agitatio

kitekintés a világra

Kategória: Világkép (Page 1 of 7)

A birodalmakról

A miniszterelnök október 23-ai beszédében utalt az Európai Unió Európai Birodalommá történő átalakításának vágyáról. Ez nem új keletű cél a kontinens történelmében. Többen próbálkoztak már vele, gondoljunk csak az ókori Rómára, Napóleonra vagy éppenséggel Adolf Hitlerre. A jelek alapján a szándék világos, de nézzük meg a birodalomépítés realitását és várható következményeit történelmi kitekintésből.

“Európát nem az öntudatos nemzetek, hanem a birodalomépítési vágyak vitték tévutakra. A birodalomépítési kísérletek és kísérletezők felelősek a XX. századi szörnyű háborúkért, a tengernyi szenvedésért és a virágzó Európa többszöri feldúlásáért. A nemzeti és a nemzetközi szocializmus, a fasizmus és a kommunizmus mind birodalmi vágyálmokat kergettek. Nemzetek feletti ideák, olvasztótégelyben előállított, új típusú emberfajták, soha nem látott léptékű üzleti profitok és a mindezt garantáló globális, vagyis birodalmi kormányzás” – mondta beszédében Orbán Viktor. Kemény állítások, amelyek  alapján a következő hónapok eseményei döntően befolyásolják Európa jövőjét. Éppen ezért vegyük történelmi górcső alá az elhangzottakat, és próbáljuk meg megjósolni, hogy ilyen törekvésekkel milyen jövő várhat az európai, és benne a magyar emberekre.

Ehhez elsősorban Matolcsy György kiváló művét, az Amerikai Birodalom elnevezésű könyvet hívom segítségül, amelyben a szerző arra keresi a választ, hogy a mai világrend, vagyis az amerikai globális világhatalom kialakulásához milyen lépcsők, történelmi események vezettek, és hogy mit jelent ez a mai kor számára. Nem utolsó sorban pedig arra, hogy ezek milyen következtetések levonására kell, hogy sarkalljon bennünket, akik tanulni szeretnénk belőle.

Első lépésként vessünk egy gyors számvetés az emberi történelem legismertebb birodalmairól, amelyen keresztül közelebb kerülhetünk a birodalmi gondolat alapvető természetszerűségeihez.

 

Történelmi példák

Az európai történelmet számos birodalmi törekvés kísérte végig, amelyekben közös volt, hogy mindig az erőforrások megszerzéséért folytatott háborúk jellemezték. A föld, a nyersanyag és a munkaerő mind olyan erőforrás, amelyek megszerzése a kontinens szárazföldi hegemóniájára, és területi egyesítésére tett kísérletként értelmezhető. Az első, és minden kétséget kizáróan a mai birodalmi felfogásra a legnagyobb befolyással a Római Birodalom hatott, amely egy két pillérre épülő mediterrán tengeri hatalomként értelmezhető. Az egyik pillért a szárazföldi haderő, a másodikat pedig a tengeri flotta, és az általa biztosított kereskedelem jelentette. A három kontinens kereskedelmét összekötő Földközi-tenger feletti uralom biztosította a birodalom működéséhez szükséges erőforrások rendelkezésre állását, azonban az anyagi javakra épülő birodalom mellett kiépült egy láthatatlan, szellemi birodalom is, amely fölötti ellenőrzés szintén Róma kezében összpontosult. A birodalom provinciáira küldött római polgárok révén pedig ez a szellemi birodalom tovább terebélyesedett a birodalom törvényei, latin nyelve, építészete, életmódja és szokásai, kereskedelme valamint egyéb szellemi és kulturális befolyása révén. Ezt tekinthetjük a puha hatalom eszközeinek, amelyek a birodalom bukása után elvesztették jelentőségüket. Egészen pontosan átadták helyüket egy másik  szellemi és gondolati – tehát láthatatlan – birodalomnak, amelyet kereszténységnek nevezünk. És bár számos kísérlet volt még a kontinens látható birodalommá történő átalakítására, ezek végül mindegyike kudarcot vallott és csak a szellemi örökség maradhatott tartós.

Ennek következő, nagyobb horderejű kísérlete a Német-római Birodalom volt, amely a kereszténység szellemi birodalmát a katonai hatalomra alapozott birodalom egyesítésével volt hivatott megvalósítani, de a birodalom, annak föderalista megvalósulása miatt végül kudarcot vallott, és sohasem töltötte be azt a szerepet, amelyet szántak neki.

Ezt követően a következő, birodalmi hatalommal rendelkező állam a muszlimokat 1492-ben Granadából kiűző, és ezáltal egyesülő Spanyolország volt, amely Kolumbusz révén éppen ebben az évben fedezte fel Amerikát. A következő 120 évet pedig Spanyolország, valamit a Habsburgok európai hatalma fémjelzi, amely egészen 1618-ig, tehát a harminc éves háború kezdetéig tartott. A spanyol és osztrák Habsburgok szerették volna megkaparintani az Európa feletti egyeduralmat, ezért az 1618-48 közötti vallási háború valójában az egyeduralomért folytatott háború is volt. Franciaország azonban a protestáns országokkal kiegészülve legyőzte a Habsburgokat, és ezzel kezdetét vette a francia befolyás megerősödése a kontinens életében. Ennek tetőpontját minden kétséget kizáróan a 19. század eleje jelentette, amikor Bonaparte Napóleon császárra koronázta magát, majd katonai uralma alá hajtotta az egész kontinenst. Uralkodását azonban nemcsak katonai hadjáratai fémjelezték, hanem az általa kialakított – részben a felvilágosodás eszméire alapozott – közigazgatási rendszer, polgári törvénykönyv, igazságszolgáltatási és pénzügyi rendszer megalapítása is, amelyek letették az alapjait a modern Franciaországnak, másrészt példaként szolgáltak a világ más országainak berendezkedéseinek kialakításához is. A látható és láthatatlan hatalomról pedig így vélekedik a franciák egykori császára: “Két hatalom létezik a világon, a kard és a lélek. Előbb-utóbb a lélek mindig győz a kard felett.”

Napóleon 1815-ös vereségét pedig a száz éves Brit Birodalom felemelkedése és virágzása követte. A korábbi birodalmaktól eltérően a britek hatalma azon az egyébként kényszerű felismerésen alapult, hogy Európát szárazföldön, erővel nem lehet egyesíteni. Így az ő birodalmuk merőben más pilléreken nyugodott. A kontinentális status qou megőrzése ugyanis nem a szárazföldi, hanem a tengerek feletti ellenőrzésen alapult, ráadásul az erő helyett inkább a kereskedelem nyelvét beszélték. Fontos különbség még, hogy immár nem csak regionális, hanem globális szereplőként igazgatták birodalmukat. És ha a Rómaikra igaz volt, hogy láthatatlan hatalmuk terjesztésével őrizték meg vezető pozíciójukat, akkor a britekre ugyanez hatványozottan az. Gyarmataikon elterjesztették az angol nyelvet, az angol földbirtokrendszert, felépítették az angolszász bankrendszert, meghonosították a csapatsportokat, képviseleti gyűléseket szerveztek, elterjesztették a brit szokásokat és divatot a helyi elit körében. Az egyéni szabadságeszme is érvényesült, ugyanis a gyarmatokon nem rabszolgák dolgoztak, hanem fizetett szolgák. És mivel a brit tisztségviselők elkülönülten éltek a gyarmati világtól, így meghagyták a gyarmatokon található hagyományos kapcsolatrendszereket és érintkezési módokat. Ez jelentős különbséget jelentett a többi telepeshez képest, akik az angoloktól eltérően nem képviseleti intézményrendszereket építettek fel, hanem örökletes arisztokráciákat. Ezen angol jogi, pénzügyi és politikai intézmények exportálása és a gyarmatokon történő meghonosítása építette fel végül a Brit Birodalmat, ahol a szabad költözés, a kereskedelem szabadsága, a kiegyensúlyozott költségvetés és a jogbiztonság olyan előrelépést jelentett a többiek által gyarmatosított területekhez képest, amely érdeknek tekintette a britek jelenlétét  az adott országban még akkor is, ha azok szépen lefölözték a gyarmatokkal történő kereskedelem hasznát. Ez a fajta birodalmi berendezkedés aztán példaként szolgált az őt követő, a mai kor egyetlen világhatalommal rendelkező birodalmának, vagyis Amerikának.

A Brit Birodalom hegemóniája lényegében 1914-ig tartott, amikor az 1871-ben egyesített Németország a második ipari forradalomhoz történő csatlakozása után annyira megerősödött, hogy a meglévő erőviszonyok felrúgásával meghatározóbb szerepet követelt magának a világot irányító hatalomból. A német törekvés ismét a szárazföldi hegemónia megszerzésére irányult, ám éppen emiatt, kudarcra is volt ítélve, hiszen a történelem tanulsága, hogy egyetlen európai szárazföldi erő sem képes önmagában az uralma alá hajtani a kontinenst. A háborúnak azonban olyan következményei lettek, amelyek aláásták a Brit Birodalom egyeduralmát. Ugyanis hiába kerültek ki katonai győztesként, a korábbi világ hitelezőjének pozíciójából a világ legnagyobb adósaivá váltak, amit a gazdaságban tapasztalható munkanélküliség és infláció csak tovább fokozott. Ezt követően pedig Amerika vált a világ leggazdagabb nemzetévé, akinek tengeri flottájának mérete immár megegyezett a britekével. Az igazi fordulatot azonban a második világháború, és annak lezárása hozta, amelyben Amerika a segítségéért a Brit katonai támaszpontok feletti ellenőrzést kérte, és természetesen kapta is cserében, ami által a Brit Birodalom utolsó maradványai is egy új hatalom kezébe kerültek. Amerika szerencséje, hogy a világ vezető hatalmáért folytatott harcot nem az akkori vezető britek ellen kellett vívnia, hanem éppen őket segítve, a németek ellen. Ezt követően azonban még meg kellett vívni a második világháború másik nagy nyertesével, a Szovjetunióval is, azonban ez a küzdelem már nem az erőforrásokért folyt, hiszen azok lényegében korlátlanul álltak mindkét fél rendelkezésére, hanem az egyedüli világhatalom megszerzéséért. Ilyen tekintetben nem is csoda, hogy ez a szembenállás a hidegháború formáját öltötte, hiszen az mindkét nagyhatalom politikai, társadalmi és gazdasági érdekének megfelelt. Amerika számára a háborús készenlét biztosította a gazdasági konjunktúrát és a társadalmi stabilitást, míg a Szovjetunió számára a frissen megszerzett birodalom megőrzését tette lehetővé. Az állandó fegyverkezési versenyt végül a tervutasításos gazdálkodás nem bírta a kapitalizmussal, így Amerika az évszázad harmadik világháborújából is győztesként került ki, és ezúttal már kihívó nélkül maradt.

 

Egypólusú világrend, vagyis az Amerikai Birodalom

Ahogy végigtekintettük a történelmet, akaratlanul is az az érzésünk támadhat, hogy az Amerikai Birodalom lényegében egy kitűnő tanuló, aki nagyszerű érzékkel csente el a korábbi birodalmak hasznos vonásait, és a kor kihívásainak megfelelően a saját képére formálva és továbbfejlesztve építette be azokat saját rendszerébe. És valóban, ha Amerika vezető politikai intézményeire gondolunk, akkor azt tapasztaljuk, hogy azok nemcsak működésükben, a kongresszus és szenátus vonatkozásában elnevezésében, de még építészeti stílusában is a Római Birodalmat eleveníti fel számunkra. Ezeknél a jelképeknél persze sokkal fontosabb a tartalom. A Brit Birodalommal sok hasonlóságot mutató Római Birodalom történelmében ugyanúgy a tengerek feletti ellenőrzés jelentette a kereskedelem alapját, mint manapság, és a szellemi birodalom éppolyan jelentőséggel esett latba, mint ma a Hollywoodi filmek, vagy az amerikai termékek és szolgáltatások fogyasztásából áradó életérzés. Azonban a különbségek is legalább ennyire szembetűnőek. Míg a Brit Birodalom a nemzetközi kereskedelmet szabályozta, és gyarmatok fenntartásával tett szert kereskedelmi előnyre, addig az Amerikai Birodalom a kereskedelem helyett már a pénzügyi rendszer szabályozását tartja elsődlegesnek, valamint a gyarmatok helyett a szabad országokkal történő kétoldalú kereskedelemben érdekeltek. Szintén különbözőség, hogy a Római Birodalom második pillére a tengeri fölény mellett a szárazföldi hatalom volt, úgy ez az Amerikai Birodalom esetében már inkább a tudás és információ feletti ellenőrzést jelenti. És amíg Róma a polgárok provinciákra való küldésével teremtette meg kulturális fölényét, addig ma ez éppen ellenkezően zajlik, Amerika igyekszik magához vonni mindent, ami értékkel bír: tőkét, kereskedelmi terméket, és ami a legfontosabb, a világ legtehetségesebb koponyáit.

Amerika fordítva másolja Rómát, aki a provinciák féken tartása végett a nyers katonai erőt alkalmazta. Amerika ezzel szemben az érzelmek, a szellemi áramlatok, a gondolatok, a divatok a magatartás- és életmódminták átvételén keresztül kísérli meg a birodalomhoz kötni a világ távoli pontján élő polgárokat és közösségeket. A nyers hatalom helyett elsősorban a puha hatalommal húzza magához őket, ezek közül is kiemelt figyelemmel a tehetséges és szorgalmas embereket. És bár a legfőbb hatalmi eszköze a fent említett puha hatalom, azért naivitás lenne azt feltételezni, hogy egy világbirodalom vonakodna bevetni bármilyen eszközt, ha érdekei úgy kívánják.

 

Az aszimmetrikus globális gazdasági rend 

A második világháborút követően általános nemzetközi gazdasági konjunktúra vette kezdetét, nem függetlenül a háború okozta károk helyreállításától. A fejlődés lényegét tekintve abból származik, hogy a világ legerősebb gazdasági hatalma, vagyis Amerika, megnyitja piacait a világ feltörekvő részeinek, akik a termékeiket így exportálni tudják, ami által felgyorsul a gazdasági fejlődésük. Ezek az áruk és szolgáltatások a globális piacgazdaságban találnak gazdára, amelynek működését nemzetközi pénzügyi szervezetek felügyelik, úgymint a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank és a Világkereskedelmi Szervezet. Vagyis a globális piacgazdaság játékszabályait Amerika határozza meg, akárcsak annak alapelveit és alapvető intézményeit. A felügyelő szervek feletti ellenőrzése mellett a legfontosabb játékszabály, hogy a világ vezető valutája a dollár, vagyis a nemzetközi elszámolások egy ország nemzeti valutájában történnek. Ez azért annyira lényeges, mert a dollár árfolyam-, és kamatpolitikájában a világgazdaság egyetemes érdekeit képviselő döntések helyett amerikai döntések születnek.

A második legfontosabb pénzügyi innováció, hogy a piacok globális megnyitásával bár Amerika folyó fizetési mérlege hiányt mutat, hiszen a vele kereskedő államok nyernek az exporton, azonban ez csak elméletileg jelent tőkekiáramlást az országból, ugyanis ezek az államok a kereskedelmi többletüket amerikai befektetésekben helyezik el. Kína az amerikai adósság 6, míg Japán 5%-át birtokolja, amely befektetések értékeit, hozamát és árfolyamát az Amerikai Központi Bank szerepét betöltő FED határozza meg. Piacot ad számukra, hogy árut, tőkét és humán erőforrást kapjon cserébe. Ezt a fajta ikerdeficitet mutató gazdaságpolitikát (mert a folyó fizetési mérleg hiánya mellett a költségvetése is negatív) minden közgazdasági alapelv tiltana, de nem Amerika esetében, amely uralja a globális pénzpiacokat. Ha úgy tetszik, az áruk kereskedelmének elsősége helyett figyelmét a pénzpiacok feletti ellenőrzés fontosságára összpontosítja, amit kiegészít egy harmadik globális piac is, az információk és tudás piaca. Noha az áruvilágban Amerika deficites, a pénzvilágban már kiegyenlíti a hiányt, sőt irányítja az újraelosztást, míg a tudás, az információk és a médiatermékek területén egyértelmű többletet mutat. Amerika ezen a három területen összehangolt stratégiát követ, míg versenytársai az áruvilágra koncentrálnak.

A dollár világvalutát betöltő szerepkörének van még egy fontos vetülete, amelyre mindenképpen szükséges kitérnünk. Ez a már előbb említett költségvetési hiány mellett a globális kereskedelemben is fontos szerepet tölt be, ugyanis ha a dollár Amerika nemzeti valutája, akkor annak nemcsak kamatpolitikájára, hanem mennyiségére is befolyást gyakorol. Ez a közgazdaságban a klasszikus pénzügyi kereslet-kínálat egyensúlyát jelenti. Vagyis egy ország rendelkezésre álló pénzmennyiségének, vagyis a kínálatnak összhangban kell lennie a gazdasága által megterelt áruk mennyiségével, ellenkező esetben a valutája leértékelődik. Ezzel gyakorlatilag meg lehet akadályozni, hogy egy ország jegybankja túl sok bankót nyomtasson, amivel finanszírozni tudná az állam adósságát. De mi történik akkor, ha a nemzeti valutád mögött nem csak az országodban megtermelt javak állnak, hanem mivel világvalutával rendelkezel, ezért végső soron az egész világban megtermelt áruk mögötti fedezetet tudod biztosítani? Akkor gyakorlatilag az történik, hogy bármennyi pénzt tudsz nyomtatni anélkül, hogy a valutád értékét vesztené. Azt hiszem nem szükséges tovább ecsetelni, hogy ez mekkora előnyt jelent Amerika számára.

 

Amerika, a geopolitikai stratéga

Az imént már áttekintettük az amerikai hatalom két legfontosabb alapkövét, vagyis a puha hatalmat, valamint a globális pénzügyi rendszer feletti őr szerepkörét, azonban a hatalomgyakorlásnak van egy másik vetülete is, amelynek alkalmazásával sikeresen tudja megőrizni világvezető pozícióját, amit szintén a Római Birodalomtól lesett el, és ami az ‘oszd meg és uralkodj-elv’ tökélyre való fejlesztett változatát jelenti. A stratégia lényege, hogy a regionális hatalmakat nem engedi, hogy globális kihívó szerepére törjenek. És mindezt nem úgy éri el, hogy erőszakkal nyomja el a feltörekvő vetélytársait, hanem úgy, hogy azok természetes kihívóit támogatja. Vegyünk ennek szemléltetésére néhány példát!

Mivel a nemzetközi kereskedelem feletti ellenőrzést a tengerek és óceánok feletti hatalom testesíti meg, ezért egy tengeri hatalom felemelkedése alapvetően rendítené meg az amerikai stratégiai érdekeket. Indiát, mint az évszázad egyik feltörekvő hatalmát szokták emlegetni méretéből, gazdasági növekedéséből és földrajzi elhelyezkedéséből adódóan. Ha India úgy döntene, hogy az őt körülvevő Indiai óceánra ki akarná terjeszteni befolyását, akkor azt jelentős haditengerészeti fejlesztések révén tudná kieszközölni. Mivel azonban a Perzsa-öbölből érkező olaj az Indiai-óceánon keresztül jut el a Csendes-óceánra, leginkább Japánba és Kínába, így ennek a tengeri útvonalnak az ellenőrzése kulcsfontosságú. Ennek megakadályozására pedig Amerika a legolcsóbb és legkézenfekvőbb módot választaná, vagyis a szomszédos, és Indiával hagyományosan rossz kapcsolatokat ápoló, egyébként atomhatalom Pakisztán megerősítését. Ennek következtében India hadiipari költségvetését kimerítené a szomszédos, szárazföldi hatalom elleni felkészülés, így nem maradna érdemi forrása haditengerészetének megerősítésére.

Hasonló helyzet alakulna ki Japán vonatkozásában is, amely a ’60-as évektől kezdve, nem függetlenül az Amerikába irányuló exporttól, folyamatosan növelni tudta gazdaságát. Ezt követte a ’90-es évek stagnálása, amely az amerikai pénzügyi politika eredménye volt, ugyanis az egyre növekvő gazdasági erejű Japán szemet vetett a feltörekvő kelet-ázsiai országokra, és egy közös gazdasági struktúrába akarta bevonni őket. Ennek hatására az amerikai kormány jelentősen felértékelte a dollár japán jennel szembeni árfolyamát, aminek következtében 43%-kal nőttek a térségbe irányuló amerikai befektetések. 1997-ben a hírhedt tőzsdei spekuláns, Soros György annak a véleményének adott hangot, hogy valami baj van a thaiföldi nemzeti valutával. A futótűzként terjedő hír hallatára mindenki szabadulni akart először a thaiföldi, majd a malajziai és indonéziai valutájától, és az országok gazdasági rendszerei 1999-re összeomlottak. A válságból aztán a sikeres gazdaságpolitika, de sokkal inkább a Nemzetközi Valutaalap konszolidációs programja húzta ki őket. Az átalakítás révén az országok pénzügyi rendszerei a globális pénzpiacokhoz, vagyis az amerikai pénzügyi rendszer irányítása alá kerültek. Ez azonban a történelem, és az alkalmazott eszköz is pénzügyi jellegű volt, ám Japán továbbra is kihívást jelent Amerikára. Ennek fékezésére, az előbbi példához hasonlóan a természetes földrajzi ellenfelét tudja használni, vagyis Kínát – és fordítva. De hasonló hatalmi egyensúly-központokat tudunk felfedezni Argentína-Brazília vagy Irak-Irán vonatkozásában is – az Iránnal szembeni hatalmi játszma éppen a gyengélkedő Iraknak köszönhető.

A stabilitás fenntartásának ugyanakkor vannak pozitív hozadékai is. Amerika ugyanis úgy gyakorolja világbirodalmi szerepkörét, hogy cserébe ad is. Nem függetlenül az amerikai nép egyéni szabadságon alapuló gondolkodásától, ám azt lényegesen meghaladva hajtva végre a köznyelv által csak demokráciaexportnak aposztrofált stratégiáját. Ugyanis szabadon kereskedni csak azzal lehet, aki szabad, így a demokratikus államformák minél szélesebb körű elterjedése újabb piacok bevonását jelenti a globális piacgazdaságba. És míg a Brit Birodalom gyarmatosítása minden előnye mellett is egy zéró összegű játszma volt, vagyis hogy a megtermelt hasznok egy része a gyarmatosítóknál realizálódott, addig az Amerika által kínált megoldás egy win-win helyzetet okoz mindkét fél számára. Hiszen a globális pénzügyi rendszerbe bekapcsolt államok a gazdasági növekedésüket fejlesztő felvevő piacot kapnak Amerikától, addig ők ezért a bekapcsolásért áruval, tőkével, és ami a legfontosabb, hasznos munkaerővel fizetnek – vagyis, hogy a lehetőségek magukhoz vonzzák a legtehetségesebb fiatalokat. Amerika kereskedni akar a világgal, és nem leigázni azt. Jelentősen szimpatikusabb hozzáállás ez, mint korábban bármely birodalom uralkodási elképzelése.

 

Civilizációs hullámok

Alvin Toffler munkájának érdeme a civilizációs hullám-elmélet. Az elmélet lényege, hogy a történelem egymást követő hullámok sorozatából áll. Akárcsak a fény és az anyag, úgy az idő is hullámszerű, és ennek kihatása a történelemben is érzékelhető. Az elmélet fizikai szemléletű megközelítését nem tudom kérdőre vonni, azonban a történelemre vonatkozó megközelítése logikusnak tűnik. Az első hullám volt az agrárforradalom, amely előtt az emberiség kis, rendszeresen vándorló csoportokban élt, és vadászattal, gyűjtögetéssel tartotta fenn magát. A tízezer évvel ezelőtti agrárforradalom következtében a föld művelése révén egy új életmód jelent meg, aminek következtében az emberiség falvakban, majd kisebb városokban telepedett le. Az agrárforradalmat követte a 17. században a második nagy civilizációs hullám, az ipari forradalom. Ennek a hullámnak az elején még együtt élt a korábbi agrárcivilizáció és az új ipari civilizáció, hogy később a városi léttel ez utóbbi vegye át a vezető szerepet. Mostanra az első hullám gyakorlatilag levonult és megjelent a harmadik civilizációs hullám. A tudásra és információra épülő hullám, ami a második világháborút követően indult útjára. Az elméletből az is látható, hogy a civilizációs hullámok egyre inkább gyorsulnak, idejük lerövidül. Ma a világ fejlett országaiban a második és a harmadik hullám egyszerre van jelen, míg a feltörekvő országokban, például Kínában és Latin-Amerikában a mezőgazdasági és ipari civilizáció található meg. A reménytelen helyzetben lévő, főként afrikai országokban még alig indult el a második civilizációs hullám.

A 19. századi Európában a technológiai fejlődés együtt járt a városok bővülésével, az egyre gyorsuló közlekedéssel, valamint a tömegoktatás elterjedésével. A folyamatosan letűnő mezőgazdasági civilizáció, valamint az új ipari civilizáció összeütközése elkerülhetetlennek tűnt. Már ekkor arra lehetett következtetni, hogy vezető összecsapás az osztályok között fog meghúzódni, ám az évszázad végére az iparosodó országok feltaláltak valamit, ami közömbösíti az osztályharcot, ez pedig a nemzet volt. A nemzet összebékítette az osztályokat, így nem a társadalmakon belüli konfliktus, hanem a nemzet előretörése miatt a belsőből külsővé változott konfliktus vált az ipari civilizációs hullám legerősebb összecsapásává. Mivel a tudásra épülő új civilizációs hullám rendkívül gyorsan nyer teret, óriási előnyöket biztosítva az elsőknek, így könnyen megismétlődhet az ipari civilizációs hullám térhódítása során tapasztalt nemzetközi konfliktusok sora. Ám ennek terepe ugyanúgy, ahogy korábban is, a nemzetek nyújtotta keretek lesznek, így a nemzetek gyengítése helyett azok erősítése kell, hogy a legfontosabb célkitűzés legyen. Legalábbis egy sikerorientált politikai stratégiában.

Az információra és tudásra épülő harmadik civilizációs hullámban az az ország lesz sikeres, amelyik minél több tudást, információt, képzelőerőt, ízlést és általában szellemi erőforrást használ fel a gazdaságban, és minél kevesebb nyersanyagot, energiahordozót és általában anyagi erőforrást. Azonban az információ és tudás erőforrásának a korlátlanságon kívül van egy másik tulajdonsága, vagyis hogy azok a megosztással gyarapodnak. Ennek a gondolatnak a sharing economy révén ma már létező üzleti modellje is van.

Az információra és tudásra épülő harmadik civilizációs hullámba belépő országok között a verseny helyét átveszi a kényszerű együttműködés, mivel az információ, mint erőforrás is a fogyasztással bővül. Tehát a hagyományos erőforrásokért (föld, nyersanyag, munkaerő) folytatott küzdelem, vagyis a háború is megszűnik ezen fejlett, az iparosodásból továbblépő országok között. Tehát nemcsak azért szükséges a nemzetállamok létezése, hogy a harmadik civilizációs hullám konfliktusait kezelni tudja, hanem hogy a kölcsönös együttműködésből származó gyarapodást a legnagyobb szinten kiaknázza. Ez azonban tekinthető az Európai Unió létrehozásának egyik liberális alappillérének cáfolataként is, mert a közkeletű hiedelem szerint azért szükséges az integráció bővítése, a nemzetállamok megszüntetése, mert azok felelősek Európa háborúiért. A valóság ezzel szemben az, hogy mivel az erőforrásokért folytatott küzdelem, vagyis a háború mar a nemzeti gondolat 19. századi megszületése előtt is létezett, így az országok közötti háborúk felelőse nem a nemzeti gondolat, hanem mindenkori birodalmi törekvés volt. Ez pedig összefüggésben áll a miniszterelnöki beszédben elmondottakkal.

 

A tudás: hatalom

Korábban szó volt róla, hogy az Amerikai Birodalom második tartópillérét a tengerek feletti ellenőrzés mellett nem a szárazföldi hatalom, hanem a tudás, az információ és kommunikáció feletti ellenőrzés adja, ami egyben a harmadik globális pénzügyi piacot is jelenti az áru és pénzügyi mellett. Ennek eszköze a már korábban is hangsúlyozott agyelszívás. Ma az amerikai egyetemek, valamint katonai központok akkora költségvetési támogatással működtetik kutatásaikat, amelyeket a világ bármely országában még elképzelni sem tudnának. Azért fontos a K+F szektor állami támogatása, mert olyan területeken is sikert érhetnek el, ahol a profitorientált magánvállalkozások a bizonytalan megtérülések következtében nem fektetnek be. A kiemelkedő anyagi feltételek következtében pedig a világ minden pontjáról magukhoz vonzzák a tehetséges fiatal kutatókat, akik az Amerikában eltöltött ösztöndíj után csak meglehetősen kis százalékban térnek haza.

Így valóban meg tudják valósítani a tudás, az információ és kommunikáció feletti ellenőrzést. Gondoljunk csak a világ vezetői tech-cégeinek igazgatóinak és fejlesztőinek bevándorló hátterére, vagy gondoljunk a globális tudás és kommunikáció kapcsán a Google-re, vagy a facebook-ra. Már is láthatjuk, hogy mekkora, behozhatatlannak tűnő előnnyel rendelkezik ezen a téren Amerika már most.

Azonban akad itt egy probléma is. Ugyanis ha a vagyon alapja a tehetség, akkor ez összeütközést generál a két amerikai alapelv, vagyis a magánvagyon korlátlansága és az egyenlőség között. Mivel a tudáson alapú szabad vagyon korlátlansága társadalmi egyenlőtlenségeket szül, vagyis kevesek kezében összpontosul a vagyon jelentős része, akkor az a tömegdemokráciák arisztokratikus demokráciákká történő átalakulását jelenti. Érdekesség, hogy Amerika születésénél Alexis Tocqueville még a többség uralmától féltette az egyént, az egyéni véleményt, a szabad gondolkodást és a szabad szellemet. Ha ma látná, hogy az erőforrások felett rendelkező kisebbség hogyan képes befolyásolni a többség akaratát, azt hiszem nem lettek volna ilyen kételyei.

 

Európai Birodalom

Miután alaposan áttekintettük a birodalmak kialakulásának és működéseinek sajátosságait, górcső alá vettük a világunkat meghatározó Amerika Birodalmat, vessünk egy pillantást Európára, és egy Európában kialakuló új birodalom lehetőségeire. Az első kérdés, amit meg kell válaszolnunk, az az, hogy egyáltalán létezik e ilyen birodalmi törekvés. Ha figyelembe vesszük a politikai alaptételt, ami szerint minden föderációból konföderáció lesz, akkor a kérdés megválaszolását illetően nem is lehet kétségünk. Ha ehhez hozzávesszük még az integráció erősödéséről, és az Európai Egyesült Államokról szóló beszédeket, akkor minden maradék kétségünk szertefoszlik.

Az elsődleges kérdés tisztázása után tekintsük meg ennek a birodalomnak a működési feltételeit és lehetőségeit. Mivel a mai korban Amerika vonatkozásában már van egy meglehetősen jó referenciánk, így adja magát a lehetőség, hogy ahhoz viszonyítva próbáljuk meghatározni ennek a kialakuló új államalakulatnak a kereteit. Az összehasonlítás azért is tűnik helytállónak, mert Európa számos esetben látványosan másolja Amerikát. És bár meghatározó katonai erő nélkül esélye sincs globális szereplővé válni, azonban néhány jól működő elemet átvehet az Amerikai Birodalomtól.

Láthattuk, hogy az Amerikai Birodalom milyen mechanizmusokon keresztül vonja magához a megtermelt árut, tőkét és munkaerőt, de mivel Európának hasonló rendszer felépítésére egyelőre nincs lehetősége, vegyük számításba a legkönnyebben megvalósítható és legfontosabb elemet, az agyelszívást. Ma az Európai Unióban kétségkívül működik az agyelszívás mechanizmusa, azonban a globális hatáskör helyett a regionális jellemzi, így a tehetség a kvázi birodalom perifériájáról, tehát a Közép-Kelet Európai régióból vándorol a fejlettebb Nyugat-Európai országok irányába. A piacok nyitásáért és a munkaerő elszivárgásáért persze az EU is fizet kompenzációként strukturális alapoknak keresztelt fejlesztési pénzeket, ez azonban csekély kárpótlásnak tűnik az amerikai változathoz képest.

Mivel a népesség csökkenése egész Európát érintő folyamat, így az utánpótlást immár külső forrásokból kellett biztosítani. Az elképzelés szerint az új munkáskezek immár Afrikából és a Közel-Keletről származnának. De álljunk meg egy pillanatra és vessük össze ezt a bevándorlási politikát az Amerikai Birodalom által alkalmazottal. Most eltekintenék a megvalósítás bürokratikus akadályaitól és csak az alapvető elképzelést vetném össze az amerikaival. Az első szembeütköző probléma, hogy nem a harmadik civilizációs hullámra való készülést szolgálja, ugyanis a tudás helyett inkább az ipari forradalomra jellemző munkaerő betelepítése zajlik. Ez az első kardinális hiba. A második, hogy az amerikaival szemben az európai ígéret nem az önmegvalósításról, hanem egy kényelmesebb életről szól, ami nem a teljesítményt ösztönzi, hanem a szociális biztonságot nyújtó egyenlőségen keresztül a bevándorlásra inkább a kontraszelekció érvényes. A harmadik, és talán legnagyobb probléma, hogy Európa mintha nem ismerné a puha hatalom alkalmazását, így az ide érkezők integrációjának legfontosabb ismérve nem a közös szellemi hatalom kiterjesztésén, hanem a bevándorlók identitásának megőrzésén alapulna, illetve kellene alapulnia. És bár Európa elképzeléseiben az Amerikai Birodalom bevándorláspolitikáját másolná, lényegében minden hibát elkövet, hogy még véletlenül se hasonlíthasson rá. Ugyanis a bevándorlás eszköz, nem pedig cél. És bár az amerikai integrációban is létezhet olyan közösség, amely elsődlegesnek tartja meg saját identitását és életmódját, de ők lennének az indiánok, akik a rezervátumokban élnek.

Szintén érthetetlen különbség, hogy míg Amerika a határain kívül szűri meg a belépésre jogosultak körét, addig ugyanezt Európa úgy képzelte el, hogy előbb beengedi, majd utána kimazsolázza a munkára alkalmasak körét. Ez aztán újabb felesleges, és elkerülhető konfliktusokat szül. Európa legnagyobb problémája, hogy egy dogmatikus politikai ideológia tartja fogságban, amely nem engedi számára az egyének közötti különbségtételt. Azt láthatjuk, hogy a liberális embertípus a kommunista egyenember reinkarnációja, csak ezúttal a törekvést ellenzőkkel szembeni megbélyegzésben az osztályellenességet felváltotta az idegenellenesség vádja.

Figyelő szemeinkkel azt is láthatjuk, hogy a szellemi, viselkedésmódbeli minták mágnese helyett erővel próbálja keresztülvinni akaratát a birodalmi törekvesei közé tartozó országok, vagyis az uniós tagok között. Miután már nem vonzó életmódbeli felfogása, vagyis multikulturális ajánlata, így a meggyőzés helyett kényszeríteni próbál, amit némiképp cinikus módon szolidaritásnak hív.

Az Európai Birodalom alapja, tehát a német-francia tengely sem tűnik jelenleg elég erősnek ahhoz, hogy véghezvigye grandiózus tervét. Két pillérre közül az egyik, vagyis Angela Merkel már kidőlt, és kérdéses, hogy a másik vezető az ambícióin kívül mennyire tekinthető erősnek, ugyanis Macron népszerűsége a legfrissebb kutatások alapján jelentősen bezuhant, így nem tűnik úgy, hogy rendelkezik a reformok végrehajtásához szükséges kellő politikai erővel.

Így száll hát sírba a szabadság…

A szavazási szabályok törvényellenes megváltoztatása nélkül nem tudtak volna Magyarországon bosszút állni a 'jogállamiság' nevében."Így száll hát sírba a szabadság, tapsvihar közepette". #agitatio

Közzétette: agitatio – 2018. szeptember 12., szerda

 

Ha Európa regionális szereplőből tényleg globálissá szeretne válni, akkor Oroszországgal kellene szorosabbra fűzni a kapcsolatait, hiszen az európai technológia az orosz nyersanyag erőforrásokkal ötvözve egy meglehetősen erős világhatalmi tényező kiépítését jelenthetné, amely Amerika vezető szerepére is kihívást jelentene. Nem véletlen, hogy az amerikai politika, diplomácia, hírszerzés és gazdasági erő mindent bevet ennek elkerülésének érdekében. A katonai és politikai együttműködés helyett azonban elsősorban a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokra gondoltam, amiket azonban mindentől függetlenül érdemes lenne bővíteni. De legalábbis a jelenlegi szankcióknál mindkét fél számára kifizetődőbb lenne.

Persze ez óriási kockázatot is jelent, hiszen Amerika a birodalmi status quo-jának megtartása érdekében nem hagyná egy ilyen vetélytárs megszületését, éppen ezért a már korábban tárgyalt tudás és információ alapú civilizációs hullámban az együttműködésnek kellene az atlanti kapcsolatok mozgatórugójának lennie. Ehhez képest egy árupiaci kereskedelmi háború kezd kibontakozni az Európai Unió és az Amerikai Birodalom között, amely küzdelemnek nem kétséges, hogy ki lenne a végső győztese.

Akármilyenek is, minden birodalomnak van egy közös pontja. Méghozzá az, hogy nem szívesen adja fel befolyását és hatalmát azok fölött, akiket az uralma alá hajtott. Egy Európai Birodalom esetében ez az európai országokon kívül nem is nagyon lehetne más, ahogy azt a korábbi példákban is láthattuk már. Végezetül pedig, ha megvalósul az Európai Birodalomként működő Európai Egyesült Államok terve, akkor az nem fog mást jelenteni, mint a Német Birodalom megalakulását.

Ezzel összefüggésben pedig szeretném megosztani Helmut Kohl, a német egységet levezénylő kancellár németek európai politikájára vonatkozó legfontosabb vezérelvét: “Németország vessen horgonyt Európában, de ne egy német Európa, hanem egy európai Németország megvalósítása legyen a célja.” Ezt pedig nehéz másként értékelni, mint a Nemzetek Európájának megvalósulását.

MeToo: még nem tökéletes

Rövid elemzés 4 pontban a tavalyi #metoo kampány politikai eszközként való használatának eredményességéről. A célkeresztben Trump új főbírája, Brett Kavanaugh.

  1. Ez volt az első alkalom, amikor éles helyzetben tesztelhették az elmúlt évek legnagyobb baloldali politikai innovációját, vagyis a #metoo-t (leszámítva azt, amikor még Trump ellen próbálták bevetni ennek előzetes változatát). A tavalyi események alapján azt lehet mondani, hogy a fegyvernek úgy kellett volna működnie, hogy ha egy politikai ellenfelet megvádolnak egy sok évvel ezelőtti szexuális zaklatással, akkor az a közvélemény szemében már bizonyítékok nélkül is lejáratódik, így kvázi nem is kell az érintett személy ellen semmilyen botrány, elég ha egy nő arccal vállalja, hogy évtizedekkel ezelőtt erőszakoskodott vele, és máris elbukik a politikai küzdelemben.
  2. A frontvonal a Trump által támogatott Brett Kavanaugh főbírói kinevezése körül húzódott. A forgatókönyv a szokásos volt: egy Christine Blasey Ford nevű nő vádolta meg azzal, hogy több mint harminc évvel ezelőtt egy egyetemi buliban megpróbálta megerőszakolni. (Most az egyszerűség kedvéért tekintsünk el attól, hogy milyenek az ilyen egyetemi bulik és, hogy ha olyan rosszul érintette a dolog, akkor ugyan miért hallgatott emiatt 30 évig.) Főbírói kinevezése apropóján akcióba léptek a Soros György támogatta szervezetek aktivistái, és országos szinten tüntetéseket szerveztek a férfi ellen. A tiltakozás úgy tűnt eléri célját, ugyanis még a republikánus szenátorok is további, FBI általi vizsgálathoz kötötték kinevezését. A mai szavazással azonban éppen hogy csak, de egyelőre kudarcot vallottak, hiszen Kavanaugh megkapta a Szenátus bizalmát.

    Tüntetés Kavanaugh kinevezése ellen. Forrás: news.artnet.com

  3. A Soros által finanszírozott tiltakozási hullám ugyanakkor azért volt fontos, mert Amerikában a Legfelsőbb Bíróság kilenc tagját élethosszig választják. Emlékezetes, hogy ez a szervezet döntött 5-4 arányban a melegházasságról 2015-ben, nem függetlenül az akkori demokrata többségtől. Mivel most a republikánusok kerültek többségbe, így az olyan fontos kérdésekben, mint az abortusz, vagy a fegyvertartás kérdése, a konzervatív értékrend képviselete lesz erősebb, ami a Nyílt Társadalom rögeszméjét zászlajára tűző Sorosnak nyilván felér egy kisebb infarktussal.
  4. Azon túl, hogy a tényleges erőszak minden formáját el kell utasítani, néhány egyéb, a #metoo-politikai kampányból a meglévő társadalmi rendbe átszivárgó mellékterméket érdemes megvizsgálni:
    1. A Harvey Weinstein nevével fémjelzett metoo kampány egyik kirobbantója és egyben kulcsfigurája, Asia Argento olasz színésznő volt, aki akkor az Európai Parlament nőnapi konferenciáján felszólalva megrázó beszédében elmondta, hogy bár mérhetetlen fájdalommal jár, ha az ember küzdeni kezd az igazáért, de változásokat csak akkor érhetünk el, ha a személyes kockázatokon felülemelkedve harcolunk. Ma már tudjuk, hogy Argento is szexuálisan visszaélt hatalmával az akkor még kiskorú színésszel, Jimmy Bennettel szemben, akinek hallgatásáért 380 ezer dollárt is fizetett.
    2. A megkérdőjelezhető hitelesség és az ártatlanság vélelme mellet egy új jelenség is felütötte fejét, amikor a híres és gazdag férfiakkal lefekvő nők egy kis extra pénzt szeretnének még utólagosan kisajtolni korábbi szolgáltatásaikért. Ez történt Cristiano Ronaldoval is, akinek bár számtalan modell megfordult már az ágyában, ám egy 2009-es Las Vegas-i eset miatt most mégis újra indult ellene a nyomozás, ugyanis a nő utólag úgy értékelte a szexuális aktust, hogy abba ő nem egyezett bele. Ez ugye messzire mutat, mert innentől kezdve minden gazdag és híres férfinak a jelek szerint írásos beleegyezést kell kérnie éppen aktuális partnerétől, bár a már megtörtént események alól ez még nem jelent feloldozást.
    3. Mivel a média ebben az időszakban a szexuális zaklatás kérdésétől volt hangos, ezért a társadalom egyes rétegei könnyen értelmezhették úgy, hogy ez az elfogadott és támogatott irány. Ennek aztán lehet egy olyan következménye is, mint a megvádolt vízilabdázók esete, amikor is két tiszteletre méltó családapát éri a vád egy 11 éves, problémás gyerek részéről, hogy megerőszakolták őt. Ebből a megközelítésből lényegtelen, hogy az ötlet tőle származott, vagy esetleg ő is csak eszköz volt mások kezében, hogy lejárassák őket, de a végeredmény így is tragikus minden esetben. Tárgyalás előtti ítélet, amikor maga az ítélet megegyezik a váddal. Mert amíg ezeket a bíróságok helyett a nyilvánosságban kezeljük, addig teljesen mindegy, hogy a megvádolt személy végül ártatlan, az ellehetetlenítése a közvélemény által már megtörtént. A politikai eszköztárban értem ennek a jelentőségét, ám a média munkásai is érezzék át felelősségüket, amikor egy politikai cél kiszolgálásához a társadalomra szabadítanak egy beláthatatlan következményekkel járó jelenséget.

Senkik országa

Különös élménnyel gazdagodtam a hétvégén, ugyanis személyesen is áldozatul estem annak a mindent átszövő felsőbbrendűségi érzésnek, amelyről idáig többnyire csak közéleti szereplők tapasztalatai alapján volt alkalmam írni. Szubjektív beszámoló egy szürreális találkozóról és a liberális lelkületről.

A történet egy általános iskolai osztálytalálkozóval kezdődött – illetve némiképp előbb, az április 8-ai újabb Fidesz győzelemnél, de ez csak a kontextus miatt érdekes. Ezt követően ugyanis egy régi barátom, korábbi osztálytársam messengeren írt üzenetet, hogy találkozzunk és egy sör mellett beszéljük meg, hogy én, mint elvileg értelmes, diplomás ember miért szavaztam a Fideszre. Kicsit furcsának tűnhet, hogy miért kellene egyáltalán bármilyen döntésem miatt is egy viszonylag régen és ritkán látott embernek magyarázkodnom, de szívesen elfogadtam a felkérést, főleg mert szeretek a politikáról konstruktív vitát folytatni – nem véletlen az sem, hogy blogot írok.

Sajnos a találkozó egyéb elfoglaltságaim miatt az általa javasolt időpontban nem jött össze, de felajánlottam, hogy egy következő alkalommal szívesen bepótolhatjuk. Ő ehhez akkor meglepően ragaszkodott, de gondoltam valóban arra kíváncsi, hogy mit gondolok arról, hogy az új európai trend katalizátorának szerepében miért pont kis hazánk tetszeleghet. Bár tavasszal a találkozó mégsem jött össze, de mivel júniusban tartjuk a 15. évi osztálytalálkozónkat, gondoltam ez az alkalom is tökéletes lehet erre. Ezután másfél hónap csend következett.

Miután közeledett a találkozó, a szervezés is elkezdett felpörögni. Mivel maga a buli abban a Budapesthez közeli kisvárosban volt, ahova általános iskolába jártunk – és mivel mindketten Budapesten lakunk -, ezért felajánlotta, hogy elvisz kocsival. Milyen kedves gesztus, gondoltam, de mivel én is autóval járok-kelek, és mivel egyéb programjaim is voltak, amik miatt nem szeretem magam másokhoz kötni, ezért ezt a felajánlást is kedvesen, de visszautasítottam. Maga a buli szombat délután kezdődött, és a történet is itt kezdett el egyre furcsábbá válni. Mivel a péntek estém az éppen zajló világbajnokság miatt a szokásosnál később zárult, és mivel szombat délelőtt is programom volt, ezért úgy terveztem, hogy délután még pihenek egyet, hogy kisimult arccal és kipihenten jelenjek meg régen látott ismerőseim előtt. Azonban a srác megint írt, hogy mikor érek oda. Miután felkeltem délutáni sziesztámból, azonnal válaszoltam neki, hogy lassan indulok. Sürgetése még ebben a pillanatban is a baráti szeretet kifejeződése volt számomra. Erre válaszolt, hogy pont itt van előttünk, és hogy megvár. Finoman megint vissza kellett utasítanom, hogy még el kell készülnöm, és különben is mit számít már az a néhány perc.

És akkor elérkeztünk az osztálytalálkozóhoz: mondhatnánk, hogy a szokásos mederben folyt (bográcsozás, italozás, nosztalgiázás), nem szokásos hangulatban, hiszen úgy gondolom, mindenki jól érezte magát. Ilyen körülmények, és hosszú felvezetés után jutottunk el történetünk lényegéhez, a „vitához”. Én ezt itt már nem igazán akartam erőltetni, mert rajtunk kívül szemmel láthatóan nem érdekelt senki mást, de hát a szavamat adtam, az meg ugye abban az értékrendben, amiben szeretnék hinni, szent. Emberünk természetesen nem tántorított, és még az sem zavarta, ha ennek eszkalálódása miatt többen is otthagyják a bulit. Így hát néhány maradtunk még, de kormánypártiként egyedül voltam. Persze ez a helyzet engem nem szokott elriasztani, szívesen vállalom véleményem egy kvázi bizottsági meghallgatáson is.

A probléma nem is a létszám aránytalan elosztásával volt, hanem azzal, hogy jóhiszeműen, de utólag belátva némiképp naivan arra számítottam, hogy valódi, higgadt és releváns véleményütköztetés lesz, hiszen egy alapvetően baráti társasági összejövetelen vagyunk, de óriásit tévedtem. Az első néhány perc alapján világossá vált, hogy ez nem bizottsági meghallgatás, hanem kivégzés lesz, méghozzá bármi áron. Így már összeállt a kép, hogy miért próbált minden alkalmat megragadva, lehetőleg minél előbb találkozni velem. Mint a gyerek, aki már nagyon várja, hogy kibonthassa a karácsonyi ajándékait. Azt hiszem ezzel alapvetően nincs is semmi gond. A gond ott kezdődik, amikor a vitakultúrádban meglévő hiányosságokat azzal az örökérvényű módszerrel próbálod felülírni, hogy annak van igaza, aki hangosabb. És aki többet beszél. Nem mértem, de a „vitára” fordított összidő 90%-a biztosan hozzá volt köthető. A maradék 10 pedig azért tűnik elfogadható részeredménynek a számomra, mert minden elkezdett gondolatmenetemet közbekiabálással szakította félbe. Emblematikus pillanat volt, amikor az egyébként vele többnyire mindenben egyetértő társai próbálták finoman a tudtára adni, hogy ha valóban választ szeretne, akkor legalább levegővételnél engedjen szóhoz jutni. Aki nem erős, az erőszakos, ugye. Mivel már így is úgy éreztem magam, mert egy Mónika showban, ezért azt gondoltam, hogy nem az egymás túlkiabálása tűnik a legjobb stratégiának, hanem inkább abban a kevés, de rendelkezésemre álló időben próbálok tárgyilagos válaszokat adni. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy itt azért már némi alkoholt elfogyasztottunk, ám mivel pontosan ugyanannyit ittunk, ezért azt gondolom, hogy ez valójában nem tekinthető helyzeti előnynek, egyikünk részéről sem.

Azonban a tárgyilagos és tényszerű beszélgetésekhez nem ártanának a tények, vagy legalábbis az azokban való megegyezés. Nem kívánom az olvasó elé tárni a beszélgetés menetét, annak valóban semmi értelme nem is lenne, mint ahogy sajnos már akkor sem volt, de néhány eszembe jutó példán keresztül szeretném érzékeltetni, hogy ha elég hangos és magabiztos vagy, akkor a vitakultúra mellett érvelési készségre sincs szükséged. Így lehet olyan megállapításokat tenni, mint hogy

  • a BBC egy szaúdi milliárdos tulajdonában van,
  • a CNN nem demokrata,
  • a Suzukit (ami soha nem volt állami tulajdon) a Fidesz adta el, ahogy a Szerencsi gyárat is (1991-ben privatizálták).

Ezek az evidenciák most így lehet, hogy viccesnek hatnak, de hidd el, hogy élőben inkább szürreális volt. Cáfolatot pedig azután már végképp nem akarsz adni, amikor jobban tudja a fizetésed pontos összegét, mint te magad. És sajnos ez sem vicc. Annyira biztos az általa kreált világ valóságtartalmában, hogy még ebben a kérdésben is nemhogy vitába szállt veled, de képtelen vagy meggyőzni – hosszas próbálkozás persze nem volt, hiszen semmi köze hozzá, de a helyzet abszurditása még engem is meglepett. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a fejében előre lejátszott meccseket akarná most élesben újra vívni, ezért az általa korábban elképzelt válaszokkal vitatkozott. Többek között az is ilyen volt, amikor az egyik közös barátunkat hozta szóba, aki Londonban megismerkedett egy pakisztáni lánnyal, akinek az apja korábban haditudósítóként dolgozott. Mivel számomra ez az információ újdonság volt, és mivel kedvelem a közös ismerősünket, ezért emlékszem, hogy az futott át az agyamon, hogy biztos milyen büszke lehet rá. Ehhez képest megkaptam, hogy őt is mennyire utálom, pedig mennyivel több nálam. A csodálkozástól billiárdgolyónyi méretűre kerekedett szemeim vonták el figyelmem a válaszáról, amikor közöltem vele, hogy itt most saját fantáziájával vitatkozik, ezért csak annyira emlékszem, hogy nem sikerült kizökkentem magabiztos szerepéből, hiszen ezt is jobban tudja. Nehéz ilyenkor bármit tenni. Visszatérő elem volt még részéről az is, amikor azt ismételgette, hogy “utálom a magyarokat”. Hogy ez pusztán irónia volt részéről, vagy egy őszinte vallomás, azt nem sikerült kideríteni, mert szándékosan nem akartam rákérdezni erre a már láthatóan előre legyártott panelre sem, hiába ismételte meg háromszor is.

Szóval ott állsz, hogy érdemi mennyiségű információt nem tudsz átadni, a megszólalásra vonatkozó lehetőséged megpróbálnád legalább az ordító tévedéseire használni, de mindhiába. Ilyen körülmények között azt gondolom, hogy minden további energiaráfordítás felesleges, így hát amellett döntöttem, hogy inkább csak hallgatok, mondjon bármit is. Nem fogjátok kitalálni, de ez volt a lehető legrosszabb, ugyanis az a belső frusztráció, ami a kezdetektől fogva benne volt, az érzések nélküli, vagy inkább már unott faarcom következtében még inkább felszínre tört, már ha ez egyáltalán lehetséges. Mivel a nyilvánvaló cél a gonosz, általa üldözött és lenézett világkép megsemmisítése volt, amelynek a megtestesülését jelen pillanatban én jelentettem, és mivel a „vita” során folyamatosan meglévő személyeskedő sértéseit egyre látványosabban nem vettem fel, ezért minden egyes mondatával húzott egyet az előbbin. És ez volt az pillanat, amit korábban még soha nem tapasztaltam. Nehéz pontosan megítélni, de úgy vélem, hogy mivel a célja személyem totális megtámadása volt, ezért keményebb megoldásokhoz kellett nyúlnia. Szokták mondani, hogy részeg ember nem hazudik, az meg pláne nem, akinek célja eléréséhez már kevésnek bizonyulnak a hagyományos eszközök. Ebben a pillanatban tört felszínre valódi énje. Azt idáig is pontosan tudtam, hogy mit gondolnak rólam a liberálisok, de ilyen mértékű indulatot ekkora elemi erővel felszínre törni még nem tapasztaltam. Még annál is furcsább volt, mint amikor megmondta nekem, hogy kire szavazzak, meg hogy mit olvassak.

Ugyanis ennél a pontnál a beszélgetést itt abba irányba terelte, ami az alábbi kérdezz-felek párbeszéd formáját öltötte magára:

  • Ismered a fehérvári kórházigazgatót?
  • Nem.
  • És ismered a gyulai kórházigazgatót?
  • Nem, miért kéne ismernem?
  • Persze, hogy nem, mert egy senki vagy.
  • Egy senki?
  • Igen, egy senki.

Itt ugye a munkája által ismert, és a társadalom által valóban elismert emberek ismeretségének a hiányát kérte számon rajtam. Lényegében arra az érvelési hibára építette fel mondanivalóját, hogyha ismersz olyan embereket, akiket valamiért fontosnak gondolsz, akkor megspórolhatod magadnak a mondandód érvekkel való alátámasztását. Ez a klasszikus tekintélyre való hivatkozás iskolapéldája, de máshonnan is ismerős lehet a technika. A liberálisok előszeretettel használják a tények helyett a moralizálásra épülő érvelést, amikor azt mondják, hogy aki nem pártolja a melegházasságot, az homofób, aki szerint nem kell befogadni menekülteket az gyilkos, vagy aki nem ismeri azt, akit én, az egy senki.

Mióta úgy döntöttem, hogy politikai kommunikációval is szeretnék foglalkozni, azóta az ehhez hasonló támadásokat már megszoktam (aki kurvának áll, ugye..), nem is kérem rajta számon, hiszen a blogommal is lehetséges, hogy nap mint nap megtámadom a világnézetét, ami ugye az ő önérzetét is sérti – főleg akkor, ha ezt egyre sikeresebben teszem. Szóval megértem, ha nincs fogás, attól még az indulatot valahogy ki kell elégíteni, és miközben minden igyekezetével azon volt, hogy lehetőség szerint minél mélyebben gázoljon bele a lelkembe, egy dologról megfeledkezett. Vagyis, hogy az általa követelt feltételeknek a jelenlévők közül senki sem tud megfelelni, így a kritikák, amiket a személyemnek szánt, lényegében az egész társaságot sértették. Mindenkit, kivétel nélkül. Ezt még sikerült tovább fokoznia, amikor a kormány családtámogatási rendszerét úgy határozta meg, hogy az a cigányokat segíti. És itt megint csak nem a tájékozódásbeli hiányossága az aggasztó (mivel a családi adókedvezmény a dolgozókat segíti), hanem az, hogy ezzel a mondatával egyszerre sikerült közvetve lecigányoznia a házigazdát, és még egy jelenlévőt, ugyanis mind a ketten már három lurkónak adtak életet. Amikor visszakérdeztem, hogy ugyan nem elszólás volt e a részéről, hogy az számít cigánynak, akinek három gyereke van, elégedetten slukkolt a cigarettájába, majd mindezt megkoronázandó hozzátette: de ugye tudod, hogy semmi bajom a cigányokkal.

Ezek után azt hiszem nem lehet kérdés, hogy miért nem tudnak a liberálisok olyan társadalmi támogatottságot elérni, ami valaha is a hatalom közelébe juttatná őket. Mert ha a világot csak a saját szemüvegeden keresztül vagy hajlandó nézni, ahol a Valaki és a Senki szerepeit egyedül te vagy jogosult leosztani, akkor az általad kizártak tábora könnyen lehet, hogy legközelebb a 2,8 milliót is meg fogja haladni. Sajnálom, ha a demokrácia is csak addig fontos, amíg liberális érdekeket szolgál.

Ami azonban továbbra is nyitott kérdés, hogy mégis mi tévő lehetek ezek után. A vita elől ahogy eddig, ezután sem fogok elmenekülni, ám tanulva a szombatból, ilyen esetben inkább ragaszkodom az írásbeliséghez. Egyrészt mert nem vesz agresszív jelleget, másrészt pedig minden azonnal ellenőrizhető, így legalább az alapvető tárgyi tévedésekre rögtön rá tudok világítani. A dolog személyes részét illetően megértem a rengeteg elfojtott frusztrációt (a helyzet kicsit a Havas vs. GFG klasszikusra emlékeztetett a második kétharmad után), valamint nem vagyok híve a politika kapcsolatromboló természetének, és szeretném hinni, hogy ez ezúttal sem lesz másképp.

Soros-terv 2.0

Miután a migránsok kötelező szétosztásával kapcsolatos tervének megvalósítása egyre több akadályba ütközik, a milliárdos új ötlettel állt elő, hogy az Európai Unióban meglévő politikai befolyását pénzügyi haszonszerzésre váltsa át. Erre találta ki az “afrikai Marshall-tervet”. Ahogy azt a hvg-n megjelent cikkében írja: ahhoz, hogy a terv sikeres legyen, legalább 30 milliárd euróra lenne szükség évente. A tagállamok ennek csak kisebb részét tudnák fedezni. A pénz többi részének előteremtésére feltehetően biztos tudna ajánlani ‘megfelelő hitelezőt’. Itt a Soros-terv 2.0.

Úgy tűnik, hogy az eddigi világrend képviselői rettegnek a demokráciától. Legalábbis erre enged következtetni, hogy minden hatalommal rendelkező egyén, szervezet igyekszik még a jövő májusi Európai Parlamenti választások előtt bebetonozni a pozícióját, hogy egy esetleges váltás érintetlenül hagyja üzleti, politikai érdekeit. Nincs ez másként a világ leghírhedtebb, és talán legbefolyásosabb milliárdosa esetében sem. Alig egy hónap telt el a magyar kampány óta, amiben az ellenzék mindent megtett annak érdekében, hogy letagadja Soros tervének létezését, máris itt a következő.

Csupán emlékeztetőül a ‘Soros-tervként’ elhíresült dokumentumokból:

  1. Lehetőség szerint évente egy millió muszlim bevándorló befogadása.
  2. Évente, fejenként 15.000 euro összegű támogatás ezeknek a bevándorlóknak, hogy Európa továbbra is vonzó bevándorlási célpont legyen.
  3. Ezeket a bevándorlókat utána szét kell osztani egy állandó, és kötelező mechanizmussal, amit csak kvótaként emlegetünk.
  4. Végezetül pedig fel kell állítani egy Európai Bevándorlási Ügynökséget, amely a bevándorlási jogkör elbírálását átveszi a nemzetállamoktól.

Azon túl, hogy Soros közismerten a Nyílt Társadalom erőszakos megvalósításában érdekelt, sikeres spekulánsként ritkán cselekszik a haszon reménye nélkül. Az első változatban az lett volna számára a nagy üzlet, hogy az általa behozni kívánt bevándorlókként 9 millió forintnak megfelelő összegnyi juttatást harcolt volna ki a nemzeti kormányoktól. Ha nem rendelkeznek ekkora összeggel, akkor természetesen szívesen rendelkezésükre bocsájtotta volna a hiányzó összeget, csinos kamatért persze. Vagy ahogy ő mondja: a ‘pénz piacokról’. De mi tudjuk, hogy a pénzpiac valójában kit, kiket takar.

Látván az Európában egyre inkább eluralkodó politikai hangulatot, némiképp finomhangolt a terven, bár a lényeg nem változott. Az elv tartalmi része most is ugyanaz. Az EU-nak hitelt kellene felvenni, hogy segítse az afrikai országokat, akik cserébe segítenek megszervezni a bevándorlás intézményesített szabályait. Ez évi 30 milliárd eurót jelentene, amelynek előteremtésében természetesen szívesen nyújtana segítséget. Lényegét tekintve tehát úgy finanszíroztatná a nyílt társadalom rögeszméjét, hogy még szépen keresne is rajta. Mi pedig nemcsak befogadunk több millió afrikai bevándorlót, de még fizetünk is érte. Nagyszerű elképzelés, ugye?

A cikkben ezen kívül még őszinte vallomást tesz róla, hogy a demokratikus népszavazáson kimondott Brexit visszafordítására is súlyos milliárdokat szán. Szegény briteknek sok lesz a jóból, először a gazdaságuknak okozott mérhetetlen károkat a font bedöntésével, most pedig a demokratikus választásukat akarja zárójelbe tenni.

Cikkét így zárja:

A rideg valóság rákényszerítheti a tagállamokat, hogy nemzeti érdekeiket félretéve az unió fennmaradását helyezzék előtérbe. Ezt sürgette Emmanuel Macron francia elnök aacheni beszédében, és csatlakozott hozzá Angela Merkel német kancellár is. Ha sikerrel járnak, Monnet és társai nyomába léphetnek. Ám ehhez maguk mögé kell állítaniuk Európa tömegeit. Én és a Nyílt Társadalom Alapítványok mindent megteszünk, hogy segítsünk.”

Most kezdődik az igazi harc!

A magyar választásnak minden kétséget kizáróan európai jelentősége volt. Az első ütközet után tisztulni látszik a kép, világossá válnak az új frontvonalak és az új szereplők. A Soros György által diktált tempót Brüsszel magasabb fokozatba kapcsolta, de a történet nem úgy fog végződni, ahogy azt a bevándorláspárti politikai elit képzeli. A bevándorlás elutasításában fog egyesülni az új, demokratikus Európa. 

Csütörtök este érkezett a hír, hogy Soros György meghajol az újabb kétharmad előtt. Bár a Nyílt Társadalom Alapítvány (OSF) bezárja budapesti irodáját, azért még sincs túl sok okunk az örömre, ugyanis ugyanezen a napon fogadták el az Európai Parlamentben azt a javaslatot, amely szerint az Európai Unió anyagilag is támogatni fogja azokat a ‘civil’ szervezeteket, amelyek elkötelezett hívei a bevándorlásnak, valamint az ún. nyílt társadalom eszméjének. Mindezt három nappal Soros György brüsszeli látogatása után – csupán csak ekkora befolyása van a milliárdos spekulánsnak az európai politikára.

Így tehát ne gondoljuk azt, hogy Soros egy percre is feladta volna nagyszabású, egész Európa arcát átszabni kívánó tervét, csupán a háttérbe szeretne vonulni, átadni a stafétát a hivatalos politikusoknak. Ez a szerep pedig nem másra hárul, mint a franciák villámkarrierű szépfiújára, a valaha volt legnépszerűtlenebb elnökre, Emmanuel Macronra. És ő nem is késlekedett sokat, egy nappal Soros látogatása után kijelentette, hogy Európában polgárháború dúl. Az ember azt gondolná, hogy végre észbe kapott a gallok bölcs vezére, de a történet folytatása nem teljesen összeegyeztethető a józan ésszel, ugyanis – kapaszkodjunk meg! – a polgárháború nem az európai őslakosok és a beilleszkedésre soha a legkisebb hajlandóságot sem mutató muszlimok között zajlik, hanem az európai nemzetek között. Ahogy ő fogalmaz: “Érezhető az illiberalizmus iránti lelkesedés, és folyton növekszik”. 

Az világos, hogy a Fidesz újabb kétharmados győzelmének híre az Élysée-palotáig is eljutott, amitől az újabb sztrájkokat kiváltó reformokat fontolgató Macronnak érezhetően megremegett a keze. Azonban ezúttal ez az ijedtség kiváló helyzetfelismerést okozott nála, ugyanis a magyar modellre egyre nagyobb kereslet mutatkozik. Azonban ha képes ennyire pontosan értékelni, akkor talány, hogy vajon miért nem jut el az azt kiváltó okok felismeréséig. Hiszen a napnál is világosabb: a Fidesz népszerűségét az őszinte és nyílt beszéde adja, amelytől igencsak elszoktak Európa politikai korrektségének vesztegzárában szocializálódott társadalmai. Ha úgy tetszik, a Macron által vizionált polgárháború kiváltó oka ő maga, illetve a hozzá szorosan kapcsolódó politikai elit, amely egyszerűen képtelen elfogadni azt a tényt, hogy egy demokráciában a hatalom a néptől ered. Magyarországon pedig a nép döntött, méghozzá fölényesen, amely olyan kristálytiszta üzenetet közvetített, amelyet többé nem lehet szőnyeg alá söpörni bármiféle légből kapott, idegengyűlölettel és demokráciaellenességgel összefüggő, tartalom nélküli nagy szólamok vég nélküli ismételgetésével.

De az elnök természetesen abban is óriásit téved, amikor a két, egymással kétségtelenül szemben álló tábort úgy akarja beállítani, mint a demokraták küzdelmét az antidemokraták ellen – illetve nem is téved olyan nagyot, csak éppen pontosan fordított előjellel, mint ahogy ő azt képzeli, hiszen az igazi demokraták az általa lekezelően csak ‘populistának’ bélyegzett oldalon állnak.

Azonban a legnagyobb tévedése az, amikor azzal az idejétmúlt elképzeléssel próbálja bizonygatni a liberalizmus szükségességét, ami egyébként az Európai Unió alapgondolata is volt. Vagyis ha Európa nemzeteit egy nagy, nemzetek fölött álló szervezet hálója alá sikerül bevonni, akkor nem lesz több háború. Ez az elmélet békeidőben kiválóan működött, ám az első kihívások alkalmával a gyakorlat ismét rácáfolt az elméletre. Először is a békét a jólét garantálta, amely megóvása érdekében állt minden tagállamnak, valamint a NATO katonai szövetsége a külső ellenséggel szemben is megvédte az egyes országokat. De mi történik akkor, ha egy belső ellenség intéz támadást ellenünk? Az amerikai hadseregnek nem okozott problémát Irak katonai legyőzése, de a gerilla harcviseléssel szemben tehetetlen maradt. Európának ugyanezzel a kihívással kell szembenéznie: vélhetően egyetlen olyan nagyhatalom sincs, akivel szemben közös erővel ne lehetne sikeresen fellépni, de mi van akkor, ha a frontvonalak a hátországban húzódnak? Nem lehet minden állampolgár mellé rendőrt állítani.

A másik cáfolat Macron elképzelésire nem társadalmi, hanem sokkal inkább gazdasági eredetű volt. A 2008-as válság eszkalálódása bebizonyította, hogy a híres nagy európai szolidaritást a pénz kérdése mennyire gyorsan felül tudja írni. Emlékezzünk csak a bajba jutott görög gazdaságra, amely héroszi küzdelmet vívott a túlélésért a legnagyobb európai nemzetállam, Németország ellen. Ha bárkinek is kérdéses lett volna az ütközet kimenetele, annak csak egyetlen kérdést tennék fel: emlékszik még valaki Alexis Ciprasz nevére?

Mindebből az következik, hogy ha nem egyenlő rangú feleket terelünk egy óriási szervezetbe, akkor józanul gondolkodóként nem várhatjuk el, hogy a legerősebb majd önként lemond befolyásáról – éppen ellenkezőleg, ilyen esetben az országok felett álló szervezet nem lesz más, mint a legerősebb tagállam hatalmának kiterjesztése.

De nemcsak az Európai Unió jelenét mérte fel rosszul, hanem annak jövőjét is. Ugyanis a nemzetállamok nem egymás vetélytársai, hanem sokkal inkább szövetségesei lesznek a közös ellenséggel, az őket eltörölni akaró liberalizmussal, és az ennek eszközeként használt bevándorlással szemben.

Éppen ezért véleményem szerint Macron óriási taktikai hibát követett el, amikor azt találta mondani, hogy “egyetlen, Orbán Viktor által vallott értéket sem tartok a magaménak”, ugyanis ezzel az idézetével a miniszerelnök ellenpólusaként helyezte fel magát Európa politikai térképére. Legkésőbb 2019 májusában megtudjuk, kinek volt igaza.

A magyar modell európai exportálása

A liberális média által túlfűtött várakozások következtében sokan valóban megdöbbentek a Fidesz újabb – egyébként valóban földcsuszamlásszerű – győzelmén. Pedig az csak beleillik az egyébként éppen a Fidesz által megteremtett európai trendbe. Az újabb kétharmad vélhetően egyben iránymutatást is jelent a nemzeti szuverenitásért küzdő pártoknak a jövőre esedékes Európa parlamenti választásokra is.

Vasárnap nyert a Fidesz, ismét. Az okokról azóta többféle magyarázatot is kaptunk, illetve ellenzéki oldalon pedig mintha egy bűnbak-keresési játék vette volna kezdetét. Én a hosszas elemzéstől most inkább megkímélném az olvasót, és csak a rövid tényekre szorítkoznék:

  • harmadszorra is 2/3-dal nyert a Fidesz, de ha figyelembe vesszük, hogy a 106 választókerületből 91-et megnyertek, akkor az angolszász országokra jellemző abszolút választási rendszerben ez inkább 4/5 lenne
  • a 48,51%-os listás eredmény többségében elmarad az egyéni képviselőjelöltekre érkező szavazatok számától, így a körzetek többségében akkor is a Fidesz jelöltje nyert volna, ha csak egy ellenfél áll vele szemben
  • a kormánypárt közel 300.000 ezer új szavazót tudott megszólítani, így a rekord magasnak számító, 70%-os részvétel mellett is biztosan szerzett többséget, miközben minden eddiginél erősebb legitimációra tett szert
  • valóban ellenzékváltó hangulat volt vasárnap, legalábbis nehéz másként értelmezni, hogy a katasztrofális választási eredmények miatt minden ellenzéki párt vezetője lemondott– kivéve persze Gyurcsányt, naná! -, Vona és Simicska együttesen lenullázták a Jobbikot, és saját magukat is
  • ez azért is érdekes, mert valójában a választás legnagyobb vesztese Simicska, aki a Jobbikba ölt vagyonának jelentős részén túl az önmagába vetett hitét is elvesztette, hiszen a G-nap utáni újabb kétharmad azt bizonyítja, hogy az új struktúra nélküle is kiválóan és olajozottan működik

Nagyjából ennyit akartam a magyar választások belpolitikai vonatkozásairól beszélni, ugyanis – ahogy a miniszterelnök fogalmazott – tétnek a jövő volt most feltéve, ami jócskán túlmutat az országhatárokon. Éppen ezért a Fidesz igazi ellenfele nem is a magyar ellenzék volt, hanem a ma még uralkodói politikai ideológia, a bevándorláspárti liberalizmus európai képviselői. Ha úgy tetszik, a hosszútávú terveinket figyelembe véve, ez kötelező győzelem volt. Nem véletlen, hogy a miniszterelnök győzelmi beszéde is szokatlanul rövidre sikeredett, de árulkodó az a nyilatkozat is, amit a győzelem után azonnal az EchoTV-nek adott:

Magyarországnak azért tudni kell, hogy mekkora a nemzeti összterméke, tudnunk kell, hogy hány katonánk van, tudnunk kell, hogy mekkora a területünk, mekkora a népességünk, hogy néz ki a szavazati jogunk az Európai Unióban, tehát én szeretném, ha továbbra is a földön járnánk és tisztában lennénk a realitásokkal. De, ugyanakkor Európa egy olyan korszakban él, amelyhez hasonlót mi már, akik a Fideszt alapítottuk, láttunk. Tehát egy olyan korszakban van, amikor az őszintétlenségtől szenved. És amikor egy földrész, a világ sok nép együtt szenved az őszintétlenségtől, nem tudja kifejezni, vagy mert nem tudja megfogalmazni, vagy mert nem hagyják, hogy elmondja azt ami gyötri, amitől tart, amit fontosnak tart a jövőre nézve, akkor nem annyira a katonák száma, a hadsereg, a nemzeti össztermék és a terület számít, hanem a gondolat és a hang tisztasága, egyenes mivolta. És itt nincs nagy nép meg kis nép, itt vannak bátor népek, vannak bátor emberek, Magyarország a bátor emberek országa, akik világossá tették a mai napon nem csak magunk számára, hanem egész Európa számára, hogy a dolgokat így nem lehet folytatni. Tehát őszinte, világos és egyenes beszédet akarunk. Meg akarjuk nevezni azt, ami gyötri ezt a kontinenst, ez a mi kontinensünk, ez a mi hazánk, a tágabb hazánk, szeretjük. Szeretnénk, ha a jövő az ugyanolyan szép lenne a számára, mint a mögöttünk hagyott néhány sikeres évtized volt. Tehát mi nem szemben vagyunk Európával, és az Európai Unióval, hanem mi akarjuk Európát, akarjuk az Európai Uniót, sikeres és erős Európai Uniót akarunk. De ehhez előbb mindent, ami gyötör bennünket, őszintén el kell mondani. (…) És nem akarja Magyarország elkövetni azokat a hibákat, amiket nálunk hatalmasabb, gazdagabb és nagyobb országok elkövettek, és nem akarjuk azt sem, hogy Európa rámenjen ezekre a hibákra, ki akarjuk ezeket javítani.

Ezt akár úgy is fel lehet fogni, mint egy választási kampányszöveget, ugyanis világossá teszi, hogy érdekelt az erős Európai Unió fenntartásában, azonban egy alternatívát kínál a kontinens nemzeteinek. A magyar választási eredmény azt üzeni, hogy az elkövetkező évtized legfontosabb európai kérdése a bevándorlás lesz. És aki ebben a témában ráérez a választók gondolataira, az aggodalmaikat meghallgatja és azokra érdemi választ is kínál, az képes lesz a jelenleg kihívó nélkülinek hitt európai politika megváltoztatására.

Ez a folyamat nem most kezdődött, hiszen az utóbbi hónapokban Európa-szerte mindenhol a bevándorlásellenes erők nyernek, azonban ennek a mozgalomnak, ha úgy tetszik “lázadásnak” a szimbóluma kétségtelenül Orbán Viktor, aki 2015-ben remek taktikai érzékkel érzett rá, hogy a dolgok így nem mehetnek tovább, és élére állt a mozgalomnak, még ha akkor meglehetősen egyedül is volt.

Nem véletlen, hogy Brüsszel már idén nyáron bármi áron véglegesíteni akarja a kvótákat, mert ha nem sikerül neki, akkor ez a jövőre esedékes EP választásokon egészen biztosan téma lesz. Mivel az események azt bizonyítják számunkra, hogy ma a bevándorlásellenes pártok élik reneszánszukat, ezért a nemzeti kormányok mellett könnyen lehet az európai csúcsvezetésben is földcsuszamlásszerű változás, amiben a mozgalom élenjárójára egészen biztosan komoly szerep hárulna.

Elégtételt? Elégtételt!

A miniszterelnök március 15-ei beszédével kapcsolatban az ellenzék, mint mindig, amikor nem tud érdemben reagálni, egyetlen szalmaszálba kapaszkodik, amit a saját értelmezésük szerint sikerült úgy lefordítani, hogy Orbán Viktor megfenyegetett mindenkit, aki valaha is ferde szemmel mert volna ránézni. Az én meglátásom az eltúlzott hisztériakeltéssel szemben az, hogy végre egy bátor, nyílt és őszinte kiállás azokkal szemben, akik végérvényesen és erőszakosan át akarják rajzolni hazánk kulturális arculatát.

A nemzeti ünneppel kapcsolatban nem volt túl sok örömforrása az ellenzéknek, a pártoktól kezdve a liberális médiáig bezárólag, ugyanis a napot egyértelműen a békemenet, és az azon résztvevő óriási tömeg uralta. Ennek megfelelően elképesztő szükség volt valami témára, ami jelentékeny, és nem a békemenet méretével van összefüggésben. Voltak próbálkozások a kutyamenetes paródia felnagyítására, a békemenetet provokálók előtérbe helyezésére, de egyik sem érte el igazán az ingerküszöböt. Pedig az ellenzéki politikusok legkiválóbbika, Gyurcsány Ferenc is próbálkozott egy tematizáló bejelentéssel, miszerint ezúttal tárgyalásra hívja a Jobbikot is. Mivel azonban ez már régóta benne volt a levegőben, így a grandiózus bejelentés nem igazán számított meglepetésnek, főleg azért sem, mert idáig még a baloldali pártokkal sem sikerült megállapodni, nemhogy a Vona-párttal. Ezúttal tehát még Gyurcsány sem tudta ellopni a show-t, muszáj volt tehát valami mást találni, ami eltereli a figyelmet a miniszterelnök melletti, hihetetlen mértékű kiállásról. Ezt a mást Orbán Viktor ünnepi beszédében sikerült is megtalálni, egészen pontosan ebben a mondatában:

“A választás után természetesen elégtételt fogunk venni, erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is.”

Mit is jelentene ez az ellenzék narratívájában?

  • vége a jogállamnak (természetesen, már sokadszorra),
  • a Fidesz győzelme esetén bebörtönöznek mindenkit, aki nem az ő pártlistájukon szerepel,
  • és ezeknek végtelen mennyiségű kombinációja.

Arra most nem szeretnék különösebben kitérni, hogy ez a félelmekre játszó politika mennyire téves, – és nem csak azért, mert a kormányfőnek sem ilyen szándéka, sem pedig lehetősége sincs – hanem inkább kontextusba szeretném helyezni a kiragadott félmondatot.

Mert mit is mondott egészen pontosan Orbán Viktor?

Mindenki tudja, hogy mi, a bevándorlást ellenző magyarok vagyunk többen. Ellenfeleinknek csak úgy van esélyük, ha sikerül a táborunkat megosztani, ha sikerül megbontani az egységünket. Az a céljuk, hogy bármiről legyen szó, csak arról a veszélyről ne, amely Magyarországot fenyegeti. Ellenfeleink is tudják, most évtizedekre eldőlhet Magyarország sorsa. Ezért semmitől sem riadnak vissza. Nem érvelnek, hanem cenzúráznak, nem vívnak, hanem csípnek, rúgnak, harapnak, és a gyűlölet magvait szórják szét, amerre csak járnak. Mi szelíd és derűs emberek vagyunk, de nem vagyunk se vakok, se balekok. A választás után természetesen elégtételt fogunk venni, erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is, de most nem vesztegethetjük erre se az erőnket, se az időnket.”

Mi tehát az üzenet? Ellenfeleink itt élnek közöttünk, élvezik jóindulatunkat, miközben törvényen felülinek képzelve magukat, a törvényeket megkerülve próbálják bomlasztani az alkotmányos rendet, és politikán kívülinek gondolva magukat, folytatják a legkeményebb politizálást a civil szféra álcája mögé rejtőzve. Nemcsak gyengék, de egyenesen ostobák lennénk, ha nem akarnánk felfedni valódi kilétüket és a törvényesség keretei közé kényszeríteni tevékenységüket, hogy egyenlő feltételekkel induljanak ők is a versenypályán. Mostanra talán már nem titok, hogy itt elsősorban a Soros György által finanszírozott szervezetekre kell gondolni, amelyek közös vonása – az anyagi forrás eredetén túlmenően -, hogy mindegyikük civilnek maszkírozza magát, és kivétel nélkül mindegyik a bevándorlás elősegítésén dolgozik, bármi legyen is az ára.

Azonban ennél talán sokkal érdekesebb a kormányfő mondatával összefüggésben három tény.

  1. Ez nem újdonság, a jogi szabályozásról már az év eleje óta szó van, ahogy arról is, hogy ennek napirendi tárgyalását a választások utánra tervezik.
  2. A bevándorlást szervező civil szervezeteket regulázó törvénytervezet a Stop Soros lenne, amiről már régóta tájékoztatták a közvéleményt.
  3. Ez elég korrekt eljárás, hiszen a választások előtt, nyíltan beszél róla, hogy megválasztása esetén mit fog tenni – össze sem lehet hasonlítani egy kiszivárgott, később őszinte és bátor ‘igazságbeszédnek’ beállítani próbált böszmeséggel.

A nemzeti ünnepen azért volt valaki, akinek majdnem sikerült elérni a közvélemény érdeklődésére számot tartó szintet. Ez már csak azért is érdekes, mert az a Karácsony Gergely értekezik arról, hogy megválasztása esetén nem fogja betartani az alkotmányos rendet, aki Orbán Viktor fent említett kijelentésének legnagyobb kritikusa. Ugyanis Magyarország Alaptörvénye az ő számára politikailag nem megfelelő, ezért semmisnek fogja tekinteni. Ez ám a felelős, jogállami gondolkodás. Ezen még az az érvelés sem segít, hogy ő a magyar alkotmányra fog felesküdni, nem az alaptörvényre, hiszen ez a kettő ugyanaz, csupán az elnevezés más. Az elnevezés csak a megkülönböztetésre utal, ugyanis a 2011 előtti változat alapvetően átmenetinek készült, a jogfolytonosság biztosítása érdekében mindenképpen szükség volt egy új beiktatására. Szóval Karácsony okfejtegetése lényegében nem más, mint egy önleleplezés, amelyet sikerült még olyan kijelentésekkel is megfejelnie, mint hogy a korábbi alkotmányt népszavazáson “kényszerítené ki”. Az mellékes, hogy ez inkább tűnik fenyegetésnek, mint a miniszterelnök félmondata, de mi van akkor, ha a többségnek megfelel a jelenlegi alaptörvény? Az atv-ben is elég kellemetlen magyarázkodáshoz vezetett ez az okfejtés, ami már Rónai Egonnak is feltűnhetett, ugyanis a sehova nem vezető beszélgetés és értetlenkedés után megadta a könnyű menekülés lehetőségét riporteralanyának, és az interjú végén rákérdezett a miniszterelnök elégtételre vonatkozó kijelentésére, de az MSZP-Párbeszéd miniszterelnök-jelöltje a számára felkínált mentő lehetőséggel sem tudott igazán élni. Az érdekes rész 12:38-tól:

Szóval ha van ma a politikában nemzetbiztonsági kockázat, akkor az nem az életmódunkat intenzíven és elemi erővel támadó szervezetek elleni jogos önvédelem igénye, hanem alkotmányos, törvényi berendezkedésünk látványos és nyilvános semmibevétele az.

A baloldal Achilles-sarka

Bombaként robbant a sajtóban az az Altusz Kristóf, helyettes államtitkár által elmondott tény, hogy a kormány tavaly közel 1300 menekültnek biztosított oltalmazotti státuszt. Az, hogy egy hónapok óta nyilvános adatot most sikerült megtalálni, az elsősorban az ellenzék minőségéről árulkodik, ahogyan az is, ahogyan most a témához viszonyulnak. Hogy mennyire nincs ez ellentétben a kormány évek óta képviselt álláspontjával, arról a cikkben olvashattok bővebben, mint ahogy arról is, hogy az ellenzék megint óriási bakot lőtt, hiszen ez a hír semmi mást nem bizonyít, mint hogy Orbán Viktornak a józan esze mellett irgalmas szíve is van, és hogy a bevándorlás továbbra is a baloldal Achilles-sarkának bizonyul.

Ismét bebizonyosodott, hogy a baloldalnak migráns témában nem szabad megnyilatkoznia, hiszen ott fű nem nő, babér nem terem számára. Mert miről is szól ez a ‘legújabb’, a kampány hajrájára időzített botrány?

Szóval, van egy illegális bevándorlást ellenző kormány, és van egy, a kormányt a humanitárius segítség elmulasztásával vádoló ellenzék. A ‘botrányt’ most elsősorban az jelenti, hogy bebizonyosodott, a kormány mégsem annyira embertelen, mint azt az ellenzék láttatni szeretné. Ugyanis azok az emberek, akik valóban menekültek, és nem csupán gazdasági haszonszerzés céljából érkeztek Európába, továbbá nem tagadják meg az ország hatóságaival való együttműködést, hanem partnerként, a jogszabályokat betartva igazodnak hozzájuk, azok számíthatnak a magyar állam védelmére – egészen addig, amíg hazájukban véget nem ér a háború, ami után vissza kell majd térniük otthonaikba. Ez az eljárás pontosan megfelel az általunk is aláírt nemzetközi egyezményeknek. Olyat azonban soha nem írtunk alá, hogy bárki, aki törvénytelenül átlépi országunk határát, az plüssmacikkal kellene fogadnunk. Ha emlékezetem nem csal, éppen ez az a felelős magatartás, amit egy jogállam legitim kormányától el lehet várni, és amelyet minden megnyilatkozásában az ellenzék is követelt – persze csak miután már nem tagadhatták tovább a bevándorlás létezését.

Ezzel szemben miről is szól a Brüsszel által ránk kényszerített bevándorlási politika?

Bárki, aki illegálisan érkezik, átlépi határainkat, azt be kell engednünk. Függetlenül attól, hogy együttműködik e a hivatalos hatóságokkal, vagy hogy megtagadja az azonosításra vonatkozó kéréseket, mivel ő a sokkal magasabb szociális juttatásokat biztosító országokat (pl. Németország és Svédország) tűzte ki úti célul magának. Hogy egy jól ismert hasonlattal éljek: “akik ránk akarják törni az ajtót, akik nem hajlandóak felfedni érkezésük valódi okát, azoktól meg kell védenünk magunkat, azokat nem engedhetjük be, ám azok, akik az ajtón átmeneti segítségért kopogtatnak,  szívesen támogatjuk”. Az idézet talán nem pontos, de az üzenet azt hiszem így is átjön.

Hogy a két helyzet közötti különbségeket tovább ábrázoljuk, ahhoz elegendő csak megtekinteni azok mennyiségi vonatkozását. Az elmúlt három évben illegálisan – a legvisszafogottabb – becslések szerint is több millióan érkeztek, ehhez képest Magyarország 2015-ben 508, 2016-ban 432 és 2017-ben 1291 embert részesített nemzetközi védelemben. Hogy ez a tavalyi 1291 ember majdnem annyi, mint a kötelező kvóta által ránk erőltetett 1294, az csupán részletkérdés, hiszen a kvóta elsősorban nem darabszámról, hanem egy mechanizmusról szól. Egy olyan mechanizmusról, amelyet az elfogadása után már nem lehet visszacsinálni. Hiszen ha az elvet elfogadom, hogy bárki, bármilyen számítás alapján megmondja, hogy együtt kell élnünk olyanokkal, akikkel saját akartunk alapján nem akarunk, és akik azért kerülnének hozzánk, mert a német gazdaság alkalmatlannak találta őket bármiféle munkavégzésre. Na ez nagyon nem ugyanaz a helyzet, mint amikor jó szándékkal segítünk embertársainkon.

Persze megértem a baloldal motivációját is. Közelednek a választások, és első ránézésre csábítónak tűnhet egy ilyen látszólagos ellentétre felhívni a figyelmet, de hosszú távon azt hiszem, hogy az ellenzék megint rossz politikai stratégiát választott. Ugyanis a két helyzet (bevándorló vs. menekült) közötti különbség könnyen megmagyarázható, és – ami a legrosszabb az ellenzék számára – az utolsó baloldali érvet is kicsavarja a kezükből, ugyanis hogyan kérhetik számon a jövőben – különös tekintettel a következő három hónapra – a humanitárius segítséget a kormányon, ha annak megadása miatt éppen ők vették célkeresztjükbe a Fideszt rövidtávú politikai haszonszerzés céljából. Mert biztos lesznek olyanok, akiket első ránézésre meg lehet téveszteni azzal, hogy a kormány miért harcol Brüsszel ellen, amikor ő maga nyújt nemzetközi védelmet, de hosszú távon ezzel biztos, hogy az ellenzék veszít, hiszen annyira nyilvánvaló a különbség, és annyi idő van még a választásokig, hogy nem jelent különösebb kihívást azt elmagyarázni az embereknek. Ezzel a húzásával pedig a baloldal csak egy újabb választói réteget idegenít el magától. Azokat, akik komolyan vették az emberi kötelességről szóló maszlagukat.

Végső soron tehát az ellenzék megint csapdájába sétált bele, mert olyat kér számon a kormányon, amit korábban ő maga szorgalmazott. Összehasonlításképp: ez olyan, mintha a Fidesz azért támadná a liberálisokat, mert azok a családok, a magyarok, vagy a keresztények védelmében lépnének fel. Óriási hiba lenne a kormánypárt részéről, de hát ilyet természetesen soha nem követne el. Így hát lenne a baloldal számára nekem is egy örök érvényű, ingyenes tanácsom: bevándorlás kérdésében soha ne nyilatkozz!

A dzsungel legmenőbb szappanoperája

A „dzsungel legmenőbb majma” óriási karriert futott be, hála a minden pillanatban készenlétben álló gondolatrendőrségnek. A szappanopera azonban a szokásosnál is abszurdabb fejezetbe lépett, amikor a H&M képén modellt álló 5 éves srác családját is elérte a progresszívek fenyegetése. Úgy tűnik, hogy a kirekesztés vádja tényleg mindenkit elérhet, aki eltér a liberális kánontól – jelen esetben egy fekete családot is lehet rasszistának bélyegezni. Ezért is mondom unos-untalan, hogy a PC nem a hátrányos helyzetű csoportokat védi, hanem csupán eszközként használja őket egy politikai ideológia uralmának fenntartására. Végső soron tehát semmi más nem történt, mint hogy megint bebizonyosodott, hogy a liberalizmus milyen eszközökkel korlátozza az emberek szabadságát.

A történet viszonylag ismert, hiszen a média igyekszik folyamatosan napirenden tartani, azonban három jól elhatárolható szakaszra nyugodtan feloszthatjuk az eddigieket:

1.fejezet: A H&M-et rasszista vádakkal illették azért a zöld pulcsis képért, amin egy fekete sráccal reklámozták a “dzsungel legmenőbb majma” feliratú ruhadarabot. Pedig már az is teljesen világos, hogy a különböző rasszokhoz tartozó modelleket a kötelező sokszínűség feltétlen követelményeként alkalmazzák – mert ha nem teszik, akkor azért vádolják meg őket rasszizmussal. Más kérdés, hogy a H&M szervezeti kultúrája vélhetően egyébként is távol áll a kirekesztéstől. Arról nem is beszélve, hogy egy átlagos fekete srácon, egy átlagosnál talán kicsit aranyosabb zöld pulcsi megszólása miatt éppen ők társítanak rasszista konnotációt, jelentéstartalmat hozzá. Vagyis az átlagember számára – vagy inkább normál ember számára? – ez a kép nem jelentene semmit, így a bőrszín alapján megint csak őt tesznek különbséget embereket között, de ehhez már az elmúlt években hozzászokhattunk.

Erről a képről van szó. Fotó: h&m

Erről a képről van szó. Fotó: H&M

2.fejezet: A hullámok nem csillapodnak, Dél-Afrikában ideiglenesen be kellett zárni a H&M-et, mert fekete utcai tüntetők beverték egy üzlet kirakatát és kifosztották készleteit – gondolom ilyenkor bánják, hogy nem egy műszaki cikkeket árusító vállalat követett el hasonló ’hibát’. Ez némileg újabb elem, de Baltimore-ban már láthatóak voltak hasonló események, amikor kihasználták az utcai zavargásokkal egybekötött tüntetések minden lehetőségét a gyors vagyongyarapításra. Éppen ezért lassan azt is kijelenthetjük, hogy ez is a trendbe illeszkedő történésnek számít.

A H&M johannesburgi üzlete a támadás után. Forrás: index.hu

A H&M johannesburgi üzlete a támadás után. Forrás: index.hu

3.fejezet: Ami azonban kétségkívül új elem, az a szappanopera folytatása. Miután a társadalmi igazságosság harcosainak bosszúvágya nem akar csillapodni, így új céltáblát találtak maguknak – kapaszkodjunk meg! – a képen szereplő kis srác családjában. Ugyanis a Svédországban élő Mango családnak el kellett menekülnie Stockholmból, mert folyamatosan fenyegető üzeneteket kapott, amelyekben “árulónak, és a feketék szégyenének nevezték” őket. Nekem megint csak úgy tűnik, hogy az elvben sokszínűséget hirdető liberálisok mégsem tűrik el az önálló gondolkodást, és a faji előítéletekre adott válaszuk az, hogy megmondják, milyen rassznak, hogyan kell viselkednie. Mert a történet lényege, hogy egy anya – ha bőrszíne alapján fekete -, nem döntheti el, hogy saját fiára milyen pulcsit húz, hiszen azzal “elárulja a feketéket”. Nem számít, hogy az ő megítélése alapján ez sértőnek számít vagy sem, rasszizmus kérdésében döntési jogkörük csakis a liberálisoknak lehet. Értik ezt a szabadságkorlátozó gondolkodást: „Nem akarja, hogy megvédjük a jogait? Hogy képzeli? Agyonverni!”

Sokszor kerül még szóba a képpel kapcsolatban a gerillamarketing a H&M részéről. Én személy szerint nem osztom azt a nézetet, hogy a negatív reklám is reklám, így a H&M részéről nem hiszem, hogy tudatos lett volna a dolog. Azonban ettől még tagadhatatlan tény, hogy az indokoltnál nagyobb karriert befutott kép végső soron azoknak köszönhetően, akik pont amiatt tüntetnek, hogy senki se láthasson ilyet, vagyis az antirasszisták folytattak abszurd módon gerillamarketinget a rasszistáknak – micsoda fantasztikus teljesítmény! A másik dolog, amit még ezek a fantasztikus szabadságharcosok elértek, az az, hogy létrehoztak egy olyan pulcsit, amit ezentúl a feketéknek nem szabad hordaniuk.

Végezetül pedig álljon itt még egy kép, ami miatt lehet sivalkodni – bár nagyobb összegben mernék fogadni, hogy a képen szereplő úriembert nem kívánják fenyegető levelekkel ‘védelmezni’ ezek a bátor harcosok…

Forrás: gorillawear.com

Forrás: gorillawear.com

 

 

Soros ráfordult a választásokra

Kedden videó formájában üzent Magyarországnak a világ leghírhedtebb milliárdosa, így mindent átszövő hálózata után immár közvetlenül is beavatkozik egy szuverén ország belpolitikájába. Az akcióból arra lehet következtetni, hogy nem teljesen elégedett hazai katonáinak munkájával, hiszen immár a nagyfőnök személyesen is ringbe száll – más kérdés, hogy ezzel csak veszíthet. Egyrészt az üzenet nem tartalmaz semmi olyat, amit idáig a liberális média ne harsogott volna unos-untalan, másrészt a saját maga által, a személyéről szóló hírek cáfolata olyan, mint az öndicséret: mindig büdös. Bónuszként pedig bizonyítja azt az álláspontot, amelyet a kormány már idáig is világosan képviselt.

Tegnap “bombaként” robbant a hír, hogy Soros György, a világ talán legbefolyásosabb milliárdosa az RTL klubnak adott exkluzív interjút, amelyben cáfolta a nemzeti konzultációban feltett kérdések valóságtartalmát. Méghozzá azzal a megdönthetetlen bizonyítékkal, hogy mindez “hazugság”. A hírt természetesen átvette az összes liberális médium, amelyeknek sikerült mindezt szenzációként tálalni. Ebben talán nem is tévednek nagyot, hiszen ez valóban szenzáció. Korábban nem volt még arra példa, hogy egy ilyen nagyhatalmú ember nyíltan elismerje, hogy kilép a kényelmet és biztonságot nyújtó árnyékból, és végre őszintén vállalja, hogy mi a célja, és hogy hogyan próbál beavatkozni egy demokratikus ország választásaiba. Érdemes a főbb elemeket kiemelni a beszédből:

A nemzeti konzultáció az szándékos kiforgatása az én nyilvánosan megjelent véleményeimnek”.

Tagadás nincs, tehát beismeri, hogy a kormány által megfogalmazott üzenetek valóban tőle származnak. Úgy is mondhatnánk, hogy személyesen ismeri el, hogy létezik a “Soros-terv”, így az interjú többi része lényegében érdektelenné vált, hiszen az egész arról szólna, hogy megcáfolja a konzultáció kérdéseit, amire szemmel láthatóan képtelen. Azonban mégis érdemes tovább figyelni mondandóját, hiszen ez az emberek többségének nem új információ, nem úgy, mint az ezt követő mondatok:

Én nagyon aggódom Magyarországgal kapcsolatban, nagyon sokat gondolok Magyarországra, és akarom, hogy a magyar nép tudja: megteszek és továbbra is meg fogok tenni mindent, hogy Magyarországot, a magyar népet támogassam.”

Azt hiszem, hogy nem kell hozzá értelmező kéziszótár, hogy megfejthessük ezt az üzenetet: ahogy idáig, ezután sem fogom sajnálni anyagi erőforrásaimat az olyan célokra, amelyek elősegítik a nyílt – vagyis az általa ideálisnak vélt – társadalom kialakítását. Függetlenül attól, hogy ezt a hivatkozott magyar nép mennyire akarja. Ezért annyira fontos minden egyes nemzeti konzultáció, ezért is volt fontos a népszavazás, mert bizonyította: nem egy valóságtól fényévekre eltávolodott elit akaratát és fantazmagórikus vágyálmait akarja követni egy olyan fontos kérdésben, ami az egész kontinens jövőjét végérvényesen megpecsételi, hanem több millió ember együttes akaratát, akik közösen mondanak nemet a migráció ilyen kényszerített és erőszakos formájára, valamint az általuk elhozott új, gendersemleges világra.

Egy kérdés azonban egészen biztosan felmerült minden híreket követő emberben, méghozzá az időzítés. Miért pont most? Személyes érintettsége okán persze érthető is lenne, azonban ezt két dolog is gyengíti. Egyrészt nem most találta meg magának a Fidesz Soros Györgyöt, másrészt ő maga is elismeri, hogy nem reagál a magyar kormány “mocskolódásaira”. Az évek során, és tettei következményeként azt hiszem, hogy elég sok mocskolódást kapott ő már, így ez egyébként sem hiszem, hogy különösebben meghatná. De akkor vajon miért most? A magyarázkodásnak tűnő válasza az, hogy mivel most jelenik meg a konzultáció eredménye, ezért most lehet tisztázni, hogy a migráció kérdésében ki mit mondott. Azonban ha az éleslátásukról híres ellenzéki oknyomozó újságírók képesek olyan kijelentéseket tenni, hogy a konzultáció egyetlen célja a kampányolás, akkor vajon miért képtelenek ugyanezt a következtetést Soros György esetében levonni? Bár mi nem vagyunk oknyomozó újságírók, de azért látjuk a nyilvánvalót: látva a hazai ellenzék már-már szokásosnak mondható töketlenségét, úgy döntött, hogy személyesen is megtolja az ellenzék kampányát, így avatkozva be egy szuverén ország belpolitikájába.

Tehát Soros György személyesen is harcba szállt. Élete talán utolsó, de mindenképpen legfontosabb harcába, ahol végérvényesen el fog dőlni, hogy Európa milyen utat választ. Vagy megőrzi nemzetei identitását, évszázadok során, tapasztalatok útján kialakult kultúráját, vagy fejet ugor egy olyan önfeladó, kevert társadalmi rendszerbe, ahol a templomok szerepét átveszik a plázák, ahol a különbözőségek sokszínűségét átveszi a egyhangúság szürkesége,  és ahol többé már nem csak nők és férfiak élnek. Radikális és visszafordíthatatlan változást fog ez elhozni mindannyiunk életébe. A kérdés már csak az: biztosan jól megfontoltuk a döntést?

Page 1 of 7

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén