). A harmadik generációs jogok az egyénen túlmutató, kollektív jellegű jogok, amelyek bizonyos csoportok jogait hivatott biztosítani (környezethez való jog, betegek jogai, fogyatékosok jogai stb.)

Mindezek alapján láthatjuk, hogy az emberi jogok valóban nagyon fontos és értékes részét képzi modern civilizációnk életvitelének biztosításában, ugyanakkor két további kérdést azért érdemes feltennünk. Először is a meglévő jogok bővítésének lehetőségeit. Természetesen a kor és az igények változása miatt szükség lehet újabb jogokat beemelni az alapjogok körébe, de az internetadó elleni tüntetések idején felhozott ‘alapjog az internet hozzáféréséhez’ vajon mennyire tekinthető valós szükségletnek? Méltó arra, hogy az alapjogok előkelő táborát ékesítse? Illetve a másik, talán még ennél is fontosabb kérdés: és ki dönti el, hogy mit tekintsünk emberi jognak?

Egy társadalmi felhatalmazással nem rendelkező bírói testület vajon dönthet olyan kérdésekben, amelyek utána emberek millióinak az életre lesz befolyással? Mert ha valóban ez a helyzet – márpedig a gyakorlat igencsak ebbe az irányba mutat -, akkor mégis miben különbözik ez a testület az egyház döntéshozói szerveitől? Hiszen a keresztény tanítások is legalább ennyire jó szándékúak – emlékezzünk csak a 10 parancsolat bármelyikére -, ma mégis milliók szemében számít első számú közellenségnek. Mivel a kereszténységet ellenzők, és az emberi jogokat istenítők népes halmazának már-már kétségbeejtően nagy az átfedése, ezért nem árt, ha hallgatunk belső megérzéseinkre, amelyek azt súgják nekünk: ezek az emberek a saját politikai hatalmukat akarják bebiztosítani, és ennek hatékony eszközéül találtak rá az emberi jogokra – pont mint Henrik esetében a német nemesek.

Ideológiai eredetű támadás

És ezzel elérkeztünk a probléma igazi okához, hiszen az emberi jogok legfőbb baja, hogy ma olyanok tekintik magukat ezeknek a jogoknak a kizárólagos megtestesítőjének, akik bármiféle felhatalmazás nélkül, előszeretettel akarnak beavatkozni demokratikusan választott kormányok politikájába. Ezzel persze – akárcsak a vallásellenességgel – nincs semmi baj, hiszen a politika már csak ilyen, viszont akkor ne próbálnák magukat álszent módon civilnek nevezni, ezáltal gyáván, a kikezdhetetlenség álcája mögé bújva szórni kelletlen igéjüket, hanem bátor módon, a konfliktusokat felvállalva, érvekkel küzdjenek meg vélt igazukért. Azonban úgy tűnik, hogy ez számukra kényelmetlen lenne, így továbbra is a sérthetetlen apostol szerepéből szórják átkaikat mindenkire, akik számukra kellemetlen. Azt hiszem ezek után az sem lehet véletlen, hogy a két bangladesi férfit a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje képviselte.

 

Nemzetközi nőnap: ugyan, kinek?

Épp ma 100 éves a nemzetközi nőnap, amelyről sokan nem tudják, hogy harcos, munkásmozgalmi eredetre tekint vissza, amelynek célja a női egyenjogúság elérése volt. Mivel kitűzött célját elérte, ezért azt gondolnánk, hogy ez a nap a feminizmus örömünnepe lehetne, de nem. Az szocializmus eszmei örökösei képesek ebben is kifogásolnivalót találni, és a virág elfogadásának bojkottjára szólítanak fel. De akkor meg tényleg kinek kell még ez az egész?

Természetesen a válasz roppant egyszerű: azoknak a nőknek és férfiaknak, akik nem kívánnak asszisztálni a nemek közötti, mesterségesen kirobbantott társadalmi vitához. Akik egy szál virágot és néhány kedves szót nem akarnak többnek látni, mint ami; tehát a társadalom egészségesebb és önbizalommal rendelkező felének.

Mindennapi életünket sajnos egyre inkább átjárja a politika, így nem lehetünk naivak, muszáj felkészítenünk magunkat minden olyan kérdésre, amellyel a társadalmi rendet átszabni akarók próbálkoznak. Nincs ez másképp sajnos egy olyan egyszerű, ám annál kedvesebb gesztus esetében sem, mint egy szál virággal való köszöntés egy erre kijelölt napon. Ez a feministák szemében maga a megtestesült szexizmus, és a  férfiuralom. Ennek a látszólag érthetetlen, felesleges, ám annál fárasztóbb támadásnak a célja, hogy tovább feszegesse megszokott értékrendünk határait, és új frontokat nyisson az együttélés kultúrájában. Így tehát a feminizmus sem tekinthető másnak, mint a liberalizmus egyik alágának, amely végső soron ugyanazért a célért küzd.

 De lássuk ezt egy feminista újságíró saját megfogalmazásában:

A köszöntőkből úgy tűnik, ma a virágot azért kapjuk, mert szépek vagyunk, törékenyek, mert szültünk, gályázunk a családért, mert dolgozunk, és közben végezzük a házimunkát. A virág tehát elismerés azért, mert tesszük, ami a nő dolga.
Mondhatni azért, mert beteljesítjük a női princípiumot, mert felvállaljuk, megéljük és elfogadjuk azt a szerepet, amit készen kapunk a társadalomtól. Azt a szerepet, ami gyerekkorunk óta ott lapul minden rózsaszín hajgumiban, műanyag kiskonyhában, a sorsát passzívan kiváró királylány történetében. A szerepet, ami ott van a szülő féltő tekintetben, minden ilyet a lányoknak nem illikben, minden hagyd csak, ezt a fiúk jobban tudjákban. Benne van mindenben, amit szinte automatikusan közvetít felénk a családunk, a pedagógusaink, a barátaink, a munkatársaink. Benne van mindenben, amit a hagyomány és az érték szavakkal szentesítünk. Mindenben, amit mi is mutatunk a gyerekeinknek. Hiszen mind tudjuk, hogy milyennek kell, vagy legalábbis milyennek kellene lennie egy nőnek.(…) A szerepeink ugyanis behatárolják nemcsak az elfogadható viselkedések, de az elfogadható érzelmek körét is, megszabják, mit tehetek, hogyan érezhetek, mit gondolhatok, és ezzel azt is, milyen lehetek.

A készen kapott szerepek olyan valóságot kreálnak, amelyben tényleg nincs esélyem másnak lenni. Nincs esélyem élni a saját életem. A társas környezet elvárásai, reakciói, pozitív és negatív visszajelzései pedig észrevétlenül benne tartanak a valamiben, amit nem én választottam, ami nem rólam szól, amit készen kaptam. Pedig soha nem kértem. Soha nem tettem érte vagy ellene semmit. Az egész készen adatott. Nőnapon ezt a szerepet stabilizálod, ezt betonozod be, e köré vonsz védőfalat virágból és csokiból. Mindezt persze látszólag kedvesen, jóindulattal. De miközben te elvileg csak kedves vagy, csak tiszteletet akarsz kifejezni, fenntartod a rendszert. Benne tartasz a szerepemben. Egy szerepben, amit ha nem kérek, talán te sem leszel már olyan kedves. (…) és nem kell a virág. Ha mindenképpen adni akarsz, add olyannak, akinek valóban hálás vagy valamiért. Aki azért érdemli meg a figyelmességet, amilyen ember, és nem azért, amilyen szerepet húzott rá a társadalom.”

A szerző panaszkodik, hogy nincs esélye élni a saját életét, mert a társadalmi elvárások korlátok közé szorítják, de kérdem én, mégis milyen szerepre vágyna? Szembe kívánna menni minden elemi szintű ösztönnel, és megtagadná az anyaságot, mert a gyerek a férfiak eszköze az elnyomásra? Valóban elfogadhatatlannak tartja, ha a társadalom nem nézi jó szemmel, ha az értékteremtő alkotás helyett, csupán az önpusztításra koncentrálna? Az lenne a saját élete, ha férfiak nem törnék magukat lépten-nyomon, egymást olykor túllicitálva, hogy a kedvében járjanak? Az az igazság, hogy ilyen életet már ma is élhet saját elhatározásából, ha valóban ez jelenti számára a boldogságot. A ‘szereptelenség’ szerepét már betöltötték, csupán nem nézik jó szemmel. De nem azért, mert a társadalom ennyire kirekesztő lenne, hanem mert kinek kellene egy ilyen partner?

A feminizmus lélektana

A társadalmi szerep kényszere azonban nemcsak a nőkre, hanem a férfiakra is helyeződik. Nekik kell biztosítaniuk azokat a feltételeket, amelyek a család biztonságát garantálják – vagy adott esetben egy szál virággal kell kedveskedniük. Az érett férfi számára ez a kényszer inkább csak illem, s mint ilyen, szívének kedves. Vagy tényleg nem azt várják el tőlem a feministák, hogy fiamat a nőkkel szembeni tisztelettudásra neveljem, hiszen azzal csak belekényszerítem egy szerepbe? Kár, hogy a társadalmi szerep a gyakorlatban nem más, mint az együttélés íratlan szabályainak gyűjteménye, amelyet most újra akarnak szabni.

A feminizmus nem a nőkért van, hiszen a nők döntő többsége nem ellenséget, hanem partnert lát a férfiakban. A feminizmus csak bizonyos, azonos gondolkodású nőkért van, akikben az egyetlen közös, hogy utálják a férfiakat. Éppen ezért a feminizmus lényege az örökös ellenségképzés és bűnbakkeresés, ahol minden probléma eredője egy nehezen értelmezhető, elvont fogalom, amelynek a patriarchátus nevet választották. Ezt állították gondolkodásuk középpontjába, és ehhez próbálnak megragadni minden alkalmat, hogy a többség véleményét túlharsogják.

De csak a gyenge próbálja a leghangosabb sikítozással, egyenlő bánásmódra való szakadatlan hivatkozással érvényre juttatni saját akaratát. Ennek hatásos eszközeit az intelligensebbek, a tapasztaltabbak és érettebbek már rég megtanulták. A nők esetében az a női praktikákban ölt testet, amellyel könnyedén befolyásolni tudják választott párjukat akár úgy is, hogy annak arról fogalma se legyen, és amely képességeknek egy tipikus feminista igencsak híján van. A darwini evolúciós gondolatban ez az azóta igencsak népszerű formában szerepel: “A túlélés nem a legerősebb, de nem is a legintelligensebb fajnak adatik meg, hanem annak, amelyik leginkább képes alkalmazkodni a változásokhoz.” Kissé nehezen tudnám elképzelni, hogy a kevésbé fényes tollazatú zebrapinty a leghangosabb lárma csapásával érvényre tudná juttatni akaratát. A figyelmet persze fel tudja kelteni, de ettől nem lesz vonzóbb, inkább csak taszítaná a hímeket.

Az ember is hasonlóképpen működik – legalábbis annyiban, hogy mindenképpen érvényesülni szeretne. Persze van, aki szerencsésebb, és pusztán megnyerő küllemének köszönhetően olyan lehetőségek ajtajai nyílnak meg előtte, amelyről mások álmodni sem mernek. Aztán vannak azok, akik valamiben különösen tehetségesek. Az ő jövőbeli lehetőségeiknek csak szorgalmuk, illetve annak hiánya vethet gátat. A leggyakoribb csoportot persze az átlagosak alkotják. Az ő kitörési lehetőségük tekinthető hagyományosnak, amennyiben a tanulás révén próbálnak előrébb haladni. Aki mindezen tulajdonságoknak híján van, még neki sem kell elkeserednie, bár az ő hálója lényegesen kisebb. Ellenben tudja ezen hiányosságait ellensúlyozni kiváló humorával, vagy pusztán odaadó kedvességével. Megfigyelhetjük, hogy bár az életstratégiák és módszerek eléggé eltérőek, azért a cél ugyanaz: a párválasztás. Vagy ahogy Freud mondaná “vágyom, tehát vagyok”.

Az a személy, aki hiányt szenved az összes felsorolt tulajdonságból (tehát se nem szép, se nem okos), és még a változáshoz (tehát a környezethez való alkalmazkodáshoz) is lusta, annak már csak a legkönnyebb megoldás marad hátra, a bűnbakkeresés. Ezt pedig a patriarchátusban meg is találtak.

 A nők jogainak fontossága

Persze egy percig sem akarom azt állítani, hogy ne lennének fontosak a nők jogai, csak már a világ fejlettebb részében szerencsére sikerült őket kivívni. Hiszen a nőket is megillett minden olyan jog, ami a férfiakat is, sok esetben talán több is. Nem egyszer láttam felháborodni a magát nyíltan feministának valló nőt azon, hogy a férfi társa nem engedi be maga előtt az ajtón, vagy hogy nem viszi a táskáját. Tessék eldönteni, ha a kötelezettségek nem kellenek, akkor a privilégiumok sem járnak. Vagy ha tényleg példát szeretnének mutatni, akkor javaslom, hogy kövessék a francia elnökjelölt, Marine Le Pen példáját, aki libanoni látogatása során utasította vissza a főmufti követelését, aki hidzsáb viselésére akarta kötelezni.

Marine Le Pen

Az igazi nőjogi harcos, Marine Le Pen. Forrás: www.facebook.com/RealBenGarrisonCartoons

Tehát a további küzdelmet fontosnak tartom, csak nem éppen Amerikában vagy Európában, ahol a jog előtti egyenlőséget előszeretettel keverik össze az azonossággal, pedig a kettő nem ugyanaz. Egyenlőnek már régóta egyenlőek vagyunk, ám azonosak sohasem leszünk, mert szükségszerűen kiegészítjük egymást. Vagy legalábbis kiegészítenénk, ha rendelkeznénk párral. Amíg viszont nem, addig marad az elfojtott frusztráció és gyűlölet.

Sajnálatos rossz hír, hogy mostantól ilyen nemtelen vitákra kell készülnünk, főleg úgy, hogy a másik elnyomó és szexista ünnepnap is előttünk áll. Annyi különbség mindenképpen van, hogy biológiai értelemben célcsoportnak számítanak, hiszen a feministák is nők, de a gyermekáldás csupán egy elnyomó férfi eszköz, így már előre rettegek az anyák napi cikkektől.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén