agitatio

kitekintés a világra

Hónap: 2018 január

A baloldal Achilles-sarka

Bombaként robbant a sajtóban az az Altusz Kristóf, helyettes államtitkár által elmondott tény, hogy a kormány tavaly közel 1300 menekültnek biztosított oltalmazotti státuszt. Az, hogy egy hónapok óta nyilvános adatot most sikerült megtalálni, az elsősorban az ellenzék minőségéről árulkodik, ahogyan az is, ahogyan most a témához viszonyulnak. Hogy mennyire nincs ez ellentétben a kormány évek óta képviselt álláspontjával, arról a cikkben olvashattok bővebben, mint ahogy arról is, hogy az ellenzék megint óriási bakot lőtt, hiszen ez a hír semmi mást nem bizonyít, mint hogy Orbán Viktornak a józan esze mellett irgalmas szíve is van, és hogy a bevándorlás továbbra is a baloldal Achilles-sarkának bizonyul.

Ismét bebizonyosodott, hogy a baloldalnak migráns témában nem szabad megnyilatkoznia, hiszen ott fű nem nő, babér nem terem számára. Mert miről is szól ez a ‘legújabb’, a kampány hajrájára időzített botrány?

Szóval, van egy illegális bevándorlást ellenző kormány, és van egy, a kormányt a humanitárius segítség elmulasztásával vádoló ellenzék. A ‘botrányt’ most elsősorban az jelenti, hogy bebizonyosodott, a kormány mégsem annyira embertelen, mint azt az ellenzék láttatni szeretné. Ugyanis azok az emberek, akik valóban menekültek, és nem csupán gazdasági haszonszerzés céljából érkeztek Európába, továbbá nem tagadják meg az ország hatóságaival való együttműködést, hanem partnerként, a jogszabályokat betartva igazodnak hozzájuk, azok számíthatnak a magyar állam védelmére – egészen addig, amíg hazájukban véget nem ér a háború, ami után vissza kell majd térniük otthonaikba. Ez az eljárás pontosan megfelel az általunk is aláírt nemzetközi egyezményeknek. Olyat azonban soha nem írtunk alá, hogy bárki, aki törvénytelenül átlépi országunk határát, az plüssmacikkal kellene fogadnunk. Ha emlékezetem nem csal, éppen ez az a felelős magatartás, amit egy jogállam legitim kormányától el lehet várni, és amelyet minden megnyilatkozásában az ellenzék is követelt – persze csak miután már nem tagadhatták tovább a bevándorlás létezését.

Ezzel szemben miről is szól a Brüsszel által ránk kényszerített bevándorlási politika?

Bárki, aki illegálisan érkezik, átlépi határainkat, azt be kell engednünk. Függetlenül attól, hogy együttműködik e a hivatalos hatóságokkal, vagy hogy megtagadja az azonosításra vonatkozó kéréseket, mivel ő a sokkal magasabb szociális juttatásokat biztosító országokat (pl. Németország és Svédország) tűzte ki úti célul magának. Hogy egy jól ismert hasonlattal éljek: “akik ránk akarják törni az ajtót, akik nem hajlandóak felfedni érkezésük valódi okát, azoktól meg kell védenünk magunkat, azokat nem engedhetjük be, ám azok, akik az ajtón átmeneti segítségért kopogtatnak,  szívesen támogatjuk”. Az idézet talán nem pontos, de az üzenet azt hiszem így is átjön.

Hogy a két helyzet közötti különbségeket tovább ábrázoljuk, ahhoz elegendő csak megtekinteni azok mennyiségi vonatkozását. Az elmúlt három évben illegálisan – a legvisszafogottabb – becslések szerint is több millióan érkeztek, ehhez képest Magyarország 2015-ben 508, 2016-ban 432 és 2017-ben 1291 embert részesített nemzetközi védelemben. Hogy ez a tavalyi 1291 ember majdnem annyi, mint a kötelező kvóta által ránk erőltetett 1294, az csupán részletkérdés, hiszen a kvóta elsősorban nem darabszámról, hanem egy mechanizmusról szól. Egy olyan mechanizmusról, amelyet az elfogadása után már nem lehet visszacsinálni. Hiszen ha az elvet elfogadom, hogy bárki, bármilyen számítás alapján megmondja, hogy együtt kell élnünk olyanokkal, akikkel saját akartunk alapján nem akarunk, és akik azért kerülnének hozzánk, mert a német gazdaság alkalmatlannak találta őket bármiféle munkavégzésre. Na ez nagyon nem ugyanaz a helyzet, mint amikor jó szándékkal segítünk embertársainkon.

Persze megértem a baloldal motivációját is. Közelednek a választások, és első ránézésre csábítónak tűnhet egy ilyen látszólagos ellentétre felhívni a figyelmet, de hosszú távon azt hiszem, hogy az ellenzék megint rossz politikai stratégiát választott. Ugyanis a két helyzet (bevándorló vs. menekült) közötti különbség könnyen megmagyarázható, és – ami a legrosszabb az ellenzék számára – az utolsó baloldali érvet is kicsavarja a kezükből, ugyanis hogyan kérhetik számon a jövőben – különös tekintettel a következő három hónapra – a humanitárius segítséget a kormányon, ha annak megadása miatt éppen ők vették célkeresztjükbe a Fideszt rövidtávú politikai haszonszerzés céljából. Mert biztos lesznek olyanok, akiket első ránézésre meg lehet téveszteni azzal, hogy a kormány miért harcol Brüsszel ellen, amikor ő maga nyújt nemzetközi védelmet, de hosszú távon ezzel biztos, hogy az ellenzék veszít, hiszen annyira nyilvánvaló a különbség, és annyi idő van még a választásokig, hogy nem jelent különösebb kihívást azt elmagyarázni az embereknek. Ezzel a húzásával pedig a baloldal csak egy újabb választói réteget idegenít el magától. Azokat, akik komolyan vették az emberi kötelességről szóló maszlagukat.

Végső soron tehát az ellenzék megint csapdájába sétált bele, mert olyat kér számon a kormányon, amit korábban ő maga szorgalmazott. Összehasonlításképp: ez olyan, mintha a Fidesz azért támadná a liberálisokat, mert azok a családok, a magyarok, vagy a keresztények védelmében lépnének fel. Óriási hiba lenne a kormánypárt részéről, de hát ilyet természetesen soha nem követne el. Így hát lenne a baloldal számára nekem is egy örök érvényű, ingyenes tanácsom: bevándorlás kérdésében soha ne nyilatkozz!

A dzsungel legmenőbb szappanoperája

A „dzsungel legmenőbb majma” óriási karriert futott be, hála a minden pillanatban készenlétben álló gondolatrendőrségnek. A szappanopera azonban a szokásosnál is abszurdabb fejezetbe lépett, amikor a H&M képén modellt álló 5 éves srác családját is elérte a progresszívek fenyegetése. Úgy tűnik, hogy a kirekesztés vádja tényleg mindenkit elérhet, aki eltér a liberális kánontól – jelen esetben egy fekete családot is lehet rasszistának bélyegezni. Ezért is mondom unos-untalan, hogy a PC nem a hátrányos helyzetű csoportokat védi, hanem csupán eszközként használja őket egy politikai ideológia uralmának fenntartására. Végső soron tehát semmi más nem történt, mint hogy megint bebizonyosodott, hogy a liberalizmus milyen eszközökkel korlátozza az emberek szabadságát.

A történet viszonylag ismert, hiszen a média igyekszik folyamatosan napirenden tartani, azonban három jól elhatárolható szakaszra nyugodtan feloszthatjuk az eddigieket:

1.fejezet: A H&M-et rasszista vádakkal illették azért a zöld pulcsis képért, amin egy fekete sráccal reklámozták a “dzsungel legmenőbb majma” feliratú ruhadarabot. Pedig már az is teljesen világos, hogy a különböző rasszokhoz tartozó modelleket a kötelező sokszínűség feltétlen követelményeként alkalmazzák – mert ha nem teszik, akkor azért vádolják meg őket rasszizmussal. Más kérdés, hogy a H&M szervezeti kultúrája vélhetően egyébként is távol áll a kirekesztéstől. Arról nem is beszélve, hogy egy átlagos fekete srácon, egy átlagosnál talán kicsit aranyosabb zöld pulcsi megszólása miatt éppen ők társítanak rasszista konnotációt, jelentéstartalmat hozzá. Vagyis az átlagember számára – vagy inkább normál ember számára? – ez a kép nem jelentene semmit, így a bőrszín alapján megint csak őt tesznek különbséget embereket között, de ehhez már az elmúlt években hozzászokhattunk.

Erről a képről van szó. Fotó: h&m

Erről a képről van szó. Fotó: H&M

2.fejezet: A hullámok nem csillapodnak, Dél-Afrikában ideiglenesen be kellett zárni a H&M-et, mert fekete utcai tüntetők beverték egy üzlet kirakatát és kifosztották készleteit – gondolom ilyenkor bánják, hogy nem egy műszaki cikkeket árusító vállalat követett el hasonló ’hibát’. Ez némileg újabb elem, de Baltimore-ban már láthatóak voltak hasonló események, amikor kihasználták az utcai zavargásokkal egybekötött tüntetések minden lehetőségét a gyors vagyongyarapításra. Éppen ezért lassan azt is kijelenthetjük, hogy ez is a trendbe illeszkedő történésnek számít.

A H&M johannesburgi üzlete a támadás után. Forrás: index.hu

A H&M johannesburgi üzlete a támadás után. Forrás: index.hu

3.fejezet: Ami azonban kétségkívül új elem, az a szappanopera folytatása. Miután a társadalmi igazságosság harcosainak bosszúvágya nem akar csillapodni, így új céltáblát találtak maguknak – kapaszkodjunk meg! – a képen szereplő kis srác családjában. Ugyanis a Svédországban élő Mango családnak el kellett menekülnie Stockholmból, mert folyamatosan fenyegető üzeneteket kapott, amelyekben “árulónak, és a feketék szégyenének nevezték” őket. Nekem megint csak úgy tűnik, hogy az elvben sokszínűséget hirdető liberálisok mégsem tűrik el az önálló gondolkodást, és a faji előítéletekre adott válaszuk az, hogy megmondják, milyen rassznak, hogyan kell viselkednie. Mert a történet lényege, hogy egy anya – ha bőrszíne alapján fekete -, nem döntheti el, hogy saját fiára milyen pulcsit húz, hiszen azzal “elárulja a feketéket”. Nem számít, hogy az ő megítélése alapján ez sértőnek számít vagy sem, rasszizmus kérdésében döntési jogkörük csakis a liberálisoknak lehet. Értik ezt a szabadságkorlátozó gondolkodást: „Nem akarja, hogy megvédjük a jogait? Hogy képzeli? Agyonverni!”

Sokszor kerül még szóba a képpel kapcsolatban a gerillamarketing a H&M részéről. Én személy szerint nem osztom azt a nézetet, hogy a negatív reklám is reklám, így a H&M részéről nem hiszem, hogy tudatos lett volna a dolog. Azonban ettől még tagadhatatlan tény, hogy az indokoltnál nagyobb karriert befutott kép végső soron azoknak köszönhetően, akik pont amiatt tüntetnek, hogy senki se láthasson ilyet, vagyis az antirasszisták folytattak abszurd módon gerillamarketinget a rasszistáknak – micsoda fantasztikus teljesítmény! A másik dolog, amit még ezek a fantasztikus szabadságharcosok elértek, az az, hogy létrehoztak egy olyan pulcsit, amit ezentúl a feketéknek nem szabad hordaniuk.

Végezetül pedig álljon itt még egy kép, ami miatt lehet sivalkodni – bár nagyobb összegben mernék fogadni, hogy a képen szereplő úriembert nem kívánják fenyegető levelekkel ‘védelmezni’ ezek a bátor harcosok…

Forrás: gorillawear.com

Forrás: gorillawear.com

 

 

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén