agitatio

kitekintés a világra

Címke: Brüsszel

Most kezdődik az igazi harc!

A magyar választásnak minden kétséget kizáróan európai jelentősége volt. Az első ütközet után tisztulni látszik a kép, világossá válnak az új frontvonalak és az új szereplők. A Soros György által diktált tempót Brüsszel magasabb fokozatba kapcsolta, de a történet nem úgy fog végződni, ahogy azt a bevándorláspárti politikai elit képzeli. A bevándorlás elutasításában fog egyesülni az új, demokratikus Európa. 

Csütörtök este érkezett a hír, hogy Soros György meghajol az újabb kétharmad előtt. Bár a Nyílt Társadalom Alapítvány (OSF) bezárja budapesti irodáját, azért még sincs túl sok okunk az örömre, ugyanis ugyanezen a napon fogadták el az Európai Parlamentben azt a javaslatot, amely szerint az Európai Unió anyagilag is támogatni fogja azokat a ‘civil’ szervezeteket, amelyek elkötelezett hívei a bevándorlásnak, valamint az ún. nyílt társadalom eszméjének. Mindezt három nappal Soros György brüsszeli látogatása után – csupán csak ekkora befolyása van a milliárdos spekulánsnak az európai politikára.

Így tehát ne gondoljuk azt, hogy Soros egy percre is feladta volna nagyszabású, egész Európa arcát átszabni kívánó tervét, csupán a háttérbe szeretne vonulni, átadni a stafétát a hivatalos politikusoknak. Ez a szerep pedig nem másra hárul, mint a franciák villámkarrierű szépfiújára, a valaha volt legnépszerűtlenebb elnökre, Emmanuel Macronra. És ő nem is késlekedett sokat, egy nappal Soros látogatása után kijelentette, hogy Európában polgárháború dúl. Az ember azt gondolná, hogy végre észbe kapott a gallok bölcs vezére, de a történet folytatása nem teljesen összeegyeztethető a józan ésszel, ugyanis – kapaszkodjunk meg! – a polgárháború nem az európai őslakosok és a beilleszkedésre soha a legkisebb hajlandóságot sem mutató muszlimok között zajlik, hanem az európai nemzetek között. Ahogy ő fogalmaz: “Érezhető az illiberalizmus iránti lelkesedés, és folyton növekszik”. 

Az világos, hogy a Fidesz újabb kétharmados győzelmének híre az Élysée-palotáig is eljutott, amitől az újabb sztrájkokat kiváltó reformokat fontolgató Macronnak érezhetően megremegett a keze. Azonban ezúttal ez az ijedtség kiváló helyzetfelismerést okozott nála, ugyanis a magyar modellre egyre nagyobb kereslet mutatkozik. Azonban ha képes ennyire pontosan értékelni, akkor talány, hogy vajon miért nem jut el az azt kiváltó okok felismeréséig. Hiszen a napnál is világosabb: a Fidesz népszerűségét az őszinte és nyílt beszéde adja, amelytől igencsak elszoktak Európa politikai korrektségének vesztegzárában szocializálódott társadalmai. Ha úgy tetszik, a Macron által vizionált polgárháború kiváltó oka ő maga, illetve a hozzá szorosan kapcsolódó politikai elit, amely egyszerűen képtelen elfogadni azt a tényt, hogy egy demokráciában a hatalom a néptől ered. Magyarországon pedig a nép döntött, méghozzá fölényesen, amely olyan kristálytiszta üzenetet közvetített, amelyet többé nem lehet szőnyeg alá söpörni bármiféle légből kapott, idegengyűlölettel és demokráciaellenességgel összefüggő, tartalom nélküli nagy szólamok vég nélküli ismételgetésével.

De az elnök természetesen abban is óriásit téved, amikor a két, egymással kétségtelenül szemben álló tábort úgy akarja beállítani, mint a demokraták küzdelmét az antidemokraták ellen – illetve nem is téved olyan nagyot, csak éppen pontosan fordított előjellel, mint ahogy ő azt képzeli, hiszen az igazi demokraták az általa lekezelően csak ‘populistának’ bélyegzett oldalon állnak.

Azonban a legnagyobb tévedése az, amikor azzal az idejétmúlt elképzeléssel próbálja bizonygatni a liberalizmus szükségességét, ami egyébként az Európai Unió alapgondolata is volt. Vagyis ha Európa nemzeteit egy nagy, nemzetek fölött álló szervezet hálója alá sikerül bevonni, akkor nem lesz több háború. Ez az elmélet békeidőben kiválóan működött, ám az első kihívások alkalmával a gyakorlat ismét rácáfolt az elméletre. Először is a békét a jólét garantálta, amely megóvása érdekében állt minden tagállamnak, valamint a NATO katonai szövetsége a külső ellenséggel szemben is megvédte az egyes országokat. De mi történik akkor, ha egy belső ellenség intéz támadást ellenünk? Az amerikai hadseregnek nem okozott problémát Irak katonai legyőzése, de a gerilla harcviseléssel szemben tehetetlen maradt. Európának ugyanezzel a kihívással kell szembenéznie: vélhetően egyetlen olyan nagyhatalom sincs, akivel szemben közös erővel ne lehetne sikeresen fellépni, de mi van akkor, ha a frontvonalak a hátországban húzódnak? Nem lehet minden állampolgár mellé rendőrt állítani.

A másik cáfolat Macron elképzelésire nem társadalmi, hanem sokkal inkább gazdasági eredetű volt. A 2008-as válság eszkalálódása bebizonyította, hogy a híres nagy európai szolidaritást a pénz kérdése mennyire gyorsan felül tudja írni. Emlékezzünk csak a bajba jutott görög gazdaságra, amely héroszi küzdelmet vívott a túlélésért a legnagyobb európai nemzetállam, Németország ellen. Ha bárkinek is kérdéses lett volna az ütközet kimenetele, annak csak egyetlen kérdést tennék fel: emlékszik még valaki Alexis Ciprasz nevére?

Mindebből az következik, hogy ha nem egyenlő rangú feleket terelünk egy óriási szervezetbe, akkor józanul gondolkodóként nem várhatjuk el, hogy a legerősebb majd önként lemond befolyásáról – éppen ellenkezőleg, ilyen esetben az országok felett álló szervezet nem lesz más, mint a legerősebb tagállam hatalmának kiterjesztése.

De nemcsak az Európai Unió jelenét mérte fel rosszul, hanem annak jövőjét is. Ugyanis a nemzetállamok nem egymás vetélytársai, hanem sokkal inkább szövetségesei lesznek a közös ellenséggel, az őket eltörölni akaró liberalizmussal, és az ennek eszközeként használt bevándorlással szemben.

Éppen ezért véleményem szerint Macron óriási taktikai hibát követett el, amikor azt találta mondani, hogy “egyetlen, Orbán Viktor által vallott értéket sem tartok a magaménak”, ugyanis ezzel az idézetével a miniszerelnök ellenpólusaként helyezte fel magát Európa politikai térképére. Legkésőbb 2019 májusában megtudjuk, kinek volt igaza.

Értelmezési háború

Véget ért a népszavazás, lezárult egy korszak – gondolhatnánk, de az igazán izgalmas verseny még csak most következik: kinek az értelmezését fogadja el jobban a közvélemény? A kormány elsöprő győzelmét vagy az ellenzék érvénytelenségét? És vajon mekkora jelentősége van egy olyan népszavazás érvényességét fókuszba állító kérdésének, amelyről – az alkotmánymódosítástól eltekintve – a kormány a parlamenti többség birtokában egyébként is dönthet?

Ami minden értelmezési küzdelem esetén megspórolhatatlan előzmény, az a politikai elemzés – ugyanis ez alapján fogják a pártok is meghatározni kommunikációs stratégiájukat. Mivel én is valami hasonlóra szeretnék vállalkozni az alábbiakban, ezért gyorsan essünk is túl rajta. A népszavazást megelőző napokban a közvélemény-kutatások az érvényességi küszöb körüli, némiképp az alatti részvételt jósoltak (itt mindig hozzáteszik, hogy a tényleges szavazók száma aztán valamelyest mégis kevesebb, mint amennyi korábban a kérdezőbiztosok kérdéseire igen választ ad). Ez nagyjából be is jött, így ennek a megbízhatónak tűnő előrejelzésnek a birtokában a kormány is inkább a válaszok megoszlásának alakulását hangsúlyozta elsősorban. Ez teljesen érthető volt az ő részükről, bár én személy szerint már sokkal korábban egyértelműsítettem volna, hiszen a vasárnapi szavazást nem klasszikus népszavazásnak, hanem sokkal inkább egyfajta új politikai irányvonal melletti kiállásnak tekintem, ahol az eredmény fontosságát nem az adja, hogy éppenséggel 49 vagy 51% adta le a voksát, hanem hogy milyen irányba teszi mindezt. Ha a kormányzat eredeti szándékának szemüvegén keresztül vizsgálom a szavazás eredményeit, akkor egyértelmű a siker. Mintegy 3 282 928 ember jelentette ki egyértelműen, hogy elutasítja a jelenleg regnáló uniós vezetés bevándorlási politikáját, ami igen impozáns eredménynek tekinthető – nem véletlenül használta a miniszterelnök azt a szófordulatot, hogy “a fegyver elég erős lesz Brüsszelben is”.

Ügyesen fogalmazta meg a kormány továbbá a népszavazáson feltett kérdést is, hiszen az “Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” kérdésre jó érzésű ember könnyebben mond nemet, mint igent. Nem is csoda, hogy az ellenzék soraiban kezdetben órási volt a zűrzavar. A kérdésre leginkább még a Fodor Gábor-féle liberálisoknak volt következetes válaszuk, ők az igen mellett kampányoltak. Amellett, hogy az 1,66%-ukra annyira büszkék azért nem lehetnek, de ők legalább bizonyíthatóan a liberálisok szavazótáborát  jelentik. Szintén mérhető adat aztán még a Kutyapárt érvénytelen szavazásra való felszólítása is, ők összesen 6,27%-ot értek el – bár ebből még lejönnek a nem szándékosan érvénytelen szavazatok is. És természetesen ott vannak a távolmaradásra felszólító ellenzéki pártok is – vagy ahogy ők hívják, a bojkottálók -, akik szintén a saját győzelmükként  könyvelték el a népszavazást, hiszen ők kampányoltak a távolmaradás mellett, így aki nem ment el szavazni – az a 4 680 079 ember – mind az ő szavazóbázisukhoz tartozik. Na most azon kívül, hogy ez mekkora ostobaság, sokkal inkább érdemes a kommunikációjukat és az eredmények elemzését megfigyelni. Az kétségtelen, hogy győzelemként értékelték a szavazást, de vajon valóban nevezhetik annak? A Fidesz 6 évnyi kormányzás után, a választások előtt másfél évvel, soha nem látott mértékű bázist tudott mozgósítani – hozzáteszem rekord mértékű kampánnyal -, amivel több mint egy millió fővel szélesítette potenciális szavazói számát, addig az ellenzéknek tényleg annak kellene örülnie, hogy üzeneteivel egyetlen választópolgárt sem tudott szavazásra bírni? Félreértés ne essék, ez nem azért nonszensz, mert a magát ‘demokratikus’ ellenzéknek beállító törpepártok összessége egy szavazástól való távolmaradásra szólított fel, hanem mert másfél évvel az országgyűlési választások előtt egyetlen szavazót sem sikerült az urnákhoz szólítaniuk, hiszen még csak alternatívát sem voltak képesek mutatni. Mégis melyik stratéga gondolta azt, hogy az emberek képesek elhinni egy ilyen zéró mozgósítóképességű, vízió nélküli formációról, hogy kormányzóképes lehet egyáltalán bármikor a jövőben?

Nincs tehát okuk az ünneplésre, de az eredményeknek a Jobbik sem örülhet különösebben. Ők, akik retorikájukban már annyiszor megvédték az országot a zsidóktól, cigányoktól, pirézektől, bevándorlóktól, miért nem buzdítottak szavazásra? Lehet, hogy azért, mert Vona Gábor valóban komolyan gondolta, hogy “az iszlám az emberiség utolsó reménye”? Talány. Az viszont biztosnak látszik, hogy a nagy néppártosodásban már eddig is 400 000 szavazót vesztő párt ezúttal is rossz lóra tett, így hát nem kell majd csodálkoznia, ha a szavazói a szavak helyett a tettek embereit tüntetik ki bizalmukkal. Mindenesetre valószínűleg az sem tett jót a pártelnök hitelességének, hogy először nem állt be a ‘nem’-ek mögé, majd az érvénytelenség hangsúlyozása után azt hangoztatta, hogy Brüsszel a jogilag érvénytelen népszavazást kegyetlenül fel fogja használni Magyarország ellen. Nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni, de a pártelnök öröme miatt ez az összefüggés azért többnek tűnik a véletlenek furcsa egybeesésénél.

Értelmezési verseny

Az már nem újdonság, hogy a belpolitikában mindenki próbálja a saját javára fordítani a kialakult helyzetet, ám ami ennél sokkal érdekesebb, hogy ez a játszma immár a nemzetközi színterekre is kiterjedt. Jellemző volt a vasárnapi eredmények tükrében is, de jellemző volt a Clinton-Trump vita után is, amikor is a vita győztesének kiderítésére irányuló kérdésére a rendező CNN-en kívül az összes jelentős hírportál online szavazásán Trump került ki győztesként. Mégis hogyan lehetséges ez? Ennyire ragadós lenne a magyar példa, vagy mi lehet az oka, hogy ennek a korábban elképzelhetetlen, két egymásnak ellentmondó alternatív világ szemüvegén keresztül láttatják a világpolitika eseményeit? A választ biztosan nem tudhatjuk, de az látszik, hogy a változás azt jelenti, hogy a korábban hegemón helyzetben lévő liberális értelmezés most kapott egy erős kihívót a jobboldalról. Egy olyat, aki már nem hajlandó olyan ideológiai szintű nyomás előtt meghajolni, mint hogy nem léteznek no-go zónák. És ennek az úttörő harcnak európai éllovasa éppen az az Orbán Viktor, akinek szemléletváltó forradalmának belpolitikai kerékkötői az otthonmaradás kicsinyes eszközeivel próbálják gáncsolni korszakalkotó munkáját, mivel nyilvánvaló, hogy a kérdésben megoldást már régóta nem tudnak mutatni. Láthatjuk, hogy az igazi vesztes tehát nem a kormány, hiszen ő a tőle elvárttól is jóval több embert tudott megszólítani, hanem az ellenzék, akinek egész egyszerűen hiányoznak a szavazói. Találónak vélem azt a hasonlatot is, amikor az uniós csatlakozással állította párhuzamba a ‘nemek’ számát, hiszen a helyzet most is hasonló: ugyanúgy a jövőbeli életmódunkról mondtunk véleményt, ám a tét ezúttal még nagyobb volt, hiszen egy egész kontinens izgult értünk.

Miért fogok nemmel szavazni?

Gyakran felhozott érv a népszavazással szemben, hogy nincs értelme, hiszen a kérdésről az országgyűlés saját hatáskörben is dönthet. Valóban, ha ezen a kormányon múlik, akkor biztosan nem lesz kényszerbetelepítés Magyarországon. A szavazás tétje éppen ezért sokkal nagyobb: milyen lesz a jövő Európája.

Augusztus van, a nyári uborkaszezon utolsó hónapja. Azt gondolnánk, hogy még legalább fél hónapunk van kiélvezni a gondtalan hétköznapokat, de ez most más. Érződik a mindent átjáró feszültség. Nem is véletlen, hiszen a népszavazási kampány lassan az utolsó felvonásába fordul, ilyenkor kell csak igazán rákapcsolni és egy nagyot hajrázni, pont mint az olimpián. Az indokoltnál nagyobb feszültség oka az óriási tét. Népszavaztunk mi már a Munkásőrség megszüntetéséről, az MSZMP vagyonelszámolásáról, a vizitdíj visszavonásáról, vagy éppen a csúfos végű kettős állampolgárságról. Önmagában mindegyik nagy jelentőséggel bírt az ország ügyeire, de ez most más. Ezúttal a következmények nem csak a mi életünkre lesznek hatással, hanem egy kontinens, a vén kontinens jövőjére is. Ennek megfelelően történelmi a felelősség is.

A brüsszeli bürokraták és a hazai ellenzék mindent bevet, hogy megpróbálja elbagatellizálni a népszavazás jelentőségét, mondván, hogy csak 1300 emberről szól, a népszavazásnak nem is lehetnek jogi következményei és még sorolhatnám a szebbnél szebb magyarázkodásokat. A valóság azonban – ahogy mindig lenni szokott – egészen más. Azért bírálnak egyre élesebb hangon, fenyegetőznek kötelezettségszegési eljárással, szerződések alapján a számunkra biztosított források megvonásával, extra sarc kivetésével, mert félnek. Pontosan tudják, hogy mekkora jelentősége van a magyar népszavazásnak. Ugyanis ez lesz az első alkalom, amikor a nép elmondhatja véleményét a politika irányáról – furcsa is lehet a demokrácia alapszabálya a soha senki által meg nem választott vezetők számára. És ha a magyar nép október 2-án bölcsen dönt, akkor az dominóhatást fog kiváltani Európa többi országában is. Igen, azokban is, ahol a demokráciát ünnepelve mutogatnak Magyarországra, de saját népük nem meri felemelni szavát a véleménydiktatúra miatt. De egy szavazás az más. Az titkos. Ott senki sem tilthatja le a hozzászólásokat, véleményeket. Nem vihet el a rendőrség a szabadság meggyalázásaként értelmezhető politikai korrektség okán. Nem, a népszavazás a szabadságról szól, a demokrácia ünnepe. Most a szabadságunkról és a biztonságunkról fogunk szavazni. Arról, hogy bekövetkezik-e egy olyan szemléletváltás Európában, ahol egy igazi demokráciához illően az emberek véleménye alapján hozzák meg a döntéseket, vagy marad az önpusztító ideológiát követő irány, ahol a pénz oltárán ezer ember élete is bármikor feláldozható. Ez az, amit valójában meg kell üzennünk Brüsszelnek!

 

Az MNB és a közpénz

A média érdeklődésének középpontjába a MNB és annak gazdálkodása került. No persze nem azért, mert bármi törvényelleneset, vagy netalán gazdaságilag kedvezőtlen tranzakciót hajtott volna végre, hanem éppen ellenkezőleg: a korábban a világválságból is sikeresen talpra álló gazdaság menedzserét, Matolcsy Györgyöt kezdték ki, tulajdonképpen a Nemzeti Bank jövedelmezősége okán.

Az elmúlt napok eseményei az MNB körüli botrányoktól voltak hangosak. Úgy is mondhatnánk, hogy a média liberális fele össztüzet zúdított Matolcsy Györgyre a jegybank által kezelt pénzek felhasználási módja miatt – az alapítványok közel 280 milliárdos vagyonának elenyésző részét, 5 milliárdot fordították haverinak minősített cégek támogatására, a vagyon többi részét, mintegy 86%-át a biztos befektetésnek tekinthető állampapírokba forgatták, a maradékot pedig ingatlanokba fektették.

A cél világos: az államadósságot finanszírozó nagy intézményi hitelezők kiváltása. Bár nem piaci alapú, de ilyennek számított az IMF is. Csakhogy, ez a pénz sem volt ingyen. Az ára – a kamatokon túl -, hogy a hitelért cserébe beleszólt az ország működésébe, megkötötte kezünket és végső soron elvette szuverenitásunkat. (Egyesek talán még emlékeznek arra a drasztikus, fűnyíróelvű kiadáscsökkentésre, ami Bajnai-kormány egy éves regnálási ideje alatt fennállt.)

De a legnagyobb probléma – bármilyen furcsán is hangzik ez – nem a megszorító intézkedésekkel összefüggésben volt, hanem a mozgástér csökkentésében. Gyakorlatilag egy olyan állapot fenntartását kívánták ezzel elérni, ahol teljesen mindegy, hogy ki a kormányzó párt, a döntések meghozatala az adósságon keresztül az ő kezükben van. A kormányra kvázi bábként tekinthetünk, aki nem az őt megválasztó polgárok érdekében cselekszik, hanem csupán szolgai módon teljesíti gazdái parancsait. Ezért érkezett annyi támadás Brüsszel felől, mert egy demokratikusan, a szavazók elsöprő többségével megválasztott kormány úgy döntött, hogy minden erejét összeszedve megpróbálja ledobni az elődei által önként viselt rabláncot, és ezért zúdul most is támadás az ezt a folyamatot akkor még nemzetgazdasági miniszterként levezénylő jegybankelnökre. Az intézkedéseknek köszönhetően ma nem szólhat bele a világ pénzügyi vezetése az ország belügyeibe, amely hatalom egyébként az EU integrációjának fokozásában érdekelt, hogy az állampolgárok akarata helyett a pénz diktáljon. Hasonló folyamat zajlott le néhány napja Ausztriában, ahol az EU-ra kritikai szemmel tekintő FPÖ megnyerte az elnökválasztás első fordulóját és utána azonnal támadás érte immáron az osztrák társadalom jelentős többségét.

Az államadósságról

“Az államadósságot nem visszafizetni kell, hanem számon tartani” – tartja a közgazdász vicc, de az a jó vicc, aminek a fele igaz. Jelen esetünkben azért nem kell visszafizetni, mert a magyar államadósságot nem is lehet visszafizetni. Érdekes lehet a kérdés, hogy miért ad valaki kölcsön egy olyan országnak, akiről tudható, hogy nem képes azt visszafizetni. Azért, mert az államadósság finanszírozása elsősorban nem az üzletről szól, hanem a befolyásszerzésről – az állampapíroknak a legalacsonyabb a jövedelmezősége a pénzügyi instrumentumok közül. A magas államadósság révén képesek irányítani országokat. Példa erre nálunk az IMF, vagy napjainkban Görögország viszontagságos esete.

De hogy lehetséges az, hogy egyes országok elképesztően magas államadósság mellett is gazdaságilag sikeresek tudnak lenni? Japán GDP-hez viszonyított államadóssága lassan eléri a 230%-ot (!) – Magyarországon ugyanez az arány 76,9% – és mégis a világ egyik legfejlettebb és leggazdagabb országa. Úgy, hogy az állampapírok döntő többsége a lakosság kezében van, akik a pozíciójukat nem befolyásszerzésre akarják felhasználni, vagy legalábbis oly módon, hogy a kormányzat ebben a modellben kénytelen az állampolgárok kegyeit keresni, hiszen ők finanszírozzák a költségvetést.

Monetáris finanszírozás

Magyarország jelenleg még nincs abban a helyzetben, hogy a polgárai által finanszíroztassa működését, így ha ki akar szabadulni a 21. századi gazdasági gyarmatosításból, akkor alternatív megoldások után kell néznie. A botrány kapcsán szintén felemlegetett vád a monetáris finanszírozás, vagyis hogy a jegybank pénzt nyomtat, hogy abból finanszírozza az államot. Ez azért jelentene problémát, mert ha a jegybank adhatna pénzt az államnak, akkor a kormánynak nem állna érdekében a kiszámítható költségvetés, mert a pénznyomtatás révén gyakorlatilag korlátlanul állna rendelkezésre fedezet a hiány ellentételezésére.

Igen ám, de ma Magyarországon fegyelmezett a költségvetés, alacsony a hiány, csökken az államadósság – nekünk vannak az egyik legjobb makrómutatóink Európában. Tehát a jegybank nem esztelenül pótolja a kormányzati költekezést és nyomtatja a pénzt, hanem szigorú ellenőrzés alatt tartja azt. Ne feledjük, hogy a kifogásolt pénznyomás legfőbb jele – éppen a folyamatosan növekvő, forgalomban lévő pénzmennyiségből adódó leértékelődés – az infláció. Ma Magyarországon 0,9 % az infláció, alacsonyabb, mint eddig bármikor.

(Más kérdés, hogy az amerikai jegybank szerepét betöltő FED is pontosan ugyanezt csinálta, amikor a pénzügyi lazítás keretein belül bejelentette, hogy nagyon sok állampapírt fog vásárolni, amivel lenyomta az államkötvények hozamát, aminek révén olcsóbban tudta finanszírozni magát az USA. De nagyon sok olyan intézkedés van még a világon, amelynek demokratikus voltát nem az határozza meg, hogy mit tesznek, hanem az, hogy ki teszi.)

Függőség vs. Függetlenség

Egy ország irányítása fölötti ellenőrzés megszerzésére az államadósságon túl más lehetőség is kínálkozik, és ez az ideológiai nevelés. Úgy is mondhatnám, hogy az államadósság a fegyver, amely gúzsba köt, de a liberalizmus az eszköz, amely lebontja önvédelmi mechanizmusunkat. Hiszen a gazdasági gyarmattartás mit sem ér, ha az emberek tudnak róla. Az a legjobb, ha mindezt önként vállalják, mert akkor nem kell tartani a lázadástól. A régi gyarmatbirodalmak is azért omlottak össze, mert a gyarmatosítottak a saját bőrükön tapasztalták a gyarmatosítok elnyomását. Manapság ez sokkal humánusabban történik és a birodalmak helyét is átvették a nemzetközi vállalatok.

Éppen ezért nem meglepő, ha a nemzetközi érdekcsoportok által irányított média támadást indít minden függetlenedési kísérletre. A feladatukat persze ezen az eseten kívül is mindennap ellátják, hiszen mézes-mázas ideológiákon keresztül akarnak irányítani minket – ez sokszor már odáig fajul, hogy a nemzet a saját érdekét is háttérbe szorítja, mert elhiszi, hogy jó lesz neki, ha nem a saját sorsa kovácsa, hanem egy nagyobb, hatalmas erő feltétel nélküli kiszolgálója. Ideológián keresztül irányítanak bennünket, és aki elbagatellizálja ennek jelentőségét és hatékonyságát, az emlékezzen arra, hogy a nácik is egy ideológián keresztül vettek rá tömegeket a népirtásra.

Demokrácia vagy jólét?

A liberális demokrácia ideológiája a nácizmus ellenideológiája. Nem is lehet más, hiszen annak megfékezésére jött létre hovatovább az alkotmánybíróság is, amely céljait tekintve a garancianyújtás letéteményese, hogy a jövőben ilyen semmiképp se történhessen. De ennek hatására nyert egyre nagyobb szerepet többek között az emberi jogok kérdése is.

Nem tűnik ellentmondásnak a bekezdéscímben feltett kérdés – hiszen nem is az -, inkább csak a prioritások között állítana fel egy rangsort, hiszen végső soron mi is a célunk? Hogy jólétben éljünk – legyen az bármilyen rendszerben – vagy mindenképp liberális demokráciában, függetlenül jólétünktől és boldogságunktól?

Attól, mert ez a jelenünk, ebbe születtünk, ne gondoljunk, hogy nincs a liberális demokráciánál jobb életfeltételeket kínáló rendszer. Mint ahogy azt a történelem már bebizonyította, az élet a folyamatos fejlődésről szól, mindig jön valami új, valami jobb – igaz, az akkori hatalom birtoklói tűzzel-vassal üldözték is őket, vagyis nincsen új a nap alatt. A veszélyekkel dacolva mégis rengeteg újító vitte győzelemre a régi, uralkodó rendszerek elleni küzdelmet, aminek következtében az elavult közhiedelmek fölött eljárt az idő így kerülve a történelemkönyvek oldalaira – most a liberalizmuson a sor. A tömeges migráció, mint ahogy minden veszély – éppen ezért lehetőség is egyben. Európa utolsó lehetősége, hogy kiszakadjunk ebből diktatórikus, elnyomásos rendszerből és áttérjünk végre a szabadságra. De nem a szabadságot az anarchiával keverő szemléletre, hanem a felelősségteljes és emberhez méltó szabadságfelfogásra. Ez az, amit illiberális demokráciának nevezünk – és ami a liberális ellentettje, az szükségszerűen mindig nagyobb szabadságot jelent.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén