agitatio

kitekintés a világra

Címke: EU

A Nagy Blöff

Az EU soros elnökségét betöltő Ausztria kancellárja hétfőn találkozott az európai bevándorláspárti erők arcával, Emmanuel Macronnal. A megbeszélés utáni sajtótájékoztatón arról beszéltek, hogy mind a ketten egyetértenek a külső határellenőrzés megerősítésében, és abban, hogy a bevándorlók országaiba közvetlenül vigyék el a segítséget. De vajon tényleg akkora pálfordulás történt, hogy már a francia elnök is azt akarja, amiről Magyarország három éve folyamatosan beszél?

A válasz röviden természetesen az, hogy nem. Nagyon nem. Pontosan ugyanazt akarják, amit idáig, csak a közeledő EP-választások és csökkenő népszerűségük miatt új eszközökhöz kellett nyúlniuk, amelyben úgy tűnik, hogy kiemelt feladatot szánnak a kezdetektől fogva ‘bevándorlásellenes’, és ezáltal még nem hitelvesztett Sebastian Kurznak.

Azt érdemes látni, hogy Macron egy újonnan létrejött mozgalom vezéreként lett francia elnök, emiatt egyaránt vannak baloldali és jobboldali szavazói is, akiket a kampányban egyszerre kell kielégíteni. Mivel az alapvető politikai törekvését már többször kinyilatkoztatta, vagyis, hogy ő ‘Orbán Viktor ellenfele’, így nem lehet kétséges, hogy elkötelezett a bevándorlás mellett. Azonban ahogy Európában, úgy Franciaországban is egyre többen nézik aggodalommal a bevándorlással összefüggő nehézségek növekedését. Ráadásul ezeknek az embereknek egy jelentős része Macron szavazója, akiknek voksaira számít a májusi választásokon is. Ahhoz, hogy ne veszítse el őket, kedvezményeket kell tennie a számukra is. Olyan kedvezményeket, amiktől eloszlik aggodalmuk a bevándorlás további veszélyeitől. Emlékezzünk, hogy Macron a kezdetektől fogva kettős beszédet folytat, mert amíg folyamatosan a bevándorlás támogatása mellett érvel, addig a francia-olasz határ a mai napig le van zárva.

Hogy ezt az ellentétet feloldja, és hogy egyszerre kedvezzen a bevándorláspárti és bevándorlásellenes szavazóinak is, ugyanehhez a kettős beszédhez nyúl. A probléma leginkább abból ered, hogy míg a bevándorláspártiak igényeit teljes mértékben kiszolgálja, addig a bevándorláselleneseknek tett gesztusok inkább csak retorikai természetűek. Ilyennek számít egy hivatalosan bevándorlásellenesnek titulált politikussal való mutatkozás, valamint az olyan dolgokról való beszélés, mint hogy meg kell védeni a külső határokat, és hogy a segítséget kell odavinni a problémás országokba. Hogy a külső határok védelme alatt mit kell valójában értenünk, azt pont a Sargentini-jelentésről való szavazás napján mondta el Angela Merkel német kancellár.

Ne legyenek kétségeink: nem azért akarják elvonni tőlünk a határfelügyelet jogát, mert képtelenek vagyunk megvédni azt, hanem pont azért mert nagyon is meg tudjuk védeni. Az külön pikáns, hogy mindezt a 'szolidaritás' jegyében tennék.

Ne legyenek kétségeink: nem azért akarják elvonni tőlünk a határfelügyelet jogát, mert képtelenek vagyunk megvédni azt, hanem pont azért mert nagyon is meg tudjuk védeni. Az pedig különösen pikáns, hogy mindezt a 'szolidaritás' jegyében tennék.

Közzétette: Kimondjuk – 2018. szeptember 17., hétfő

 

De lényegében ugyanez hangzott el a Macron-Kurz találkozón is, amikor mindketten kijelentették, hogy támogatják az Európai Bizottság javaslatát a Frontex európai határ- és partvédelmi ügynökség megerősítésére, a jelenlegi 1.500 fős létszám 10.000 fősre való bővítésére. Kurz még azt is hozzátette mindehhez, hogy egyes országokat, akik kicsit szkeptikusabbak ebben – itt Magyarország kivételével Spanyolországot, Olaszországot és Görögországot említette – meg kell győzni. Ez összefüggésben áll Merkel szavaival, amelyek a nemzeti szuverenitás csorbításáról szólnak.

A jövő forgatókönyvei

Nem tudok jósolni a kristálygömbömből, de jelenleg minden jel abba az irányba mutat,  hogy a brexit miatti kiválással továbberősödő francia-német tandem új törésvonal kihasználásával akarja bebiztosítani hatalmát. Ez pedig nem más, mint a bevándorláshoz való viszonyulás kérdése. Az látszik, hogy ebben a kérdésben a baloldali tömb a liberálisokkal és zöldekkel kiegészülve összezár, azonban a néppárt eléggé megosztott. Egyes, főleg északi országokból származó képviselői támogatják a bevándorlást, míg a keleti és déli országok képviselő inkább ellenzik azt. Ezt a megosztottságot kihasználva Macron a saját országában is sikeres recept szerint vonzana el papíron konzervatív képviselőket a jobboldaltól, hogy politikai ambíciói utolsó akadályát, az Európai Néppártot is elhárítsa az útból. Ha sikerül a néppártból képviselőket a saját mozgalmának megnyernie, akkor az utolsó olyan tényezőt is sikerül kiiktatnia, ami a szorosabb európai együttműködéséről alkotott képére – nevezzük mondjuk Európai Egyesült Államoknak – veszélyt jelenthet.

Azonban a bevándorláspárti erők mögött sem ostobák állnak, így pontosan látják, hogy önmagában a ma érvényes felosztás szerinti képviselők megnyerésével még nem érhetnek el többséget, főleg ha a bevándorlásellenes erők is egy egységkoalícióba tömörülnek, hiszen májusban jönnek a választások. A kampány központi eleme már ma is világosan látszódóan a bevándorlás kérdése lesz, így ha ők teljes mellszélességgel beleállnának a bevándorláspártiság oldalára, akkor annak katasztrofális eredménye is lehetne az ő számukra nézve. Éppen ezért szükséges átvenni a kezdeményezést és a téma meghatározását a saját térfelükön tartani. Mivel azonban 2015 óta a bevándorlás pártján állnak, és ugyanettől az időponttól kezdve a magyar miniszterelnök képezi az ellenpólust, így hirtelen bevándorláskritikussá arcvesztés nélkül nem lehet válni, főleg ha a választás utáni politikával önmagukkal kellene szembemenniük, hiszen az intézkedéseik továbbra is azt fogják támogatni.

Ennek megvalósításához le kellett igazolniuk egy kezelhető, és a válság kezdete óta bevándorláskritikus politikust. Mivel az újonnan megválasztottak közül az olasz kormány és a cseh kormány is komolyan gondolja azt amit mond, kézenfekvőnek tűnt a németek érdekekre mindig is fogékony osztrák kancellár ‘felkérése’ a feladatra. Így esett a választás Sebastian Kurzra, aki készségesen elvállalta a megbízást, még ha ennek ára a kormánykoalíció szakadását jelentené is.

A terv világos, már csak egyetlen feladat van: meggyőzni az embereket, hogy a mi bevándorlásellenességünk jobb választás a keményvonalasabb magyar és olasz megoldással szemben. Ennek bizonyítására pedig a Sargentini-jelentés volt hivatott, amely jogi szempontból valószínűleg eredménytelennek bizonyult, de annyi politikai hozadéka mindenképpen volt, hogy megbélyegezze Magyarországot, és így azt lehessen mondani, hogy “lehet, hogy Magyarország bevándorlásellenes, de ott csorbulnak a szabadságjogok; mi is látjuk a bevándorlás veszélyeit, de mi igazi demokraták vagyunk”.

Kurz tehát úgy mérte fel a helyzetet, hogy karrierje szempontjából valószínűleg többet profitál, ha behódol a hatalmasoknak – Manfred Weber is hasonló taktikát választott -, de óriásit kockáztat, amikor a Sargentini-jelentés támogatásával végső soron korábbi önmagával került szembe. Kormánykoalíciós partnere, az osztrák Szabadságpárt ugyanis már bejelentette, hogy nem fogadja el a jelentés érvényességét és vizsgálja a jogi lehetőségeket. Tehát ha a valódi bevándorlásellenesek elég ügyesen kommunikálnak, akkor nem a Kurz-féle vonal fog tőlük szavazatokat nyerni, hanem a bizonytalankodó jobboldal fog a valódi bevándorlásellenesekre voksolni. Ez az a küzdelem, aminek kimenetelét ma még szinte lehetetlen megjósolni. Amit viszont egyáltalán nem nehéz megjósolni, hogy bármi is lesz a májusi szavazás kimenetele, a bevándorláspártiság éllovasának szerepében tetszelgő Macron biztosan veszít. Ha ugyanis nyernek a bevándorlásellenesek akkor egyértelmű a bukás, azonban ha a bevándorláspártiak nyernek, akkor sem lesz túl sok oka az örömre, mert egy Németország dominálta Európa kiépítését sikerült francia elnökként előidéznie.

Most kezdődik az igazi harc!

A magyar választásnak minden kétséget kizáróan európai jelentősége volt. Az első ütközet után tisztulni látszik a kép, világossá válnak az új frontvonalak és az új szereplők. A Soros György által diktált tempót Brüsszel magasabb fokozatba kapcsolta, de a történet nem úgy fog végződni, ahogy azt a bevándorláspárti politikai elit képzeli. A bevándorlás elutasításában fog egyesülni az új, demokratikus Európa. 

Csütörtök este érkezett a hír, hogy Soros György meghajol az újabb kétharmad előtt. Bár a Nyílt Társadalom Alapítvány (OSF) bezárja budapesti irodáját, azért még sincs túl sok okunk az örömre, ugyanis ugyanezen a napon fogadták el az Európai Parlamentben azt a javaslatot, amely szerint az Európai Unió anyagilag is támogatni fogja azokat a ‘civil’ szervezeteket, amelyek elkötelezett hívei a bevándorlásnak, valamint az ún. nyílt társadalom eszméjének. Mindezt három nappal Soros György brüsszeli látogatása után – csupán csak ekkora befolyása van a milliárdos spekulánsnak az európai politikára.

Így tehát ne gondoljuk azt, hogy Soros egy percre is feladta volna nagyszabású, egész Európa arcát átszabni kívánó tervét, csupán a háttérbe szeretne vonulni, átadni a stafétát a hivatalos politikusoknak. Ez a szerep pedig nem másra hárul, mint a franciák villámkarrierű szépfiújára, a valaha volt legnépszerűtlenebb elnökre, Emmanuel Macronra. És ő nem is késlekedett sokat, egy nappal Soros látogatása után kijelentette, hogy Európában polgárháború dúl. Az ember azt gondolná, hogy végre észbe kapott a gallok bölcs vezére, de a történet folytatása nem teljesen összeegyeztethető a józan ésszel, ugyanis – kapaszkodjunk meg! – a polgárháború nem az európai őslakosok és a beilleszkedésre soha a legkisebb hajlandóságot sem mutató muszlimok között zajlik, hanem az európai nemzetek között. Ahogy ő fogalmaz: “Érezhető az illiberalizmus iránti lelkesedés, és folyton növekszik”. 

Az világos, hogy a Fidesz újabb kétharmados győzelmének híre az Élysée-palotáig is eljutott, amitől az újabb sztrájkokat kiváltó reformokat fontolgató Macronnak érezhetően megremegett a keze. Azonban ezúttal ez az ijedtség kiváló helyzetfelismerést okozott nála, ugyanis a magyar modellre egyre nagyobb kereslet mutatkozik. Azonban ha képes ennyire pontosan értékelni, akkor talány, hogy vajon miért nem jut el az azt kiváltó okok felismeréséig. Hiszen a napnál is világosabb: a Fidesz népszerűségét az őszinte és nyílt beszéde adja, amelytől igencsak elszoktak Európa politikai korrektségének vesztegzárában szocializálódott társadalmai. Ha úgy tetszik, a Macron által vizionált polgárháború kiváltó oka ő maga, illetve a hozzá szorosan kapcsolódó politikai elit, amely egyszerűen képtelen elfogadni azt a tényt, hogy egy demokráciában a hatalom a néptől ered. Magyarországon pedig a nép döntött, méghozzá fölényesen, amely olyan kristálytiszta üzenetet közvetített, amelyet többé nem lehet szőnyeg alá söpörni bármiféle légből kapott, idegengyűlölettel és demokráciaellenességgel összefüggő, tartalom nélküli nagy szólamok vég nélküli ismételgetésével.

De az elnök természetesen abban is óriásit téved, amikor a két, egymással kétségtelenül szemben álló tábort úgy akarja beállítani, mint a demokraták küzdelmét az antidemokraták ellen – illetve nem is téved olyan nagyot, csak éppen pontosan fordított előjellel, mint ahogy ő azt képzeli, hiszen az igazi demokraták az általa lekezelően csak ‘populistának’ bélyegzett oldalon állnak.

Azonban a legnagyobb tévedése az, amikor azzal az idejétmúlt elképzeléssel próbálja bizonygatni a liberalizmus szükségességét, ami egyébként az Európai Unió alapgondolata is volt. Vagyis ha Európa nemzeteit egy nagy, nemzetek fölött álló szervezet hálója alá sikerül bevonni, akkor nem lesz több háború. Ez az elmélet békeidőben kiválóan működött, ám az első kihívások alkalmával a gyakorlat ismét rácáfolt az elméletre. Először is a békét a jólét garantálta, amely megóvása érdekében állt minden tagállamnak, valamint a NATO katonai szövetsége a külső ellenséggel szemben is megvédte az egyes országokat. De mi történik akkor, ha egy belső ellenség intéz támadást ellenünk? Az amerikai hadseregnek nem okozott problémát Irak katonai legyőzése, de a gerilla harcviseléssel szemben tehetetlen maradt. Európának ugyanezzel a kihívással kell szembenéznie: vélhetően egyetlen olyan nagyhatalom sincs, akivel szemben közös erővel ne lehetne sikeresen fellépni, de mi van akkor, ha a frontvonalak a hátországban húzódnak? Nem lehet minden állampolgár mellé rendőrt állítani.

A másik cáfolat Macron elképzelésire nem társadalmi, hanem sokkal inkább gazdasági eredetű volt. A 2008-as válság eszkalálódása bebizonyította, hogy a híres nagy európai szolidaritást a pénz kérdése mennyire gyorsan felül tudja írni. Emlékezzünk csak a bajba jutott görög gazdaságra, amely héroszi küzdelmet vívott a túlélésért a legnagyobb európai nemzetállam, Németország ellen. Ha bárkinek is kérdéses lett volna az ütközet kimenetele, annak csak egyetlen kérdést tennék fel: emlékszik még valaki Alexis Ciprasz nevére?

Mindebből az következik, hogy ha nem egyenlő rangú feleket terelünk egy óriási szervezetbe, akkor józanul gondolkodóként nem várhatjuk el, hogy a legerősebb majd önként lemond befolyásáról – éppen ellenkezőleg, ilyen esetben az országok felett álló szervezet nem lesz más, mint a legerősebb tagállam hatalmának kiterjesztése.

De nemcsak az Európai Unió jelenét mérte fel rosszul, hanem annak jövőjét is. Ugyanis a nemzetállamok nem egymás vetélytársai, hanem sokkal inkább szövetségesei lesznek a közös ellenséggel, az őket eltörölni akaró liberalizmussal, és az ennek eszközeként használt bevándorlással szemben.

Éppen ezért véleményem szerint Macron óriási taktikai hibát követett el, amikor azt találta mondani, hogy “egyetlen, Orbán Viktor által vallott értéket sem tartok a magaménak”, ugyanis ezzel az idézetével a miniszerelnök ellenpólusaként helyezte fel magát Európa politikai térképére. Legkésőbb 2019 májusában megtudjuk, kinek volt igaza.

Merkel valósítja meg Hitler álmát

Egészen pontosan a németek által dominált Európát, amelyhez  eszköznek az EU-t használja. Az Európai Unió tagországai és Németország érdeke az utóbbi néhány évben gyökeresen elszakadtak egymástól, de Berlin erejét mutatja, hogy az ellenkező tagországokat hatáskörelvonással, esetleg kizárással akarja jobb belátásra bírni. Ez a módszer már ismert, azonban a korábbiakhoz képest egyértelműen különbség, hogy mindezt ezúttal nem katonai, hanem gazdasági úton akarja kikényszeríteni. A legnagyobb kérdés most is ugyanaz, mint ami 70 éve volt: vajon ez Európa többi országának megéri?

Történelmi örökség

Németország mindig is meghatározó szereplője volt az európai életnek. A Római Birodalom fénykorában sem volt képes a limest a Rajnán túl elhelyezni, hiszen ott voltak azok a germán törzsek, akik méltó ellenfeléül szolgáltak az akkori világot meghódító képzett hadseregnek. Ezt követően a középkorban a Német-római Birodalom volt a térség meghatározó hatalma, de igazi jelentőségét a széttagolt területek 1871-es egyesítése után nyerte el. Ezután következett az az ipari fejlődés, ami az akkor még elmaradott, és a gyarmatosításból kimaradt hatalmat Európa gazdasági élmezőnyébe repítette. Azonban ez a fejlődés egyben a meglévő status quo felrúgását is jelentette, hiszen az új erő destabilizálta az európai rendszert. A félelmet az táplálta, hogy az ipari termelést könnyen lehet katonai célok szolgálatába állítani, így az 1900-as évek elején az a helyzet állt elő, hogy vagy Németországot gyengítik, vagy úgy alakítják át a fennálló rendszert, hogy a németek az új hatalmuknak megfelelő pozíciókat kapjanak.

Mivel ez utóbbira a riválisok fenyegetettségi érzése révén nem volt reális esély, Németországnak az az egyetlen választása maradt, hogy a háborút az általa megválasztott időben és feltételek szerint vívják. A németek számára a legnagyobb problémát az jelentette, hogy országuk földrajzilag két nagyhatalom között terül el. Az egyik Franciaország, a másik pedig az orosz medve. Ha ez a két hatalom egyszerre indít támadást a gazdaságilag fénysebességgel növekvő Németország ellen, akkor a németeknek kevés esélye marad a túlélésre. Éppen ezért az volt a terv, hogy az egyiket gyorsan legyőzik, majd utána teljes erővel koncentrálhatnak a másikra. A németek lényegében azért indítottak háborút, mert attól tartottak, hogy mások fognak ellenük indítani. A németek mind a két világháborúban lényegében ugyanazt a tervet alkalmazták, ami Alfred von Schlieffen nevéhez fűződik. Franciaország megtámadása és gyors kapitulációra kényszerítése Belgiumon és Hollandián keresztül, majd utána minden erőt Oroszország ellen összpontosítanak. Ez az a geopolitikai nyomás, ami a németeket arra kényszerítette, hogy fejlődő gazdaságukat katonai beavatkozásokkal védjék meg.

A végkifejlet persze ismert, és mindkét esetben ugyanaz volt. Az I. világháborúban bár Franciaország gyors megszállása nem következett be, de Oroszország kilépésével a németek végső győzelme belátható távolságba került, amiben Amerika – aki az oszd meg és uralkodj elvet követte – nem volt érdekelt. Így beavatkozott, ami magával hozta a németek vereségét. A második világháborúban az első leckét a németek könnyen teljesítették, csak a második akadály volt a vártnál jelentősen nagyobb, így itt az amerikai intervenció lényegében már csak a kegyelemdöfésnek számított.

A világháború után senki sem gondolta volna, hogy Németország még valaha a kontinens vezető hatalma lesz, de azért vannak az elképzelések, hogy azoknak pont az ellenkezője váljon valóra. Így Németország néhány évtizeddel később újra a középpontba került, és ebben nagy szerepet játszott a Marsahall-terv németekre történő kiterjesztése. Ez persze kényszer volt Amerika részéről, ugyanis a háború végeztével kezdetét vette a hidegháború. Vagyis amikor a nyílt konfrontáció szerepét átvette a békésebb, ám nem kevésbé hatékony pozícióharc. Ennek keretében a szovjetek európai kommunista pártjait támogatták, abban bízva, hogy egy sikeres hatalomátvétel reményében az érintett ország átkerül a szovjetek érdekszférájába. Mivel szélsőséges pártok jellemzően a nyomorban erősödnek, így Amerikának stratégiai érdeke volt, ha a lerombolt európai országok minél előbb vissza tudjanak állni a háborús állapotokból a normális kerékvágásba. Ezt volt hivatott biztosítani a Marshall-terv. Az pedig, hogy a németek is részesülhettek benne, arra az egyszerű stratégiai okra volt visszavezethető, hogy ebben az időben Németország képezte Európai keleti határát, vagyis az Amerikaik alapvetően érdekeltek voltak egy erős Németországban, amely szembe tud szállni egy esetleges szovjet invázióval. Ezt persze a franciák egyáltalán nem nézték jó szemmel, hiszen pontosan olyan kiváltságokban részesítették a németeket, mint a hivatalosan egyébként győztes Franciaországot. Ami viszont ennél sokkal fájóbb volt számukra, hogy így koránt sem biztos, hogy Franciaország lesz az újjáalakuló Európa vezető állama, hanem az a Németország, aki az elmúlt 70 évben háromszor is megtámadta, és háromszor is legyőzte. Tehát az ő geopolitikai félelmeik ellentétesek voltak az amerikai stratégiával. Ma már tudjuk, látjuk, hogy ez a félelmük nem volt alaptalan, csak akkor és ott, ez nem igazán érdekelte az Egyesült Államokat.

Gazdasági szerkezet

Ahhoz, hogy megértsük a németek motivációit, előbb ismernünk kell a helyzetüket. Látszólag a német gazdaság dübörög, az általános életszínvonal pedig tartósban az egekben van. Ezzel a feltételezésünkkel nem is tévedünk nagyot, hiszen ma  – hála a világháború utáni gazdaságpolitikának és az amerikai programnak – Németország a világ negyedik legnagyobb gazdasága, valamint Európa leggazdagabb állama. A probléma azonban ezzel az, hogy a gazdasági termelésének (GDP) mintegy 40%-át az export teszi ki. Ez azt jelenti, hogy az ipari termelése jelentősen meghaladja a belső fogyasztását. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy Németország valódi gazdagsága a külföldi piacokra van utalva. Hiszen hiába gyártana rengeteg terméket, ha azokat senki sem vásárolná. A német termékek piacát viszont a vámoktól mentes Európai Unió jelenleg még tökéletesen garantálja, hiszen a többi tagállam fogyasztja el a német export felét. Erről árulkodik Günther Oettinger költségvetésért felelős német EU biztos kijelentése is, amikor az unió által a kelet-európai országoknak ‘adományozott’ pénzről beszélt:

A strukturális alapok azért vannak, hogy versenyképesebbé tegyék a gyengébb régiókat. És minden eurónak, amit az EU Lengyelországnak ad, nagy része Németországba jön vissza. A lengyelek arra használják ezt a pénzt, hogy a német építőiparnak adnak belőle megrendeléséket, német gépeket és német teherautókat vásárolnak. Tehát a nettó befizetőknek, mint Németország, az kell, hogy legyen az érdekük, hogy fenntartsák a strukturális alapokat.”

És mint a legerősebb tagállam, arra kezdte el felhasználni politikai befolyását, hogy az unió szabályrendszerét a saját gazdasági érdekeihez igazítsa. Ezért is szoktam jókat derülni azokon az ellenzéki szónoklatokon, amikor “az egységes Európa közös érdekeiről és értékeiről”, valamint “az Európai Unió kegyéből nagylelkűen adományozott segélyekről” papolnak. Nincs, nem létezik, és nem is létezett soha. Csak és kizárólag üzlet, pénz és profit létezik. Aki pedig beveszi a érzelgős, liberális dumát, az tájékozatlan, de leginkább politikailag kiskorú.

Azonban a németek számára a biztos piacot jelentő európai országok mellett van még egy szereplő, amely vásárlása hatással van a német gazdaságra, és amely önmagában is a német termékek piacának mintegy harmadát adja, és ez nem más, mint Németország legfontosabb külföldi felvevőpiaca, vagyis az Egyesült Államok. Viszont egy olyan viszonyban, ahol én akarom eladni a termékeimet, ott általában nem én diktálok, hanem jellemzően inkább a vevő – kiváltképp, ha az EU-val ellentétben erre az országra nincs is befolyásom.

Mindezek függvényében nem is csoda, ha a németekkel való külkereskedelmi kapcsolatokon nem sokat profitáló Amerika elnöke be is szólt a németeknek a – jellemzően német autókat jelentő – magas export miatt. De nehogy azt higgyük, hogy itt Donald Trump ámokfutásáról lenne szó. A túl magas Amerikába irányuló német export már korábban is problémát okozott. Emlékezzünk csak a VW dízel-botrányára. Ugye senki nem gondolta komolyan, hogy a kibocsátási teszteken azóta az összes autógyártó elhasalása előtt éppen a legnagyobb német konszernt sikerült véletlenül kiválasztani? Nem, ez csupán előkészítése volt annak a kereskedelmi háborúnak, amelynek célkeresztjében a német export visszafogása áll, és amely napjainkban valósággá válik.

De nem ez az egyetlen konfliktus a globális, valamint a regionális hatalom szerepére törő két államalakulat között. Amerika neheztel Európára – kiváltképp Németországra -, hogy bár egy szövetségi rendszerbe tartoznak, mégsem hajlandóak kivenni részüket a közös kötelezettségvállalásból. A háborúzás drága mulatság, és a NATO költségvetésébe Németország nem sokkal járult hozzá. Nem véletlen, hogy a legutóbbi NATO csúcson is ennek a kiadásnak a mértékének a növelése volt Trump legfontosabb követelése. Ami persze érthető, hiszen a legutóbbi két hadművelet finanszírozása (Afganisztán, Irak) mind az amerikaiakra hárult, holott Európa gazdasága összességében nagyobb, mint Amerikáé, valamint 500 milliós lakossága is meghaladja tengeren túli szövetséges partneréét. Többek között ez a legfőbb oka annak, hogy az Egyesült Államok még nem semmisítette meg az Iszlám Államot, hiszen vonakodik egy újabb költséges közel-keleti kalandban egyedül részt venni. Kiváltképp akkor, amikor a térség stabilitása elsősorban nem is az ő érdeke lenne, hanem a menekülthullámmal elárasztott Európáé. Ahogy arra Orbán Viktor már tavaly felhívta a figyelmet, Európa biztonságát csakis egy modern, jól felszerelt és közös európai hadsereg garantálhatja. Ez lényegében egybeesik Amerika követeléseivel, és úgy tűnik, hogy erre – bár kissé megkésve, de – Merkel is rászánta magát, amikor úgy fogalmazott, hogy “Európának saját kezébe kell vennie sorsát”.

Az Unió, amelyet szétfeszítenek az ellenérdekek

Májusban tartották az elnökválasztást Franciaországban, ahol a szuverenista jelölt, Marine Le Pen azzal támadta ellenfelét, Emmanuel Macront, hogy Franciaországnak mindenképpen női vezetője lesz. Mert vagy ő, vagy Angela Merkel fog diktálni a franciáknak. Nehéz eldönteni, hogy ezt akkor viccnek szánta e, de mindenesetre nem tévedett nagyot. Ez a valóságban azt jelenti, hogy Macron beáldozza saját országa érdekeit, hogy fenntarthassa ezt a németek által dominált európai rendszert.

"Franciaország legnagyobb behódolásai Németországnak. Ne feledjük, Franciaországnak már történelme van a németeknek való behódolásról". Forrás: facebook.com

“Franciaország legnagyobb behódolásai Németországnak. Ne feledjük, Franciaországnak már történelme van a németeknek való behódolásról”. Forrás: facebook.com

A dolog ugyanis úgy áll, hogy jelenleg Franciaországnak és Németországnak más az érdeke, hiszen mindketten más gazdasági helyzetben vannak. Mivel Németország a hatalmas felhalmozott exportbevételeinek köszönhetően gazdag, így a költségvetési fegyelem szigorú betartásában érdekelt. Könnyen teheti, hiszen nem szükséges állami megrendelésekkel fellendítenie a gazdaságot, amit ésszerűen is tesz, hiszen – Görögország példájából tanulva -, ha engedné, hogy az így is hatalmas államadósságot felhalmozott déli államok további lazító intézkedésekkel próbáljanak életet lehelni haldokló gazdaságaikba, akkor könnyen ők is a csőd szélére kerülhetnek, amelynek számláját végül a takarékoskodó németeknek kellene állni.

Franciaország ezzel szemben egészen más problémákkal küzd. A válság kitörése idején két számjegyűre szaladt a munkanélküliség aránya, ami még ma is 10% közelében található. Erre a felelős államférfiúi döntés az lett volna, ha magasabb segélyekkel biztosítanak megélhetést ezeknek az embereknek – esetleg maga az állam teremt számukra munkahelyeket -, valamint keresletet az országban található vállalatoknak, amivel előbb-utóbb újra beindítható a növekedés. Ezek a vállalatok aztán tudják növelni termelői kapacitásaikat, így az embereknek megint lesz munkája és megélhetése. Azonban ez az intézkedés csak az adósság növelésével volt kivitelezhető, ami viszont ütközött a német érdekekkel, így Franciaország első ízben adta meg magát a kontinens legnagyobb gazdasági hatalmának.

Miért nem lehet egységes az EU?

Megismertük tehát a németek által a többi tagállamra kényszerített export-nyomás mellett az újabb konfliktusforrást, amelyet egyszerűen csak észak-dél ellentétének is nevezhetnénk. Ahogy korábban is írtam, az északi népek inkább takarékosak, ami által hitel formájában kihelyezhető pénzük keletkezik, míg a déli államok inkább eladósodottak, így ők hitel felvételére kényszerülnek. A feloldhatatlan ellentét itt az, hogy aki a pénzt adja, az az erős árfolyamban érdekelt, míg aki kapja, ő jobban szereti az alacsonyan alakuló árfolyamot, hiszen így kisebb az az összeg, amit vissza kell fizetnie. A helyzetet bonyolítja, hogy az árfolyam meghatározására illetékes szerv, az Európai Központi Bank egészen véletlenül éppen Frankfurtban székel, így nem nehéz belátni, hogy annak alakulása valamiért mindig a német érdekeket szolgája.

Német tüntetők tökéletesen szemléltetik Merkel politikájának lényegét: Forrás: japantimes.co.jp

Német tüntetők tökéletesen szemléltetik Merkel politikájának lényegét. Forrás: japantimes.co.jp

Mivel ezen okokból kifolyólag Európa soha nem lehet egységes, ezért halljuk mostanában egyre gyakrabban a mag-Európa, vagy többsebességes Európa kifejezéseket. Teljesen mindegy, hogy melyiket használjuk, mindkettő ugyanazt jelenti: lényegében a két legnagyobb nemzetállam szövetségének szorosabbra fűzését. Ennek történelmi előzménye az Európai Szén- és Acélközösség, de az egységes Európa német-francia alapjaira utal az a szándék, amely az EU intézményrendszerét a közös határvidékre, Strasbourgba, Luxembourgba és Brüsszelbe telepítette. Mintegy szimbolizálva, hogy bár évszázadokon keresztül komoly ellenségeskedés folyt a két ország között, valamint ezek a területek gyakran cserélgették tulajdonosaikat, most mégis csend honol, és a békesség szigetévé váltak. Brüsszel szimbolikája a legjelentősebb mind közül, hiszen egyben egy olyan ország fővárosa is, amely két népcsoport által végtelenül megosztott. És amely két népcsoport (flamand, vallon) könnyen behelyettesíthető germán és újlatin, vagyis német és francia nemzetiségre.

Mivel azonban Belgium a folyamatos megosztottság következtében sorozatos kormányválságra jutott, ezért az elszakadás ötlete is rendszeresen napirendre kerül. Ha még két ilyen kis államalakulat estében sem lehet megtartani az egységet, el lehet képezni, hogy két óriás hatalom esetében mennyire nehézzé válna. Mivel azonban az új francia elnök nem szándékozik Németországgal szemben meglévő kapcsolatain lazítani, így az a forgatókönyv tűnik egyre reálisabbnak, hogy a franciák folyamatosan be fognak hódolni a német érdekeknek.

A jólét ára

A német gazdaság alapja a termelés, illetve a többlettermelés. Több terméket tudnak gyártani, mint amit képesek felhasználni, így bőven jut elég produktum a külföldi piacokra. Ennek a jövedelmező üzletnek a fenntartásához azonban a korábban ismertetett piacokon túl van még egy szükséges feltétele: mivel a szolgáltatási szektor helyett főleg az iparban jeleskednek, ezért rengeteg munkáskézre van szükség, lehetőleg minél olcsóbban. Mivel a németekre pont úgy jellemző a demográfiai hanyatlás, mint az összes európai társadalomra, ezért világos, hogy jóléti rendszerük fenntartásához munkaerőre van szükségük – ha ez még olcsó is, akkor az azt jelenti, hogy olcsóbban tudnak értékesíteni, ami növeli a versenyképességüket, és ezáltal a jövedelmezőséget, ami a magasabb életszínvonal feltétele.

Logikus lépés lenne, ha a gyártást áttelepítenék olyan országokba, ahol viszont munkaerőtöbblet áll rendelkezésre. Sok ilyen ország van a világon, lényegében az összes feltörekvőt ide lehetne sorolni, azonban a földrajzi távolság, valamint az infrastruktúra és politikai stabilitás hiánya jelentősen drágítaná a költségeket. Éppen ezért tűnne kiváló választásnak a németek számára Oroszország. Közel is található, stabil a politikai vezetés, infrastruktúrája is megfelelő, és ami a legfontosabb: a német ipar egyébként is ki van szolgáltatva az orosz nyersanyagnak. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy az oroszoknak viszont a munkaerőért cserébe technológiára lenne szüksége, első ránézésre rögtön azt mondhatnánk, hogy ez mind a két fél számára gyümölcsöző üzletet jelentene. Arról nem is beszélve, hogy az amerikai piacok elvesztése után ez új piacok elérését is jelentené, ami szintén a német gazdaság egyik sarokköve.

Azonban ez a megoldás, kelet és nyugat egymásra találása megtestesítené az amerikai rémálmot, hiszen két regionális hatalom fűzné szorosabbra érdekszövetségét. Éppen ezért az amerikaik egy egészen más megoldást támogatnak Németország munkaerő igényének kielégítésére: a bevándorlást. Igaz ez akkor is, ha Trump személyében Amerikának egyébként bevándorlásellenes elnöke van. Ennek a kölcsönös viszony erősítésének megakadályozásában játszik meghatározó szerepet Lengyelország – és a V4-es szövetségi rendszerén keresztül közvetve Magyarország is -, amely a történelem során már megtapasztalta, hogy mi történik akkor, ha a két birodalom, amely közé ékelődött, összefog egymással. Itt ugye elsősorban a Molotov-Ribbentrop paktumra gondolok, amely következtében felosztották Lengyelországot, amit utána 5 évnyi német, majd 40 évnyi orosz megszállás követett. Az sem véletlen, hogy Trump éppen abban a Varsóban mondja el a média által csak “fontosnak” bélyegzett beszédét, ahol az 1944-es lengyel felkelést a németek leverték. Ugyanis ennek a felkelésnek az volt a jellegzetes vonása, hogy a leverését a szovjet katonák lábhoz tartott fegyverrel kísértek végig a Visztula partjáról, mivel Sztálin nem akarta a háború után a lengyel emigráns kormányt hatalomban látni, sokkal kényelmesebb volt neki a kiválasztott kommunistákat a megfelelő pozíciókba ültetni. Szóval a varsói felkelés szimbolizálja mindazt, amitől a lengyelek félnek, és éppen ettől válnak olyan fontos partnerekké az amerikaiak számára.

Frankfurt már elesett 

Éppen ezért tűnik sokkal valószínűbbnek a kényszerített bevándorlás további folytatása. Mivel azonban a németek tanultak az elmúlt két évből, ezért régi-új alapokra akarják helyezni a bevándorlás szabályait. Mivel rájöttek, hogy a hozzájuk beözönlő 1,5 millió migránsból szinte statisztikailag sem lehet kimutatni a munkára alkalmas élőerőt, újra a kvóták erőltetéséhez tértek vissza. Az elképzelés ugyanis az, hogy évi 1 millió bevándorlót engednek be Európába, akiknek ők elvégzik a kérelmeiket, így lehetőségük van kimazsolázni a bármire is használható egyedeket, a többieket pedig a kvóták alapján szétszórják a többi tagállamban. Nemes gesztus, nem elég, hogy a gazdasági előnyeik révén elszívják a szegényebb országok (hozzájuk képest mindegyik tagállam szegényebb) ‘agyait’ és fiataljait, de helyettük még a nyakukba is tolnák a semmirekellő népséget. Nem véletlen, hogy a nyáron tetszhalott állapotából felélesztették a kvótát elutasító országok (Magyarország és Szlovákia) elleni kötelezettségszegési eljárásokat.

Persze ami papíron remekül néz ki, az nem biztos, hogy a valóság próbáját is kiállja. Ugyanis egyrészt nagyon aggályos, hogy mégis milyen eszközökkel lesznek képesek a kijelölt célországban tartani a magas segélyre hajtó bevándorlókat, hiszen az EU négy alappillére közül az egyik – éppen a németek kérésére – a munkaerő szabad áralmása. Így ha valakinek meg akarják tiltani, hogy elutazzon egy másik országba, akkor azzal súlyos és alapvető jogokat sértenek.

A másik probléma, ami ezzel kapcsolatban felmerül, hogy a képzett bevándorlók sem feltétlenül jelentenek garanciát az európai értékrend és kultúra maradéktalan átvételére. A Brexit előtt London volt Európa pénzügyi központja, ahol szintén nagyon sok bevándorló él. Annyi, hogy már politikai hatalommal is rendelkeznek, hiszen köztudott, hogy London polgármestere muszlim. Ha az elmúlt hónap eseményeit vesszük alapul, akkor láthatjuk, hogy ez nemhogy nem garancia a biztonság megteremtésére, hanem éppen ellenkezőleg: inkább azok elkendőzéséhez és bagatellizálásához nyújt segédkezet. Ma már az Európai Központi Bank székhelyét, a legnagyobb légi forgalmat lebonyolító, és egyben a német tőzsdének is otthonául szolgáló Frankfurtot tartják Európa új pénzügyi központjának. Kár, hogy a rengeteg pozitív jelző mellé egy igencsak megkérdőjelezhetőt is begyűjtött: az első olyan német város, ahol már többségben vannak a bevándorlók. Persze hihetünk még továbbra is a szép mesékben és az unikornisokban, de a tapasztalat és a valóság inkább arra tanít minket, hogy nem sok okunk van örülni ennek, hiszen tudjuk, a történelem ismétli önmagát.

Patriotizmus és nacionalizmus

A globalizáció megállíthatatlan – hangzik a gyakran ismételt kijelentés. Valóban, a technológiai újításoknak köszönhetően korábban elképzelhetetlen mértékben bővültek a lehetőségek, az áruk és szolgáltatások ma már gondtalanul tudnak áramolni szerte a világban, így gyakorlatilag leomlottak a határok. De vajon a termékek exportjával szükségszerűen együtt jár bizonyos életformák kötelező átvétele is?

A jelenség ismert. Ha bemegyek a világ bármely pontján egy McDonald’s-ba, akkor jó eséllyel ugyanazt a Big Mac-et fogom kapni, mintha New Yorkban vagy éppen Bangkokban járnék. Ez egy szempontból jó, hiszen egyrészt pontosan tudom, hogy ha külföldi utazás során meglátom az emblémát, akkor milyen minőségre számíthatok, valamint az étteremlánc sikere azt is bizonyítja, hogy a nemzetközi sikerre nekem is lehetőségem van – elvben, legalábbis. Hátulütője ugyanakkor, hogy magában hordozza azt a veszélyt, hogy néhány termék előretörése megszüntetheti a területi sajátosságokat, ami által bizony nemzetekre, földrajzi helyekre vonatkozó specialitások, különlegességek tűnhetnek el a föld színéről. Érdemes a kettő közötti aranyutat választani, hogy mindkét jelenség együttesen fennmaradjon: ha ahhoz van kedvem, megehessem kedvenc hamburgeremet extra sült krumplival, de a tengerparton ebédre nyugodtan választhassam a tintahalat éhségem csillapítására, vagy az Alföldön a gulyáslevest, Szegen a halászlevet, a Balaton-felvidéken pedig az ebéd mellé egy pohár Cabernet Sauvignon-t, mondjuk.

A lényeg, hogy mindenhol igyekszem azt fogyasztani, ami az adott terület, tájegység jellegzetessége. De ettől én még nem rekesztem ki a hamburgereket, csak az unalmas és kényszerű egyenlőségtől sokkal jobban szeretem az egyediséget, a változatosságot, vagy ahogy mostanában divatos szóval mondani szokták, a ‘színességet’. De ahogy a gasztronómia is a kultúra része, ugyanúgy a kultúra részét képezik a területre jellemző építészeti szokások, zenei- vagy művészeti jellegzetességek, vagy éppen életviteli normák. Közismert, hogy amíg Európában igen sértő tud lenni, ha vendégségben ebéd közben hangosan felböfögök, addig ez Koreában az elismerés jelének számít. Végső következtetésként úgy tudnám összefoglalni, hogy a viselkedésemet az adott hely és annak normái határozzák meg. Természetesen olyan közegben érzem magam a legjobban, ahol magamat adhatom, vagyis ideális esetben annak a közegnek a normáit tekintem irányadónak, ahol felnőttem. De soha nem kényszeríteném azt másokra ha vendégségben vagyok, és főleg nem nevezem vendéglátóimat idegengyűlölőnek, ha több évszázados tapasztalat során kialakult normáikat ormótlanul megsértem – még akkor sem, ha egyébként ütközik az általam képviselt, a saját szülőföldemről hozott értékrenddel. Amikor így vélekedem, akkor tulajdonképpen azt ismerem el, hogy a világ csodálatosan különböző, ugyanakkor minden csodáját a saját környezetében szabad csak értelmezni, és nem akarom a saját magam értékrendjét – amelyet szintén az engem szocializáló környezetnek köszönhetek – másra ráerőltetni, és főleg nem elítélni amiatt, mert ő azt nem akarja feltétel nélkül átvenni. Az én értelmezésemben ezt jelenti az elfogadás, a másság tisztelete, nem pedig azt, amikor bizonyos szokások, társadalmi csoportok a saját területükön meglévő primátusát, felsőbbrendűségét hirdetem és próbálom azt nemzetköziesíteni, ezáltal más norma szerint élő közösségekre rákényszeríteni.

Mincing-machine and nationals

Egyenember mesterséges gyártása. Forrás: www.cartoonstock.com

Láthatjuk, hogy közös vonás minden példában a szülőföld, és a hozzá kapcsolódó viszony, amit nevezethetünk területi – vagy ha egy kicsit bátrabbak vagyunk, és a területen élő emberek közösségét nemzetnek tekintjük – akkor nemzeti hűségnek. Olyan természetesen tulajdonság ez, amit a csecsemő az anyatejjel együtt szív magába, és pontosan annyira kifejezi őt, mint a nyelv, amin megszólal. Mégis egyre több támadás éri a nemzeti gondolatot, főleg a mostanában új sebességre kapcsoló, és Európa jövőjét csak az Európai Egyesült Államok elnevezésű, nemzetek fölött álló óriási bürokratikus gépezetben elképzelni tudó politikusok részéről. A veszélyt az jelenti, hogy egy korábbi, igen nagy hatású történelmi esemény (II. világháború) kiváltó okait próbálják szándékosan félreértelmező, látszólag logikus érvekkel alátámasztani. Ennek a kérdésnek a tisztázása volt az az ok, ami miatt fontosnak éreztem ezt a cikket megírni.

Nemzeti hűség és nacionalizmus

A legfontosabb feladatunk, hogy megvilágítsuk ezen szándékos félremagyarázások által támasztott valótlanságokat. Az érvek leegyszerűsítve így hangzanak:

Aki nemzetben gondolkodik, az saját magát helyezi előtérbe, tehát kirekeszt másokat. A világtörténelem legnagyobb háborújának kiváltó oka is a nacionalizmus volt, ezért a nemzetállamokat el kell törölni a föld színéről.”

Amellett, hogy ennek a ‘mestertervnek’ a kivitelezéséhez az EU remek keretet biztosít, azért vegyük szemügyre, hogy itt azért szándékosan összemosás tapasztalható, amikor a nemzeti hűséget, a patriotizmust a nacionalizmussal, vagy sokkal inkább annak eltorzult formájával, a sovinizmussal igyekeznek azonos fogalmaknak láttatni.

Éppen ezért pontosan tisztázunk kell a fogalmak jelentőségét, hogy meg tudjuk állapítani azok különbözőségeit és azonosságait egyaránt. A nemzeti hűség magában foglalja a hazaszeretet és a haza védelmére való készséget, ezzel szemben a nacionalizmus egy olyan háborús ideológia, amely nemzeti szimbólumokkal hozakodik elő, hogy katonákat toborozzon, és hogy ez alapján háborúba hívja őket.

Végtelenül leegyszerűsítve: a patrióta szereti azt, amilyen, a nacionalista pedig nem szeret senkit, aki különböző.”

Tehát amíg az egyik kirekesztést, addig a másik területi alapú hűséget jelent. Miért fontos ez? Vegyük a brit példát: a nácizmust soha nem lehetett volna legyőzni, ha a brit nép nem tekinteni a nemzeti hűséget magától értetődő érzésnek, és a közös vész – a háborús vereség – elkerülése érdekében ne mutatott volna önfeláldozó magatartást a közösség – ami valójában idegenek sokasága, hiszen a nemzet tagjai nem ismerik egymást, csak éppen létezik a terület alapú ‘mi’ érzése – megóvása érdekében. Ahogy az ukrán vagy orosz nép is meg akarta védeni hazáját a német támadással szemben, csak éppenséggel azt nem tudta eldönteni, hogy ez a németek visszaverését vagy beengedését jelenti e, ugyanis a szovjet kormány semmilyen nemzeti legitimitással nem rendelkezett, mégpedig azért nem, mert Lenin a hatalomra jutásától kezdve militáns következetességgel ügyelt rá, hogy a nemzeti hűség minden formáját kiirtsa.

Nagy-Britannia népei

Mégis miért működhet a hűség érzése ilyen jól, amikor olyan, hogy brit, tulajdonképpen nem is létezik? A választ a terület alapú hűségben kell keresnünk. Amikor az Angol Királyság és a Skót Királyság egyesült, mindkettő megőrizte saját jogrendjét, és inkább az összhangra törekedett, semmint a hasonulásra. Ennek következtében két olyan szomszédos nép egymáshoz való alkalmazkodásának lehettünk szemtanúi, amelyet a földrajzi közelség, a közös nyelvi örökség és az egymást átfedő szokások indokoltak és ezek tartós szövetségét hozta magával. Tehát ezentúl mindketten tekinthették magukat brit nemzetiségűnek anélkül, hogy eredeti nemzetiségüket egy pillanatra is meg kellett volna tagadniuk. Mert ha a hűséget a terület határozza meg, akkor az egyik hűség magában foglalhatja a másikat, miként az egyik terület is a másikat.¹

Meglátásom szerint a brit megoldáshoz hasonló kellene a Kárpát-medence vonatkozásában is, ahol az összetartozás jele szintén a területhez való hűség lenne, pont úgy, ahogy azelőtt több száz éven át. Bár a XX. század nacionalizmusa hozott magával néhány igen kellemetlen emléket – főleg a magyarok számára -, mégsem mondhatunk le a nemzeti hűség iránti természetes vágyról, hiszen éppen ez lenne az, amely felvirágoztathatja a régiót. Az, hogy a nemzeti zászló lobogtatása nem szolgálja a nemzeti érdekeinket Erdélyben, még nem jelenti azt, hogy a Székelyföldről bármilyen formában is le kellene mondanunk, éppen ellenkezőleg!

A területi hűség az, ami újra egybekovácsolhatja Erdély nemzetiségeit, amely már a Magyar Királyságon belül is bizonyos önállóságnak örvendett, hogy a török hódoltság idején meglévő tényleges függetlenségről már ne is beszéljünk. Nem véletlen, hogy Trianon kapcsán nemcsak politikai, hanem gazdasági bűncselekményről is szokás beszélni, hiszen olyan kulturális tekintetben is azonosságot mutató területeket szakított szét, amelyek gazdaságilag is egységesnek számítottak.

Európa helyzete

Ha belátjuk, hogy a történelmi tapasztalatok a területi hűség alapján rendeződő államok helyességét támasztják alá, akkor adott a kérdés, hogy az erre egyébként is tökéletes keretrendszert kínáló Európai Unió miért nem hajlandó számításba venni ennek lehetőségét. Hiszen működhetne úgyis, ahogy a briteknél vagy ahogy az a Kárpát-medencében is kívánatos lenne. Saját önmeghatározásomat tekintve először magyar, német, lengyel, osztrák vagyok, utána pedig európai. De Európához is legalább annyira hű. Tehát az Európát alkotó nemzetek büszkén vállalhatnák nemzeti hűségüket, ami nem egyenlő a nacionalizmussal, ami nemcsak, hogy bálványozza, de valósággal isteníti a ‘Nemzetet’, ezáltal jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítva számára, mint azoknak az embereknek, akik valójában alkotják. Mindezt azért, hogy büntessen, kizárjon és fenyegessen, nem pedig azért, hogy erősítse az állampolgárságot és biztosítsa a békét. De ez a fajta nacionalizmus távol áll a nemzeti hűségtől. Ez nem más, mint területi alapú köntösbe bújtatott vallási hűség.

Pontosan olyan, mint a vallási fanatizmus szintjére emelkedett liberalizmus, amely ma az Európai Unió által egyedüliként elfogadott hivatalos vélemény. Nem az európai nemzetek együttműködéséből származó kölcsönös előnyökkel nem értünk egyet, hanem azzal, ha egy vallási dogma által ránk kényszerített ideológiával úgy akarják elrabolni tőlünk identitásunkat, hogy azt közben még rasszistának és kirekesztőnek is bélyegzik. Nem az Európai Unióval, mint közigazgatási formával van bajunk, hiszen láthattuk, hogy milyen esetekben működhetne hatékonyan és mindenki számára kedvező hatással, hanem ha a meglévő tagállamokból egy új, zéró legitimitással és demokratikus felhatalmazással rendelkező amorf mammut-államot akarnak létrehozni, amely megfosztja minden sajátos arcvonásától az őt alkotó tagokat. Az európai béke záloga, nem pedig aláásója a nemzetállamok létezése. Ahogy idekívánkozik egy idézet is G. K. Chestertontól:

Azért elítélni a hazafiságot, mert az emberek hazafias oknál fogva időnként háborúznak, annyi, mint elítélni a szerelmet azért, mert egyesek időnként szerelemből ölnek.”

A liberalizmus a történelmi tapasztalatok miatt elveti a nemzeti gondolatot, pedig a nemzeti hűség éppen olyan távol áll a nacionalizmus extremitásaitól, mint a felvilágosult gondolkodás. A nacionalizmus vallás, épp olyan, mint mára a liberalizmus. Isten nélküli vallások, ahol a nemzetet vagy épp az egyenlőséget dicsőítik. És mint minden vallásnak, ezeknek is megvannak a fanatikus követői. Kár, hogy az utóbbié épp az unió döntéshozatalában.

EU

Európai Unió: mítosz és valóság. Forrás: www.chelemendik.sk

A közös Európai Projekt éppen ezért jelenleg haldoklik, többen kiválnak vagy kiválni készülnek belőle, míg mások a felhalmozott adósságokkal küzdenek. De a népszavazás célja nem Európa kegyelemdöfése, hanem sokkal inkább annak feltámasztása. Az európai békét garantáló nemzetállamok újraélesztése.

¹Roger Scruton, A nemzetek szükségességéről, 2004, 184. old

Az MNB és a közpénz

A média érdeklődésének középpontjába a MNB és annak gazdálkodása került. No persze nem azért, mert bármi törvényelleneset, vagy netalán gazdaságilag kedvezőtlen tranzakciót hajtott volna végre, hanem éppen ellenkezőleg: a korábban a világválságból is sikeresen talpra álló gazdaság menedzserét, Matolcsy Györgyöt kezdték ki, tulajdonképpen a Nemzeti Bank jövedelmezősége okán.

Az elmúlt napok eseményei az MNB körüli botrányoktól voltak hangosak. Úgy is mondhatnánk, hogy a média liberális fele össztüzet zúdított Matolcsy Györgyre a jegybank által kezelt pénzek felhasználási módja miatt – az alapítványok közel 280 milliárdos vagyonának elenyésző részét, 5 milliárdot fordították haverinak minősített cégek támogatására, a vagyon többi részét, mintegy 86%-át a biztos befektetésnek tekinthető állampapírokba forgatták, a maradékot pedig ingatlanokba fektették.

A cél világos: az államadósságot finanszírozó nagy intézményi hitelezők kiváltása. Bár nem piaci alapú, de ilyennek számított az IMF is. Csakhogy, ez a pénz sem volt ingyen. Az ára – a kamatokon túl -, hogy a hitelért cserébe beleszólt az ország működésébe, megkötötte kezünket és végső soron elvette szuverenitásunkat. (Egyesek talán még emlékeznek arra a drasztikus, fűnyíróelvű kiadáscsökkentésre, ami Bajnai-kormány egy éves regnálási ideje alatt fennállt.)

De a legnagyobb probléma – bármilyen furcsán is hangzik ez – nem a megszorító intézkedésekkel összefüggésben volt, hanem a mozgástér csökkentésében. Gyakorlatilag egy olyan állapot fenntartását kívánták ezzel elérni, ahol teljesen mindegy, hogy ki a kormányzó párt, a döntések meghozatala az adósságon keresztül az ő kezükben van. A kormányra kvázi bábként tekinthetünk, aki nem az őt megválasztó polgárok érdekében cselekszik, hanem csupán szolgai módon teljesíti gazdái parancsait. Ezért érkezett annyi támadás Brüsszel felől, mert egy demokratikusan, a szavazók elsöprő többségével megválasztott kormány úgy döntött, hogy minden erejét összeszedve megpróbálja ledobni az elődei által önként viselt rabláncot, és ezért zúdul most is támadás az ezt a folyamatot akkor még nemzetgazdasági miniszterként levezénylő jegybankelnökre. Az intézkedéseknek köszönhetően ma nem szólhat bele a világ pénzügyi vezetése az ország belügyeibe, amely hatalom egyébként az EU integrációjának fokozásában érdekelt, hogy az állampolgárok akarata helyett a pénz diktáljon. Hasonló folyamat zajlott le néhány napja Ausztriában, ahol az EU-ra kritikai szemmel tekintő FPÖ megnyerte az elnökválasztás első fordulóját és utána azonnal támadás érte immáron az osztrák társadalom jelentős többségét.

Az államadósságról

“Az államadósságot nem visszafizetni kell, hanem számon tartani” – tartja a közgazdász vicc, de az a jó vicc, aminek a fele igaz. Jelen esetünkben azért nem kell visszafizetni, mert a magyar államadósságot nem is lehet visszafizetni. Érdekes lehet a kérdés, hogy miért ad valaki kölcsön egy olyan országnak, akiről tudható, hogy nem képes azt visszafizetni. Azért, mert az államadósság finanszírozása elsősorban nem az üzletről szól, hanem a befolyásszerzésről – az állampapíroknak a legalacsonyabb a jövedelmezősége a pénzügyi instrumentumok közül. A magas államadósság révén képesek irányítani országokat. Példa erre nálunk az IMF, vagy napjainkban Görögország viszontagságos esete.

De hogy lehetséges az, hogy egyes országok elképesztően magas államadósság mellett is gazdaságilag sikeresek tudnak lenni? Japán GDP-hez viszonyított államadóssága lassan eléri a 230%-ot (!) – Magyarországon ugyanez az arány 76,9% – és mégis a világ egyik legfejlettebb és leggazdagabb országa. Úgy, hogy az állampapírok döntő többsége a lakosság kezében van, akik a pozíciójukat nem befolyásszerzésre akarják felhasználni, vagy legalábbis oly módon, hogy a kormányzat ebben a modellben kénytelen az állampolgárok kegyeit keresni, hiszen ők finanszírozzák a költségvetést.

Monetáris finanszírozás

Magyarország jelenleg még nincs abban a helyzetben, hogy a polgárai által finanszíroztassa működését, így ha ki akar szabadulni a 21. századi gazdasági gyarmatosításból, akkor alternatív megoldások után kell néznie. A botrány kapcsán szintén felemlegetett vád a monetáris finanszírozás, vagyis hogy a jegybank pénzt nyomtat, hogy abból finanszírozza az államot. Ez azért jelentene problémát, mert ha a jegybank adhatna pénzt az államnak, akkor a kormánynak nem állna érdekében a kiszámítható költségvetés, mert a pénznyomtatás révén gyakorlatilag korlátlanul állna rendelkezésre fedezet a hiány ellentételezésére.

Igen ám, de ma Magyarországon fegyelmezett a költségvetés, alacsony a hiány, csökken az államadósság – nekünk vannak az egyik legjobb makrómutatóink Európában. Tehát a jegybank nem esztelenül pótolja a kormányzati költekezést és nyomtatja a pénzt, hanem szigorú ellenőrzés alatt tartja azt. Ne feledjük, hogy a kifogásolt pénznyomás legfőbb jele – éppen a folyamatosan növekvő, forgalomban lévő pénzmennyiségből adódó leértékelődés – az infláció. Ma Magyarországon 0,9 % az infláció, alacsonyabb, mint eddig bármikor.

(Más kérdés, hogy az amerikai jegybank szerepét betöltő FED is pontosan ugyanezt csinálta, amikor a pénzügyi lazítás keretein belül bejelentette, hogy nagyon sok állampapírt fog vásárolni, amivel lenyomta az államkötvények hozamát, aminek révén olcsóbban tudta finanszírozni magát az USA. De nagyon sok olyan intézkedés van még a világon, amelynek demokratikus voltát nem az határozza meg, hogy mit tesznek, hanem az, hogy ki teszi.)

Függőség vs. Függetlenség

Egy ország irányítása fölötti ellenőrzés megszerzésére az államadósságon túl más lehetőség is kínálkozik, és ez az ideológiai nevelés. Úgy is mondhatnám, hogy az államadósság a fegyver, amely gúzsba köt, de a liberalizmus az eszköz, amely lebontja önvédelmi mechanizmusunkat. Hiszen a gazdasági gyarmattartás mit sem ér, ha az emberek tudnak róla. Az a legjobb, ha mindezt önként vállalják, mert akkor nem kell tartani a lázadástól. A régi gyarmatbirodalmak is azért omlottak össze, mert a gyarmatosítottak a saját bőrükön tapasztalták a gyarmatosítok elnyomását. Manapság ez sokkal humánusabban történik és a birodalmak helyét is átvették a nemzetközi vállalatok.

Éppen ezért nem meglepő, ha a nemzetközi érdekcsoportok által irányított média támadást indít minden függetlenedési kísérletre. A feladatukat persze ezen az eseten kívül is mindennap ellátják, hiszen mézes-mázas ideológiákon keresztül akarnak irányítani minket – ez sokszor már odáig fajul, hogy a nemzet a saját érdekét is háttérbe szorítja, mert elhiszi, hogy jó lesz neki, ha nem a saját sorsa kovácsa, hanem egy nagyobb, hatalmas erő feltétel nélküli kiszolgálója. Ideológián keresztül irányítanak bennünket, és aki elbagatellizálja ennek jelentőségét és hatékonyságát, az emlékezzen arra, hogy a nácik is egy ideológián keresztül vettek rá tömegeket a népirtásra.

Demokrácia vagy jólét?

A liberális demokrácia ideológiája a nácizmus ellenideológiája. Nem is lehet más, hiszen annak megfékezésére jött létre hovatovább az alkotmánybíróság is, amely céljait tekintve a garancianyújtás letéteményese, hogy a jövőben ilyen semmiképp se történhessen. De ennek hatására nyert egyre nagyobb szerepet többek között az emberi jogok kérdése is.

Nem tűnik ellentmondásnak a bekezdéscímben feltett kérdés – hiszen nem is az -, inkább csak a prioritások között állítana fel egy rangsort, hiszen végső soron mi is a célunk? Hogy jólétben éljünk – legyen az bármilyen rendszerben – vagy mindenképp liberális demokráciában, függetlenül jólétünktől és boldogságunktól?

Attól, mert ez a jelenünk, ebbe születtünk, ne gondoljunk, hogy nincs a liberális demokráciánál jobb életfeltételeket kínáló rendszer. Mint ahogy azt a történelem már bebizonyította, az élet a folyamatos fejlődésről szól, mindig jön valami új, valami jobb – igaz, az akkori hatalom birtoklói tűzzel-vassal üldözték is őket, vagyis nincsen új a nap alatt. A veszélyekkel dacolva mégis rengeteg újító vitte győzelemre a régi, uralkodó rendszerek elleni küzdelmet, aminek következtében az elavult közhiedelmek fölött eljárt az idő így kerülve a történelemkönyvek oldalaira – most a liberalizmuson a sor. A tömeges migráció, mint ahogy minden veszély – éppen ezért lehetőség is egyben. Európa utolsó lehetősége, hogy kiszakadjunk ebből diktatórikus, elnyomásos rendszerből és áttérjünk végre a szabadságra. De nem a szabadságot az anarchiával keverő szemléletre, hanem a felelősségteljes és emberhez méltó szabadságfelfogásra. Ez az, amit illiberális demokráciának nevezünk – és ami a liberális ellentettje, az szükségszerűen mindig nagyobb szabadságot jelent.

Európa hadban áll!

Vajon hány ártatlan embernek kell még meghalnia ahhoz, hogy a döntéshozóink ráébredjenek: az önmegtagadás liberális kultúrája során Európába importált, bennünket ellenségnek tekintők tömegei csak a pusztulásunkat hozzák magukkal?

Háborúban állunk, ez már nem is kérdés. Hanem sokkal inkább az, hogy vezetőink erre mikor fognak ráeszmélni. Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy a brüsszeli bürokraták egy torz eszme nevében továbbra is tömegesen és ellenőrizetlenül importálják az embereket olyan országokból, amelyekkel hadban állunk és amelyek népei megvetnek bennünket, elítélik életformánkat. 30 fölött jár a legutóbbi terrortámadás halálos áldozatainak száma és 270-nél a sérültek száma, erre mi a legfőbb aggodalmuk liberálisainknak? “A liberálisok hisznek a szabadságban (…) és bíznak abban, hogy a történtek nem szolgálnak újabb alapot majd a gyűlöletkeltésre, a menekültkérdés és a terrorizmus összemosására”, illetve “(…) a gondolataim a közvetlen áldozatokkal vannak (…) és a közvetett áldozatokkal (menekültekkel, muszlimokkal), akiket újra igaztalanul vegzálnak majd. (…) Ezért fontos megvédenünk a muszlimokat.” Ugye érthető? Megvédeni a muszlimokat. Remélem nem csodálkoznak majd, ha a jövőben továbbra is hazaárulóknak fogják őket bélyegezni – teszem hozzá, ez számukra csak látszat probléma, hiszen egyáltalán nem éreznek semmilyen hűséget sem hazájuk sem nemzetük iránt.

Nos, jelenleg ez a kiindulási pont. Innen szép nyerni, mondhatnánk. De a helyzet sajnos még ennél is rosszabb. Nálunk szerencsére mostanra már csak marginális politikai tér jutott ezeknek a neobolsevikoknak, de Európa nyugati felében, ahol hosszú évtizedeken keresztül mantrázták a liberális toposzokat, az emberek továbbra is éber álomban szenvednek. Csak ez az egyetlen magyarázata annak, hogy nem is olyan rég még virágokkal és táblákkal fogadták a honfoglalókat. Az elkényelmesedett embernek, aki évtizedeken keresztül a jólétben tengette mindennapjait, a legnagyobb problémája a genderidiotizmus lett, vagyis az, hogy mikor és milyen nemet választhat magának (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, queer vagy interszexuális – nem vicc, ezek mind egyfajta irányzatok). A szociáldarwinizmus alaptétele, hogy “az erősebb kutya…”. Nos, azt hiszem ebben a kérdésben nem állunk valami jól, hiszen ezek mind fiatal, életerős férfiak, akik nem átalkodnak csordákba tömörülve erejükkel visszaélni. Szemben az elöregedő, elnőiesedő európai emberrel. Amikor ezeket a sorokat írom, az elkeseredettség szól belőlem, hiszen az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének – akinek a biztonságunkat és a védelmünket kellene garantálnia – reakciója nem a könyörtelen bosszú vagy leszámolás bejelentése volt, hanem az, hogy nyilvánosan elbőgte magát… Háborúban állunk, ideje lenne ennek megfelelően viselkedni.

 

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén