Rövid elemzés, amely megkísérli számba venni a Jobbik háza táján az utóbbi hetekben történt pártszakadásokra adott politikai stratégia lehetséges kimeneteleit. 

Előzmények

A történet ott kezdődött, hogy a párt választási veresége után lemondott pártelnök, Vona Gábor saját döntése nyomán egy vonallal hátrább lépett, hogy a felelősségvállalás látszatát keltve, valójában azt kerülve lemondott vezetői tisztségéről. Azért állítom, hogy ez a felelősség elkerülése, mert egyrészt magára hagyott egy egymilliónál is több tagot számláló közösséget, méghozzá olyan önös okból kifolyólag, hogy ezzel is csak egy későbbi visszatérését készítse elő. Ennek megfelelően a választások után tisztújítást tartottak a pártnál, amelynek a vereség mellett még egy súlyos pénzügyi büntetéssel is szembe kellett néznie. Ilyen körülmények közepette nem csoda, ha nem volt túl nagy tolongás a megüresedett elnöki székért. No persze a párt vezetésével egyet nem értő jelentkezőből nem volt hiány, így a párt történetében először volt valódi tétje az elnökválasztásnak. Nem is csoda, hogy a pártvezetésnek nem tetszett a demokratikus küzdelem, és minden eszközt bevetettek, hogy a kihívót, aki vissza akarta terelni a pártot korábbi nemzeti útjára, ellehetetlenítsék. Ha nehezen is, de Szabó Gábor pártigazgatóéknak sikerült végül is megőrizniük a hatalmat, aminek egyenes következményeként a közösség korábbi ikonikus alakját, Toroczkai Lászlót kizárták a pártból. Toroczkait akkor sokan követték, és a Jobbikban csalódott korábbi tagokkal megalapította saját mozgalmát, amit Mi Hazánknak nevezett el.

Már egészen úgy tűnt, hogy hosszú szenvedés után sikerül a Jobbiknak magára találnia, amikor jött az újabb pofon. A párt egy másik emblematikus figurája, a tagság körében nagy népszerűségnek örvendő Volner János borította a bilit, aki vitte magával a frakcióból két másik párttársát is. A Jobbik vezetőségének válasza ezúttal is meglehetősen cinikus és hiteltelen volt, amikor a korábbi harcostársat vádolták NER-pártisággal. Azonban Sneider Tamás pártelnöknek nemcsak a kilépésekkel kellett megküzdenie, ugyanis az elégedetlenkedők elkezdték kiteregetni a szennyest a Simicska által befizetett milliók tisztára mosásáról is. Az elnöknek egy újabb válsággal kellett ekkor szembenéznie, nem is csoda, ha napokra eltűnt a nyilvánosság elől, ami egy ilyen kiélezett helyzetben meglehetősen furcsa döntésnek számít.

Erőmutatás, mint figyelemelterelés

Már tudhatjuk, hogy csak erőt gyűjtött és készült a nagy dobásra, amit október 23-ára időzített. A Vona Gábornál is látott, feltűnően begyakorolt mozdulatok voltak hivatottak azt a magabiztosságot kölcsönözni Sneidernek, amit ilyen helyzetben egy elnöktől elvárnánk – bár a mozdulatok begyakoroltak voltak és a hangerőt is feljebb tekerte, de a szónoki képességek hiányát nem lehet ilyen rövid idő alatt pótolni, így számomra elég groteszk képet festett az elég előadás. A cél világos volt: erőt kellett mutatni egy hitehagyott közösségnek. Ezt szolgálta az indulatos, ám kissé esetlen beszéd, és ezért volt szükség az – utóbb mint kiderült fizetett – aktivistákkal végrehajtott politikai akció az MTVA székházánál, majd utána a Ledvay utcai Fidesz székháznál. A párt vezetőinek szeme előtt annyira az erő mutatása lobogott, hogy nem szégyellte buszon szállítani az egymástól egyébként igen távol lévő intézményekhez aktivistáit. De mint tudjuk, az ember mindig azt bizonygatja, ami nincs, így könnyen lehet, hogy a Jobbik erődemonstrációja is egyfajta kompenzálásként fog bekerülni a magyar politika történelmébe – főleg hogy ennek az erőnek a mutatása már csak a kameráknak szólt, nem volt mögötte valós társadalmi megmozdulás. Ezzel pedig a korábban komoly terepmunkájáról ismert párt (minden ajtón bekopogtattak a választásokat megelőzően, így kerülve személyes kapcsolatba az emberekkel) a baloldal örökös hibájába esik, amelyik régóta azt hiszi, hogy TV stúdiókból, a komoly szervezeti munkát megspórolva lehet kormányt buktatni. Az élet már többször bebizonyította, hogy önmagában a TV-képernyőkön beszélő fejek nem hozzák meg az áttörést. (Talány, hogy Sneider mennyire szólta el magát az alábbi videóban látható beszédében, amikor a tüntetők helyett aktivistákat említ, mint résztvevőket a rendezvényükön).

Sneider Tamás: Erőnk van és erőt mutatunk

JOBBIK – Kevés politikai közösség "dicsekedhet" vele, hogy a leépítésén ennyit munkálkodtak, a támadásába ennyi pénzt, időt és energiát fektettek. A próbálkozás viszont meddőnek bizonyul, hiszen a támadások hatására csak szívósabb lett a párt. Eddig is kiálltunk mindennemű aljas támadást, és a jövőben is ki fogunk. Ez a történelmi kötelességünk, hiszen a Jobbik az Orbán-rezsim egyetlen, valós erővel rendelkező ellenzéke.

Közzétette: Sneider Tamás – 2018. október 24., szerda

Már tudjuk, hogy az erőmutatásnak sokkal prózaibb oka van: el kell terelni a figyelmet a pártot folyamatosan sújtó belső válságokról és újabb kiválásáról. Csak ezen a napon kivált a Jobbikból korábbi polgármestere, regionális igazgatója, egy megyei sajtófőnök és az Ifjúsági Tagozatának alelnöke. Volnerék kiválása után tehát van miről elvonni a figyelmet – nem véletlen ez elnök folyamatos bizonygatási kényszere sem.

Megkülönböztetés, mint stratégia

Az elterelés azonban reális politikai cél lehet, ám korántsem felel meg hosszútávú stratégiának. A legnagyobb baj ugyanis, hogy hogyan különböztesse meg magát a Jobbik a dezertőrök első számú gyűjtőhelyeként funkcionáló Mi Hazánk mozgalomtól. Ugyanis a pártból kilépő tagok között egy fontos, közös vonás tapasztalható, mégpedig az, hogy mindannyian azzal indokolják döntésüket, hogy a párt elvesztette lelkét, korábbi nemzeti radikális identitását. Mivel a néppártosodásra keresztelt balratolódás feladása nem reális alternatíva, így a még megmaradt tagságnak a nemzeti helyett más módon kell bizonyítani radikalizmusukat. Leegyszerűsítve: ha üzeneteikben nem lehetnek radikálisabbak a Mi Hazánknál, akkor majd módszereikben lesznek azok. Ennek a stratégiai szándéknak a kinyilatkoztatása Az Ellenállás meghirdetése, ami egyfajta előremenekülésként értelmezhető. Talán véletlen, talán nem, hogy Gyurcsány Ferenc is éppen ellenállást hirdetett ősszel, és hogy az ő legfőbb kampányüzenete is az, hogy ‘Orbánnal nincs alku’. Ezzel már a szavak szintjén is egy platformra került az egykori miniszterelnök politikájának ellenpólusaként megszületett, egykori nemzeti radikális párt.

Nézzük csak a tábla feliratát! További adalék, hogy itt még mintha a karmozdulatok is azonosak lennének. Forrás: pestisracok.hu

Meglehetősen nagy az átfedés az ‘Orbánnal nincs kiegyezés’ Jobbikos szólammal. Forrás: zoom.hu

 

Az egyértelmű baloldali átfedések mellett ez az előremenekülő radikalizmusként is felfogható stratégia azért tűnik jó ötletnek, mert a cselekvőképesség látszata, valamint a rendszeren kívüliség érzete a radikális húrok pengetésével megállíthatja a tagság Mi Hazánk irányába történő további csordogálását. Hiszen a Mi Hazánk továbbra is jobboldali nemzeti pártként definiálja magát, amely így sok kérdésben hasonló álláspontot vesz fel, mint a Fidesz – jelenlegi egyetlen képviselőjük, Dúró Dóra is együtt szavazott a kormánypártokkal a Sargentini-jelentés elítélésében. Bár az ő megkülönböztetési stratégiájuk viszont megköveteli, hogy szélsőségesebb álláspontot vegyenek fel a Fidesznél, pl. halálbüntetés visszaállítása stb.

Ennek megfelelően tehát ha a Gyurcsánytól másolt, annak Jobbikra átültetett változata, vagyis a ‘Nincs kiegyezés Orbánnal’ a vezérelv, akkor a Fidesszel sok kérdésben egyetértő Mi Hazánkra könnyen rásütheti a ‘Fidesz-bérenc’ billogját, amit egyébként rendszeresen meg is tesz – abszurd módon minden pártból kiváló, korábbi harcostársat is megillett ez a kelletlen bélyeg. Számomra már csak az a kérdés, hogy a tojásdobáló, radikalizmusát nyíltan vállaló és támogató párt hogyan fogja így tető alá hozni a Puzsér Róbert által bejelentett, korábban 21. századi pártok néven futó projektjét, a Centrumot. Bár ha Puzsér blogjának címére gondolok, akkor a szélsőközép új értelmet nyer a ‘szélsőségesen középpártok’ új politikai kategória megteremtésével.

Azonban ennek a szándékolt politikai haszonszerzésnek lehet egy nagyon veszélyes társadalmi hatása is. Az ideológia nélküli radikalizmus, egészen pontosan az öncélú radikalizmus, amely mögött annyi eszmeiség áll, hogy a miniszterelnököt ‘enyveskezű bolsevik diktátornak’ deklarálja, és amely olyan cselekedeteket támogat és tekint erénynek, mint kormánypárti politikusok nyílt fenyegetése az utcán, autóik matricázása stb., ennek kimenetele csak az erőszak elterjedése lehet, amit viszont semmilyen cél – főleg nem a Jobbik népszerűségi mutatójának további zuhanásának megállítása – nem legitimálhat.