agitatio

kitekintés a világra

Kategória: Egyéb

Csak semmi pánik!

Hódmezővásárhelyen bebizonyosodott, hogy a teljes ellenzéki összefogás némi protest-hangulattal fűszerezve olykor meg tudja törni a centrális erőtér dominanciáját. Ez az írás 4 pontban összefoglalja, hogy miért is téves alapvetően az ellenzék eufóriája, és hogy miért nem lehet ebből a választásból az országos eredményekre következtetni.

  1. Tény: Hódmezővásárhely fideszes fellegvárnak számít, így a kormány számára a vereség nyilvánvalóan kellemetlen. A kormánypárti jelölt által elért 41%-os eredmény azonban hozza az országos átlagot, ráadásul a korábbi választásnál több embert sikerült mozgósítania.
  2.  Az ellenzék meg tudott állapodni egy közös jelöltről, egy hétgyermekes, keresztény közgazdász személyében – aki ráadásul így a jobboldali szavazók számára is elfogadható alternatíva volt. Ilyen jelöltet vélhetően nem fognak találni mind a 106 egyéni választókerületben, arról nem is beszélve, hogy a kőkemény pártérdekek miatt a sem a Jobbik, sem pedig a Gyurcsány vezette baloldal nem léphet vissza a másik javára, legfeljebb hallgatólagos beleegyezéssel, csendesen visszavonulnak az esélyesebbnek gondolt jelölttel szemben néhány választókerületben. Azonban ezek a jelöltek már nem függetlenként, hanem pártlogó alatt indulnak, így a választók gyomrát jobban megfekszi majd az átszavazás kötelessége.
  3. A liberális média által csúcsra járatott figyelem miatt érezhették úgy a választók, hogy most rajtuk a világ szeme – ez a magasabb részvételi arányban is visszatükröződött. Azonban az összes választókerületet nem lehet egyesével napirenden tartani. Mint ahogy az aktivistákat sem lehet arra kényszeríteni, hogy ugyanakkora lelkesedéssel kampányoljanak egy-egy balos vagy ellenzéki jelölt mögött, mint az Márki-Zay esetében a Jobbik és a Gulyás-féle soros-aktivisták is tették.
  4. A legfontosabb: a szavazás kísértetiesen hasonlít a veszprémi Kész Zoltán esetére, ahol a proteszt szavazatokat sikerült maguk mögé állítani azáltal, hogy egy fontos, és kézzel fogható cél elérését tűzték ki a választás közvetlen tétjének. Ez Veszprémben a Fidesz kétharmados parlamenti többségének a lebontása volt, itt pedig a média által újra felkapott Elios-ügy. Márki-Zay ugyanis megígérte, hogy győzelme esetében kikéri az OLAF-jelentést, ráadásul elhitette, hogy polgármesterként nyilvánosságra hozza a Lázár-Tiborcz biznisz részleteit. Ilyet – mondanom sem kell – minden választókerületben nem fognak találni, főleg nem fognak tudni megtolni ekkora médiaszéllel. A választás másnapján a Soros-média ékköve, a 444 hozta le, hogy a hódmezővásárhelyi választás eredményét a New York Times is lehozta. Őszintén szólva eléggé kíváncsi vagyok, hogy vajon tényleg ekkora hírhiányban szenved az Egyesült Államok egyik legjelentősebb közéleti lapja, vagy esetleg valami másról lehet szó. Azonban ha figyelembe vesszük, hogy a lap legutóbbi, Magyarországgal kapcsolatos cikke az Elios-ügy volt, akkor láthatjuk, hogy egy jól megkomponált szappanopera folytatásáról van szó. Ettől még persze továbbra is különös, hogy még egy ilyen ügy is hogyan lépheti át a szerkesztőség ingerküszöbét, de ha vetünk egy pillantást arra a képre, amellyel az Elios-t illusztrálták, akkor rögtön tiszta lesz a kép, az ugyanis a civil-tüntetést ábrázolja. Ugyan mégis mi köze a civileknek az Elioshoz? Ha végiggondoljuk, hogy kinek fáj a legjobban a civil-törvény (Soros), akkor azonnal világossá válik az is, hogy kinek van elég befolyása ahhoz, hogy meghatározhassa a New York Times témaválasztását.
Az Elios-t bemutató cikk képe. Forrás: The New York Times

Az Elios-t bemutató cikk képe. Forrás: The New York Times

Azt hiszem ez az a médiafigyelem, amit az elkövetkezendő 6 hétben nem lehet minden választókerület esetében fenntartani.

+1: az ellenzék a csodavárás állapotában van. Világos, hogy ilyenkor minden apró sikert a többszörösére kell nagyítani, mint amekkora annak tényleges jelentősége. Azonban a fent felsorolt körülmények miatt azt gondolom, hogy nem lehet országos jelenségről beszélni – vagy ha mégis egy polgármester választás eredményéből akarunk országos eredményekre következtetni, akkor Kishunhalast mégis miért nem vesszük ide, ugyanis ott a Fidesz-KDNP a szavazatok közel 70%-ával nyert?

A válasz magától értetődő: ebben a helyzetben az ellenzéknek minden eddiginél nagyobb szüksége van a reményre, hogy meg tudják törni a Fidesz 12 éve tartó veretlenségi sorozatát. Erre csakis akkor kerülhet sor, ha ez az ellenzéki narratívát átveszik a kormánypárti szimpatizánsok is, és a munka folytatása helyett pánikhangulat kezd el úrrá lenni rajtuk. Mert a vérszagot megérzik a hiénák is, és kegyetlenül lecsapnak. Éppen ezért azt gondolom, hogy a Fidesz számára ez a pofon egy ébresztővel ért fel, hogy még keményebben kell folytatni azt a munkát, amit idáig is végeztek, és akkor az eredmény is meglesz, a teljesítmény ugyanis a munkát díjazza – éppúgy, ahogy azt a miniszterelnök is kifejette mai gyors helyzetértékelésében. 

Már csak azért is, mert a proteszt szavazatokkal szemben, amelyek leginkább érzelmi indíttatásúak, és pillanatnyi hangulatot fejeznek ki, a választók a komoly döntéseknél mérlegelik a racionális következményeket is. És bár az áprilisi választásokat vélhetően nem befolyásolja, de az újdonsült polgármesternek borzasztóan nehéz dolga lesz a fideszes többségű képviselő-testülettel szemben, így a választókat a következő ilyen kaland inkább elbizonytalanítja, semmint megerősíti azon meggyőződésüket, hogy jó döntést hoztak, amikor a város vezetésének bénítására szavaztak.

+2: Márki-Zay győzelme pedig tökéletes görbetükör azok számára, akik idáig a magyarországi jogállam- és demokrácia lebontásával támadták a kormányt, így végső soron az ő eszköztáruk is üresebbé vált, ami pedig igazán jól jönne majd a mozgósítás hajrájában.

Közösségi finanszírozás: a láthatatlanság új fegyvere

A napokban tette nyilvánossá az Állami Számvevőszék, hogy a Jobbik gazdálkodásában feltárt hiányosságok miatt mekkora összegű büntetésre ítéli a szervezetet. A párt – megragadva a lehetőséget – azonnal a kormány elnyomási kísérletének kiáltotta ki a megállapított szabálytalanságokat, hogy ezzel is politikai tőkét próbáljon kovácsolni magának. Ez természetesen nyilvánvaló csúsztatás, hiszen a Fidesznek egyáltalán nem áll érdekében egy széthulló párt választásokon való indulását megakadályozni, sőt. Azonban az ügy tovább ennél tovább mutat, hiszen a Jobbik bejelentette, hogy várják a szimpatizánsok adakozásait. A döntés felettébb hasonlít egy másik milliárdos által finanszírozott portál, a 444 idei akciójára, ahol szintén az olvasóktól remélnek felajánlásokat. De vajon mi szüksége lehet két ilyen biztos  anyagi hátterű szervezetnek a közemberek pénzére?

Az ötlet persze nem új keletű, és ahogy általában minden, ez is a magángazdaságból átvett egyik kifejezés, a crowdfundig politikára szabott megfelelője. A crowdfundig, vagy közösségi finanszírozás általában induló vállalkozások egyik közkedvelt finanszírozásai formája, amelynek lényege, hogy a támogatók egy ötletet, illetve az abból létrejövő projekt vagy termék költségeit előfinanszírozzák, mintegy vállalva az ezzel járó költségeket, ugyanakkor később részesülnek az esetleges bevételekből is. Ennek megfelelően ez az alternatív, dinamikusan növekedő finanszírozási forma elsősorban az interneten hódít.

Magyarországra az évtized elején érkeztek a ilyen projekteket irányító és szervező vállalkozások – főleg a gazdasági világválság utáni hitelszűke következtében -, ám a magyar közösség egyelőre míg bizalmatlan az online fizetés és az így megvalósuló projektekkel, szolgáltatásokkal kapcsolatban, így az adakozási kedv is viszonylag mérsékeltnek tekinthető – egy-két üdítő kivételtől eltekintve persze. Azonban a közösség felajánlásain alapuló üzleti modell jellemzően kezdő, alulfinanszírozott és nemes célok elérését tűzi ki zászlajára, így némileg meglepő, hogy két olyan politikai szereplő (a Jobbik, mint párt, és a 444, mint véleményblog) is ehhez a finanszírozási formához nyúl. Hiszen egyik sem tekinthető kezdőnek (egy párt egyenesen ostobaságnak tűnhet az ennyire bizonytalan forrásra alapozni a jövőbeli működést), sem alulfinanszírozottnak (míg a 444 mögött Soros milliárdjai jelentik a biztonságot, addig a Jobbik esetében ugyanerre a szerepkörre két éve Simicska jelentkezett be), sem pedig nem célra törekvőnek – bár ez utóbbi igencsak relatív fogalom, hiszen kinek mi a nemes cél, ugyebár. Mindenesetre a Soros-féle Nyílt Társadalom megvalósítása, és a Simicska-féle ‘kerüljünk hatalomra’ célkitűzés bár az érintett feleknek tűnhet nemes célnak, de semmiképp sem nevezhető karitatívnak, vagyis olyannak, amely a társdalom minden tagját, függetlenül politikai nézeteitől, önzetlenül szolgálná.

Akkor mégis miért döntöttek úgy, hogy ehhez a megoldáshoz nyúlnak?

Bár látszólag a pénzgyűjtés motivációja kézenfekvő megfejtése lenne a kérdésnek, de mivel jövőre választások lesznek, ezért érdemes ezeket a magyarázatokat is fenntartással kezelnünk – főleg amikor tudjuk, hogy mindkét szereplő mögött egy meglehetősen tőkeerős politikai befektető áll. A valódi megoldást a közösségi finanszírozás további előnyeiben kell keresnünk. Hiszen az adakozók nem csak pénzt adnak, hanem személyes adatokat és elérhetőséget is magukhoz, ami a kampány mozgósító szakaszában mindkét félnek kapóra fog jönni. Egyszóval a közösségi finanszírozásra való buzdítás egyik valódi célja az adatbázis építés. Ez már önmagában is elég erős érv lenne ennek alkalmazására, azonban ennek a finanszírozási formának van még egy, ennél a jelenlegi helyzetben sokkal jelentősebb előnye, méghozzá a finanszírozók anonimitása. Vagyis az adakozásra való felszólítás nemcsak, hogy nem a pénz gyűjtését szolgálja a fentebb említett két milliárdos számára, hanem sokkal inkább annak szórását. Vagyis hogy úgy tudják finanszírozni politikai kitartottjaikat, hogy látszólag semmi kapcsolat nincs közöttük. Hiszen ha több, kisebb részletben, strómanokon keresztül juttatja el Simicska az Állami Számvevőszék által megállapított százmilliós büntetés összegét a Jobbikhoz, akkor a jövőben ezért a pártot már nem éri későbbi szankció. Így tehát a közösségi finanszírozás másik fontos tulajdonsága a rejtőzködés és átláthatatlanság biztosítása, ami mint tudjuk, Sorosnak egyébként is kedvelt magatartási formája – még ha az utóbbi időben ebből többet kénytelen is volt feladni.

Úgy tűnik tehát, hogy az egész adakozásra való felhívás megint csak a mi átverésünkre és megtévesztésünkre szolgált, hogy a saját játszmáikat tovább tudják folytatni. A Jobbik esetében ráadásul ezt még megfejeli az a politikai haszon reménye is, hiszen a saját témáik menedzselése a “cigánybűnözés” használata óta nem jellemző rájuk, és remélik, hogy a párt bezárásának rémképnek felfestésével elég mozgósító erőt tudnak a tönk szélére került pártjuk újraélesztésébe lehelni. Mert azt ugye nem gondoljuk, hogy a Fidesznek bármi érdeke is lenne egy ilyen, népszerűségéből folyamatosan vesztő pártot bezáratni – túl azon persze, hogy egy jogállamban erre vajmi kevés esélye is lenne. És ugye azt sem gondoljuk komolyan, hogy az a Simicska Lajos, aki egyes becslések szerint már legalább 2 milliárd forintot költött nemrég megvásárolt pártjára, hagyná azt tönkremenni pár százmillió forint miatt az előtt  a bosszú-választás előtt, amire már évek óta készül? Az én véleményen szerint sokkal valószínűbb, hogy a Jobbik politikai mártírkodása inkább csak egy újabb manipulatív kampányfogás a mindent eldöntő választások előtt.

A zaklatások igazi haszonélvezői: a feministák

Harvey Weinstein kapcsán újra előkerült a nők elleni zaklatás témája, amelynek jelentőségét egy percig sem szeretném kicsinyíteni, azonban az elmúlt napok tanulságai alapján az embernek sokkal inkább az a benyomása keletkezik, hogy a történések nem a nők védelmében, hanem egy politikai eredetű akarat társadalmi rend megváltoztatására irányuló szándéka szerint történik.

Népszerűtlen leszek, ugyanis egy nagyon érzékeny témához merészelek a mainstreammel szembeszegülő véleményt megfogalmazni. A feladat azért számít igazán kényesnek és nehéznek, mert a fősodoratú média elhitette velünk, hogy a mostani egyetlen megközelítés az egyetlen lehetséges változat a nők érdekeinek védelmében. Most arra teszek kísérletet, hogy ennek épp az ellenkezőjét bizonyítsam be.

Szereposztó díványok

Az a főleg a média világában jellemző esemény, amikor egy bizonyos szerep vagy munka elnyeréséért a producer, vagy bármely, megfelelő befolyással rendelkező személy szexuális szolgáltatásokat kér cserébe a jelentkező hölgytől. Ez nem ismeretlen dolog, nagyjából egyidős a médiával. Legendás az egykori propagandaminiszter, Joseph Göbbels hozzáállása a kérdéshez.

A jelenlegi egyetlen elfogadott megközelítés szerint ez felháborító, hiszen a nőket kiszolgáltatott helyzetbe helyezi a nagyhatalmú férfiakkal szemben. Nos, ez valóban diszkriminatív, de korántsem kizárólag abban a jelentésben, amit idáig ennek tulajdonítottak. Ugyanis ez egy igen egyszerű életstratégiát biztosít azoknak nőknek, akik a kinézetük és bevállalósságukon kívül nem értenek máshoz. Tökéletes példa erre az egykori valóvilág szereplő, Nádai Anikó története, aki a műsor után nemcsak, hogy a stáb megfelelő tagjaival feküdt le, de sikerült gyereket szülnie az RTL egyik vezetőjének, így nem is csoda, hogy tehetségtelensége ellenére sorra kapja meg a különböző műsorvezetői felkéréseket. Amit ezzel mondani szeretnék az az, hogy ne legyünk álszentek, és ne gondoljuk, hogy ez az üzlet kizárólag a férfielnyomás manifesztációja, hiszen rengeteg nő kapva kapna az alkalmon, ha az említett dívány közelébe kerülne. És ilyenre, lássuk be, egy férfinek igazán kevés esélye van.

Ez persze a teljesítmény ellen hat, hiszen olcsó szexszel könnyű pénzt, hírnevet, karriert szerezhetnek maguknak. De talán az lenne a legjobb jellemzés, ha a korrupcióhoz hasonlítanám. Ott sem a legjobb nyeri el a megbízást, hanem aki a személyes kapcsolata révén a legnagyobb hatást tudja gyakorolni. Mindenesetre ahogy a korrupció létezése is annak köszönhető, hogy mind a két fél érdekelt benne, ugyanez a helyzet a szereposztó díványokkal is. További érdekesség, hogy ezekre a felkérésekre ráadásul nem is kötelező igent mondani, az ajánlatot nyugodtan vissza lehet utasítani, mint ahogy azt az egyik volt barátnőm is megtette. Mivel azonban van lehetőség elutasítani a nem kívánt szolgáltatást, így erőszakról ebben az értelemben nem is beszélhetünk.

 

Szexuális zaklatás

Bár Harvey Weinstein egy szemmel láthatóan visszataszító ember, azért az általa elkövetett cselekedetek felvetik azt a nagyon fontos kérdést, hogy mégis mi számít ma szexuális zaklatásnak. Az utóbbi időben slágertéma volt, így nagyon sok történetet és példát hallhattunk, amelyekről első körben morális alapon kellene ítéletet mondanunk. Az, hogy egy tanár az egyébként még kiskorú diákja vállait megmasszírozza, egyértelműen ide tartozik. Mint ahogy az is, ha a jogosítvány megszerzése során az oktató a kezét a vezetni tanuló hölgy combjára helyezi  szintén és nyilvánvalóan nem fér bele egy tanár-tanuló viszonyba – hacsak nem előzte meg némi flörtölés, mert ilyet is ismerek, akik mára egy boldog házasságban élnek első közös gyermekükkel.

És mondandóm lényege éppenséggel ez lenne: az érintés az ismerkedés, kölcsönös vonzódás egyik kifejező eszköze, amikor a férfi (vagy akár nő) úgy igyekszik meggyőződni a kiválasztott hölgy szimpátiájáról, hogy megérinti (akár a kezét, a hátát vagy bizony, a combját). Erre a nő különbözőképpen reagálhat, de mindenképpen egyértelműsítenie kell, hogy hogyan fogadja az efféle közeledést. Mert ha megtiltjuk a férfiaknak az érintés lehetőségét, akkor mégis hogy ismerkedjenek egy bárban, egy szórakozóhelyen, egy vonaton, egy üzletben vagy akárcsak egy parkban is?

Ha kiengedjük ezt a szellemet a palackból, akkor oda fogunk eljutni, hogy a nő az ismerkedési kísérletet az alapján fogja zaklatásnak ítélni, hogy az azt elkövető férfi mennyire tetszik neki. Ha jóképűnek találja, akkor örül a kitartó ismerkedési szándékának, ha nem tetszik neki a kéretlen közeledés, akkor azt onnantól kezdve kezelhetjük szexuális bűncselekményként is. Ha ezen a progresszív vonalon haladunk tovább, akkor felsejlik egy olyan disztópia képe, ahol minden aktus előtt a nőnek írásba kell adnia, hogy nem nemi erőszak áldozata, ellenkező esetben a férfit bármikor bezárhatják. A legfontosabb tehát, hogy ne érzelmi, hanem objektív alapon definiáljuk a kérdést, mint ahogy az a jog esetében mindig is lenni szokott.

Mert ha tágítjuk a zaklatás definíciójának értelmezési körét, akkor odáig jutunk, hogy már a bizonyítás is másodlagossá válhat. Itt van például ez a Sárosdi Lilla – aki éppen a Soros által finanszírozott krétakörös, ultraliberális Schilling Árpád felesége – Marton László-ügy. Az egyik azt állította, hogy 20 éve orális szexre kényszerítette, amit a másik vehemensen tagad. Bizonyíték nem sok lesz, így ilyen esetekben mi lesz a követendő eljárás? Alapból a nőnek adjunk igazat? Erőszak nem történt, csak a férfi öntötte szavakba vágyait. Anélkül, hogy tudnám a részleteket nem szívesen bocsátkoznék találgatásokba, de ha minden lány feljelentene, akinek megfogalmaztam ez irányú szándékaimat feljelentene, valószínűleg életem hátralévő részét rácsok között tölteném. Bár Sárosdi Lilla esetében a nyilvánvalóan meglévő motiváció ellenére nem feltételezek semmilyen rosszindulatú szándékot, de mi történik, ha mások éppenséggel így akarnak tönkretenni valakit, aki mondjuk korábban kikosarazta őket?

Még rosszabb, ha a motiváció ideológiai hátterű. Hiszen minden ilyen vád sajátos jellemzője, hogy azokat főleg fehér férfiakkal szemben fogalmazzák meg, de erről a következő bekezdésben részletesebben értekezem. Ugyanis szeretnék beemelni még egy érdekes szempontot. Minden ilyen kényszerítő vádas történet közös vonása, hogy az áldozat nem mer róla beszélni. Azon túl, hogy ha egy határozott és egyértelmű elutasítás után nem értem, hogy miért kéne erről beszélniük – kivéve persze, ha ennek ellenére nem volt semmi foganatja, de az akkor már büntetőjogi kategória – minden esetben úgy kezelik a nőket, mint valami cselekvőképtelen gyerekeket. Ha nem hagyjuk meg nekik a jogot, hogy bátran elutasítsák a kéretlen közeledést, mert arra ösztönözzük őket, hogy azonnal számoljanak be róla mindenkinek, akkor végső soron a szexuális szabadságukat korlátozzuk. Ennek egyértelmű következménye lenne, hogy senki nem mer majd kezdeményezni senkivel szemben. Éppen ezért én ehelyett a feljelentgetős megoldás helyett inkább a nők eszköztárát bővíteném, hogy adott esetben bátran és határozottan tudjanak nemet mondani – nem győzöm hangsúlyozni, hogy továbbra sem a nemi erőszakról beszélek.

 

Politikai nyomásgyakorlás

A mostani vélemények mögött megbúvó politikai nyomásgyakorlás pedig úgy nyer valódi értelmet, ha megnézzük, hogy milyen támadás éri a fehér férfiakat egy ilyen eset után, és milyen, amikor a zaklatást egy a liberális világszemlélet által támogatott csoport, például a bevándorlók követik el.

Ezen a képen jobb oldalon az transzparens látható, ahol egy fekete kéz ér hozzá egy fehér nőhöz. Ezt rasszistának bélyegeztek. Forrás: http://www.dailymail.co.uk

Ezen a képen jobb oldalon az transzparens látható, ahol egy fekete kéz ér hozzá egy fehér nőhöz. Ezt rasszistának bélyegeztek. Forrás: http://www.dailymail.co.uk

Ez pedig az index címlapjáról való. Itt fehér kezek nyúlnak hozzá egy fekete nőhöz, ez politikailag korrekt, tehát elfogadható. Forrás: index.hu

Ez pedig az index címlapjáról való. Itt fehér kezek nyúlnak hozzá egy fekete nőhöz, ez politikailag korrekt, tehát elfogadható. Forrás: index.hu

Ebben persze nincs semmi meglepő, hiszen amíg a fehér férfiak minden cselekedetét nemi erőszaknak, szexuális zaklatásnak, vagy kényszerítésnek bélyegeznek, addig ugyanazok az emberek a kölni történésekkel kapcsolatban meglehetősen megengedőek voltak. Bár ezen a téren is éles a mezőny, de ennek  a műfajnak talán a legnagyobb képviselője bizonyos Papp Réka Kinga volt. Nehéz szemlézni az aranyköpéseit, de a kedvencem határozottan az volt, amikor a migrációs válság kellős közepette azt találta mondani hogy

Hogyha iszlamizálódik Európa akkor tudod mi lesz? Akkor Európa iszlám lesz. És akkó’ mi van?

Akkor az lesz, hogy nem vehetsz fel szoknyát és magassarkút, akkor az van, hogy nem dolgozhatsz, nem vezethetsz autót. Akkor az van, hogy a férjed engedélye nélkül nemcsak, hogy nem érintkezhetsz másokkal, de még a házat sem hagyhatod el. Akkor az lesz, hogy egy férfin kell sokadmagaddal osztoznod, és ha véletlenül rád találna a szerelem egy másik ember személyében, akkor nyilvánosan megköveznek és életed hátralévő részét börtönben töltöd – jobb esetben. Ez mind csak annak fényében számít különlegességnek, hogy a beszélgetés során többször, ámde egyre idegesebben hagyja el a száját az az előre betanult mondat, hogy “nőgyűlölő és gyerekellenes a magyar népesedési politika”. Az számomra nem világos, hogy ezt a házasság támogatására vagy rendkívül széles családtámogatási rendszerre érti, mindenesetre mindenki döntse el maga. A videó itt található, roppant tanulságos:

Összegezve elmondható, hogy ezúttal valóban egy létező problémával állunk szemben, ám nem szabad hagynunk, hogy az értelmezési lehetőséget teljes mértékben átadjuk a liberalizmus ideológiáját képviselő, és a média által erősen felülreprezentált feministáknak, mert azzal semmi mást nem érünk el, mint hogy az általuk gyűlölt és megvetett célcsoport ellen, vagyis a fehér férfiak ellen folytassák tovább az életcéljukat jelentő boszorkányüldözést.

Momentum nélkül

Bár 266 ezer aláírás összegyűjtése önmagában nem kis teljesítmény, ám önként a fejlődés gátjává válni nem tekinthető a legnemesebb célok egyikének. Tartok tőle, hogy megint egy liberális párt rövid pártpolitikai céljainak oltárán áldoztuk fel mindannyiunk közös érdekét, országunk felvirágzásának egyik lehetőségét. 

Az urnáktól való távolmaradás, óriási fejlesztési projektek lefújása; ez az, amit az ellenzék az elmúlt néhány hónap népszavazásai során sikerként ünnepel. Pedig ha hallgatunk a józan eszünkre, könnyen beláthatjuk, hogy mind a két téma fontos lenne az ország számára, ám az ellenzék sikerre éhes politikai akciói révén, a széthúzást homloktérbe állítva, megfúrta mindet. Ahogy a miniszterelnök oly’ találón fogalmazott: “nemzeti ügyből csináltak pártpolitikai kérdést”. És valóban, ha megnézzük, hogy a másik két jelölt esetében (Los Angeles és Párizs) milyen mértékű egység sorakozott fel az ötkarikás játékok rendezése mögött, akkor nem csodálkozhatunk azon, ha egyébként is tetemes előnyüket még tovább növelték. Kár, pedig egy széleskörű nemzeti összefogással és borzasztó kemény munkával reális esélyünk lehetett volna Dávidként legyőzni a Góliátokat, így marad nekünk az, amit a liberális kormányzások során belénk neveltek: “merjünk kicsik lenni”.

Pedig ahogy a nemzetközi politikában, úgy az olimpia történetében is korszakalkotók lehetnénk. Ezt tükrözi az előzőnél egy sokkal szimpatikusabb, és önbizalmat sugárzó, a budapesti olimpia hivatalos szlogenje is: “megfelelő város a megfelelő időben”.

Ennek tartalma arra utal, hogy egy sikeres, megvalósíthatósági tanulmányokkal alátámasztott pályázat a közepes méretű városok felé történő nyitást is jelenthette volna, így a meglévő pártucatnyi világváros szürke körforgása mellett üde színfoltot, és esélyegyenlőséget hirdetett volna a precedensteremtő Budapest.

Persze nehezen lehetne kifogásolni, hogy egy ilyen jelentős mértékű beruházásról az ott élők véleményét is kikérjék, éppen ezért nem a népszavazással van gond, hanem az emberi természet félelmeire épülő, számító kihasználással. Hiszen a közbeszédet egyetlen percig sem övezte semmiféle érdemi, szakmai vita, hanem a kampány kizárólag az olimpia = lopás bántóan egyszerű analógiájára épült. Ennyi erővel egyetlen fejlesztésbe sem érdemes belevágni, hiszen az biztos lehetőséget teremt a lopásra, és különben is, miért nem a kórházakra fordítják a pénzt (minden pénzt)?

Pénz beszél

A biztosra vett korrupció mellett – érdekes felvetés ez így a 4-es metró építése körüli, 2006-os csalások napvilágra kerülésének idején – a másik érv az olimpia ellen a rendezéssel járó jelentős kiadás, illetve a költségek megtérülése körüli aggodalmak. Azt gondolom, hogy ez legitim kérdés, amelyről érdemes vitázni, de sajnos ez sok esetben szintén elmaradt. Egyes médiumok megelégedtek az olyan, bonyolultnak jóindulattal sem nevezhető összefüggések levonásával, mint hogy Görögország is az olimpia rendezésébe rokkant bele. Nem, Görögország abba rokkant be, hogy hazudott a valós költségvetési adataival kapcsolatban, hogy bevezethesse az eurót. Viszont ez egyben azt is jelentette, hogy többé már volt képes leértékelni a fizetőeszközét, így adóssága finanszírozhatatlanná vált, így pedig nem csoda, ha lepusztult olimpiai infrastruktúrájának fenntartására nem maradt elegendő pénze.

Szerencsére azért van pozitív példa is, ahol Örökségfejlesztési Társaságot hoztak létre a meglévő ingatlanok hosszú távú újrahasznosítására, így London korábban elhanyagolt területei is megújulhattak. Budapesten pontosan ugyanez történt volna, a legnagyobb győztesek közé pedig Csepel kerülhetett volna.

A olimpia végső mérlegét ugyanakkor valóban csak egy rendezés után lehet megvonni, de tény, hogy a rengeteg turisztikai bevétel és munkahelyteremtés mellett lett volna még egy azonnal nem érezhető, ám hosszútávon nagy hasznot hajtó eredménye: Budapest felkerült volna a világ térképére. Abban az egy hónapban minden szem ránk szegeződött volna, ami a büszkeségen túl további üzleti lehetőségeket hordozott volna magában.

Szintén nem elhanyagolható tényező a szervezés által a magyar költségvetésre rótt teher. Már csak azért sem, mert erről a témáról szintén csak annyi üzenetet közvetítettek a testnevelésből felmentett aktivisták, hogy “sokba kerül”. Igényesebb társasági beszélgetések során előkerül még a PwC 774 milliárdos becslése is, ám annak összetételét általában homály fedi. Utólag lobbantsuk hát fel a titkok fátylát, és lássunk egy reálisabb, adófizetőket terhelő becslést.

Először is az olimpia szervezésének két fő költségvetési eleme van: az első az olimpia infrastruktúrájának kialakítása, amely egyrészt a sokat bírált stadion-programon keresztül megvalósult (összesen már csak három új sportlétesítményre lenne szükség), másrészt pedig olyan közlekedési beruházásokat jelent, amelyek az uniós pályázati támogatásokon keresztül megvalósíthatóak, és egyébként is szerepelnek Magyarország fejlesztési koncepciójában. Ebben az esetben az olimpia egyfajta garanciát jelentett volna, hogy ezek a közlekedési fejlesztések 2024-ig mindenképpen megvalósuljanak. A másik jelentős kiadási tehertétel a szervezés-rendezés lebonyolítása, amelynek költségeit döntő többségében a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) fizeti, vagyis az olimpia a költségvetésnek éves szinten valójában 150-200 milliárdnyi összeget jelentett volna.

Ez az összeg még mindig elég jelentős, de egyrészt nagyságrendileg elmarad a liberális sajtó által emlegetett 2000 milliárdtól (!), másrészt ezt az összeget korrigálni kell a bevételekkel, és a kettő eredőjeként kapjuk meg az olimpia végső pénzügyi mérlegét. Bár ennek becslése meghaladja képességeimet, de a hirtelen jött hírnév hosszú távú előnyei (pl. megnövekedett turistaforgalom) idővel könnyen pozitívba fordítják a végső eredményt, és akkor még a rendezés jelentette élményről – lehetőség híján én például még egyetlen olimpián sem vettem részt – és nemzeti büszkeségről most ne is beszéljünk.

A végeredmény

A Momentum aláírásai révén minden esélyünk szertefoszlott, hogy olimpiát rendezhessünk, és nem csak a népszavazás eredményének kimenetele miatt, hanem mert az a NOB, amely bevételeinek 50%-át a közvetítési díjakból szerzi, egészen biztosan nem ítéli oda a rendezés jogát egy olyan városnak, ahol nincs egység a megtartás mögött – vajon melyik hirdetőnek hiányozna, ha folyamatos tüntetések és zavargások kísérnék végig a rendezvényt?

Ennek tudatában van a kormány, valamint a főváros is, így a pályázatot így vagy úgy, de mindenképp visszavonják. Ezután persze következni fog még néhány, a kormányt gyávának bélyegző, nagyon kemény interjú és erős nyilatkozat, ami viszont már inkább az aláírást gyűjtők tehetetlenségéről fog szólni. Ugyanis a NOlimpiára keresztelt kampány elérte célját, a pályázatot lefújták, de akkor mégis miért akar a győzelem után még több milliárd forintot népszavazás formájában kidobni a kukába? Hát pontosan azért, ami az eredeti célja is volt: egy kommunikációs szempontból könnyen menedzselhető témán (korrupció, lopás, pazarlás, kórházak stb.) felkapaszkodni a politikába – ahogy az a párttá alakulásuk bejelentésekor minden kétkedő számára is világossá válhatott.

Nagyon úgy fest tehát, hogy az aláírásgyűjtéssel csupán kihasználták az emberek hatalommal szembeni véleménynyilvánítására való igényét, amely elégedetlenséget és haragot ügyesen csatornáztak bele egyetlen témába. Nagy kár, hogy ezt az olimpia, és az ország fejlődésének egyik nagy lehetősége bánta.

budapesti olimpia 3

Ezektől a fejlesztésektől fosztott meg bennünket a Momentum Mozgalom. Forrás: nemzetisport.hu

budapesti olimpia 2

Ezektől a fejlesztésektől fosztott meg bennünket a Momentum Mozgalom. Forrás: nemzetisport.hu

Viszont bármennyire is ügyesen játszották ki a korrupció-kártyát és állították maguk mellé az elégedetlenkedőket, liberális szavazóból nem lett több, így egyre több szeletre kell osztani egy ugyanakkora tortát. Hiába a fejlődést meggátoló, a destrukciót előtérbe állító attitűd, győztes népszavazás nélkül a párt ugyanúgy el fog süllyedni, mint az összes elődje. Így maradva végül, egyetlen momentum nélkül.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén