agitatio

kitekintés a világra

Címke: Ausztria

Európai változások: lassított folyamat

Érdekes hétvége volt december első vasárnapja az európai politikában. A téli szünet előtt még két fontos választást tartottak, amelyek eredményei felemásra sikeredtek. Az osztrákok végül a kialakuló trendek ellenére bizalmat szavaztak a liberális jelöltnek, ám az igazán fontos változások Olaszországban történtek, ráadásul jelentősen nagyobb mértékben, mint ahogy arra előzetesen számítani lehetett. Folytatódik tehát a politikai elit hattyúdala.

Mint az ismeretes, az olaszok a szenátus jogköreinek visszavágásáról szóló alkotmányos reformról szavaztak vasárnap, ami valóban nem könnyen értelmezhető kérdés, bár a liberális média szereti ezzel túlmagyarázni a kudarc okait. Pedig a voksolás valójában arról szólt, hogy menjen vagy maradjon-e Renzi kabinetje, a nemek győzelme esetére ugyanis a lemondását is előre belengette a kormányfő. A szavazók pedig úgy döntöttek, hogy óriási, közel 20 pontos előnnyel zavarják el a miniszterelnököt. És bár a referendum érvényessége nem volt korláthoz kötve, így is a szavazásra jogosultak 57,24%-a adta le voksát, ami erősíti a kormányfő elküldésének demokratikus üzenetét. Az eredmény nem lehet meglepetés, hiszen a reformterveket már megelőzte egy ‘munkaerőpiacot rugalmasabbá tevő’ intézkedés (érts: könnyebben lehet elküldeni a munkavállalókat), ami a magas munkanélküliséggel küzdő Olaszországban egy öngyilkos merénylettel ér fel. Ennek a ‘reform útnak’ a folytatásához szeretett volna most még több hatalmat a saját kezében összpontosítani, hát sok sikert, Matteo – mondhatnánk, ha már nem ismernénk a végeredményt.

Egy karrier vége

Két kérdés tartja izgalomban most a közvéleményt: az egyik az olasz kormány sorsa, a másik pedig az eurózóna jövője. Renzi lemondásával két megoldásra van lehetőség. Az egyik szerint egy új, technokrata vezető áll az ország élére – ilyennek tartják a jelenlegi pénzügyminisztert, Pier Carlo Padoant -, és így lényegében nem változna semmi, a másik forgatókönyv szerint viszont előrehozott választásokat tartanának Olaszországban, amelynek legnagyobb haszonélvezője a nemek kampányát is felkaroló, populistának és euroszkeptikusnak bélyegzett 5 Csillag Mozgalom.

Mivel azonban ez a párt többek között azzal tett szert hírnevére, hogy kiléptetné az olaszokat az eurózónából (kivezetnék az eurót, mint fizetőeszközt), nem csoda, hogy Brüsszel aggodalommal figyeli most az eseményeket, hiszen Olaszország Európa harmadik legnagyobb gazdasága.

A problémát tovább tetézi, hogy a teljes olasz bankrendszer forráshiányos – mintegy 360 milliárd eurónyi kölcsönt nem tudnak behajtani, ami azt jelenti, hogy minden ötödik kihelyezett hitel bedőlt az országban. A félelem alapja, hogy a reformkísérlet elbukása következtében beállt politikai bizonytalanság miatt a befektetők és hitelezők nem invesztálnak több pénzt a bankokba, amelyek viszont így bedőlnek, és magával rántják az egész gazdaságot. Megoldás lehetne a közpénzből történő bankmentés, ám mivel a 2008-as válság is ilyen elvek szerint történt – vagyis a károkat okozó bankokat az adófizetők pénzéből mentették meg -, ezért ez most nem túl népszerű konstrukció, nem beszélve arról, hogy az olasz államadósság 130%-os aránya mellett nem is tűnik realitásnak. Ráadásul idén olyan bankmentő szabályok léptek életbe, amelyek alapján a közpénzből finanszírozott bankmentésben minden befektetőnek és a betétesek egy körének is részt kell vállalnia. Mivel azonban az olaszoknál nagyon sok kisbefektető tartja bankpapírokban a megtakarításait, így nekik is részt kellene vállalniuk így ilyen akcióban, ami szintén nem örvendene nagy népszerűségnek manapság.

xxx Fotó: emaze.com

Az olasz gazdaság ez Unió lélegeztetőgépén. Kinek lehet érdeke ennek az állapotnak a fenntartása? Kép: emaze.com

Renzi – aki többször is minősíthetetlen módon kritizálta a magyar miniszterelnököt és bevándorlási politikáját – lemondása ellenére valószínűleg ugyanakkor tovább fog folytatódni ez az elitista reformirány, amely már idáig sem tudott megoldást kínálni a kihívásokra. Nem véletlen, hogy a teljes irányváltást sürgető 5 Csillag Mozgalom ennyire népszerű. A ő megoldási javaslatuk ugyanis merőben más. Az eurózónából történő kilépés során ugyanis meglenne a saját deviza leértékelésének eszköze, amellyel növelné a gazdaság versenyképességét, valamint csökkentené az euróban fennálló államadósság összegét. Ugyanakkor a fő hitelezők a görög adósságválság után nem szeretnének még egy nagy veszteséget elkönyvelni, ezért is támogatják a politikai eliteket, még ha azok megoldási kísérletei az olasz embereknek csak újabb terheket jelentenek.

Ezzel egyébként a teljes Európai Unió működésének fő mechanizmusa is tökéletesen lemodellezhető. A központosítás révén lehetőleg minél több hatáskört kivenni a tagország állampolgárainak kezéből, hogy a befektetők érdekei ne sérüljenek. Így viszont a kisemberek érdekei sérülnek, akik ráadásul nem csak egy pénzösszeget veszítenek el, hanem a megélhetésüket is, miközben nincs kihez fordulniuk védelemért, hiszen azt az általuk megválasztott kormány nyilvánvalóan nem teszi. Ennél jobb indokot nem adhatunk arra, hogy miért nem támogathatjuk az EU szuverenitáselvonó intézkedéseit. Tehát nem csak azért, mert a folyamat antidemokratikus, hanem mert szembemegy saját érdekeinkkel, és csak egy szűk klikk, az elitek pénzügyi érdekeit tartja szem előtt. Ez az a folyamat, amire most az olaszok nemet mondtak, és ezzel új reményt adtak a változásra.

Ausztria

Ugyanezen a napon Ausztriában is fontos, még ha nem is ennyire sorsdöntő választást tartottak. A sokadjára megismételt osztrák államfőválasztás nem hozott átütő sikert, amelynek okai között részben ott lehet a hosszan elnyúló kampány is, amely csökkentette a részvételi hajlandóságot. A májusi elcsalt szavazás után (legalábbis nehéz lenne másként értelmezni, hogy az Alkotmánybíróság visszaélések gyanúja miatt megismételtette a választást) az október 2-ára kiírt időpontot végül az osztrák kormány, a belügyminisztérium a ‘borítékok ragadására’ hivatkozva még későbbre tolta ki (vélhetően az akkori közvélemény-kutatások alapján számukra kedvezőtlen helyzet elkerülése miatt, hiszen Hofer szeptemberben még vezetett), így olyan kozmopolita ‘Európa-barát’ befogadó Zöld elnöke lett Ausztriának, akinek mindenki fontos, csak éppen az osztrákok nem. Hiszen a kampány során minden társadalmi csoportot megszólított, kivéve az osztrákokat. Erre utal az a kijelentése is, miszerint a ‘hagyományos’, vidéki osztrákok körében taroló FPÖ esetleges választási győzelme esetén nem lenne hajlandó kinevezni szabadságpárti kancellárt. Értik, a saját véleménye alapján döntene az osztrákok többségének akaratával szemben, nemes demokrata lélek.

Meghirdette ugyanakkor a bevándorlásbarát új Ausztria politikáját, pedig  már így is jelentős arányú bevándorlói közösségek élnek Ausztriában, akik főleg az iszlám világából származnak. Ezek az emberek annyira ragaszkodnak a nyugati sajtóban csak Szultánnak gúnyolt, és az emberi jogok egyik legnagyobb eltiprójaként számon tartott Erdoganhoz, hogy ha tehették volna, rá is szavaztak volna:

erdogan

Volt, aki Erdoganra szavazott. Kép: www.heute.at

Ami azért meglepő, mert a törököknek volt osztrák jelöltjük, aki az ő érdekeiket fogja képviselni a befogadóbarát Ausztriában, méghozzá az új elnök, Van der Bellen személyében:

van-der-bellen

A török nyelvű választási plakáton Van der Bellen látható, aki győzelmét többek között a török származású osztrák állampolgárok szavazatainak köszönhette. Kép: facebook.com

Úgy tűnik, hogy  bár elindult a változás folyamata, ami előbb-utóbb az egész politikai elitet maga alá fogja temetni, azért az is látszik, hogy ezek az eredmények nem jönnek maguktól, hanem keményen meg kell küzdeniük értük. Nyugati szomszédainknál most talán nem vették annyira komolyan a leckét. De van egy másik tanulása is a vasárnapnak: míg az egyik esetben éppen csak bejött, addig a másikban súlyos kudarcot vallott a saját nép érdekeivel szembeni kormányzás. Reméljük, hogy a jövőben már csak az utóbbi lehetőségre kell számítanunk.

Mit jelent ma a foci Magyarországon?

Akik az Eb-n nyújtott alázatos és káprázatos teljesítménybe – amelynek néplélekre gyakorolt jelentőségét a megbénult belváros is mutatja – is a politikát szeretnék belelátni, azoknak van egy rossz hírem: a sikert követően a kórházak helyén is stadionok fognak épülni, a keretbe csak Orbán jóváhagyásával lehet bejutni, a taktikai felállást pedig maga Habony Árpád mondja tollba.

A mai nap is a magyar válogatott Ausztria ellen kivívott győzelméről szólt. Ez képezte minden beszélgetés alapját és ezt harsogta a sajtó is, beleértve még a 444-et is – itt természetesen azért nem az óriási és hirtelen jött fociszeretetről van szó, hanem sokkal inkább az játszhatott szerepet a szerkesztési gyakorlatban, hogy a mindent átható eufória-vonatra ők is felszálljanak, ha már olvasóközönségük gyakorlatilag megszállta a 4-6-os vonalát.

De természetesen nem volt mindenkinek önfeledt a siker után érzett öröme:

“Egy meccset nyertek… ennyi…. szép és jó… de ez az eufória….”

“De az nem lehet, hogy Putyin elkezdte zsarolni az osztrákokat, hogy nem lesz gáz, ha a pincsije nem kap legalább egy győzelmet? Ez sokkal hihetőbb!”

“Ha kicsit kívülről nézi az ember, az EB eddigi legszarabb meccse volt, egy szörnyen gyenge osztrák csapat miatt. Ahhoz képest gyenge, amit mondtak róluk.”

“fizethetitek tovabb a stadionmaniat luzerek de orujjetek csak szanalom”

“Az EB-t nem nézem, mert nem látom a “nemzeti” foci értelmét…(mondjuk ha kiesik a magyar csapat akkor lehet jövök majd röhögni a kesergő jobbos csürhén :))) ennyi öröm nekem is jár :)) )”

És a sort még hosszasan lehetne sorolni. Hasonló logika mentén, de végre személyes tapasztalatom is volt a témában. Ma délután a véletlen folytán az egyik olyan kollégámmal ebédeltem, akivel korábban lényegében csak a köszönésre szorítkozott a kommunikációnk.

Amikor a kínos csöndet oldandó, feltettem neki a kérdést, hogy “na és mit szólsz a tegnapi meccshez?”, láttam az arckifejezésén az undort és az ilyenkor megszokott jolly joker hagyta el a száját: “nem szeretem, amikor a fociba belekeverik a politikát”. Eléggé tanácstalannak véltem, amikor szembesítettem vele, hogy igazából ő volt az, aki beemelte a politikát a beszélgetésünkbe. Majd jött a korrekció: “igen, de a vízilabda és az úszás”. Igen, ezek valóban fontos sportágak – bár ha emlékezetem nem csal, akkor mostanában az úszás ellen is keresztesháborút indítottak -, de koránt sem vonzanak annyi érdeklődőt, mint Európában például a foci vagy Amerikában a kosárlabda vagy a baseball.

Ne áltassuk magunkat, a fanyalgóknak nem az orbáni fociszeretet miatt derogál a labdarúgás, hanem amiatt, amit tulajdonképpen képvisel: alázat a felkészülésben, tisztesség a küzdelemben, dicsőség a győzelemben és méltóság a vereségben. Játékos elsajátítása az élet tanításainak, amely végén az egyének csapattá, a csapatok pedig közösségekké válnak.

És ha a kitörő eufóriára a 44 évnyi megvonás mellett egy másik magyarázatot is akarunk találni, akkor nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy mindez tíz nappal a trianoni tragédia emléknapja után történt, így azt hiszem ez valóban egy méltó eredmény az új kezdet hírnökéhez.

Őrségváltás Európában

Az ausztriai választások első fordulója váratlan meglepetést hozott – mármint a politikában járatlan személyek körében. A valóság ellenben az, hogy már a média és közvélemény kutatók által szándékosan alulbecsült, új irányt képviselő politikai pártok nyerik el hitelességükkel a legtöbb szavazó bizalmát. A győzelem ugyanakkor még ennek ellenére sem lehet biztos, hiszen következik a szokásos ‘demokrata’ csel, az egységfront. Bármit képesek megtenni, hogy az évtizedek alatt kényelmesre ült székük elvesztésével – és a vele esetlegesen járó politikai felelősségre vonással – ne kelljen szembesülniük.

Vasárnap Ausztria választott, méghozzá rekordmagas részvétel mellett. Az előzetes közvélemény-kutatásokkal szemben utcahosszal nyert a Szabadságpárt jelöltje, Norbert Hofer. Ekkora tévedés – miszerint a győztesnek gondolt Zöld Párti Alexander Van der Bellen közel 15%-kal kevesebbet, a jobboldali Hofer pedig majdnem ennyivel többet kapott a voksoláson – két lehetséges okra vezethető vissza. Teszem hozzá, mind a kettő súlyos csapás az eddigi kizárólagos és megkérdőjelezhetetlen demokráciafelfogásnak. Az egyik, hogy a közvélemény kutatók szándékosan elcsalták közzétett adataikat abban a reményben, hogy a szabadságpárti jelöltre, az esélytelenség okán majd emiatt kevesebben adják le voksukat. A másik, hogy az emberek bizalmatlanok és nem merték bevallani preferált jelöltjüket, félve az eddig egyeduralkodó liberális felfogás megbélyegzésétől.

Egyik kimenetel sem fest le túl reményteli képet a liberális demokráciák működéséről, de a történetnek van egy másik vetülete is: mégpedig az, hogy a régi, hagyományos pártokkal szembeni elutasítás elérte csúcspontját. Ez a kancellár egymással szembemenő kijelentései révén nem is tűnne túl meglepő fejleménynek – ti. a migrációs válság kezdetén olyannyira agresszív ‘humánus’ pozíciót vett fel, amiből a kihátrálás csakis arcvesztéssel járhat (emlékezetes a magyar miniszterelnököt bíráló szavai, majd azt követően a ‘kapuk oldalsó szárnyakkal’ már-már szállóigévé vált kijelentései) -, ha csak elszigetelt és nem pedig európai jelenségről beszélnénk. De az emberek és a politikai elit közötti különbség mára olyan mértéket öltött, hogy ahol választások vannak Európában, ott a jobbratolódás megkérdőjelezhetetlenné vált – nem véletlenül ódzkodnak a magyar kvótaügyi népszavazástól a brüsszeli bürokraták. A folyamat természetes, hiszen a meglévő, valós kihívásokra az emberek realista és nem idealista válaszokat várnak. És ez az, amit a liberalizmus természetéből adódóan képtelen megadni. Tudja ezt Merkel is, nem véletlenül törekszik rá, hogy a migrációval és a szabadkereskedelmi egyezménnyel kapcsolatos minden jogkört kicsavarjon a nemzetállamok hatásköréből és integrációs szintre emeljen, ezzel kész tények elé állítva az egyes országok polgárait, akik akkor már hiába is juttatnák szavazással érvényre akaratukat – szép kilátások egy olyan intézmény- és eszmerendszertől, amely a saját zászlajára tűzött demokratikus értékeket árulja el. 

Mindenesetre a reakciók azonnal megérkeztek, Németországban nem értik, hogy miért választottak ‘szélsőjobboldali’ jelöltet a ‘kis testvérek’, megkérdőjelezve ezzel az osztrák választók elsöprő többségének akaratát.

 

ausztira 2

Így nézett ki Ausztria a választások éjszakáján. (Forrás: madiner.hu)

Az ellehetetlenítés eszközei ismertek, ne legyenek kétségeink. Mivel egyetlen jelölt sem szerezte meg az 50%-ot, így az első két jelölt 4 hét múlva folytatja a második fordulóban. Az ellenzéki pártok egységfrontba fognak tömörülni, hogy így akadályozzák meg Hofer győzelmét. De a politikai matematika nem úgy működik, ahogy azt a politikusok szeretnék. A polgárok nem fognak csak azért beállni egy jelölt mögé, hogy a ‘kisebbik rosszat’ válasszák, így a 36%-kal szemben nem fog 64-et gyűjteni a másik jelölt, valószínűbb, hogy ebben az esetben inkább a távolmaradást választják, de egy ilyen tetemes előny ledolgozására már egy ilyen kényszerszövetség sem jelentene garanciát. Szokjunk hozzá a gondolathoz, Ausztriának egy nem csak szavakban szabadságpárti elnöke lesz és bár a pozíció inkább csak protokolláris jellegű, de a trend Európa számára biztató.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén