agitatio

kitekintés a világra

Kategória: Elemzés

Ellenzéki láthatósági verseny

Sűrű napokon vagyunk túl a politikában, ami meglehetősen ritka így, karácsonyhoz közeledve. Mivel azonban több esemény történt, mint az ellenzék elmúlt egy évének összteljesítményében, így érdemes egy pillanatra megállni és rövid áttekintést készíteni az eddigiekről. Már csak azért is, mert a Budapestet feldúló tüntetések látszólag a kormány, illetve már az egész rendszer ellen szólnak, és soha nem látott méretű ellenzéki egységet sugallnak, a valóság azonban ezúttal is könnyen lehet más: egy olyan láthatósági verseny folyik, amelynek egyetlen tétje, hogy az ellenzéki pártok támogatottságában évek óta tapasztalható berögződéseket újraírja. Vagyis elindult az újabb ellenzéki roncsderbi egymás szavazóinak lehalászásáért.

Mielőtt azonban a felvezetőben meghatározott témát részletesebben kifejtenénk – amelyek egy meglehetőségen közismert módszer pontjait követik -, vegyünk egy rövid nemzetközi kitekintést és helyezzük kontextusba a magyar történéseket.

 

Nemzetközi kitekintés

Minden, ami ma Európában történik, a májusi Európai Parlamenti választásokra való felkészülésként értelmezhető, így tehát nincs rendkívüli esemény csak kampány. A kampány természete pedig, hogy mindenki megpróbálja rávenni a választópolgárokat, hogy ők képviselik a legjobban az érdekeiket – jelen esetben például azzal, hogy cselekvést mutatnak.

Fekete-Győr András és Szél Bernadett, a tüntetések két lényeges szereplője szeptember 17-e és október 5-e között Amerikában voltak egy továbbképzésen, az International Visitors Leadership program ösztöndíjasaként. Ennek érdekessége, hogy a politikában minden nóvum a tengeren túlról jön (média polarizáltsága a CNN-FOX mintájára az RTL-TV2 esetében, a sokadjára belengetett előválasztás stb.). Ennek megfelelően a most tapasztalt reality-szerű tüntetések, és azok provokatív jellege már régóta bevált módszer az Egyesült Államokban.

Roppant fontos ezen túlmenően, hogy Párizsban már sokadik hete permanens, óriás létszámú tüntetés folyik korábban csak az üzemanyagadó, majd annak visszavonása után Macron teljes kormányázása ellen. Mivel a népszerűtlenségével küszködő francia elnök a külpolitikával akarja eltakarni belpolitikai sikertelenségeit, így meglehetősen rosszul jön ki néhány hónappal az EP-választások előtt, hogy míg az ő városban 100 ezres nagyságrendű tömeg tüntet, addig az általa legnagyobb ellenfélnek választott Magyarország fővárosában béke és soha nem látott mennyiségű turista található. Ebből a szempontból egyértelmű: olyan nem lehet, hogy amíg Párizs lángokban áll, addig Budapesten nyugalom honol.

Végső, de nem utolsó sorban pedig az a Judith Sargentini is szorgalmazza az Európai Parlamentben a Budapesten történtek kivizsgálását, akinek élete legnagyobb teljesítménye volt a Magyarországot elmarasztaló jelentés benyújtása – olyannyira felért ezzel a csúcsra, hogy bejelentette, jövőre már nem is indul újra. Jól látható tehát, hogy egy előre megtervezett és összehangolt támadássorozat zúdult ránk.

 

Tüntetések

Mindezek fényében tehát egyáltalán nem meglepő az ellenzék által alkalmazott akciósorozat. Ugyanis régóta várták már a pillanatot, amikor bevethetik az ellenállás új módszereit. Ezt végül a rabszolgatörvényre keresztelt túlóratörvényben meg is találták. A törvény körüli tárgyi tévedésektől, nota bene hazugságoktól eltekintve (ugyanis a túlórához mindenképpen kell a munkavállaló írásbeli hozzájárulása, az EU-s korlát 416 óra, ami nálunk most lenne 400, valamint a kifizetést is havonta kell rendezni) ez a téma valóban egy mindenkit érintő és jól kommunikálható üzenet volt. Így adta magát, hogy kezdetben a szakszervezetek is mozgósítsák magukat. Ez azonban a kezdeti lelkesedés után abbamaradt, ugyanis az ellenzék parlamenti performanszát tekintve világossá vált, hogy itt nem az emberek érdekeinek a képviselete a legfontosabb szempont, hanem a hisztériakeltés. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a korábban kiemelt témaként kezelt ápolási díjat az ellenzéki képviselők meg sem szavazták, annyira el voltak foglalva a balhéval. Itt azért szeretném megjegyezni, hogy ezzel a mutatvánnyal az ellenzék átlépett egy határon, ahonnan nincsen vissza út. Legalábbis nehezen tudom elképzelni, hogy ezután minden visszatér a normális parlamentáris kerékvágásba – azonban a ciklusból hátralévő három és fél év meglehetősen hosszúnak tűnik.

Szóval a szakszervezetek kihátráltak, így érezhető volt, hogy ez a tüntetés is jelentős társadalmi támogatottság nélkül marad, ezért a létszámot kompenzáló, más figyelemfelkeltő megoldást kell bevetni, vagyis az utcai balhézást. A világ számos országában látható képsorok jelentek meg Magyarországon is, amikor az eddig a hazai közönség előtt viszonylag ismeretlen antifasiszta mozgalmak jelentek meg.

Jól látható az antifák fekete-vörös zászlója. Forrás: facebook

 

A többnyire a randalírozásban kifulladó cselekménysorozat szándéka az egyértelmű provokáció volt, hiszen a világsajtóban már néhány vágókép is igazán nagyszerűen mutat. Egy jól beállított kép alapján ugyanis nehéz megbecsülni, hogy ezren vagy százezren voltak e egy adott tüntetésen. Ez a vezérelv aztán a képviselőknél is megmaradt, hiszen az egész MTVA-s bohózat lényege is a nemzetközi sajtónak szánt képek elkészítése volt, vagyis a magyar ellenzéki képviselők ismét önként vállalták magukra a hasznos bohóc szerepét a nemzetközi sakkjátszmában. A kezdeti konfliktuskeresést mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a szerdán letartóztatott 22 főből 11 büntetett előéletű, ráadásul több külföldi állampolgár, valamint a sérültek között is csak rendőrök találhatók. Mennyire más kép ez is, mint amit próbálnak sugallni. Az Amnesty International igazgatóhelyettese például lovasrendőröket és vízágyúkat vizionált Budapestre. Jó reggelt kívánok, nem tévedt sokat, csak 12 évet.

 

Pártos aktivitás

A tüntetés receptje azonban ezúttal más volt, mint amit korábban láthattunk, hiszen a civil tüntetések helyett ezúttal pártmegmozdulások kezdtek kirajzolódni. A kezdeti anarchista megmozdulásokra meglehetősen látványosan megpróbált minden párt rátelepedni, meglehetősen sok zászlóval és jelvénnyel, lényegében egymást túllicitálva akartak hasznot húzni az eseményekből.

Jobbikos és DK-s pártzászlók a hétfői MTVA előtti tüntetésen. Forrás: atv

 

Kezdetben a Momentum tűnt a legproaktívabbnak a rendőröket füstgránáttal dobáló, Amerikából hazatért pártelnökkel, de őt aztán letaszították a képzeletbeli trónról az olyan ‘igazi harcosok’, mint a mindenért azonnal és megdöbbentően felháborodó Szél Bernadett, a Pókemberként is helytálló Hadházy Ákos, vagy a hollywoodi babérokra is eséllyel törő Kunhalmi Ágnes. Lényegében egy politikusokkal eljátszott realityt közvetítettek élőben a saját közösségi oldalukon. Szegény momentumosok képviselői mandátum nélkül nem mehetnek be az épületbe, így ők ebből kimaradtak, pedig az origos akció után biztos nagyon szerettek volna ebben is élen járni.

Egymást túllicitálva próbálták a figyelmet minél jobban magukra vonni, aminek legnagyobb győztese kétségtelenül – némi MSZP-s Kunhalmi és DK-s Varju alakítás mellett – Bangóné Borbély Ildikó lett, aki „kurva erős képre” győzte meg képviselőtársait, aminek következtében tarkóra tett kézzel feküdtek a lépcső előtt. Szerencsétlenségére hiába utasította a felvételt készítő Bősz Anettet a készülék kikapcsolására, a kamera forgott tovább és az utasítást is élőben közvetítette. A színészkedés sokszor annyira bántóan amatőrre sikerült, hogy indulat helyett inkább csak nevetést vált ki a képsorokat látókból, azonban kétségtelen, hogy hosszú idő óta ez volt az ellenzék egyetlen tematizáló kezdeményezése. Ez pedig két okból kifolyólag is nagyon érdekes. Egyrészt emiatt a többi párt is lépéskényszerbe került – a Jobbik egyetlen képviselője sem volt képes egyetlen maradandót sem felmutatni, még ebben a mezőnyben sem – valamint a figyelem megszerzése érdekében még nagyobb feszültség kiváltására ösztönzi a kimaradó képviselőket. Így járt szegény Tordai Bence is, az ellenzék új bohóca, aki Istent játszva úgy tesz, mintha a képviselői igazolványa mindenre feljogosítást adna – pedig épp ellenkezőleg. Neki képviselőként példát kellene mutatnia. El tudjuk képzelni, hogy a videót látó hívei milyen mértékű bátorítást kaptak azáltal, hogy a radikalizálódásra való feljogosítás egy közszereplőtől érkezik.

Tordai Bence egyik ámokfutása

Az ellenzéki képviselők sorozatosan fenyegetnek munkájukat végző embereket. Ha élő adásban ilyen stílusban fenyegetnek, akkor hogy viselkednének, ha nem menne a kamera?Nézzétek meg ti is Tordai Bence egyik ámokfutását, nehéz higgadtnak maradni.

Közzétette: Dömötör Csaba – 2018. december 18., kedd

 

Másrészt pedig valószínűleg ők is tudják, hogy ezzel nem fognak igazi eredményt elérni, hiszen az 1000-1500 fős tüntetések nem mutatnak valódi társadalmi elégedetlenséget, ez lényegében az összes párt által mozgósítható összes aktivista. Pont úgy, ahogy azt október 23-án a Jobbiknál is láttuk. No meg persze néhány Orbán-fóbiásé. Az akciók az ő igényeiket könnyen lehet, hogy kiszolgálják, azonban a látottak a Fidesz táborát inkább összekovácsolja, a mérsékelt ellenzékieket pedig inkább elidegeníti, így ez politikailag nem tűnik a legjobb stratégiának – főleg nem ennyire nyilvánvalóan amatőr módon kivitelezve. Az egyetlen valós cél, hogy a liberális média globális fölényének következtében kikerüljön az éterbe néhány olyan vágókép, amely meggyőzheti a francia vagy belga állampolgárokat, hogy bizony Magyarországon is milyen borzasztó a helyzet, és hiába vannak tüntetések Párizsban vagy Brüsszelben, ha egyébként Budapesten is ‘óriási’ az elégedetlenség, így májusban talán mégsem akarják elzavarni reagálni bevándorláspárti elitjüket. Nos, így kap értelmet az új jobboldali médiaholding, ugyanis pont ezeknek a nemzetközi vádaknak a nagyobb hatásfokú cáfolatára jött létre.

Összességében tehát két fontos tétel állapítható meg: a nemzetközi helyzet az EP-kampány kapcsán fokozódik. Köszönhetően annak, hogy végre reális esély van leváltani a jelenlegi bevándorláspárti brüsszeli bürokrata elitet, akik érzik is ezt, és félnek tőle. Ennek az alaphelyzetnek a következménye, hogy minden eddiginél élesebb európai kampány várható.

Az ellenzék egyetlen célja, hogy az évek óta befagyott népszerűségi számokon megpróbáljon érdemben javítani, ám az általa választott stratégia következtében ezt megint csak egymás kárára lehet – vagyis megint egymás szavazóiért megy a show -, így nagyon úgy tűnik, hogy a minden politikus által hirdetett fene nagy egység az új közvéleménykutatási adatok napvilágra kerülése után, de legkésőbb az EP-választásokig soha nem látott mértékű áskálódásba csap át – ugyanis az egy arányos választás, ahol nem az egységes, hanem sokkal inkább az önálló indulás indokolt. Addig is saját létezésük legitimitását kell bizonyítaniuk a választóik felé, akik egyre elégedetlenebbek a tehetetlenségük láttán. Ennek a rövidtávú bizonyítására az akciók egyelőre kétségtelenül megfelelőek, hiszen azt a benyomást keltik, hogy az ellenzéki képviselők potens politikusként lépnek fel, azonban amint a tüntetéssorozat kifulladásával az illúzió leple lehull, a mögötte lévő helyzet ugyanannyira valóságos lesz, mint idáig bármikor. Hiába a látványos reality showba illő elemek a parlamentben, az utcán vagy az MTVA székházában, a felvett képviselői mandátumukkal pontosan ugyanannyi választói érdeket fognak tudni képviselni, mint idáig; a különbség csak annyi, hogy mostantól ezt már meg sem fogják próbálni.

Közép-Európa felemelkedése

Szenzációként tálalták a hírt a liberális sajtóban, hogy a kormány értékrendjéhez közel álló médiumok egyetlen ernyőszervezet alá szerveződnek. A mindig mindenből a sajtószabadság végére asszociáló baloldal harsonái ismét magasabb fokozatba kapcsoltak, pedig az intézkedéssel a médiapiacon nem történt érdemi változás. Ez azonban felveti a változás okának kérdését. Egy pillanatra álljunk meg, és vizsgáljuk meg az átszervezés lehetséges céljait.

Futótűzként terjedt végig a hazai médiában az az egyébként már augusztus óta megszellőztetett hír, hogy a kormánypárti sajtó kevés kivételtől eltekintve egyetlen szervezet égisze alatt folytatja működését a jövőben, méghozzá a nemzetstratégiai jelentőségűvé minősített Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány berkein belül.

Mivel gyakorlatilag a teljes jobboldali médiaportfólió beállt a kezdeményezés mögé (Echo Tv., Hír Tv, origo, 888, Magyar Idők, Figyelő, mandiner stb.), ami Budapestről nézve tekinthető nagynak, de nemzetközi kitekintésben egyelőre még nem számít igazi tényezőnek. Azonban az ellenzék és sajtója újfent a szokásos hibát követte el és megint saját magával és reménytelennek tűnő helyzetével foglalkozott, ahelyett, hogy megpróbált volna betekintést nyújtani a folyamatok mögé.

 

Közép-Európa lendületben

Hiszen a hazai ellenzék és sajtója áprilisban újfent megmérettetett és újfent alulmaradt, ezúttal talán minden korábbinál hosszabb időre. A vereséget pedig egy téma, illetve az egy témához való viszonyulás okozta, ami nem más, mint a migráció. Mivel a magyar emberek úgy döntöttek, hogy nem kérnek a bevándorlókból, így a bevándorláspártiak politikai közössége itthon darabjaira hullt, és talán hull ebben a pillanatban is – feltéve ha lehet hinni a közvélemény kutatási adatoknak. Szóval a helyzet jelentősen változott, de a liberális oldal még mindig úgy tesz, mintha hibás politikájukkal egyenlő ellenfelei lehetnének az egyértelmű irányt mutató, karakteres és magyar érdekeket védő politikának. A helyzet azonban lényegesen más. A magyarok megértették, hogy itt nemcsak az ő jövőjük, hanem a gyermekeik jövője a tét, így oda küldték a politikai haszonszerzés céljából a korábban a bevándorláspártiak oldalára álló baloldaliakat, ahova valók, vagyis a történelem szemétdombjára. Azonban önámítás lenne azt feltételezni, hogy a választók az ellenzék álláspontját büntették volna áprilisban. Épp ellenkezőleg, a kormány politikájának szerettek volna minél nagyobb és erősebb felhatalmazást adni, akkorát, amellyel bátran kiállhat az európai hadszíntéren is. Hiszen ha nem sikerül májusban érdemi változást elérnünk, akkor a kontinens nyugati felétől, illetve ma ismert formájától végleg elköszönhetünk. Így tehát a magyar választópolgárok a felhatalmazásukat a cselekvésre adták, arra, amivel talán még vissza lehet fordítani a bevándorlókontinenssé válást. A cél tehát nem változott, csak a tét és az ellenfél lett eggyel nagyobb.

A rendszerváltozást követően minden magyar könnyen érthető álma volt, hogy egyszer majd nyugati életszínvonalon élheti mindennapjait, amire az Európai Unióhoz való csatlakozásunk reális megoldási javaslatnak tűnt. Több mint 10 évnek kellett ahhoz azonban eltelnie, hogy a csatlakozásunk után nemcsak, hogy arra kellett rádöbbennünk, hogy nem nyitottunk Bécsben cukrászdát, nemcsak, hogy az erőltetett privatizációk révén asszisztáltunk saját iparunk leépítéséhez, piacaink elvesztéséhez, de mindehhez még olyat is kaptunk, amire egyáltalán nem vágytunk: az erkölcsi felsőbbrendűség érzetéből származó folyamatos kioktatást. Az alaptétel az, hogy ami Nyugatról jön az csakis jó lehet, ami pedig a mi térségünkből származik, az szükségszerűen csakis rossz. Ennek következtében folyamatos defenzívába kényszerültünk az élet minden területén, kis túlzással szégyellnünk kellett szokásainkat és gondolkodásunkat. A helyzet azonban úgy áll, hogy ez a tendencia napjainkra megfordulni látszik. Ennek oka pedig nem csak a folyamatosan növekedő gazdasági eredményünk, hanem az európai emberek elsődleges problémáira való megoldási javaslatainkban érhetőek tetten, különös tekintettel a bevándorlás kérdésében. Az látszik, hogy a miniszterelnök összes bevándorláspárti politikai ellenfele, Faymann, Kern, Renzi, Merkel is elvérzett ebben a küzdelemben.

Mivel Orbán Viktor egyetlen talpon maradt ellenfele, Emmanuel Macron óriási belpolitikai válsággal néz szembe – a minap kénytelen volt meghátrálni és beadni derekát a sárga mellényes tüntetőknek -, ezért mindenképpen szüksége van valamire, amivel legitimálja saját hatalmát. Mivel a francia elnökválasztáson jó tapasztalatai voltak a második fordulóban egyedül maradt nacionalista ellenfelével szemben, így megpróbálja ugyanezt a lemezt újra elővenni, vagyis saját népszerűségét egy nacionalista politikus tükrében megmutatni. Ugyanezt az eszközt választotta az európai liberálisok vezére, Guy Verhofstadt is, aki szintén a magyar kormányfő támadására fűzte fel kampányát. Mivel azonban az Orbán Viktor által képviselt álláspont még az imént említett urak hazájában is nagyobb népszerűségnek örvend, ezért mindenképpen találni kellett valamilyen ‘csodafegyvert’, amivel diszkreditálni lehet a bevándorlást ellenző erők szellemi vezérét. Kreatív módon újfent az EU bürokratikus eszközeihez nyúltak, és ismét megpróbálták a jogállamiság szubjektíven alkalmazott mércéjével szőnyeg szélére állítani hazánkat. A kettős mérce sokadik megnyilvánulására nem szeretnék reagálni, inkább csak a politikai küzdelem megítélése szempontjából van ennek valódi relevanciája. Ha visszatekintünk a közelmúlt eseményeire, akkor láthatjuk, hogy ennek a jól megkomponált lejárató hadjáratnak az első állomása a Sargentini-jelentés volt.

Mivel azonban az ehhez hasonló nemzetközi ellenszél a tét jelentősége miatt a kampány hajrájában egyre csak fokozódni fog, ezért a küzdelmet immár a nemzetközi porondon kell megvívnunk, ám ezúttal nem alárendelt félként, csak a védekezésre összpontosítva. Ennek bizonyítékaként emlékezhetünk például a miniszterelnök lejáratására készült plakátautóra adott válaszra.

Guy Verhofstadt bevándorláspolitikája ellen demonstráló autó. Forrás: euronews.com

Tehát az új jobboldali médiakonszern méretét annak célja indokolja, hiszen nem csak a hazai közönséget kell kiszolgálnia információval, de a kontinens lakosságának egy részét is. Hasonló okokból vált Kovács Zoltán Magyarország kormányzati kommunikációért felelős államtitkárrá, lényegében nemzetközi szóvivővé, hiszen egy erős, regionális tekintetben is meghatározó médiavállalat felépítése önmagában még nem feltétlenül tudja minden esetben a megfelelő mértékű és arányú reakciókat adni a hazánkat ért vádakra.

Ami biztosnak látszik, hogy hazánk, és tágabb értelemben egész Közép-Európa jelentősége megnőtt, így egy reménybeli győzelem minden magyar ember érdekét szolgálná, beleértve természetesen az ellenzéki szavazókat is. Egyetlen csoport érdekeit nem szolgálná, mégpedig az ellenzéki szavazókat rendre cserben hagyó pártokét és a hozzájuk köthető sajtóét. Az ő tehetetlenségükből fakadó elégedetlenségüket megértem, azonban saját maguknak köszönhetik, hogy kiírták magukat az ország történelméből a következő tíz évre biztosan, emiatt jobban tennék, ha inkább egy lépéssel hátrébb állnának és hagynák, hogy azok kormányozzanak, akik valóban értenek is hozzá.

Jobbik: újratervezés

Rövid elemzés, amely megkísérli számba venni a Jobbik háza táján az utóbbi hetekben történt pártszakadásokra adott politikai stratégia lehetséges kimeneteleit. 

Előzmények

A történet ott kezdődött, hogy a párt választási veresége után lemondott pártelnök, Vona Gábor saját döntése nyomán egy vonallal hátrább lépett, hogy a felelősségvállalás látszatát keltve, valójában azt kerülve lemondott vezetői tisztségéről. Azért állítom, hogy ez a felelősség elkerülése, mert egyrészt magára hagyott egy egymilliónál is több tagot számláló közösséget, méghozzá olyan önös okból kifolyólag, hogy ezzel is csak egy későbbi visszatérését készítse elő. Ennek megfelelően a választások után tisztújítást tartottak a pártnál, amelynek a vereség mellett még egy súlyos pénzügyi büntetéssel is szembe kellett néznie. Ilyen körülmények közepette nem csoda, ha nem volt túl nagy tolongás a megüresedett elnöki székért. No persze a párt vezetésével egyet nem értő jelentkezőből nem volt hiány, így a párt történetében először volt valódi tétje az elnökválasztásnak. Nem is csoda, hogy a pártvezetésnek nem tetszett a demokratikus küzdelem, és minden eszközt bevetettek, hogy a kihívót, aki vissza akarta terelni a pártot korábbi nemzeti útjára, ellehetetlenítsék. Ha nehezen is, de Szabó Gábor pártigazgatóéknak sikerült végül is megőrizniük a hatalmat, aminek egyenes következményeként a közösség korábbi ikonikus alakját, Toroczkai Lászlót kizárták a pártból. Toroczkait akkor sokan követték, és a Jobbikban csalódott korábbi tagokkal megalapította saját mozgalmát, amit Mi Hazánknak nevezett el.

Már egészen úgy tűnt, hogy hosszú szenvedés után sikerül a Jobbiknak magára találnia, amikor jött az újabb pofon. A párt egy másik emblematikus figurája, a tagság körében nagy népszerűségnek örvendő Volner János borította a bilit, aki vitte magával a frakcióból két másik párttársát is. A Jobbik vezetőségének válasza ezúttal is meglehetősen cinikus és hiteltelen volt, amikor a korábbi harcostársat vádolták NER-pártisággal. Azonban Sneider Tamás pártelnöknek nemcsak a kilépésekkel kellett megküzdenie, ugyanis az elégedetlenkedők elkezdték kiteregetni a szennyest a Simicska által befizetett milliók tisztára mosásáról is. Az elnöknek egy újabb válsággal kellett ekkor szembenéznie, nem is csoda, ha napokra eltűnt a nyilvánosság elől, ami egy ilyen kiélezett helyzetben meglehetősen furcsa döntésnek számít.

Erőmutatás, mint figyelemelterelés

Már tudhatjuk, hogy csak erőt gyűjtött és készült a nagy dobásra, amit október 23-ára időzített. A Vona Gábornál is látott, feltűnően begyakorolt mozdulatok voltak hivatottak azt a magabiztosságot kölcsönözni Sneidernek, amit ilyen helyzetben egy elnöktől elvárnánk – bár a mozdulatok begyakoroltak voltak és a hangerőt is feljebb tekerte, de a szónoki képességek hiányát nem lehet ilyen rövid idő alatt pótolni, így számomra elég groteszk képet festett az elég előadás. A cél világos volt: erőt kellett mutatni egy hitehagyott közösségnek. Ezt szolgálta az indulatos, ám kissé esetlen beszéd, és ezért volt szükség az – utóbb mint kiderült fizetett – aktivistákkal végrehajtott politikai akció az MTVA székházánál, majd utána a Ledvay utcai Fidesz székháznál. A párt vezetőinek szeme előtt annyira az erő mutatása lobogott, hogy nem szégyellte buszon szállítani az egymástól egyébként igen távol lévő intézményekhez aktivistáit. De mint tudjuk, az ember mindig azt bizonygatja, ami nincs, így könnyen lehet, hogy a Jobbik erődemonstrációja is egyfajta kompenzálásként fog bekerülni a magyar politika történelmébe – főleg hogy ennek az erőnek a mutatása már csak a kameráknak szólt, nem volt mögötte valós társadalmi megmozdulás. Ezzel pedig a korábban komoly terepmunkájáról ismert párt (minden ajtón bekopogtattak a választásokat megelőzően, így kerülve személyes kapcsolatba az emberekkel) a baloldal örökös hibájába esik, amelyik régóta azt hiszi, hogy TV stúdiókból, a komoly szervezeti munkát megspórolva lehet kormányt buktatni. Az élet már többször bebizonyította, hogy önmagában a TV-képernyőkön beszélő fejek nem hozzák meg az áttörést. (Talány, hogy Sneider mennyire szólta el magát az alábbi videóban látható beszédében, amikor a tüntetők helyett aktivistákat említ, mint résztvevőket a rendezvényükön).

Sneider Tamás: Erőnk van és erőt mutatunk

JOBBIK – Kevés politikai közösség "dicsekedhet" vele, hogy a leépítésén ennyit munkálkodtak, a támadásába ennyi pénzt, időt és energiát fektettek. A próbálkozás viszont meddőnek bizonyul, hiszen a támadások hatására csak szívósabb lett a párt. Eddig is kiálltunk mindennemű aljas támadást, és a jövőben is ki fogunk. Ez a történelmi kötelességünk, hiszen a Jobbik az Orbán-rezsim egyetlen, valós erővel rendelkező ellenzéke.

Közzétette: Sneider Tamás – 2018. október 24., szerda

Már tudjuk, hogy az erőmutatásnak sokkal prózaibb oka van: el kell terelni a figyelmet a pártot folyamatosan sújtó belső válságokról és újabb kiválásáról. Csak ezen a napon kivált a Jobbikból korábbi polgármestere, regionális igazgatója, egy megyei sajtófőnök és az Ifjúsági Tagozatának alelnöke. Volnerék kiválása után tehát van miről elvonni a figyelmet – nem véletlen ez elnök folyamatos bizonygatási kényszere sem.

Megkülönböztetés, mint stratégia

Az elterelés azonban reális politikai cél lehet, ám korántsem felel meg hosszútávú stratégiának. A legnagyobb baj ugyanis, hogy hogyan különböztesse meg magát a Jobbik a dezertőrök első számú gyűjtőhelyeként funkcionáló Mi Hazánk mozgalomtól. Ugyanis a pártból kilépő tagok között egy fontos, közös vonás tapasztalható, mégpedig az, hogy mindannyian azzal indokolják döntésüket, hogy a párt elvesztette lelkét, korábbi nemzeti radikális identitását. Mivel a néppártosodásra keresztelt balratolódás feladása nem reális alternatíva, így a még megmaradt tagságnak a nemzeti helyett más módon kell bizonyítani radikalizmusukat. Leegyszerűsítve: ha üzeneteikben nem lehetnek radikálisabbak a Mi Hazánknál, akkor majd módszereikben lesznek azok. Ennek a stratégiai szándéknak a kinyilatkoztatása Az Ellenállás meghirdetése, ami egyfajta előremenekülésként értelmezhető. Talán véletlen, talán nem, hogy Gyurcsány Ferenc is éppen ellenállást hirdetett ősszel, és hogy az ő legfőbb kampányüzenete is az, hogy ‘Orbánnal nincs alku’. Ezzel már a szavak szintjén is egy platformra került az egykori miniszterelnök politikájának ellenpólusaként megszületett, egykori nemzeti radikális párt.

Nézzük csak a tábla feliratát! További adalék, hogy itt még mintha a karmozdulatok is azonosak lennének. Forrás: pestisracok.hu

Meglehetősen nagy az átfedés az ‘Orbánnal nincs kiegyezés’ Jobbikos szólammal. Forrás: zoom.hu

 

Az egyértelmű baloldali átfedések mellett ez az előremenekülő radikalizmusként is felfogható stratégia azért tűnik jó ötletnek, mert a cselekvőképesség látszata, valamint a rendszeren kívüliség érzete a radikális húrok pengetésével megállíthatja a tagság Mi Hazánk irányába történő további csordogálását. Hiszen a Mi Hazánk továbbra is jobboldali nemzeti pártként definiálja magát, amely így sok kérdésben hasonló álláspontot vesz fel, mint a Fidesz – jelenlegi egyetlen képviselőjük, Dúró Dóra is együtt szavazott a kormánypártokkal a Sargentini-jelentés elítélésében. Bár az ő megkülönböztetési stratégiájuk viszont megköveteli, hogy szélsőségesebb álláspontot vegyenek fel a Fidesznél, pl. halálbüntetés visszaállítása stb.

Ennek megfelelően tehát ha a Gyurcsánytól másolt, annak Jobbikra átültetett változata, vagyis a ‘Nincs kiegyezés Orbánnal’ a vezérelv, akkor a Fidesszel sok kérdésben egyetértő Mi Hazánkra könnyen rásütheti a ‘Fidesz-bérenc’ billogját, amit egyébként rendszeresen meg is tesz – abszurd módon minden pártból kiváló, korábbi harcostársat is megillett ez a kelletlen bélyeg. Számomra már csak az a kérdés, hogy a tojásdobáló, radikalizmusát nyíltan vállaló és támogató párt hogyan fogja így tető alá hozni a Puzsér Róbert által bejelentett, korábban 21. századi pártok néven futó projektjét, a Centrumot. Bár ha Puzsér blogjának címére gondolok, akkor a szélsőközép új értelmet nyer a ‘szélsőségesen középpártok’ új politikai kategória megteremtésével.

Azonban ennek a szándékolt politikai haszonszerzésnek lehet egy nagyon veszélyes társadalmi hatása is. Az ideológia nélküli radikalizmus, egészen pontosan az öncélú radikalizmus, amely mögött annyi eszmeiség áll, hogy a miniszterelnököt ‘enyveskezű bolsevik diktátornak’ deklarálja, és amely olyan cselekedeteket támogat és tekint erénynek, mint kormánypárti politikusok nyílt fenyegetése az utcán, autóik matricázása stb., ennek kimenetele csak az erőszak elterjedése lehet, amit viszont semmilyen cél – főleg nem a Jobbik népszerűségi mutatójának további zuhanásának megállítása – nem legitimálhat.

A Centrum az új centrális erőtér

Október 23-ai beszédében értelmet nyert Puzsér főpolgármester-jelöltsége és a Volner János által is vizionált Jobbik-LMP összeborulás. Ugyanis a mindkét oldalt bíráló megmondóember, ‘Mr. Szélsőközép’ nem a fővárost szeretné vezetni jövő ősszel, hanem hitelesíteni azt a politikai stratégiát, amely a hagyományos jobb-bal megosztottságon felül egy harmadik utat kínálna a választók számára.

Két, látszólag egymástól független esemény, amely úgy tűnik, hogy idővel mégis összeér. Volner János korábbi Jobbik alelnök egykori pártját az LMP-vel revolverező kijelentései első ránézésre számomra csak exit-pontnak tűntek, amely abból a felismerésből eredt, hogy rossz döntést hozott, amikor nem akart, vagy nem mert Toroczkaiék oldalára állni az első szakadás alkalmával. Ezért egy megfelelő indokra várva igyekezett magához ragadni a kezdeményezést, amivel elhagyná a süllyedő Jobbik-hajót. Ez az alkalom lenne a papíron liberális LMP-vel való összefogás szorosabbra válása. A valóság ezzel szemben az, hogy az LMP is azért szakad – Szél Bernadett és Szabó Szabolcs kilépése a frakcióból, Meszerics Tamás kilépése a pártból -, mert korábbi önmagával szakítva próbálja a politikai középre kormányozni magát. Akárcsak a Jobbik, csak ők a szélsőjobbról indultak, míg az LMP balról, és a terv szerint majd középen találkoznak. Volner elképzelése ezzel szemben, hogy a Fidesz szavazóit csak jobboldalról lehet magukhoz vonzani, és a Jobbik középre helyezkedése után az egyetlen jobboldali ellenzéki párt a Mi Hazánk maradt.

Az LMP is kétségkívül tökéletesen ismerte fel azt a helyzetet, hogy a Fideszt nem fogják tudni legyőzni a bizonytalanok megszólításával, hanem ahhoz a kormánypárt táborát kell valahogy csökkenteni, hiszen amíg 2,5 millió állandó szavazója van, addig belátható időn belül nem lehet leváltani. A cél egy olyan alternatíva állítása a Fidesz szavazóknak, amely mentes a szokásos baloldali lózungoktól. Erre utalt korábbi írásában Ungár Péter is, amikor azt írta, hogy “Fejezzük be a demokráciasiratást és a moralizálást!”. Egy reális alternatívának ugyanis élesen megkülönböztethetőnek kell lennie minden mástól. Megpróbálja kimazsolázni mindkét oldal népszerű tulajdonságait (baloldal esetében demokrácia, jogállam, korrupcióellenesség, jobboldal esetében antiliberális, antiglobalista) és felhagyni a kevésbé népszerű elemekkel. Így kíséretet téve egy olyan párt kialakítására, amely mindenki számára kínál valamilyen elfogadható ajánlatot – ennek ellenére, paradox módon éppen Puzsér az, aki rendszeresen közvélemény-kutatásokhoz igazított kormányzással és marketing eszközökkel vádolja a hagyományos pártokat.

Mivel azonban a politikában is egyre nagyobb szerepet tölt be a bulvárosodás – csúnya szóval tabloidizáció – mellett a perszonalizáció is, vagyis amikor a politikai értékeket, ideológiákat személyekkel próbálják eladni, ezért óhatatlanul szükség van egy erre megfelelő személyre. Ebben kétségkívül kiváló választásnak tűnik az örök kritikus, ugyanis közéleti tevékenysége során legalább annyira támadja Orbán Viktort, mint a baloldali pártokat és az általuk szentírásként követett liberalizmust és a politikai korrektség eszméjét. Viszonylagos ismertsége, népszerűsége és intellektusa is feljogosítja arra, hogy egy új, szárnyait bontogató formáció vezető arca lehessen. Így tehát a főpolgármester-jelöltség bejelentése – és az esetleges visszalépés belengetése egy esélyesebb jelölt számára – egyfajta erőpróbának is tekinthető, a harmadik út tesztelésének. Jellemző az is, hogy mindkét oldal jelszavaival operál: a Sétáló Budapest egy klasszikus baloldali, zöld párti program, de még a mai beszédében is polgárokra hivatkozott, amely az első Orbán-kormány idején volt a főként budapesti jobboldali szavazók identitása.

Logikusan hangzik, hogy azok, akiknek elege van a neofeudalizmusból – ez lenne a Fidesz – és a neoliberalizmusból – ez pedig a baloldali pártok összessége – az egy harmadik, középen álló pártszövetségben keresnék érdekeik képviseletét. A stratégia értelmében mindkét oldal azon szavazóit be lehetne csatornázni, akiknek elege van a jelenlegi megosztottságból. Azokat, akik csak ‘normálisan szeretnének élni’. A probléma ezzel azonban csak az, hogy ez a stratégia nagyon hasonlít az Orbán Viktor által meghirdetett centrális erőtér politikájához, ahol egy nagy néppárt kormányoz, és tőle jobbra és balra helyezkedik el egy-egy kvázi szélsőséges tömb. Ennek leváltásához pedig nem csak centrum, centrális megközelítés szükséges, hanem erőtér is. Ez utóbbi merész elvárásnak tűnik attól a két párttól, amelyek a legtöbb szavazót veszítették el az áprilisi választások óta.

Bajnai bejelentkezett Budapestért?

Terjengős cikkel adott életjelet magáról a volt miniszterelnök. A hvg hasábjain megjelenő vélemény felmondja az összes liberális mantrát, így annak tartalmánál időzítése sokkal érdekesebb. Könnyen lehet, hogy az újfent csak önmagával foglalkozó ellenzéket mentené meg az előválasztásra keresztelt bohózat további fejezeteitől.

A felvetésem természetesen csak elméleti, ám a ritkán nyilatkozó ex-miniszterelnök megszólalását érdemes kontextusba helyezni. Az általa felvázolt helyzetértékelés bár a gazdasági számok mögé bújtatott aggódás látszatával a szakértő szerepkörét hivatott biztosítani, azonban az Orbán-fóbiával átitatott elemzés nehezen értelmezhető másként, mint politikai megnyilvánulást. A kötelező liberális mantrák felmondása (földesúri viszonyok, megfélemlítés, demokrácia hiánya, gyűlölködés stb.) egyértelmű üzenet az erre fogékony közönség számára. Itt vagyok, veletek vagyok, nektek szólok.

Mivel a mondandó tartalmával nem tűnik indokoltnak a csend megtörése részéről, ezért nem nehéz úgy értelmezni megszólalását, mint a sorok rendezését. Szüksége is lenne rá az ellenzéki szavazótábornak, ugyanis amióta Tarlós István bejelentette, hogy jövőre is megméreti magát a főpolgármesteri székért folytatott küzdelemben, a nyerési esélyük napról napra csökken. A helyzetet tovább fokozza, hogy potens jelölt megnevezése helyett megint a pótcselekvésnek tekinthető előválasztási sláger lemezét tették fel, így jelenleg a megmondóemberből főpolgármester-aspiránssá avanzsáló Puzsér Róbert is utcahosszal előzi őket – a helyzetet a baloldal számára tovább súlyosbítja, hogy egyes értesülések szerint az ország kritikusa mögé beáll az LMP és a Jobbik is.

Ebben a helyzetben kell tehát nekik valami újat és váratlant húzniuk – Demszky Gábor bejelentkezése kétség kívül tökéletesen megfelelne ennek a célnak. Egy fokkal – de tényleg csak eggyel – komolyabbra fordítva a szót: ezt lenne hivatott biztosítani a már sokadik alkalommal belengetett előválasztás lehetősége, amelynek megszervezésére azonban úgy tűnik, hogy már a saját választóik sem tartják alkalmasnak a baloldali pártokat. Marad tehát a két örökös reménység, a pártpolitikus Horváth Csaba, és a mindenes Karácsony Gergely. Azonban egyik sem tűnik túlságosan jó választásnak, hiszen közös bennük, hogy mindketten bukott politikusok. Horváth Csaba egyszer már csúnyán alulmaradt Tarlóssal szemben, pedig akkor dobta be az azóta hírhedtté vált ingyenes BKV ötletét is. Karácsony Gergely egy meglehetősen könnyen támadható, köpönyegforgatóként aposztrofált politikus, akinek vezetésével áprilisban az MSZP-Párbeszéd választási szövetség csúfos kudarcot vallott. Tehát a helyzet nem túl rózsás ellenzéki szemszögből. Van egy bonyolult és könnyen hekkelhető előválasztási káosz, illetve van két közepesen rossz jelölt, miközben az idő vészesen fogy – még ha a hivatalos kommunikáció folyamatosan a hátralévő egy év hosszúságára is utal. Ilyen körülmények között kézenfekvő lenne egy erősnek gondolt, pártokon felüli jelölt.

Persze a pártokon felülinek számító Bajnai részben annak is köszönheti pártokon felülálló státuszát, hogy az áprilisi csúfos választási kudarc következtében kihalt alóla pártja, az Együtt. Magyarul Bajnai is bukott politikusnak számít. Ettől függetlenül azonban még mindig gondolhatják úgy, hogy a Budapesten ‘kétharmadot szerző baloldal’ képes lehet vele is nyerni. Mellette szól az is, hogy nemcsak személye, hanem múltja is ismert, így a fekete PR-rel történő lejáratás az ő esetében kevés újdonságot tartogathat. További előnye lehet még az idő azon jó tulajdonsága is, hogy a múlása mindent megszépít. Kellő távolságból sokan értékelhetik még mindig úgy, hogy az egyéves kormányfői regnálása, valamint ‘szakértői’ kormánya hitelességet biztosíthat a számára – főleg az azt megelőző három évnyi Gyurcsány-kormányzáshoz képest.

Akárhogy is, Bajnai továbbra is lehet az az ember, akire az ellenzék már régóta vár. Nem lesz azonban könnyű dolga, ha a választók széles rétegéhez kíván szólni. A cikkében viszont vélek felfedezni kiábrándult jobboldali szavazóknak megfogalmazott üzenetet is.

Helyzetértékelésének zárásaként ugyanis arról ír, hogy “a polgárosodás esélye, a haza és a haladás ügye ma távolabb van, mint 1990 tavaszán volt”. Polgár, haza, haladás, ezen kifejezések hallatán az embernek akaratlanul is az az érzése támad, mintha csak az első Orbán-kormány egyik közleményét olvasná.

MeToo: még nem tökéletes

Rövid elemzés 4 pontban a tavalyi #metoo kampány politikai eszközként való használatának eredményességéről. A célkeresztben Trump új főbírája, Brett Kavanaugh.

  1. Ez volt az első alkalom, amikor éles helyzetben tesztelhették az elmúlt évek legnagyobb baloldali politikai innovációját, vagyis a #metoo-t (leszámítva azt, amikor még Trump ellen próbálták bevetni ennek előzetes változatát). A tavalyi események alapján azt lehet mondani, hogy a fegyvernek úgy kellett volna működnie, hogy ha egy politikai ellenfelet megvádolnak egy sok évvel ezelőtti szexuális zaklatással, akkor az a közvélemény szemében már bizonyítékok nélkül is lejáratódik, így kvázi nem is kell az érintett személy ellen semmilyen botrány, elég ha egy nő arccal vállalja, hogy évtizedekkel ezelőtt erőszakoskodott vele, és máris elbukik a politikai küzdelemben.
  2. A frontvonal a Trump által támogatott Brett Kavanaugh főbírói kinevezése körül húzódott. A forgatókönyv a szokásos volt: egy Christine Blasey Ford nevű nő vádolta meg azzal, hogy több mint harminc évvel ezelőtt egy egyetemi buliban megpróbálta megerőszakolni. (Most az egyszerűség kedvéért tekintsünk el attól, hogy milyenek az ilyen egyetemi bulik és, hogy ha olyan rosszul érintette a dolog, akkor ugyan miért hallgatott emiatt 30 évig.) Főbírói kinevezése apropóján akcióba léptek a Soros György támogatta szervezetek aktivistái, és országos szinten tüntetéseket szerveztek a férfi ellen. A tiltakozás úgy tűnt eléri célját, ugyanis még a republikánus szenátorok is további, FBI általi vizsgálathoz kötötték kinevezését. A mai szavazással azonban éppen hogy csak, de egyelőre kudarcot vallottak, hiszen Kavanaugh megkapta a Szenátus bizalmát.

    Tüntetés Kavanaugh kinevezése ellen. Forrás: news.artnet.com

  3. A Soros által finanszírozott tiltakozási hullám ugyanakkor azért volt fontos, mert Amerikában a Legfelsőbb Bíróság kilenc tagját élethosszig választják. Emlékezetes, hogy ez a szervezet döntött 5-4 arányban a melegházasságról 2015-ben, nem függetlenül az akkori demokrata többségtől. Mivel most a republikánusok kerültek többségbe, így az olyan fontos kérdésekben, mint az abortusz, vagy a fegyvertartás kérdése, a konzervatív értékrend képviselete lesz erősebb, ami a Nyílt Társadalom rögeszméjét zászlajára tűző Sorosnak nyilván felér egy kisebb infarktussal.
  4. Azon túl, hogy a tényleges erőszak minden formáját el kell utasítani, néhány egyéb, a #metoo-politikai kampányból a meglévő társadalmi rendbe átszivárgó mellékterméket érdemes megvizsgálni:
    1. A Harvey Weinstein nevével fémjelzett metoo kampány egyik kirobbantója és egyben kulcsfigurája, Asia Argento olasz színésznő volt, aki akkor az Európai Parlament nőnapi konferenciáján felszólalva megrázó beszédében elmondta, hogy bár mérhetetlen fájdalommal jár, ha az ember küzdeni kezd az igazáért, de változásokat csak akkor érhetünk el, ha a személyes kockázatokon felülemelkedve harcolunk. Ma már tudjuk, hogy Argento is szexuálisan visszaélt hatalmával az akkor még kiskorú színésszel, Jimmy Bennettel szemben, akinek hallgatásáért 380 ezer dollárt is fizetett.
    2. A megkérdőjelezhető hitelesség és az ártatlanság vélelme mellet egy új jelenség is felütötte fejét, amikor a híres és gazdag férfiakkal lefekvő nők egy kis extra pénzt szeretnének még utólagosan kisajtolni korábbi szolgáltatásaikért. Ez történt Cristiano Ronaldoval is, akinek bár számtalan modell megfordult már az ágyában, ám egy 2009-es Las Vegas-i eset miatt most mégis újra indult ellene a nyomozás, ugyanis a nő utólag úgy értékelte a szexuális aktust, hogy abba ő nem egyezett bele. Ez ugye messzire mutat, mert innentől kezdve minden gazdag és híres férfinak a jelek szerint írásos beleegyezést kell kérnie éppen aktuális partnerétől, bár a már megtörtént események alól ez még nem jelent feloldozást.
    3. Mivel a média ebben az időszakban a szexuális zaklatás kérdésétől volt hangos, ezért a társadalom egyes rétegei könnyen értelmezhették úgy, hogy ez az elfogadott és támogatott irány. Ennek aztán lehet egy olyan következménye is, mint a megvádolt vízilabdázók esete, amikor is két tiszteletre méltó családapát éri a vád egy 11 éves, problémás gyerek részéről, hogy megerőszakolták őt. Ebből a megközelítésből lényegtelen, hogy az ötlet tőle származott, vagy esetleg ő is csak eszköz volt mások kezében, hogy lejárassák őket, de a végeredmény így is tragikus minden esetben. Tárgyalás előtti ítélet, amikor maga az ítélet megegyezik a váddal. Mert amíg ezeket a bíróságok helyett a nyilvánosságban kezeljük, addig teljesen mindegy, hogy a megvádolt személy végül ártatlan, az ellehetetlenítése a közvélemény által már megtörtént. A politikai eszköztárban értem ennek a jelentőségét, ám a média munkásai is érezzék át felelősségüket, amikor egy politikai cél kiszolgálásához a társadalomra szabadítanak egy beláthatatlan következményekkel járó jelenséget.

A Nagy Blöff

Az EU soros elnökségét betöltő Ausztria kancellárja hétfőn találkozott az európai bevándorláspárti erők arcával, Emmanuel Macronnal. A megbeszélés utáni sajtótájékoztatón arról beszéltek, hogy mind a ketten egyetértenek a külső határellenőrzés megerősítésében, és abban, hogy a bevándorlók országaiba közvetlenül vigyék el a segítséget. De vajon tényleg akkora pálfordulás történt, hogy már a francia elnök is azt akarja, amiről Magyarország három éve folyamatosan beszél?

A válasz röviden természetesen az, hogy nem. Nagyon nem. Pontosan ugyanazt akarják, amit idáig, csak a közeledő EP-választások és csökkenő népszerűségük miatt új eszközökhöz kellett nyúlniuk, amelyben úgy tűnik, hogy kiemelt feladatot szánnak a kezdetektől fogva ‘bevándorlásellenes’, és ezáltal még nem hitelvesztett Sebastian Kurznak.

Azt érdemes látni, hogy Macron egy újonnan létrejött mozgalom vezéreként lett francia elnök, emiatt egyaránt vannak baloldali és jobboldali szavazói is, akiket a kampányban egyszerre kell kielégíteni. Mivel az alapvető politikai törekvését már többször kinyilatkoztatta, vagyis, hogy ő ‘Orbán Viktor ellenfele’, így nem lehet kétséges, hogy elkötelezett a bevándorlás mellett. Azonban ahogy Európában, úgy Franciaországban is egyre többen nézik aggodalommal a bevándorlással összefüggő nehézségek növekedését. Ráadásul ezeknek az embereknek egy jelentős része Macron szavazója, akiknek voksaira számít a májusi választásokon is. Ahhoz, hogy ne veszítse el őket, kedvezményeket kell tennie a számukra is. Olyan kedvezményeket, amiktől eloszlik aggodalmuk a bevándorlás további veszélyeitől. Emlékezzünk, hogy Macron a kezdetektől fogva kettős beszédet folytat, mert amíg folyamatosan a bevándorlás támogatása mellett érvel, addig a francia-olasz határ a mai napig le van zárva.

Hogy ezt az ellentétet feloldja, és hogy egyszerre kedvezzen a bevándorláspárti és bevándorlásellenes szavazóinak is, ugyanehhez a kettős beszédhez nyúl. A probléma leginkább abból ered, hogy míg a bevándorláspártiak igényeit teljes mértékben kiszolgálja, addig a bevándorláselleneseknek tett gesztusok inkább csak retorikai természetűek. Ilyennek számít egy hivatalosan bevándorlásellenesnek titulált politikussal való mutatkozás, valamint az olyan dolgokról való beszélés, mint hogy meg kell védeni a külső határokat, és hogy a segítséget kell odavinni a problémás országokba. Hogy a külső határok védelme alatt mit kell valójában értenünk, azt pont a Sargentini-jelentésről való szavazás napján mondta el Angela Merkel német kancellár.

Ne legyenek kétségeink: nem azért akarják elvonni tőlünk a határfelügyelet jogát, mert képtelenek vagyunk megvédni azt, hanem pont azért mert nagyon is meg tudjuk védeni. Az külön pikáns, hogy mindezt a 'szolidaritás' jegyében tennék.

Ne legyenek kétségeink: nem azért akarják elvonni tőlünk a határfelügyelet jogát, mert képtelenek vagyunk megvédni azt, hanem pont azért mert nagyon is meg tudjuk védeni. Az pedig különösen pikáns, hogy mindezt a 'szolidaritás' jegyében tennék.

Közzétette: Kimondjuk – 2018. szeptember 17., hétfő

 

De lényegében ugyanez hangzott el a Macron-Kurz találkozón is, amikor mindketten kijelentették, hogy támogatják az Európai Bizottság javaslatát a Frontex európai határ- és partvédelmi ügynökség megerősítésére, a jelenlegi 1.500 fős létszám 10.000 fősre való bővítésére. Kurz még azt is hozzátette mindehhez, hogy egyes országokat, akik kicsit szkeptikusabbak ebben – itt Magyarország kivételével Spanyolországot, Olaszországot és Görögországot említette – meg kell győzni. Ez összefüggésben áll Merkel szavaival, amelyek a nemzeti szuverenitás csorbításáról szólnak.

A jövő forgatókönyvei

Nem tudok jósolni a kristálygömbömből, de jelenleg minden jel abba az irányba mutat,  hogy a brexit miatti kiválással továbberősödő francia-német tandem új törésvonal kihasználásával akarja bebiztosítani hatalmát. Ez pedig nem más, mint a bevándorláshoz való viszonyulás kérdése. Az látszik, hogy ebben a kérdésben a baloldali tömb a liberálisokkal és zöldekkel kiegészülve összezár, azonban a néppárt eléggé megosztott. Egyes, főleg északi országokból származó képviselői támogatják a bevándorlást, míg a keleti és déli országok képviselő inkább ellenzik azt. Ezt a megosztottságot kihasználva Macron a saját országában is sikeres recept szerint vonzana el papíron konzervatív képviselőket a jobboldaltól, hogy politikai ambíciói utolsó akadályát, az Európai Néppártot is elhárítsa az útból. Ha sikerül a néppártból képviselőket a saját mozgalmának megnyernie, akkor az utolsó olyan tényezőt is sikerül kiiktatnia, ami a szorosabb európai együttműködéséről alkotott képére – nevezzük mondjuk Európai Egyesült Államoknak – veszélyt jelenthet.

Azonban a bevándorláspárti erők mögött sem ostobák állnak, így pontosan látják, hogy önmagában a ma érvényes felosztás szerinti képviselők megnyerésével még nem érhetnek el többséget, főleg ha a bevándorlásellenes erők is egy egységkoalícióba tömörülnek, hiszen májusban jönnek a választások. A kampány központi eleme már ma is világosan látszódóan a bevándorlás kérdése lesz, így ha ők teljes mellszélességgel beleállnának a bevándorláspártiság oldalára, akkor annak katasztrofális eredménye is lehetne az ő számukra nézve. Éppen ezért szükséges átvenni a kezdeményezést és a téma meghatározását a saját térfelükön tartani. Mivel azonban 2015 óta a bevándorlás pártján állnak, és ugyanettől az időponttól kezdve a magyar miniszterelnök képezi az ellenpólust, így hirtelen bevándorláskritikussá arcvesztés nélkül nem lehet válni, főleg ha a választás utáni politikával önmagukkal kellene szembemenniük, hiszen az intézkedéseik továbbra is azt fogják támogatni.

Ennek megvalósításához le kellett igazolniuk egy kezelhető, és a válság kezdete óta bevándorláskritikus politikust. Mivel az újonnan megválasztottak közül az olasz kormány és a cseh kormány is komolyan gondolja azt amit mond, kézenfekvőnek tűnt a németek érdekekre mindig is fogékony osztrák kancellár ‘felkérése’ a feladatra. Így esett a választás Sebastian Kurzra, aki készségesen elvállalta a megbízást, még ha ennek ára a kormánykoalíció szakadását jelentené is.

A terv világos, már csak egyetlen feladat van: meggyőzni az embereket, hogy a mi bevándorlásellenességünk jobb választás a keményvonalasabb magyar és olasz megoldással szemben. Ennek bizonyítására pedig a Sargentini-jelentés volt hivatott, amely jogi szempontból valószínűleg eredménytelennek bizonyult, de annyi politikai hozadéka mindenképpen volt, hogy megbélyegezze Magyarországot, és így azt lehessen mondani, hogy “lehet, hogy Magyarország bevándorlásellenes, de ott csorbulnak a szabadságjogok; mi is látjuk a bevándorlás veszélyeit, de mi igazi demokraták vagyunk”.

Kurz tehát úgy mérte fel a helyzetet, hogy karrierje szempontjából valószínűleg többet profitál, ha behódol a hatalmasoknak – Manfred Weber is hasonló taktikát választott -, de óriásit kockáztat, amikor a Sargentini-jelentés támogatásával végső soron korábbi önmagával került szembe. Kormánykoalíciós partnere, az osztrák Szabadságpárt ugyanis már bejelentette, hogy nem fogadja el a jelentés érvényességét és vizsgálja a jogi lehetőségeket. Tehát ha a valódi bevándorlásellenesek elég ügyesen kommunikálnak, akkor nem a Kurz-féle vonal fog tőlük szavazatokat nyerni, hanem a bizonytalankodó jobboldal fog a valódi bevándorlásellenesekre voksolni. Ez az a küzdelem, aminek kimenetelét ma még szinte lehetetlen megjósolni. Amit viszont egyáltalán nem nehéz megjósolni, hogy bármi is lesz a májusi szavazás kimenetele, a bevándorláspártiság éllovasának szerepében tetszelgő Macron biztosan veszít. Ha ugyanis nyernek a bevándorlásellenesek akkor egyértelmű a bukás, azonban ha a bevándorláspártiak nyernek, akkor sem lesz túl sok oka az örömre, mert egy Németország dominálta Európa kiépítését sikerült francia elnökként előidéznie.

Választási stratégiák

A minap véletlenül belefutottam az atv egyik műsorába, ahol Molnár Csaba, a Demokratikus Koalíció alelnöke adta elő sajátos narratíváját az aktuális európai politikáról. Ezen felbuzdulva vettem a bátorságot és összegyűjtöttem, hogy az áprilisi kudarc után melyik párt, hogyan próbál készülni a 2019-es európai parlamenti választásokra. Választási körkép az EP-kampány előtt.

Sokan, sokféleképpen elemezték már a tavaszi helyzetet, így én ettől most megkímélném az olvasót. Részint mert ezek az elemzések leginkább a felelősség alóli kibúvási lehetőségeket keresték, részint mert mégiscsak a jövőre való felkészülés visz előre. Így tehát megkísérlem összegezni, hogy a pártok milyen üzenetekkel próbálják visszaszerezni sokadszorra megtépázott reputációjukat és a választók bizalmát a májusi európai parlamenti választásokon. Annyi előnyük mindenképpen van, hogy az EP-választás tisztán listás, így az összefogás nevű szappanopera előadásától ezúttal megkímélik saját választóikat, és talán több energiájuk marad elmagyarázni, hogy mit is gondolnak a világról. Nem lesz egyszerű dolguk, mert mindegyiknek meg kellene különböztetnie magát a többiektől, méghozzá lehetőség szerint vonzóbb formában. Lássuk hát az egyes pártok lehetséges stratégiáit!

 

Demokratikus Koalíció

Mivel a gyűjtésre vonatkozó ihlet is tőlük ered, ezért kezdjük a vezérét mostanában meglehetősen ritkán szerepeltető Demokratikus Koalícióval. Azt hiszem, azt mindenképpen jól mérték fel, hogy a közvélemény a DK-t Gyurcsány Ferenccel azonosítja (ez egyébként a Molnár Csaba interjú elején is elhangzott, hogy a kettő nem egy és ugyanaz), így a volt miniszterelnök karaktere legnagyobb előnye, de egyben legnagyobb hátránya is a pártnak. Előnye, mert egyértelműen megkülönbözteti a többi mikro párttól, hátránya mert az elutasított politikus egyben a fejlődés gátját is jelenti. És bár a ‘nagy bejelentést’ szeptember 15-ére ígérték, az eddigiek alapján az alábbiak tűnnek biztos elemnek:

  • Gyurcsány feltűnő elrejtésével párhuzamosan megpróbálnak új, kevésbé elhasználódott arcokat felépíteni (Gréczy Zsoltot, Vadai Ágnest és az EP kampányban különösen Molnár Csabát).
  • Negligálni próbálják a Fidesz narratíváját, miszerint Orbán Viktor Európában egyáltalán nem tényező, csak a C ligában focizik. Szerintem ez nem a legjobb stratégia, mert nehezen magyarázható, hogy akkor ugyan miért akar vele közösen mutatkozni az új, bevándorlás elleni európai jobboldal minden fontos vezetője. Nagyszerű érzékkel ráadásul sikerült mindezt a már egyre többek által rebesgetett Trump-találkozó előtt bemondani. Óriási kapufa.
  • Következő lényeges elem, hogy Európában megszűnt a bevándorlási válság, hiszen a 2015-ös szint 4%-ára csökkent a regisztrált menedékkérők száma. Érezhetően ők nem elkerülni próbálják a baloldal számára az utóbbi időben nem sok babért termő migrációt, hanem egész egyszerűen letagadni annak jelentőségét. Mivel az EP-választás is lényegében belpolitikai ügy, és mivel Magyarországon a határkerítésnek köszönhetően valóban megszűnt a probléma láthatósága, ezért akár még jó elképzelésnek is tűnhetne, csakhogy pont a szigorú intézkedések miatt nincsenek nálunk bevándorlók, így a fenyegetettség ugyanúgy megmaradt. Éppen ezért ezt a stratégiát választani, már nemcsak kapufa, hanem inkább öngól. Arról nem is beszélve, hogy milyen szépen be lehet majd ezeket az interjúkat újra játszani, amikor mégis megindul az a több millió ember a túlnépesedett Afrikából, akiknek jelen állás szerint valóban nem lesz más választásuk.
  • A narratívatagadás mellett a további kampányelemeket a már megszokott, és eddig be nem vált panelek jelentik, miszerint Oroszország folyamatosan növeli befolyását a térségben, és hogy a Fidesz kiléptetné Magyarországot az unióból. Persze, hiszen a törzsközönség igényeit ki kell szolgálni.
  • Úgy tűnik tehát, hogy a DK hazárdjátékot játszik, amikor mindent feltesz az egyre inkább csökkenő népszerűségű Európai Egyesült Államok víziójára. Ez bár világos ellenpólust jelent, de meglehetősen be is korlátozza a párt lehetőségeit.

 

MSZP

Itt most nem tudom megítélni, hogy az MSZP ezúttal is beviszi magával a parlamentbe a Párbeszédet, ahogy áprilisban tette, vagy inkább magukra hagyják a mikro pártot. Karácsony Gergely mindenesetre mintha már bejelentkezett volna egy hasonló, listavezető szerepére, de a szocialisták úgy tűnik, hogy inkább elhatárolódtak tőle. Mindenesetre ami új, hogy egyfajta ‘Európa-párti hazafiként’ akarják meghatározni magukat. Ez kétségtelenül mást képvisel a Gyurcsány-párthoz képest. Ezen kívül azonban nem sok új, és főleg nem izgalmas témával rukkolnak elő.

  • Az világosan látszik, hogy a párt fő témája a kivándorlás lesz, amihez a Publicus Intézet szállított kutatási eredményeket. Az intézet szerint ugyanis 1,5 millióan tervezik elhagyni az országot.
  • Ebben a témában szintén látok veszélyeket, ugyanis ha valóban komolyan gondolja a párt azt, amit állít, akkor erre valamilyen megoldást neki is javasolnia kell. Ezt meg is kísérli tenni, méghozzá nagyon demokratikus módon. Egészen pontosan úgy, hogy – kapaszkodjunk meg, zseniális! – egy konzultáció keretében akarja meghallgatni az emberek véleményét, amiből aztán levonja a megfelelő következtetéseket. Azt, hogy a konzultáció miért hat olyan komikusan az MSZP részéről, remélem nem kell ecsetelni. Ha mégis, akkor gondoljunk nyugodtan a Fidesz által indított nemzeti konzultációkra, és az azt kritizáló szocialista véleményekre.

 

LMP

Az LMP-t sújtották talán legjobban a választási kudarcot követő belső viszályok, hiszen a komplett vezetés lemondása után, az etikai bizottságról kikerült verekedés (sic!) hangfelvételével, valamint a bohózatba illő, az összefogásosdit koordináló párttagok kvázi eltiltásáig sok minden tépázta egyébként sem túl acélos népszerűségüket. Nem is csoda, ha valami újat kellett húzniuk, hiszen a legtöbb közvéleménykutató jelenleg a parlamenti küszöb alá méri őket.

  • Az LMP erős embere, Ungár Péter a “Fejezzük be a demokráciasiratást és a moralizálást!” című írásában arra meglepően helyesen hívja fel a figyelmet, hogy aki nem hajlandó a bevándorlás kérdésében a Fidesszel semmiben sem egyetérteni, az lényegében 3,3 millió potenciális szavazótól vágja el magát. Éppen ezért arra a következtetésre jut, hogy “Orbánnak akár igaza is lehet”. Azt is talán elsőként ismerte fel az ellenzéki térfélen, hogy ha valaki valaha is meg akarja szorongatni a kormánypártot, annak nem a nemcsak a pártpreferenciájukban, hanem politikai aktivitási hajlandóságában is bizonytalan szavazókra kell továbbra is hajtania, hanem meg kell próbálnia csökkenteni a Fidesz táborát. Hátránya ennek a stratégiának, hogy meglehetősen elkésve történt a felismerés, amivel félő, hogy csak az egyébként is kétes hitelességét erodálja tovább a párt. Hiszen egy ilyen taktikai megfontolásból eredő arcvesztés nehezen eladható a választóik felé.

 

Jobbik

A bevándorlás kérdésében szigorúbb LMP azonban már a Jobbik számára is lehet egy kompromisszum alapja, hiszen a baloldali fordulattól függetlenül, azért az egykor nemzeti radikális párt még most is sok esetben szkeptikus a bevándorlással szemben. Legalábbis a szavazóinak egy része egészen biztosan. Ez a közös pont pedig azon túl, hogy beleillene a mostanában indokolatlanul sokat hangoztatott 21. századi pártok koncepciójába, még hitelesítené is a Jobbik balra, de mindenképpen középre történő húzását, hiszen az LMP-vel való szövetség legitimálná a balos szavazók szemében is. Szükségük is lenne rá, mert  a pénzügyi gondokkal küzdő párt nemcsak az identitását vesztette el, hanem a vezetőjét is, ami által esélye sincs arra, hogy kezdeményezői szerepben tűnhessen fel a politikai porodon. És ha mindez nem lenne elég az egykor szebb jövőben reménykedő pártnak, a bizonytalanságot kihasználva egy új formáció startolt rá a kialakult helyzet előtt értetlenül álló, korábban a törzsbázist adó tagságára.

 

Mi Hazánk

Fiatal párt, a felszínen maradásért küzd, elsődleges célként a Jobbikból kiábrándult radikális szavazókat akarja magához édesgetni. Ennek megfelelően a programpontjai is mintha a 10 évvel ezelőtti viszonyokhoz igazodnának, úgymint a halálbüntetés visszaállítása, a cigány-magyar együttélés nehézségei, és az Európához való viszonyulás felmelegített megközelítése.

A Mi Hazánk ugyanis újra elővette az EU-tagságról szóló népszavazás ötletét. Ezzel kétségtelen, hogy megcélozták azt a piaci rést, amiről a Jobbik önként lemondott, és így gyakorlatilag képviselet nélkül maradtak sok százezren, de vajon egy Jobbik 1.0 mennyire tudja újra meghatározni a közbeszédet, ahogy azt Toroczkai László elnök a korábbi Jobbikról állította. Persze az is lehet, hogy nekik van igazuk, hiszen ha semmi innovatív elemmel nem rukkolnak elő, cserében hitelességet és megbízhatóságot mutatnak a jól bevált témákban, akkor a zavarosban való halászás révén sok tízezer szimpatizánst el tudnak csábítani az önmagát kereső Jobbiktól. Én nem hiszem, hogy jelenleg ennél komolyabb ambíciókkal rendelkeznének.

 

Momentum

A Momentum legfőbb problémája az ötlettelenség és a professzionalizmus hiánya. A nolimpia kampány során elért siker(?), szemmel láthatóan megszédítette a meglehetősen tapasztalan politikus palántákból álló pártot, és képtelenek túllépni azon, hogy a 15 perces hírnév az ő esetükben szó szerint értendő. Bár a párt életében valóban jelentős belpolitikai sikerként lehet elkönyvelni, hogy visszakozásra kényszerítették a kormányt egy fontos kérdésben, de arról rendre elfelejtkeznek, hogy a téma lent hevert a földön (egészen pontosan felnagyításra került a liberális sajtó által), valamint az összefogás mintapéldáját sikerült az akkor még civilnek gondolt mozgalomnak megvalósítania azzal, hogy a fővárosban hagyományosan erősebb ellenzék beállt a kezdeményezés mögé, és szervezetet, erőforrást bocsátott a momentumosok rendelkezésére. A show-t akkor ugyan elvitték, de ekkora mozgósításra azóta sem voltak képesek, és a párttá alakulásuk bejelentésével vélhetően már nem is fognak az immár bennük is riválist látó ellenzéki erők támogatása nélkül.

Ezek fényében kell értelmezni a Macron francia elnök mozgalmának magyarországi fiókszervezetének minden cselekedetét. Természetesen unió- és integrációpártiak, a bevándorlás és melegházasság sem áll tőlük messze. Tulajdonképpen a meglévő baloldali pártoknak egy fiatalított, és a vezetők reményei szerint még nem annyira lejáratott változataként szeretnének funkcionálni. Mivel sok újdonságot nem is mutatnak, ezért elemezni sincs nagyon mit. Inkább csak bemásoltam az önmeghatározásukat és Európához való, szándékolt viszonyukat:

Igenis van mitől félnie a populistáknak és önjelölt “erős embereknek”, mert a jövő Európájában, amit Macron is képvisel, nincs helye a múltból itt ragadt feudális pártállamoknak és gyűlölködve fröcsögő zsebautokratáknak.

Ez tehát a közelgő EP választások tétje: erős Magyarország egy egységes Európában, vagy gyenge és széthúzó “nemzetek Európája.”

A Momentum álláspontja ebben a kérdésben egyszerű: Európa nem volt, hanem lesz!

 

Fidesz

És bár a felsorolás alapvetően a vesztes pártokról szól, azért a teljesség kedvéért néhány mondatban megemlíteném a kormánypárt választási stratégiáját is. Az ő helyzetük lényegében a legegyszerűbb, köszönhetően annak, hogy a megfelelő témát választották, amit a megfelelő módon kommunikáltak, így lényegében nincs is más dolguk, mint folytatni az eddig megkezdett utat. Lényeges könnyebbség, hogy a politikai diskurzust teremtő Orbán Viktornak sok követője lett az évek során Európa-szerte, hiszen nagyon úgy tűnik, hogy a sikert jelentő Szent Grál ma az ő birtokában van. Ennek megfelelően a kampány fő üzenete is a legkönnyebben befogadható és értelmezhető, miszerint a bevándorlásellenes erők csapnak össze a bevándorlást támogatókkal. Rövid, konkrét, világos. Ezek fényében elmondható, hogy ha májusban a Fidesz nyer, akkor az egészen biztosan nem a véletlen műve lesz.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén