agitatio

kitekintés a világra

Hónap: 2017 július

A nyugati civilizáció alternatívái

Tusványos után egyre jobban körvonalazódni látszik az az idáig is nyilvánvaló tény, hogy Magyarország súlya a nemzetközi politikában egyre inkább felértékelődik, amiről még a provokált balhé sem tudja elvonni a figyelmet. A 28. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen ugyanis Orbán Viktor nem csak a jövő évi választások tétjéről beszélt, hanem valós alternatívát kínált az idáig kikezdhetetlennek hitt uniós politikai irányzattal szemben is.

Ahogy azt már egy korábbi bejegyzésemben leírtam, Európa jövője alapvetően a német érdekektől függ – mint ahogy az elmúlt évszázadok során olyan sokszor. A második világháború után egy ideig úgy tűnt, hogy a vén kontinens arcvonalát meghatározó német-francia megbékélés lesz a fejlődés, a jólét, a béke és a biztonság kulcsa. Ez egészen addig működött is, amíg a világgazdaságot a növekedés jellemezte, ami a jólét folyamatos növekedésével járt együtt, ami pedig Európában a béke záloga – az európai nemzeteket jellemző folyamatos szembenállások a XX. században érték el tetőfokukat, amikor a kontinenst két korábban soha nem látott pusztító mértékű mészárlás kerítette hatalmába. Az európai ember azonban belefáradt a folyamatos küzdelmekbe, és hajlandó is korábbi sérelmeit félretenni, ha kap cserébe valamint. Egészen pontosan a jólétet. Ez a mai Európai Unió eszméjének alapja. Mivel azonban a jóléten alapuló béke meglehetősen törékeny pilléreken áll, így nem csoda, ha egy váratlan, de pusztító erejű válság a jóléttel együtt a biztonságot, majd pedig a békét is magával sodorja. Egyszerűen értelmezve a helyzetet, az unión belüli konfliktusok ma abból a vitából erednek, hogy az európai közösség milyen választ adjon ezekre az eszményi képet széttöredező kihívásokra.

A korábban egyeduralkodónak gondolt irányvonal, az integráció folyamatos mélyítése

Valószínűleg a kijelölt úton haladt tovább Európa történelme, ha nem üt be először a gazdasági válság – amely először hozta felszínre az egyes államok eltérő érdekeit -, illetve az annak kezelési módjának szánt migrációs nyomás. Mert ugye azok, akik agitatio-t olvasnak, már régen túl vannak azon a liberális szépelgésen, hogy a bevándorlók – akik a narratíva szerint igazából ám menekültek – befogadása humanitárius kötelességünk. Ismerhetjük már ezt a felfogást, hiszen az egész európai politikai elit a magáénak érzi, mert ez alapvetően az Európai Uniónak nevezett bürokratikus intézményegyüttest a pénzükkel könnyedén befolyásoló óriásvállalatok érdeke, és nem a választópolgároké. Ennek a felfogásnak a végeredménye pedig nem más lenne, mint az Amerikai Egyesült Államok mintájára létrehozott Európai Egyesült Államok létrehozása.

Azonban óriási hibát követ el az, aki a jóléti rendszerrel idecsábított, képzetlen, és egy teljesen más civilizációból származó emberek milliót összekeveri az Amerikát, az amerikai álmot megteremtő bevándorlókkal. Mert bár közös bennük a magas abb életszínvonal iránti vágy, annak megszerzésének módjában óriási különbségeket lehet felfedezni. Míg a migránsok tömegei a már említett szociális juttatások reményében vállalja nem kis megpróbáltatásokkal járó útját – teheti, hiszen nincs sok vesztenivalója a sivataghoz képest -, addig az amerikai kontinenst meghódító kalandorok sokkal inkább a saját sorsuk kovácsaiként képzelték el jövőjüket, nem pedig az állami szociális hálón való csüngésen, így ők nem is tekinthetők másnak, mint nemzetük kiválóságaiknak, akik a vállalkozási hajlamukkal megteremtették a jövő üzleti kultúráját. És ha már a kultúránál tartunk: nem elhanyagolható továbbá az sem, hogy ők mind egy azonos, kereszténységen alapuló kultúrkörből származtak, nem pedig egy ellenséges civilizációból, így nem csoda, ha a beilleszkedés könnyebben ment, és nem akarták elpusztítani egymást csupán azért, akik ők valójában – mint ahogy azt sokszor a mostani jövevényeknél sajnos megtapasztaljuk.

Új remény

A másik választ, amelyet az Európát ért kihívásokra fogalmaznak meg a V4-ekhez, és ezen belül is első sorban Magyarországhoz köthetjük. Ennek lényege, hogy a problémát okozó, majd azt folyamatosan eszkaláló központi hatáselvonást váltsa fel a nemzeti szuverenitás elve, amely szerint minden problémát a probléma felmerülésének helyén kell megoldani, nem pedig több ezer kilométerre tőle, egy távoli központban. Ez logikus, hiszen nemcsak az nemzeti önrendelkezés elve – ez az emberi jogok mellett az amerikai alkotmány második legfontosabb alappillére -, hanem a józan ész is ezt követeli meg. Hiszen már egy Budapest-vidék viszonylatban is nehéz lenne elképzelni, hogy helyismerettel nem rendelkező politikus döntsenek olyan kérdésekben, amelyek eldöntéséhez teljesen inkompetensek. Hát még ha a döntéshozók nem csak helyismerettel, hanem nyelv-, és kultúraismeret vonatkozásában is hiányt szenvednek.

Szóval létezik egy V4-eknek nevezett szövetségi rendszer, amelynek tagjait Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország adja, és amely szövetség célja, hogy megreformálja az Európai Uniót, alternatívát kínálja a benne élő polgároknak. A szövetség súlyának növekedését jelzi, hogy az általa megfogalmazottak szerint – vagyis a problémát ott kell megoldani, ahol keletezett, nem pedig azt importálva, Európa határain belül – néhány hét leforgása alatt a migrációs térség két kulcsszereplőjét, Egyiptomot és Izraelt is vendégül látta a soros elnököt adó Budapest.

Ezek az új szövetségek nem csak azért számítanak kiemelt jelentőségűnek, mert az Európai Unió jelentős bírálója volt a zsidó államnak, hanem mert az Obama-adminisztráció alatt a kapcsolat némiképp megromlott, ám hagyományosan a jó amerikai-izraeli kapcsolatok Trump elnökké válásával új lendületet nyertek. És mivel az új amerikai elnök NATO-csúcsbéli látogatásán is világossá tette, hogy az atlanti szövetséget új alapokra helyezné, így személyében a belső ellenzékként is funkcionáló V4-ek egy igen jelentős támogatóra tettek szert.

Tusványos

Mindezek fényében a korábbiaknál is nagyobb médiafigyelem övezte Orbán Viktor idei tusványosi beszédét, amelynek további fontos jellemzője, hogy a választások előtti utolsó volt, így a miniszterelnök a belpolitikai tét mellett a következő évekre szóló terveit is felvázolta. A beszéd több részből állt, én itt most csak a nemzetközi kitekintésre szeretnék reflektálni. Világos, és egyenes volt, amikor az új szövetség célkitűzéseit állította párhuzamba, az azóta csak Soros-tervként aposztrofált, ám az uniós politikai elit által mégis önmagára nézve kötelező erejű szándékkal. Ez a terv négy részből áll:

  1. Lehetőség szerint évente egy millió muszlim bevándorló befogadása.
  2. Évente, fejenként 15.000 euro összegű támogatás ezeknek a bevándorlóknak, hogy Európa továbbra is vonzó bevándorlási célpont legyen.
  3. Ezeket a bevándorlókat utána szét kell osztani egy állandó, és kötelező mechanizmussal, amit csak kvótaként emlegetünk.
  4. Végezetül pedig fel kell állítani egy Európai Bevándorlási Ügynökséget, amely a bevándorlási jogkör elbírálását átveszi a nemzetállamoktól (ennek az ügynökségnek a megalakítását ebben a hónapban jelentették be).

A beszéd nemzetközi visszhangját és jelentőségét azt hiszem annak az amerikai képviselőnek a véleménye tükrözi legjobban – ami egyben az amerikai kormány megítélését is tükrözi-, aki Orbánt Churchillhez hasonlította:

A történelem a nyugati világ Churchilljeként fog emlékezni Orbán Viktor miniszterelnökre… ha a Nyugat túléli a kulturális öngyilkosságot”

Azt hiszem felettébb éles a különbség, amikor a németek érdekeit mindenek elé helyező, és azt hatalmi eszközökkel érvényesítő Angela Merkellel helyezzük párhuzamba.

Ne feledjük, az olló üti a papírt. Forrás: www.strangehistory.net

Ne feledjük, az olló üti a papírt. Forrás: www.strangehistory.net

De érdekes volt a liberális média közvetítése a beszédről is, ők ugyanis tartalmi kifogások helyett sokkal nagyobb felületet biztosítottak egy provokáló nőnek, amellyel céljuk a nyilvánvaló figyelemelterelés volt – nem csoda, hiszen az elhangzottakat érdemben cáfolni nem tudták, hiszen a Soros-tervet éppen maga Soros György vetette papírra. Így megmaradt megint a tartalmi helyett a morális kifogás, hiszen tudniillik megint egy nőt bántalmaztak ezek a szexista fideszesek. Nem állítom, hogy a balhé előre megrendezett volt – még akkor sem, ha a kamerák éppen akkor és ott vették az eseményeket – mindenesetre azért érdemes legalább a kérdést feltennünk magunknak: a kölni tömeges erőszak során vajon miért nem aggódtak annyira a szexista megnyilvánulások miatt? Be kell vallanom, hogy némiképp álszent voltam a kérdés feltevésénél, ugyanis mit várunk azoktól, akik a kormányt antiszemitizmussal vádolják, majd pár nappal később személyesen az izraeli miniszterelnök tesz szokatlanul hosszú, 4 napos látogatást, mintegy 30 év után először hazánkban? Érdekes, hogy sem a muszlim kultúrában gyökerező nőkkel szembeni elnyomással, sem az antiszemitizmussal nem törődnek annyira, amikor millió számra importáljuk őket. Az aggodalom csak és kizárólag a Fideszt illeti meg. Nem baj, hozzászoktunk már.

Összességében tehát elmondható, hogy nem volt véletlen a miniszterelnöknek az a párhuzama sem, hogy Trianon óta még nem álltunk ilyen jól. Ahogy akkor, most is válaszút előtt állunk: vagy a németek dominálta Európát, vagy pedig az amerikai és orosz nagyhatalmakat választjuk. Én őszintén bízom benne, hogy a két világháború végeredménye semmi kétséget sem hagy bennünk a helyes döntésről.

A Nagy Plakátháború – ki nevet a végén?

Az utóbbi időben a plakátok körüli viták határozták meg a magyar belpolitikát. Előbb a kampányfinanszírozás kapcsán, később pedig a Fidesz új konzultációs plakátjait támadta az összes ellenzéki megmondóember. Mivel azonban a kritikák többsége leginkább csak morális alapon közelített a kérdéshez, így egy dolgot biztosan állíthatunk: bármilyen ellentmondásosnak is tűnhet elsőre a kormány kommunikációja, nekik legalább van üzenetük a választópolgárok számára.

Nyár van, ilyenkor mindenki az éves megérdemelt pihenését tölti. Van, akit a fesztiválok forgataga ragad magával, míg mások inkább a pihenésnek és feltöltődésnek szánják ezeket a forró napokat. Nincs ez másként a politikusi szakmában sem. Véget ért a tavaszi ülésszak, így politikával foglalkozó tematikus TV csatornák is több időt szentelnek egy-egy kevésbé fontos témának, lévén, hogy a műsoridőt az uborkaszezon alatt is ki kell tölteni valahogy. Így történt, hogy péntek este volt szerencsém ismétlésről megtekinteni mind a két egyenes beszédet. Előbb a Hír tv-n csodálhattam Kálmán Olgát és vendégeit, utána az atv-re átkapcsolva csíphettem el Rónai Egont, ahogy Ormos Mária történésszel, és az MSZMP egykori tagjával folytatott meglehetősen tanulságos beszélgetést.

Tekintsük meg a két háttérműsor teljesítményét:

Először az a Bokros Lajos volt a Pulitzer-emlékdíjas riporternő vendége, aki az utóbbi időben nagyon élesen bírálta Orbán Viktort, egész egyszerűen lefasisztázva őt, és kormányát. Az ő szereplése még talán a leginkább érthető, hiszen egyrészt az ő politikai tevékenységét leginkább a róla elnevezett csomaggal lehet összekötni, valamint a 2014-es főpolgármester-jelölti bukásával, amikor is az utolsó pillanatban ugrott be az önmagát teljesen lenullázó, és jobb sorsra érdemes Falus Ferenc helyére. Nagyobb összeggel mernék rá fogadni, hogy egyik politikai eredményére sem lehet igazán büszke, így indokolt, hogy ezek után most valami nagyot gurítson. Ehhez azonban valami nagyot kell mondani, hiszen egy mérhetetlen támogatottságú (és tagságú)  pártnak a vezetője, aki azért küzd, hogy mozgalma kitörjön az ismeretlenség homályából, és legalább ő maga egy biztosabbnak tűnő helyet kapjon azon az ellenzéki, képzeletbeli közös listán. Így hát azt a döntést hozta, hogy felvállalja magára a miniszterelnök személyét és kormányzatát fasisztázó szerepét – hiszen ilyen pozíciót egy politikai ambícióval rendelkező szereplő már nem vállalna fel. Ugyanis lehet, hogy ezekkel a nagy szavakkal elérhet némi ellenzéki médiafigyelmet, de ezzel 2017-ben politikai támogatottságot már nem igazán tud szerezni. Egyrészt azért, mert a szokásos frázisokat a választók már régen megunták – így immunissá váltak rá -, másrészt pedig egyáltalán nem ezt érzékelik, hiszen nem ez a valóság. Hiába mondja el, hogy a kormány szándéka “az intézményrendszer elpusztítása”, ha mondanivalója nem találkozik valós társadalmi támogatottsággal rendelkező igénnyel, így a fasisztázás politikacsinálás helyett csak szellemi önkielégítés marad.

A következő beszélgetőpartner az ország legokosabb embere, a zseniális filozófus legenda Tamás Gáspár Miklós volt. Tekintélyéhez méltóan ő már egy fokkal óvatosabban fogalmazott a témát felvezető Bokrossal szemben, de a kritikái az ő estében is kimerültek az egyszerű személyeskedésekben. Az egyetlen logikailag értelmezhető kifogás a Soros György, mint magánszemély ellen indított kommunikációs támadásban érhető tetten, bár itt is nagyot téved. Ugyanis az, aki az EU teljes plénuma előtt felszólalva évi egy millió bevándorló befogadására buzdít, azt a legritkább esetben szokták magánszemélynek nevezni. Az érvelése következő elemére sajnos nem a logikus – de még csak nem is az aktuális – jelzőt lehet aggatni. Ugyanis megítélése szerint az egyébként sikeres közmunkaprogram azért szerezhetett magának társadalmi támogatottságot, mert ugyan lehet, hogy az egyes emberek környezetében vannak olyan személyek, akik számára a segély a mindennapi megélhetést könnyítené, de mivel azokat jellemzően a cigányok kapják, így a rasszista magyar társadalom inkább saját ismerősei kárára is, de támogatja, csak nehogy a romákhoz is jussanak az adóforintokból.

Majd amikor a Soros György nevével fémjelzett alapítványokhoz értünk, teljesen elvesztette az önkontrollt, és saját magát hergelve, a választékos beszédére oly büszke közíró az alábbi kijelentéseket produkálta:

Ezek színtiszta hülyeségek, elmondhatatlan idiótáknak szóló idiotizmusok. És értelmes emberek – azért mert bizalmatlanok az embertársaikkal szemben – magukhoz méltatlanul elhiszik ezeket a butaságokat, miközben Orbán Viktor nevet utoljára. Ő röhög mindezeken. Röhög azokon az embereken, akik elhiszik ezeket a dolgokat (…)”

Már csak azt fejeltette ki, hogy a bevándorlás egy álprobléma, amit a Fidesz kreált, és természetesen a terroristák sem léteznek. Az érdekesebb részt 10:37-től lehet látni:

A műsor harmadik blokkja volt kétségkívül a legizgalmasabb interjú, hiszen itt a régi iskola találkozott az új baloldal egyik fiatal képviselőjével, amely elképesztően látványos kontrasztot képzett az ellenzék megosztottságáról. Magyar György ügyvéd próbálja győzködni a 24.hu újságíróját, Pető Pétert arról, hogy mennyire fontos az ellenzéki pártok összefogása és a közös lista, ebben a “végtelenül igazságtalan, és unfair” választórendszerben. Tökéletesen látszik, hogy az ügyvéd mennyire a magáévá tette a gyurcsányista álláspontot, ugyanis az alábbi axiómákhoz a végletekig kötötte magát:

  • minden ellenzékinek össze kell fogni,
  • egyetlen politikai cél Orbán Viktor leváltása,
  • aki ebben nem hajlandó részt venni, az a Fidesz csatlósa.

A legutolsó pontnak megfelelően szegény újságíróba rendszeresen bele is fojtotta a szót, nem véve tudomást arról, hogy a nagy ellenzéki összeborulás 2014-ben már véglegesen megbukott, illetve – ha jól értettem Pető szavait – a Fideszt a jelenlegi választási rendszerben is le lehet váltani, de ehhez szükség lenne egy olyan pártra, akinek konkrét elképzelései vannak a jövő felé vezető lépésekről,  és valós társadalmi problémákra tud érdemi válaszokat adni. Azt, hogy a régi baloldal mennyire nem érti a mai politikát, 13:55-től lehet megtekinteni:

Kedvenc érvem, amikor az újságíró a legutóbbi francia választás eredményére hívta fel az ügyvéd figyelmét (amikor is az új elnök alakulata 32,3%-os eredménnyel 2/3-os többséget szerzett a parlamentben):

Azok normális, demokratikus, európai országok. Ezt bebizonyította Macronnak a sikere”.

Tehát amikor minden tizedik francia szavazott Macron pártjára, amivel közel 70%-os eredményt ért el, az a demokrácia sikere, amikor Orbán Viktor 44%-kal ért el kevesebb képviselői helyet, az pedig a “demokrácia lebontása”.

Az atv egyenes beszédében csak az Ormos Máriával való beszélgetést volt szerencsém látni. A történészt hallgatva egy dolog jutott eszembe: ötlettelenség. Az MSZP egyik alapítóját az életrajzi könyve kapcsán hívták be a stúdióba, de a beszélgetés természetesen nagyon gyorsan átfordult aktuál politizálásba. A dolog ezen részé ellen persze semmi kifogásom nincs is, inkább csak a riport és az érvek színvonala keltett bennem maradandó hiányt. Pedig Rónai Egon sokáig próbálta alákérdezéseivel fenntartani a témát, de a riportalanynak csak nem sikerült azokat a kijelentéseket tennie, amiket a műsorvezető várt volna. Olyannyira nem, hogy egy ponton már fel is adta, és a hátralévő műsoridőben inkább csak a magánéletéről kérdezte Ormos Máriát. A legfelemelőbb rész, amikor Rónai a mostani plakátok náci plakátokkal való összehasonlítását próbálja rákényszeríteni a történészre, aki szemmel láthatóan nem tudja hozni a rá osztott szerepet. Ez 13:38-tól tekinthető meg:

A közös pont minden beszélgetésben, hogy elítélik a Soros Györgyöt ábrázoló plakátokat. Ezt könnyen megtehetik, hiszen a vélemény szabad, és egyébként sem kell mindenkinek ugyanazt gondolnia. Ami azonban számomra politikai értelemben kevésbé értelmezhető, az a kritikák milyensége. A teljesség igénye nélkül összegyűjtöttem most néhány jelzőt: borzalmas, aljas, alantas, csúfság stb. Szeretném hangsúlyozni, hogy ezek ízlésbeli kérdések, egészen pontosan vélemények. Morálisan elítélni valamit azért, mert nem egyezik az ízlésemmel, nem éppen demokratikus felfogás. Ha valamilyen politikai intézkedésre bármiféle indoklás nélkül azt mondom, hogy csúnya, aljas, borzalmas, akkor az olyan, mintha nem is mondtam volna semmit, hiszen nem magyarázom el a választópolgároknak az undorom okát, egyszerűen csak megkövetelem, hogy az én akaratomat érezzék a sajátjuknak.

Az egyetlen, valamennyire értékelhető kifogás az óriásképek ellen, hogy az emberek félelmeire, valamint az antiszemitizmusra játszik. Értékelhető, hiszen erre lehet érdemben reagálni – ellentétben azzal, ha valami csúnya, aljas, borzalmas stb.

A félelmeken alapuló plakátkampányról eszembe jutott egy borzasztóan sikertelen liberális óriásplakát 2009-ből, amelyhez ráadásul a szabad demokratáknak sikerült egy amerikai harcművész képét felhasználni a választók megrémítéséhez:

A hírhedt SZDSZ-es, félelmekre apelláló kampány 2009-ből. Forrás: index.hu

A hírhedt SZDSZ-es, félelmekre apelláló kampány 2009-ből. Forrás: index.hu

Az antiszemita rágalmakra lényegesen egyszerűbb válaszolni, hiszen azt már megtette helyettünk Izrael kormánya, amikor budapesti nagykövete nyilatkozatára az alábbi kijelentést tette:

semmiképpen nem azt állította, hogy jogtalan a bírálat Soros György ellen, aki aláássa Izrael demokratikusan megválasztott kormányát a zsidó államot rágalmazó szerveztek támogatásával, és megpróbálja eltagadni Izraeltől az önvédelemhez való jogát”.

Úgy tűnik, hogy ezzel az antiszemitizmust kiáltók egy újabb bakot lőttek.

Következtetés

Összességében elmondhatjuk tehát, hogy az ellenzék, és az őket kiszolgáló sajtó ma ott tart, hogy levitézlett arcok lejárt szabatosságú mondanivalóival próbálja felvenni a harcot a legfőbb ellenfélnek kikiáltott Orbán Viktor vezette polgári kormányzás ellen, de ahelyett, hogy a múlt hibáiból tanulva arra összpontosítanák erejüket, hogy elmagyarázzák a választóknak, hogy mégis miért érdemlik meg bizalmukat, inkább a rombolás stratégiáját választják, amelynek egyetlen összekötő ereje, hogy leváltják a Fideszt. Így történhet meg az, hogy egy olyan küzdelmet is felvállalnak, amelynek megnyeréséhez nincs semmilyen eszközük (üzenetük), helyette továbbra is bíznak régen meglévő kiváltságaikban, amit a polkorrekt közbeszéd biztosított számukra, és amelyben nem volt szükség érvekre, hiszen elég volt a győzelemhez az ellenfél morális kikezdése. Ezeknek az embereknek üzenném, hogy ez a győzelemhez édeskevés, hiszen már nem a ’90-es években vagyunk. Ilyen hozzáállással pedig nem sok okuk lesz a nevetésre.

Merkel valósítja meg Hitler álmát

Egészen pontosan a németek által dominált Európát, amelyhez  eszköznek az EU-t használja. Az Európai Unió tagországai és Németország érdeke az utóbbi néhány évben gyökeresen elszakadtak egymástól, de Berlin erejét mutatja, hogy az ellenkező tagországokat hatáskörelvonással, esetleg kizárással akarja jobb belátásra bírni. Ez a módszer már ismert, azonban a korábbiakhoz képest egyértelműen különbség, hogy mindezt ezúttal nem katonai, hanem gazdasági úton akarja kikényszeríteni. A legnagyobb kérdés most is ugyanaz, mint ami 70 éve volt: vajon ez Európa többi országának megéri?

Történelmi örökség

Németország mindig is meghatározó szereplője volt az európai életnek. A Római Birodalom fénykorában sem volt képes a limest a Rajnán túl elhelyezni, hiszen ott voltak azok a germán törzsek, akik méltó ellenfeléül szolgáltak az akkori világot meghódító képzett hadseregnek. Ezt követően a középkorban a Német-római Birodalom volt a térség meghatározó hatalma, de igazi jelentőségét a széttagolt területek 1871-es egyesítése után nyerte el. Ezután következett az az ipari fejlődés, ami az akkor még elmaradott, és a gyarmatosításból kimaradt hatalmat Európa gazdasági élmezőnyébe repítette. Azonban ez a fejlődés egyben a meglévő status quo felrúgását is jelentette, hiszen az új erő destabilizálta az európai rendszert. A félelmet az táplálta, hogy az ipari termelést könnyen lehet katonai célok szolgálatába állítani, így az 1900-as évek elején az a helyzet állt elő, hogy vagy Németországot gyengítik, vagy úgy alakítják át a fennálló rendszert, hogy a németek az új hatalmuknak megfelelő pozíciókat kapjanak.

Mivel ez utóbbira a riválisok fenyegetettségi érzése révén nem volt reális esély, Németországnak az az egyetlen választása maradt, hogy a háborút az általa megválasztott időben és feltételek szerint vívják. A németek számára a legnagyobb problémát az jelentette, hogy országuk földrajzilag két nagyhatalom között terül el. Az egyik Franciaország, a másik pedig az orosz medve. Ha ez a két hatalom egyszerre indít támadást a gazdaságilag fénysebességgel növekvő Németország ellen, akkor a németeknek kevés esélye marad a túlélésre. Éppen ezért az volt a terv, hogy az egyiket gyorsan legyőzik, majd utána teljes erővel koncentrálhatnak a másikra. A németek lényegében azért indítottak háborút, mert attól tartottak, hogy mások fognak ellenük indítani. A németek mind a két világháborúban lényegében ugyanazt a tervet alkalmazták, ami Alfred von Schlieffen nevéhez fűződik. Franciaország megtámadása és gyors kapitulációra kényszerítése Belgiumon és Hollandián keresztül, majd utána minden erőt Oroszország ellen összpontosítanak. Ez az a geopolitikai nyomás, ami a németeket arra kényszerítette, hogy fejlődő gazdaságukat katonai beavatkozásokkal védjék meg.

A végkifejlet persze ismert, és mindkét esetben ugyanaz volt. Az I. világháborúban bár Franciaország gyors megszállása nem következett be, de Oroszország kilépésével a németek végső győzelme belátható távolságba került, amiben Amerika – aki az oszd meg és uralkodj elvet követte – nem volt érdekelt. Így beavatkozott, ami magával hozta a németek vereségét. A második világháborúban az első leckét a németek könnyen teljesítették, csak a második akadály volt a vártnál jelentősen nagyobb, így itt az amerikai intervenció lényegében már csak a kegyelemdöfésnek számított.

A világháború után senki sem gondolta volna, hogy Németország még valaha a kontinens vezető hatalma lesz, de azért vannak az elképzelések, hogy azoknak pont az ellenkezője váljon valóra. Így Németország néhány évtizeddel később újra a középpontba került, és ebben nagy szerepet játszott a Marsahall-terv németekre történő kiterjesztése. Ez persze kényszer volt Amerika részéről, ugyanis a háború végeztével kezdetét vette a hidegháború. Vagyis amikor a nyílt konfrontáció szerepét átvette a békésebb, ám nem kevésbé hatékony pozícióharc. Ennek keretében a szovjetek európai kommunista pártjait támogatták, abban bízva, hogy egy sikeres hatalomátvétel reményében az érintett ország átkerül a szovjetek érdekszférájába. Mivel szélsőséges pártok jellemzően a nyomorban erősödnek, így Amerikának stratégiai érdeke volt, ha a lerombolt európai országok minél előbb vissza tudjanak állni a háborús állapotokból a normális kerékvágásba. Ezt volt hivatott biztosítani a Marshall-terv. Az pedig, hogy a németek is részesülhettek benne, arra az egyszerű stratégiai okra volt visszavezethető, hogy ebben az időben Németország képezte Európai keleti határát, vagyis az Amerikaik alapvetően érdekeltek voltak egy erős Németországban, amely szembe tud szállni egy esetleges szovjet invázióval. Ezt persze a franciák egyáltalán nem nézték jó szemmel, hiszen pontosan olyan kiváltságokban részesítették a németeket, mint a hivatalosan egyébként győztes Franciaországot. Ami viszont ennél sokkal fájóbb volt számukra, hogy így koránt sem biztos, hogy Franciaország lesz az újjáalakuló Európa vezető állama, hanem az a Németország, aki az elmúlt 70 évben háromszor is megtámadta, és háromszor is legyőzte. Tehát az ő geopolitikai félelmeik ellentétesek voltak az amerikai stratégiával. Ma már tudjuk, látjuk, hogy ez a félelmük nem volt alaptalan, csak akkor és ott, ez nem igazán érdekelte az Egyesült Államokat.

Gazdasági szerkezet

Ahhoz, hogy megértsük a németek motivációit, előbb ismernünk kell a helyzetüket. Látszólag a német gazdaság dübörög, az általános életszínvonal pedig tartósban az egekben van. Ezzel a feltételezésünkkel nem is tévedünk nagyot, hiszen ma  – hála a világháború utáni gazdaságpolitikának és az amerikai programnak – Németország a világ negyedik legnagyobb gazdasága, valamint Európa leggazdagabb állama. A probléma azonban ezzel az, hogy a gazdasági termelésének (GDP) mintegy 40%-át az export teszi ki. Ez azt jelenti, hogy az ipari termelése jelentősen meghaladja a belső fogyasztását. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy Németország valódi gazdagsága a külföldi piacokra van utalva. Hiszen hiába gyártana rengeteg terméket, ha azokat senki sem vásárolná. A német termékek piacát viszont a vámoktól mentes Európai Unió jelenleg még tökéletesen garantálja, hiszen a többi tagállam fogyasztja el a német export felét. Erről árulkodik Günther Oettinger költségvetésért felelős német EU biztos kijelentése is, amikor az unió által a kelet-európai országoknak ‘adományozott’ pénzről beszélt:

A strukturális alapok azért vannak, hogy versenyképesebbé tegyék a gyengébb régiókat. És minden eurónak, amit az EU Lengyelországnak ad, nagy része Németországba jön vissza. A lengyelek arra használják ezt a pénzt, hogy a német építőiparnak adnak belőle megrendeléséket, német gépeket és német teherautókat vásárolnak. Tehát a nettó befizetőknek, mint Németország, az kell, hogy legyen az érdekük, hogy fenntartsák a strukturális alapokat.”

És mint a legerősebb tagállam, arra kezdte el felhasználni politikai befolyását, hogy az unió szabályrendszerét a saját gazdasági érdekeihez igazítsa. Ezért is szoktam jókat derülni azokon az ellenzéki szónoklatokon, amikor “az egységes Európa közös érdekeiről és értékeiről”, valamint “az Európai Unió kegyéből nagylelkűen adományozott segélyekről” papolnak. Nincs, nem létezik, és nem is létezett soha. Csak és kizárólag üzlet, pénz és profit létezik. Aki pedig beveszi a érzelgős, liberális dumát, az tájékozatlan, de leginkább politikailag kiskorú.

Azonban a németek számára a biztos piacot jelentő európai országok mellett van még egy szereplő, amely vásárlása hatással van a német gazdaságra, és amely önmagában is a német termékek piacának mintegy harmadát adja, és ez nem más, mint Németország legfontosabb külföldi felvevőpiaca, vagyis az Egyesült Államok. Viszont egy olyan viszonyban, ahol én akarom eladni a termékeimet, ott általában nem én diktálok, hanem jellemzően inkább a vevő – kiváltképp, ha az EU-val ellentétben erre az országra nincs is befolyásom.

Mindezek függvényében nem is csoda, ha a németekkel való külkereskedelmi kapcsolatokon nem sokat profitáló Amerika elnöke be is szólt a németeknek a – jellemzően német autókat jelentő – magas export miatt. De nehogy azt higgyük, hogy itt Donald Trump ámokfutásáról lenne szó. A túl magas Amerikába irányuló német export már korábban is problémát okozott. Emlékezzünk csak a VW dízel-botrányára. Ugye senki nem gondolta komolyan, hogy a kibocsátási teszteken azóta az összes autógyártó elhasalása előtt éppen a legnagyobb német konszernt sikerült véletlenül kiválasztani? Nem, ez csupán előkészítése volt annak a kereskedelmi háborúnak, amelynek célkeresztjében a német export visszafogása áll, és amely napjainkban valósággá válik.

De nem ez az egyetlen konfliktus a globális, valamint a regionális hatalom szerepére törő két államalakulat között. Amerika neheztel Európára – kiváltképp Németországra -, hogy bár egy szövetségi rendszerbe tartoznak, mégsem hajlandóak kivenni részüket a közös kötelezettségvállalásból. A háborúzás drága mulatság, és a NATO költségvetésébe Németország nem sokkal járult hozzá. Nem véletlen, hogy a legutóbbi NATO csúcson is ennek a kiadásnak a mértékének a növelése volt Trump legfontosabb követelése. Ami persze érthető, hiszen a legutóbbi két hadművelet finanszírozása (Afganisztán, Irak) mind az amerikaiakra hárult, holott Európa gazdasága összességében nagyobb, mint Amerikáé, valamint 500 milliós lakossága is meghaladja tengeren túli szövetséges partneréét. Többek között ez a legfőbb oka annak, hogy az Egyesült Államok még nem semmisítette meg az Iszlám Államot, hiszen vonakodik egy újabb költséges közel-keleti kalandban egyedül részt venni. Kiváltképp akkor, amikor a térség stabilitása elsősorban nem is az ő érdeke lenne, hanem a menekülthullámmal elárasztott Európáé. Ahogy arra Orbán Viktor már tavaly felhívta a figyelmet, Európa biztonságát csakis egy modern, jól felszerelt és közös európai hadsereg garantálhatja. Ez lényegében egybeesik Amerika követeléseivel, és úgy tűnik, hogy erre – bár kissé megkésve, de – Merkel is rászánta magát, amikor úgy fogalmazott, hogy “Európának saját kezébe kell vennie sorsát”.

Az Unió, amelyet szétfeszítenek az ellenérdekek

Májusban tartották az elnökválasztást Franciaországban, ahol a szuverenista jelölt, Marine Le Pen azzal támadta ellenfelét, Emmanuel Macront, hogy Franciaországnak mindenképpen női vezetője lesz. Mert vagy ő, vagy Angela Merkel fog diktálni a franciáknak. Nehéz eldönteni, hogy ezt akkor viccnek szánta e, de mindenesetre nem tévedett nagyot. Ez a valóságban azt jelenti, hogy Macron beáldozza saját országa érdekeit, hogy fenntarthassa ezt a németek által dominált európai rendszert.

"Franciaország legnagyobb behódolásai Németországnak. Ne feledjük, Franciaországnak már történelme van a németeknek való behódolásról". Forrás: facebook.com

“Franciaország legnagyobb behódolásai Németországnak. Ne feledjük, Franciaországnak már történelme van a németeknek való behódolásról”. Forrás: facebook.com

A dolog ugyanis úgy áll, hogy jelenleg Franciaországnak és Németországnak más az érdeke, hiszen mindketten más gazdasági helyzetben vannak. Mivel Németország a hatalmas felhalmozott exportbevételeinek köszönhetően gazdag, így a költségvetési fegyelem szigorú betartásában érdekelt. Könnyen teheti, hiszen nem szükséges állami megrendelésekkel fellendítenie a gazdaságot, amit ésszerűen is tesz, hiszen – Görögország példájából tanulva -, ha engedné, hogy az így is hatalmas államadósságot felhalmozott déli államok további lazító intézkedésekkel próbáljanak életet lehelni haldokló gazdaságaikba, akkor könnyen ők is a csőd szélére kerülhetnek, amelynek számláját végül a takarékoskodó németeknek kellene állni.

Franciaország ezzel szemben egészen más problémákkal küzd. A válság kitörése idején két számjegyűre szaladt a munkanélküliség aránya, ami még ma is 10% közelében található. Erre a felelős államférfiúi döntés az lett volna, ha magasabb segélyekkel biztosítanak megélhetést ezeknek az embereknek – esetleg maga az állam teremt számukra munkahelyeket -, valamint keresletet az országban található vállalatoknak, amivel előbb-utóbb újra beindítható a növekedés. Ezek a vállalatok aztán tudják növelni termelői kapacitásaikat, így az embereknek megint lesz munkája és megélhetése. Azonban ez az intézkedés csak az adósság növelésével volt kivitelezhető, ami viszont ütközött a német érdekekkel, így Franciaország első ízben adta meg magát a kontinens legnagyobb gazdasági hatalmának.

Miért nem lehet egységes az EU?

Megismertük tehát a németek által a többi tagállamra kényszerített export-nyomás mellett az újabb konfliktusforrást, amelyet egyszerűen csak észak-dél ellentétének is nevezhetnénk. Ahogy korábban is írtam, az északi népek inkább takarékosak, ami által hitel formájában kihelyezhető pénzük keletkezik, míg a déli államok inkább eladósodottak, így ők hitel felvételére kényszerülnek. A feloldhatatlan ellentét itt az, hogy aki a pénzt adja, az az erős árfolyamban érdekelt, míg aki kapja, ő jobban szereti az alacsonyan alakuló árfolyamot, hiszen így kisebb az az összeg, amit vissza kell fizetnie. A helyzetet bonyolítja, hogy az árfolyam meghatározására illetékes szerv, az Európai Központi Bank egészen véletlenül éppen Frankfurtban székel, így nem nehéz belátni, hogy annak alakulása valamiért mindig a német érdekeket szolgája.

Német tüntetők tökéletesen szemléltetik Merkel politikájának lényegét: Forrás: japantimes.co.jp

Német tüntetők tökéletesen szemléltetik Merkel politikájának lényegét. Forrás: japantimes.co.jp

Mivel ezen okokból kifolyólag Európa soha nem lehet egységes, ezért halljuk mostanában egyre gyakrabban a mag-Európa, vagy többsebességes Európa kifejezéseket. Teljesen mindegy, hogy melyiket használjuk, mindkettő ugyanazt jelenti: lényegében a két legnagyobb nemzetállam szövetségének szorosabbra fűzését. Ennek történelmi előzménye az Európai Szén- és Acélközösség, de az egységes Európa német-francia alapjaira utal az a szándék, amely az EU intézményrendszerét a közös határvidékre, Strasbourgba, Luxembourgba és Brüsszelbe telepítette. Mintegy szimbolizálva, hogy bár évszázadokon keresztül komoly ellenségeskedés folyt a két ország között, valamint ezek a területek gyakran cserélgették tulajdonosaikat, most mégis csend honol, és a békesség szigetévé váltak. Brüsszel szimbolikája a legjelentősebb mind közül, hiszen egyben egy olyan ország fővárosa is, amely két népcsoport által végtelenül megosztott. És amely két népcsoport (flamand, vallon) könnyen behelyettesíthető germán és újlatin, vagyis német és francia nemzetiségre.

Mivel azonban Belgium a folyamatos megosztottság következtében sorozatos kormányválságra jutott, ezért az elszakadás ötlete is rendszeresen napirendre kerül. Ha még két ilyen kis államalakulat estében sem lehet megtartani az egységet, el lehet képezni, hogy két óriás hatalom esetében mennyire nehézzé válna. Mivel azonban az új francia elnök nem szándékozik Németországgal szemben meglévő kapcsolatain lazítani, így az a forgatókönyv tűnik egyre reálisabbnak, hogy a franciák folyamatosan be fognak hódolni a német érdekeknek.

A jólét ára

A német gazdaság alapja a termelés, illetve a többlettermelés. Több terméket tudnak gyártani, mint amit képesek felhasználni, így bőven jut elég produktum a külföldi piacokra. Ennek a jövedelmező üzletnek a fenntartásához azonban a korábban ismertetett piacokon túl van még egy szükséges feltétele: mivel a szolgáltatási szektor helyett főleg az iparban jeleskednek, ezért rengeteg munkáskézre van szükség, lehetőleg minél olcsóbban. Mivel a németekre pont úgy jellemző a demográfiai hanyatlás, mint az összes európai társadalomra, ezért világos, hogy jóléti rendszerük fenntartásához munkaerőre van szükségük – ha ez még olcsó is, akkor az azt jelenti, hogy olcsóbban tudnak értékesíteni, ami növeli a versenyképességüket, és ezáltal a jövedelmezőséget, ami a magasabb életszínvonal feltétele.

Logikus lépés lenne, ha a gyártást áttelepítenék olyan országokba, ahol viszont munkaerőtöbblet áll rendelkezésre. Sok ilyen ország van a világon, lényegében az összes feltörekvőt ide lehetne sorolni, azonban a földrajzi távolság, valamint az infrastruktúra és politikai stabilitás hiánya jelentősen drágítaná a költségeket. Éppen ezért tűnne kiváló választásnak a németek számára Oroszország. Közel is található, stabil a politikai vezetés, infrastruktúrája is megfelelő, és ami a legfontosabb: a német ipar egyébként is ki van szolgáltatva az orosz nyersanyagnak. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy az oroszoknak viszont a munkaerőért cserébe technológiára lenne szüksége, első ránézésre rögtön azt mondhatnánk, hogy ez mind a két fél számára gyümölcsöző üzletet jelentene. Arról nem is beszélve, hogy az amerikai piacok elvesztése után ez új piacok elérését is jelentené, ami szintén a német gazdaság egyik sarokköve.

Azonban ez a megoldás, kelet és nyugat egymásra találása megtestesítené az amerikai rémálmot, hiszen két regionális hatalom fűzné szorosabbra érdekszövetségét. Éppen ezért az amerikaik egy egészen más megoldást támogatnak Németország munkaerő igényének kielégítésére: a bevándorlást. Igaz ez akkor is, ha Trump személyében Amerikának egyébként bevándorlásellenes elnöke van. Ennek a kölcsönös viszony erősítésének megakadályozásában játszik meghatározó szerepet Lengyelország – és a V4-es szövetségi rendszerén keresztül közvetve Magyarország is -, amely a történelem során már megtapasztalta, hogy mi történik akkor, ha a két birodalom, amely közé ékelődött, összefog egymással. Itt ugye elsősorban a Molotov-Ribbentrop paktumra gondolok, amely következtében felosztották Lengyelországot, amit utána 5 évnyi német, majd 40 évnyi orosz megszállás követett. Az sem véletlen, hogy Trump éppen abban a Varsóban mondja el a média által csak “fontosnak” bélyegzett beszédét, ahol az 1944-es lengyel felkelést a németek leverték. Ugyanis ennek a felkelésnek az volt a jellegzetes vonása, hogy a leverését a szovjet katonák lábhoz tartott fegyverrel kísértek végig a Visztula partjáról, mivel Sztálin nem akarta a háború után a lengyel emigráns kormányt hatalomban látni, sokkal kényelmesebb volt neki a kiválasztott kommunistákat a megfelelő pozíciókba ültetni. Szóval a varsói felkelés szimbolizálja mindazt, amitől a lengyelek félnek, és éppen ettől válnak olyan fontos partnerekké az amerikaiak számára.

Frankfurt már elesett 

Éppen ezért tűnik sokkal valószínűbbnek a kényszerített bevándorlás további folytatása. Mivel azonban a németek tanultak az elmúlt két évből, ezért régi-új alapokra akarják helyezni a bevándorlás szabályait. Mivel rájöttek, hogy a hozzájuk beözönlő 1,5 millió migránsból szinte statisztikailag sem lehet kimutatni a munkára alkalmas élőerőt, újra a kvóták erőltetéséhez tértek vissza. Az elképzelés ugyanis az, hogy évi 1 millió bevándorlót engednek be Európába, akiknek ők elvégzik a kérelmeiket, így lehetőségük van kimazsolázni a bármire is használható egyedeket, a többieket pedig a kvóták alapján szétszórják a többi tagállamban. Nemes gesztus, nem elég, hogy a gazdasági előnyeik révén elszívják a szegényebb országok (hozzájuk képest mindegyik tagállam szegényebb) ‘agyait’ és fiataljait, de helyettük még a nyakukba is tolnák a semmirekellő népséget. Nem véletlen, hogy a nyáron tetszhalott állapotából felélesztették a kvótát elutasító országok (Magyarország és Szlovákia) elleni kötelezettségszegési eljárásokat.

Persze ami papíron remekül néz ki, az nem biztos, hogy a valóság próbáját is kiállja. Ugyanis egyrészt nagyon aggályos, hogy mégis milyen eszközökkel lesznek képesek a kijelölt célországban tartani a magas segélyre hajtó bevándorlókat, hiszen az EU négy alappillére közül az egyik – éppen a németek kérésére – a munkaerő szabad áralmása. Így ha valakinek meg akarják tiltani, hogy elutazzon egy másik országba, akkor azzal súlyos és alapvető jogokat sértenek.

A másik probléma, ami ezzel kapcsolatban felmerül, hogy a képzett bevándorlók sem feltétlenül jelentenek garanciát az európai értékrend és kultúra maradéktalan átvételére. A Brexit előtt London volt Európa pénzügyi központja, ahol szintén nagyon sok bevándorló él. Annyi, hogy már politikai hatalommal is rendelkeznek, hiszen köztudott, hogy London polgármestere muszlim. Ha az elmúlt hónap eseményeit vesszük alapul, akkor láthatjuk, hogy ez nemhogy nem garancia a biztonság megteremtésére, hanem éppen ellenkezőleg: inkább azok elkendőzéséhez és bagatellizálásához nyújt segédkezet. Ma már az Európai Központi Bank székhelyét, a legnagyobb légi forgalmat lebonyolító, és egyben a német tőzsdének is otthonául szolgáló Frankfurtot tartják Európa új pénzügyi központjának. Kár, hogy a rengeteg pozitív jelző mellé egy igencsak megkérdőjelezhetőt is begyűjtött: az első olyan német város, ahol már többségben vannak a bevándorlók. Persze hihetünk még továbbra is a szép mesékben és az unikornisokban, de a tapasztalat és a valóság inkább arra tanít minket, hogy nem sok okunk van örülni ennek, hiszen tudjuk, a történelem ismétli önmagát.

Relativizálás liberális módra

A liberális logika szerint hátrányosan megkülönböztetni csak a fehér férfiakat lehet, és talán kell is.

Tegnap esti hír, hogy egy svéd humorista, a Bravalla svéd fesztiválon sorozatosan elkövetett nők elleni erőszakra válaszul olyan fesztivált szervezne, ahová a férfiak nem mehetnek be.

A tervezett lépés tökéletesen bemutatja a liberális gondolkodás rideg valóságát. Miközben folyamatosan az általánosítás veszélyeire hívják fel unos-untalan a figyelmet, ezúttal valamilyen oknál fogva mégsem a valódi felelősök megnevezésében, érdekeltek, hanem a felelősség egy nagyobb társadalmi csoportra való szétterítésében. Feltételezem, hogy ez nem teljesen független attól a ténytől, hogy Svédországban egyre több a muszlim bevándorló – a 2015 óta tartó migrációs válság is népességarányosan őket érintette a legjobban. Ha ehhez hozzávesszük a svéd társadalom híres női egyenjogúság melletti kiállását, akkor felettébb érdekes összefüggésre lehetünk figyelmesek: Európán belül a skandináv országban jegyzik a legtöbb nők elleni erőszakos bűncselekményt.

Persze az index erre is talál magyarázatot. Szerintük “az ok, ami miatt ennyi szexuális erőszak történik az, hogy Svédországban sokkal szigorúbban állnak a szexuális zaklatás és erőszak kérdéséhez, és olyan eseteket is szexuális bűncselekményeknek könyvelnek el, amelyek máshol csak kisebb súlyú zaklatásnak minősülnének.” Mindenki megnyugodhat, nincs itt semmi látnivaló.

Azon az apróságon gyorsan lendüljünk túl, hogy az újságíró ezzel a relativizálással saját állításaival is szembekerül, ugyanis a cikk elején azt írja, hogy “tavaly és idén is erőszakoltak fiatal lányokat” – ezek vélhetően nem kisebb súlyú zaklatásnak minősülnek. Az igazi üzenet azonban sajnos sokkal elszomorítóbb: ugyanis olyan nincs, hogy a kivételezettként kezelt bevándorlók követnek el bűncselekményeket, hiszen ilyet csakis az elnyomó fehér férfiak tehetnek. A női fesztivál ötletével így Svédország is Franciaország útjára lépett, ahol a csak feketéknek szóló rendezvény ellen az igazságszolgáltatás nem talált kifogást. Vegyük észre az egyértelműt: ahogy mind a két országban csak a fehér férfiakat diszkriminálják, úgy mind a két államban liberális a politikai vezetés.

Liberális szocializmus

Németországban úgy tűnik nem tanultak a történelemből, hiszen ugyanazokat a hibákat követik el, mint a legutóbbi világválság idején – igaz, ellenkező előjellel. Történt ugyanis, hogy június utolsó napján egyszerre fogadtak el két, logikáját tekintve a XX. századot idéző törvényt. Egy ideológiai alapút, valamint egy azt bebetonozó, és egyben szabadságot korlátozót. Így történhet meg az, hogy ha valaki az újonnan elfogadott melegházasság ellen az interneten mer szót emelni, azért eljön napjaink SS alakulata.

A történet nagyrészt ismert. Pénteken, a szociáldemokrata párt nyomására a parlament napirendre tűzte a melegek házasságának lehetőségét, mint legfontosabb, és legsürgetőbb kérdést, amit a 623 képviselőből 323 meg is szavazott. A CDU minden képviselőnek a lelkiismeretére bízta, hogy milyen gombot nyomjon, így történhetett meg az, hogy kereszténydemokraták segítségével házasodhatnak a melegek a jövőben Németországban. Szerencsére nem az én dolgom annak megítélése, hogy a lelkiismeretükkel ezután hogyan fognak elszámolni, hiszen ez talán az egyetlen olyan kérdés, amelyben az igencsak liberálisnak tekinthető Ferenc pápa egyelőre konzekvensen az egyház eddigi tanításait vallja.

Talán a véletlen, vagy a sors kifürkészhetetlen akarata, hogy ezzel egy időben szavaztak a cenzúra bevezetéséről is. Mostantól ugyanis büntethető lesz az, aki az interneten álhíreket terjeszt, vagy gyűlöletet szít, amely kérdés eldöntésére nem a bíróságokat, hanem tartalomszolgáltatókat jelöli ki, meglehetősen aggályos módon.

A dolog érdekessége, hogy gyűlölni mindig csak valamilyen kisebbséget lehet, így ha úgy tetszik, az egyébként házasságellenes melegek megkapták a házasodás jogát, de hogy még véletlenül se érezzék magukat elnyomva, azonnal kaptak mellé egy olyan garanciát, amelyről a hetero párok még csak álmodni sem mernének soha – naná, fő az egyenlőség! Ma a házasság intézményét kritizálni jóformán trendi, kivéve ha az két azonos nemű pár életre szóló szövetsége.

Persze értem én, szeptemberben jönnek a választások, itt a kampány, minden potenciális választói csoportnak ígérni kell valamit. A liberálisok most egyelőre ki lettek fizetve, de vajon a konzervatívoknak szánt, és a minap belengetett bevándorlást szigorító törvénycsomag feledteti e velük azt a tény, hogy másodrendű állampolgárok lettek saját hazájukban? Én azt hiszem, hogy ahol az állpolgárok megkülönböztetésének ilyen borzasztó emlékei vannak, ott nem túl bölcs dolog kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Úgy tűnik, hogy a németek semmit sem változnak, leszámítva, hogy korábban nem a sajátjaikkal szemben hoztak törvényeket. Bár az még egy egészen más világ volt, amit azóta felváltott a kényszerített haladás kora; akkor diktatúra volt, ma viszont demokratúra van. Az eszközök ugyanazok, csak az ideológia más: nemzetiszocializmus helyett itt a liberális szocializmus.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén