agitatio

kitekintés a világra

Címke: Európai Egyesült Államok

A birodalmakról

A miniszterelnök október 23-ai beszédében utalt az Európai Unió Európai Birodalommá történő átalakításának vágyáról. Ez nem új keletű cél a kontinens történelmében. Többen próbálkoztak már vele, gondoljunk csak az ókori Rómára, Napóleonra vagy éppenséggel Adolf Hitlerre. A jelek alapján a szándék világos, de nézzük meg a birodalomépítés realitását és várható következményeit történelmi kitekintésből.

“Európát nem az öntudatos nemzetek, hanem a birodalomépítési vágyak vitték tévutakra. A birodalomépítési kísérletek és kísérletezők felelősek a XX. századi szörnyű háborúkért, a tengernyi szenvedésért és a virágzó Európa többszöri feldúlásáért. A nemzeti és a nemzetközi szocializmus, a fasizmus és a kommunizmus mind birodalmi vágyálmokat kergettek. Nemzetek feletti ideák, olvasztótégelyben előállított, új típusú emberfajták, soha nem látott léptékű üzleti profitok és a mindezt garantáló globális, vagyis birodalmi kormányzás” – mondta beszédében Orbán Viktor. Kemény állítások, amelyek  alapján a következő hónapok eseményei döntően befolyásolják Európa jövőjét. Éppen ezért vegyük történelmi górcső alá az elhangzottakat, és próbáljuk meg megjósolni, hogy ilyen törekvésekkel milyen jövő várhat az európai, és benne a magyar emberekre.

Ehhez elsősorban Matolcsy György kiváló művét, az Amerikai Birodalom elnevezésű könyvet hívom segítségül, amelyben a szerző arra keresi a választ, hogy a mai világrend, vagyis az amerikai globális világhatalom kialakulásához milyen lépcsők, történelmi események vezettek, és hogy mit jelent ez a mai kor számára. Nem utolsó sorban pedig arra, hogy ezek milyen következtetések levonására kell, hogy sarkalljon bennünket, akik tanulni szeretnénk belőle.

Első lépésként vessünk egy gyors számvetés az emberi történelem legismertebb birodalmairól, amelyen keresztül közelebb kerülhetünk a birodalmi gondolat alapvető természetszerűségeihez.

 

Történelmi példák

Az európai történelmet számos birodalmi törekvés kísérte végig, amelyekben közös volt, hogy mindig az erőforrások megszerzéséért folytatott háborúk jellemezték. A föld, a nyersanyag és a munkaerő mind olyan erőforrás, amelyek megszerzése a kontinens szárazföldi hegemóniájára, és területi egyesítésére tett kísérletként értelmezhető. Az első, és minden kétséget kizáróan a mai birodalmi felfogásra a legnagyobb befolyással a Római Birodalom hatott, amely egy két pillérre épülő mediterrán tengeri hatalomként értelmezhető. Az egyik pillért a szárazföldi haderő, a másodikat pedig a tengeri flotta, és az általa biztosított kereskedelem jelentette. A három kontinens kereskedelmét összekötő Földközi-tenger feletti uralom biztosította a birodalom működéséhez szükséges erőforrások rendelkezésre állását, azonban az anyagi javakra épülő birodalom mellett kiépült egy láthatatlan, szellemi birodalom is, amely fölötti ellenőrzés szintén Róma kezében összpontosult. A birodalom provinciáira küldött római polgárok révén pedig ez a szellemi birodalom tovább terebélyesedett a birodalom törvényei, latin nyelve, építészete, életmódja és szokásai, kereskedelme valamint egyéb szellemi és kulturális befolyása révén. Ezt tekinthetjük a puha hatalom eszközeinek, amelyek a birodalom bukása után elvesztették jelentőségüket. Egészen pontosan átadták helyüket egy másik  szellemi és gondolati – tehát láthatatlan – birodalomnak, amelyet kereszténységnek nevezünk. És bár számos kísérlet volt még a kontinens látható birodalommá történő átalakítására, ezek végül mindegyike kudarcot vallott és csak a szellemi örökség maradhatott tartós.

Ennek következő, nagyobb horderejű kísérlete a Német-római Birodalom volt, amely a kereszténység szellemi birodalmát a katonai hatalomra alapozott birodalom egyesítésével volt hivatott megvalósítani, de a birodalom, annak föderalista megvalósulása miatt végül kudarcot vallott, és sohasem töltötte be azt a szerepet, amelyet szántak neki.

Ezt követően a következő, birodalmi hatalommal rendelkező állam a muszlimokat 1492-ben Granadából kiűző, és ezáltal egyesülő Spanyolország volt, amely Kolumbusz révén éppen ebben az évben fedezte fel Amerikát. A következő 120 évet pedig Spanyolország, valamit a Habsburgok európai hatalma fémjelzi, amely egészen 1618-ig, tehát a harminc éves háború kezdetéig tartott. A spanyol és osztrák Habsburgok szerették volna megkaparintani az Európa feletti egyeduralmat, ezért az 1618-48 közötti vallási háború valójában az egyeduralomért folytatott háború is volt. Franciaország azonban a protestáns országokkal kiegészülve legyőzte a Habsburgokat, és ezzel kezdetét vette a francia befolyás megerősödése a kontinens életében. Ennek tetőpontját minden kétséget kizáróan a 19. század eleje jelentette, amikor Bonaparte Napóleon császárra koronázta magát, majd katonai uralma alá hajtotta az egész kontinenst. Uralkodását azonban nemcsak katonai hadjáratai fémjelezték, hanem az általa kialakított – részben a felvilágosodás eszméire alapozott – közigazgatási rendszer, polgári törvénykönyv, igazságszolgáltatási és pénzügyi rendszer megalapítása is, amelyek letették az alapjait a modern Franciaországnak, másrészt példaként szolgáltak a világ más országainak berendezkedéseinek kialakításához is. A látható és láthatatlan hatalomról pedig így vélekedik a franciák egykori császára: “Két hatalom létezik a világon, a kard és a lélek. Előbb-utóbb a lélek mindig győz a kard felett.”

Napóleon 1815-ös vereségét pedig a száz éves Brit Birodalom felemelkedése és virágzása követte. A korábbi birodalmaktól eltérően a britek hatalma azon az egyébként kényszerű felismerésen alapult, hogy Európát szárazföldön, erővel nem lehet egyesíteni. Így az ő birodalmuk merőben más pilléreken nyugodott. A kontinentális status qou megőrzése ugyanis nem a szárazföldi, hanem a tengerek feletti ellenőrzésen alapult, ráadásul az erő helyett inkább a kereskedelem nyelvét beszélték. Fontos különbség még, hogy immár nem csak regionális, hanem globális szereplőként igazgatták birodalmukat. És ha a Rómaikra igaz volt, hogy láthatatlan hatalmuk terjesztésével őrizték meg vezető pozíciójukat, akkor a britekre ugyanez hatványozottan az. Gyarmataikon elterjesztették az angol nyelvet, az angol földbirtokrendszert, felépítették az angolszász bankrendszert, meghonosították a csapatsportokat, képviseleti gyűléseket szerveztek, elterjesztették a brit szokásokat és divatot a helyi elit körében. Az egyéni szabadságeszme is érvényesült, ugyanis a gyarmatokon nem rabszolgák dolgoztak, hanem fizetett szolgák. És mivel a brit tisztségviselők elkülönülten éltek a gyarmati világtól, így meghagyták a gyarmatokon található hagyományos kapcsolatrendszereket és érintkezési módokat. Ez jelentős különbséget jelentett a többi telepeshez képest, akik az angoloktól eltérően nem képviseleti intézményrendszereket építettek fel, hanem örökletes arisztokráciákat. Ezen angol jogi, pénzügyi és politikai intézmények exportálása és a gyarmatokon történő meghonosítása építette fel végül a Brit Birodalmat, ahol a szabad költözés, a kereskedelem szabadsága, a kiegyensúlyozott költségvetés és a jogbiztonság olyan előrelépést jelentett a többiek által gyarmatosított területekhez képest, amely érdeknek tekintette a britek jelenlétét  az adott országban még akkor is, ha azok szépen lefölözték a gyarmatokkal történő kereskedelem hasznát. Ez a fajta birodalmi berendezkedés aztán példaként szolgált az őt követő, a mai kor egyetlen világhatalommal rendelkező birodalmának, vagyis Amerikának.

A Brit Birodalom hegemóniája lényegében 1914-ig tartott, amikor az 1871-ben egyesített Németország a második ipari forradalomhoz történő csatlakozása után annyira megerősödött, hogy a meglévő erőviszonyok felrúgásával meghatározóbb szerepet követelt magának a világot irányító hatalomból. A német törekvés ismét a szárazföldi hegemónia megszerzésére irányult, ám éppen emiatt, kudarcra is volt ítélve, hiszen a történelem tanulsága, hogy egyetlen európai szárazföldi erő sem képes önmagában az uralma alá hajtani a kontinenst. A háborúnak azonban olyan következményei lettek, amelyek aláásták a Brit Birodalom egyeduralmát. Ugyanis hiába kerültek ki katonai győztesként, a korábbi világ hitelezőjének pozíciójából a világ legnagyobb adósaivá váltak, amit a gazdaságban tapasztalható munkanélküliség és infláció csak tovább fokozott. Ezt követően pedig Amerika vált a világ leggazdagabb nemzetévé, akinek tengeri flottájának mérete immár megegyezett a britekével. Az igazi fordulatot azonban a második világháború, és annak lezárása hozta, amelyben Amerika a segítségéért a Brit katonai támaszpontok feletti ellenőrzést kérte, és természetesen kapta is cserében, ami által a Brit Birodalom utolsó maradványai is egy új hatalom kezébe kerültek. Amerika szerencséje, hogy a világ vezető hatalmáért folytatott harcot nem az akkori vezető britek ellen kellett vívnia, hanem éppen őket segítve, a németek ellen. Ezt követően azonban még meg kellett vívni a második világháború másik nagy nyertesével, a Szovjetunióval is, azonban ez a küzdelem már nem az erőforrásokért folyt, hiszen azok lényegében korlátlanul álltak mindkét fél rendelkezésére, hanem az egyedüli világhatalom megszerzéséért. Ilyen tekintetben nem is csoda, hogy ez a szembenállás a hidegháború formáját öltötte, hiszen az mindkét nagyhatalom politikai, társadalmi és gazdasági érdekének megfelelt. Amerika számára a háborús készenlét biztosította a gazdasági konjunktúrát és a társadalmi stabilitást, míg a Szovjetunió számára a frissen megszerzett birodalom megőrzését tette lehetővé. Az állandó fegyverkezési versenyt végül a tervutasításos gazdálkodás nem bírta a kapitalizmussal, így Amerika az évszázad harmadik világháborújából is győztesként került ki, és ezúttal már kihívó nélkül maradt.

 

Egypólusú világrend, vagyis az Amerikai Birodalom

Ahogy végigtekintettük a történelmet, akaratlanul is az az érzésünk támadhat, hogy az Amerikai Birodalom lényegében egy kitűnő tanuló, aki nagyszerű érzékkel csente el a korábbi birodalmak hasznos vonásait, és a kor kihívásainak megfelelően a saját képére formálva és továbbfejlesztve építette be azokat saját rendszerébe. És valóban, ha Amerika vezető politikai intézményeire gondolunk, akkor azt tapasztaljuk, hogy azok nemcsak működésükben, a kongresszus és szenátus vonatkozásában elnevezésében, de még építészeti stílusában is a Római Birodalmat eleveníti fel számunkra. Ezeknél a jelképeknél persze sokkal fontosabb a tartalom. A Brit Birodalommal sok hasonlóságot mutató Római Birodalom történelmében ugyanúgy a tengerek feletti ellenőrzés jelentette a kereskedelem alapját, mint manapság, és a szellemi birodalom éppolyan jelentőséggel esett latba, mint ma a Hollywoodi filmek, vagy az amerikai termékek és szolgáltatások fogyasztásából áradó életérzés. Azonban a különbségek is legalább ennyire szembetűnőek. Míg a Brit Birodalom a nemzetközi kereskedelmet szabályozta, és gyarmatok fenntartásával tett szert kereskedelmi előnyre, addig az Amerikai Birodalom a kereskedelem helyett már a pénzügyi rendszer szabályozását tartja elsődlegesnek, valamint a gyarmatok helyett a szabad országokkal történő kétoldalú kereskedelemben érdekeltek. Szintén különbözőség, hogy a Római Birodalom második pillére a tengeri fölény mellett a szárazföldi hatalom volt, úgy ez az Amerikai Birodalom esetében már inkább a tudás és információ feletti ellenőrzést jelenti. És amíg Róma a polgárok provinciákra való küldésével teremtette meg kulturális fölényét, addig ma ez éppen ellenkezően zajlik, Amerika igyekszik magához vonni mindent, ami értékkel bír: tőkét, kereskedelmi terméket, és ami a legfontosabb, a világ legtehetségesebb koponyáit.

Amerika fordítva másolja Rómát, aki a provinciák féken tartása végett a nyers katonai erőt alkalmazta. Amerika ezzel szemben az érzelmek, a szellemi áramlatok, a gondolatok, a divatok a magatartás- és életmódminták átvételén keresztül kísérli meg a birodalomhoz kötni a világ távoli pontján élő polgárokat és közösségeket. A nyers hatalom helyett elsősorban a puha hatalommal húzza magához őket, ezek közül is kiemelt figyelemmel a tehetséges és szorgalmas embereket. És bár a legfőbb hatalmi eszköze a fent említett puha hatalom, azért naivitás lenne azt feltételezni, hogy egy világbirodalom vonakodna bevetni bármilyen eszközt, ha érdekei úgy kívánják.

 

Az aszimmetrikus globális gazdasági rend 

A második világháborút követően általános nemzetközi gazdasági konjunktúra vette kezdetét, nem függetlenül a háború okozta károk helyreállításától. A fejlődés lényegét tekintve abból származik, hogy a világ legerősebb gazdasági hatalma, vagyis Amerika, megnyitja piacait a világ feltörekvő részeinek, akik a termékeiket így exportálni tudják, ami által felgyorsul a gazdasági fejlődésük. Ezek az áruk és szolgáltatások a globális piacgazdaságban találnak gazdára, amelynek működését nemzetközi pénzügyi szervezetek felügyelik, úgymint a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank és a Világkereskedelmi Szervezet. Vagyis a globális piacgazdaság játékszabályait Amerika határozza meg, akárcsak annak alapelveit és alapvető intézményeit. A felügyelő szervek feletti ellenőrzése mellett a legfontosabb játékszabály, hogy a világ vezető valutája a dollár, vagyis a nemzetközi elszámolások egy ország nemzeti valutájában történnek. Ez azért annyira lényeges, mert a dollár árfolyam-, és kamatpolitikájában a világgazdaság egyetemes érdekeit képviselő döntések helyett amerikai döntések születnek.

A második legfontosabb pénzügyi innováció, hogy a piacok globális megnyitásával bár Amerika folyó fizetési mérlege hiányt mutat, hiszen a vele kereskedő államok nyernek az exporton, azonban ez csak elméletileg jelent tőkekiáramlást az országból, ugyanis ezek az államok a kereskedelmi többletüket amerikai befektetésekben helyezik el. Kína az amerikai adósság 6, míg Japán 5%-át birtokolja, amely befektetések értékeit, hozamát és árfolyamát az Amerikai Központi Bank szerepét betöltő FED határozza meg. Piacot ad számukra, hogy árut, tőkét és humán erőforrást kapjon cserébe. Ezt a fajta ikerdeficitet mutató gazdaságpolitikát (mert a folyó fizetési mérleg hiánya mellett a költségvetése is negatív) minden közgazdasági alapelv tiltana, de nem Amerika esetében, amely uralja a globális pénzpiacokat. Ha úgy tetszik, az áruk kereskedelmének elsősége helyett figyelmét a pénzpiacok feletti ellenőrzés fontosságára összpontosítja, amit kiegészít egy harmadik globális piac is, az információk és tudás piaca. Noha az áruvilágban Amerika deficites, a pénzvilágban már kiegyenlíti a hiányt, sőt irányítja az újraelosztást, míg a tudás, az információk és a médiatermékek területén egyértelmű többletet mutat. Amerika ezen a három területen összehangolt stratégiát követ, míg versenytársai az áruvilágra koncentrálnak.

A dollár világvalutát betöltő szerepkörének van még egy fontos vetülete, amelyre mindenképpen szükséges kitérnünk. Ez a már előbb említett költségvetési hiány mellett a globális kereskedelemben is fontos szerepet tölt be, ugyanis ha a dollár Amerika nemzeti valutája, akkor annak nemcsak kamatpolitikájára, hanem mennyiségére is befolyást gyakorol. Ez a közgazdaságban a klasszikus pénzügyi kereslet-kínálat egyensúlyát jelenti. Vagyis egy ország rendelkezésre álló pénzmennyiségének, vagyis a kínálatnak összhangban kell lennie a gazdasága által megterelt áruk mennyiségével, ellenkező esetben a valutája leértékelődik. Ezzel gyakorlatilag meg lehet akadályozni, hogy egy ország jegybankja túl sok bankót nyomtasson, amivel finanszírozni tudná az állam adósságát. De mi történik akkor, ha a nemzeti valutád mögött nem csak az országodban megtermelt javak állnak, hanem mivel világvalutával rendelkezel, ezért végső soron az egész világban megtermelt áruk mögötti fedezetet tudod biztosítani? Akkor gyakorlatilag az történik, hogy bármennyi pénzt tudsz nyomtatni anélkül, hogy a valutád értékét vesztené. Azt hiszem nem szükséges tovább ecsetelni, hogy ez mekkora előnyt jelent Amerika számára.

 

Amerika, a geopolitikai stratéga

Az imént már áttekintettük az amerikai hatalom két legfontosabb alapkövét, vagyis a puha hatalmat, valamint a globális pénzügyi rendszer feletti őr szerepkörét, azonban a hatalomgyakorlásnak van egy másik vetülete is, amelynek alkalmazásával sikeresen tudja megőrizni világvezető pozícióját, amit szintén a Római Birodalomtól lesett el, és ami az ‘oszd meg és uralkodj-elv’ tökélyre való fejlesztett változatát jelenti. A stratégia lényege, hogy a regionális hatalmakat nem engedi, hogy globális kihívó szerepére törjenek. És mindezt nem úgy éri el, hogy erőszakkal nyomja el a feltörekvő vetélytársait, hanem úgy, hogy azok természetes kihívóit támogatja. Vegyünk ennek szemléltetésére néhány példát!

Mivel a nemzetközi kereskedelem feletti ellenőrzést a tengerek és óceánok feletti hatalom testesíti meg, ezért egy tengeri hatalom felemelkedése alapvetően rendítené meg az amerikai stratégiai érdekeket. Indiát, mint az évszázad egyik feltörekvő hatalmát szokták emlegetni méretéből, gazdasági növekedéséből és földrajzi elhelyezkedéséből adódóan. Ha India úgy döntene, hogy az őt körülvevő Indiai óceánra ki akarná terjeszteni befolyását, akkor azt jelentős haditengerészeti fejlesztések révén tudná kieszközölni. Mivel azonban a Perzsa-öbölből érkező olaj az Indiai-óceánon keresztül jut el a Csendes-óceánra, leginkább Japánba és Kínába, így ennek a tengeri útvonalnak az ellenőrzése kulcsfontosságú. Ennek megakadályozására pedig Amerika a legolcsóbb és legkézenfekvőbb módot választaná, vagyis a szomszédos, és Indiával hagyományosan rossz kapcsolatokat ápoló, egyébként atomhatalom Pakisztán megerősítését. Ennek következtében India hadiipari költségvetését kimerítené a szomszédos, szárazföldi hatalom elleni felkészülés, így nem maradna érdemi forrása haditengerészetének megerősítésére.

Hasonló helyzet alakulna ki Japán vonatkozásában is, amely a ’60-as évektől kezdve, nem függetlenül az Amerikába irányuló exporttól, folyamatosan növelni tudta gazdaságát. Ezt követte a ’90-es évek stagnálása, amely az amerikai pénzügyi politika eredménye volt, ugyanis az egyre növekvő gazdasági erejű Japán szemet vetett a feltörekvő kelet-ázsiai országokra, és egy közös gazdasági struktúrába akarta bevonni őket. Ennek hatására az amerikai kormány jelentősen felértékelte a dollár japán jennel szembeni árfolyamát, aminek következtében 43%-kal nőttek a térségbe irányuló amerikai befektetések. 1997-ben a hírhedt tőzsdei spekuláns, Soros György annak a véleményének adott hangot, hogy valami baj van a thaiföldi nemzeti valutával. A futótűzként terjedő hír hallatára mindenki szabadulni akart először a thaiföldi, majd a malajziai és indonéziai valutájától, és az országok gazdasági rendszerei 1999-re összeomlottak. A válságból aztán a sikeres gazdaságpolitika, de sokkal inkább a Nemzetközi Valutaalap konszolidációs programja húzta ki őket. Az átalakítás révén az országok pénzügyi rendszerei a globális pénzpiacokhoz, vagyis az amerikai pénzügyi rendszer irányítása alá kerültek. Ez azonban a történelem, és az alkalmazott eszköz is pénzügyi jellegű volt, ám Japán továbbra is kihívást jelent Amerikára. Ennek fékezésére, az előbbi példához hasonlóan a természetes földrajzi ellenfelét tudja használni, vagyis Kínát – és fordítva. De hasonló hatalmi egyensúly-központokat tudunk felfedezni Argentína-Brazília vagy Irak-Irán vonatkozásában is – az Iránnal szembeni hatalmi játszma éppen a gyengélkedő Iraknak köszönhető.

A stabilitás fenntartásának ugyanakkor vannak pozitív hozadékai is. Amerika ugyanis úgy gyakorolja világbirodalmi szerepkörét, hogy cserébe ad is. Nem függetlenül az amerikai nép egyéni szabadságon alapuló gondolkodásától, ám azt lényegesen meghaladva hajtva végre a köznyelv által csak demokráciaexportnak aposztrofált stratégiáját. Ugyanis szabadon kereskedni csak azzal lehet, aki szabad, így a demokratikus államformák minél szélesebb körű elterjedése újabb piacok bevonását jelenti a globális piacgazdaságba. És míg a Brit Birodalom gyarmatosítása minden előnye mellett is egy zéró összegű játszma volt, vagyis hogy a megtermelt hasznok egy része a gyarmatosítóknál realizálódott, addig az Amerika által kínált megoldás egy win-win helyzetet okoz mindkét fél számára. Hiszen a globális pénzügyi rendszerbe bekapcsolt államok a gazdasági növekedésüket fejlesztő felvevő piacot kapnak Amerikától, addig ők ezért a bekapcsolásért áruval, tőkével, és ami a legfontosabb, hasznos munkaerővel fizetnek – vagyis, hogy a lehetőségek magukhoz vonzzák a legtehetségesebb fiatalokat. Amerika kereskedni akar a világgal, és nem leigázni azt. Jelentősen szimpatikusabb hozzáállás ez, mint korábban bármely birodalom uralkodási elképzelése.

 

Civilizációs hullámok

Alvin Toffler munkájának érdeme a civilizációs hullám-elmélet. Az elmélet lényege, hogy a történelem egymást követő hullámok sorozatából áll. Akárcsak a fény és az anyag, úgy az idő is hullámszerű, és ennek kihatása a történelemben is érzékelhető. Az elmélet fizikai szemléletű megközelítését nem tudom kérdőre vonni, azonban a történelemre vonatkozó megközelítése logikusnak tűnik. Az első hullám volt az agrárforradalom, amely előtt az emberiség kis, rendszeresen vándorló csoportokban élt, és vadászattal, gyűjtögetéssel tartotta fenn magát. A tízezer évvel ezelőtti agrárforradalom következtében a föld művelése révén egy új életmód jelent meg, aminek következtében az emberiség falvakban, majd kisebb városokban telepedett le. Az agrárforradalmat követte a 17. században a második nagy civilizációs hullám, az ipari forradalom. Ennek a hullámnak az elején még együtt élt a korábbi agrárcivilizáció és az új ipari civilizáció, hogy később a városi léttel ez utóbbi vegye át a vezető szerepet. Mostanra az első hullám gyakorlatilag levonult és megjelent a harmadik civilizációs hullám. A tudásra és információra épülő hullám, ami a második világháborút követően indult útjára. Az elméletből az is látható, hogy a civilizációs hullámok egyre inkább gyorsulnak, idejük lerövidül. Ma a világ fejlett országaiban a második és a harmadik hullám egyszerre van jelen, míg a feltörekvő országokban, például Kínában és Latin-Amerikában a mezőgazdasági és ipari civilizáció található meg. A reménytelen helyzetben lévő, főként afrikai országokban még alig indult el a második civilizációs hullám.

A 19. századi Európában a technológiai fejlődés együtt járt a városok bővülésével, az egyre gyorsuló közlekedéssel, valamint a tömegoktatás elterjedésével. A folyamatosan letűnő mezőgazdasági civilizáció, valamint az új ipari civilizáció összeütközése elkerülhetetlennek tűnt. Már ekkor arra lehetett következtetni, hogy vezető összecsapás az osztályok között fog meghúzódni, ám az évszázad végére az iparosodó országok feltaláltak valamit, ami közömbösíti az osztályharcot, ez pedig a nemzet volt. A nemzet összebékítette az osztályokat, így nem a társadalmakon belüli konfliktus, hanem a nemzet előretörése miatt a belsőből külsővé változott konfliktus vált az ipari civilizációs hullám legerősebb összecsapásává. Mivel a tudásra épülő új civilizációs hullám rendkívül gyorsan nyer teret, óriási előnyöket biztosítva az elsőknek, így könnyen megismétlődhet az ipari civilizációs hullám térhódítása során tapasztalt nemzetközi konfliktusok sora. Ám ennek terepe ugyanúgy, ahogy korábban is, a nemzetek nyújtotta keretek lesznek, így a nemzetek gyengítése helyett azok erősítése kell, hogy a legfontosabb célkitűzés legyen. Legalábbis egy sikerorientált politikai stratégiában.

Az információra és tudásra épülő harmadik civilizációs hullámban az az ország lesz sikeres, amelyik minél több tudást, információt, képzelőerőt, ízlést és általában szellemi erőforrást használ fel a gazdaságban, és minél kevesebb nyersanyagot, energiahordozót és általában anyagi erőforrást. Azonban az információ és tudás erőforrásának a korlátlanságon kívül van egy másik tulajdonsága, vagyis hogy azok a megosztással gyarapodnak. Ennek a gondolatnak a sharing economy révén ma már létező üzleti modellje is van.

Az információra és tudásra épülő harmadik civilizációs hullámba belépő országok között a verseny helyét átveszi a kényszerű együttműködés, mivel az információ, mint erőforrás is a fogyasztással bővül. Tehát a hagyományos erőforrásokért (föld, nyersanyag, munkaerő) folytatott küzdelem, vagyis a háború is megszűnik ezen fejlett, az iparosodásból továbblépő országok között. Tehát nemcsak azért szükséges a nemzetállamok létezése, hogy a harmadik civilizációs hullám konfliktusait kezelni tudja, hanem hogy a kölcsönös együttműködésből származó gyarapodást a legnagyobb szinten kiaknázza. Ez azonban tekinthető az Európai Unió létrehozásának egyik liberális alappillérének cáfolataként is, mert a közkeletű hiedelem szerint azért szükséges az integráció bővítése, a nemzetállamok megszüntetése, mert azok felelősek Európa háborúiért. A valóság ezzel szemben az, hogy mivel az erőforrásokért folytatott küzdelem, vagyis a háború mar a nemzeti gondolat 19. századi megszületése előtt is létezett, így az országok közötti háborúk felelőse nem a nemzeti gondolat, hanem mindenkori birodalmi törekvés volt. Ez pedig összefüggésben áll a miniszterelnöki beszédben elmondottakkal.

 

A tudás: hatalom

Korábban szó volt róla, hogy az Amerikai Birodalom második tartópillérét a tengerek feletti ellenőrzés mellett nem a szárazföldi hatalom, hanem a tudás, az információ és kommunikáció feletti ellenőrzés adja, ami egyben a harmadik globális pénzügyi piacot is jelenti az áru és pénzügyi mellett. Ennek eszköze a már korábban is hangsúlyozott agyelszívás. Ma az amerikai egyetemek, valamint katonai központok akkora költségvetési támogatással működtetik kutatásaikat, amelyeket a világ bármely országában még elképzelni sem tudnának. Azért fontos a K+F szektor állami támogatása, mert olyan területeken is sikert érhetnek el, ahol a profitorientált magánvállalkozások a bizonytalan megtérülések következtében nem fektetnek be. A kiemelkedő anyagi feltételek következtében pedig a világ minden pontjáról magukhoz vonzzák a tehetséges fiatal kutatókat, akik az Amerikában eltöltött ösztöndíj után csak meglehetősen kis százalékban térnek haza.

Így valóban meg tudják valósítani a tudás, az információ és kommunikáció feletti ellenőrzést. Gondoljunk csak a világ vezetői tech-cégeinek igazgatóinak és fejlesztőinek bevándorló hátterére, vagy gondoljunk a globális tudás és kommunikáció kapcsán a Google-re, vagy a facebook-ra. Már is láthatjuk, hogy mekkora, behozhatatlannak tűnő előnnyel rendelkezik ezen a téren Amerika már most.

Azonban akad itt egy probléma is. Ugyanis ha a vagyon alapja a tehetség, akkor ez összeütközést generál a két amerikai alapelv, vagyis a magánvagyon korlátlansága és az egyenlőség között. Mivel a tudáson alapú szabad vagyon korlátlansága társadalmi egyenlőtlenségeket szül, vagyis kevesek kezében összpontosul a vagyon jelentős része, akkor az a tömegdemokráciák arisztokratikus demokráciákká történő átalakulását jelenti. Érdekesség, hogy Amerika születésénél Alexis Tocqueville még a többség uralmától féltette az egyént, az egyéni véleményt, a szabad gondolkodást és a szabad szellemet. Ha ma látná, hogy az erőforrások felett rendelkező kisebbség hogyan képes befolyásolni a többség akaratát, azt hiszem nem lettek volna ilyen kételyei.

 

Európai Birodalom

Miután alaposan áttekintettük a birodalmak kialakulásának és működéseinek sajátosságait, górcső alá vettük a világunkat meghatározó Amerika Birodalmat, vessünk egy pillantást Európára, és egy Európában kialakuló új birodalom lehetőségeire. Az első kérdés, amit meg kell válaszolnunk, az az, hogy egyáltalán létezik e ilyen birodalmi törekvés. Ha figyelembe vesszük a politikai alaptételt, ami szerint minden föderációból konföderáció lesz, akkor a kérdés megválaszolását illetően nem is lehet kétségünk. Ha ehhez hozzávesszük még az integráció erősödéséről, és az Európai Egyesült Államokról szóló beszédeket, akkor minden maradék kétségünk szertefoszlik.

Az elsődleges kérdés tisztázása után tekintsük meg ennek a birodalomnak a működési feltételeit és lehetőségeit. Mivel a mai korban Amerika vonatkozásában már van egy meglehetősen jó referenciánk, így adja magát a lehetőség, hogy ahhoz viszonyítva próbáljuk meghatározni ennek a kialakuló új államalakulatnak a kereteit. Az összehasonlítás azért is tűnik helytállónak, mert Európa számos esetben látványosan másolja Amerikát. És bár meghatározó katonai erő nélkül esélye sincs globális szereplővé válni, azonban néhány jól működő elemet átvehet az Amerikai Birodalomtól.

Láthattuk, hogy az Amerikai Birodalom milyen mechanizmusokon keresztül vonja magához a megtermelt árut, tőkét és munkaerőt, de mivel Európának hasonló rendszer felépítésére egyelőre nincs lehetősége, vegyük számításba a legkönnyebben megvalósítható és legfontosabb elemet, az agyelszívást. Ma az Európai Unióban kétségkívül működik az agyelszívás mechanizmusa, azonban a globális hatáskör helyett a regionális jellemzi, így a tehetség a kvázi birodalom perifériájáról, tehát a Közép-Kelet Európai régióból vándorol a fejlettebb Nyugat-Európai országok irányába. A piacok nyitásáért és a munkaerő elszivárgásáért persze az EU is fizet kompenzációként strukturális alapoknak keresztelt fejlesztési pénzeket, ez azonban csekély kárpótlásnak tűnik az amerikai változathoz képest.

Mivel a népesség csökkenése egész Európát érintő folyamat, így az utánpótlást immár külső forrásokból kellett biztosítani. Az elképzelés szerint az új munkáskezek immár Afrikából és a Közel-Keletről származnának. De álljunk meg egy pillanatra és vessük össze ezt a bevándorlási politikát az Amerikai Birodalom által alkalmazottal. Most eltekintenék a megvalósítás bürokratikus akadályaitól és csak az alapvető elképzelést vetném össze az amerikaival. Az első szembeütköző probléma, hogy nem a harmadik civilizációs hullámra való készülést szolgálja, ugyanis a tudás helyett inkább az ipari forradalomra jellemző munkaerő betelepítése zajlik. Ez az első kardinális hiba. A második, hogy az amerikaival szemben az európai ígéret nem az önmegvalósításról, hanem egy kényelmesebb életről szól, ami nem a teljesítményt ösztönzi, hanem a szociális biztonságot nyújtó egyenlőségen keresztül a bevándorlásra inkább a kontraszelekció érvényes. A harmadik, és talán legnagyobb probléma, hogy Európa mintha nem ismerné a puha hatalom alkalmazását, így az ide érkezők integrációjának legfontosabb ismérve nem a közös szellemi hatalom kiterjesztésén, hanem a bevándorlók identitásának megőrzésén alapulna, illetve kellene alapulnia. És bár Európa elképzeléseiben az Amerikai Birodalom bevándorláspolitikáját másolná, lényegében minden hibát elkövet, hogy még véletlenül se hasonlíthasson rá. Ugyanis a bevándorlás eszköz, nem pedig cél. És bár az amerikai integrációban is létezhet olyan közösség, amely elsődlegesnek tartja meg saját identitását és életmódját, de ők lennének az indiánok, akik a rezervátumokban élnek.

Szintén érthetetlen különbség, hogy míg Amerika a határain kívül szűri meg a belépésre jogosultak körét, addig ugyanezt Európa úgy képzelte el, hogy előbb beengedi, majd utána kimazsolázza a munkára alkalmasak körét. Ez aztán újabb felesleges, és elkerülhető konfliktusokat szül. Európa legnagyobb problémája, hogy egy dogmatikus politikai ideológia tartja fogságban, amely nem engedi számára az egyének közötti különbségtételt. Azt láthatjuk, hogy a liberális embertípus a kommunista egyenember reinkarnációja, csak ezúttal a törekvést ellenzőkkel szembeni megbélyegzésben az osztályellenességet felváltotta az idegenellenesség vádja.

Figyelő szemeinkkel azt is láthatjuk, hogy a szellemi, viselkedésmódbeli minták mágnese helyett erővel próbálja keresztülvinni akaratát a birodalmi törekvesei közé tartozó országok, vagyis az uniós tagok között. Miután már nem vonzó életmódbeli felfogása, vagyis multikulturális ajánlata, így a meggyőzés helyett kényszeríteni próbál, amit némiképp cinikus módon szolidaritásnak hív.

Az Európai Birodalom alapja, tehát a német-francia tengely sem tűnik jelenleg elég erősnek ahhoz, hogy véghezvigye grandiózus tervét. Két pillérre közül az egyik, vagyis Angela Merkel már kidőlt, és kérdéses, hogy a másik vezető az ambícióin kívül mennyire tekinthető erősnek, ugyanis Macron népszerűsége a legfrissebb kutatások alapján jelentősen bezuhant, így nem tűnik úgy, hogy rendelkezik a reformok végrehajtásához szükséges kellő politikai erővel.

Így száll hát sírba a szabadság…

A szavazási szabályok törvényellenes megváltoztatása nélkül nem tudtak volna Magyarországon bosszút állni a 'jogállamiság' nevében."Így száll hát sírba a szabadság, tapsvihar közepette". #agitatio

Közzétette: agitatio – 2018. szeptember 12., szerda

 

Ha Európa regionális szereplőből tényleg globálissá szeretne válni, akkor Oroszországgal kellene szorosabbra fűzni a kapcsolatait, hiszen az európai technológia az orosz nyersanyag erőforrásokkal ötvözve egy meglehetősen erős világhatalmi tényező kiépítését jelenthetné, amely Amerika vezető szerepére is kihívást jelentene. Nem véletlen, hogy az amerikai politika, diplomácia, hírszerzés és gazdasági erő mindent bevet ennek elkerülésének érdekében. A katonai és politikai együttműködés helyett azonban elsősorban a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokra gondoltam, amiket azonban mindentől függetlenül érdemes lenne bővíteni. De legalábbis a jelenlegi szankcióknál mindkét fél számára kifizetődőbb lenne.

Persze ez óriási kockázatot is jelent, hiszen Amerika a birodalmi status quo-jának megtartása érdekében nem hagyná egy ilyen vetélytárs megszületését, éppen ezért a már korábban tárgyalt tudás és információ alapú civilizációs hullámban az együttműködésnek kellene az atlanti kapcsolatok mozgatórugójának lennie. Ehhez képest egy árupiaci kereskedelmi háború kezd kibontakozni az Európai Unió és az Amerikai Birodalom között, amely küzdelemnek nem kétséges, hogy ki lenne a végső győztese.

Akármilyenek is, minden birodalomnak van egy közös pontja. Méghozzá az, hogy nem szívesen adja fel befolyását és hatalmát azok fölött, akiket az uralma alá hajtott. Egy Európai Birodalom esetében ez az európai országokon kívül nem is nagyon lehetne más, ahogy azt a korábbi példákban is láthattuk már. Végezetül pedig, ha megvalósul az Európai Birodalomként működő Európai Egyesült Államok terve, akkor az nem fog mást jelenteni, mint a Német Birodalom megalakulását.

Ezzel összefüggésben pedig szeretném megosztani Helmut Kohl, a német egységet levezénylő kancellár németek európai politikájára vonatkozó legfontosabb vezérelvét: “Németország vessen horgonyt Európában, de ne egy német Európa, hanem egy európai Németország megvalósítása legyen a célja.” Ezt pedig nehéz másként értékelni, mint a Nemzetek Európájának megvalósulását.

A Nagy Blöff

Az EU soros elnökségét betöltő Ausztria kancellárja hétfőn találkozott az európai bevándorláspárti erők arcával, Emmanuel Macronnal. A megbeszélés utáni sajtótájékoztatón arról beszéltek, hogy mind a ketten egyetértenek a külső határellenőrzés megerősítésében, és abban, hogy a bevándorlók országaiba közvetlenül vigyék el a segítséget. De vajon tényleg akkora pálfordulás történt, hogy már a francia elnök is azt akarja, amiről Magyarország három éve folyamatosan beszél?

A válasz röviden természetesen az, hogy nem. Nagyon nem. Pontosan ugyanazt akarják, amit idáig, csak a közeledő EP-választások és csökkenő népszerűségük miatt új eszközökhöz kellett nyúlniuk, amelyben úgy tűnik, hogy kiemelt feladatot szánnak a kezdetektől fogva ‘bevándorlásellenes’, és ezáltal még nem hitelvesztett Sebastian Kurznak.

Azt érdemes látni, hogy Macron egy újonnan létrejött mozgalom vezéreként lett francia elnök, emiatt egyaránt vannak baloldali és jobboldali szavazói is, akiket a kampányban egyszerre kell kielégíteni. Mivel az alapvető politikai törekvését már többször kinyilatkoztatta, vagyis, hogy ő ‘Orbán Viktor ellenfele’, így nem lehet kétséges, hogy elkötelezett a bevándorlás mellett. Azonban ahogy Európában, úgy Franciaországban is egyre többen nézik aggodalommal a bevándorlással összefüggő nehézségek növekedését. Ráadásul ezeknek az embereknek egy jelentős része Macron szavazója, akiknek voksaira számít a májusi választásokon is. Ahhoz, hogy ne veszítse el őket, kedvezményeket kell tennie a számukra is. Olyan kedvezményeket, amiktől eloszlik aggodalmuk a bevándorlás további veszélyeitől. Emlékezzünk, hogy Macron a kezdetektől fogva kettős beszédet folytat, mert amíg folyamatosan a bevándorlás támogatása mellett érvel, addig a francia-olasz határ a mai napig le van zárva.

Hogy ezt az ellentétet feloldja, és hogy egyszerre kedvezzen a bevándorláspárti és bevándorlásellenes szavazóinak is, ugyanehhez a kettős beszédhez nyúl. A probléma leginkább abból ered, hogy míg a bevándorláspártiak igényeit teljes mértékben kiszolgálja, addig a bevándorláselleneseknek tett gesztusok inkább csak retorikai természetűek. Ilyennek számít egy hivatalosan bevándorlásellenesnek titulált politikussal való mutatkozás, valamint az olyan dolgokról való beszélés, mint hogy meg kell védeni a külső határokat, és hogy a segítséget kell odavinni a problémás országokba. Hogy a külső határok védelme alatt mit kell valójában értenünk, azt pont a Sargentini-jelentésről való szavazás napján mondta el Angela Merkel német kancellár.

Ne legyenek kétségeink: nem azért akarják elvonni tőlünk a határfelügyelet jogát, mert képtelenek vagyunk megvédni azt, hanem pont azért mert nagyon is meg tudjuk védeni. Az külön pikáns, hogy mindezt a 'szolidaritás' jegyében tennék.

Ne legyenek kétségeink: nem azért akarják elvonni tőlünk a határfelügyelet jogát, mert képtelenek vagyunk megvédni azt, hanem pont azért mert nagyon is meg tudjuk védeni. Az pedig különösen pikáns, hogy mindezt a 'szolidaritás' jegyében tennék.

Közzétette: Kimondjuk – 2018. szeptember 17., hétfő

 

De lényegében ugyanez hangzott el a Macron-Kurz találkozón is, amikor mindketten kijelentették, hogy támogatják az Európai Bizottság javaslatát a Frontex európai határ- és partvédelmi ügynökség megerősítésére, a jelenlegi 1.500 fős létszám 10.000 fősre való bővítésére. Kurz még azt is hozzátette mindehhez, hogy egyes országokat, akik kicsit szkeptikusabbak ebben – itt Magyarország kivételével Spanyolországot, Olaszországot és Görögországot említette – meg kell győzni. Ez összefüggésben áll Merkel szavaival, amelyek a nemzeti szuverenitás csorbításáról szólnak.

A jövő forgatókönyvei

Nem tudok jósolni a kristálygömbömből, de jelenleg minden jel abba az irányba mutat,  hogy a brexit miatti kiválással továbberősödő francia-német tandem új törésvonal kihasználásával akarja bebiztosítani hatalmát. Ez pedig nem más, mint a bevándorláshoz való viszonyulás kérdése. Az látszik, hogy ebben a kérdésben a baloldali tömb a liberálisokkal és zöldekkel kiegészülve összezár, azonban a néppárt eléggé megosztott. Egyes, főleg északi országokból származó képviselői támogatják a bevándorlást, míg a keleti és déli országok képviselő inkább ellenzik azt. Ezt a megosztottságot kihasználva Macron a saját országában is sikeres recept szerint vonzana el papíron konzervatív képviselőket a jobboldaltól, hogy politikai ambíciói utolsó akadályát, az Európai Néppártot is elhárítsa az útból. Ha sikerül a néppártból képviselőket a saját mozgalmának megnyernie, akkor az utolsó olyan tényezőt is sikerül kiiktatnia, ami a szorosabb európai együttműködéséről alkotott képére – nevezzük mondjuk Európai Egyesült Államoknak – veszélyt jelenthet.

Azonban a bevándorláspárti erők mögött sem ostobák állnak, így pontosan látják, hogy önmagában a ma érvényes felosztás szerinti képviselők megnyerésével még nem érhetnek el többséget, főleg ha a bevándorlásellenes erők is egy egységkoalícióba tömörülnek, hiszen májusban jönnek a választások. A kampány központi eleme már ma is világosan látszódóan a bevándorlás kérdése lesz, így ha ők teljes mellszélességgel beleállnának a bevándorláspártiság oldalára, akkor annak katasztrofális eredménye is lehetne az ő számukra nézve. Éppen ezért szükséges átvenni a kezdeményezést és a téma meghatározását a saját térfelükön tartani. Mivel azonban 2015 óta a bevándorlás pártján állnak, és ugyanettől az időponttól kezdve a magyar miniszterelnök képezi az ellenpólust, így hirtelen bevándorláskritikussá arcvesztés nélkül nem lehet válni, főleg ha a választás utáni politikával önmagukkal kellene szembemenniük, hiszen az intézkedéseik továbbra is azt fogják támogatni.

Ennek megvalósításához le kellett igazolniuk egy kezelhető, és a válság kezdete óta bevándorláskritikus politikust. Mivel az újonnan megválasztottak közül az olasz kormány és a cseh kormány is komolyan gondolja azt amit mond, kézenfekvőnek tűnt a németek érdekekre mindig is fogékony osztrák kancellár ‘felkérése’ a feladatra. Így esett a választás Sebastian Kurzra, aki készségesen elvállalta a megbízást, még ha ennek ára a kormánykoalíció szakadását jelentené is.

A terv világos, már csak egyetlen feladat van: meggyőzni az embereket, hogy a mi bevándorlásellenességünk jobb választás a keményvonalasabb magyar és olasz megoldással szemben. Ennek bizonyítására pedig a Sargentini-jelentés volt hivatott, amely jogi szempontból valószínűleg eredménytelennek bizonyult, de annyi politikai hozadéka mindenképpen volt, hogy megbélyegezze Magyarországot, és így azt lehessen mondani, hogy “lehet, hogy Magyarország bevándorlásellenes, de ott csorbulnak a szabadságjogok; mi is látjuk a bevándorlás veszélyeit, de mi igazi demokraták vagyunk”.

Kurz tehát úgy mérte fel a helyzetet, hogy karrierje szempontjából valószínűleg többet profitál, ha behódol a hatalmasoknak – Manfred Weber is hasonló taktikát választott -, de óriásit kockáztat, amikor a Sargentini-jelentés támogatásával végső soron korábbi önmagával került szembe. Kormánykoalíciós partnere, az osztrák Szabadságpárt ugyanis már bejelentette, hogy nem fogadja el a jelentés érvényességét és vizsgálja a jogi lehetőségeket. Tehát ha a valódi bevándorlásellenesek elég ügyesen kommunikálnak, akkor nem a Kurz-féle vonal fog tőlük szavazatokat nyerni, hanem a bizonytalankodó jobboldal fog a valódi bevándorlásellenesekre voksolni. Ez az a küzdelem, aminek kimenetelét ma még szinte lehetetlen megjósolni. Amit viszont egyáltalán nem nehéz megjósolni, hogy bármi is lesz a májusi szavazás kimenetele, a bevándorláspártiság éllovasának szerepében tetszelgő Macron biztosan veszít. Ha ugyanis nyernek a bevándorlásellenesek akkor egyértelmű a bukás, azonban ha a bevándorláspártiak nyernek, akkor sem lesz túl sok oka az örömre, mert egy Németország dominálta Európa kiépítését sikerült francia elnökként előidéznie.

Elkezdődött!

Míg a világ az újabb Oscar-gálára figyelt, addig elkezdődött az a folyamat, amelyet már mindenki régóta sejtett: az európai országok felszámolása. A legszomorúbb a történetben ugyanakkor az, hogy a véget nem a Putyin-féle Oroszország, vagy az új amerikai adminisztráció ténykedése jelenti, hanem a saját magunk által megválasztott vezetők adják fel számunkra az utolsó kenetet. 

Vasárnap éjjel minden szempár a 89. Oscar-díjátadóra figyelt, amelyen immár zsinórban második alkalommal magyar siker is született. Így különösen fájó lehet számunkra, hogy pont ezt a médiafigyelmet kihasználva választotta ezt a napot a német, az olasz, a francia és a luxemburgi parlament elnöke, hogy bejelentésükről elterelje a figyelmet. Pedig érdemes lett volna szavaikra jobban figyelni, ugyanis egy közösen megfogalmazott nyílt levélben kezdeményezik az Európai Egyesült Államok létrehozását, és ezzel párhuzamosan a meglévő nemzetállamok megszüntetését.

Indoklásként a Brexitet hozták fel példának, vagyis azt, hogy gyors cselekésre van szükség, addig kell megszüntetni a nemzetállamokat, amíg más országok be nem jelentik kilépési szándékukat. A szöveg egészen pontosan így hangzik:

Eljött az ideje a politikai integráció szorosabbra vonásának, a szélesebb jogkörökkel rendelkező föderális állam létrehozásának. Tudjuk, hogy egy ilyen kezdeményezés erős ellenállásba ütközik, de az egyesek inaktivitása nem válhat mindenki más bénultságának az okozójává. Azok, akik hisznek az európai eszmékben, képesek kell legyenek új életet lehelni beléjük ahelyett, hogy végignézik menthetetlen bukásukat.”

Na már most aki valaha is pókerezett, az pontosan tudja, hogy ez a helyzet pont olyan, mint amikor vesztésre állok, és bemondok egy all-int a semmire. Pont így cselekszenek most Európa vezetői is. Az unióból való kiábrándulás egyre nagyobb méreteket ölt, de ők azért még – bármekkora ellenállást is váltson ki ez a hivatkozott országokban – utolsó erejükkel szorosabbra fűznék a szálakat. Természetesen tisztán a demokrácia szeretetéből, vagy ahogy ők fogalmaznak “az európai eszmékben való hitből” fakadóan. Ennek természetesen semmi köze ahhoz, hogy Renzi Olaszországban megbukott, vagy hogy a francia elnökválasztáson az a Marine Le Pen tűnik a legesélyesebb jelöltnek, aki népszavazást tartana az uniós tagságról – micsoda fasiszta elképzelés ez is.

Szóval az uniót vezető elit megijedt. Tudja, hogy többé már nincs legitimitása a polgárok szemében, nemzetközi szövetségesei is elfogytak, de azért ő mégiscsak ránk erőltetné utolsó leheletével a már többszörösen megbukott lázálmát – amelynek alappillére a bevándorlókkal elárasztott Európa -, csak éppen felgyorsított üzemmódban.

A tét óriási, a kihívás hatalmas. Európa jelenleg még regnáló elitjei kijátszották utolsó lapjaikat. Most egy másik négy országból álló csoportosuláson a sor, hogy válaszként megfelelőt lépjen.

Patriotizmus és nacionalizmus

A globalizáció megállíthatatlan – hangzik a gyakran ismételt kijelentés. Valóban, a technológiai újításoknak köszönhetően korábban elképzelhetetlen mértékben bővültek a lehetőségek, az áruk és szolgáltatások ma már gondtalanul tudnak áramolni szerte a világban, így gyakorlatilag leomlottak a határok. De vajon a termékek exportjával szükségszerűen együtt jár bizonyos életformák kötelező átvétele is?

A jelenség ismert. Ha bemegyek a világ bármely pontján egy McDonald’s-ba, akkor jó eséllyel ugyanazt a Big Mac-et fogom kapni, mintha New Yorkban vagy éppen Bangkokban járnék. Ez egy szempontból jó, hiszen egyrészt pontosan tudom, hogy ha külföldi utazás során meglátom az emblémát, akkor milyen minőségre számíthatok, valamint az étteremlánc sikere azt is bizonyítja, hogy a nemzetközi sikerre nekem is lehetőségem van – elvben, legalábbis. Hátulütője ugyanakkor, hogy magában hordozza azt a veszélyt, hogy néhány termék előretörése megszüntetheti a területi sajátosságokat, ami által bizony nemzetekre, földrajzi helyekre vonatkozó specialitások, különlegességek tűnhetnek el a föld színéről. Érdemes a kettő közötti aranyutat választani, hogy mindkét jelenség együttesen fennmaradjon: ha ahhoz van kedvem, megehessem kedvenc hamburgeremet extra sült krumplival, de a tengerparton ebédre nyugodtan választhassam a tintahalat éhségem csillapítására, vagy az Alföldön a gulyáslevest, Szegen a halászlevet, a Balaton-felvidéken pedig az ebéd mellé egy pohár Cabernet Sauvignon-t, mondjuk.

A lényeg, hogy mindenhol igyekszem azt fogyasztani, ami az adott terület, tájegység jellegzetessége. De ettől én még nem rekesztem ki a hamburgereket, csak az unalmas és kényszerű egyenlőségtől sokkal jobban szeretem az egyediséget, a változatosságot, vagy ahogy mostanában divatos szóval mondani szokták, a ‘színességet’. De ahogy a gasztronómia is a kultúra része, ugyanúgy a kultúra részét képezik a területre jellemző építészeti szokások, zenei- vagy művészeti jellegzetességek, vagy éppen életviteli normák. Közismert, hogy amíg Európában igen sértő tud lenni, ha vendégségben ebéd közben hangosan felböfögök, addig ez Koreában az elismerés jelének számít. Végső következtetésként úgy tudnám összefoglalni, hogy a viselkedésemet az adott hely és annak normái határozzák meg. Természetesen olyan közegben érzem magam a legjobban, ahol magamat adhatom, vagyis ideális esetben annak a közegnek a normáit tekintem irányadónak, ahol felnőttem. De soha nem kényszeríteném azt másokra ha vendégségben vagyok, és főleg nem nevezem vendéglátóimat idegengyűlölőnek, ha több évszázados tapasztalat során kialakult normáikat ormótlanul megsértem – még akkor sem, ha egyébként ütközik az általam képviselt, a saját szülőföldemről hozott értékrenddel. Amikor így vélekedem, akkor tulajdonképpen azt ismerem el, hogy a világ csodálatosan különböző, ugyanakkor minden csodáját a saját környezetében szabad csak értelmezni, és nem akarom a saját magam értékrendjét – amelyet szintén az engem szocializáló környezetnek köszönhetek – másra ráerőltetni, és főleg nem elítélni amiatt, mert ő azt nem akarja feltétel nélkül átvenni. Az én értelmezésemben ezt jelenti az elfogadás, a másság tisztelete, nem pedig azt, amikor bizonyos szokások, társadalmi csoportok a saját területükön meglévő primátusát, felsőbbrendűségét hirdetem és próbálom azt nemzetköziesíteni, ezáltal más norma szerint élő közösségekre rákényszeríteni.

Mincing-machine and nationals

Egyenember mesterséges gyártása. Forrás: www.cartoonstock.com

Láthatjuk, hogy közös vonás minden példában a szülőföld, és a hozzá kapcsolódó viszony, amit nevezethetünk területi – vagy ha egy kicsit bátrabbak vagyunk, és a területen élő emberek közösségét nemzetnek tekintjük – akkor nemzeti hűségnek. Olyan természetesen tulajdonság ez, amit a csecsemő az anyatejjel együtt szív magába, és pontosan annyira kifejezi őt, mint a nyelv, amin megszólal. Mégis egyre több támadás éri a nemzeti gondolatot, főleg a mostanában új sebességre kapcsoló, és Európa jövőjét csak az Európai Egyesült Államok elnevezésű, nemzetek fölött álló óriási bürokratikus gépezetben elképzelni tudó politikusok részéről. A veszélyt az jelenti, hogy egy korábbi, igen nagy hatású történelmi esemény (II. világháború) kiváltó okait próbálják szándékosan félreértelmező, látszólag logikus érvekkel alátámasztani. Ennek a kérdésnek a tisztázása volt az az ok, ami miatt fontosnak éreztem ezt a cikket megírni.

Nemzeti hűség és nacionalizmus

A legfontosabb feladatunk, hogy megvilágítsuk ezen szándékos félremagyarázások által támasztott valótlanságokat. Az érvek leegyszerűsítve így hangzanak:

Aki nemzetben gondolkodik, az saját magát helyezi előtérbe, tehát kirekeszt másokat. A világtörténelem legnagyobb háborújának kiváltó oka is a nacionalizmus volt, ezért a nemzetállamokat el kell törölni a föld színéről.”

Amellett, hogy ennek a ‘mestertervnek’ a kivitelezéséhez az EU remek keretet biztosít, azért vegyük szemügyre, hogy itt azért szándékosan összemosás tapasztalható, amikor a nemzeti hűséget, a patriotizmust a nacionalizmussal, vagy sokkal inkább annak eltorzult formájával, a sovinizmussal igyekeznek azonos fogalmaknak láttatni.

Éppen ezért pontosan tisztázunk kell a fogalmak jelentőségét, hogy meg tudjuk állapítani azok különbözőségeit és azonosságait egyaránt. A nemzeti hűség magában foglalja a hazaszeretet és a haza védelmére való készséget, ezzel szemben a nacionalizmus egy olyan háborús ideológia, amely nemzeti szimbólumokkal hozakodik elő, hogy katonákat toborozzon, és hogy ez alapján háborúba hívja őket.

Végtelenül leegyszerűsítve: a patrióta szereti azt, amilyen, a nacionalista pedig nem szeret senkit, aki különböző.”

Tehát amíg az egyik kirekesztést, addig a másik területi alapú hűséget jelent. Miért fontos ez? Vegyük a brit példát: a nácizmust soha nem lehetett volna legyőzni, ha a brit nép nem tekinteni a nemzeti hűséget magától értetődő érzésnek, és a közös vész – a háborús vereség – elkerülése érdekében ne mutatott volna önfeláldozó magatartást a közösség – ami valójában idegenek sokasága, hiszen a nemzet tagjai nem ismerik egymást, csak éppen létezik a terület alapú ‘mi’ érzése – megóvása érdekében. Ahogy az ukrán vagy orosz nép is meg akarta védeni hazáját a német támadással szemben, csak éppenséggel azt nem tudta eldönteni, hogy ez a németek visszaverését vagy beengedését jelenti e, ugyanis a szovjet kormány semmilyen nemzeti legitimitással nem rendelkezett, mégpedig azért nem, mert Lenin a hatalomra jutásától kezdve militáns következetességgel ügyelt rá, hogy a nemzeti hűség minden formáját kiirtsa.

Nagy-Britannia népei

Mégis miért működhet a hűség érzése ilyen jól, amikor olyan, hogy brit, tulajdonképpen nem is létezik? A választ a terület alapú hűségben kell keresnünk. Amikor az Angol Királyság és a Skót Királyság egyesült, mindkettő megőrizte saját jogrendjét, és inkább az összhangra törekedett, semmint a hasonulásra. Ennek következtében két olyan szomszédos nép egymáshoz való alkalmazkodásának lehettünk szemtanúi, amelyet a földrajzi közelség, a közös nyelvi örökség és az egymást átfedő szokások indokoltak és ezek tartós szövetségét hozta magával. Tehát ezentúl mindketten tekinthették magukat brit nemzetiségűnek anélkül, hogy eredeti nemzetiségüket egy pillanatra is meg kellett volna tagadniuk. Mert ha a hűséget a terület határozza meg, akkor az egyik hűség magában foglalhatja a másikat, miként az egyik terület is a másikat.¹

Meglátásom szerint a brit megoldáshoz hasonló kellene a Kárpát-medence vonatkozásában is, ahol az összetartozás jele szintén a területhez való hűség lenne, pont úgy, ahogy azelőtt több száz éven át. Bár a XX. század nacionalizmusa hozott magával néhány igen kellemetlen emléket – főleg a magyarok számára -, mégsem mondhatunk le a nemzeti hűség iránti természetes vágyról, hiszen éppen ez lenne az, amely felvirágoztathatja a régiót. Az, hogy a nemzeti zászló lobogtatása nem szolgálja a nemzeti érdekeinket Erdélyben, még nem jelenti azt, hogy a Székelyföldről bármilyen formában is le kellene mondanunk, éppen ellenkezőleg!

A területi hűség az, ami újra egybekovácsolhatja Erdély nemzetiségeit, amely már a Magyar Királyságon belül is bizonyos önállóságnak örvendett, hogy a török hódoltság idején meglévő tényleges függetlenségről már ne is beszéljünk. Nem véletlen, hogy Trianon kapcsán nemcsak politikai, hanem gazdasági bűncselekményről is szokás beszélni, hiszen olyan kulturális tekintetben is azonosságot mutató területeket szakított szét, amelyek gazdaságilag is egységesnek számítottak.

Európa helyzete

Ha belátjuk, hogy a történelmi tapasztalatok a területi hűség alapján rendeződő államok helyességét támasztják alá, akkor adott a kérdés, hogy az erre egyébként is tökéletes keretrendszert kínáló Európai Unió miért nem hajlandó számításba venni ennek lehetőségét. Hiszen működhetne úgyis, ahogy a briteknél vagy ahogy az a Kárpát-medencében is kívánatos lenne. Saját önmeghatározásomat tekintve először magyar, német, lengyel, osztrák vagyok, utána pedig európai. De Európához is legalább annyira hű. Tehát az Európát alkotó nemzetek büszkén vállalhatnák nemzeti hűségüket, ami nem egyenlő a nacionalizmussal, ami nemcsak, hogy bálványozza, de valósággal isteníti a ‘Nemzetet’, ezáltal jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítva számára, mint azoknak az embereknek, akik valójában alkotják. Mindezt azért, hogy büntessen, kizárjon és fenyegessen, nem pedig azért, hogy erősítse az állampolgárságot és biztosítsa a békét. De ez a fajta nacionalizmus távol áll a nemzeti hűségtől. Ez nem más, mint területi alapú köntösbe bújtatott vallási hűség.

Pontosan olyan, mint a vallási fanatizmus szintjére emelkedett liberalizmus, amely ma az Európai Unió által egyedüliként elfogadott hivatalos vélemény. Nem az európai nemzetek együttműködéséből származó kölcsönös előnyökkel nem értünk egyet, hanem azzal, ha egy vallási dogma által ránk kényszerített ideológiával úgy akarják elrabolni tőlünk identitásunkat, hogy azt közben még rasszistának és kirekesztőnek is bélyegzik. Nem az Európai Unióval, mint közigazgatási formával van bajunk, hiszen láthattuk, hogy milyen esetekben működhetne hatékonyan és mindenki számára kedvező hatással, hanem ha a meglévő tagállamokból egy új, zéró legitimitással és demokratikus felhatalmazással rendelkező amorf mammut-államot akarnak létrehozni, amely megfosztja minden sajátos arcvonásától az őt alkotó tagokat. Az európai béke záloga, nem pedig aláásója a nemzetállamok létezése. Ahogy idekívánkozik egy idézet is G. K. Chestertontól:

Azért elítélni a hazafiságot, mert az emberek hazafias oknál fogva időnként háborúznak, annyi, mint elítélni a szerelmet azért, mert egyesek időnként szerelemből ölnek.”

A liberalizmus a történelmi tapasztalatok miatt elveti a nemzeti gondolatot, pedig a nemzeti hűség éppen olyan távol áll a nacionalizmus extremitásaitól, mint a felvilágosult gondolkodás. A nacionalizmus vallás, épp olyan, mint mára a liberalizmus. Isten nélküli vallások, ahol a nemzetet vagy épp az egyenlőséget dicsőítik. És mint minden vallásnak, ezeknek is megvannak a fanatikus követői. Kár, hogy az utóbbié épp az unió döntéshozatalában.

EU

Európai Unió: mítosz és valóság. Forrás: www.chelemendik.sk

A közös Európai Projekt éppen ezért jelenleg haldoklik, többen kiválnak vagy kiválni készülnek belőle, míg mások a felhalmozott adósságokkal küzdenek. De a népszavazás célja nem Európa kegyelemdöfése, hanem sokkal inkább annak feltámasztása. Az európai békét garantáló nemzetállamok újraélesztése.

¹Roger Scruton, A nemzetek szükségességéről, 2004, 184. old

A migráció valódi oka – célkeresztben az Európai Egyesült Államok

A migráció célja a gazdasági és ideológiai érdekek összefonódása révén egy új, identitással nem rendelkező, olcsón dolgozó fogyasztói társadalom létrehozása. Mögöttes szándékként a németekbe 70 éven keresztül tölcséren öntött bűntudat feloldása, a tükörben elviselhetetlennek tűnő arc mesterstéges újraszabása is fellelhető. Kár, hogy ehhez a plasztikai műtéthez túl éles sebészkést sikerült választani, így az egyik szélsőséges ideológiára egy másikkal válaszolnak.

Egyre több elmélet járja körbe az internetet, hogy vajon mi állhat Angela Merkel migrációs politikájának hátterében. A bizalmatlanság egyre csak fokozódik, hiszen a világ nem csak a terrorizmus jelentette veszélyt tapasztalhatta meg, hanem a ‘bűnözés új dimenzióival’ is kénytelen megismerkedni szilveszter éjjelén – de a kancellár asszony hajthatatlan. Rohamosan csökkenő népszerűsége és a saját pártján belülről érkező, növekvő kritika ellenére továbbra is kitart a korlátlan befogadás és a nyitott kapuk politikája mellett. Ennek lehetséges okai utáni kutatás bejegyzésem célja. Sokan hisznek még a gyakran változó hivatalos narratívában, miszerint ezeket az embereket erkölcsi kötelességünk befogadni, hiszen hazájukban üldöztetésnek vannak kitéve, ami nyilvánvalóan nem igaz egy bangladesi, iráni vagy pakisztáni esetében, aki nem háborús országból származik, de még ha onnan is származna, akkor sincs joga kiválasztani, hogy melyik országban akar menedékkérelmet benyújtani. Aztán jött az a magyarázkodás, hogy Európának munkaerőre  van szüksége – akkor, amikor a fejlődő technológiának köszönhetően az emberi munkát folyamatosan átveszik a robotok és Európa egyes országaiban, főleg a fiatalok körében a munkanélküliségi ráta már a 20 százalékot is meghaladja.

Mindenesetre ha csupán a józan paraszti eszünkre hagyatkozunk, könnyen beláthatjuk, hogy egyrészt a világ összes háború sújtotta övezetében élő emberek nem költözhetnek saját belátásuk szerint egy másik országba, hovatovább egy másik kontinensre, másrészt ezek a szírek is viszonylag egyszerre, egy időben indultak útnak, holott hazájukban már 2011 óta háború dúl. Továbbá az is különös, hogy a menekülők nem a szélrózsa minden irányába kitörve próbálnak menedékhez jutni (ahogy az a háború első néhány évében történt, Törökország és Líbia esetében), hanem mintha egy csövön keresztül, a legkisebb ellenállás irányában haladva próbálnának Európába belépni.

Nem hiszek az összeesküvés-elméletekben, de egy folyamat megértésének elsődleges kulcsa mindig ugyanaz: feltenni a kérdést, hogy kinek állhat ez érdekében? Dialektikus gondolkodásunk mindig egyetlen tényezőre vezeti vissza gyakran elkalandozó elménket: akinek haszna származik belőle.

Transatlantic Trade and Investment Partnership (TTIP)

Az események megértéséhez egy új fogalmat szeretnék beemelni gondolati dimenziónkba, ami nem más, mint az EU és az USA által kötendő, valaha volt legnagyobb üzlet, a TTIP (szabadkereskedelmi egyezmény). Az egyezmény értelmében a multinacionális nagyvállalatok és a szuverén nemzetállamok közötti vitarendezési eljárást egy új szintre emelik – ezzel egyúttal a nemzetközi vállalatokat, amelyek vezetőit soha senki meg nem választotta, egy szintre emelnék azokkal a nemzetállamokkal, amelyek legitimitásukat a legfőbb népakart kinyilatkoztatása által, demokratikus választások útján szerezték meg. A Befektetési Bírósági Rendszernek (ICS) elkeresztelt vitarendezés értelmében a multik ugyanúgy kártérítést kérhetnének az egyes tagállam, a saját honpolgárai egészségét és környezetét védő intézkedései ellen, ha úgy ítélik meg, hogy azokkal egy adott vállalat termékeit kiszoríthatják a piacról. Tehát ezeken a nemzetközi bíróságokon a multik gyakorlatilag beperelhetik a független országokat a fent említett intézkedések következtében elmaradt haszon miatt. Ebből a szempontból nem is tekinthető kereskedelmi egyezménynek, sokkal inkább az új gazdasági világrend legfontosabb alapkövének és a demokrácia koporsójának.

Európai Egyesült Államok

Ezt értem, de hogy kapcsolódik össze ez a két dolog? Úgy, hogy az egyes tagállamoknak vétójoguk van a kérdésben és Európa polgárai nem olyan hülyék, hogy ebbe önként belemenjenek – nem véletlen, hogy a tárgyalások a teljes nyilvánosság kizárása mellett zajlanak, hiszen az uniós polgárok döntő többsége elutasítja az egyezményt. Kizárják a nyilvánosságot, éppen úgy, ahogy a kölni eseményekről is csak 5 nappal később szereztünk tudomást. Egy olyan eseményről, ahol legalább 1000 migráns – és itt még ezt a megnevezést is el akarták hallgatni, hála a liberalizmus által teremtett politikai korrektségnek – szexuális zaklatásának eredménye idáig 560 feljelentés. De a cél érdekében a sajtó öncenzúrája és az újdonsült jövevények bűneinek relativizálása is belefér. A cél pedig, hogy az új honpolgárok által olcsó és képzetlen, ellenben az új termékeket fogyasztó tömegekkel – akik gond nélkül rábólintanának bármilyen egyezményre, ha cserébe olcsóbb termékhez juthatnak – oldják fel a nemzetállamok még viszonylag homogén társadalmait. Nekik már nem lesz nemzeti identitásuk, éppen ezért nem is fog számítani nekik, hogy mely ország, gyártó termékeit vásárolják, mint ahogy az sem számít, hogy a saját maguk által választott, vagy éppenséggel csak a tulajdonosok által kijelölt igazgatók döntenek a fejük fölött. Nem csoda hát, ha Merkel asszony a végsőkig ragaszkodik a nemzetközi tőke mestertervében foglaltakhoz. Ahol a polgárnak nincsen többé indentitása, csak vásárlóereje, ahol nem ragaszkodnak az önrendelkezés ősi jogához és ahol a sajtó csak arról számol be, amihez érdeke fűződik. Ezt nevezhetjük demokratúrának is vagy ahogy Gyurcsány Ferenc szokta emlegetni, Európai Egyesült Államoknak.

 

 

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén