Szenzációként tálalták a hírt a liberális sajtóban, hogy a kormány értékrendjéhez közel álló médiumok egyetlen ernyőszervezet alá szerveződnek. A mindig mindenből a sajtószabadság végére asszociáló baloldal harsonái ismét magasabb fokozatba kapcsoltak, pedig az intézkedéssel a médiapiacon nem történt érdemi változás. Ez azonban felveti a változás okának kérdését. Egy pillanatra álljunk meg, és vizsgáljuk meg az átszervezés lehetséges céljait.

Futótűzként terjedt végig a hazai médiában az az egyébként már augusztus óta megszellőztetett hír, hogy a kormánypárti sajtó kevés kivételtől eltekintve egyetlen szervezet égisze alatt folytatja működését a jövőben, méghozzá a nemzetstratégiai jelentőségűvé minősített Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány berkein belül.

Mivel gyakorlatilag a teljes jobboldali médiaportfólió beállt a kezdeményezés mögé (Echo Tv., Hír Tv, origo, 888, Magyar Idők, Figyelő, mandiner stb.), ami Budapestről nézve tekinthető nagynak, de nemzetközi kitekintésben egyelőre még nem számít igazi tényezőnek. Azonban az ellenzék és sajtója újfent a szokásos hibát követte el és megint saját magával és reménytelennek tűnő helyzetével foglalkozott, ahelyett, hogy megpróbált volna betekintést nyújtani a folyamatok mögé.

 

Közép-Európa lendületben

Hiszen a hazai ellenzék és sajtója áprilisban újfent megmérettetett és újfent alulmaradt, ezúttal talán minden korábbinál hosszabb időre. A vereséget pedig egy téma, illetve az egy témához való viszonyulás okozta, ami nem más, mint a migráció. Mivel a magyar emberek úgy döntöttek, hogy nem kérnek a bevándorlókból, így a bevándorláspártiak politikai közössége itthon darabjaira hullt, és talán hull ebben a pillanatban is – feltéve ha lehet hinni a közvélemény kutatási adatoknak. Szóval a helyzet jelentősen változott, de a liberális oldal még mindig úgy tesz, mintha hibás politikájukkal egyenlő ellenfelei lehetnének az egyértelmű irányt mutató, karakteres és magyar érdekeket védő politikának. A helyzet azonban lényegesen más. A magyarok megértették, hogy itt nemcsak az ő jövőjük, hanem a gyermekeik jövője a tét, így oda küldték a politikai haszonszerzés céljából a korábban a bevándorláspártiak oldalára álló baloldaliakat, ahova valók, vagyis a történelem szemétdombjára. Azonban önámítás lenne azt feltételezni, hogy a választók az ellenzék álláspontját büntették volna áprilisban. Épp ellenkezőleg, a kormány politikájának szerettek volna minél nagyobb és erősebb felhatalmazást adni, akkorát, amellyel bátran kiállhat az európai hadszíntéren is. Hiszen ha nem sikerül májusban érdemi változást elérnünk, akkor a kontinens nyugati felétől, illetve ma ismert formájától végleg elköszönhetünk. Így tehát a magyar választópolgárok a felhatalmazásukat a cselekvésre adták, arra, amivel talán még vissza lehet fordítani a bevándorlókontinenssé válást. A cél tehát nem változott, csak a tét és az ellenfél lett eggyel nagyobb.

A rendszerváltozást követően minden magyar könnyen érthető álma volt, hogy egyszer majd nyugati életszínvonalon élheti mindennapjait, amire az Európai Unióhoz való csatlakozásunk reális megoldási javaslatnak tűnt. Több mint 10 évnek kellett ahhoz azonban eltelnie, hogy a csatlakozásunk után nemcsak, hogy arra kellett rádöbbennünk, hogy nem nyitottunk Bécsben cukrászdát, nemcsak, hogy az erőltetett privatizációk révén asszisztáltunk saját iparunk leépítéséhez, piacaink elvesztéséhez, de mindehhez még olyat is kaptunk, amire egyáltalán nem vágytunk: az erkölcsi felsőbbrendűség érzetéből származó folyamatos kioktatást. Az alaptétel az, hogy ami Nyugatról jön az csakis jó lehet, ami pedig a mi térségünkből származik, az szükségszerűen csakis rossz. Ennek következtében folyamatos defenzívába kényszerültünk az élet minden területén, kis túlzással szégyellnünk kellett szokásainkat és gondolkodásunkat. A helyzet azonban úgy áll, hogy ez a tendencia napjainkra megfordulni látszik. Ennek oka pedig nem csak a folyamatosan növekedő gazdasági eredményünk, hanem az európai emberek elsődleges problémáira való megoldási javaslatainkban érhetőek tetten, különös tekintettel a bevándorlás kérdésében. Az látszik, hogy a miniszterelnök összes bevándorláspárti politikai ellenfele, Faymann, Kern, Renzi, Merkel is elvérzett ebben a küzdelemben.

Mivel Orbán Viktor egyetlen talpon maradt ellenfele, Emmanuel Macron óriási belpolitikai válsággal néz szembe – a minap kénytelen volt meghátrálni és beadni derekát a sárgamellényes tüntetőknek -, ezért mindenképpen szüksége van valamire, amivel legitimálja saját hatalmát. Mivel a francia elnökválasztáson jó tapasztalatai voltak a második fordulóban egyedül maradt nacionalista ellenfelével szemben, így megpróbálja ugyanezt a lemezt újra elővenni, vagyis saját népszerűségét egy nacionalista politikus tükrében megmutatni. Ugyanezt az eszközt választotta az európai liberálisok vezére, Guy Verhofstadt is, aki szintén a magyar kormányfő támadására fűzte fel kampányát. Mivel azonban az Orbán Viktor által képviselt álláspont még az imént említett urak hazájában is nagyobb népszerűségnek örvend, ezért mindenképpen találni kellett valamilyen ‘csodafegyvert’, amivel diszkreditálni lehet a bevándorlást ellenző erők szellemi vezérét. Kreatív módon újfent az EU bürokratikus eszközeihez nyúltak, és ismét megpróbálták a jogállamiság szubjektíven alkalmazott mércéjével szőnyeg szélére állítani hazánkat. A kettős mérce sokadik megnyilvánulására nem szeretnék reagálni, inkább csak a politikai küzdelem megítélése szempontjából van ennek valódi relevanciája. Ha visszatekintünk a közelmúlt eseményeire, akkor láthatjuk, hogy ennek a jól megkomponált lejárató hadjáratnak az első állomása a Sargentini-jelentés volt.

Mivel azonban az ehhez hasonló nemzetközi ellenszél a tét jelentősége miatt a kampány hajrájában egyre csak fokozódni fog, ezért a küzdelmet immár a nemzetközi porondon kell megvívnunk, ám ezúttal nem alárendelt félként, csak a védekezésre összpontosítva. Ennek bizonyítékaként emlékezhetünk például a miniszterelnök lejáratására készült plakátautóra adott válaszra.

Guy Verhofstadt bevándorláspolitikája ellen demonstráló autó. Forrás: euronews.com

Tehát az új jobboldali médiakonszern méretét annak célja indokolja, hiszen nem csak a hazai közönséget kell kiszolgálnia információval, de a kontinens lakosságának egy részét is. Hasonló okokból vált Kovács Zoltán Magyarország kormányzati kommunikációért felelős államtitkárrá, lényegében nemzetközi szóvivővé, hiszen egy erős, regionális tekintetben is meghatározó médiavállalat felépítése önmagában még nem feltétlenül tudja minden esetben a megfelelő mértékű és arányú reakciókat adni a hazánkat ért vádakra.

Ami biztosnak látszik, hogy hazánk, és tágabb értelemben egész Közép-Európa jelentősége megnőtt, így egy reménybeli győzelem minden magyar ember érdekét szolgálná, beleértve természetesen az ellenzéki szavazókat is. Egyetlen csoport érdekeit nem szolgálná, mégpedig az ellenzéki szavazókat rendre cserben hagyó pártokét és a hozzájuk köthető sajtóét. Az ő tehetetlenségükből fakadó elégedetlenségüket megértem, azonban saját maguknak köszönhetik, hogy kiírták magukat az ország történelméből a következő tíz évre biztosan, emiatt jobban tennék, ha inkább egy lépéssel hátrébb állnának és hagynák, hogy azok kormányozzanak, akik valóban értenek is hozzá.