agitatio

kitekintés a világra

Címke: 1956

Őszinte pillanatok

Már azt gondolhattuk, hogy véget értek az ’56-os megemlékezések körüli botrányok, amikor jött a hvg hírhedt liberális publicistája Tóta W. Árpád, és olyat tett, amit előtte még nem sokan mertek megengedni maguknak: őszintén  elmondta a liberális tábor idáig is sejthető, ám nyilvánosan senki által fel nem vállalt véleményét a történelemről, a magyarságról. 

Az, hogy a Tilos Rádióban fejtegetett véleménye csupán elszólás, vagy egy tudatos kinyilatkoztatás volt tulajdonképpen nem is számít, hiszen a történet legfőbb tanulsága az, ami kicsit közelebb visz a liberálisok valódi viszonyulásához a magyar nemzet történelem iránt.

De ne szaladjunk ennyire előre.

Ahogy korábban is írtam, ’56 a legmegosztóbb nemzeti ünnepünk, amely még nemzetközi viszonylatban is okoz némi visszhangot. Történt ugyanis, hogy a forradalom kitörésének 60. évfordulója alkalmából az orosz állami hírtelevízió relativizáló műsorral állt elő a szabadságharcról és annak vérbefojtásáról. Válaszul a külügyminiszter behívatta az orosz nagykövetet, akivel hosszasan elbeszélgetett. Ez idáig minden formalitásnak megfelelő, és sok meglepetést nem is okoz. Ahogy meglepetést az sem okoz, hogy 60 évvel a történtek után, az orosz fél megpróbálja átértelmezni az októberi eseményekben betöltött szerepét. Bár a legkisebb mértékben sem támogatom a történelem hamisítására vonatkozó törekvést, de mégis megértem. Meg tudom érteni, ha egy nemzetnek nem tetszik az elnyomó és agresszor szerepe, amelytől bármilyen eszközök által is, de szabadulna.

Amit viszont nemcsak, hogy nem támogatok, de a legkisebb megértést sem tanúsítom iránta, ha a saját nemzetünk tagjai akarják, vagy próbálják az identitásképző közös múltat a saját eltorzult képüknek megfelelően átfesteni. Ezt a koránt sem dicsőséges sort nyitotta meg Havas Szófia, akinek volt bátorsága azt állítani ’56 hőseiről, hogy “börtönből szabadult nyilaskeresztesek voltak, akik házról házra jártak és vadászták a zsidókat”. Ugyanakkor nem először volt alkalmunk megcsodálni az egykori képviselő sajátos emlékezetpolitikai törekvését, ugyanis azt már 2007-ben is közkinccsé tette. Akkor az MSZP nem függesztette fel tagságát, még csak etikai eljárás sem indult ellene. Mondjuk furcsa is lett volna, ha az utódpárt ilyen formában tagadta volna meg korábbi tetteit. Ma már persze belengették a pártból történő kizárást is, hiszen az azóta eltelt közel 10 évben az MSZP immár az 56-osok eszmei utódjainak szerepére pályázik, ami kissé nehéz lenne ilyen terhelt személyekkel. Ugyanakkor a politikusnak is van látszólagos mentsége beteges fantazmagóriáira, hiszen édesapja – bizonyos Horn Gyula testvére – a forradalom alatt vesztette életét, amikor elütötte egy teherautó – bár kislánya szeret apjára mártírként tekinteni, aki a Szovjetunió eszmeiségért áldozta életét. Hát, lelke rajta.

Ilyen családdal persze nem nehéz bomlasztani a magyar nemzet egységét, pláne ha a forradalom elnyomói oldalán álló családnak, a diktatúrában felépített hatalmi hálónak köszönhetően olyan befolyásos képviselői is vannak, mint az egykori miniszterelnök Horn Gyula, aki így vélekedett a szabadságért az életüket áldozó pesti srácokról: „Nem is szabad megengednünk azt, hogy 1956 kapcsán valamiféle lelkiismereti válság keletkezzen mindazoknál, azokban, akik akkor fegyvert fogtak, mert akik fegyvert fogtak novemberben, és novemberben felléptek, azok az ellenforradalommal szemben léptek fel” – egy miniszterelnöktől korrekt az ilyen kijelentés, mintha nem is lett volna rendszerváltás.

Egy újabb ideológiai eredetű támadás

És akkor eljutottunk a bevezetőben szereplő Tóta W. korántsem meglepő, ámde annál sokkolóbb kijelentéséhez. Ő, mint a magyar értelmiséget képviselő, így annak véleményét a kérdésben megtestesítő publicista állítja egy társadalmi támogatottsággal nem rendelkező, ámde a médiában annál inkább felülreprezentált eszme – amely célját tekintve tulajdonképpen a kommunizmus világát hivatott továbbörökíteni –  érdekében a legmegdöbbentőbb nyilatkozatot a magyar forradalomról. Tóta W. értelmezése szerint Nagy Imre, és a teljes forradalom kultusza annak köszönhette jelentőségét, mint ahogy idézem:

ne kerülgessük a kását, azért mert nem volt zsidó

– így gyalázva meg a teljes rendszerváltást, és annak szimbolikus eseményét, Nagy Imre újratemetését, és Kádár János halálának egy időben történő bekövetkezését. És mindezt csak azért, hogy beteges ideológiájának érvényt szerezhessen. Ha komolyan vesszük a kijelentés üzenetét, akkor világossá válik, hogy ma Magyarországon mindenkinek szégyellnie kell magát, aki nem zsidó. Az antiszemitizmus vádja tehát már nem csak azokat éri utol, akik nem kedvelik a zsidókat, hanem azokat is, akik olyan embert mernek kedvelni, aki nem az. Érthetetlen, soha senki által nem merült még fel ennek az igazán fontos kérdéskörnek a tisztázása egyetlen történelemórán sem, és hogy teljesen őszinte legyek, nem is érdekel. Nem érdekel ha az volt, az sem ha nem, az érdekel amit tett, vagy amit tenni akart a magyar nemzet előrejutásáért. Szánalmasan gerjesztett mesterséges vita ez, ami méltatlan október 23. emlékezetéhez. Ahhoz már hozzászokhattunk, hogy minden érdemi vita elől a zsidókérdés felhozásával menekülnek el, de ilyen szintetikus és természetellenes módon még soha senki sem próbálta ékként beverni a magyar nemzet társadalmi csoportjai közé.

A legrosszabb, hogy minderre még büszke is, hiszen – ahogy mondja – az a célja, hogy elkezdje azt a diskurzust, ahol nem csak szuperlatívuszokban lehet beszélni 1956-ról. Amit ezzel Tóta mond, azzal tulajdonképpen aláássa a nemzeti konszenzust a témában, és a sokszor szánalmasan, cinikus mosollyal emlegetett nemzeti minimum, az egyetértés közös pontja elé gördítve ezáltal újabb akadályt. A szokásos diktatúra, sajtószabadság elnyomása és fasizmus vádjai tehát ismét előkerültek, de már nemcsak egyre halkuló hangokon, hanem egyre kifacsartabb és lehetetlenebb módokon. Ne feledjük, a háttérben a hatalomból történő folyamatos kiszorulás és sértődöttség áll, ugyanis nagyon nehezen viselik, ha társadalmi támogatottságukhoz képest érthetetlen mértékben felülreprezentált képviseletük visszaszorulóban van mind a médiában, mind pedig a közéletben.

56 tanulsága

Ismét egy kerek évforduló, ismét a régi viták. Október 23-a legmegosztóbb nemzeti ünnepünk, amely még 60 év után sem lehet konszenzus tárgya. A vitákat nem csak a forradalom időbeli közelsége, és az egyik tábort a mai napig tartó érintettsége terheli, hanem a nemzetközi közösség felelősség alól való kibúvásának kísérlete is.

Az utóbbi napokban újra szárnyra kelt az a régi vita, hogy a szolidaritást kifejező, antikommunista dal, vagy pedig fasiszta induló az Lazio meccsein a lelátót rendszeresen meghódító himnusz, az avanti ragazzi di Buda. A témát rengeteg hírportál körbejárta, ki-ki a saját érdekeinek megfelelő értelmezés szerint, így én erre a kérdésre is inkább egy más szemszögből próbálnék rálátást mutatni.

Az újabb hazai értelmezési versenyben az önjelölt bíró – felesleges – szerepének betöltése helyett érdemesebb inkább a tényleges tettekre fókuszálnunk. A két oldal megközelítése köztudott (szolidaritás vs. fasiszta), az érdekesebb kérdés, hogy a nemzetközi közvélemény miért enged teret az utóbbi értelmezésnek, és nemcsak azért mert ezzel egy szuverén ország belpolitikájába – hovatovább önálló történelmi feldolgozásának lehetőségébe – avatkozik bele, hanem mert látszólag a szabadságról alkotott értékrendjével ellentétesnek mutatkozik egy segítségért kiáltó nemzet kommunista elnyomás elleni tömeges fellázadásának vérbefojtásának a figyelmen kívül hagyása. Nos, arra sajnos fájdalmasan kiváló lecke volt, hogy megismerjük az amerikai nemzetközi politika természetét, amely bár előszeretettel hivatkozik a demokrácia eszményének primátusára egy-egy jövedelmező, amerikai érdeket szolgáló beavatkozás előtt, de a szabadságot nem megrendelésre adják. Annak eljövetele csak akkor esedékes, amikor a világ vezető hatalma úgy ítéli meg – vagyis ha érdeke fűződik hozzá – nem pedig akkor, amikor egy szabadságszerető nemzet vakmerő bátorságát alapozza rá.

Az idő keretéket sajnos nem lehet visszafordítani – hiába szeretné néhány vezető politikus -, a történelem ismert, a magyar szabadságharc a szovjet túlerővel szemben tiszavirág életűnek bizonyult. Egy ilyen civilizációban, ahol a szabadságot és az emberiességet állítják a gondolkodás fókuszába, számomra meglepően érdekesnek hat a reakció, amely nem az esetleges felelősség megnevezésében, hanem sokkal inkább annak elfedésében érdekelt. Ha az említett dal néhány sorát felidézzük, akkor azonnal világossá válik, hogy miért lehet a Szovjetunió legnagyobb ellenségének – amely befolyásának kiterjesztésére számos olyan országban is beavatkozott, ahol az ottaniak nem is vágytak rájuk -, a hidegháború másik pólusának, az Egyesült Államoknak egyszerűbb megoldás a dal üzenetét fasisztának vagy nácinak bélyegezni.

A tankok összetörték a csontokat,
senki nem hozott segítséget,
a világ csak figyelt
az árok szélén ülve.

(…)

A bajtársaim már az osztag előtt állnak,
elesik az első, a második,
véget ért a szabadságunk,
eltemetve a világ becsületét.”

Néha az igazság és a lelkiismeret keltette szégyen annyira fájdalmasan hat, hogy jobb lenne egyszerűen tudomást sem venni róla.

Nagyhatalmi játszma, nyugati felelősség

Érdekesnek találom azt is, hogy az ’56-os események előzményei kapcsán Sztálin halálától Nagy Imre reformtörekvéséig – és itt most ezek jelentőségét egy pillanatig sem vonom kétségbe – sok mindent tanítottak, de egy fontos eseményt valahogy mégsem említettek soha a történelemórán, amikor diákként a padot koptattam. Mégpedig Ausztria 1955-ben elnyert függetlenségét. A történelmi háttér dióhéjban annyi, hogy Ausztria területeit a két nagyhatalom csapatai együttesen érték el, így a háború után az országot szövetséges és szovjet érdekszférákra osztották fel. Nos, ahhoz sajnos már hozzászoktunk, hogy parányi porszemek vagyunk a nagyhatalmak sakktábláján, így a teljes Balkánt és Kelet-Európát a szovjet érdekszférába soroló ‘békén’ egy pillanatig sem csodálkoztunk, de az Ausztriából való szovjet csapatkivonások egy osztrák semlegességi forma alkotmányban történő rögzítésért cserébe valóban nagylelkű ajánlatnak tűnik még egy demokratikus országtól is, nemhogy egy kommunista diktatúrától. Főleg úgy, hogy az alkotmány mindig csak egy időre és helyzetre vonatkozik, ami nem volt másképp Ausztria esetében sem, amely semlegessége – nem függetlenül Jörg Haider kezdeményezésétől – legkésőbb az ország 1995-ös EU csatlakozásától meg is szűnt.

Nos az ilyen előzmények következtében, amikor az látszódott, hogy egy országnak (egy szomszédos országnak) van reális esélye még háború nélkül is ledobni magáról a szovjet béklyót, nem csoda, hogy a helyzet reménnyel töltötte el milliók szívét. De az Ausztriát megillető semlegesség helyett nekünk csak egy Time címlap jutott, mint a szolidaritás kifejeződése. Sovány vigasz ez a rengeteg áldozatnak és semmiség (vagy inkább arculcsapás) egy, a szabadságáért élet-halál harcot vívó, az amerikai segítségben a végsőkig bízó egész nemzetnek.

Van azonban még egy szempont, amely nemcsak aktualitása, de szolidaritást kifejező tartalma miatt is említésre tarthat számot, mint nyugati segítség, ez pedig a menekültek kérdése. Bár furcsa lett volna, ha saját értékrendünket másodszor is látványosan megtagadva másképp viszonyultak volna a menekültek befogadásához, azért itt szeretnék tisztába tenni valamit. Tehát a kvázi felbátorított, majd aztán cserben hagyott nemzeten a hivatalos médiabeszámolókban úgy segített a világ vezető hatalma, hogy a mintegy 200 ezer, szabadságáért harcoló embert vonakodva ugyan, de mégiscsak menekülttáborokban helyezte el. Nos, nem az a legfőbb probléma, hogy cserbenhagyott nemzetünk kiváló ifjainak elszívását megpróbálják sikerpropagandának beállítani, hanem hogy ezt azóta rendszeresen a fejünkhöz vágják, hogy az arcátlan kísérletről – amely során közéjük és a most érkező bevándorlók közé egyenlőségjelet próbálnak tenni -, már ne is beszéljünk. Ezt a párhuzamot itthon is előszeretettel használták, de miután a kezdeti emberiességi szenvedély mögül sorra kihullottak az érvek, mintha ez a bántóan ostoba párhuzamot sem lehetne már hallani.

Magyar-amerikai viszony

Úgy tűnik, hogy az amerikaiakkal nem volt a történelem során sok pozitív tapasztalatunk. Az első világháború után az amerikai elnök után elnevezett wilsoni-pontok voltak azok, amelyek ideológiai hátteret biztosítottak országunk felszabdalásához – érdekes módon mintha azokat szinte csak a Magyar Királyságra alkalmazták volna. A második világháború sem volt sokkal szerencsésebb a viszony javításában, ugyanis a két nagyhatalom (német és orosz) közé szorított Magyarországnak esélye sem volt, hogy ne az egyik elnyomó hatalom befolyásolási zónájába kerüljön. Majd fordult a kocka és elérkezett 1956, amikor minden korábbi sérelmünket elfelejtettük volna, ha az Ausztriának megadott támogatáshoz hasonlóra érdemesnek találták volna a segítségre kiszolgáltatott országot,  és akkor talán ez a 40 évnyi lemaradás a nyugati szomszédunktól is jelentősen alacsonyabb lenne. De akkor az amerikai érdekeket közvetlenül nem is érintő Szuezi válság fontosabbnak tűnt – legalábbis kiváló ürügyként szolgált, bár a két esemény egymás kizárólagosságának magyarázatát azóta sem értem.

Az 50. évforduló

2006-ban, a választások után a forradalom 50. évfordulójára készülő országban történt valami, amely a történelem által terhelt magyar-amerikai viszony javításának lehetőségét hordozta magában. Ez pedig nem volt más, mint egy demokráciákban elképzelhetetlen esemény napvilágra kerülése, amikor az újrázó miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc egy párteseményen való beszéde – ahol tényszerűen elismeri, hogy hazugsággal csalták el az áprilisi választást – nyilvánosságra került.

Ekkor az amerikai adminisztráció dönthetett volna úgy is, hogy a hivatalosan vallott értékrendjének minden pontjával ellentétes beállítódású kormányfőnek – akinek az elzavarásán a történelmi áhítattal átitatott magyar nemzet döntő többsége igyekezett – elengedi a kezét, amivel a rossz hagyományokra visszatekintő viszonyt is új alapokra lehetett volna helyezni. De nem ez történt. Olyannyira nem, hogy az egykori állampárt utódja színeiben politizáló kormányfő, és a demokrácia amerikai típusú felfogása ismét összezárt.

Az eredmény, bár vérességében jelentősen elmaradt az ’56-os eseményektől, azért mégiscsak hasonlóképpen alakult. Az arcátlan csalás és hazugság révén felbőszült emberek tömegei az igazság helyett csak gumilövedéket, erőszakot és megfélemlítést kaptak.

1956.jpg

Október 23-a 2006-ban, a ‘demokratikus’ kormány regnálása alatt. Forrás: Wikipédia

Mivel ekkor még igen fiatal, lelkes és naiv voltam, állandóan böngésztem a nemzetközi beszámolókat, hogy milyen véleménnyel viszonyulnak a hazai eseményekhez – már csak azért is, mert a rendőri attaknak számos külföldi áldozata is volt -, de óriási meglepődésemre nem történt semmi. Vagy legalábbis ahhoz képest semmi, amilyen aggodalmak ma érkeznek a nyugati vezetőktől, médiumoktól a magyar demokrácia állapota miatt. Korábban elképzelhetetlen mértékű, államilag szervezett brutális agresszió folyt a jogosan felháborodott tömegek leverése és megfélemlítése miatt, de a szabad világ képviselői ezúttal kínosan némák maradtak.

gyurcsany

Azért persze nem mindenki, a humor forrása mindig az igazság. A képen látható szöveg: “Magyarország felkelései”. Forrás: 2.bp.blogspot.com

56 öröksége

A történtek minden logikával szembenő viszonyulására nem kínálkozik más magyarázat, minthogy a demokrácia – vagy amit az amerikaiak annak neveznek – nem a tettekben, hanem az érdekekben nyilvánul meg. Lehetett akármennyire is embertelen és zsarnok a rendszer hozzáállása, egy ‘jó’ tulajdonsága mindenképpen volt: az amerikai érdek maradéktalan teljesítése, akár a magyar kárára is (egyébként ennek ellehetetlenítésére is feltaláltak már, vagy inkább újra feltaláltak egy divatos megbélyegző szót, úgy hívják nacionalizmus).

Úgy tűnik, hogy a baloldal nem tud hogyan viszonyulni ’56 eszmeiségéhez. Sípszóval akarják ellehetetleníteni a forradalom méltóságteljes megemlékezését. 10 évvel ezelőtt a valódi demokráciát a kormányból mutatták meg, csőcseléknek nevezve az embereket, mára azonban nagyot fordult a világ: noha előre merem bocsátani, hogy a rendőrség ezúttal nem fog vérbe fojtani egyetlen tüntetést sem, de mindent el fognak követni annak érdekében, hogy az emberek tudatában valahogy mégis ez a kép alakuljon ki. Ennek teljesülését még az az apró tényező sem fogja zavarni, hogy még a szerepek is felcserélődtek. Így lesz a tüntetőkből randalírozó csőcselék helyett ezúttal az igazságot bármi áron kiharcoló nép, az erőszakot kerülő kormányból pedig az elnyomó diktatúra.

Ilyen körülmények között azt hiszem méltatlan (de legalábbis némiképp bizarr), hogy az ellenzék mindig ezt a napot találja legalkalmasabbnak soros összefogásának bejelentésére. Hiszen ez az összeborulás arról szól, hogy a szocialista utódpárt és az amerikai párti demokraták újra egyesítik erejüket a magyar szabadságért – de a történelem már többször megmutatta, hogy milyen következményekkel jár az a magyarok szabadságára nézve, amikor ők összefognak.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén