agitatio

kitekintés a világra

Kategória: Világkép (Page 2 of 7)

A nyugati civilizáció alternatívái

Tusványos után egyre jobban körvonalazódni látszik az az idáig is nyilvánvaló tény, hogy Magyarország súlya a nemzetközi politikában egyre inkább felértékelődik, amiről még a provokált balhé sem tudja elvonni a figyelmet. A 28. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen ugyanis Orbán Viktor nem csak a jövő évi választások tétjéről beszélt, hanem valós alternatívát kínált az idáig kikezdhetetlennek hitt uniós politikai irányzattal szemben is.

Ahogy azt már egy korábbi bejegyzésemben leírtam, Európa jövője alapvetően a német érdekektől függ – mint ahogy az elmúlt évszázadok során olyan sokszor. A második világháború után egy ideig úgy tűnt, hogy a vén kontinens arcvonalát meghatározó német-francia megbékélés lesz a fejlődés, a jólét, a béke és a biztonság kulcsa. Ez egészen addig működött is, amíg a világgazdaságot a növekedés jellemezte, ami a jólét folyamatos növekedésével járt együtt, ami pedig Európában a béke záloga – az európai nemzeteket jellemző folyamatos szembenállások a XX. században érték el tetőfokukat, amikor a kontinenst két korábban soha nem látott pusztító mértékű mészárlás kerítette hatalmába. Az európai ember azonban belefáradt a folyamatos küzdelmekbe, és hajlandó is korábbi sérelmeit félretenni, ha kap cserébe valamint. Egészen pontosan a jólétet. Ez a mai Európai Unió eszméjének alapja. Mivel azonban a jóléten alapuló béke meglehetősen törékeny pilléreken áll, így nem csoda, ha egy váratlan, de pusztító erejű válság a jóléttel együtt a biztonságot, majd pedig a békét is magával sodorja. Egyszerűen értelmezve a helyzetet, az unión belüli konfliktusok ma abból a vitából erednek, hogy az európai közösség milyen választ adjon ezekre az eszményi képet széttöredező kihívásokra.

A korábban egyeduralkodónak gondolt irányvonal, az integráció folyamatos mélyítése

Valószínűleg a kijelölt úton haladt tovább Európa történelme, ha nem üt be először a gazdasági válság – amely először hozta felszínre az egyes államok eltérő érdekeit -, illetve az annak kezelési módjának szánt migrációs nyomás. Mert ugye azok, akik agitatio-t olvasnak, már régen túl vannak azon a liberális szépelgésen, hogy a bevándorlók – akik a narratíva szerint igazából ám menekültek – befogadása humanitárius kötelességünk. Ismerhetjük már ezt a felfogást, hiszen az egész európai politikai elit a magáénak érzi, mert ez alapvetően az Európai Uniónak nevezett bürokratikus intézményegyüttest a pénzükkel könnyedén befolyásoló óriásvállalatok érdeke, és nem a választópolgároké. Ennek a felfogásnak a végeredménye pedig nem más lenne, mint az Amerikai Egyesült Államok mintájára létrehozott Európai Egyesült Államok létrehozása.

Azonban óriási hibát követ el az, aki a jóléti rendszerrel idecsábított, képzetlen, és egy teljesen más civilizációból származó emberek milliót összekeveri az Amerikát, az amerikai álmot megteremtő bevándorlókkal. Mert bár közös bennük a magas abb életszínvonal iránti vágy, annak megszerzésének módjában óriási különbségeket lehet felfedezni. Míg a migránsok tömegei a már említett szociális juttatások reményében vállalja nem kis megpróbáltatásokkal járó útját – teheti, hiszen nincs sok vesztenivalója a sivataghoz képest -, addig az amerikai kontinenst meghódító kalandorok sokkal inkább a saját sorsuk kovácsaiként képzelték el jövőjüket, nem pedig az állami szociális hálón való csüngésen, így ők nem is tekinthetők másnak, mint nemzetük kiválóságaiknak, akik a vállalkozási hajlamukkal megteremtették a jövő üzleti kultúráját. És ha már a kultúránál tartunk: nem elhanyagolható továbbá az sem, hogy ők mind egy azonos, kereszténységen alapuló kultúrkörből származtak, nem pedig egy ellenséges civilizációból, így nem csoda, ha a beilleszkedés könnyebben ment, és nem akarták elpusztítani egymást csupán azért, akik ők valójában – mint ahogy azt sokszor a mostani jövevényeknél sajnos megtapasztaljuk.

Új remény

A másik választ, amelyet az Európát ért kihívásokra fogalmaznak meg a V4-ekhez, és ezen belül is első sorban Magyarországhoz köthetjük. Ennek lényege, hogy a problémát okozó, majd azt folyamatosan eszkaláló központi hatáselvonást váltsa fel a nemzeti szuverenitás elve, amely szerint minden problémát a probléma felmerülésének helyén kell megoldani, nem pedig több ezer kilométerre tőle, egy távoli központban. Ez logikus, hiszen nemcsak az nemzeti önrendelkezés elve – ez az emberi jogok mellett az amerikai alkotmány második legfontosabb alappillére -, hanem a józan ész is ezt követeli meg. Hiszen már egy Budapest-vidék viszonylatban is nehéz lenne elképzelni, hogy helyismerettel nem rendelkező politikus döntsenek olyan kérdésekben, amelyek eldöntéséhez teljesen inkompetensek. Hát még ha a döntéshozók nem csak helyismerettel, hanem nyelv-, és kultúraismeret vonatkozásában is hiányt szenvednek.

Szóval létezik egy V4-eknek nevezett szövetségi rendszer, amelynek tagjait Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország adja, és amely szövetség célja, hogy megreformálja az Európai Uniót, alternatívát kínálja a benne élő polgároknak. A szövetség súlyának növekedését jelzi, hogy az általa megfogalmazottak szerint – vagyis a problémát ott kell megoldani, ahol keletezett, nem pedig azt importálva, Európa határain belül – néhány hét leforgása alatt a migrációs térség két kulcsszereplőjét, Egyiptomot és Izraelt is vendégül látta a soros elnököt adó Budapest.

Ezek az új szövetségek nem csak azért számítanak kiemelt jelentőségűnek, mert az Európai Unió jelentős bírálója volt a zsidó államnak, hanem mert az Obama-adminisztráció alatt a kapcsolat némiképp megromlott, ám hagyományosan a jó amerikai-izraeli kapcsolatok Trump elnökké válásával új lendületet nyertek. És mivel az új amerikai elnök NATO-csúcsbéli látogatásán is világossá tette, hogy az atlanti szövetséget új alapokra helyezné, így személyében a belső ellenzékként is funkcionáló V4-ek egy igen jelentős támogatóra tettek szert.

Tusványos

Mindezek fényében a korábbiaknál is nagyobb médiafigyelem övezte Orbán Viktor idei tusványosi beszédét, amelynek további fontos jellemzője, hogy a választások előtti utolsó volt, így a miniszterelnök a belpolitikai tét mellett a következő évekre szóló terveit is felvázolta. A beszéd több részből állt, én itt most csak a nemzetközi kitekintésre szeretnék reflektálni. Világos, és egyenes volt, amikor az új szövetség célkitűzéseit állította párhuzamba, az azóta csak Soros-tervként aposztrofált, ám az uniós politikai elit által mégis önmagára nézve kötelező erejű szándékkal. Ez a terv négy részből áll:

  1. Lehetőség szerint évente egy millió muszlim bevándorló befogadása.
  2. Évente, fejenként 15.000 euro összegű támogatás ezeknek a bevándorlóknak, hogy Európa továbbra is vonzó bevándorlási célpont legyen.
  3. Ezeket a bevándorlókat utána szét kell osztani egy állandó, és kötelező mechanizmussal, amit csak kvótaként emlegetünk.
  4. Végezetül pedig fel kell állítani egy Európai Bevándorlási Ügynökséget, amely a bevándorlási jogkör elbírálását átveszi a nemzetállamoktól (ennek az ügynökségnek a megalakítását ebben a hónapban jelentették be).

A beszéd nemzetközi visszhangját és jelentőségét azt hiszem annak az amerikai képviselőnek a véleménye tükrözi legjobban – ami egyben az amerikai kormány megítélését is tükrözi-, aki Orbánt Churchillhez hasonlította:

A történelem a nyugati világ Churchilljeként fog emlékezni Orbán Viktor miniszterelnökre… ha a Nyugat túléli a kulturális öngyilkosságot”

Azt hiszem felettébb éles a különbség, amikor a németek érdekeit mindenek elé helyező, és azt hatalmi eszközökkel érvényesítő Angela Merkellel helyezzük párhuzamba.

Ne feledjük, az olló üti a papírt. Forrás: www.strangehistory.net

Ne feledjük, az olló üti a papírt. Forrás: www.strangehistory.net

De érdekes volt a liberális média közvetítése a beszédről is, ők ugyanis tartalmi kifogások helyett sokkal nagyobb felületet biztosítottak egy provokáló nőnek, amellyel céljuk a nyilvánvaló figyelemelterelés volt – nem csoda, hiszen az elhangzottakat érdemben cáfolni nem tudták, hiszen a Soros-tervet éppen maga Soros György vetette papírra. Így megmaradt megint a tartalmi helyett a morális kifogás, hiszen tudniillik megint egy nőt bántalmaztak ezek a szexista fideszesek. Nem állítom, hogy a balhé előre megrendezett volt – még akkor sem, ha a kamerák éppen akkor és ott vették az eseményeket – mindenesetre azért érdemes legalább a kérdést feltennünk magunknak: a kölni tömeges erőszak során vajon miért nem aggódtak annyira a szexista megnyilvánulások miatt? Be kell vallanom, hogy némiképp álszent voltam a kérdés feltevésénél, ugyanis mit várunk azoktól, akik a kormányt antiszemitizmussal vádolják, majd pár nappal később személyesen az izraeli miniszterelnök tesz szokatlanul hosszú, 4 napos látogatást, mintegy 30 év után először hazánkban? Érdekes, hogy sem a muszlim kultúrában gyökerező nőkkel szembeni elnyomással, sem az antiszemitizmussal nem törődnek annyira, amikor millió számra importáljuk őket. Az aggodalom csak és kizárólag a Fideszt illeti meg. Nem baj, hozzászoktunk már.

Összességében tehát elmondható, hogy nem volt véletlen a miniszterelnöknek az a párhuzama sem, hogy Trianon óta még nem álltunk ilyen jól. Ahogy akkor, most is válaszút előtt állunk: vagy a németek dominálta Európát, vagy pedig az amerikai és orosz nagyhatalmakat választjuk. Én őszintén bízom benne, hogy a két világháború végeredménye semmi kétséget sem hagy bennünk a helyes döntésről.

Merkel valósítja meg Hitler álmát

Egészen pontosan a németek által dominált Európát, amelyhez  eszköznek az EU-t használja. Az Európai Unió tagországai és Németország érdeke az utóbbi néhány évben gyökeresen elszakadtak egymástól, de Berlin erejét mutatja, hogy az ellenkező tagországokat hatáskörelvonással, esetleg kizárással akarja jobb belátásra bírni. Ez a módszer már ismert, azonban a korábbiakhoz képest egyértelműen különbség, hogy mindezt ezúttal nem katonai, hanem gazdasági úton akarja kikényszeríteni. A legnagyobb kérdés most is ugyanaz, mint ami 70 éve volt: vajon ez Európa többi országának megéri?

Történelmi örökség

Németország mindig is meghatározó szereplője volt az európai életnek. A Római Birodalom fénykorában sem volt képes a limest a Rajnán túl elhelyezni, hiszen ott voltak azok a germán törzsek, akik méltó ellenfeléül szolgáltak az akkori világot meghódító képzett hadseregnek. Ezt követően a középkorban a Német-római Birodalom volt a térség meghatározó hatalma, de igazi jelentőségét a széttagolt területek 1871-es egyesítése után nyerte el. Ezután következett az az ipari fejlődés, ami az akkor még elmaradott, és a gyarmatosításból kimaradt hatalmat Európa gazdasági élmezőnyébe repítette. Azonban ez a fejlődés egyben a meglévő status quo felrúgását is jelentette, hiszen az új erő destabilizálta az európai rendszert. A félelmet az táplálta, hogy az ipari termelést könnyen lehet katonai célok szolgálatába állítani, így az 1900-as évek elején az a helyzet állt elő, hogy vagy Németországot gyengítik, vagy úgy alakítják át a fennálló rendszert, hogy a németek az új hatalmuknak megfelelő pozíciókat kapjanak.

Mivel ez utóbbira a riválisok fenyegetettségi érzése révén nem volt reális esély, Németországnak az az egyetlen választása maradt, hogy a háborút az általa megválasztott időben és feltételek szerint vívják. A németek számára a legnagyobb problémát az jelentette, hogy országuk földrajzilag két nagyhatalom között terül el. Az egyik Franciaország, a másik pedig az orosz medve. Ha ez a két hatalom egyszerre indít támadást a gazdaságilag fénysebességgel növekvő Németország ellen, akkor a németeknek kevés esélye marad a túlélésre. Éppen ezért az volt a terv, hogy az egyiket gyorsan legyőzik, majd utána teljes erővel koncentrálhatnak a másikra. A németek lényegében azért indítottak háborút, mert attól tartottak, hogy mások fognak ellenük indítani. A németek mind a két világháborúban lényegében ugyanazt a tervet alkalmazták, ami Alfred von Schlieffen nevéhez fűződik. Franciaország megtámadása és gyors kapitulációra kényszerítése Belgiumon és Hollandián keresztül, majd utána minden erőt Oroszország ellen összpontosítanak. Ez az a geopolitikai nyomás, ami a németeket arra kényszerítette, hogy fejlődő gazdaságukat katonai beavatkozásokkal védjék meg.

A végkifejlet persze ismert, és mindkét esetben ugyanaz volt. Az I. világháborúban bár Franciaország gyors megszállása nem következett be, de Oroszország kilépésével a németek végső győzelme belátható távolságba került, amiben Amerika – aki az oszd meg és uralkodj elvet követte – nem volt érdekelt. Így beavatkozott, ami magával hozta a németek vereségét. A második világháborúban az első leckét a németek könnyen teljesítették, csak a második akadály volt a vártnál jelentősen nagyobb, így itt az amerikai intervenció lényegében már csak a kegyelemdöfésnek számított.

A világháború után senki sem gondolta volna, hogy Németország még valaha a kontinens vezető hatalma lesz, de azért vannak az elképzelések, hogy azoknak pont az ellenkezője váljon valóra. Így Németország néhány évtizeddel később újra a középpontba került, és ebben nagy szerepet játszott a Marsahall-terv németekre történő kiterjesztése. Ez persze kényszer volt Amerika részéről, ugyanis a háború végeztével kezdetét vette a hidegháború. Vagyis amikor a nyílt konfrontáció szerepét átvette a békésebb, ám nem kevésbé hatékony pozícióharc. Ennek keretében a szovjetek európai kommunista pártjait támogatták, abban bízva, hogy egy sikeres hatalomátvétel reményében az érintett ország átkerül a szovjetek érdekszférájába. Mivel szélsőséges pártok jellemzően a nyomorban erősödnek, így Amerikának stratégiai érdeke volt, ha a lerombolt európai országok minél előbb vissza tudjanak állni a háborús állapotokból a normális kerékvágásba. Ezt volt hivatott biztosítani a Marshall-terv. Az pedig, hogy a németek is részesülhettek benne, arra az egyszerű stratégiai okra volt visszavezethető, hogy ebben az időben Németország képezte Európai keleti határát, vagyis az Amerikaik alapvetően érdekeltek voltak egy erős Németországban, amely szembe tud szállni egy esetleges szovjet invázióval. Ezt persze a franciák egyáltalán nem nézték jó szemmel, hiszen pontosan olyan kiváltságokban részesítették a németeket, mint a hivatalosan egyébként győztes Franciaországot. Ami viszont ennél sokkal fájóbb volt számukra, hogy így koránt sem biztos, hogy Franciaország lesz az újjáalakuló Európa vezető állama, hanem az a Németország, aki az elmúlt 70 évben háromszor is megtámadta, és háromszor is legyőzte. Tehát az ő geopolitikai félelmeik ellentétesek voltak az amerikai stratégiával. Ma már tudjuk, látjuk, hogy ez a félelmük nem volt alaptalan, csak akkor és ott, ez nem igazán érdekelte az Egyesült Államokat.

Gazdasági szerkezet

Ahhoz, hogy megértsük a németek motivációit, előbb ismernünk kell a helyzetüket. Látszólag a német gazdaság dübörög, az általános életszínvonal pedig tartósban az egekben van. Ezzel a feltételezésünkkel nem is tévedünk nagyot, hiszen ma  – hála a világháború utáni gazdaságpolitikának és az amerikai programnak – Németország a világ negyedik legnagyobb gazdasága, valamint Európa leggazdagabb állama. A probléma azonban ezzel az, hogy a gazdasági termelésének (GDP) mintegy 40%-át az export teszi ki. Ez azt jelenti, hogy az ipari termelése jelentősen meghaladja a belső fogyasztását. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy Németország valódi gazdagsága a külföldi piacokra van utalva. Hiszen hiába gyártana rengeteg terméket, ha azokat senki sem vásárolná. A német termékek piacát viszont a vámoktól mentes Európai Unió jelenleg még tökéletesen garantálja, hiszen a többi tagállam fogyasztja el a német export felét. Erről árulkodik Günther Oettinger költségvetésért felelős német EU biztos kijelentése is, amikor az unió által a kelet-európai országoknak ‘adományozott’ pénzről beszélt:

A strukturális alapok azért vannak, hogy versenyképesebbé tegyék a gyengébb régiókat. És minden eurónak, amit az EU Lengyelországnak ad, nagy része Németországba jön vissza. A lengyelek arra használják ezt a pénzt, hogy a német építőiparnak adnak belőle megrendeléséket, német gépeket és német teherautókat vásárolnak. Tehát a nettó befizetőknek, mint Németország, az kell, hogy legyen az érdekük, hogy fenntartsák a strukturális alapokat.”

És mint a legerősebb tagállam, arra kezdte el felhasználni politikai befolyását, hogy az unió szabályrendszerét a saját gazdasági érdekeihez igazítsa. Ezért is szoktam jókat derülni azokon az ellenzéki szónoklatokon, amikor “az egységes Európa közös érdekeiről és értékeiről”, valamint “az Európai Unió kegyéből nagylelkűen adományozott segélyekről” papolnak. Nincs, nem létezik, és nem is létezett soha. Csak és kizárólag üzlet, pénz és profit létezik. Aki pedig beveszi a érzelgős, liberális dumát, az tájékozatlan, de leginkább politikailag kiskorú.

Azonban a németek számára a biztos piacot jelentő európai országok mellett van még egy szereplő, amely vásárlása hatással van a német gazdaságra, és amely önmagában is a német termékek piacának mintegy harmadát adja, és ez nem más, mint Németország legfontosabb külföldi felvevőpiaca, vagyis az Egyesült Államok. Viszont egy olyan viszonyban, ahol én akarom eladni a termékeimet, ott általában nem én diktálok, hanem jellemzően inkább a vevő – kiváltképp, ha az EU-val ellentétben erre az országra nincs is befolyásom.

Mindezek függvényében nem is csoda, ha a németekkel való külkereskedelmi kapcsolatokon nem sokat profitáló Amerika elnöke be is szólt a németeknek a – jellemzően német autókat jelentő – magas export miatt. De nehogy azt higgyük, hogy itt Donald Trump ámokfutásáról lenne szó. A túl magas Amerikába irányuló német export már korábban is problémát okozott. Emlékezzünk csak a VW dízel-botrányára. Ugye senki nem gondolta komolyan, hogy a kibocsátási teszteken azóta az összes autógyártó elhasalása előtt éppen a legnagyobb német konszernt sikerült véletlenül kiválasztani? Nem, ez csupán előkészítése volt annak a kereskedelmi háborúnak, amelynek célkeresztjében a német export visszafogása áll, és amely napjainkban valósággá válik.

De nem ez az egyetlen konfliktus a globális, valamint a regionális hatalom szerepére törő két államalakulat között. Amerika neheztel Európára – kiváltképp Németországra -, hogy bár egy szövetségi rendszerbe tartoznak, mégsem hajlandóak kivenni részüket a közös kötelezettségvállalásból. A háborúzás drága mulatság, és a NATO költségvetésébe Németország nem sokkal járult hozzá. Nem véletlen, hogy a legutóbbi NATO csúcson is ennek a kiadásnak a mértékének a növelése volt Trump legfontosabb követelése. Ami persze érthető, hiszen a legutóbbi két hadművelet finanszírozása (Afganisztán, Irak) mind az amerikaiakra hárult, holott Európa gazdasága összességében nagyobb, mint Amerikáé, valamint 500 milliós lakossága is meghaladja tengeren túli szövetséges partneréét. Többek között ez a legfőbb oka annak, hogy az Egyesült Államok még nem semmisítette meg az Iszlám Államot, hiszen vonakodik egy újabb költséges közel-keleti kalandban egyedül részt venni. Kiváltképp akkor, amikor a térség stabilitása elsősorban nem is az ő érdeke lenne, hanem a menekülthullámmal elárasztott Európáé. Ahogy arra Orbán Viktor már tavaly felhívta a figyelmet, Európa biztonságát csakis egy modern, jól felszerelt és közös európai hadsereg garantálhatja. Ez lényegében egybeesik Amerika követeléseivel, és úgy tűnik, hogy erre – bár kissé megkésve, de – Merkel is rászánta magát, amikor úgy fogalmazott, hogy “Európának saját kezébe kell vennie sorsát”.

Az Unió, amelyet szétfeszítenek az ellenérdekek

Májusban tartották az elnökválasztást Franciaországban, ahol a szuverenista jelölt, Marine Le Pen azzal támadta ellenfelét, Emmanuel Macront, hogy Franciaországnak mindenképpen női vezetője lesz. Mert vagy ő, vagy Angela Merkel fog diktálni a franciáknak. Nehéz eldönteni, hogy ezt akkor viccnek szánta e, de mindenesetre nem tévedett nagyot. Ez a valóságban azt jelenti, hogy Macron beáldozza saját országa érdekeit, hogy fenntarthassa ezt a németek által dominált európai rendszert.

"Franciaország legnagyobb behódolásai Németországnak. Ne feledjük, Franciaországnak már történelme van a németeknek való behódolásról". Forrás: facebook.com

“Franciaország legnagyobb behódolásai Németországnak. Ne feledjük, Franciaországnak már történelme van a németeknek való behódolásról”. Forrás: facebook.com

A dolog ugyanis úgy áll, hogy jelenleg Franciaországnak és Németországnak más az érdeke, hiszen mindketten más gazdasági helyzetben vannak. Mivel Németország a hatalmas felhalmozott exportbevételeinek köszönhetően gazdag, így a költségvetési fegyelem szigorú betartásában érdekelt. Könnyen teheti, hiszen nem szükséges állami megrendelésekkel fellendítenie a gazdaságot, amit ésszerűen is tesz, hiszen – Görögország példájából tanulva -, ha engedné, hogy az így is hatalmas államadósságot felhalmozott déli államok további lazító intézkedésekkel próbáljanak életet lehelni haldokló gazdaságaikba, akkor könnyen ők is a csőd szélére kerülhetnek, amelynek számláját végül a takarékoskodó németeknek kellene állni.

Franciaország ezzel szemben egészen más problémákkal küzd. A válság kitörése idején két számjegyűre szaladt a munkanélküliség aránya, ami még ma is 10% közelében található. Erre a felelős államférfiúi döntés az lett volna, ha magasabb segélyekkel biztosítanak megélhetést ezeknek az embereknek – esetleg maga az állam teremt számukra munkahelyeket -, valamint keresletet az országban található vállalatoknak, amivel előbb-utóbb újra beindítható a növekedés. Ezek a vállalatok aztán tudják növelni termelői kapacitásaikat, így az embereknek megint lesz munkája és megélhetése. Azonban ez az intézkedés csak az adósság növelésével volt kivitelezhető, ami viszont ütközött a német érdekekkel, így Franciaország első ízben adta meg magát a kontinens legnagyobb gazdasági hatalmának.

Miért nem lehet egységes az EU?

Megismertük tehát a németek által a többi tagállamra kényszerített export-nyomás mellett az újabb konfliktusforrást, amelyet egyszerűen csak észak-dél ellentétének is nevezhetnénk. Ahogy korábban is írtam, az északi népek inkább takarékosak, ami által hitel formájában kihelyezhető pénzük keletkezik, míg a déli államok inkább eladósodottak, így ők hitel felvételére kényszerülnek. A feloldhatatlan ellentét itt az, hogy aki a pénzt adja, az az erős árfolyamban érdekelt, míg aki kapja, ő jobban szereti az alacsonyan alakuló árfolyamot, hiszen így kisebb az az összeg, amit vissza kell fizetnie. A helyzetet bonyolítja, hogy az árfolyam meghatározására illetékes szerv, az Európai Központi Bank egészen véletlenül éppen Frankfurtban székel, így nem nehéz belátni, hogy annak alakulása valamiért mindig a német érdekeket szolgája.

Német tüntetők tökéletesen szemléltetik Merkel politikájának lényegét: Forrás: japantimes.co.jp

Német tüntetők tökéletesen szemléltetik Merkel politikájának lényegét. Forrás: japantimes.co.jp

Mivel ezen okokból kifolyólag Európa soha nem lehet egységes, ezért halljuk mostanában egyre gyakrabban a mag-Európa, vagy többsebességes Európa kifejezéseket. Teljesen mindegy, hogy melyiket használjuk, mindkettő ugyanazt jelenti: lényegében a két legnagyobb nemzetállam szövetségének szorosabbra fűzését. Ennek történelmi előzménye az Európai Szén- és Acélközösség, de az egységes Európa német-francia alapjaira utal az a szándék, amely az EU intézményrendszerét a közös határvidékre, Strasbourgba, Luxembourgba és Brüsszelbe telepítette. Mintegy szimbolizálva, hogy bár évszázadokon keresztül komoly ellenségeskedés folyt a két ország között, valamint ezek a területek gyakran cserélgették tulajdonosaikat, most mégis csend honol, és a békesség szigetévé váltak. Brüsszel szimbolikája a legjelentősebb mind közül, hiszen egyben egy olyan ország fővárosa is, amely két népcsoport által végtelenül megosztott. És amely két népcsoport (flamand, vallon) könnyen behelyettesíthető germán és újlatin, vagyis német és francia nemzetiségre.

Mivel azonban Belgium a folyamatos megosztottság következtében sorozatos kormányválságra jutott, ezért az elszakadás ötlete is rendszeresen napirendre kerül. Ha még két ilyen kis államalakulat estében sem lehet megtartani az egységet, el lehet képezni, hogy két óriás hatalom esetében mennyire nehézzé válna. Mivel azonban az új francia elnök nem szándékozik Németországgal szemben meglévő kapcsolatain lazítani, így az a forgatókönyv tűnik egyre reálisabbnak, hogy a franciák folyamatosan be fognak hódolni a német érdekeknek.

A jólét ára

A német gazdaság alapja a termelés, illetve a többlettermelés. Több terméket tudnak gyártani, mint amit képesek felhasználni, így bőven jut elég produktum a külföldi piacokra. Ennek a jövedelmező üzletnek a fenntartásához azonban a korábban ismertetett piacokon túl van még egy szükséges feltétele: mivel a szolgáltatási szektor helyett főleg az iparban jeleskednek, ezért rengeteg munkáskézre van szükség, lehetőleg minél olcsóbban. Mivel a németekre pont úgy jellemző a demográfiai hanyatlás, mint az összes európai társadalomra, ezért világos, hogy jóléti rendszerük fenntartásához munkaerőre van szükségük – ha ez még olcsó is, akkor az azt jelenti, hogy olcsóbban tudnak értékesíteni, ami növeli a versenyképességüket, és ezáltal a jövedelmezőséget, ami a magasabb életszínvonal feltétele.

Logikus lépés lenne, ha a gyártást áttelepítenék olyan országokba, ahol viszont munkaerőtöbblet áll rendelkezésre. Sok ilyen ország van a világon, lényegében az összes feltörekvőt ide lehetne sorolni, azonban a földrajzi távolság, valamint az infrastruktúra és politikai stabilitás hiánya jelentősen drágítaná a költségeket. Éppen ezért tűnne kiváló választásnak a németek számára Oroszország. Közel is található, stabil a politikai vezetés, infrastruktúrája is megfelelő, és ami a legfontosabb: a német ipar egyébként is ki van szolgáltatva az orosz nyersanyagnak. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy az oroszoknak viszont a munkaerőért cserébe technológiára lenne szüksége, első ránézésre rögtön azt mondhatnánk, hogy ez mind a két fél számára gyümölcsöző üzletet jelentene. Arról nem is beszélve, hogy az amerikai piacok elvesztése után ez új piacok elérését is jelentené, ami szintén a német gazdaság egyik sarokköve.

Azonban ez a megoldás, kelet és nyugat egymásra találása megtestesítené az amerikai rémálmot, hiszen két regionális hatalom fűzné szorosabbra érdekszövetségét. Éppen ezért az amerikaik egy egészen más megoldást támogatnak Németország munkaerő igényének kielégítésére: a bevándorlást. Igaz ez akkor is, ha Trump személyében Amerikának egyébként bevándorlásellenes elnöke van. Ennek a kölcsönös viszony erősítésének megakadályozásában játszik meghatározó szerepet Lengyelország – és a V4-es szövetségi rendszerén keresztül közvetve Magyarország is -, amely a történelem során már megtapasztalta, hogy mi történik akkor, ha a két birodalom, amely közé ékelődött, összefog egymással. Itt ugye elsősorban a Molotov-Ribbentrop paktumra gondolok, amely következtében felosztották Lengyelországot, amit utána 5 évnyi német, majd 40 évnyi orosz megszállás követett. Az sem véletlen, hogy Trump éppen abban a Varsóban mondja el a média által csak “fontosnak” bélyegzett beszédét, ahol az 1944-es lengyel felkelést a németek leverték. Ugyanis ennek a felkelésnek az volt a jellegzetes vonása, hogy a leverését a szovjet katonák lábhoz tartott fegyverrel kísértek végig a Visztula partjáról, mivel Sztálin nem akarta a háború után a lengyel emigráns kormányt hatalomban látni, sokkal kényelmesebb volt neki a kiválasztott kommunistákat a megfelelő pozíciókba ültetni. Szóval a varsói felkelés szimbolizálja mindazt, amitől a lengyelek félnek, és éppen ettől válnak olyan fontos partnerekké az amerikaiak számára.

Frankfurt már elesett 

Éppen ezért tűnik sokkal valószínűbbnek a kényszerített bevándorlás további folytatása. Mivel azonban a németek tanultak az elmúlt két évből, ezért régi-új alapokra akarják helyezni a bevándorlás szabályait. Mivel rájöttek, hogy a hozzájuk beözönlő 1,5 millió migránsból szinte statisztikailag sem lehet kimutatni a munkára alkalmas élőerőt, újra a kvóták erőltetéséhez tértek vissza. Az elképzelés ugyanis az, hogy évi 1 millió bevándorlót engednek be Európába, akiknek ők elvégzik a kérelmeiket, így lehetőségük van kimazsolázni a bármire is használható egyedeket, a többieket pedig a kvóták alapján szétszórják a többi tagállamban. Nemes gesztus, nem elég, hogy a gazdasági előnyeik révén elszívják a szegényebb országok (hozzájuk képest mindegyik tagállam szegényebb) ‘agyait’ és fiataljait, de helyettük még a nyakukba is tolnák a semmirekellő népséget. Nem véletlen, hogy a nyáron tetszhalott állapotából felélesztették a kvótát elutasító országok (Magyarország és Szlovákia) elleni kötelezettségszegési eljárásokat.

Persze ami papíron remekül néz ki, az nem biztos, hogy a valóság próbáját is kiállja. Ugyanis egyrészt nagyon aggályos, hogy mégis milyen eszközökkel lesznek képesek a kijelölt célországban tartani a magas segélyre hajtó bevándorlókat, hiszen az EU négy alappillére közül az egyik – éppen a németek kérésére – a munkaerő szabad áralmása. Így ha valakinek meg akarják tiltani, hogy elutazzon egy másik országba, akkor azzal súlyos és alapvető jogokat sértenek.

A másik probléma, ami ezzel kapcsolatban felmerül, hogy a képzett bevándorlók sem feltétlenül jelentenek garanciát az európai értékrend és kultúra maradéktalan átvételére. A Brexit előtt London volt Európa pénzügyi központja, ahol szintén nagyon sok bevándorló él. Annyi, hogy már politikai hatalommal is rendelkeznek, hiszen köztudott, hogy London polgármestere muszlim. Ha az elmúlt hónap eseményeit vesszük alapul, akkor láthatjuk, hogy ez nemhogy nem garancia a biztonság megteremtésére, hanem éppen ellenkezőleg: inkább azok elkendőzéséhez és bagatellizálásához nyújt segédkezet. Ma már az Európai Központi Bank székhelyét, a legnagyobb légi forgalmat lebonyolító, és egyben a német tőzsdének is otthonául szolgáló Frankfurtot tartják Európa új pénzügyi központjának. Kár, hogy a rengeteg pozitív jelző mellé egy igencsak megkérdőjelezhetőt is begyűjtött: az első olyan német város, ahol már többségben vannak a bevándorlók. Persze hihetünk még továbbra is a szép mesékben és az unikornisokban, de a tapasztalat és a valóság inkább arra tanít minket, hogy nem sok okunk van örülni ennek, hiszen tudjuk, a történelem ismétli önmagát.

Kreált polgárháború

A mai londoni támadással végre megtörtént az, amire mindannyian vártunk: egy őslakos követett el a terroristákhoz hasonló merényletet muszlimok kárára. Innentől kezdve hátra lehet dőlni, hiszen semmi probléma sincs, a liberális tétel továbbra is áll. A terrorizmus nem muszlim sajátosság, lám tényleg minden ember egyforma. De vajon tényleg ennyire egyszerű lenne?

Liberális szokás az ideológiánkkal nem egyező cselekményeket relativizálni különböző módszerekkel, amik általában mégis egy sablont követnek: az elkövető Nagy-Britanniában született, ezért őt britnek kell tekinteni, vagy olyan múltbeli , irreleváns statisztikai adatokkal előhozakodni, hogy az IRA mikor, hány embert ölt meg stb. Mintha tényleg csak a hülyét játszanák. Az első esetben nem akarnak tudomást szerezni a migrációs háttérről, míg az utóbbi esetén afölött a nyilvánvaló különbség fölött hunynak – tartok tőle szándékosan – szemet, hogy amíg az egyik egy vélt, vagy valós politikai cél elérését remélte akcióitól, addig utóbbi esetben a tömeggyilkosokat egyetlen cél vezérelte: elpusztítani mindent, ami mi vagyunk, méghozzá pontosan azért, mert azok mi vagyunk.

Mivel én a történéseket nem akarom semmilyen politikai felindulásból kozmetikázni, ezért nem köt béklyóba egyetlen ideológia sem. Bátran ki merem mondani, hogy a relativizálásnak sem minőségi – jellemzően amikor a nácik által elkövetett gyilkosságok fontosságát próbálják a kommunisták bűnei fölé emelni -, sem pedig mennyiségi – az elmúlt évszázadban ki, hol, mennyi embert ölt meg – vonatkozásban nincs legitimitása. Főleg nem úgy, hogy a Szovjetunióban több ember lelte halálát, mint a koncentrációs táborokban.

Szóval éppen ezért az eseményeket az ideológiámnak való megfelelőség helyett inkább azok tényleges veszélyei szerint ítélem meg – így legalábbis biztosan elkerülöm azt az abszurditást, amit az “alsógatyás civilnek” elkeresztelt Schilling Árpád mutatott be, amikor vérben forgó szemekkel, ujját fenyegetően rázva bizonygatta, hogy márpedig Európában biztosan nincs több terrorcselekmény a bevándorlás óta, meg különben is ott a Breivik – aki bár közvetett módon, de mégis csak a bevándorlás miatt gyilkolt -, úgyhogy nincs itt kérem semmi látnivaló.

Na már most az, aki előrébb lát az orránál, az legkésőbb az első (szörnyű ezt így leírni) párizsi terrortámadás után már maga is látta, hogy itt valami nincs rendben. Orbán Viktornak sem kellett hozzá kristálygömb, hogy előre megjósolja: a velünk hadban álló, bennünket az életmódunk és a keresztényi gyökereink miatt megvető emberek millióinak kontrollálatlan beözönlése komoly konfliktusok forrása lesz a jövőben. Ez pusztán logika, egyszerű józan paraszti ész kérdése, semmi több. Persze annak, aki folyamatosan a gyűlölet ellen beszél ez maga a megtestesült paradicsom – akármi is legyen az ára. Mert a gyűlölet tárgya kizárólag a “másság” lehet. A másság pedig minden, ami az európai hagyományokkal és szokásokkal szembe megy. Azonban a gyűlölet elleni harc álcája mögé bújva ezek a haladó kor hírnökei egyvalamit elfelejtettek. Nem az a gyűlölet, ha félted azokat, akik számodra fontosak, hanem ha azok vesztét kívánod, akik számodra nem azok. És mivel a liberális ember számára a multikulturalizmus fontos, ezért természetszerűleg annak ellenkezője, vagyis a nemzet nem lehet az. Így hát az egyetlen csoport, aki gyűlöl másokat egy veleszületett tulajdonsága miatt, azok csakis ők lehetnek. Ez magyarázza azt a rengeteg szélsőbaloldali lázadást Amerikától kezdve Európa nagyvárosaiig.

A választások másnapja, amikor Trump nyert. Forrás: cnn.com

A választások másnapja, miután Trump nyert. Forrás: cnn.com

Párizst Macron győzelme után senki sem akarta felgyújtani. Forrás: cdn.history.com

Párizst Macron győzelme után senki sem akarta felgyújtani. Forrás: cdn.history.com

Ha a gyűlölet alapvető természetét már tisztán látjuk, ha a bevándorlás tényéből tisztán következtetni tudunk a terrorfenyegetettség növekedésére, akkor a következő lépcsőfokot is tisztán kell, hogy lássuk. Mert ugye azt senki sem gondolta komolyan, hogy a saját politikai korrektsége által megbéklyózott politikai elit impotenciáját látva az európai őslakosság a végtelenségéig tűr, és birkamód várja, hogy először az életmódjáról kelljen lemondania, majd a biztonságáról, végül pedig az életéről. Mindezt csupán azért, mert valami fennkölt ideológia szerint csak a sokszínűség a szép, amely cél ráadásul szentesít minden eszközt.

Mindezek után persze lehet azzal védekezni, hogy a fehérek is pont olyan brutálisak, mint a muszlimok, így a polgárháború felé vezető út változás nélkül folytatódhat. De ne feledjük: minden akció reakciót szül, ez a támadás a bevándorlás nélkül meg sem történhetett volna. Nekünk közösen kell tenni a kibontakozó polgárháború megállításáért, hiszen ez a mi otthonunk. Még.

Liberális felsőbbrendűség

Az Origo szerkesztőségébe való momentumos behatolás csak azokat lepte meg, akik olyan szerencsések, hogy már nem emlékeznek a liberális kormányok magyarországi regnálására. A módszer azon túl, hogy ismert, sajnos eléggé megszokott a toleranciát hirdetők táborában. Vegyél egy hangzatos, nehezen megfogható, de erkölcsileg mindenképpen kikezdhetetlen indokot, amelyre hivatkozva utána megteszed azt, amit voltaképpen te magad kritizálsz. Így lesznek a szerkesztőségeket vegzálókból a sajtószabadság harcosai, az ezt kifogásolókból pedig a szabadság elnyomói. A módszer annyira sikeres, hogy már az Európai Bizottság alelnöke is alkalmazza azok ellen, akik Soros György tevékenységét egyáltalán kérdőre merik vonni.

A történet ismert, bár valamilyen furcsa és megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nem tartotta túl sokáig lázban a sajtót. Csütörtökön megjelent egy cikk az Origon, amelyben a Momentum pénzügyeinek valós, vagy vélt forrásairól tájékoztatták az olvasókat. Nem vagyok erkölcscsősz – főleg amikor a közbeszéd állapotának romlása ellen már a köztársasági elnök is szót emel -, így pontosan tudom, hogy a politika után a média is kezd egyre inkább polarizálttá, széttagolttá válni, ami folyamatosan növeli a szemben álló felek közötti feszültséget. De ha az erkölcs többé már nem is iránytű, a jog attól még nem veszti hatályát. Éppen ezért álszent és mindenképpen hiteltelen egy olyan párttól, aki a ‘megújulást’, a ’tiszta lappal kezdést’ szeretné képviselni potenciális választói felé az az érvelés, hogy “ez nem média, hanem propagandagyár”. Azon túl, hogy ez egy nagyon ügyes húzás arra vonatkozóan, hogy a kellemetlen kritikát hogyan lehet érdemi magyarázat nélkül lerázni, számos kérdést is felvet:

  1. Vajon hogy segíti a sokszor hivatkozott társadalmi párbeszéd kialakulását, ha az egyik oldalt, és annak médiáját visszavonhatatlanul megbélyegezzük?
  2. Ennél talán egy fokkal még fontosabb, hogy milyen ismérvek alapján számít valaki megbélyegzendőnek?
  3. Ki jogosult ezeket az ítéletek meghozni?
  4. És végül, mire hatalmaz ez fel bennünket az általunk immár megbélyegzett személlyel, csoporttal szemben?

Szeretném már lezárni a XX. századot, így nem a náci Németországból hozok példát, hanem inkább eljátszanék egy aktuális, ám eddig egyelőre csak fiktív helyzet gondolatával – bár ezek után nem tudom, hogy milyen erkölcsi garancia fogja megakadályozni ezt. Egy hírportál, mondjuk a 444 ír valami dehonesztálót az egyik politikusról, aki mondjuk éppen a Fidesz frakciójában ül. Ha ezek után fogná magát, és felkeresné a hírportál szerkesztőségét egy “baráti elbeszélgetésre”, akkor ugye el tudjuk képzelni, hogy milyen meghurcolás érné – teszem hozzá joggal – azt a fideszes politikust. Amit azonban most látok liberális körökben, az nem az akció elítélése, hanem sokkal inkább annak bátorítása, elvi támogatása. A névtelen kommentelők hősi táborában ilyen véleményeket lehet olvasni:

“Ez tökös volt. Sok ilyet akarok még látni.”

“Csatlakozom, nekem ez NAGYON tetszett.
Lehet mégis övék a szavazatom jövőre (egyébként még Juhász Péter jöhet szóba a voksomra).”

“Fekete-Győr Andrásnak pedig nagy gratula.”

“Én pofán is vertem volna azt a gazembert, aki újságírónak álcázva magát mindenféle szemétséget hazudik rólam, azután bebújik a takarónak használt jog mögé”

A bagatellizálás mellett a túlreagálás a másik olyan hiba, amit mindenképpen szeretnék elkerülni, így mondhatnám azt is, hogy fiatalok még és tapasztalatlanok, ezért könnyebben elszakad a cérna, de mindenesetre az arrogáns viselkedés nem egy olyan jogállami, demokratikus kormányzás képét vetíti előre, amelyről a szavak szintjén rendszeresen megemlékeznek. Azt azonban nem merném megtippelni, hogy akkor mégis milyet. Mindenesetre sokat mondó, hogy ha néhány hónapos pártként, gyakorlatilag eszköz és – hivatalosan – pénz nélkül ilyen megoldásokhoz nyúlnak a velük kritikus sajtó lejáratására, elhallgattatására, akkor a hatalomban milyen módszerek alkalmazását fogják foganatosítani?

Az ugyanakkor biztos, hogy a szólásszabadság korlátozását – gyűlöletbeszéd, polkorrektség stb. – rendszerint olyan érvekkel szokták alátámasztani, miszerint “a szavakat tettek követik”, így ha saját gondolataikból következtetünk saját viselkedésükre, akkor jobb lesz a liberálisokra a jövőben jobban odafigyelni.

Nincs új a nap alatt

Hasonló logika mentén alakul az ehhez képest igencsak régi fegyver, az antiszemitizmus vádja. Ezt a már nehéztüzérségnek koránt sem nevezhető, gyenge pukkanást okozó játékpisztolyt az Európai Bizottság alelnöke, Frans Timmermans sütötte el, amikor azt találta mondani, hogy a Soros Györggyel szemben megfogalmazott kritikák tulajdonképpen az antiszemitizmusból fakadnak. Szerencsére mára már eljutottunk odáig, hogy aggályokat akkor is meg lehet fogalmazni valakivel szemben, ha történetesen az illető zsidó származású. Magyarországon ilyet az SZDSZ kormányzása alatt lehetett rendszeresen tapasztalni, ezek közül a legemlékezetesebb annak a Józsikának a története, akit az akkori Moszkva téren a saját elmondása alapján cigány származása miatt szúrtak le. Azóta persze kiderült, hogy egyrészt az elkövető is cigány volt, másrészt az azóta már többszörösen elítélt egykori áldozat volt valójában a támadó. Mindenesetre az SZDSZ azért kivonult a térre tüntetést szervezni a rasszizmus ellen, amit azóta – tekintve, hogy a párt és annak parlamenti képviselete is megszűnt létezni – gondolom már ezerszer meg is bánt.

Természetesen az összes jelentős magyarországi zsidó szervezet is cáfolta azt a vélekedést, hogy a sorosozás egyfajta burkolt antiszemitizmus lenne, mint ahogy erről az izraeli nagykövet is hasonlóképpen nyilatkozott:

Soros György kritizálása önmagában nem antiszemitizmus”.

A történet tanulsága persze az, hogy liberális embertársaink megint éleslátóbbak az éleslátóknál, bölcsebbek a bölcsebbeknél, vagy éppen zsidóbbak a zsidóknál. Zárásként pedig a klasszikus Kálmán Olga – Schiffer András videóval emlékeznék ennek a módszernek az ékkövére, amikor a műsorvezető számon kérte a több ágon is holokauszt-túlélők leszármazottjaként született egykori LMP-s pártelnököt, hogy miért merészel másképp gondolkodni a II. világháborús emlékmű kérdéséről, mint ahogy az neki tetszik:

CEU: a birodalom visszavág

Régóta nem látott ellenállást váltott ki a kormány lex CEU-ként elhíresült javaslatának elfogadása, amely az egyetem alapítójának befolyását tekintve nem okoz különösebb meglepetést. Ennél egy fokkal érdekesebb, hogy az utcai tüntetések résztvevőinek többségének valószínűleg soha nem lenne lehetősége annak képzésein részt venni, emiatt furcsán hat az oktatás szabadsága miatti kiállásuk. A történet ennél azonban lényegesen egyszerűbb: ezúttal az akadémiai világ álcája mögé bújtatják féltett világképük megóvásának szándékát.

Mint ismert, kedden az Országgyűlés gyorsított eljárásban fogadta el a külföldi felsőoktatási intézmények akkreditációját regulázó jogszabályt. Ellenkezésül tüntetők egy csoportja a CEU épülete köré vont élőláncot, majd átvonultak a parlament elé, ahol kisebb dulakodásra is sor került. Ezek a tények, a többi azonban leginkább találgatás.

A kormány lépése azonban tökéletesen illeszkedne abba a folyamatba, amit a ma ismert Európáért vívott harcban az ismert milliárdos, Soros György ellen folytat. Közhely, hogy Soros vágyálma a ‘nyitott társadalmak’ megvalósítása – még ott is, ahol erre szemmel láthatóan nincs fogadókészség. Ennek a missziónak a beteljesítéséhez persze rendelkezésre áll minden eszköze, hiszen mesés vagyonán nem sajnál politikai befolyást vásárolni. Ahol nem tudja megvenni a politikusokat, ott a civilnek keresztelt – és ezáltal egy sérthetetlenségi burkot köréjük vont – intézeteket támogat, hogy elvégezzék azt a munkát, amelyet a politikusok nem akarnak. Ez a cél pedig nem más, mint a társadalmi normák átrendeződése. Jelen esetben felkészítés egy multikulturális és multinacionális, területileg egységes Európának – vagy nevezhetjük Európai Egyesült Államoknak is – az elfogadására.

Ennek érdekében jelentős tőkét fektetett be a médiába – akik elmagyarázzák, hogy miért jó befogadni a bevándorlókat -, emberi jogi szervezetekbe – akik a szent írásnak tekintett emberi jogokra hivatkozva bírálhatnak bárkit, aki nem nekik megfelelően cselekszik -, és bizony oktatási intézményekbe is, ahol egyrészt biztosítja a szervezeteibe a szellemi utánpótlást, másrészt vagyonán, és kapcsolatain keresztül vonzó jövőt kínál azoknak, akik hajlandóak világnézetét a magukévá tenni.

Jellemzően ebből a három elemből áll össze az a rendszer, amit nemes egyszerűséggel csak ‘Soros-hálózatnak’ aposztrofálunk. Bár ez így elég rémisztőnek és antidemokratikusnak tűnhet, de azért nem kell megijedni, ugyanis jobban állunk mint az európai országok többsége. Ott ugyanis a politikai hatalmat is ő gyakorolja, vagy legalábbis erősen kontrollálja.

Forrás: origo.hu

Az ismert levél Soros György tollából. Forrás: origo.hu

A helyzet ugyanez volt Bajnai Gordon miniszterelnöksége alatt is, amikor a magyar kormányfő nem az őt megválasztó magyar népnek felelt – már csak azért sem, mert soha senki meg sem választotta -, hanem a hitelt folyósító IMF-nek, és a mögötte álló politikai-gazdasági elitnek, például Soros Györgynek is. Emlékezetes, hogy 2014-ben ő volt az egyetlen magyar, akit meghívtak a hírhedt Bilderberg-csoport találkozójára.

Aztán jött a változás, és a korábbi bábminiszterelnököt a nép akarata orkánként söpörte el. Ez volt az a pillanat, amikor Magyarországon politikai kormányzás alakult, vagyis a választók akarata érvényesült a legfelsőbb hatalomban is. Nem sokkal később az ellenőrzés eszközeként használt IMF hitel is visszafizetésre került, tehát elvileg tiszta lappal indultunk. Elvileg.

A nemzetközi hálózat azonban annyira kiterjedt volt, hogy fennállt a veszélye, hogy Magyarországot nemzetközileg elszigetelik – pont mint Ausztriát Jörg Haider idejében – és a kormány emiatt meg fog bukni. Ahogy a politikai memoárokból kiderült, 2012-ben nagyon közel voltunk hozzá. Ekkor jött a békemenet, amely szó szerint megmentette Orbánt. Értik, a nemzetközi elit majdnem a nép ellenében is képes megbuktatni vezetőket – nem véletlen, hogy az ellenzék ma is kimondva-kimondatlanul ebben bízik, saját alkalmatlansága miatt.

Azóta viszont eltelt 5 év, és rengeteg dolog változott. Először a britek mutatták meg, hogy lehet másképp is élni, mint ahogy azt a birodalom elképzelte, és otthagyták a közösségnek ezt a jelenlegi fajtáját. Majd 2016. november 8-án bekövetkezett az, amire senki sem számított, és amitől korábban elképzelhetetlen mértékű átrendeződések kezdődtek a nemzetközi politikában.

Ez óriási érvágást és sokkot jelentett a megcsontosodni látszódó politikai rendszernek, amelyet így azonban újra kell értelmezni. Nem titok, hogy ebben a munkában Magyarország úttörő szerepet vállal, főleg a bevándorlás kérdésében, amely minden mai konfliktus alapját képezi. Magyarország erejét mutatja, hogy elsőként mert szembeszállni ezzel a birodalommal, vagy ahogy a miniszterelnök fogalmazott: “2017 a lázadás éve lesz”.

Nem csoda hát, ha minden lázadást csírájában akarnak elfojtani, nehogy ragadós legyen a többi országban. Ennek a sorába illeszkedik a különutas bevándorlási politika miatt ránk zúdított össztűz, vagy az emberi jogok újraértelmezésének próbájára adott azonnali strasbourgi válasz, vagy most a CEU regulázása elleni tiltakozás. A valóságban minden nemzetközi felháborodás ennek a lázadásnak az elnyomására tett kísérlet.

Beszédes, és egyben a birodalom befolyását mutatja, hogy amint napvilágra került a CEU-t szabályozó törvény javaslata, az EU már másnap napirendre tűzte a kérdést, holott a rendes munkamenet napokat, heteket szokott igénybe venni. De mindent elárul az egyik, Soros György által támogatott liberális portál fogalmazása is: “Minden követ megmozgatnak Brüsszelben, hogy jogi fogást találjanak a lex CEU-n”. Pedig lex CEU-nak inkább az egyetem megalapításához szükséges törvényváltoztatást lehetne nevezni, lásd fenti kép, ahol a milliárdos saját maga nevezi így az egyetemmel való kivételezettséget.

Sajnos ebbe a sorba illeszkedik, hogy épp a CEU-ügy kirobbanásával egy időben kezdte el pedzegetni Brüsszel, hogy ha Magyarország nem hajlandó elfogadni a kötelező kvóták ránk eső részét, akkor az ősszel Lengyelországgal együtt kizárnak minket az unióból. Most azon túl, hogy már megállapodás született az önkéntes kvótákról, és hogy egy önmaga demokratikus felfogására büszke szervezetnek nem igazán illik fenyegetőzni és zsarolni, felfedi a valóságot is minden támadás eredetére, vagyis a bevándorlásra. Ahogy Lázár János fogalmazott: “feloldhatatlan az ellentét a kormány és Soros György bevándorláspolitikájában mutatott különbségben”. Először próbálták erővel, utána fenyegetőzéssel, most pedig zsarolással. Kár, hogy az érvelést kihagyták, mondjuk abban lett volna a legkisebb sikerük.

#ISTANDWITHCEU

Tehát a boszorkányüldözés logikája hasonló, ám a helyzet felfedése ezúttal sokkal nehezebb, hiszen a CEU-n valóban számos kiváló koponya fordult meg mind az oktatói, mind pedig a hallgatói oldalon. Az ő tehetségükkel való leplezés pedig nehezen kikezdhető erkölcsi támogatást nyújt az egyetemi szabadságot féltő narratívának.

Mivel velük szemben nem sok mindenki határozná meg magát szívesen, ezért ott célszerű fogást keresni, ahol valóban van. Az pedig nem más, minthogy a CEU ma két diplomát ad, egy magyart és egy amerikait, miközben a hallgatók csak egyetlen képzést végeztek el. Ez óriási versenyhátrány a többi egyetem számára – ugyanezért a kettős diplomáért a BGE-n például két külön szemesztert kell elvégezni a Ruskin Egyetemen. Tehát a törvény elsősorban nem a bezárást, hanem az azonos feltételek rögzítését szolgálná. Ezt a véleményt támasztotta alá a Magyar Rektori Konferencia hétfőn kiadott – a vélhető politikai támadások miatt – nagyon óvatos állásfoglalása is:

Az MRK elismeri és jogosnak tartja azon kormányzati szándékot, hogy – figyelemmel az Oktatási Hivatal jelentésében megállapított hiányosságokra– a külföldi felsőoktatási intézmények magyarországi képzései kérdésében egyértelmű szabályozást vezessen be, illetve a jelenlegi szabályozás alapján elvárja a jogkövető magatartást, amely egyaránt érdeke a magyar felsőoktatásnak és a továbbtanulni szándékozó fiataloknak.”

De a szabad oktatásért kiállóknak nem csak ezzel az egyenlőtlenséggel kell elszámolniuk. A CEU tulajdonképpen nem is számít igazi egyetemnek, hiszen csak mester, doktori és egyéb továbbképzései vannak, azok is speciális szakokon, speciális embereknek, vagyis nem jelentkezhet oda bárki. Az egyik legjelentősebb szűrőt kétségtelenül az MBA képzésükön elvárt 4-4,5 félmilliós tandíj jelenti – azt hiszem, hogy nem ettől lesz szabad az oktatás. A másik jelentős szűrő megítélésem szerint az érdeklődés, hiszen a CEU-n olyan rendhagyó képzések zajlanak, mint a kisebbségpolitika, vagy a társadalmi nemek (gender) tanulmánya. Ez utóbbin végzett hallgatók jogosultak eldönteni, hogy ki milyen wc-t használhat – független attól, hogy minek született, persze.

Ahogy az egyetem ír magáról a honlapján:

Intézményünk kiemelten foglalkozik a társadalmi változások interdiszciplináris és összehasonlító kutatásával, a nyílt társadalmakba történő átmenet modelljeinek tanulmányozásával, valamint a nem nyugati fejlődési típust követő demokráciák elemzésével.”

Tehát igazából nem is egyetem, hanem sokkal inkább egy eszmei képzőműhely, ahol az ország vállalatvezetőit bemutatják egymásnak, feltéve ha elfogadják a Soros-féle világrendet – no meg persze ha kicsengetik a nem éppen elhanyagolható tandíj összegét. Ebből a szempontból az egyetem célja kettős: egyrészt kinevelni a ‘civil szervezetek‘ új generációit, másrészt a legmagasabb vállalatvezetői körökben növelni a lekötelezettek számát.

CEU gender

Felirat a táblán: “Megmentjük a gender-tanulmányokat”. Fotó: index.hu

Éppen ezért a tüntetők nem is a CEU mellett álltak ki, hanem sokkal inkább az általa képviselt világrendért, amelyet megpróbáltak ezúttal az akadémiai kiválóság álcájával leplezni. Beszédes, hogy a tüntetésen a megafonba beszélő szónok már nem a felsőoktatási törvény visszavonását követelte, hanem a változást, amit „az egész ország akar”. A felháborodás mértéke a szokásos, annyi különbséggel csupán, hogy a tiltakozás ezúttal pillanatok alatt hamvába halt. Másnap a rendőrség elutasította a híd lezárását bejelentő tüntetést. Na nem azért persze, mert a diktatúra így akarná elhallgattatni az ellenszegülőket, hanem mert a tüntetés megtartásához szükséges minimum létszámot sem sikerült a szervezőknek összeszednie. Pedig az egy közepes baráti körrel rendelkező személy számára sem jelenthet kihívást, ugyanis mindössze 10 fő szükséges hozzá.

Így hát a nép általi kormánybuktatás ezúttal az érdeklődés hiánya miatt elmaradt, ám ne higgyük azt, hogy ezzel elfogyott volna minden trükk a milliárdos tarsolyból – már csak azért sem, mert az igazán jelentős kihívást sosem az utcai demonstrációk jelentették.

Mivel az elitegyetem jellegéből adódóan elképzelhetetlenül  széles ismeretségi körrel rendelkezik, ezért könnyedén tud teljes össztüzet zúdítani Magyarországra. Mint például annak a volt CEU-s tanárnak a véleménycikke, amelyet a Guardian című liberális brit lap hozott le, és amely “Az EU túl sokáig tolerálta Orbán Viktort” címet kapta. Az írás maga nem érdekes, hozza a szokásos kliséket és formulákat, ám az arra adott indulatos hozzászólások megérnek némi elemzést, mert tökéletesen hozzák a liberálisok lelkivilágát:

“Vidéken az újságosnál már korán reggel nem lehet kapni Guardiant. Gondolom amikor hajnalban mennek ki a földekre, vesznek egyet, hogy szántás közben legyen mit olvasgatni.”

“Abba csomagolja a kondás ebédre a zsírszalonnát, de csak miután alaposan áttanulmányozta.”

Legalább annyira vicces, mint a Momentumos Mécs János szatírája. Szatíra, már a szóhasználat esetében is érezhető a liberális pökhendiség. ‘Nem érted a felsőbbrendű viccet? Azért mert ez szatíra volt. Te meg azt sem tudod, hogy mi az, hiszen egy tanulatlan bunkó paraszt vagy’. Mivel én nem vagyok egy érzékenyen gyerek, ezért nekem ennyi belefér, csak akkor ne tessenek csodálkozni, hogy a mélységesen megvetett 8 millió vidéki állampolgár jelentős része nem arra fog szavazni, aki lenézi őket. Szerencsére úgy tűnik, hogy a CEU-n inkább csak a gender-elméletből készítik fel a nebulókat, politikából kevésbé.

Nemzetközi nőnap: ugyan, kinek?

Épp ma 100 éves a nemzetközi nőnap, amelyről sokan nem tudják, hogy harcos, munkásmozgalmi eredetre tekint vissza, amelynek célja a női egyenjogúság elérése volt. Mivel kitűzött célját elérte, ezért azt gondolnánk, hogy ez a nap a feminizmus örömünnepe lehetne, de nem. Az szocializmus eszmei örökösei képesek ebben is kifogásolnivalót találni, és a virág elfogadásának bojkottjára szólítanak fel. De akkor meg tényleg kinek kell még ez az egész?

Természetesen a válasz roppant egyszerű: azoknak a nőknek és férfiaknak, akik nem kívánnak asszisztálni a nemek közötti, mesterségesen kirobbantott társadalmi vitához. Akik egy szál virágot és néhány kedves szót nem akarnak többnek látni, mint ami; tehát a társadalom egészségesebb és önbizalommal rendelkező felének.

Mindennapi életünket sajnos egyre inkább átjárja a politika, így nem lehetünk naivak, muszáj felkészítenünk magunkat minden olyan kérdésre, amellyel a társadalmi rendet átszabni akarók próbálkoznak. Nincs ez másképp sajnos egy olyan egyszerű, ám annál kedvesebb gesztus esetében sem, mint egy szál virággal való köszöntés egy erre kijelölt napon. Ez a feministák szemében maga a megtestesült szexizmus, és a  férfiuralom. Ennek a látszólag érthetetlen, felesleges, ám annál fárasztóbb támadásnak a célja, hogy tovább feszegesse megszokott értékrendünk határait, és új frontokat nyisson az együttélés kultúrájában. Így tehát a feminizmus sem tekinthető másnak, mint a liberalizmus egyik alágának, amely végső soron ugyanazért a célért küzd.

 De lássuk ezt egy feminista újságíró saját megfogalmazásában:

A köszöntőkből úgy tűnik, ma a virágot azért kapjuk, mert szépek vagyunk, törékenyek, mert szültünk, gályázunk a családért, mert dolgozunk, és közben végezzük a házimunkát. A virág tehát elismerés azért, mert tesszük, ami a nő dolga.
Mondhatni azért, mert beteljesítjük a női princípiumot, mert felvállaljuk, megéljük és elfogadjuk azt a szerepet, amit készen kapunk a társadalomtól. Azt a szerepet, ami gyerekkorunk óta ott lapul minden rózsaszín hajgumiban, műanyag kiskonyhában, a sorsát passzívan kiváró királylány történetében. A szerepet, ami ott van a szülő féltő tekintetben, minden ilyet a lányoknak nem illikben, minden hagyd csak, ezt a fiúk jobban tudjákban. Benne van mindenben, amit szinte automatikusan közvetít felénk a családunk, a pedagógusaink, a barátaink, a munkatársaink. Benne van mindenben, amit a hagyomány és az érték szavakkal szentesítünk. Mindenben, amit mi is mutatunk a gyerekeinknek. Hiszen mind tudjuk, hogy milyennek kell, vagy legalábbis milyennek kellene lennie egy nőnek.(…) A szerepeink ugyanis behatárolják nemcsak az elfogadható viselkedések, de az elfogadható érzelmek körét is, megszabják, mit tehetek, hogyan érezhetek, mit gondolhatok, és ezzel azt is, milyen lehetek.

A készen kapott szerepek olyan valóságot kreálnak, amelyben tényleg nincs esélyem másnak lenni. Nincs esélyem élni a saját életem. A társas környezet elvárásai, reakciói, pozitív és negatív visszajelzései pedig észrevétlenül benne tartanak a valamiben, amit nem én választottam, ami nem rólam szól, amit készen kaptam. Pedig soha nem kértem. Soha nem tettem érte vagy ellene semmit. Az egész készen adatott. Nőnapon ezt a szerepet stabilizálod, ezt betonozod be, e köré vonsz védőfalat virágból és csokiból. Mindezt persze látszólag kedvesen, jóindulattal. De miközben te elvileg csak kedves vagy, csak tiszteletet akarsz kifejezni, fenntartod a rendszert. Benne tartasz a szerepemben. Egy szerepben, amit ha nem kérek, talán te sem leszel már olyan kedves. (…) és nem kell a virág. Ha mindenképpen adni akarsz, add olyannak, akinek valóban hálás vagy valamiért. Aki azért érdemli meg a figyelmességet, amilyen ember, és nem azért, amilyen szerepet húzott rá a társadalom.”

A szerző panaszkodik, hogy nincs esélye élni a saját életét, mert a társadalmi elvárások korlátok közé szorítják, de kérdem én, mégis milyen szerepre vágyna? Szembe kívánna menni minden elemi szintű ösztönnel, és megtagadná az anyaságot, mert a gyerek a férfiak eszköze az elnyomásra? Valóban elfogadhatatlannak tartja, ha a társadalom nem nézi jó szemmel, ha az értékteremtő alkotás helyett, csupán az önpusztításra koncentrálna? Az lenne a saját élete, ha férfiak nem törnék magukat lépten-nyomon, egymást olykor túllicitálva, hogy a kedvében járjanak? Az az igazság, hogy ilyen életet már ma is élhet saját elhatározásából, ha valóban ez jelenti számára a boldogságot. A ‘szereptelenség’ szerepét már betöltötték, csupán nem nézik jó szemmel. De nem azért, mert a társadalom ennyire kirekesztő lenne, hanem mert kinek kellene egy ilyen partner?

A feminizmus lélektana

A társadalmi szerep kényszere azonban nemcsak a nőkre, hanem a férfiakra is helyeződik. Nekik kell biztosítaniuk azokat a feltételeket, amelyek a család biztonságát garantálják – vagy adott esetben egy szál virággal kell kedveskedniük. Az érett férfi számára ez a kényszer inkább csak illem, s mint ilyen, szívének kedves. Vagy tényleg nem azt várják el tőlem a feministák, hogy fiamat a nőkkel szembeni tisztelettudásra neveljem, hiszen azzal csak belekényszerítem egy szerepbe? Kár, hogy a társadalmi szerep a gyakorlatban nem más, mint az együttélés íratlan szabályainak gyűjteménye, amelyet most újra akarnak szabni.

A feminizmus nem a nőkért van, hiszen a nők döntő többsége nem ellenséget, hanem partnert lát a férfiakban. A feminizmus csak bizonyos, azonos gondolkodású nőkért van, akikben az egyetlen közös, hogy utálják a férfiakat. Éppen ezért a feminizmus lényege az örökös ellenségképzés és bűnbakkeresés, ahol minden probléma eredője egy nehezen értelmezhető, elvont fogalom, amelynek a patriarchátus nevet választották. Ezt állították gondolkodásuk középpontjába, és ehhez próbálnak megragadni minden alkalmat, hogy a többség véleményét túlharsogják.

De csak a gyenge próbálja a leghangosabb sikítozással, egyenlő bánásmódra való szakadatlan hivatkozással érvényre juttatni saját akaratát. Ennek hatásos eszközeit az intelligensebbek, a tapasztaltabbak és érettebbek már rég megtanulták. A nők esetében az a női praktikákban ölt testet, amellyel könnyedén befolyásolni tudják választott párjukat akár úgy is, hogy annak arról fogalma se legyen, és amely képességeknek egy tipikus feminista igencsak híján van. A darwini evolúciós gondolatban ez az azóta igencsak népszerű formában szerepel: “A túlélés nem a legerősebb, de nem is a legintelligensebb fajnak adatik meg, hanem annak, amelyik leginkább képes alkalmazkodni a változásokhoz.” Kissé nehezen tudnám elképzelni, hogy a kevésbé fényes tollazatú zebrapinty a leghangosabb lárma csapásával érvényre tudná juttatni akaratát. A figyelmet persze fel tudja kelteni, de ettől nem lesz vonzóbb, inkább csak taszítaná a hímeket.

Az ember is hasonlóképpen működik – legalábbis annyiban, hogy mindenképpen érvényesülni szeretne. Persze van, aki szerencsésebb, és pusztán megnyerő küllemének köszönhetően olyan lehetőségek ajtajai nyílnak meg előtte, amelyről mások álmodni sem mernek. Aztán vannak azok, akik valamiben különösen tehetségesek. Az ő jövőbeli lehetőségeiknek csak szorgalmuk, illetve annak hiánya vethet gátat. A leggyakoribb csoportot persze az átlagosak alkotják. Az ő kitörési lehetőségük tekinthető hagyományosnak, amennyiben a tanulás révén próbálnak előrébb haladni. Aki mindezen tulajdonságoknak híján van, még neki sem kell elkeserednie, bár az ő hálója lényegesen kisebb. Ellenben tudja ezen hiányosságait ellensúlyozni kiváló humorával, vagy pusztán odaadó kedvességével. Megfigyelhetjük, hogy bár az életstratégiák és módszerek eléggé eltérőek, azért a cél ugyanaz: a párválasztás. Vagy ahogy Freud mondaná “vágyom, tehát vagyok”.

Az a személy, aki hiányt szenved az összes felsorolt tulajdonságból (tehát se nem szép, se nem okos), és még a változáshoz (tehát a környezethez való alkalmazkodáshoz) is lusta, annak már csak a legkönnyebb megoldás marad hátra, a bűnbakkeresés. Ezt pedig a patriarchátusban meg is találtak.

 A nők jogainak fontossága

Persze egy percig sem akarom azt állítani, hogy ne lennének fontosak a nők jogai, csak már a világ fejlettebb részében szerencsére sikerült őket kivívni. Hiszen a nőket is megillett minden olyan jog, ami a férfiakat is, sok esetben talán több is. Nem egyszer láttam felháborodni a magát nyíltan feministának valló nőt azon, hogy a férfi társa nem engedi be maga előtt az ajtón, vagy hogy nem viszi a táskáját. Tessék eldönteni, ha a kötelezettségek nem kellenek, akkor a privilégiumok sem járnak. Vagy ha tényleg példát szeretnének mutatni, akkor javaslom, hogy kövessék a francia elnökjelölt, Marine Le Pen példáját, aki libanoni látogatása során utasította vissza a főmufti követelését, aki hidzsáb viselésére akarta kötelezni.

Marine Le Pen

Az igazi nőjogi harcos, Marine Le Pen. Forrás: www.facebook.com/RealBenGarrisonCartoons

Tehát a további küzdelmet fontosnak tartom, csak nem éppen Amerikában vagy Európában, ahol a jog előtti egyenlőséget előszeretettel keverik össze az azonossággal, pedig a kettő nem ugyanaz. Egyenlőnek már régóta egyenlőek vagyunk, ám azonosak sohasem leszünk, mert szükségszerűen kiegészítjük egymást. Vagy legalábbis kiegészítenénk, ha rendelkeznénk párral. Amíg viszont nem, addig marad az elfojtott frusztráció és gyűlölet.

Sajnálatos rossz hír, hogy mostantól ilyen nemtelen vitákra kell készülnünk, főleg úgy, hogy a másik elnyomó és szexista ünnepnap is előttünk áll. Annyi különbség mindenképpen van, hogy biológiai értelemben célcsoportnak számítanak, hiszen a feministák is nők, de a gyermekáldás csupán egy elnyomó férfi eszköz, így már előre rettegek az anyák napi cikkektől.

Elkezdődött!

Míg a világ az újabb Oscar-gálára figyelt, addig elkezdődött az a folyamat, amelyet már mindenki régóta sejtett: az európai országok felszámolása. A legszomorúbb a történetben ugyanakkor az, hogy a véget nem a Putyin-féle Oroszország, vagy az új amerikai adminisztráció ténykedése jelenti, hanem a saját magunk által megválasztott vezetők adják fel számunkra az utolsó kenetet. 

Vasárnap éjjel minden szempár a 89. Oscar-díjátadóra figyelt, amelyen immár zsinórban második alkalommal magyar siker is született. Így különösen fájó lehet számunkra, hogy pont ezt a médiafigyelmet kihasználva választotta ezt a napot a német, az olasz, a francia és a luxemburgi parlament elnöke, hogy bejelentésükről elterelje a figyelmet. Pedig érdemes lett volna szavaikra jobban figyelni, ugyanis egy közösen megfogalmazott nyílt levélben kezdeményezik az Európai Egyesült Államok létrehozását, és ezzel párhuzamosan a meglévő nemzetállamok megszüntetését.

Indoklásként a Brexitet hozták fel példának, vagyis azt, hogy gyors cselekésre van szükség, addig kell megszüntetni a nemzetállamokat, amíg más országok be nem jelentik kilépési szándékukat. A szöveg egészen pontosan így hangzik:

Eljött az ideje a politikai integráció szorosabbra vonásának, a szélesebb jogkörökkel rendelkező föderális állam létrehozásának. Tudjuk, hogy egy ilyen kezdeményezés erős ellenállásba ütközik, de az egyesek inaktivitása nem válhat mindenki más bénultságának az okozójává. Azok, akik hisznek az európai eszmékben, képesek kell legyenek új életet lehelni beléjük ahelyett, hogy végignézik menthetetlen bukásukat.”

Na már most aki valaha is pókerezett, az pontosan tudja, hogy ez a helyzet pont olyan, mint amikor vesztésre állok, és bemondok egy all-int a semmire. Pont így cselekszenek most Európa vezetői is. Az unióból való kiábrándulás egyre nagyobb méreteket ölt, de ők azért még – bármekkora ellenállást is váltson ki ez a hivatkozott országokban – utolsó erejükkel szorosabbra fűznék a szálakat. Természetesen tisztán a demokrácia szeretetéből, vagy ahogy ők fogalmaznak “az európai eszmékben való hitből” fakadóan. Ennek természetesen semmi köze ahhoz, hogy Renzi Olaszországban megbukott, vagy hogy a francia elnökválasztáson az a Marine Le Pen tűnik a legesélyesebb jelöltnek, aki népszavazást tartana az uniós tagságról – micsoda fasiszta elképzelés ez is.

Szóval az uniót vezető elit megijedt. Tudja, hogy többé már nincs legitimitása a polgárok szemében, nemzetközi szövetségesei is elfogytak, de azért ő mégiscsak ránk erőltetné utolsó leheletével a már többszörösen megbukott lázálmát – amelynek alappillére a bevándorlókkal elárasztott Európa -, csak éppen felgyorsított üzemmódban.

A tét óriási, a kihívás hatalmas. Európa jelenleg még regnáló elitjei kijátszották utolsó lapjaikat. Most egy másik négy országból álló csoportosuláson a sor, hogy válaszként megfelelőt lépjen.

Orosz hackertámadás Amerikában: egy különös történet

Mindenki a jövő hadviseléséről, a kiberhadviselésről és annak veszélyeiről beszél, amelyben az ügyeletes rosszfiú szerepét ezúttal is Oroszországra szabták. Az amerikaiak oroszfóbiája köztudott, de mégis mióta zavarja őket jobban egy másik állam beavatkozása egy másik ország szuverenitásába, ha az ‘nemes’ célokat szolgál? Legalábbis az általuk előszeretettel követett gyakorlat magyarázata idáig ez volt.

Egymást követik az amerikai választást befolyásoló hackertámadásokról szóló hírek. Obama a CIA-val karöltve váltig állítja, hogy orosz hackerek törték fel a demokraták levelezéseit, amelynek nyilvánosságra kerülésében találták meg végül Clinton bukásának legfőbb indokát. A teljes igazságra legalább péntekig várnunk kell, de valószínűbbnek tartom, hogy inkább sosem fogjuk teljes egészében megtudni a részleteket.

orosz hackertámadás

Így reagált az adatok halasztására Donald Trump: “A titkosszolgálati információkkal kapcsolatos tájékoztatást, ami az orosz hackertámadás néven híresült el, péntekre halasztották. Talán azért, mert több idő kell nekik, hogy létrehozzák az ügyet. Nagyon különös!” Forrás: Twitter.com

Éppen ezért én inkább a történtek egy egészen más vetületére szeretném most felhívni a figyelmet, amelynek tükrében még az is mellékesnek számít, hogy ha valóban megtörténhet egy ilyen mértékű hackertámadás a világ legnagyobb hatalmának vezető politikai közössége ellen, akkor Hillary Clinton magánszerveren keresztül zajló levelezése még a korábban gondoltnál is nagyobb nemzetbiztonsági kockázatot jelentett, vagyis ellenfele ezzel való támadása minimum megalapozott volt.

Ehhez képest még az is mellékszál, hogy a demokraták kommunikációjában a levezések kétes tartalma másodlagosnak számított az emailek napvilágra kerülésének bűnével szemben. Kicsit olyan ez, mintha a barátnőm előtt azzal védekeznék a lebukott üzenetek miatt, hogy de hát nem is volt joga belenézni a telefonomba.

Pedig az Obama-adminisztráció mindent megtett, hogy eltitkolja a kínos dokumentumok nyilvánosságra kerülését, hiszen a választások idején, a londoni ecuadori nagykövetségen idestova 4 éve száműzetésben élő, WikiLeaks alapító Julian Assange-t elvágták minden internet hozzáféréstől, miután bejelentette, hogy a kampány hajrájában demokrata dokumentumokat fog szivárogtatni. Ennyit a szólásszabadságról, és a teljes körű információkra alapozott szabad döntéshozatalról.

Szóval Assange-t letiltották, de a rejtélyes – nevezzük őket ‘orosz’ – hackerek szabadon folytathatták tevékenységüket, így az email-botrány a kampány során végig kitartott – Clinton legnagyobb bánatára -, a többi pedig már történelem.

Amit szabad Jupiternek

Az én érdeklődésemet viszont leginkább az a kérdés tartja lázban, hogy az amerikaiak (bocsánat, a demokraták) mégis milyen erkölcsi alapon kérnek számon bárkitől bármilyen belpolitikai beavatkozást, amikor ők maguk ennek a műfajnak a megteremtői és tökélyre fejlesztői?

Nem kell nagyon messzire mennünk, elég csak emlékeznünk az internetadó elleni tüntetések közepette bedobott kitiltási botrányra. Az hagyján, hogy érezhető hatása volt egy másik ország belpolitikai változásaiban, de még ráadásul egy szava sem volt igaz. Azok a hangok, akik most az amerikai választásokba történő beavatkozás miatt hőzöngenek, hol voltak akkor, amikor saját hazájuk szuverenitásánál fontosabbnak érezték az amerikaiak – feltételezett – igazságosságát, amelyet a korrupció elleni harcnak tekintettek? Pedig ami most az Egyesült Államokban történt, az nem egy kitalált korrupciós vád szegényes megfogalmazása volt, hanem a színtiszta igazság napvilágra kerülése. Bár lehet, hogy pont ez vele a legnagyobb probléma.

Vagy hol voltak akkor, amikor az ukrán polgárháború kirobbanásában a CIA közreműködésével a háború szélére sodorták Európát? És megint azt az Európát, amelynek mindkét világháború következményeit el kellett szenvednie. Érdekes, hogy az amerikai polgárháború óta nem folyt vér az amerikai kontinensen. Így mondjuk nem is olyan nehéz megőrizni a világ vezetői szerepét.

Bár januárban hivatalosan is leköszön, azért még egy utolsó próbát tett Obama a hidegháborús helyzet eszkalálására, amikor kitiltotta országából az orosz diplomatákat. A próbálkozás szánalmasságát a csattanó válasz mutatja legjobban. Putyin nemhogy nem viszonozta az ellenszenves gesztus, de még meg is hívta az amerikai nagykövetség dolgozóit az ország állami ünnepségére. Trump nem is mulasztotta el megköszönni jövendőbeli kollégája ‘okos’ tettét.

Az új rend képviselőjének ugyanis nem érdeke a hidegháborús helyzet fenntartása. Az ő geopolitikai ellenfele Kína, akivel intenzívebb gazdasági-kereskedelmi versenyre készül. Ezt bizonyítja a Csendes-óceáni szabadkereskedelmi egyezmény (TPP) beígért felmondása, vagy éppen a Tajvannal lefolytatott közvetlen telefonbeszélgetése is. De ide sorolható a munkahelyek Amerikába történő visszatelepítési szándéka is, hiszen a kínaiak a kiszervezett gyártás miatt ma már hasonló technológiájú eszközöket képesek gyártani, töredék áron (gondoljunk csak a Magyarországon is egyre népszerűbb új termékekre az okostelefonok piacán). Egy ilyen gazdasági küzdelemhez viszont nem célszerű a régió másik nagy szereplőjét, Oroszországot is maga ellen fordítania, így ha úgy tetszik, az egymásrautaltság következtében (hiszen az orosz gazdaság is megszenvedte az értelmetlen szankciókat) a világbéke is közelebb került. Gondoljunk csak a szíriai helyzetre, amiben a két fél megállapodási lehetőségének a valószínűsége a sokszorosára nőtt.

Szóval úgy tűnik, hogy felsőbbrendűséggel ellenfelei által gyakran vádolt, de valójában inkább csak az egyszerű munkások érdekeit is szem előtt tartó Trump mégsem lesz annyira elnyomó, mint a még néhány napig regnáló politikai elit, amelyre a nagyzolási hajlam inkább jellemző, hiszen épp azokat az intézkedéseket kérik számon ellenfeleiken, amelyeknek mestereik hosszú éveken keresztül ők maguk voltak. Így hát az önkritikára képtelen, eljelentéktelenedő szereplők esetében a vereség méltósággal való viselésének teljes hiánya sem tekinthető másnak, mint a hatalmát vesztett politikai osztály infantilis gőgjének.

 

Az ellenzék mesterterve: így váltsd le a kormányt 2018-ban!

Mára nem csak Andor László lehetséges kormányfőjelölt nevének napvilágra kerülésével, vagy Kálmán Olga hihetetlen átigazolásával derült fény az ellenzék mestertervére, de Puzsér Róbert hétvégi demonstráción elhangzott beszéde is világosan és nyíltan mutatja az ideológiai ellenfelek ‘technikainak’ nevezett összeborulását.

Ma röppent fel a hír a sajtóban, hogy Andor László, a korábbi uniós biztos lehet az a személy, akiben az ellenzék megtalálta a “politikailag elhivatott, szakmailag elismert” jelöltet. Politikailag biztosan elhivatott, hiszen 1998 óta tagja az MSZP-nek, ahogy szakmai elismertségéhez is kevés kétség férhet. Bár a politikában még nem rakta le a bélyegét, hiába töltötte be egy mandátum erejéig az Európai Bizottság foglalkoztatásért, szociális ügyekért és társadalmi összetartozásért felelős biztosa súlytalan pozícióját. Egy belföldi vezető politikai szerep egészen más kvalitásokat igényel, hiszen hiába jó valaki az adott szakterületén – lásd Falus Ferenc -, ha nem rendelkezik politikai látásmóddal. Én a magam részéről sok sikert kívánok neki, nagy szükség lenne már egy alkalmas ellenzéki jelöltre, még akár az Ünnepek közepette is.

Ugyanakkor az elmúlt napokban nyoma sincs a közeledő karácsonynak, békének és szeretetnek, olyan mintha egy újabb kampány célegyenesében járnánk – legalábbis a belföldi események tekintetében. Történt ugyanis, hogy épp egy ilyen ‘meghitt’ céges karácsonyi pillanatot talált a legalkalmasabbnak a már 14 éve az ATV képernyőjén szereplő, a televízióval szinte egybeforrt életpályájú Kálmán Olga is, hogy bejelentse távozását, egyszersmind karrierje immáron HírTV-n történő folytatását.

A váltás okát egyelőre nem nevezte meg hivatalosan, de egyes sajtóorgánumok tudni vélik, hogy a 4 milliós fizetés volt az, ami elcsavarhatta mindnyájunk Olgájának fejét. A summa valóban elég jelentős, de kérdés, hogy az egyébként is kiemelt fizetést élvező, Pulitzer-díjas riporteróriás, aki a hazai televíziózás legdicsőbb korszakainak egy személyben történő megalkotója, valóban ennyire kisstílűen anyagias lenne?

Én nem hiszek ezeknek a pletykáknak, szerintem csak a rosszakarói akarják elhitetni róla. Az én feltételezésem egészen más. Szerintem az Ügyet akarja szolgálni. Az Ügyet, amely az atv-n többé már nem volt biztosított számára, ugyanis annak tulajdonosai bizonyos okok következtében belátták, hogy nem biztos, hogy Európa felvirágoztatását képzetlen arabok tömegeivel kellene véghezvinni.

Igen, ez így már sokkal jobban passzolna a műsorvezető mindig tisztelettudó és visszafogott személyiségéhez. Összeállni azzal az emberrel, aki talán még jobban utálja az ország vezetőjét. Az ellenségből hirtelen baráttá előlépett, közpénzen felhizlalt szabad szájú milliárdossal, Simicska Lajossal. Nála nem fordulhat elő olyan állapot, amelyre már Friderikusz is korábban utalgatott, és amely a kormány ATV-n megjelenő kvótaellenes kampányában csúcsosodott ki, vagyis a bárminemű kompromisszum a Fidesszel.

Kálmán Olgában és Simicska Lajosban úgy tűnik tehát, hogy csak a gyűlöletük közös, ami a műsorvezetés nagyasszonyának ezúttal egy zsíros ajánlatot jelentett. De vajon mennyire jó stratégiai döntés mindez Simicska részéről?

Ahhoz ugyanis nem kell közvélemény-kutatást végeznünk, hogy tudjuk milyen hatást gyakorol a sztárriporter a HírTV megmaradt nézőire, bár az is tény, hogy ez a szám egyre kevesebb lesz. Így hát jogos a döntés, hogy valamit tenni kell, de ez a valami valóban Kálmán Olga leigazolását jelentené? Mert tévedés ne essék, biztosan hozni fog magával nézőket, de semmiképp sem a hőn áhított, és megszerezni kívánt bizonytalanok táborából, hanem éppen attól az ATV-től, aki a migráció kérdését leszámítva egyébként pontosan ugyanannyira ellenséges a kormánnyal, mint korábban. A torta tehát ugyanakkor, csak egyre több a szeleten kell osztozni.

Az ellenzék mesterterve

Egy pozitív hozadéka az akciónak ugyanakkor mindenképpen volt, mégpedig az, hogy végre lerántotta a leplet az álszent politikai szereplőkről. Hiszen ma már önámítás lenne arról beszélni Magyarországon, hogy jobboldal meg baloldal, hiszen a kvótaszavazáson is bebizonyosodott, hogy belpolitikai értelemben két tábort lehet megkülönböztetni: kormányt és ellenzéket. Nincs olyan markáns megkülönböztető jel, ami az egyes ellenzéki táborokat – leszámítva talán az LMP-t – ma élesen elválasztaná. Ezt az értéknélküliséget leginkább csak a Jobbik szavazók élhetik meg arculcsapásként, hiszen ők nem azért szavaztak egykoron szélsőjobboldalinak tartott pártjukra, hogy a Gyurcsány-féle bandát hatalomhoz juttassák. A politika boszorkánykonyhájában azonban ijesztő módon sejlik fel Simicska Lajos szerepe, akinek kezében összefutnak az egységes ellenzék kovácsolásának szálai.

A Simicska által elrendelt letámadás és az ellenzéki, korábban ellenséges oldalak ugyanis más témákban is felfedezték a közeledés áldásos lehetőségét. Puzsér Róbert, a korábban függetlenségével hivalkodó kritikus számára is van az a pénz, amiért nem bánja, ha korpás a haja. A vasárnapi, egyébként lengyel sajtószabadság, és putyinellenes tüntetések összesen pár száz fős tábora – tehát a hardcore Orbán-ellenesek – előtt beszélt nagy tervéről, az ellenzék teljes összeborulásáról.

az összes ellenzéki pártnak taktikai szövetséget kell kötnie, és mindenhol egy jelöltet kell indítaniuk a Fidesz ellen.”

Úgy látszik, hogy a sok mno-s publicisztika és a HírTV-n nemrég debütált saját műsora árát most vasalja be rajta Simicska, és szócsőként használja legfőbb terve kimondatására. Arra, ami az egész Jobbik-cukiskodás célja volt, és amit már régóta mindenki tudni vélt, de még hozzá kellett szoktatni a radikális párt táborát: a Jobbik-MSZP-DK együttműködés megszületése.

Valószínűleg nagy szüksége lehet a pénzre a Hajdú Péter elleni perek költségeinek fedezésére, ugyanis Sulla-i politikai tehetségéről tanúbizonyságot téve még azt is hozzáteszi, hogy

az így megnyert választás után pedig két dolgot kell csinálni, egyrészt egy új választójogi törvényt kell hozni, másrészt le kell váltani Polt Pétert, és új legfőbb ügyészt kell kinevezni, hogy megindulhasson az átfogó korrupcióellenes munka.

Ha ezzel megvannak, akkor a parlament akár fel is oszlathatja magát és kiírhat egy új választást, és ezt akár meg is nyerheti a Fidesz, hiszen nem hatalmat akarunk, hanem korrekt játékszabályokat.”

Pont, ahogy a politikában működik, hát persze Robi.

Magasabb fokozat

Tehát már nemcsak a témáikban érnek össze kísértetiesen az ellenzéki pártok, hanem retorikában is. A Jobbik ugyanis óva inti a lengyel kormánypártot, hogy ne másolja az orbáni politikát. Ahogy közleményükben fogalmaznak:

A jó barát őszinteségével szeretnénk a Lengyelországot kormányzó Jog és Igazságosság párt felé fordulni és azt tanácsolni számukra, hogy ne másolják le a Fidesz hibás döntéseit”

– utalva a lengyel kormány intézkedéseire. Tehát egy tipikus baloldali, demokráciáért aggódó kritikát fogalmaz meg a korábban rendszerellenes párt. Bár ebben az esetben lehet, hogy csak a Jobbik oroszbaráti kötelességeinek tesz eleget, ugyanis a PiS, jó lengyel hazafihoz méltóan, nyíltan oroszellenes politikát folytat, amelyet nem biztos, hogy jó szemmel néznek a Kremlből.

Az már korábban is látszott, hogy Kálmán Olgának már régen semmi baja a műsora és tv-je által egykor teljes mértékben bojkottált párttal. Ez persze korántsem hátrány, hiszen a jövőben nagyon úgy tűnik, hogy a kiszolgálója lesz. Simicska, és rajta keresztül az egész médiabirodalma ugyanis a Jobbikban látta meg a demokratikus értékek utolsó védőbástyáját. Abban a Jobbikban, amelynek elnöke így nyilatkozott pártjáról 2012-ben:

Nem vagyunk kommunisták, nem vagyunk fasiszták, nem vagyunk nemzeti szocialisták, de demokraták sem vagyunk”.

De ez még akkor volt, amikor a ‘Szavazz a Jobbik ellen’ kampányok futottak. Ma viszont itt tartunk:

mno_jobbik

A Magyar Nemzet online portálján ‘küzd’ a Jobbik az európai bérekért. Forrás: mno.hu

Európai változások: lassított folyamat

Érdekes hétvége volt december első vasárnapja az európai politikában. A téli szünet előtt még két fontos választást tartottak, amelyek eredményei felemásra sikeredtek. Az osztrákok végül a kialakuló trendek ellenére bizalmat szavaztak a liberális jelöltnek, ám az igazán fontos változások Olaszországban történtek, ráadásul jelentősen nagyobb mértékben, mint ahogy arra előzetesen számítani lehetett. Folytatódik tehát a politikai elit hattyúdala.

Mint az ismeretes, az olaszok a szenátus jogköreinek visszavágásáról szóló alkotmányos reformról szavaztak vasárnap, ami valóban nem könnyen értelmezhető kérdés, bár a liberális média szereti ezzel túlmagyarázni a kudarc okait. Pedig a voksolás valójában arról szólt, hogy menjen vagy maradjon-e Renzi kabinetje, a nemek győzelme esetére ugyanis a lemondását is előre belengette a kormányfő. A szavazók pedig úgy döntöttek, hogy óriási, közel 20 pontos előnnyel zavarják el a miniszterelnököt. És bár a referendum érvényessége nem volt korláthoz kötve, így is a szavazásra jogosultak 57,24%-a adta le voksát, ami erősíti a kormányfő elküldésének demokratikus üzenetét. Az eredmény nem lehet meglepetés, hiszen a reformterveket már megelőzte egy ‘munkaerőpiacot rugalmasabbá tevő’ intézkedés (érts: könnyebben lehet elküldeni a munkavállalókat), ami a magas munkanélküliséggel küzdő Olaszországban egy öngyilkos merénylettel ér fel. Ennek a ‘reform útnak’ a folytatásához szeretett volna most még több hatalmat a saját kezében összpontosítani, hát sok sikert, Matteo – mondhatnánk, ha már nem ismernénk a végeredményt.

Egy karrier vége

Két kérdés tartja izgalomban most a közvéleményt: az egyik az olasz kormány sorsa, a másik pedig az eurózóna jövője. Renzi lemondásával két megoldásra van lehetőség. Az egyik szerint egy új, technokrata vezető áll az ország élére – ilyennek tartják a jelenlegi pénzügyminisztert, Pier Carlo Padoant -, és így lényegében nem változna semmi, a másik forgatókönyv szerint viszont előrehozott választásokat tartanának Olaszországban, amelynek legnagyobb haszonélvezője a nemek kampányát is felkaroló, populistának és euroszkeptikusnak bélyegzett 5 Csillag Mozgalom.

Mivel azonban ez a párt többek között azzal tett szert hírnevére, hogy kiléptetné az olaszokat az eurózónából (kivezetnék az eurót, mint fizetőeszközt), nem csoda, hogy Brüsszel aggodalommal figyeli most az eseményeket, hiszen Olaszország Európa harmadik legnagyobb gazdasága.

A problémát tovább tetézi, hogy a teljes olasz bankrendszer forráshiányos – mintegy 360 milliárd eurónyi kölcsönt nem tudnak behajtani, ami azt jelenti, hogy minden ötödik kihelyezett hitel bedőlt az országban. A félelem alapja, hogy a reformkísérlet elbukása következtében beállt politikai bizonytalanság miatt a befektetők és hitelezők nem invesztálnak több pénzt a bankokba, amelyek viszont így bedőlnek, és magával rántják az egész gazdaságot. Megoldás lehetne a közpénzből történő bankmentés, ám mivel a 2008-as válság is ilyen elvek szerint történt – vagyis a károkat okozó bankokat az adófizetők pénzéből mentették meg -, ezért ez most nem túl népszerű konstrukció, nem beszélve arról, hogy az olasz államadósság 130%-os aránya mellett nem is tűnik realitásnak. Ráadásul idén olyan bankmentő szabályok léptek életbe, amelyek alapján a közpénzből finanszírozott bankmentésben minden befektetőnek és a betétesek egy körének is részt kell vállalnia. Mivel azonban az olaszoknál nagyon sok kisbefektető tartja bankpapírokban a megtakarításait, így nekik is részt kellene vállalniuk így ilyen akcióban, ami szintén nem örvendene nagy népszerűségnek manapság.

xxx Fotó: emaze.com

Az olasz gazdaság ez Unió lélegeztetőgépén. Kinek lehet érdeke ennek az állapotnak a fenntartása? Kép: emaze.com

Renzi – aki többször is minősíthetetlen módon kritizálta a magyar miniszterelnököt és bevándorlási politikáját – lemondása ellenére valószínűleg ugyanakkor tovább fog folytatódni ez az elitista reformirány, amely már idáig sem tudott megoldást kínálni a kihívásokra. Nem véletlen, hogy a teljes irányváltást sürgető 5 Csillag Mozgalom ennyire népszerű. A ő megoldási javaslatuk ugyanis merőben más. Az eurózónából történő kilépés során ugyanis meglenne a saját deviza leértékelésének eszköze, amellyel növelné a gazdaság versenyképességét, valamint csökkentené az euróban fennálló államadósság összegét. Ugyanakkor a fő hitelezők a görög adósságválság után nem szeretnének még egy nagy veszteséget elkönyvelni, ezért is támogatják a politikai eliteket, még ha azok megoldási kísérletei az olasz embereknek csak újabb terheket jelentenek.

Ezzel egyébként a teljes Európai Unió működésének fő mechanizmusa is tökéletesen lemodellezhető. A központosítás révén lehetőleg minél több hatáskört kivenni a tagország állampolgárainak kezéből, hogy a befektetők érdekei ne sérüljenek. Így viszont a kisemberek érdekei sérülnek, akik ráadásul nem csak egy pénzösszeget veszítenek el, hanem a megélhetésüket is, miközben nincs kihez fordulniuk védelemért, hiszen azt az általuk megválasztott kormány nyilvánvalóan nem teszi. Ennél jobb indokot nem adhatunk arra, hogy miért nem támogathatjuk az EU szuverenitáselvonó intézkedéseit. Tehát nem csak azért, mert a folyamat antidemokratikus, hanem mert szembemegy saját érdekeinkkel, és csak egy szűk klikk, az elitek pénzügyi érdekeit tartja szem előtt. Ez az a folyamat, amire most az olaszok nemet mondtak, és ezzel új reményt adtak a változásra.

Ausztria

Ugyanezen a napon Ausztriában is fontos, még ha nem is ennyire sorsdöntő választást tartottak. A sokadjára megismételt osztrák államfőválasztás nem hozott átütő sikert, amelynek okai között részben ott lehet a hosszan elnyúló kampány is, amely csökkentette a részvételi hajlandóságot. A májusi elcsalt szavazás után (legalábbis nehéz lenne másként értelmezni, hogy az Alkotmánybíróság visszaélések gyanúja miatt megismételtette a választást) az október 2-ára kiírt időpontot végül az osztrák kormány, a belügyminisztérium a ‘borítékok ragadására’ hivatkozva még későbbre tolta ki (vélhetően az akkori közvélemény-kutatások alapján számukra kedvezőtlen helyzet elkerülése miatt, hiszen Hofer szeptemberben még vezetett), így olyan kozmopolita ‘Európa-barát’ befogadó Zöld elnöke lett Ausztriának, akinek mindenki fontos, csak éppen az osztrákok nem. Hiszen a kampány során minden társadalmi csoportot megszólított, kivéve az osztrákokat. Erre utal az a kijelentése is, miszerint a ‘hagyományos’, vidéki osztrákok körében taroló FPÖ esetleges választási győzelme esetén nem lenne hajlandó kinevezni szabadságpárti kancellárt. Értik, a saját véleménye alapján döntene az osztrákok többségének akaratával szemben, nemes demokrata lélek.

Meghirdette ugyanakkor a bevándorlásbarát új Ausztria politikáját, pedig  már így is jelentős arányú bevándorlói közösségek élnek Ausztriában, akik főleg az iszlám világából származnak. Ezek az emberek annyira ragaszkodnak a nyugati sajtóban csak Szultánnak gúnyolt, és az emberi jogok egyik legnagyobb eltiprójaként számon tartott Erdoganhoz, hogy ha tehették volna, rá is szavaztak volna:

erdogan

Volt, aki Erdoganra szavazott. Kép: www.heute.at

Ami azért meglepő, mert a törököknek volt osztrák jelöltjük, aki az ő érdekeiket fogja képviselni a befogadóbarát Ausztriában, méghozzá az új elnök, Van der Bellen személyében:

van-der-bellen

A török nyelvű választási plakáton Van der Bellen látható, aki győzelmét többek között a török származású osztrák állampolgárok szavazatainak köszönhette. Kép: facebook.com

Úgy tűnik, hogy  bár elindult a változás folyamata, ami előbb-utóbb az egész politikai elitet maga alá fogja temetni, azért az is látszik, hogy ezek az eredmények nem jönnek maguktól, hanem keményen meg kell küzdeniük értük. Nyugati szomszédainknál most talán nem vették annyira komolyan a leckét. De van egy másik tanulása is a vasárnapnak: míg az egyik esetben éppen csak bejött, addig a másikban súlyos kudarcot vallott a saját nép érdekeivel szembeni kormányzás. Reméljük, hogy a jövőben már csak az utóbbi lehetőségre kell számítanunk.

Page 2 of 7

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén