agitatio

kitekintés a világra

Hónap: 2018 október

Jobbik: újratervezés

Rövid elemzés, amely megkísérli számba venni a Jobbik háza táján az utóbbi hetekben történt pártszakadásokra adott politikai stratégia lehetséges kimeneteleit. 

Előzmények

A történet ott kezdődött, hogy a párt választási veresége után lemondott pártelnök, Vona Gábor saját döntése nyomán egy vonallal hátrább lépett, hogy a felelősségvállalás látszatát keltve, valójában azt kerülve lemondott vezetői tisztségéről. Azért állítom, hogy ez a felelősség elkerülése, mert egyrészt magára hagyott egy egymilliónál is több tagot számláló közösséget, méghozzá olyan önös okból kifolyólag, hogy ezzel is csak egy későbbi visszatérését készítse elő. Ennek megfelelően a választások után tisztújítást tartottak a pártnál, amelynek a vereség mellett még egy súlyos pénzügyi büntetéssel is szembe kellett néznie. Ilyen körülmények közepette nem csoda, ha nem volt túl nagy tolongás a megüresedett elnöki székért. No persze a párt vezetésével egyet nem értő jelentkezőből nem volt hiány, így a párt történetében először volt valódi tétje az elnökválasztásnak. Nem is csoda, hogy a pártvezetésnek nem tetszett a demokratikus küzdelem, és minden eszközt bevetettek, hogy a kihívót, aki vissza akarta terelni a pártot korábbi nemzeti útjára, ellehetetlenítsék. Ha nehezen is, de Szabó Gábor pártigazgatóéknak sikerült végül is megőrizniük a hatalmat, aminek egyenes következményeként a közösség korábbi ikonikus alakját, Toroczkai Lászlót kizárták a pártból. Toroczkait akkor sokan követték, és a Jobbikban csalódott korábbi tagokkal megalapította saját mozgalmát, amit Mi Hazánknak nevezett el.

Már egészen úgy tűnt, hogy hosszú szenvedés után sikerül a Jobbiknak magára találnia, amikor jött az újabb pofon. A párt egy másik emblematikus figurája, a tagság körében nagy népszerűségnek örvendő Volner János borította a bilit, aki vitte magával a frakcióból két másik párttársát is. A Jobbik vezetőségének válasza ezúttal is meglehetősen cinikus és hiteltelen volt, amikor a korábbi harcostársat vádolták NER-pártisággal. Azonban Sneider Tamás pártelnöknek nemcsak a kilépésekkel kellett megküzdenie, ugyanis az elégedetlenkedők elkezdték kiteregetni a szennyest a Simicska által befizetett milliók tisztára mosásáról is. Az elnöknek egy újabb válsággal kellett ekkor szembenéznie, nem is csoda, ha napokra eltűnt a nyilvánosság elől, ami egy ilyen kiélezett helyzetben meglehetősen furcsa döntésnek számít.

Erőmutatás, mint figyelemelterelés

Már tudhatjuk, hogy csak erőt gyűjtött és készült a nagy dobásra, amit október 23-ára időzített. A Vona Gábornál is látott, feltűnően begyakorolt mozdulatok voltak hivatottak azt a magabiztosságot kölcsönözni Sneidernek, amit ilyen helyzetben egy elnöktől elvárnánk – bár a mozdulatok begyakoroltak voltak és a hangerőt is feljebb tekerte, de a szónoki képességek hiányát nem lehet ilyen rövid idő alatt pótolni, így számomra elég groteszk képet festett az elég előadás. A cél világos volt: erőt kellett mutatni egy hitehagyott közösségnek. Ezt szolgálta az indulatos, ám kissé esetlen beszéd, és ezért volt szükség az – utóbb mint kiderült fizetett – aktivistákkal végrehajtott politikai akció az MTVA székházánál, majd utána a Ledvay utcai Fidesz székháznál. A párt vezetőinek szeme előtt annyira az erő mutatása lobogott, hogy nem szégyellte buszon szállítani az egymástól egyébként igen távol lévő intézményekhez aktivistáit. De mint tudjuk, az ember mindig azt bizonygatja, ami nincs, így könnyen lehet, hogy a Jobbik erődemonstrációja is egyfajta kompenzálásként fog bekerülni a magyar politika történelmébe – főleg hogy ennek az erőnek a mutatása már csak a kameráknak szólt, nem volt mögötte valós társadalmi megmozdulás. Ezzel pedig a korábban komoly terepmunkájáról ismert párt (minden ajtón bekopogtattak a választásokat megelőzően, így kerülve személyes kapcsolatba az emberekkel) a baloldal örökös hibájába esik, amelyik régóta azt hiszi, hogy TV stúdiókból, a komoly szervezeti munkát megspórolva lehet kormányt buktatni. Az élet már többször bebizonyította, hogy önmagában a TV-képernyőkön beszélő fejek nem hozzák meg az áttörést. (Talány, hogy Sneider mennyire szólta el magát az alábbi videóban látható beszédében, amikor a tüntetők helyett aktivistákat említ, mint résztvevőket a rendezvényükön).

Sneider Tamás: Erőnk van és erőt mutatunk

JOBBIK – Kevés politikai közösség "dicsekedhet" vele, hogy a leépítésén ennyit munkálkodtak, a támadásába ennyi pénzt, időt és energiát fektettek. A próbálkozás viszont meddőnek bizonyul, hiszen a támadások hatására csak szívósabb lett a párt. Eddig is kiálltunk mindennemű aljas támadást, és a jövőben is ki fogunk. Ez a történelmi kötelességünk, hiszen a Jobbik az Orbán-rezsim egyetlen, valós erővel rendelkező ellenzéke.

Közzétette: Sneider Tamás – 2018. október 24., szerda

Már tudjuk, hogy az erőmutatásnak sokkal prózaibb oka van: el kell terelni a figyelmet a pártot folyamatosan sújtó belső válságokról és újabb kiválásáról. Csak ezen a napon kivált a Jobbikból korábbi polgármestere, regionális igazgatója, egy megyei sajtófőnök és az Ifjúsági Tagozatának alelnöke. Volnerék kiválása után tehát van miről elvonni a figyelmet – nem véletlen ez elnök folyamatos bizonygatási kényszere sem.

Megkülönböztetés, mint stratégia

Az elterelés azonban reális politikai cél lehet, ám korántsem felel meg hosszútávú stratégiának. A legnagyobb baj ugyanis, hogy hogyan különböztesse meg magát a Jobbik a dezertőrök első számú gyűjtőhelyeként funkcionáló Mi Hazánk mozgalomtól. Ugyanis a pártból kilépő tagok között egy fontos, közös vonás tapasztalható, mégpedig az, hogy mindannyian azzal indokolják döntésüket, hogy a párt elvesztette lelkét, korábbi nemzeti radikális identitását. Mivel a néppártosodásra keresztelt balratolódás feladása nem reális alternatíva, így a még megmaradt tagságnak a nemzeti helyett más módon kell bizonyítani radikalizmusukat. Leegyszerűsítve: ha üzeneteikben nem lehetnek radikálisabbak a Mi Hazánknál, akkor majd módszereikben lesznek azok. Ennek a stratégiai szándéknak a kinyilatkoztatása Az Ellenállás meghirdetése, ami egyfajta előremenekülésként értelmezhető. Talán véletlen, talán nem, hogy Gyurcsány Ferenc is éppen ellenállást hirdetett ősszel, és hogy az ő legfőbb kampányüzenete is az, hogy ‘Orbánnal nincs alku’. Ezzel már a szavak szintjén is egy platformra került az egykori miniszterelnök politikájának ellenpólusaként megszületett, egykori nemzeti radikális párt.

Nézzük csak a tábla feliratát! További adalék, hogy itt még mintha a karmozdulatok is azonosak lennének. Forrás: pestisracok.hu

Meglehetősen nagy az átfedés az ‘Orbánnal nincs kiegyezés’ Jobbikos szólammal. Forrás: zoom.hu

 

Az egyértelmű baloldali átfedések mellett ez az előremenekülő radikalizmusként is felfogható stratégia azért tűnik jó ötletnek, mert a cselekvőképesség látszata, valamint a rendszeren kívüliség érzete a radikális húrok pengetésével megállíthatja a tagság Mi Hazánk irányába történő további csordogálását. Hiszen a Mi Hazánk továbbra is jobboldali nemzeti pártként definiálja magát, amely így sok kérdésben hasonló álláspontot vesz fel, mint a Fidesz – jelenlegi egyetlen képviselőjük, Dúró Dóra is együtt szavazott a kormánypártokkal a Sargentini-jelentés elítélésében. Bár az ő megkülönböztetési stratégiájuk viszont megköveteli, hogy szélsőségesebb álláspontot vegyenek fel a Fidesznél, pl. halálbüntetés visszaállítása stb.

Ennek megfelelően tehát ha a Gyurcsánytól másolt, annak Jobbikra átültetett változata, vagyis a ‘Nincs kiegyezés Orbánnal’ a vezérelv, akkor a Fidesszel sok kérdésben egyetértő Mi Hazánkra könnyen rásütheti a ‘Fidesz-bérenc’ billogját, amit egyébként rendszeresen meg is tesz – abszurd módon minden pártból kiváló, korábbi harcostársat is megillett ez a kelletlen bélyeg. Számomra már csak az a kérdés, hogy a tojásdobáló, radikalizmusát nyíltan vállaló és támogató párt hogyan fogja így tető alá hozni a Puzsér Róbert által bejelentett, korábban 21. századi pártok néven futó projektjét, a Centrumot. Bár ha Puzsér blogjának címére gondolok, akkor a szélsőközép új értelmet nyer a ‘szélsőségesen középpártok’ új politikai kategória megteremtésével.

Azonban ennek a szándékolt politikai haszonszerzésnek lehet egy nagyon veszélyes társadalmi hatása is. Az ideológia nélküli radikalizmus, egészen pontosan az öncélú radikalizmus, amely mögött annyi eszmeiség áll, hogy a miniszterelnököt ‘enyveskezű bolsevik diktátornak’ deklarálja, és amely olyan cselekedeteket támogat és tekint erénynek, mint kormánypárti politikusok nyílt fenyegetése az utcán, autóik matricázása stb., ennek kimenetele csak az erőszak elterjedése lehet, amit viszont semmilyen cél – főleg nem a Jobbik népszerűségi mutatójának további zuhanásának megállítása – nem legitimálhat.

A Centrum az új centrális erőtér

Október 23-ai beszédében értelmet nyert Puzsér főpolgármester-jelöltsége és a Volner János által is vizionált Jobbik-LMP összeborulás. Ugyanis a mindkét oldalt bíráló megmondóember, ‘Mr. Szélsőközép’ nem a fővárost szeretné vezetni jövő ősszel, hanem hitelesíteni azt a politikai stratégiát, amely a hagyományos jobb-bal megosztottságon felül egy harmadik utat kínálna a választók számára.

Két, látszólag egymástól független esemény, amely úgy tűnik, hogy idővel mégis összeér. Volner János korábbi Jobbik alelnök egykori pártját az LMP-vel revolverező kijelentései első ránézésre számomra csak exit-pontnak tűntek, amely abból a felismerésből eredt, hogy rossz döntést hozott, amikor nem akart, vagy nem mert Toroczkaiék oldalára állni az első szakadás alkalmával. Ezért egy megfelelő indokra várva igyekezett magához ragadni a kezdeményezést, amivel elhagyná a süllyedő Jobbik-hajót. Ez az alkalom lenne a papíron liberális LMP-vel való összefogás szorosabbra válása. A valóság ezzel szemben az, hogy az LMP is azért szakad – Szél Bernadett és Szabó Szabolcs kilépése a frakcióból, Meszerics Tamás kilépése a pártból -, mert korábbi önmagával szakítva próbálja a politikai középre kormányozni magát. Akárcsak a Jobbik, csak ők a szélsőjobbról indultak, míg az LMP balról, és a terv szerint majd középen találkoznak. Volner elképzelése ezzel szemben, hogy a Fidesz szavazóit csak jobboldalról lehet magukhoz vonzani, és a Jobbik középre helyezkedése után az egyetlen jobboldali ellenzéki párt a Mi Hazánk maradt.

Az LMP is kétségkívül tökéletesen ismerte fel azt a helyzetet, hogy a Fideszt nem fogják tudni legyőzni a bizonytalanok megszólításával, hanem ahhoz a kormánypárt táborát kell valahogy csökkenteni, hiszen amíg 2,5 millió állandó szavazója van, addig belátható időn belül nem lehet leváltani. A cél egy olyan alternatíva állítása a Fidesz szavazóknak, amely mentes a szokásos baloldali lózungoktól. Erre utalt korábbi írásában Ungár Péter is, amikor azt írta, hogy “Fejezzük be a demokráciasiratást és a moralizálást!”. Egy reális alternatívának ugyanis élesen megkülönböztethetőnek kell lennie minden mástól. Megpróbálja kimazsolázni mindkét oldal népszerű tulajdonságait (baloldal esetében demokrácia, jogállam, korrupcióellenesség, jobboldal esetében antiliberális, antiglobalista) és felhagyni a kevésbé népszerű elemekkel. Így kíséretet téve egy olyan párt kialakítására, amely mindenki számára kínál valamilyen elfogadható ajánlatot – ennek ellenére, paradox módon éppen Puzsér az, aki rendszeresen közvélemény-kutatásokhoz igazított kormányzással és marketing eszközökkel vádolja a hagyományos pártokat.

Mivel azonban a politikában is egyre nagyobb szerepet tölt be a bulvárosodás – csúnya szóval tabloidizáció – mellett a perszonalizáció is, vagyis amikor a politikai értékeket, ideológiákat személyekkel próbálják eladni, ezért óhatatlanul szükség van egy erre megfelelő személyre. Ebben kétségkívül kiváló választásnak tűnik az örök kritikus, ugyanis közéleti tevékenysége során legalább annyira támadja Orbán Viktort, mint a baloldali pártokat és az általuk szentírásként követett liberalizmust és a politikai korrektség eszméjét. Viszonylagos ismertsége, népszerűsége és intellektusa is feljogosítja arra, hogy egy új, szárnyait bontogató formáció vezető arca lehessen. Így tehát a főpolgármester-jelöltség bejelentése – és az esetleges visszalépés belengetése egy esélyesebb jelölt számára – egyfajta erőpróbának is tekinthető, a harmadik út tesztelésének. Jellemző az is, hogy mindkét oldal jelszavaival operál: a Sétáló Budapest egy klasszikus baloldali, zöld párti program, de még a mai beszédében is polgárokra hivatkozott, amely az első Orbán-kormány idején volt a főként budapesti jobboldali szavazók identitása.

Logikusan hangzik, hogy azok, akiknek elege van a neofeudalizmusból – ez lenne a Fidesz – és a neoliberalizmusból – ez pedig a baloldali pártok összessége – az egy harmadik, középen álló pártszövetségben keresnék érdekeik képviseletét. A stratégia értelmében mindkét oldal azon szavazóit be lehetne csatornázni, akiknek elege van a jelenlegi megosztottságból. Azokat, akik csak ‘normálisan szeretnének élni’. A probléma ezzel azonban csak az, hogy ez a stratégia nagyon hasonlít az Orbán Viktor által meghirdetett centrális erőtér politikájához, ahol egy nagy néppárt kormányoz, és tőle jobbra és balra helyezkedik el egy-egy kvázi szélsőséges tömb. Ennek leváltásához pedig nem csak centrum, centrális megközelítés szükséges, hanem erőtér is. Ez utóbbi merész elvárásnak tűnik attól a két párttól, amelyek a legtöbb szavazót veszítették el az áprilisi választások óta.

Bajnai bejelentkezett Budapestért?

Terjengős cikkel adott életjelet magáról a volt miniszterelnök. A hvg hasábjain megjelenő vélemény felmondja az összes liberális mantrát, így annak tartalmánál időzítése sokkal érdekesebb. Könnyen lehet, hogy az újfent csak önmagával foglalkozó ellenzéket mentené meg az előválasztásra keresztelt bohózat további fejezeteitől.

A felvetésem természetesen csak elméleti, ám a ritkán nyilatkozó ex-miniszterelnök megszólalását érdemes kontextusba helyezni. Az általa felvázolt helyzetértékelés bár a gazdasági számok mögé bújtatott aggódás látszatával a szakértő szerepkörét hivatott biztosítani, azonban az Orbán-fóbiával átitatott elemzés nehezen értelmezhető másként, mint politikai megnyilvánulást. A kötelező liberális mantrák felmondása (földesúri viszonyok, megfélemlítés, demokrácia hiánya, gyűlölködés stb.) egyértelmű üzenet az erre fogékony közönség számára. Itt vagyok, veletek vagyok, nektek szólok.

Mivel a mondandó tartalmával nem tűnik indokoltnak a csend megtörése részéről, ezért nem nehéz úgy értelmezni megszólalását, mint a sorok rendezését. Szüksége is lenne rá az ellenzéki szavazótábornak, ugyanis amióta Tarlós István bejelentette, hogy jövőre is megméreti magát a főpolgármesteri székért folytatott küzdelemben, a nyerési esélyük napról napra csökken. A helyzetet tovább fokozza, hogy potens jelölt megnevezése helyett megint a pótcselekvésnek tekinthető előválasztási sláger lemezét tették fel, így jelenleg a megmondóemberből főpolgármester-aspiránssá avanzsáló Puzsér Róbert is utcahosszal előzi őket – a helyzetet a baloldal számára tovább súlyosbítja, hogy egyes értesülések szerint az ország kritikusa mögé beáll az LMP és a Jobbik is.

Ebben a helyzetben kell tehát nekik valami újat és váratlant húzniuk – Demszky Gábor bejelentkezése kétség kívül tökéletesen megfelelne ennek a célnak. Egy fokkal – de tényleg csak eggyel – komolyabbra fordítva a szót: ezt lenne hivatott biztosítani a már sokadik alkalommal belengetett előválasztás lehetősége, amelynek megszervezésére azonban úgy tűnik, hogy már a saját választóik sem tartják alkalmasnak a baloldali pártokat. Marad tehát a két örökös reménység, a pártpolitikus Horváth Csaba, és a mindenes Karácsony Gergely. Azonban egyik sem tűnik túlságosan jó választásnak, hiszen közös bennük, hogy mindketten bukott politikusok. Horváth Csaba egyszer már csúnyán alulmaradt Tarlóssal szemben, pedig akkor dobta be az azóta hírhedtté vált ingyenes BKV ötletét is. Karácsony Gergely egy meglehetősen könnyen támadható, köpönyegforgatóként aposztrofált politikus, akinek vezetésével áprilisban az MSZP-Párbeszéd választási szövetség csúfos kudarcot vallott. Tehát a helyzet nem túl rózsás ellenzéki szemszögből. Van egy bonyolult és könnyen hekkelhető előválasztási káosz, illetve van két közepesen rossz jelölt, miközben az idő vészesen fogy – még ha a hivatalos kommunikáció folyamatosan a hátralévő egy év hosszúságára is utal. Ilyen körülmények között kézenfekvő lenne egy erősnek gondolt, pártokon felüli jelölt.

Persze a pártokon felülinek számító Bajnai részben annak is köszönheti pártokon felülálló státuszát, hogy az áprilisi csúfos választási kudarc következtében kihalt alóla pártja, az Együtt. Magyarul Bajnai is bukott politikusnak számít. Ettől függetlenül azonban még mindig gondolhatják úgy, hogy a Budapesten ‘kétharmadot szerző baloldal’ képes lehet vele is nyerni. Mellette szól az is, hogy nemcsak személye, hanem múltja is ismert, így a fekete PR-rel történő lejáratás az ő esetében kevés újdonságot tartogathat. További előnye lehet még az idő azon jó tulajdonsága is, hogy a múlása mindent megszépít. Kellő távolságból sokan értékelhetik még mindig úgy, hogy az egyéves kormányfői regnálása, valamint ‘szakértői’ kormánya hitelességet biztosíthat a számára – főleg az azt megelőző három évnyi Gyurcsány-kormányzáshoz képest.

Akárhogy is, Bajnai továbbra is lehet az az ember, akire az ellenzék már régóta vár. Nem lesz azonban könnyű dolga, ha a választók széles rétegéhez kíván szólni. A cikkében viszont vélek felfedezni kiábrándult jobboldali szavazóknak megfogalmazott üzenetet is.

Helyzetértékelésének zárásaként ugyanis arról ír, hogy “a polgárosodás esélye, a haza és a haladás ügye ma távolabb van, mint 1990 tavaszán volt”. Polgár, haza, haladás, ezen kifejezések hallatán az embernek akaratlanul is az az érzése támad, mintha csak az első Orbán-kormány egyik közleményét olvasná.

MeToo: még nem tökéletes

Rövid elemzés 4 pontban a tavalyi #metoo kampány politikai eszközként való használatának eredményességéről. A célkeresztben Trump új főbírája, Brett Kavanaugh.

  1. Ez volt az első alkalom, amikor éles helyzetben tesztelhették az elmúlt évek legnagyobb baloldali politikai innovációját, vagyis a #metoo-t (leszámítva azt, amikor még Trump ellen próbálták bevetni ennek előzetes változatát). A tavalyi események alapján azt lehet mondani, hogy a fegyvernek úgy kellett volna működnie, hogy ha egy politikai ellenfelet megvádolnak egy sok évvel ezelőtti szexuális zaklatással, akkor az a közvélemény szemében már bizonyítékok nélkül is lejáratódik, így kvázi nem is kell az érintett személy ellen semmilyen botrány, elég ha egy nő arccal vállalja, hogy évtizedekkel ezelőtt erőszakoskodott vele, és máris elbukik a politikai küzdelemben.
  2. A frontvonal a Trump által támogatott Brett Kavanaugh főbírói kinevezése körül húzódott. A forgatókönyv a szokásos volt: egy Christine Blasey Ford nevű nő vádolta meg azzal, hogy több mint harminc évvel ezelőtt egy egyetemi buliban megpróbálta megerőszakolni. (Most az egyszerűség kedvéért tekintsünk el attól, hogy milyenek az ilyen egyetemi bulik és, hogy ha olyan rosszul érintette a dolog, akkor ugyan miért hallgatott emiatt 30 évig.) Főbírói kinevezése apropóján akcióba léptek a Soros György támogatta szervezetek aktivistái, és országos szinten tüntetéseket szerveztek a férfi ellen. A tiltakozás úgy tűnt eléri célját, ugyanis még a republikánus szenátorok is további, FBI általi vizsgálathoz kötötték kinevezését. A mai szavazással azonban éppen hogy csak, de egyelőre kudarcot vallottak, hiszen Kavanaugh megkapta a Szenátus bizalmát.

    Tüntetés Kavanaugh kinevezése ellen. Forrás: news.artnet.com

  3. A Soros által finanszírozott tiltakozási hullám ugyanakkor azért volt fontos, mert Amerikában a Legfelsőbb Bíróság kilenc tagját élethosszig választják. Emlékezetes, hogy ez a szervezet döntött 5-4 arányban a melegházasságról 2015-ben, nem függetlenül az akkori demokrata többségtől. Mivel most a republikánusok kerültek többségbe, így az olyan fontos kérdésekben, mint az abortusz, vagy a fegyvertartás kérdése, a konzervatív értékrend képviselete lesz erősebb, ami a Nyílt Társadalom rögeszméjét zászlajára tűző Sorosnak nyilván felér egy kisebb infarktussal.
  4. Azon túl, hogy a tényleges erőszak minden formáját el kell utasítani, néhány egyéb, a #metoo-politikai kampányból a meglévő társadalmi rendbe átszivárgó mellékterméket érdemes megvizsgálni:
    1. A Harvey Weinstein nevével fémjelzett metoo kampány egyik kirobbantója és egyben kulcsfigurája, Asia Argento olasz színésznő volt, aki akkor az Európai Parlament nőnapi konferenciáján felszólalva megrázó beszédében elmondta, hogy bár mérhetetlen fájdalommal jár, ha az ember küzdeni kezd az igazáért, de változásokat csak akkor érhetünk el, ha a személyes kockázatokon felülemelkedve harcolunk. Ma már tudjuk, hogy Argento is szexuálisan visszaélt hatalmával az akkor még kiskorú színésszel, Jimmy Bennettel szemben, akinek hallgatásáért 380 ezer dollárt is fizetett.
    2. A megkérdőjelezhető hitelesség és az ártatlanság vélelme mellet egy új jelenség is felütötte fejét, amikor a híres és gazdag férfiakkal lefekvő nők egy kis extra pénzt szeretnének még utólagosan kisajtolni korábbi szolgáltatásaikért. Ez történt Cristiano Ronaldoval is, akinek bár számtalan modell megfordult már az ágyában, ám egy 2009-es Las Vegas-i eset miatt most mégis újra indult ellene a nyomozás, ugyanis a nő utólag úgy értékelte a szexuális aktust, hogy abba ő nem egyezett bele. Ez ugye messzire mutat, mert innentől kezdve minden gazdag és híres férfinak a jelek szerint írásos beleegyezést kell kérnie éppen aktuális partnerétől, bár a már megtörtént események alól ez még nem jelent feloldozást.
    3. Mivel a média ebben az időszakban a szexuális zaklatás kérdésétől volt hangos, ezért a társadalom egyes rétegei könnyen értelmezhették úgy, hogy ez az elfogadott és támogatott irány. Ennek aztán lehet egy olyan következménye is, mint a megvádolt vízilabdázók esete, amikor is két tiszteletre méltó családapát éri a vád egy 11 éves, problémás gyerek részéről, hogy megerőszakolták őt. Ebből a megközelítésből lényegtelen, hogy az ötlet tőle származott, vagy esetleg ő is csak eszköz volt mások kezében, hogy lejárassák őket, de a végeredmény így is tragikus minden esetben. Tárgyalás előtti ítélet, amikor maga az ítélet megegyezik a váddal. Mert amíg ezeket a bíróságok helyett a nyilvánosságban kezeljük, addig teljesen mindegy, hogy a megvádolt személy végül ártatlan, az ellehetetlenítése a közvélemény által már megtörtént. A politikai eszköztárban értem ennek a jelentőségét, ám a média munkásai is érezzék át felelősségüket, amikor egy politikai cél kiszolgálásához a társadalomra szabadítanak egy beláthatatlan következményekkel járó jelenséget.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén