agitatio

kitekintés a világra

Kategória: Alapfogalmak

A birodalmakról

A miniszterelnök október 23-ai beszédében utalt az Európai Unió Európai Birodalommá történő átalakításának vágyáról. Ez nem új keletű cél a kontinens történelmében. Többen próbálkoztak már vele, gondoljunk csak az ókori Rómára, Napóleonra vagy éppenséggel Adolf Hitlerre. A jelek alapján a szándék világos, de nézzük meg a birodalomépítés realitását és várható következményeit történelmi kitekintésből.

“Európát nem az öntudatos nemzetek, hanem a birodalomépítési vágyak vitték tévutakra. A birodalomépítési kísérletek és kísérletezők felelősek a XX. századi szörnyű háborúkért, a tengernyi szenvedésért és a virágzó Európa többszöri feldúlásáért. A nemzeti és a nemzetközi szocializmus, a fasizmus és a kommunizmus mind birodalmi vágyálmokat kergettek. Nemzetek feletti ideák, olvasztótégelyben előállított, új típusú emberfajták, soha nem látott léptékű üzleti profitok és a mindezt garantáló globális, vagyis birodalmi kormányzás” – mondta beszédében Orbán Viktor. Kemény állítások, amelyek  alapján a következő hónapok eseményei döntően befolyásolják Európa jövőjét. Éppen ezért vegyük történelmi górcső alá az elhangzottakat, és próbáljuk meg megjósolni, hogy ilyen törekvésekkel milyen jövő várhat az európai, és benne a magyar emberekre.

Ehhez elsősorban Matolcsy György kiváló művét, az Amerikai Birodalom elnevezésű könyvet hívom segítségül, amelyben a szerző arra keresi a választ, hogy a mai világrend, vagyis az amerikai globális világhatalom kialakulásához milyen lépcsők, történelmi események vezettek, és hogy mit jelent ez a mai kor számára. Nem utolsó sorban pedig arra, hogy ezek milyen következtetések levonására kell, hogy sarkalljon bennünket, akik tanulni szeretnénk belőle.

Első lépésként vessünk egy gyors számvetés az emberi történelem legismertebb birodalmairól, amelyen keresztül közelebb kerülhetünk a birodalmi gondolat alapvető természetszerűségeihez.

 

Történelmi példák

Az európai történelmet számos birodalmi törekvés kísérte végig, amelyekben közös volt, hogy mindig az erőforrások megszerzéséért folytatott háborúk jellemezték. A föld, a nyersanyag és a munkaerő mind olyan erőforrás, amelyek megszerzése a kontinens szárazföldi hegemóniájára, és területi egyesítésére tett kísérletként értelmezhető. Az első, és minden kétséget kizáróan a mai birodalmi felfogásra a legnagyobb befolyással a Római Birodalom hatott, amely egy két pillérre épülő mediterrán tengeri hatalomként értelmezhető. Az egyik pillért a szárazföldi haderő, a másodikat pedig a tengeri flotta, és az általa biztosított kereskedelem jelentette. A három kontinens kereskedelmét összekötő Földközi-tenger feletti uralom biztosította a birodalom működéséhez szükséges erőforrások rendelkezésre állását, azonban az anyagi javakra épülő birodalom mellett kiépült egy láthatatlan, szellemi birodalom is, amely fölötti ellenőrzés szintén Róma kezében összpontosult. A birodalom provinciáira küldött római polgárok révén pedig ez a szellemi birodalom tovább terebélyesedett a birodalom törvényei, latin nyelve, építészete, életmódja és szokásai, kereskedelme valamint egyéb szellemi és kulturális befolyása révén. Ezt tekinthetjük a puha hatalom eszközeinek, amelyek a birodalom bukása után elvesztették jelentőségüket. Egészen pontosan átadták helyüket egy másik  szellemi és gondolati – tehát láthatatlan – birodalomnak, amelyet kereszténységnek nevezünk. És bár számos kísérlet volt még a kontinens látható birodalommá történő átalakítására, ezek végül mindegyike kudarcot vallott és csak a szellemi örökség maradhatott tartós.

Ennek következő, nagyobb horderejű kísérlete a Német-római Birodalom volt, amely a kereszténység szellemi birodalmát a katonai hatalomra alapozott birodalom egyesítésével volt hivatott megvalósítani, de a birodalom, annak föderalista megvalósulása miatt végül kudarcot vallott, és sohasem töltötte be azt a szerepet, amelyet szántak neki.

Ezt követően a következő, birodalmi hatalommal rendelkező állam a muszlimokat 1492-ben Granadából kiűző, és ezáltal egyesülő Spanyolország volt, amely Kolumbusz révén éppen ebben az évben fedezte fel Amerikát. A következő 120 évet pedig Spanyolország, valamit a Habsburgok európai hatalma fémjelzi, amely egészen 1618-ig, tehát a harminc éves háború kezdetéig tartott. A spanyol és osztrák Habsburgok szerették volna megkaparintani az Európa feletti egyeduralmat, ezért az 1618-48 közötti vallási háború valójában az egyeduralomért folytatott háború is volt. Franciaország azonban a protestáns országokkal kiegészülve legyőzte a Habsburgokat, és ezzel kezdetét vette a francia befolyás megerősödése a kontinens életében. Ennek tetőpontját minden kétséget kizáróan a 19. század eleje jelentette, amikor Bonaparte Napóleon császárra koronázta magát, majd katonai uralma alá hajtotta az egész kontinenst. Uralkodását azonban nemcsak katonai hadjáratai fémjelezték, hanem az általa kialakított – részben a felvilágosodás eszméire alapozott – közigazgatási rendszer, polgári törvénykönyv, igazságszolgáltatási és pénzügyi rendszer megalapítása is, amelyek letették az alapjait a modern Franciaországnak, másrészt példaként szolgáltak a világ más országainak berendezkedéseinek kialakításához is. A látható és láthatatlan hatalomról pedig így vélekedik a franciák egykori császára: “Két hatalom létezik a világon, a kard és a lélek. Előbb-utóbb a lélek mindig győz a kard felett.”

Napóleon 1815-ös vereségét pedig a száz éves Brit Birodalom felemelkedése és virágzása követte. A korábbi birodalmaktól eltérően a britek hatalma azon az egyébként kényszerű felismerésen alapult, hogy Európát szárazföldön, erővel nem lehet egyesíteni. Így az ő birodalmuk merőben más pilléreken nyugodott. A kontinentális status qou megőrzése ugyanis nem a szárazföldi, hanem a tengerek feletti ellenőrzésen alapult, ráadásul az erő helyett inkább a kereskedelem nyelvét beszélték. Fontos különbség még, hogy immár nem csak regionális, hanem globális szereplőként igazgatták birodalmukat. És ha a Rómaikra igaz volt, hogy láthatatlan hatalmuk terjesztésével őrizték meg vezető pozíciójukat, akkor a britekre ugyanez hatványozottan az. Gyarmataikon elterjesztették az angol nyelvet, az angol földbirtokrendszert, felépítették az angolszász bankrendszert, meghonosították a csapatsportokat, képviseleti gyűléseket szerveztek, elterjesztették a brit szokásokat és divatot a helyi elit körében. Az egyéni szabadságeszme is érvényesült, ugyanis a gyarmatokon nem rabszolgák dolgoztak, hanem fizetett szolgák. És mivel a brit tisztségviselők elkülönülten éltek a gyarmati világtól, így meghagyták a gyarmatokon található hagyományos kapcsolatrendszereket és érintkezési módokat. Ez jelentős különbséget jelentett a többi telepeshez képest, akik az angoloktól eltérően nem képviseleti intézményrendszereket építettek fel, hanem örökletes arisztokráciákat. Ezen angol jogi, pénzügyi és politikai intézmények exportálása és a gyarmatokon történő meghonosítása építette fel végül a Brit Birodalmat, ahol a szabad költözés, a kereskedelem szabadsága, a kiegyensúlyozott költségvetés és a jogbiztonság olyan előrelépést jelentett a többiek által gyarmatosított területekhez képest, amely érdeknek tekintette a britek jelenlétét  az adott országban még akkor is, ha azok szépen lefölözték a gyarmatokkal történő kereskedelem hasznát. Ez a fajta birodalmi berendezkedés aztán példaként szolgált az őt követő, a mai kor egyetlen világhatalommal rendelkező birodalmának, vagyis Amerikának.

A Brit Birodalom hegemóniája lényegében 1914-ig tartott, amikor az 1871-ben egyesített Németország a második ipari forradalomhoz történő csatlakozása után annyira megerősödött, hogy a meglévő erőviszonyok felrúgásával meghatározóbb szerepet követelt magának a világot irányító hatalomból. A német törekvés ismét a szárazföldi hegemónia megszerzésére irányult, ám éppen emiatt, kudarcra is volt ítélve, hiszen a történelem tanulsága, hogy egyetlen európai szárazföldi erő sem képes önmagában az uralma alá hajtani a kontinenst. A háborúnak azonban olyan következményei lettek, amelyek aláásták a Brit Birodalom egyeduralmát. Ugyanis hiába kerültek ki katonai győztesként, a korábbi világ hitelezőjének pozíciójából a világ legnagyobb adósaivá váltak, amit a gazdaságban tapasztalható munkanélküliség és infláció csak tovább fokozott. Ezt követően pedig Amerika vált a világ leggazdagabb nemzetévé, akinek tengeri flottájának mérete immár megegyezett a britekével. Az igazi fordulatot azonban a második világháború, és annak lezárása hozta, amelyben Amerika a segítségéért a Brit katonai támaszpontok feletti ellenőrzést kérte, és természetesen kapta is cserében, ami által a Brit Birodalom utolsó maradványai is egy új hatalom kezébe kerültek. Amerika szerencséje, hogy a világ vezető hatalmáért folytatott harcot nem az akkori vezető britek ellen kellett vívnia, hanem éppen őket segítve, a németek ellen. Ezt követően azonban még meg kellett vívni a második világháború másik nagy nyertesével, a Szovjetunióval is, azonban ez a küzdelem már nem az erőforrásokért folyt, hiszen azok lényegében korlátlanul álltak mindkét fél rendelkezésére, hanem az egyedüli világhatalom megszerzéséért. Ilyen tekintetben nem is csoda, hogy ez a szembenállás a hidegháború formáját öltötte, hiszen az mindkét nagyhatalom politikai, társadalmi és gazdasági érdekének megfelelt. Amerika számára a háborús készenlét biztosította a gazdasági konjunktúrát és a társadalmi stabilitást, míg a Szovjetunió számára a frissen megszerzett birodalom megőrzését tette lehetővé. Az állandó fegyverkezési versenyt végül a tervutasításos gazdálkodás nem bírta a kapitalizmussal, így Amerika az évszázad harmadik világháborújából is győztesként került ki, és ezúttal már kihívó nélkül maradt.

 

Egypólusú világrend, vagyis az Amerikai Birodalom

Ahogy végigtekintettük a történelmet, akaratlanul is az az érzésünk támadhat, hogy az Amerikai Birodalom lényegében egy kitűnő tanuló, aki nagyszerű érzékkel csente el a korábbi birodalmak hasznos vonásait, és a kor kihívásainak megfelelően a saját képére formálva és továbbfejlesztve építette be azokat saját rendszerébe. És valóban, ha Amerika vezető politikai intézményeire gondolunk, akkor azt tapasztaljuk, hogy azok nemcsak működésükben, a kongresszus és szenátus vonatkozásában elnevezésében, de még építészeti stílusában is a Római Birodalmat eleveníti fel számunkra. Ezeknél a jelképeknél persze sokkal fontosabb a tartalom. A Brit Birodalommal sok hasonlóságot mutató Római Birodalom történelmében ugyanúgy a tengerek feletti ellenőrzés jelentette a kereskedelem alapját, mint manapság, és a szellemi birodalom éppolyan jelentőséggel esett latba, mint ma a Hollywoodi filmek, vagy az amerikai termékek és szolgáltatások fogyasztásából áradó életérzés. Azonban a különbségek is legalább ennyire szembetűnőek. Míg a Brit Birodalom a nemzetközi kereskedelmet szabályozta, és gyarmatok fenntartásával tett szert kereskedelmi előnyre, addig az Amerikai Birodalom a kereskedelem helyett már a pénzügyi rendszer szabályozását tartja elsődlegesnek, valamint a gyarmatok helyett a szabad országokkal történő kétoldalú kereskedelemben érdekeltek. Szintén különbözőség, hogy a Római Birodalom második pillére a tengeri fölény mellett a szárazföldi hatalom volt, úgy ez az Amerikai Birodalom esetében már inkább a tudás és információ feletti ellenőrzést jelenti. És amíg Róma a polgárok provinciákra való küldésével teremtette meg kulturális fölényét, addig ma ez éppen ellenkezően zajlik, Amerika igyekszik magához vonni mindent, ami értékkel bír: tőkét, kereskedelmi terméket, és ami a legfontosabb, a világ legtehetségesebb koponyáit.

Amerika fordítva másolja Rómát, aki a provinciák féken tartása végett a nyers katonai erőt alkalmazta. Amerika ezzel szemben az érzelmek, a szellemi áramlatok, a gondolatok, a divatok a magatartás- és életmódminták átvételén keresztül kísérli meg a birodalomhoz kötni a világ távoli pontján élő polgárokat és közösségeket. A nyers hatalom helyett elsősorban a puha hatalommal húzza magához őket, ezek közül is kiemelt figyelemmel a tehetséges és szorgalmas embereket. És bár a legfőbb hatalmi eszköze a fent említett puha hatalom, azért naivitás lenne azt feltételezni, hogy egy világbirodalom vonakodna bevetni bármilyen eszközt, ha érdekei úgy kívánják.

 

Az aszimmetrikus globális gazdasági rend 

A második világháborút követően általános nemzetközi gazdasági konjunktúra vette kezdetét, nem függetlenül a háború okozta károk helyreállításától. A fejlődés lényegét tekintve abból származik, hogy a világ legerősebb gazdasági hatalma, vagyis Amerika, megnyitja piacait a világ feltörekvő részeinek, akik a termékeiket így exportálni tudják, ami által felgyorsul a gazdasági fejlődésük. Ezek az áruk és szolgáltatások a globális piacgazdaságban találnak gazdára, amelynek működését nemzetközi pénzügyi szervezetek felügyelik, úgymint a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank és a Világkereskedelmi Szervezet. Vagyis a globális piacgazdaság játékszabályait Amerika határozza meg, akárcsak annak alapelveit és alapvető intézményeit. A felügyelő szervek feletti ellenőrzése mellett a legfontosabb játékszabály, hogy a világ vezető valutája a dollár, vagyis a nemzetközi elszámolások egy ország nemzeti valutájában történnek. Ez azért annyira lényeges, mert a dollár árfolyam-, és kamatpolitikájában a világgazdaság egyetemes érdekeit képviselő döntések helyett amerikai döntések születnek.

A második legfontosabb pénzügyi innováció, hogy a piacok globális megnyitásával bár Amerika folyó fizetési mérlege hiányt mutat, hiszen a vele kereskedő államok nyernek az exporton, azonban ez csak elméletileg jelent tőkekiáramlást az országból, ugyanis ezek az államok a kereskedelmi többletüket amerikai befektetésekben helyezik el. Kína az amerikai adósság 6, míg Japán 5%-át birtokolja, amely befektetések értékeit, hozamát és árfolyamát az Amerikai Központi Bank szerepét betöltő FED határozza meg. Piacot ad számukra, hogy árut, tőkét és humán erőforrást kapjon cserébe. Ezt a fajta ikerdeficitet mutató gazdaságpolitikát (mert a folyó fizetési mérleg hiánya mellett a költségvetése is negatív) minden közgazdasági alapelv tiltana, de nem Amerika esetében, amely uralja a globális pénzpiacokat. Ha úgy tetszik, az áruk kereskedelmének elsősége helyett figyelmét a pénzpiacok feletti ellenőrzés fontosságára összpontosítja, amit kiegészít egy harmadik globális piac is, az információk és tudás piaca. Noha az áruvilágban Amerika deficites, a pénzvilágban már kiegyenlíti a hiányt, sőt irányítja az újraelosztást, míg a tudás, az információk és a médiatermékek területén egyértelmű többletet mutat. Amerika ezen a három területen összehangolt stratégiát követ, míg versenytársai az áruvilágra koncentrálnak.

A dollár világvalutát betöltő szerepkörének van még egy fontos vetülete, amelyre mindenképpen szükséges kitérnünk. Ez a már előbb említett költségvetési hiány mellett a globális kereskedelemben is fontos szerepet tölt be, ugyanis ha a dollár Amerika nemzeti valutája, akkor annak nemcsak kamatpolitikájára, hanem mennyiségére is befolyást gyakorol. Ez a közgazdaságban a klasszikus pénzügyi kereslet-kínálat egyensúlyát jelenti. Vagyis egy ország rendelkezésre álló pénzmennyiségének, vagyis a kínálatnak összhangban kell lennie a gazdasága által megterelt áruk mennyiségével, ellenkező esetben a valutája leértékelődik. Ezzel gyakorlatilag meg lehet akadályozni, hogy egy ország jegybankja túl sok bankót nyomtasson, amivel finanszírozni tudná az állam adósságát. De mi történik akkor, ha a nemzeti valutád mögött nem csak az országodban megtermelt javak állnak, hanem mivel világvalutával rendelkezel, ezért végső soron az egész világban megtermelt áruk mögötti fedezetet tudod biztosítani? Akkor gyakorlatilag az történik, hogy bármennyi pénzt tudsz nyomtatni anélkül, hogy a valutád értékét vesztené. Azt hiszem nem szükséges tovább ecsetelni, hogy ez mekkora előnyt jelent Amerika számára.

 

Amerika, a geopolitikai stratéga

Az imént már áttekintettük az amerikai hatalom két legfontosabb alapkövét, vagyis a puha hatalmat, valamint a globális pénzügyi rendszer feletti őr szerepkörét, azonban a hatalomgyakorlásnak van egy másik vetülete is, amelynek alkalmazásával sikeresen tudja megőrizni világvezető pozícióját, amit szintén a Római Birodalomtól lesett el, és ami az ‘oszd meg és uralkodj-elv’ tökélyre való fejlesztett változatát jelenti. A stratégia lényege, hogy a regionális hatalmakat nem engedi, hogy globális kihívó szerepére törjenek. És mindezt nem úgy éri el, hogy erőszakkal nyomja el a feltörekvő vetélytársait, hanem úgy, hogy azok természetes kihívóit támogatja. Vegyünk ennek szemléltetésére néhány példát!

Mivel a nemzetközi kereskedelem feletti ellenőrzést a tengerek és óceánok feletti hatalom testesíti meg, ezért egy tengeri hatalom felemelkedése alapvetően rendítené meg az amerikai stratégiai érdekeket. Indiát, mint az évszázad egyik feltörekvő hatalmát szokták emlegetni méretéből, gazdasági növekedéséből és földrajzi elhelyezkedéséből adódóan. Ha India úgy döntene, hogy az őt körülvevő Indiai óceánra ki akarná terjeszteni befolyását, akkor azt jelentős haditengerészeti fejlesztések révén tudná kieszközölni. Mivel azonban a Perzsa-öbölből érkező olaj az Indiai-óceánon keresztül jut el a Csendes-óceánra, leginkább Japánba és Kínába, így ennek a tengeri útvonalnak az ellenőrzése kulcsfontosságú. Ennek megakadályozására pedig Amerika a legolcsóbb és legkézenfekvőbb módot választaná, vagyis a szomszédos, és Indiával hagyományosan rossz kapcsolatokat ápoló, egyébként atomhatalom Pakisztán megerősítését. Ennek következtében India hadiipari költségvetését kimerítené a szomszédos, szárazföldi hatalom elleni felkészülés, így nem maradna érdemi forrása haditengerészetének megerősítésére.

Hasonló helyzet alakulna ki Japán vonatkozásában is, amely a ’60-as évektől kezdve, nem függetlenül az Amerikába irányuló exporttól, folyamatosan növelni tudta gazdaságát. Ezt követte a ’90-es évek stagnálása, amely az amerikai pénzügyi politika eredménye volt, ugyanis az egyre növekvő gazdasági erejű Japán szemet vetett a feltörekvő kelet-ázsiai országokra, és egy közös gazdasági struktúrába akarta bevonni őket. Ennek hatására az amerikai kormány jelentősen felértékelte a dollár japán jennel szembeni árfolyamát, aminek következtében 43%-kal nőttek a térségbe irányuló amerikai befektetések. 1997-ben a hírhedt tőzsdei spekuláns, Soros György annak a véleményének adott hangot, hogy valami baj van a thaiföldi nemzeti valutával. A futótűzként terjedő hír hallatára mindenki szabadulni akart először a thaiföldi, majd a malajziai és indonéziai valutájától, és az országok gazdasági rendszerei 1999-re összeomlottak. A válságból aztán a sikeres gazdaságpolitika, de sokkal inkább a Nemzetközi Valutaalap konszolidációs programja húzta ki őket. Az átalakítás révén az országok pénzügyi rendszerei a globális pénzpiacokhoz, vagyis az amerikai pénzügyi rendszer irányítása alá kerültek. Ez azonban a történelem, és az alkalmazott eszköz is pénzügyi jellegű volt, ám Japán továbbra is kihívást jelent Amerikára. Ennek fékezésére, az előbbi példához hasonlóan a természetes földrajzi ellenfelét tudja használni, vagyis Kínát – és fordítva. De hasonló hatalmi egyensúly-központokat tudunk felfedezni Argentína-Brazília vagy Irak-Irán vonatkozásában is – az Iránnal szembeni hatalmi játszma éppen a gyengélkedő Iraknak köszönhető.

A stabilitás fenntartásának ugyanakkor vannak pozitív hozadékai is. Amerika ugyanis úgy gyakorolja világbirodalmi szerepkörét, hogy cserébe ad is. Nem függetlenül az amerikai nép egyéni szabadságon alapuló gondolkodásától, ám azt lényegesen meghaladva hajtva végre a köznyelv által csak demokráciaexportnak aposztrofált stratégiáját. Ugyanis szabadon kereskedni csak azzal lehet, aki szabad, így a demokratikus államformák minél szélesebb körű elterjedése újabb piacok bevonását jelenti a globális piacgazdaságba. És míg a Brit Birodalom gyarmatosítása minden előnye mellett is egy zéró összegű játszma volt, vagyis hogy a megtermelt hasznok egy része a gyarmatosítóknál realizálódott, addig az Amerika által kínált megoldás egy win-win helyzetet okoz mindkét fél számára. Hiszen a globális pénzügyi rendszerbe bekapcsolt államok a gazdasági növekedésüket fejlesztő felvevő piacot kapnak Amerikától, addig ők ezért a bekapcsolásért áruval, tőkével, és ami a legfontosabb, hasznos munkaerővel fizetnek – vagyis, hogy a lehetőségek magukhoz vonzzák a legtehetségesebb fiatalokat. Amerika kereskedni akar a világgal, és nem leigázni azt. Jelentősen szimpatikusabb hozzáállás ez, mint korábban bármely birodalom uralkodási elképzelése.

 

Civilizációs hullámok

Alvin Toffler munkájának érdeme a civilizációs hullám-elmélet. Az elmélet lényege, hogy a történelem egymást követő hullámok sorozatából áll. Akárcsak a fény és az anyag, úgy az idő is hullámszerű, és ennek kihatása a történelemben is érzékelhető. Az elmélet fizikai szemléletű megközelítését nem tudom kérdőre vonni, azonban a történelemre vonatkozó megközelítése logikusnak tűnik. Az első hullám volt az agrárforradalom, amely előtt az emberiség kis, rendszeresen vándorló csoportokban élt, és vadászattal, gyűjtögetéssel tartotta fenn magát. A tízezer évvel ezelőtti agrárforradalom következtében a föld művelése révén egy új életmód jelent meg, aminek következtében az emberiség falvakban, majd kisebb városokban telepedett le. Az agrárforradalmat követte a 17. században a második nagy civilizációs hullám, az ipari forradalom. Ennek a hullámnak az elején még együtt élt a korábbi agrárcivilizáció és az új ipari civilizáció, hogy később a városi léttel ez utóbbi vegye át a vezető szerepet. Mostanra az első hullám gyakorlatilag levonult és megjelent a harmadik civilizációs hullám. A tudásra és információra épülő hullám, ami a második világháborút követően indult útjára. Az elméletből az is látható, hogy a civilizációs hullámok egyre inkább gyorsulnak, idejük lerövidül. Ma a világ fejlett országaiban a második és a harmadik hullám egyszerre van jelen, míg a feltörekvő országokban, például Kínában és Latin-Amerikában a mezőgazdasági és ipari civilizáció található meg. A reménytelen helyzetben lévő, főként afrikai országokban még alig indult el a második civilizációs hullám.

A 19. századi Európában a technológiai fejlődés együtt járt a városok bővülésével, az egyre gyorsuló közlekedéssel, valamint a tömegoktatás elterjedésével. A folyamatosan letűnő mezőgazdasági civilizáció, valamint az új ipari civilizáció összeütközése elkerülhetetlennek tűnt. Már ekkor arra lehetett következtetni, hogy vezető összecsapás az osztályok között fog meghúzódni, ám az évszázad végére az iparosodó országok feltaláltak valamit, ami közömbösíti az osztályharcot, ez pedig a nemzet volt. A nemzet összebékítette az osztályokat, így nem a társadalmakon belüli konfliktus, hanem a nemzet előretörése miatt a belsőből külsővé változott konfliktus vált az ipari civilizációs hullám legerősebb összecsapásává. Mivel a tudásra épülő új civilizációs hullám rendkívül gyorsan nyer teret, óriási előnyöket biztosítva az elsőknek, így könnyen megismétlődhet az ipari civilizációs hullám térhódítása során tapasztalt nemzetközi konfliktusok sora. Ám ennek terepe ugyanúgy, ahogy korábban is, a nemzetek nyújtotta keretek lesznek, így a nemzetek gyengítése helyett azok erősítése kell, hogy a legfontosabb célkitűzés legyen. Legalábbis egy sikerorientált politikai stratégiában.

Az információra és tudásra épülő harmadik civilizációs hullámban az az ország lesz sikeres, amelyik minél több tudást, információt, képzelőerőt, ízlést és általában szellemi erőforrást használ fel a gazdaságban, és minél kevesebb nyersanyagot, energiahordozót és általában anyagi erőforrást. Azonban az információ és tudás erőforrásának a korlátlanságon kívül van egy másik tulajdonsága, vagyis hogy azok a megosztással gyarapodnak. Ennek a gondolatnak a sharing economy révén ma már létező üzleti modellje is van.

Az információra és tudásra épülő harmadik civilizációs hullámba belépő országok között a verseny helyét átveszi a kényszerű együttműködés, mivel az információ, mint erőforrás is a fogyasztással bővül. Tehát a hagyományos erőforrásokért (föld, nyersanyag, munkaerő) folytatott küzdelem, vagyis a háború is megszűnik ezen fejlett, az iparosodásból továbblépő országok között. Tehát nemcsak azért szükséges a nemzetállamok létezése, hogy a harmadik civilizációs hullám konfliktusait kezelni tudja, hanem hogy a kölcsönös együttműködésből származó gyarapodást a legnagyobb szinten kiaknázza. Ez azonban tekinthető az Európai Unió létrehozásának egyik liberális alappillérének cáfolataként is, mert a közkeletű hiedelem szerint azért szükséges az integráció bővítése, a nemzetállamok megszüntetése, mert azok felelősek Európa háborúiért. A valóság ezzel szemben az, hogy mivel az erőforrásokért folytatott küzdelem, vagyis a háború mar a nemzeti gondolat 19. századi megszületése előtt is létezett, így az országok közötti háborúk felelőse nem a nemzeti gondolat, hanem mindenkori birodalmi törekvés volt. Ez pedig összefüggésben áll a miniszterelnöki beszédben elmondottakkal.

 

A tudás: hatalom

Korábban szó volt róla, hogy az Amerikai Birodalom második tartópillérét a tengerek feletti ellenőrzés mellett nem a szárazföldi hatalom, hanem a tudás, az információ és kommunikáció feletti ellenőrzés adja, ami egyben a harmadik globális pénzügyi piacot is jelenti az áru és pénzügyi mellett. Ennek eszköze a már korábban is hangsúlyozott agyelszívás. Ma az amerikai egyetemek, valamint katonai központok akkora költségvetési támogatással működtetik kutatásaikat, amelyeket a világ bármely országában még elképzelni sem tudnának. Azért fontos a K+F szektor állami támogatása, mert olyan területeken is sikert érhetnek el, ahol a profitorientált magánvállalkozások a bizonytalan megtérülések következtében nem fektetnek be. A kiemelkedő anyagi feltételek következtében pedig a világ minden pontjáról magukhoz vonzzák a tehetséges fiatal kutatókat, akik az Amerikában eltöltött ösztöndíj után csak meglehetősen kis százalékban térnek haza.

Így valóban meg tudják valósítani a tudás, az információ és kommunikáció feletti ellenőrzést. Gondoljunk csak a világ vezetői tech-cégeinek igazgatóinak és fejlesztőinek bevándorló hátterére, vagy gondoljunk a globális tudás és kommunikáció kapcsán a Google-re, vagy a facebook-ra. Már is láthatjuk, hogy mekkora, behozhatatlannak tűnő előnnyel rendelkezik ezen a téren Amerika már most.

Azonban akad itt egy probléma is. Ugyanis ha a vagyon alapja a tehetség, akkor ez összeütközést generál a két amerikai alapelv, vagyis a magánvagyon korlátlansága és az egyenlőség között. Mivel a tudáson alapú szabad vagyon korlátlansága társadalmi egyenlőtlenségeket szül, vagyis kevesek kezében összpontosul a vagyon jelentős része, akkor az a tömegdemokráciák arisztokratikus demokráciákká történő átalakulását jelenti. Érdekesség, hogy Amerika születésénél Alexis Tocqueville még a többség uralmától féltette az egyént, az egyéni véleményt, a szabad gondolkodást és a szabad szellemet. Ha ma látná, hogy az erőforrások felett rendelkező kisebbség hogyan képes befolyásolni a többség akaratát, azt hiszem nem lettek volna ilyen kételyei.

 

Európai Birodalom

Miután alaposan áttekintettük a birodalmak kialakulásának és működéseinek sajátosságait, górcső alá vettük a világunkat meghatározó Amerika Birodalmat, vessünk egy pillantást Európára, és egy Európában kialakuló új birodalom lehetőségeire. Az első kérdés, amit meg kell válaszolnunk, az az, hogy egyáltalán létezik e ilyen birodalmi törekvés. Ha figyelembe vesszük a politikai alaptételt, ami szerint minden föderációból konföderáció lesz, akkor a kérdés megválaszolását illetően nem is lehet kétségünk. Ha ehhez hozzávesszük még az integráció erősödéséről, és az Európai Egyesült Államokról szóló beszédeket, akkor minden maradék kétségünk szertefoszlik.

Az elsődleges kérdés tisztázása után tekintsük meg ennek a birodalomnak a működési feltételeit és lehetőségeit. Mivel a mai korban Amerika vonatkozásában már van egy meglehetősen jó referenciánk, így adja magát a lehetőség, hogy ahhoz viszonyítva próbáljuk meghatározni ennek a kialakuló új államalakulatnak a kereteit. Az összehasonlítás azért is tűnik helytállónak, mert Európa számos esetben látványosan másolja Amerikát. És bár meghatározó katonai erő nélkül esélye sincs globális szereplővé válni, azonban néhány jól működő elemet átvehet az Amerikai Birodalomtól.

Láthattuk, hogy az Amerikai Birodalom milyen mechanizmusokon keresztül vonja magához a megtermelt árut, tőkét és munkaerőt, de mivel Európának hasonló rendszer felépítésére egyelőre nincs lehetősége, vegyük számításba a legkönnyebben megvalósítható és legfontosabb elemet, az agyelszívást. Ma az Európai Unióban kétségkívül működik az agyelszívás mechanizmusa, azonban a globális hatáskör helyett a regionális jellemzi, így a tehetség a kvázi birodalom perifériájáról, tehát a Közép-Kelet Európai régióból vándorol a fejlettebb Nyugat-Európai országok irányába. A piacok nyitásáért és a munkaerő elszivárgásáért persze az EU is fizet kompenzációként strukturális alapoknak keresztelt fejlesztési pénzeket, ez azonban csekély kárpótlásnak tűnik az amerikai változathoz képest.

Mivel a népesség csökkenése egész Európát érintő folyamat, így az utánpótlást immár külső forrásokból kellett biztosítani. Az elképzelés szerint az új munkáskezek immár Afrikából és a Közel-Keletről származnának. De álljunk meg egy pillanatra és vessük össze ezt a bevándorlási politikát az Amerikai Birodalom által alkalmazottal. Most eltekintenék a megvalósítás bürokratikus akadályaitól és csak az alapvető elképzelést vetném össze az amerikaival. Az első szembeütköző probléma, hogy nem a harmadik civilizációs hullámra való készülést szolgálja, ugyanis a tudás helyett inkább az ipari forradalomra jellemző munkaerő betelepítése zajlik. Ez az első kardinális hiba. A második, hogy az amerikaival szemben az európai ígéret nem az önmegvalósításról, hanem egy kényelmesebb életről szól, ami nem a teljesítményt ösztönzi, hanem a szociális biztonságot nyújtó egyenlőségen keresztül a bevándorlásra inkább a kontraszelekció érvényes. A harmadik, és talán legnagyobb probléma, hogy Európa mintha nem ismerné a puha hatalom alkalmazását, így az ide érkezők integrációjának legfontosabb ismérve nem a közös szellemi hatalom kiterjesztésén, hanem a bevándorlók identitásának megőrzésén alapulna, illetve kellene alapulnia. És bár Európa elképzeléseiben az Amerikai Birodalom bevándorláspolitikáját másolná, lényegében minden hibát elkövet, hogy még véletlenül se hasonlíthasson rá. Ugyanis a bevándorlás eszköz, nem pedig cél. És bár az amerikai integrációban is létezhet olyan közösség, amely elsődlegesnek tartja meg saját identitását és életmódját, de ők lennének az indiánok, akik a rezervátumokban élnek.

Szintén érthetetlen különbség, hogy míg Amerika a határain kívül szűri meg a belépésre jogosultak körét, addig ugyanezt Európa úgy képzelte el, hogy előbb beengedi, majd utána kimazsolázza a munkára alkalmasak körét. Ez aztán újabb felesleges, és elkerülhető konfliktusokat szül. Európa legnagyobb problémája, hogy egy dogmatikus politikai ideológia tartja fogságban, amely nem engedi számára az egyének közötti különbségtételt. Azt láthatjuk, hogy a liberális embertípus a kommunista egyenember reinkarnációja, csak ezúttal a törekvést ellenzőkkel szembeni megbélyegzésben az osztályellenességet felváltotta az idegenellenesség vádja.

Figyelő szemeinkkel azt is láthatjuk, hogy a szellemi, viselkedésmódbeli minták mágnese helyett erővel próbálja keresztülvinni akaratát a birodalmi törekvesei közé tartozó országok, vagyis az uniós tagok között. Miután már nem vonzó életmódbeli felfogása, vagyis multikulturális ajánlata, így a meggyőzés helyett kényszeríteni próbál, amit némiképp cinikus módon szolidaritásnak hív.

Az Európai Birodalom alapja, tehát a német-francia tengely sem tűnik jelenleg elég erősnek ahhoz, hogy véghezvigye grandiózus tervét. Két pillérre közül az egyik, vagyis Angela Merkel már kidőlt, és kérdéses, hogy a másik vezető az ambícióin kívül mennyire tekinthető erősnek, ugyanis Macron népszerűsége a legfrissebb kutatások alapján jelentősen bezuhant, így nem tűnik úgy, hogy rendelkezik a reformok végrehajtásához szükséges kellő politikai erővel.

Így száll hát sírba a szabadság…

A szavazási szabályok törvényellenes megváltoztatása nélkül nem tudtak volna Magyarországon bosszút állni a 'jogállamiság' nevében."Így száll hát sírba a szabadság, tapsvihar közepette". #agitatio

Közzétette: agitatio – 2018. szeptember 12., szerda

 

Ha Európa regionális szereplőből tényleg globálissá szeretne válni, akkor Oroszországgal kellene szorosabbra fűzni a kapcsolatait, hiszen az európai technológia az orosz nyersanyag erőforrásokkal ötvözve egy meglehetősen erős világhatalmi tényező kiépítését jelenthetné, amely Amerika vezető szerepére is kihívást jelentene. Nem véletlen, hogy az amerikai politika, diplomácia, hírszerzés és gazdasági erő mindent bevet ennek elkerülésének érdekében. A katonai és politikai együttműködés helyett azonban elsősorban a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokra gondoltam, amiket azonban mindentől függetlenül érdemes lenne bővíteni. De legalábbis a jelenlegi szankcióknál mindkét fél számára kifizetődőbb lenne.

Persze ez óriási kockázatot is jelent, hiszen Amerika a birodalmi status quo-jának megtartása érdekében nem hagyná egy ilyen vetélytárs megszületését, éppen ezért a már korábban tárgyalt tudás és információ alapú civilizációs hullámban az együttműködésnek kellene az atlanti kapcsolatok mozgatórugójának lennie. Ehhez képest egy árupiaci kereskedelmi háború kezd kibontakozni az Európai Unió és az Amerikai Birodalom között, amely küzdelemnek nem kétséges, hogy ki lenne a végső győztese.

Akármilyenek is, minden birodalomnak van egy közös pontja. Méghozzá az, hogy nem szívesen adja fel befolyását és hatalmát azok fölött, akiket az uralma alá hajtott. Egy Európai Birodalom esetében ez az európai országokon kívül nem is nagyon lehetne más, ahogy azt a korábbi példákban is láthattuk már. Végezetül pedig, ha megvalósul az Európai Birodalomként működő Európai Egyesült Államok terve, akkor az nem fog mást jelenteni, mint a Német Birodalom megalakulását.

Ezzel összefüggésben pedig szeretném megosztani Helmut Kohl, a német egységet levezénylő kancellár németek európai politikájára vonatkozó legfontosabb vezérelvét: “Németország vessen horgonyt Európában, de ne egy német Európa, hanem egy európai Németország megvalósítása legyen a célja.” Ezt pedig nehéz másként értékelni, mint a Nemzetek Európájának megvalósulását.

PRogresszív bajnokok

Sokan azt gondolják, hogy Donald Trump elnökké választásával a politika egy új korszakba lépett. A korábbi hagyományos politikai témákat és megoldásokat felváltották a celebvilágból ismert, népszerűségért vívott csatározások és eszközök. Bár megítélésem szerint a jelenség valós, de a PR ügynökségek által megálmodott celeb politikusok sokkal inkább a liberális oldalra jellemzőek.

A 21. század legnagyobb emberi értéke a népszerűség. Teljesen mindegy, hogy egy kereskedelmi TV-k által a közbeszédben tartott klasszikus celebről, vagy egy önerőből több 100 ezres követővel rendelkező insta-celebről beszélünk. A lényeg a népszerűség, a követők száma. Azt ugyanis a hirdetőknél aprópénzre lehet váltani. Azonban ha ez így van, miért pont a legnagyobb hatalomért, és ezáltal a legnagyobb pénzért vívott politikai küzdelemben lennének más szabályok?

A politikus népszerűségért vívott harca különben is egykorú az emberiséggel. Az vezet, akinek valamilyen okból kifolyólag több követője van, ez tiszta. A mesterségesen gerjesztett társadalmi változások azonban egy olyan politikusi rétegnek teremti meg szándékosan az utat, amely ellentmond a józan ész minden szabályának. A média által sulykolt új értékeink egytől egyig liberálisak. A cél világos: olyan világot kell teremteni, ahol kinézik a közösség azon tagját, aki nem az újonnan meghatározott – azért nem írom, hogy kialakult, mert ez a szó általában egy organikus folyamatot feltételez – értékrendet tekinti normának.

Számos ilyet ismerünk a mostanában erőltetett metoo-kampánytól kezdve a melegházasságon át egészen a bevándorlásig. A lényeg, hogy az újonnan kialakult értékrend követőinek politikai érdekképviseletre van szüksége. De az nem lehet akármilyen. A liberális tanítások annyira belénk plántálták az egyén fontosságát, méltóságának sérthetetlenségét, hogy a legkisebb konfliktusos helyzettől is azonnal görcsbe rándulna a gyomrunk. Az új önvédelmi reflex nem a megoldás sokszor valóban nehezebb keresése, hanem az érzékenység kinyilatkoztatása, hiszen az sokkal egyszerűbb. Na már most, az új emberi prototípusnak újfajta beszéd is kell, hiszen azt tanították neki, hogy az ő érzéseinél nincsen fontosabb a világon. Mivel azonban mindenkinek ezt tanították, így nem lehetséges úgy képviselni valakinek az érdekeit, hogy közben másokét megsértsem. Éppen ezért örvendhet most akkora népszerűségnek a konformista simulékonyság, ahol nem az nyer, aki a legjobban képviseli sajátja érdekeit, hanem aki úgy képes lehozni egy hivatalos beszédet, hogy közben senkinek sem lép a tyúkszemére.

Azonban néha túltolják ezt a szerepet. Mint ahogy ezen a felvételen is, ahol Trudeau kijavítja a kérdezőt, amikor az ‘mankind’-ot (emberiség angolul) említ, és helyette a politikailag sokkal korrektebb ‘peoplekind’-ot emeli be a beszélgetésbe, amivel persze a közönség tetszését azonnal elnyerni (az említett részt 0:43-tól lehet megtekinteni):

A ‘peoplekind’-dal természetesen nem az a legnagyobb baj, hogy ilyen szó nem létezik. De még csak nem is az, hogy ez egy gendersemleges kifejezés, – a man ugye az angolban férfit jelent -, hanem hogy már feltalálták a ‘mankind’ semleges változatát, az a neve, hogy ‘humankind’ (ugyanúgy emberiséget jelent), csak úgy tűnik, hogy a nagy megfelelési kényszerben valahogy kimehetett a fejéből. Azonban ha Trudeau valóban akkora feminista, emberjogi harcos stb. lenne, mint ahogy állítja, akkor nehezen elképzelhető, hogy egy ilyen ‘fontos’, modern nyelvi eredményre ne emlékezne. Ez pont olyan, mint hogy egy liberális soha nem mondaná azt a mai európai helyzetre, hogy bevándorlási válság, hanem mindig és következetesen a menekült szót használná. Jelen esetben a showman kicsit talán túljátszotta a ‘nem bántom meg senki érzéseit’ szerepét.

Ahogy az is nehezen elképzelhető egy elkötelezett, nem pedig megtervezett progresszívtól, hogy feministaként így bánjon egy nővel, ahogy az az alábbi videón látható:

Persze ez korántsem a világ legnagyobb bűne, ám amikor arra építed fel politikai karrieredet, hogy feminista vagy, mert éppen arra van kereslet, akkor nehezen elképzelhető, hogy 1) észre sem véve így fellöksz egy olyan embert, akit pont az ilyen ‘elnyomásoktól’ védesz, 2) a történtekről ügyet sem vetve úgy mész tovább, mint aki jól végezte dolgát.

De a kitalált PR-ember imázsát egyáltalán nem cáfolja az a kép, amely kialakult róla. Hiszen ha egyetlen dolgot kellene róla mondani, akkor az az lenne, hogy ő Fidel Castro fia a színes zoknis miniszterelnök. Kiváló szakemberek veszik körbe, akik pontosan tudják, hogy a marketing lényege birtokolni egy szót a vevők – jelen esetben szavazók – fejében. A probléma nem is a divatról alkotott véleményével van, hanem sokkal inkább azzal, hogy ezt a fajta véleménynyilvánítást tekinti politikának.

Trudeau, ahogy a muszlim szavazóinak kedveskedik Ramadan idején. Forrás: www.macleans.ca

Trudeau, ahogy a muszlim szavazóinak kedveskedik Ramadan idején. Forrás: www.macleans.ca

Trudeau, ahogy a meleg szavazóinak kedveskedik a Pride idején. Forrás: www.thetimes.co.uk

Trudeau, ahogy a meleg szavazóinak kedveskedik a Pride idején. Forrás: www.thetimes.co.uk

Azonban ez idáig bocsánatos bűn, hiszen a célközönségének valahogy meg kell hálálni a szavazatokat, ám amikor komoly politika kérdéseket a ripacskodásával akar megoldani, az azt hiszem nem igazán államférfihez méltó viselkedés.

Trudeau Merkelnek mutogatja zokniját a .... Forrás: https://i.ytimg.com

Trudeau Merkelnek mutogatja zokniját a NATO-csúcson 2017. május 25-én. Forrás: https://i.ytimg.com

Európai példák

A haladó liberális vonatról persze Európa sem maradhat le, a mi kontinensünkön is van olyan ország, ahol fontos szerepet tölt be egy fiatal, jóképű, és ezáltal könnyen eladható politikus. Ez pedig nem más, mint Emmanuel Macron, a nemrég megválasztott francia elnök. Az ő esete annyiban más, mint kanadai kollégájáé, hogy ő felismerte, és kihasználta a helyzetet. Ugyanis egy hosszú és rendkívül népszerűtlen elnökség után a francia baloldal az összeomlás szélére került, már szinte minden lehetőség adott volt a hagyományos jobbközép váltópártnak a hatalom megszerzésére, ám a kampányban előkerült korrupciós botrányok a konzervatív jelölt népszerűségét is megtépázták. Néhány hónappal a választások előtt ott tartottak a franciák, hogy az egyetlen talpon maradt, és jelentős politikai pártot maga mögött tudó jelölt a szélsőjobboldali Marine Le Pen volt. Ez a lehetőség rémülettel töltötte el őket, így inkább bizalmat szavaztak egy idáig viszonylag ismeretlen és párt nélküli, ám megnyerő küllemű fiatal férfiúnak. Ezt azóta valószínűleg már ők is megbánták, ugyanis a választásokat követő második hónapban már 10%-kal kevesebben szimpatizáltak vele – ez rekordmértékű népszerűségi zuhanás.

Mint ahogy Trudeau-nál sem, úgy Macron esetében sem lehetünk benne biztosak, hogy az általa eljátszott szerep lényének valós vonása lenne. És itt most nem arra gondolok, hogy egy politikus megjátssza magát – azt hiszem ez eléggé természetes -, hanem, hogy az általa képviselt értékek nem a személyes meggyőződését tükrözik. A hitelességét kétségkívül legjobban kikezdő kérdés nem a szakmai hozzáértésének erősen megkérdőjelezhető mivolta, hanem sokkal inkább a mai napig fekete lyukként értelmezhető viszonya a nála 24 évvel idősebb feleségével.

Emmanuel Macron és felesége, Brigitte. Forrás: www.thelocal.fr

Emmanuel Macron és felesége, Brigitte. Forrás: www.thelocal.fr

Számomra már az is elég kérdéses, hogy egy 40 éves, sikeres és vonzó férfi ugyan milyen okból kifolyólag akar egy nyugdíjkorú nővel együtt élni, de abban a pillanatban, hogy ilyen gondolatok fogalmazódnak meg bennem, máris beleestem a politikai PR-szakértők szépen felépített csapdájába. Ugyanis igazán hatékony szavazatszerzési módszer, ha valaki ehhez hasonló kérdéssel támadná, mert azoknak azonnal vissza tud lőni – mint ahogy a kampányban többször is tette -, hogy mindez csupán a régies, patriarchális rendszer rossz berögződése, ugyanis ha ő lenne az idősebb, és a felesége fiatalabb, senki nem szólna érte. Ügyes, azonnal megnyert két nagyon fontos választói csoportot. A lakosság 50%-át jelentő nőket, valamint a liberálisokat.

Azonban még ha el is tudom fogadni, hogy valóban szenvedélyes szerelem köti a nőhöz, akkor sem tartom kifejezetten egészségesnek az ő lovestory-jukat Hiszen a 16 éves Emmanuel az akkor 40 éves tanárába volt szerelmes, valamint az asszony középső gyermeke az elnök osztálytársa volt. Nem kifejezetten az egészséges emberi lélek iskolapéldája ez a történet. Az én személyes véleményem az idősebb párválasztással kapcsolatban sokkal inkább Hugh Jackman házasságához hasonlítható, akinek a pletykák szerint csak azért van felesége, hogy homoszexualitását leplezze. És azért választott ehhez idősebb nőt, hogy az ne követelje rajta házastársi kötelességét – mindez persze csupán csak feltételezés, főleg az én részemről.

Szerencsére Magyarország sem maradhat ki ebből a trendből, ahol a politikusokat egyszerű PR-embereknek tekinti a kampány mögött álló valódi irányítói kör. Nálunk ezzel a szereppel a Momentum próbálkozott, leginkább kevesebb sikerrel. Ugyanis hazánkban egyelőre úgy tűnik, hogy se igény se alkalom nincs a celebritások számára, nálunk az igazi vezéregyéniségeknek terem babér. Próbálkozni attól persze még lehet.

A Momentum akkori vezetősége Párizsban, Macron feleségével és kampánycsapatával 2017. szeptember 17-én. Forrás: 24.hu

A Momentum akkori vezetősége Párizsban, Macron feleségével és kampánycsapatával 2017. szeptember 17-én. Forrás: 24.hu

Celeb politikusok

Úgy tűnik, hogy a liberális progresszió jegyében olyan társadalmak kialakítási kísérete zajlik, ahol minden kisebbséget megpróbálnak egy karámba terelni, ezt követően pedig olyan vonzó, ezeknek a kisebbségeknek a kegyeit kereső, szimpatikus megjelenésű, de lényegében bábszerepet betöltő pojácákat próbálnak meg vezető politikai tisztségekbe emelni a pártok, valamint a mögöttük álló érdekcsoportok, hogy így szerezhessék meg a hatalmat. Részemről ez akár még elfogadható is lenne, ha Macron esetében nem olyan, az én életemet is befolyásoló kérdésekben állna a hatalmi elit szolgálatába, mint az Európai Unió jövője, vagy éppenséggel a bevándorlás. Ilyen megközelítésből nézve nem a viselkedésük, vagy celebekhez hasonló életvitelük az elítélendő, hanem hogy ezek a fancy politikai vezetők nem mások, mint egyfajta döntés nélküli kifutófiúk a hatalmát átmenteni akaró elit zsoldjában.

Mert hát lehet Trumpot bírálni ellentmondásos személyisége, korábbi életvitele miatt, de az igazság az, hogy hiába is volt celebritás, az üzleti életben már bizonyított. Mint ahogy a politikai életben is. Legalábbis nehezen lehet elvitatni tőle az eddig elért gazdasági sikereit.

A Down Jones részvénypiaci index alakulása Trump megválasztása után. Forrás: www.acting-man.com

A Down Jones részvénypiaci index alakulása Trump megválasztása után. Forrás: www.acting-man.com

Szóval Trump mögött a szavakon túl legalább van tartalom, ő a saját karakterét hozva lett elnök – legyen az a karakter bármilyen is -, nem pedig egy PR ügynökség által, a közvélemény-kutatási adatok alapján felépített politikai celeb. Mert ezek a férfiak valóban szépek és vonzóak, és ezáltal népszerűek, de kérdem én: ezeket a tulajdonságokat hol akarjuk inkább viszontlátni? Az államfői székekben, vagy inkább a milánói kifutókon?

 

Mi a baj a liberalizmussal?

Létezik egy zavaros fogalom, amelyet a médiában a szabadság, a tolerancia és az egyenlőség szinonimájaként használják. Talán még azt is tudjuk, hogy Orbán Viktornak nincs különösebben jó véleménye a liberalizmusról. De ha az valóban ennyire pozitív tartalommal bíró ideológia, akkor vajon mi baja lehet vele a miniszterelnöknek? Vagy másképp állva a kérdéshez: mi a baj a liberalizmussal?

Kezdésnek például az, hogy egy hazugságra épül, ugyanis nincs olyan, hogy feltétlen tolerancia vagy önzetlen elfogadás – vagy finomabban kifejezve, de a legnagyobb  jóindulattal is azt mondhatjuk, hogy a liberalizmusnak hamis az emberképe. Olyan van, hogy bizonyos társadalmi csoportokat a hasonló gondolkodásmódjuk, élethelyzetük vagy viselkedésük alapján jobban preferálunk. Ilyen például a nemzeti érzelműek számára a határon túli magyarság, mert a helyzetükből fakadóan lételemük, hogy megőrizzék identitásukat és magyar kultúrájukat, ami által jobban tudnak azonosulni velük azok, akiknek ezek az értékek valóban fontosak. De hasonló okokból kifolyólag találja rokonszenvesnek egy liberális az elesetteknek, vagy kevesebb önérdek érvényesítéssel rendelkezőknek gondolt csoportokat, mint például a hajléktalanokat, melegeket vagy sok esetben már a túlsúlyos embereket is.

A közös vonás itt abban érhető tetten, hogy vélhetően őket is értek korábban sérelmek valamilyen vélt vagy valós hiányosságuk okán, amely meghatározó élményként égett be személyiségfejlődésükbe, és amelyen a mai napig nem tudják túltenni magukat. Ha ebből a megközelítésből nézzük, akkor a liberalizmus nem más, mint a sértettek vallása. Ezen gondolatmenet folytatásaként azonban az ideológia úgy válik egésszé, hogy bizonyos  magasabb státuszú csoportok, akiknek vélhetően soha nem volt meg ehhez hasonló kellemetlen érzésük, önös érdekből felkaroljak őket, mert politikai hatalmuk társadalmi bázisának a kiszélesítésének lehetőségét látják bennük. Világos, valamilyen komplexusa mindenkinek van, így valójában ők tekinthetők a legnagyobb politikai célközösségnek, csak el kell velük hitetni, hogy egyes tulajdonságaik különböznek az átlagtól, és – ez a legfontosabb – azok alapján a többség megbélyegezte, elnyomta őket – az elnyomás valójában csak annyit jelent, hogy nem kezelték emiatt őket különös elbánásban, hanem ‘csak’ úgy, ahogy mindenki mást. Ez a csoport az, amelyet gyakran csak “körúton belüli” rétegnek neveznek, utalva egyszerre a lakóhelyükre, valamint a magyarországi létezésüknek határára is. Ők azok, akik sohasem találkoztak a társadalom 99%-át érintő valós problémákkal, hiszen egy olyan álomvilágban élnek, ahol csak a hozzájuk hasonló státuszú emberekkel, valamint a gazdag turistákkal találkoznak – de semmiképp sem a mindennapos egzisztenciális kihívásokkal.

Mivel idejük jelentős része nem a megélhetésüket biztosító munkájukkal – és főleg nem az amiatti aggodalmukkal – telik, és mivel a valós, a társadalom döntő többségét érintő problémákkal soha nem is szembesültek, szabadidejük jelentős részét könnyűszerrel fordíthatják roppant érdekes, ám korántsem ennyire hasznos foglalatosságok űzésére, mint pl. az elmélkedés, a bölcselkedés és filozofálgatás az élet ‘nagy dolgairól’. Mielőtt azonban valaki még a gazdagok és értelmiségiek elleni rágalmazásokkal vádolna meg, fontos tudni, hogy ezeknek az eszmefuttatásoknak van egy közös, és nélkülözhetetlen ismertetőjele, miszerint jellemzően mindig ugyanarra a végkövetkeztetésre futnak ki, vagyis hogy a tökéletes társadalom kialakításának legnagyobb akadálya az emberek egymással szembeni bizalmatlansága. Elképzelni sem tudják, hogy olyan környéken, ahol 2.000 forintért az embert saját otthonában, álmában képesek agyonverni, egészen más jellegű kihívásokkal kell minden nap szembenézni.

Bár ez a csoport meglehetősen kevés tagot tudhat maga között, gazdasági, kulturális – és az esetek többségében politikai – érdekérvényesítő képességük és médiajelenlétük igencsak felülreprezentált, ami miatt könnyedén tudják akaratukat érvényre juttatni. Ennek a status quo-nak a fenntartásához kiváló szövetségest találnak az egyébként csak kihasznált, de korábbi életszakaszukban sértett emberek tömegeiben – mivel a témafelkarolásaik látszólag az ő problémáikat helyezik előtérbe. A probléma elsősorban nem is ebből a kihasználásból származik, hanem abból, hogy politikai támogatásuk növeléséhez, és társadalmi bázisuk szélesítése érdekében újabb és újabb rétegeket próbálnak meg bevonni – vagyis felhívni a figyelmüket, hogy valamilyen ‘hiányosságban’ szenvednek, ami által érzékennyé tudják tenni őket. Ezt a folyamatot nevezzük progressziónak, vagy magyar szóval haladó gondolkodásnak. De ha az embereket egyre több csoportra tagoljuk, és minden egyes csoportosulásnak – pl. kék szeműekre, akiket azért ér hátrány, mert a legjobban az övék van kitéve a nap káros sugarainak – akkor előbb-utóbb mindannyian rendkívül érzékenyek leszünk, ami viszont csökkenti az csak az egymással szembeni tolerancia szintjét (hiszen az én ‘komplexusom’ megélése közben megsérthetem egy másik ember ‘komplexusát’), valamint ellentmondásokba hajszol. Emlékezetes a feministák kiállása a muszlimokért, akik cserébe azonban nem sok hálát tanúsítottak. Ugyanis a liberalizmus alapelve elvileg az lenne, hogy mindenkit egy nagy mindenki-mindenkit-szeret gyűjtőernyő alá terel, ahol a tagok egymás különbözőségeitől függetlenül megvédik egymást, például mint az LMBTQIA közösségek. Azonban történt egy apró rendszerhiba a számításban, ugyanis aki teljesen átszellemül és megadja magát a progresszív liberális értékrendnek, az onnantól kezdve a saját világában mindenkire kiterjeszti azt, függetlenül attól, hogy az az illető vagy csoport ezt mennyire akarja, vagy függetlenül attól, hogy egyáltalán mennyire viszonozza ezt a kéretlen szimpátiát.

A progresszió másik problémája, hogy soha nincs vége, nincs olyan, hogy elég. Hiszen ha holnap egy új érdekszervezet alakul, például az embertestbe született zsiráfok, akkor őket mi alapján lehetne kizárni az ‘elesettek’ köréből? Ennek következtében egy olyan jövőbeli társadalom képe sejlik fel, ahol nincsenek megértők és elfogadók, csak az elfogadásért egymással versengő közösségek. Ez így a ma Európájában egyelőre még nevetségesnek hathat, de nincs különösebben sok okunk a nevetése. És nemcsak azért, mert Amerika ebben a kérdésben jelentősen ‘előttünk jár’, hanem mert a mai viszonyok között jelenleg nincs is lehetőségünk megállítani ezt a progresszív folyamatot. Bármilyen erre irányuló kísérlet végül felőrlődik a liberálisok ‘érvkészletén’, amely a moralizáláson nyugszik, ami sokkal rosszabb lenne, mintha a racionalitáson. Hiszen a racionalitással szemben lehet érvelni, a moralizálás pedig olyan mint a vallás – a sértettek vallása, ugyebár -, megkérdőjelezhetetlen kinyilatkoztatásokból ered. Hiszen ki merne úgy kritizálni bármilyen ideológiát, ha annak képviselői ezek mögé a sértett társadalmi csoportok mögé bújik, másodszor is kihasználva őket? Mert ha ma én azt mondom, hogy a kormány célja a társadalom számára leghasznosabb emberi közössége támogatása, ezért nem támogatom a melegházasságot, akkor homofób vagyok. Ha azt mondom, hogy a férfiak és nők bár a törvény előtt mindenkor egyenlőek, de mégsem tekinthetőek azonosnak, hiszen szükségszerűen kiegészítik egymást, akkor szexista vagyok. Ha pedig azt mondom, hogy nem akarok az országomban több milliónyi olyan embert, akikről nem tudom, hogy milyen szándékkal jöttek, akiket nem ismerek, de nem is hajlandóak semmit sem tenni azért, hogy megismerhessem őket, akkor pedig rasszista vagyok. Figyelmes olvasónak feltűnik, hogy a megbélyegzés logikája ugyanaz, éppen ezért lehet őket egy csokorban is kezelni, amelyre csokorra a leggyakoribb kifejezés az, hogy kirekesztő. Fontos látni, hogy kirekesztő mindenki lehet, aki bármilyen kérdésben nem osztja a liberálisok fundamentalista nézeteit. Ha jobban belegondolunk, tulajdonképpen ők tekinthetők a legnagyobb kirekesztőknek, hiszen bármikor bárkit kirekeszthetnek. Na de ki dönti el, hogy ki számít kirekesztőnek és miért? Ezekre leginkább a hatalmi érdekeiktől vezérelt ‘körútiak’ által felhergelt csoportok tartják magukat önkényesen a legalkalmasabbnak, és amely csoportokat SJWs-nek (social justice warrior), vagyis társadalmi igazságosság harcosainak nevezhetjük. Hogy a harcot mennyire komolyan gondolják arról az alábbi videó tanúskodik. Már csak az a kérdés, hogy valóban ilyennek kellene elképzelnünk a tolerancia, a szabadság és az egyenlőség bajnokait?

Liberális szocializmus

Németországban úgy tűnik nem tanultak a történelemből, hiszen ugyanazokat a hibákat követik el, mint a legutóbbi világválság idején – igaz, ellenkező előjellel. Történt ugyanis, hogy június utolsó napján egyszerre fogadtak el két, logikáját tekintve a XX. századot idéző törvényt. Egy ideológiai alapút, valamint egy azt bebetonozó, és egyben szabadságot korlátozót. Így történhet meg az, hogy ha valaki az újonnan elfogadott melegházasság ellen az interneten mer szót emelni, azért eljön napjaink SS alakulata.

A történet nagyrészt ismert. Pénteken, a szociáldemokrata párt nyomására a parlament napirendre tűzte a melegek házasságának lehetőségét, mint legfontosabb, és legsürgetőbb kérdést, amit a 623 képviselőből 323 meg is szavazott. A CDU minden képviselőnek a lelkiismeretére bízta, hogy milyen gombot nyomjon, így történhetett meg az, hogy kereszténydemokraták segítségével házasodhatnak a melegek a jövőben Németországban. Szerencsére nem az én dolgom annak megítélése, hogy a lelkiismeretükkel ezután hogyan fognak elszámolni, hiszen ez talán az egyetlen olyan kérdés, amelyben az igencsak liberálisnak tekinthető Ferenc pápa egyelőre konzekvensen az egyház eddigi tanításait vallja.

Talán a véletlen, vagy a sors kifürkészhetetlen akarata, hogy ezzel egy időben szavaztak a cenzúra bevezetéséről is. Mostantól ugyanis büntethető lesz az, aki az interneten álhíreket terjeszt, vagy gyűlöletet szít, amely kérdés eldöntésére nem a bíróságokat, hanem tartalomszolgáltatókat jelöli ki, meglehetősen aggályos módon.

A dolog érdekessége, hogy gyűlölni mindig csak valamilyen kisebbséget lehet, így ha úgy tetszik, az egyébként házasságellenes melegek megkapták a házasodás jogát, de hogy még véletlenül se érezzék magukat elnyomva, azonnal kaptak mellé egy olyan garanciát, amelyről a hetero párok még csak álmodni sem mernének soha – naná, fő az egyenlőség! Ma a házasság intézményét kritizálni jóformán trendi, kivéve ha az két azonos nemű pár életre szóló szövetsége.

Persze értem én, szeptemberben jönnek a választások, itt a kampány, minden potenciális választói csoportnak ígérni kell valamit. A liberálisok most egyelőre ki lettek fizetve, de vajon a konzervatívoknak szánt, és a minap belengetett bevándorlást szigorító törvénycsomag feledteti e velük azt a tény, hogy másodrendű állampolgárok lettek saját hazájukban? Én azt hiszem, hogy ahol az állpolgárok megkülönböztetésének ilyen borzasztó emlékei vannak, ott nem túl bölcs dolog kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Úgy tűnik, hogy a németek semmit sem változnak, leszámítva, hogy korábban nem a sajátjaikkal szemben hoztak törvényeket. Bár az még egy egészen más világ volt, amit azóta felváltott a kényszerített haladás kora; akkor diktatúra volt, ma viszont demokratúra van. Az eszközök ugyanazok, csak az ideológia más: nemzetiszocializmus helyett itt a liberális szocializmus.

Két variáció ugyanarra

Progresszívan haladó világunkban ezúttal a minden évben esedékes “meleg büszkeség” során találkozhatunk a liberális provokáció újabb gyöngyszemével. Először csinálok valami meghökkentőt, ami sokak érzéseit felkavarhatja, utána az esetleges kritizálókra pedig rásütöm az éppen aktuális bélyeget: homofób!

Olvasom az egyik hírportálon, hogy a Cambridge-i Egyetem egyik női professzora azt szorgalmazza, hogy a diákok értékelése során kerüljék a ‘briliáns’ és a ‘zseniális’ jelzőket, ugyanis

ezeknek a szavaknak igen hosszú, kulturálisan a maszkulinitáshoz, a férfiassághoz kötődő története van, ami egyes nőket emiatt sérthet”.

Vagyis lényegében be akarná tiltani ezeknek a szavaknak az alkalmazásának a lehetőségét, mert azok történelmi visszatekintésben a férfiakhoz kötődnek. Tehát egyes nőket azért ne nevezzenek zseniálisnak, mert a feministákat ez sérti. Most azon túl, hogy ez egy újabb ékes példája annak, hogy a feministák miért csak a saját érdekeiket képviselik a szavak szintjén olyan sokszor hivatkozott nők helyett, játszunk el a gondolattal, hogy a nyilvánvaló képtelenséget figyelmen kívül hagyjuk, és elfogadjuk az érvelés helyességét. Ennek a gondolatmenetnek a logikájából az is következik, hogy a nők se autóba, sem pedig repülőbe nem ülhetnek, hiszen – a történelem alakulását követően a férfidominancia megkerülhetetlen jellemzőjét figyelembe véve – mind a két találmány feltalálása férfiakhoz köthető. Az elsőnél Benz, Ford míg utóbbinál főleg a Wright nevekre érdemes emlékezni.

Kettős mérce

Ezzel az újabb liberális ámokfutással azonban nem kellene különösebben foglalkozni, hacsak nem tudnánk mellé egy másik aktuális hírt is párba tenni, ami mellett az összehasonlítás már némiképp ellenszenvessé válik. Történt ugyanis, hogy a facebook, amely közleménye alapján “minden közösséget támogat”, júniust a Pride hónapjává nyilvánította. Ennek megfelelően lehetőséget biztosít a jelenlegi hat reakciógomb mellett egy szivárványos gomb megnyomásához is. Az számomra kevésbé világos, hogy ezt a jelet vajon akkor kell e használni, ha valami nagyon buzi, vagy ha valami nagyon meleg, vagy esetleg valami más. Mint ahogy az is kevésbé világos, hogy a büszkeséget és a homoszexualitást hogyan sikerült közös nevezőre hozni. Mert az odáig rendben van, hogy vannak meleg emberek a világban, de akkor most nekik erre büszkének kéne lenniük? És másoknak miért nem kéne büszkének lenniük egyéb tulajdonságukat meghatározó jellemzőjükre? És hol van a “minden közösség”, amelyeket a facebook annyira előszeretettel támogat?

Abba már bele se merek gondolni, hogy egy zöldszemű, barna hajú, netalán fehér büszkeség mennyire nem számít fancy-nek manapság, mint ahogy a tapasztalataimra alapozott józan eszemmel még azt is el tudom fogadni, hogy az egyenlők közül a facebook számára a melegek az egyenlőbbek – ha jobban belegondolok, a tavalyi szivárványszínű profilképekhez képest ez a ‘lájk’ gomb igazából felüdülés.

Természetesen nem mindenki számára – hiszen nem vagyunk egyformák-, így egy konzervatív, keresztény, családos ember simán értékelheti mindezt nettó provokációnak, amelyet az ő igényeiket kiszolgálni hivatott hírportál annak rendje és módja szerint szóvá is tesz. A történet igazából csak az események reakcióira adott viszontválaszai miatt lesz igazán érdekes. A 444 nevű liberális heccportál ugyanis ezeket a kritikákat megpróbálja annyival elintézni, hogy csak ‘túlaggódják’ a dolgok, vagyis a bolhából csinálnak elefántot, így próbálva őket nevetség tárgyává tenni. De amíg egy jópofa és ártalmatlan gesztusnak próbálják beállítani egy felülreprezentált társadalmi csoport támogatását, addig a meglévő szavak korlátozásán fáradozó professzor esetében egy valóban lényegtelen és teljesen felesleges ostobaságot ők maguk fújnak hőlégballon méretűre.

Ideológiai alapú támadás

Ennek az egyik oldalon túlságosan megengedő, ám a másik oldal drákói szigorral lecsapó viselkedésnek pedig csak egyetlen magyarázata van: a liberális gondolkodású körök ideológiai háborút vívnak a társadalmi rend erőszakos megváltoztatásáért, amelyhez eszközként olyan átlátszó üzeneteket próbálnak felhasználni mint a béke, szeretet és a sokszínűség. Az én részemről ez idáig rendben is van, hiszen korunk kihívásaira mindenkor a politikának kell megadnia választ, méghozzá a vita eszközének segítségül hívásával. De nagyon nehéz úgy bárkivel is vitázni, hogy az eltérő vélemények ütköztetése helyett az egyik oldal, valamilyen morális felsőbbrendűség képzetében a saját értékrendjének megfelelő erkölcsi alapon osztja le a szerepeket. Mivel az alapkérdésekben a konszenzusos megoldások helyett csak a saját világértelmezésére adott válaszait fogadja el, ezért a másik fél állandó defenzívára kényszerül azáltal, hogy saját jó szándékáról kell folyamatosan tanúbizonyságot tennie ahelyett, hogy érdemi álláspontjának részleteinek kifejtésével törődne.

Hiszek a demokratikus értékekben, ezért el tudom fogadni a többség akaratát közös jövőnkkel kapcsolatban, ha az valóban a többségi akaratot képviseli, és nem egy zsarnok kisebbségét, amely a tolerancia jegyében megbélyegző átkait szórja mindenre és mindenkire, aki akár csak egy kicsit is más véleményen van, mint ami számára elfogadható – kiváltképp egy ilyen fontos, a társadalom egészét meghatározó témában. Éppen ezért tehát arra buzdítom minden hasonlóan gondolkodó társamat, hogy ne hagyja magát kitalált jelzőkkel megbélyegezni, hanem minden esetben követelje meg az érdemi vitát, valamint az álláspontot alátámasztó érveket. Higgyétek el, ha az ész érvek találkoznak, akkor a liberálisok fegyvertelenek maradnak – azt hiszem nem is véletlen, hogy ezért próbálják meg mondvacsinált indokokkal, mindenáron elkerülni.

SOROS(Z)

Ma tartották a parlamenti vitát a civil szervezetek külföldi finanszírozásáról szóló törvényjavaslatról. Az ellenzék véleménye szerint a kormányzati kommunikáció végtelenül leegyszerűsödött és lényegében kimerül a sorosozásban. Amennyiben igazuk van, úgy csak magukat okolhatják. A Fidesz ugyanis legfeljebb csak átvette a mindenhol orosz ügynököket vizionáló balliberális retorikát.

Találj egy bűnbakot, tulajdoníts neki minden gonosz szándékot, és többé nem kell kínlódnod az érvelés terheivel. Közismert recept, vétek lenne azt feltételezni, hogy kizárólag magyar találmány. És mégis, manapság mintha egyre többet alkalmaznák.

Az, hogy Hillary Clinton elvesztette a választásokat, kizárólag az orosz hackereknek köszönhető. Donald Trump Oroszországgal szembeni engedékenyebb hangneme is annak köszönhető, hogy valahol Moszkvában, egy titkos hotelszobában készült róla egy felvétel, amelyen éppen pisiszexet folytat luxusprostituáltakkal. Míg ez előbbi kissé zavaros történet, hiszen érdemi információ azóta sem került elő az esetről – leszámítva, hogy a Trumppal rossz viszont ápoló CIA azóta orosz ügynöknek nyilvánította az adatokat nyilvánosságra hozó WikiLeakset -, addig utóbbit mintegy 59 tomahawk egyértelműen cáfol. Persze csak ha lenne mit, mert ezt az ügyet – bizonyítékok hiányában – még az index is csak kérdőjeles sztoriként merte megírni. Persze azért úgy megírta.

De ez a téma – vagy nyugodtan nevezhetnénk oroszfóbiának is – nem csak a tengerentúlon dívik. Hatalmuk elvesztésétől rettegő európai politikusok is előszeretettel magyarázzák saját maguk, vagy pártjuk bukásához vezető okokat is az egyre terebélyesedő orosz befolyással. Nyilván, mert máskülönben szembe kellene nézni a népszerűségvesztés valódi okaival – vagyis azzal, hogy figyelmen kívül hagyják a szavazópolgárok akaratát.

Forrás: Electronic Arts – Red Alert

Forrás: Electronic Arts – Red Alert

Az oroszok már a spájzban vannak

Ebben a kérdésben – mint sok minden más politikai nóvumban – hazánk élenjáró. Megszámlálhatatlan mennyiségű és minőségű témában vádolták már meg a Fideszt orosz-hűbériséggel. A jelzők közül talán még a “Putyin pincsije” volt a legkonszolidáltabb. Okokat persze nem célszerű keresni, hiszen a lényeg az, hogy Oroszországban ma nagyon szörnyű lehet élni, azt pedig a sajtó nagyon sokszor leírta, hogy Orbán Viktor Putyint másolja. Legutóbb például a civiltörvény kapcsán. Olyan részletkérdéssel nem untatnám olvasóimat, hogy sokkal inkább amerikai példát követ – ugyanis ott kell lobbiszervezetnek nevezni azt, ami lobbizik -, hanem sokkal inkább a feltevés az, ami érdekes. Mert hát miről is szól az elfogadásra javasolt törvény?

Az a szervezet, amelyik legalább 7,2 millió forintnyi támogatást kap külföldről, az köteles legyen ezt feltüntetni. Ezt nevezem fasiszta tempónak! Ha valóban ez lenne a putyini minta, akkor azt hiszem eléggé okafogyottá válik ez a nagy aggodalmaskodás. Persze liberális portálokon lehet róla olvasni, hogy a törvény megalázó és megfélemlítő. Persze, hiszen többé nem lehet a jóság álcája mögé bújni, hiszen nyilatkozni kell róla, hogy valójában kinek az érdekeit szolgálják.

Kézenfekvő lenné még a paksi atomerű építését az oroszellenességnek tulajdonítani, de egyrészt ez a kommunikációs eszköz sokkal régebbi keletű, másrészt pedig velünk szinte pontosan egy időben Finnországban is épül egy orosz atomerű, kísértetiesen hasonló konstrukcióban. Az ő esetükben nem igazán hallottam kifogásként, hogy elzálogosítják a jövőjüket, bár kétségtelen, hogy jelentősen kevesebb finn sajtót olvasok.

Akkor talán a Déli Áramlat gázvezeték lehet az oka. Érdekes, hogy akárcsak a civiltörvény, valamint a paksi atomerőmű esetében, itt is található nemzetközi példa. Ráadásul Európa leghatalmasabb és legdemokratikusabb országában, vagyis Németországban – igaz, azt nem Déli, hanem Északi Áramlatnak hívják, milyen szellemes.

Mivel az ‘orosz-vád’ rendszeres, ám konkrétumok azt nem támasztják alá, sokkal inkább valószínűvé válik egy másik magyarázat: ellenségkreálás révén folytatott politizálás, amellyel igyekszünk szalonképtelenné tenni ellenfelünket. Ennek a gyűlöletalapú bűnbakképzésnek nem is a mára tervezett, orosz nagykövetség előtti tüntetés volt a csúcsa, hanem annak lemondásának oka: az áprilisi, valóban extrém időjárási körülményekbe is sikerült belelátniuk saját félelmeiket, ugyanis “moszkvai időjárásnak” minősítették azt.

Érdekes, de az olvasottak kapcsán egyáltalán nem meglepő, hogy idáig a Jobbik volt a legfőbb oroszbarát magyar párt – hozzájuk köthető egyébként a mai napig feltáratlan, ezidáig egyetlen magyar kémvád, a KGBéla-ügy -, ám amióta korábbi önmagát megtagadva immár a baloldal felé kacsingat, a média valamiért kevésbé tartja fontosnak ezt a témát napirenden tartani. Mint ahogy az álhírek ellen is csak akkor kíván szót emelni, amikor feltételezhető az orosz kötődés, ám a CEU melletti berlini tüntetés esetében – ami ugye nem is létezett – éppen ő maga kreálja.

No nem mintha a Kreml szóvivőjének képzelném magam, de a gyakran emlegetett “Putyin pincsije” vád nélkülöz bármi tényszerűséget, és csupán a megbélyegzésre szolgál. Ezt onnan tudom, mert engem is vádoltak már ‘moszkovita propagandával’. Természetesen nem haragszom rájuk, csupán azt harsogják, amit az interneten leírtak nekik. Pedig az én szerepem merőben más: csupán megpróbálom a dolgokat új megvilágításba helyezni, ami által egyfajta görbetükröt mutatok az erkölcsi felsőbbrendűségtől duzzadó liberális megmondóembereknek.

Orosz = Soros

De hogy mi ebben az új nézőpont? Nos, azon túl, hogy az oroszozás helyére ezentúl bárki behelyettesítheti a sorosozást, van még egy nagyon fontos kérdés, ami mellett nem mehetünk el. A 2014 óta kialakuló új jobboldali médiát a régi – nevezzük így, bár a liberális ez esetben is sokkal kifejezőbb – média már a kezdetektől fogva folyamatosan ócsárolta, hol kormánypropagandának, hol ennél becsületsértőbb kifejezésekkel illetve őket. Igazán elfogadó emberként én ezt is megértem. A korábbi monopol piacra új kihívók léptek, akik olvasókat, és ezáltal kattintókat vihetnek el a régiektől, a kattintás már pedig fontos mérőszám, az alapján kapják a hirdetési bevételüket. Ezért aztán szükség volt minél előbb ellehetetleníteni, megbélyegezni az újonnan érkezőket, hiszen azok csak a kormány szócsövei. Na már most ha elfogadjuk, hogy az induláskor az állami cégek által náluk elköltött hirdetési bevételek miatt ezek médiumok a kormány szándékait hivatottak megjeleníteni, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy egy amerikai milliárdos által tulajdonolt és finanszírozott lapok pedig az ő érdekeit hivatottak képviselni, bármi áron.

Válaszúthoz érkeztünk, már csak két lehetőség áll előttünk: vagy elfogadjuk, hogy  minden ‘orosz-csicskázásra’ egy ‘soros-bérencezés’ a válasz, vagy pedig elfelejtjük az üres vagdalózást, és bátor, de mindenképpen vállalt érvekkel próbáljuk alátámasztani, hogy miért is annyira nagyon jó a bevándorlás, vagy éppen a melegházasság – az már semmiképp sem fog működni, hogy én valamilyen erkölcsi pulpitusról kikérem magamnak, hogy már megint sorosoznak, de válaszként csak annyit tudok megfogalmazni, hogy valakinek vagy valaminek a ‘pincsije’. Mindenesetre én személy szerint inkább az utóbbi lehetőségre szavaznék.

Emberi jogok, avagy az ateisták vallása

Miután példátlan mértékű, több mint 6 millió forint összegű kártérítésre kötelezte az Emberi Jogok Európai Bírósága Magyarországot, mert két bangladesi férfit nem engedett be az ország területére – hiszen nem tekinthetőek menekültnek -, ismét feltámadt a vita, hogy vajon látványosan politizálhat e egy bíróság. Már csak azért is, mert beavatkozási alapjuk – jelen esetben – az erkölcsi felsőbbrendűséget leszámítva nem sok van, ilyen szerepköre pedig legutóbb az egyháznak volt, a középkorban. 

A történet egészen március 7-ére nyúlik vissza. Akkor történt ugyanis, hogy a magyar miniszterelnök az újonnan kiképzett 462 tiszthelyettes határvadász eskütételén az alábbi kijelentéseket tette:

“A törvények mindenkire ugyanúgy kell, hogy vonatkozzanak, azokra a migránsokra is akik idejönnek, és ezt nem írhatja felül semmilyen emberi jogi, szépelgő handabanda.”

Nem kellett sokáig várni természetesen a válaszra, hiszen március 14-én megérkezett a válasz Strasbourgból: Magyarország megsérti a menedékkérők jogait. 

Feltételezem, hogy az időpont megválasztásának semmi köze nem volt ehhez, hiszen a két bangladesi férfi az elsők között volt, akik benyújtották a később elutasított menedékkérelmüket 2015. szeptember 15-én, vagyis egy bő másfél éves ügyet sikerült éppen a kijelentés utánra időzíteni, válaszcsapásként.

A történelem ismétli önmagát

Épp úgy, mint amikor VII. Gergely pápa kiközösítette IV. Henriket, mert az új érseket nevezett ki Milánó élére, ami sértette a pápa érdekeit. A kiközösítés következtében a nemesség vallási köntösbe bújtatott elégedetlenségének hangot adva fellázadt, így Henriknek nem volt más választása, mint a híres Canossa-járás, vagyis a pápai bűnbocsánat elnyerése, aminek következtében Henrik elveszítette trónját is. Gondolom ugyanezt várják most a miniszterelnöktől, hogy először is visszakozzon, majd pedig ennek következtében adja át a hatalmat.

Valószínűleg a bíráknak nem a invesztitúraharc volt a kedvenc fejezetük a történelemórán, hiszen Henrik nem sokkal később visszatért és diadalmaskodott, Gergelyt pedig Itália népe zavarta el, hiszen azért, hogy védje magát, behívta a normannokat, akik azonban fosztogatásba kezdtek. A történelmi áthallásoknak azonban ezzel még koránt sincs vége, hiszen a sors furcsa fintora, hogy a következő pápát II. Orbánnak hívták.

A történet tanulsága azon túl, hogy jelenleg regnáló, és hatalmát féltő elitnek nem kellene elkövetnie ugyanazokat a hibákat, inkább filozófiai eredetű. Hiszen azok, akik ma minden lehetséges eszközükkel gyalázzák a keresztény vallást – kivéve persze ha Ferenc pápa a menekültek befogásáról beszél, mert akkor természetesen nincs ellene semmi kifogás – büszkén vállalják ateista világnézetüket. Ezzel nekem még nem is lenne dolgom, hiszen mindenki saját maga dönti el, hogy milyen értékrendet tart követendő példának, azonban azt már nehezen tartom méltányolhatónak, ha ugyanezek az emberek élesen kikelnek magukból, ha saját legfőbb dogmáiknak, vagyis az emberi jogoknak valaki ellent mer mondani, esetleg újranyitná értelmezésük lehetőségét. Pedig a demokrácia vita, és aki megtagadja a vitát, az nem demokrata. Ez a dogmatikus megközelítés viszont sokkal közelebb áll az egyház megkérdőjelezhetetlen toposzaihoz.

Persze koránt sem arról van szó, hogy az emberi méltóság, valamint az emberi jogok valamilyen ördögtől való felfogás megtestesülései lennének, éppen ellenkezőleg. Az emberi jogok nagyon is valós, és fontos szervezői modern társadalmi berendezkedésünknek, azonban az azokra való felhatalmazás nélküli hivatkozás és a politikai ellenfelek ellehetetlenítésére bunkósbotként való alkalmazása az elítélendő.

Emberi jogok – Többgenerációs alapjogok, amelyek a polgárt, mint a politikai közösség tagját megillető jogosultságok, amelyek alkotmánybeli elismerésüknél fogva a jogrendszer részei. Az első generációs jogok az ún. klasszikus szabadságjogok, amelyek zsarnoksággal, az önkényes hatalomgyakorlással szemben fogalmazódtak meg, az államtól elsősorban tartózkodást, be nem avatkozást várnak el (véleménynyilvánítás szabadság, gyülekezési jog stb.) A második generációs jogok a gazdasági, szociális és kulturális jogokhoz kapcsolódnak, amelyek az államtól tevőleges magatartást várnak el (munkához, oktatáshoz, egészségügyi ellátáshoz való jog stb.). A harmadik generációs jogok az egyénen túlmutató, kollektív jellegű jogok, amelyek bizonyos csoportok jogait hivatott biztosítani (környezethez való jog, betegek jogai, fogyatékosok jogai stb.)

Mindezek alapján láthatjuk, hogy az emberi jogok valóban nagyon fontos és értékes részét képzi modern civilizációnk életvitelének biztosításában, ugyanakkor két további kérdést azért érdemes feltennünk. Először is a meglévő jogok bővítésének lehetőségeit. Természetesen a kor és az igények változása miatt szükség lehet újabb jogokat beemelni az alapjogok körébe, de az internetadó elleni tüntetések idején felhozott ‘alapjog az internet hozzáféréséhez’ vajon mennyire tekinthető valós szükségletnek? Méltó arra, hogy az alapjogok előkelő táborát ékesítse? Illetve a másik, talán még ennél is fontosabb kérdés: és ki dönti el, hogy mit tekintsünk emberi jognak?

Egy társadalmi felhatalmazással nem rendelkező bírói testület vajon dönthet olyan kérdésekben, amelyek utána emberek millióinak az életre lesz befolyással? Mert ha valóban ez a helyzet – márpedig a gyakorlat igencsak ebbe az irányba mutat -, akkor mégis miben különbözik ez a testület az egyház döntéshozói szerveitől? Hiszen a keresztény tanítások is legalább ennyire jó szándékúak – emlékezzünk csak a 10 parancsolat bármelyikére -, ma mégis milliók szemében számít első számú közellenségnek. Mivel a kereszténységet ellenzők, és az emberi jogokat istenítők népes halmazának már-már kétségbeejtően nagy az átfedése, ezért nem árt, ha hallgatunk belső megérzéseinkre, amelyek azt súgják nekünk: ezek az emberek a saját politikai hatalmukat akarják bebiztosítani, és ennek hatékony eszközéül találtak rá az emberi jogokra – pont mint Henrik esetében a német nemesek.

Ideológiai eredetű támadás

És ezzel elérkeztünk a probléma igazi okához, hiszen az emberi jogok legfőbb baja, hogy ma olyanok tekintik magukat ezeknek a jogoknak a kizárólagos megtestesítőjének, akik bármiféle felhatalmazás nélkül, előszeretettel akarnak beavatkozni demokratikusan választott kormányok politikájába. Ezzel persze – akárcsak a vallásellenességgel – nincs semmi baj, hiszen a politika már csak ilyen, viszont akkor ne próbálnák magukat álszent módon civilnek nevezni, ezáltal gyáván, a kikezdhetetlenség álcája mögé bújva szórni kelletlen igéjüket, hanem bátor módon, a konfliktusokat felvállalva, érvekkel küzdjenek meg vélt igazukért. Azonban úgy tűnik, hogy ez számukra kényelmetlen lenne, így továbbra is a sérthetetlen apostol szerepéből szórják átkaikat mindenkire, akik számukra kellemetlen. Azt hiszem ezek után az sem lehet véletlen, hogy a két bangladesi férfit a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje képviselte.

 

Patriotizmus és nacionalizmus

A globalizáció megállíthatatlan – hangzik a gyakran ismételt kijelentés. Valóban, a technológiai újításoknak köszönhetően korábban elképzelhetetlen mértékben bővültek a lehetőségek, az áruk és szolgáltatások ma már gondtalanul tudnak áramolni szerte a világban, így gyakorlatilag leomlottak a határok. De vajon a termékek exportjával szükségszerűen együtt jár bizonyos életformák kötelező átvétele is?

A jelenség ismert. Ha bemegyek a világ bármely pontján egy McDonald’s-ba, akkor jó eséllyel ugyanazt a Big Mac-et fogom kapni, mintha New Yorkban vagy éppen Bangkokban járnék. Ez egy szempontból jó, hiszen egyrészt pontosan tudom, hogy ha külföldi utazás során meglátom az emblémát, akkor milyen minőségre számíthatok, valamint az étteremlánc sikere azt is bizonyítja, hogy a nemzetközi sikerre nekem is lehetőségem van – elvben, legalábbis. Hátulütője ugyanakkor, hogy magában hordozza azt a veszélyt, hogy néhány termék előretörése megszüntetheti a területi sajátosságokat, ami által bizony nemzetekre, földrajzi helyekre vonatkozó specialitások, különlegességek tűnhetnek el a föld színéről. Érdemes a kettő közötti aranyutat választani, hogy mindkét jelenség együttesen fennmaradjon: ha ahhoz van kedvem, megehessem kedvenc hamburgeremet extra sült krumplival, de a tengerparton ebédre nyugodtan választhassam a tintahalat éhségem csillapítására, vagy az Alföldön a gulyáslevest, Szegen a halászlevet, a Balaton-felvidéken pedig az ebéd mellé egy pohár Cabernet Sauvignon-t, mondjuk.

A lényeg, hogy mindenhol igyekszem azt fogyasztani, ami az adott terület, tájegység jellegzetessége. De ettől én még nem rekesztem ki a hamburgereket, csak az unalmas és kényszerű egyenlőségtől sokkal jobban szeretem az egyediséget, a változatosságot, vagy ahogy mostanában divatos szóval mondani szokták, a ‘színességet’. De ahogy a gasztronómia is a kultúra része, ugyanúgy a kultúra részét képezik a területre jellemző építészeti szokások, zenei- vagy művészeti jellegzetességek, vagy éppen életviteli normák. Közismert, hogy amíg Európában igen sértő tud lenni, ha vendégségben ebéd közben hangosan felböfögök, addig ez Koreában az elismerés jelének számít. Végső következtetésként úgy tudnám összefoglalni, hogy a viselkedésemet az adott hely és annak normái határozzák meg. Természetesen olyan közegben érzem magam a legjobban, ahol magamat adhatom, vagyis ideális esetben annak a közegnek a normáit tekintem irányadónak, ahol felnőttem. De soha nem kényszeríteném azt másokra ha vendégségben vagyok, és főleg nem nevezem vendéglátóimat idegengyűlölőnek, ha több évszázados tapasztalat során kialakult normáikat ormótlanul megsértem – még akkor sem, ha egyébként ütközik az általam képviselt, a saját szülőföldemről hozott értékrenddel. Amikor így vélekedem, akkor tulajdonképpen azt ismerem el, hogy a világ csodálatosan különböző, ugyanakkor minden csodáját a saját környezetében szabad csak értelmezni, és nem akarom a saját magam értékrendjét – amelyet szintén az engem szocializáló környezetnek köszönhetek – másra ráerőltetni, és főleg nem elítélni amiatt, mert ő azt nem akarja feltétel nélkül átvenni. Az én értelmezésemben ezt jelenti az elfogadás, a másság tisztelete, nem pedig azt, amikor bizonyos szokások, társadalmi csoportok a saját területükön meglévő primátusát, felsőbbrendűségét hirdetem és próbálom azt nemzetköziesíteni, ezáltal más norma szerint élő közösségekre rákényszeríteni.

Mincing-machine and nationals

Egyenember mesterséges gyártása. Forrás: www.cartoonstock.com

Láthatjuk, hogy közös vonás minden példában a szülőföld, és a hozzá kapcsolódó viszony, amit nevezethetünk területi – vagy ha egy kicsit bátrabbak vagyunk, és a területen élő emberek közösségét nemzetnek tekintjük – akkor nemzeti hűségnek. Olyan természetesen tulajdonság ez, amit a csecsemő az anyatejjel együtt szív magába, és pontosan annyira kifejezi őt, mint a nyelv, amin megszólal. Mégis egyre több támadás éri a nemzeti gondolatot, főleg a mostanában új sebességre kapcsoló, és Európa jövőjét csak az Európai Egyesült Államok elnevezésű, nemzetek fölött álló óriási bürokratikus gépezetben elképzelni tudó politikusok részéről. A veszélyt az jelenti, hogy egy korábbi, igen nagy hatású történelmi esemény (II. világháború) kiváltó okait próbálják szándékosan félreértelmező, látszólag logikus érvekkel alátámasztani. Ennek a kérdésnek a tisztázása volt az az ok, ami miatt fontosnak éreztem ezt a cikket megírni.

Nemzeti hűség és nacionalizmus

A legfontosabb feladatunk, hogy megvilágítsuk ezen szándékos félremagyarázások által támasztott valótlanságokat. Az érvek leegyszerűsítve így hangzanak:

Aki nemzetben gondolkodik, az saját magát helyezi előtérbe, tehát kirekeszt másokat. A világtörténelem legnagyobb háborújának kiváltó oka is a nacionalizmus volt, ezért a nemzetállamokat el kell törölni a föld színéről.”

Amellett, hogy ennek a ‘mestertervnek’ a kivitelezéséhez az EU remek keretet biztosít, azért vegyük szemügyre, hogy itt azért szándékosan összemosás tapasztalható, amikor a nemzeti hűséget, a patriotizmust a nacionalizmussal, vagy sokkal inkább annak eltorzult formájával, a sovinizmussal igyekeznek azonos fogalmaknak láttatni.

Éppen ezért pontosan tisztázunk kell a fogalmak jelentőségét, hogy meg tudjuk állapítani azok különbözőségeit és azonosságait egyaránt. A nemzeti hűség magában foglalja a hazaszeretet és a haza védelmére való készséget, ezzel szemben a nacionalizmus egy olyan háborús ideológia, amely nemzeti szimbólumokkal hozakodik elő, hogy katonákat toborozzon, és hogy ez alapján háborúba hívja őket.

Végtelenül leegyszerűsítve: a patrióta szereti azt, amilyen, a nacionalista pedig nem szeret senkit, aki különböző.”

Tehát amíg az egyik kirekesztést, addig a másik területi alapú hűséget jelent. Miért fontos ez? Vegyük a brit példát: a nácizmust soha nem lehetett volna legyőzni, ha a brit nép nem tekinteni a nemzeti hűséget magától értetődő érzésnek, és a közös vész – a háborús vereség – elkerülése érdekében ne mutatott volna önfeláldozó magatartást a közösség – ami valójában idegenek sokasága, hiszen a nemzet tagjai nem ismerik egymást, csak éppen létezik a terület alapú ‘mi’ érzése – megóvása érdekében. Ahogy az ukrán vagy orosz nép is meg akarta védeni hazáját a német támadással szemben, csak éppenséggel azt nem tudta eldönteni, hogy ez a németek visszaverését vagy beengedését jelenti e, ugyanis a szovjet kormány semmilyen nemzeti legitimitással nem rendelkezett, mégpedig azért nem, mert Lenin a hatalomra jutásától kezdve militáns következetességgel ügyelt rá, hogy a nemzeti hűség minden formáját kiirtsa.

Nagy-Britannia népei

Mégis miért működhet a hűség érzése ilyen jól, amikor olyan, hogy brit, tulajdonképpen nem is létezik? A választ a terület alapú hűségben kell keresnünk. Amikor az Angol Királyság és a Skót Királyság egyesült, mindkettő megőrizte saját jogrendjét, és inkább az összhangra törekedett, semmint a hasonulásra. Ennek következtében két olyan szomszédos nép egymáshoz való alkalmazkodásának lehettünk szemtanúi, amelyet a földrajzi közelség, a közös nyelvi örökség és az egymást átfedő szokások indokoltak és ezek tartós szövetségét hozta magával. Tehát ezentúl mindketten tekinthették magukat brit nemzetiségűnek anélkül, hogy eredeti nemzetiségüket egy pillanatra is meg kellett volna tagadniuk. Mert ha a hűséget a terület határozza meg, akkor az egyik hűség magában foglalhatja a másikat, miként az egyik terület is a másikat.¹

Meglátásom szerint a brit megoldáshoz hasonló kellene a Kárpát-medence vonatkozásában is, ahol az összetartozás jele szintén a területhez való hűség lenne, pont úgy, ahogy azelőtt több száz éven át. Bár a XX. század nacionalizmusa hozott magával néhány igen kellemetlen emléket – főleg a magyarok számára -, mégsem mondhatunk le a nemzeti hűség iránti természetes vágyról, hiszen éppen ez lenne az, amely felvirágoztathatja a régiót. Az, hogy a nemzeti zászló lobogtatása nem szolgálja a nemzeti érdekeinket Erdélyben, még nem jelenti azt, hogy a Székelyföldről bármilyen formában is le kellene mondanunk, éppen ellenkezőleg!

A területi hűség az, ami újra egybekovácsolhatja Erdély nemzetiségeit, amely már a Magyar Királyságon belül is bizonyos önállóságnak örvendett, hogy a török hódoltság idején meglévő tényleges függetlenségről már ne is beszéljünk. Nem véletlen, hogy Trianon kapcsán nemcsak politikai, hanem gazdasági bűncselekményről is szokás beszélni, hiszen olyan kulturális tekintetben is azonosságot mutató területeket szakított szét, amelyek gazdaságilag is egységesnek számítottak.

Európa helyzete

Ha belátjuk, hogy a történelmi tapasztalatok a területi hűség alapján rendeződő államok helyességét támasztják alá, akkor adott a kérdés, hogy az erre egyébként is tökéletes keretrendszert kínáló Európai Unió miért nem hajlandó számításba venni ennek lehetőségét. Hiszen működhetne úgyis, ahogy a briteknél vagy ahogy az a Kárpát-medencében is kívánatos lenne. Saját önmeghatározásomat tekintve először magyar, német, lengyel, osztrák vagyok, utána pedig európai. De Európához is legalább annyira hű. Tehát az Európát alkotó nemzetek büszkén vállalhatnák nemzeti hűségüket, ami nem egyenlő a nacionalizmussal, ami nemcsak, hogy bálványozza, de valósággal isteníti a ‘Nemzetet’, ezáltal jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítva számára, mint azoknak az embereknek, akik valójában alkotják. Mindezt azért, hogy büntessen, kizárjon és fenyegessen, nem pedig azért, hogy erősítse az állampolgárságot és biztosítsa a békét. De ez a fajta nacionalizmus távol áll a nemzeti hűségtől. Ez nem más, mint területi alapú köntösbe bújtatott vallási hűség.

Pontosan olyan, mint a vallási fanatizmus szintjére emelkedett liberalizmus, amely ma az Európai Unió által egyedüliként elfogadott hivatalos vélemény. Nem az európai nemzetek együttműködéséből származó kölcsönös előnyökkel nem értünk egyet, hanem azzal, ha egy vallási dogma által ránk kényszerített ideológiával úgy akarják elrabolni tőlünk identitásunkat, hogy azt közben még rasszistának és kirekesztőnek is bélyegzik. Nem az Európai Unióval, mint közigazgatási formával van bajunk, hiszen láthattuk, hogy milyen esetekben működhetne hatékonyan és mindenki számára kedvező hatással, hanem ha a meglévő tagállamokból egy új, zéró legitimitással és demokratikus felhatalmazással rendelkező amorf mammut-államot akarnak létrehozni, amely megfosztja minden sajátos arcvonásától az őt alkotó tagokat. Az európai béke záloga, nem pedig aláásója a nemzetállamok létezése. Ahogy idekívánkozik egy idézet is G. K. Chestertontól:

Azért elítélni a hazafiságot, mert az emberek hazafias oknál fogva időnként háborúznak, annyi, mint elítélni a szerelmet azért, mert egyesek időnként szerelemből ölnek.”

A liberalizmus a történelmi tapasztalatok miatt elveti a nemzeti gondolatot, pedig a nemzeti hűség éppen olyan távol áll a nacionalizmus extremitásaitól, mint a felvilágosult gondolkodás. A nacionalizmus vallás, épp olyan, mint mára a liberalizmus. Isten nélküli vallások, ahol a nemzetet vagy épp az egyenlőséget dicsőítik. És mint minden vallásnak, ezeknek is megvannak a fanatikus követői. Kár, hogy az utóbbié épp az unió döntéshozatalában.

EU

Európai Unió: mítosz és valóság. Forrás: www.chelemendik.sk

A közös Európai Projekt éppen ezért jelenleg haldoklik, többen kiválnak vagy kiválni készülnek belőle, míg mások a felhalmozott adósságokkal küzdenek. De a népszavazás célja nem Európa kegyelemdöfése, hanem sokkal inkább annak feltámasztása. Az európai békét garantáló nemzetállamok újraélesztése.

¹Roger Scruton, A nemzetek szükségességéről, 2004, 184. old

Liberalizmus – a szabadság ellensége

A hidegháború után a bolsevizmus elvesztette létjogosultságát, amitől kikezdhetővé vált. Sürgős megoldást kellett hát találni a korábbi szólamok feddhetetlenségére, hiszen azok észérvekkel könnyedén megsemmisíthetőkké váltak. Így talált hát rá az egykor szebb kort is megélő liberalizmusra. A következetes kisajátítás eredménye mára ugyanaz: egy maroknyi csoport véleménydiktatúrájával tartja rabságban a közvéleményt és a szabad gondolkodást.

Gyakran előforduló téves szokás, hogy a liberalizmust a szabadelvűség megtestesítőjeként emlegetik. A valóság voltaképpen ezzel szöges ellentétben áll. Ti. a liberalizmus nem más, mint egy olyan neobolsevista álláspont, amely legfőbb céljának nem a szabadságot, hanem az egyenlőséget tekinti. Ez a történelmi tapasztalatokból kiindulva még nem lenne igazán kifogásolható jelenség, ha a valóságban nem a saját, eredeti szándékával ellentétes álláspontot képviselne. Egyenlőség feketék és fehérek között; egyenlőség nők és férfiak között; egyenlőség sérültek és épek között; egyenlőség deviánsok és egészségesek között; egyenlőség a vallások között. És itt kell megállnunk egy pillanatra. Nem csak azért, mert ez az egalitarianizmus progresszív, vagyis nincs végső kifejlettje – talán csak ha egyszínű, hímnős földigiliszták maradnának a földön, mert különbözőségek az emberi természetből fakadóan mindig lesznek – hanem mert ad absurdum módon a dogmákhoz való rugalmatlan ragaszkodás a saját létét veszélyezteti. Olyan nyilvánvaló ellentmondásokat sem képes feloldani, mint az idegen kultúrkörből érkezők szemlélete a nőkre vonatkozóan, vagy a zsidósághoz viszonyuló egészen extrém álláspontjuk – amelyek egy liberális világgal összeegyeztethetetlenek, hiszen a létüket tagadják. Nem kívánok az általánosítás csapdájába esni, de akiben még maradt egészséges életösztön, az könnyen belátja, hogy ez a két, egymással szöges ellentétben álló megítélése az életnek nem tekinthető közömbösnek. Még akkor sem, ha a liberálisok annak mondják – vagy inkább főleg akkor nem közömbös. Az egyenlőséget nem lehet a végtelenségig erőltetni, hiszen akkor olyan gyöngyszemek történnek – amik sajnos valóban megtörténtek – mint hogy az új jövevények tiszteletben tartásának érdekében templomok tornyairól szedik le a kereszteket, vagy német kommandósok dzsámin áthaladva veszik le cipőjüket, amikor épp egy szalafista terroristát üldöznek. Az önfeladó tolerancia kiirtotta belőlünk legalapvetőbb emberi önvédelmi mechanizmusainkat. De ha vetünk egy pillantást az eszközök mögött megbúvó szándékra, máris nem tűnik véletlennek a történések különös láncolata.

Miért neobolsevista?

Mert a létező szocializmus összeomlásával, az osztálynélküli társadalom légvára szánalmasan szertefoszlott, új dogmát kellett hát találnia a baloldalnak a kommunista egyenember megkonstruálására, új ideológiát és új ellenségképet kellett keresnie. Az elsőre kitalálta a – már régóta megbukott, ám azóta igencsak csúcsra járatott – multikulturális társadalmat, az ellenségképben pedig mindenkit, akinek ezzel szemben fenntartása van. Így lépett az ‘osztályellenesség’ helyébe az ‘idegenellenesség’. Társadalompolitikai elképzeléseik keresztülvitelében a baloldaliak sohasem voltak különösebben válogatósak, a polgárnak a döntésekben való részvétele a szocializmusban éppoly kevéssé számított, mint manapság a multikultisoknál¹. Nem számít ha saját és kizárólagos igazságelképelésük érdekében a liberalizmus egyik legfőbb alappillérét, a szólásszabadságot kell folyamatosan korlátok közé zárniuk. Mert a liberális a szólásszabadságra is csupán saját eszközeként tekint: jól jön akkor, amikor az ellenséget kell vele totálisan megsemmisíteni, de értéktelen akkor, ha a kritika az én világképemet éri, így hát különböző, mondvacsinált okokkal (gyűlöletbeszéd, uszítás, politikai korrektség stb. tulajdonképpen bármi, ami a célnak megfelel) ezt is meg lehet rendszabályozni – tökéletes példa volt erre a magát szabadelvűként számon tartott 444.hu döntése a kommentek cenzúrájáról. A lényeg borzasztóan egyszerű: ami az én érdekeimet képviseli arra érvényes, ami a világképemmel szemben helyezkedik el, azt viszont szabályozni kell.

A szabadság

Végül pedig egy gondolat a legnagyobb tévedésről, amikor a liberalizmust a szabadelvűséggel hasonlítják: a liberálisok ugyanis azt hirdetik, hogy mindenki szabadnak született. Ezzel szemben én a szabadságról inkább a kanti felfogást tekintem követendő példának: minden ember szabad, de nem azért mert szabadnak született, hanem mert teherrel – a döntésére vonatkozó felelősség terhével. A szabadság több, mint a kényszer távolléte; a saját felelősség akarása – és ez az, amit egy nihilista liberális sohasem fog megérteni.

 

¹Jörg Haider, A szabadság, ahogy én gondolom, 1993, 90. old

Konzervatív – liberális: küzdelem az európai identifikációs versenyben

A korábban megkérdőjelezhetetlennek hitt liberális demokrácia felfogás új kihívóra lelt a hamvaiból feltámadó, új neokonzervatív irányban, amely küzdelem nem fog áldozatok nélkül lezajlani. Ezeknek a csatározásoknak vagyunk most szemtanúi.

Értelmezési verseny zajlik Európában. A hidegháború lezárulásával sokáig úgy tűnt, hogy egyetlen és kikezdhetetlen önigazodási lehetőséget enged alkalmazni az új, szabad világ. Így alakult ki az egypólusú, szabadpiaci neoliberális gazdasági és liberális társadalmi rend. Olyan társadalomrendezési toposzokkal, mint a politikai korrektség, amely egy másik liberális értékkel, a szólásszabadsággal egyszerre értelmezve kissé komikusnak is tűnhetne, ha nem ez lenne a valóság. De az álszent, paradox helyzet feloldását ironikus módon éppen az a modern kori népvándorlás fogja feloldani, amelynek kezelhetetlenségét saját maga okozta.

A kizárólagos világértelmezés másik pillérét, a vadkapitalista gazdaságpolitikát szintén a saját maga által teremtett szörny temette maga alá, amit az emberiség a 2008-as gazdasági világválságként tart számon. Emlékezetes, hogy kiindulópontja egy olyan, a kapzsiság és mohóság teremtette származékos termék volt, amelyet a történelem csak másodlagos jelzáloghitel-válság néven fog emlegetni (az olcsó hitel révén, a további profit utáni lehetőségeket hajszolva, olyanoknak is nyújtottak hitelbírálat nélkül hitelt, akik nyilvánvalóan nem voltak képesek ezt finanszírozni, ráadásul olyan ingatlanokat fogadtak el a hitel fedezetéül, amelyek értéke elmaradt a kölcsönadott pénzt értékétől).

De ne rohanjunk ennyire előre. Vizsgáljuk meg ezen szavak és definíciók értéksemleges jelentését, hogy utána már bátran alkalmazhassuk a továbbiakban.

Ismételten szeretném hangsúlyozni, hogy a blog célja nem a politikai tudomány bővítése, hanem széles néprétegek tájékoztatása, így a tudományos elmélkedés és kialakulástörénet bemutatása helyett a jelen kor sajátosságaira szeretném felhívni a figyelmet.

A liberalizmus és ebből kifolyólag a liberális gondolkodású ember fókuszában az egyén, mint individuum áll. Abból indul ki, hogy minden ember saját maga, szabadon döntheti el, hogy milyen módon kívánja élni életét. Ezért a lelkiismeret és életmód szabadságára koncentrál, köztük olyanokra mint a szexuális szabadság, vallásszabadság stb. Kevesebb állami beleszólást tart helyesnek a magánéletbe, hiszen azt feltételezi, hogy az emberek eredendően jók és válogatás nélkül, minden egyén önállóan el tudja dönteni, hogy számára mely életvitel az ideális.

Ezzel szemben a konzervativizmus, a konzervatív ember értékrendjét a közösség, a közösségben való gondolkodás adja. ‘Fontolva haladóknak’ is szokták őket emlegetni, mert tisztelik a hagyományt és nem akarnak azonnal változásokat, hiszen egy robbanásszerű folyamatot nem lehet iránytani, így könnyen megeshet, hogy több kárt okoz, mint amennyi hasznot esetleg hoz. Ebből kifolyólag előre meghatározott normák szerint él és elvárja, hogy a többség (a közösség, amelynek ő maga is a része) által legitimált (törvényesített, jóváhagyott, elfogadott) értékeket az állam elismerje és támogassa. Klasszikus példa erre a családok támogatása a kormány részéről, amelyet egy liberális sérelmezhet, hiszen milyen alapon favorizál az állam egy meghatározott életmódot.

További különbség még a két világnézet között, hogy míg a liberális feltétel nélkül hisz az emberi jóságban és egyenlőségben – és itt nem a törvény előtti diszkriminációmentességre gondolok -, addig a konzervatív ember inkább gyanakvó az ismeretlennel szemben és hisz a teljesítményben, valamint az azzal elkerülhetetlenül járó egyenlőtlenségekben. Úgy is leírhatnánk a legfőbb különbséget, hogy a liberális inkább álomvilágban, a konzervatív inkább a realitások talaján él. Miért mondom ezt? Gondoljunk csak bele, a liberális gondolkodás egy egyetemi professzor számára maga a megtestesült Kánaán, de egy nyomortelepen élő nem tudja eldönteni, hogy számára mi a jó, hiszen ezt a létformát sem önállóan választotta, így segítség nélkül kitörni se tud belőle – erre kézzelfogható példa a játékgépek betiltása. A liberális sajtó hőzöngött az intézkedésen, mondván ez durván megsérti az egyén szabadságát. Az ő gondolkodásuk alapján igazuk volt, a családfő valóban nem a félkarú rablóba dobálta a család fenntartására szánt segélyt már rögtön a kiutalást követő első napon. Ezért szabadsága ebből a szempontból korlátozódott, de a kérdés az, hogy melyik a fontosabb. A cél (és ebben a helyzetben a jó), vagy az alkotmányossághoz való merev ragaszkodás (ebben az esetben a törvényesség) a fontosabb? Ha erre a kérdésre választ tudunk adni, akkor már nagyobb eséllyel tudjuk megmondani, hogy a két irányzat közül melyikkel szimpatizálunk jobban. Ezzel a dilemmával  egy későbbi bejegyzésemben részletesebben is foglalkozom majd.

conservative vs liberal

‘Az elhízás konzervatív és liberális megközelítése’. Érzékelhető a két érzület közi különbség: az egyik szembenéz a problémával és nem másokat okol, míg a másik a felelősséget próbálja eltolni magától, így téve elviselhetőbbé saját kudarcát. Fotó: pinterest.com

Túllépve a politikai, kulturális beállítottságon, egy másik fontos és a témához szorosan fűződő viszonyrendszerben is el kell tudnunk helyezni magunkat. Nem csak politikai értelemben vett jobb- és baloldal van, hanem ugyanez a felosztás a gazdasági nézetekre is érvényes.

Gazdasági értelemben vett jobboldalinak azt a személyt tekinthetjük, aki a minél kisebb állami elosztásban érdekelt. Az állam lehetőleg minél kevesebb adót szedjen be tőlem, ugyanakkor nem is várom el, hogy gondoskodjon rólam (nincs állami egészségügy, oktatás stb., a legelesettebb rétegről minimálisan gondoskodik, de a többiek fizetnek a szolgáltatásokért, mert hogy ezeket annak tekintik. Szintén klasszikus példa erre az állami- és magánnyugdíj rendszere. Az első esetben szabályozott, kötelező mértékű járulékot vonnak le a fizetésemből és a későbbi ellátást a jövő generációi fizetik, míg a magánrendszer értelmében mindenki a saját, későbbi jólétére tesz félre). A piac szabályozza a gazdaságot, az államnak még szabályozás szintjén sincs beleszólása. Az állami vagyon privatizálása (magán kézbe történő értékesítése) volt az első látható jele ennek a gazdaságpolitikai paradigmaváltásnak Magyarországon. A gazdasági bal ennek szöges ellentettje, a polgárok elvárják az ingyenes állami támogatásokat, cserébe jövedelmük nagyobb részéről hajlandóak lemondani. Látható, hogy ennek megvalósítása nagyobb államot is feltételez.

(A harmadik legnagyobb ideológiát, a szocialistát, szociáldemokratát kivettem, ugyanis a 2. világháború után fokozatosan csökkent, a rendszerváltozás után pedig kiüresedett az ideológia tartalma, gyakorlatilag teljes egészében átvette a liberális tanokat.)

Az olvasottak könnyebb átláthatósága érdekében vegyük szemügyre az alábbi ábrát:

politika-gazdaság tengely

Forrás: saját szerkesztés

Látható, hogy a ‘liberális mezőhöz’ (tehát, hogy valakit ténylegesen, 21. századbeli értelemben vett liberálisnak tekintsünk) való tartozásnak két feltétele van. Az egyik, hogy ideológiai értelemben baloldali legyen, a másik pedig, hogy gazadási értelemben jobboldalinak kell lennie. Magyarországon ilyen politikát csak az SZDSZ folytatott, illetve újabban a DK próbálja ide pozicionálni politikáját. A másik oldal esetében nincs ilyen megkötés, láthatjuk, hogy a jelenleg még fennálló német kormánykoalícióban is a két testvérpárt a CDU (kereszténydemokrata, inkább gazdasági jobb) és a CSU (keresztényszociális, inkább gazdasági bal) is közel azonos politikát folytat. Ebből kifolyólag a Fidesz nem is különül el élesen egyik irányba sem, gazdasági felfogása szempontjából inkább a diagramunk egyenlítőjének közelében található.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén