agitatio

kitekintés a világra

Címke: feminista

A zaklatások igazi haszonélvezői: a feministák

Harvey Weinstein kapcsán újra előkerült a nők elleni zaklatás témája, amelynek jelentőségét egy percig sem szeretném kicsinyíteni, azonban az elmúlt napok tanulságai alapján az embernek sokkal inkább az a benyomása keletkezik, hogy a történések nem a nők védelmében, hanem egy politikai eredetű akarat társadalmi rend megváltoztatására irányuló szándéka szerint történik.

Népszerűtlen leszek, ugyanis egy nagyon érzékeny témához merészelek a mainstreammel szembeszegülő véleményt megfogalmazni. A feladat azért számít igazán kényesnek és nehéznek, mert a fősodoratú média elhitette velünk, hogy a mostani egyetlen megközelítés az egyetlen lehetséges változat a nők érdekeinek védelmében. Most arra teszek kísérletet, hogy ennek épp az ellenkezőjét bizonyítsam be.

Szereposztó díványok

Az a főleg a média világában jellemző esemény, amikor egy bizonyos szerep vagy munka elnyeréséért a producer, vagy bármely, megfelelő befolyással rendelkező személy szexuális szolgáltatásokat kér cserébe a jelentkező hölgytől. Ez nem ismeretlen dolog, nagyjából egyidős a médiával. Legendás az egykori propagandaminiszter, Joseph Göbbels hozzáállása a kérdéshez.

A jelenlegi egyetlen elfogadott megközelítés szerint ez felháborító, hiszen a nőket kiszolgáltatott helyzetbe helyezi a nagyhatalmú férfiakkal szemben. Nos, ez valóban diszkriminatív, de korántsem kizárólag abban a jelentésben, amit idáig ennek tulajdonítottak. Ugyanis ez egy igen egyszerű életstratégiát biztosít azoknak nőknek, akik a kinézetük és bevállalósságukon kívül nem értenek máshoz. Tökéletes példa erre az egykori valóvilág szereplő, Nádai Anikó története, aki a műsor után nemcsak, hogy a stáb megfelelő tagjaival feküdt le, de sikerült gyereket szülnie az RTL egyik vezetőjének, így nem is csoda, hogy tehetségtelensége ellenére sorra kapja meg a különböző műsorvezetői felkéréseket. Amit ezzel mondani szeretnék az az, hogy ne legyünk álszentek, és ne gondoljuk, hogy ez az üzlet kizárólag a férfielnyomás manifesztációja, hiszen rengeteg nő kapva kapna az alkalmon, ha az említett dívány közelébe kerülne. És ilyenre, lássuk be, egy férfinek igazán kevés esélye van.

Ez persze a teljesítmény ellen hat, hiszen olcsó szexszel könnyű pénzt, hírnevet, karriert szerezhetnek maguknak. De talán az lenne a legjobb jellemzés, ha a korrupcióhoz hasonlítanám. Ott sem a legjobb nyeri el a megbízást, hanem aki a személyes kapcsolata révén a legnagyobb hatást tudja gyakorolni. Mindenesetre ahogy a korrupció létezése is annak köszönhető, hogy mind a két fél érdekelt benne, ugyanez a helyzet a szereposztó díványokkal is. További érdekesség, hogy ezekre a felkérésekre ráadásul nem is kötelező igent mondani, az ajánlatot nyugodtan vissza lehet utasítani, mint ahogy azt az egyik volt barátnőm is megtette. Mivel azonban van lehetőség elutasítani a nem kívánt szolgáltatást, így erőszakról ebben az értelemben nem is beszélhetünk.

 

Szexuális zaklatás

Bár Harvey Weinstein egy szemmel láthatóan visszataszító ember, azért az általa elkövetett cselekedetek felvetik azt a nagyon fontos kérdést, hogy mégis mi számít ma szexuális zaklatásnak. Az utóbbi időben slágertéma volt, így nagyon sok történetet és példát hallhattunk, amelyekről első körben morális alapon kellene ítéletet mondanunk. Az, hogy egy tanár az egyébként még kiskorú diákja vállait megmasszírozza, egyértelműen ide tartozik. Mint ahogy az is, ha a jogosítvány megszerzése során az oktató a kezét a vezetni tanuló hölgy combjára helyezi  szintén és nyilvánvalóan nem fér bele egy tanár-tanuló viszonyba – hacsak nem előzte meg némi flörtölés, mert ilyet is ismerek, akik mára egy boldog házasságban élnek első közös gyermekükkel.

És mondandóm lényege éppenséggel ez lenne: az érintés az ismerkedés, kölcsönös vonzódás egyik kifejező eszköze, amikor a férfi (vagy akár nő) úgy igyekszik meggyőződni a kiválasztott hölgy szimpátiájáról, hogy megérinti (akár a kezét, a hátát vagy bizony, a combját). Erre a nő különbözőképpen reagálhat, de mindenképpen egyértelműsítenie kell, hogy hogyan fogadja az efféle közeledést. Mert ha megtiltjuk a férfiaknak az érintés lehetőségét, akkor mégis hogy ismerkedjenek egy bárban, egy szórakozóhelyen, egy vonaton, egy üzletben vagy akárcsak egy parkban is?

Ha kiengedjük ezt a szellemet a palackból, akkor oda fogunk eljutni, hogy a nő az ismerkedési kísérletet az alapján fogja zaklatásnak ítélni, hogy az azt elkövető férfi mennyire tetszik neki. Ha jóképűnek találja, akkor örül a kitartó ismerkedési szándékának, ha nem tetszik neki a kéretlen közeledés, akkor azt onnantól kezdve kezelhetjük szexuális bűncselekményként is. Ha ezen a progresszív vonalon haladunk tovább, akkor felsejlik egy olyan disztópia képe, ahol minden aktus előtt a nőnek írásba kell adnia, hogy nem nemi erőszak áldozata, ellenkező esetben a férfit bármikor bezárhatják. A legfontosabb tehát, hogy ne érzelmi, hanem objektív alapon definiáljuk a kérdést, mint ahogy az a jog esetében mindig is lenni szokott.

Mert ha tágítjuk a zaklatás definíciójának értelmezési körét, akkor odáig jutunk, hogy már a bizonyítás is másodlagossá válhat. Itt van például ez a Sárosdi Lilla – aki éppen a Soros által finanszírozott krétakörös, ultraliberális Schilling Árpád felesége – Marton László-ügy. Az egyik azt állította, hogy 20 éve orális szexre kényszerítette, amit a másik vehemensen tagad. Bizonyíték nem sok lesz, így ilyen esetekben mi lesz a követendő eljárás? Alapból a nőnek adjunk igazat? Erőszak nem történt, csak a férfi öntötte szavakba vágyait. Anélkül, hogy tudnám a részleteket nem szívesen bocsátkoznék találgatásokba, de ha minden lány feljelentene, akinek megfogalmaztam ez irányú szándékaimat feljelentene, valószínűleg életem hátralévő részét rácsok között tölteném. Bár Sárosdi Lilla esetében a nyilvánvalóan meglévő motiváció ellenére nem feltételezek semmilyen rosszindulatú szándékot, de mi történik, ha mások éppenséggel így akarnak tönkretenni valakit, aki mondjuk korábban kikosarazta őket?

Még rosszabb, ha a motiváció ideológiai hátterű. Hiszen minden ilyen vád sajátos jellemzője, hogy azokat főleg fehér férfiakkal szemben fogalmazzák meg, de erről a következő bekezdésben részletesebben értekezem. Ugyanis szeretnék beemelni még egy érdekes szempontot. Minden ilyen kényszerítő vádas történet közös vonása, hogy az áldozat nem mer róla beszélni. Azon túl, hogy ha egy határozott és egyértelmű elutasítás után nem értem, hogy miért kéne erről beszélniük – kivéve persze, ha ennek ellenére nem volt semmi foganatja, de az akkor már büntetőjogi kategória – minden esetben úgy kezelik a nőket, mint valami cselekvőképtelen gyerekeket. Ha nem hagyjuk meg nekik a jogot, hogy bátran elutasítsák a kéretlen közeledést, mert arra ösztönözzük őket, hogy azonnal számoljanak be róla mindenkinek, akkor végső soron a szexuális szabadságukat korlátozzuk. Ennek egyértelmű következménye lenne, hogy senki nem mer majd kezdeményezni senkivel szemben. Éppen ezért én ehelyett a feljelentgetős megoldás helyett inkább a nők eszköztárát bővíteném, hogy adott esetben bátran és határozottan tudjanak nemet mondani – nem győzöm hangsúlyozni, hogy továbbra sem a nemi erőszakról beszélek.

 

Politikai nyomásgyakorlás

A mostani vélemények mögött megbúvó politikai nyomásgyakorlás pedig úgy nyer valódi értelmet, ha megnézzük, hogy milyen támadás éri a fehér férfiakat egy ilyen eset után, és milyen, amikor a zaklatást egy a liberális világszemlélet által támogatott csoport, például a bevándorlók követik el.

Ezen a képen jobb oldalon az transzparens látható, ahol egy fekete kéz ér hozzá egy fehér nőhöz. Ezt rasszistának bélyegeztek. Forrás: http://www.dailymail.co.uk

Ezen a képen jobb oldalon az transzparens látható, ahol egy fekete kéz ér hozzá egy fehér nőhöz. Ezt rasszistának bélyegeztek. Forrás: http://www.dailymail.co.uk

Ez pedig az index címlapjáról való. Itt fehér kezek nyúlnak hozzá egy fekete nőhöz, ez politikailag korrekt, tehát elfogadható. Forrás: index.hu

Ez pedig az index címlapjáról való. Itt fehér kezek nyúlnak hozzá egy fekete nőhöz, ez politikailag korrekt, tehát elfogadható. Forrás: index.hu

Ebben persze nincs semmi meglepő, hiszen amíg a fehér férfiak minden cselekedetét nemi erőszaknak, szexuális zaklatásnak, vagy kényszerítésnek bélyegeznek, addig ugyanazok az emberek a kölni történésekkel kapcsolatban meglehetősen megengedőek voltak. Bár ezen a téren is éles a mezőny, de ennek  a műfajnak talán a legnagyobb képviselője bizonyos Papp Réka Kinga volt. Nehéz szemlézni az aranyköpéseit, de a kedvencem határozottan az volt, amikor a migrációs válság kellős közepette azt találta mondani hogy

Hogyha iszlamizálódik Európa akkor tudod mi lesz? Akkor Európa iszlám lesz. És akkó’ mi van?

Akkor az lesz, hogy nem vehetsz fel szoknyát és magassarkút, akkor az van, hogy nem dolgozhatsz, nem vezethetsz autót. Akkor az van, hogy a férjed engedélye nélkül nemcsak, hogy nem érintkezhetsz másokkal, de még a házat sem hagyhatod el. Akkor az lesz, hogy egy férfin kell sokadmagaddal osztoznod, és ha véletlenül rád találna a szerelem egy másik ember személyében, akkor nyilvánosan megköveznek és életed hátralévő részét börtönben töltöd – jobb esetben. Ez mind csak annak fényében számít különlegességnek, hogy a beszélgetés során többször, ámde egyre idegesebben hagyja el a száját az az előre betanult mondat, hogy “nőgyűlölő és gyerekellenes a magyar népesedési politika”. Az számomra nem világos, hogy ezt a házasság támogatására vagy rendkívül széles családtámogatási rendszerre érti, mindenesetre mindenki döntse el maga. A videó itt található, roppant tanulságos:

Összegezve elmondható, hogy ezúttal valóban egy létező problémával állunk szemben, ám nem szabad hagynunk, hogy az értelmezési lehetőséget teljes mértékben átadjuk a liberalizmus ideológiáját képviselő, és a média által erősen felülreprezentált feministáknak, mert azzal semmi mást nem érünk el, mint hogy az általuk gyűlölt és megvetett célcsoport ellen, vagyis a fehér férfiak ellen folytassák tovább az életcéljukat jelentő boszorkányüldözést.

Két variáció ugyanarra

Progresszívan haladó világunkban ezúttal a minden évben esedékes “meleg büszkeség” során találkozhatunk a liberális provokáció újabb gyöngyszemével. Először csinálok valami meghökkentőt, ami sokak érzéseit felkavarhatja, utána az esetleges kritizálókra pedig rásütöm az éppen aktuális bélyeget: homofób!

Olvasom az egyik hírportálon, hogy a Cambridge-i Egyetem egyik női professzora azt szorgalmazza, hogy a diákok értékelése során kerüljék a ‘briliáns’ és a ‘zseniális’ jelzőket, ugyanis

ezeknek a szavaknak igen hosszú, kulturálisan a maszkulinitáshoz, a férfiassághoz kötődő története van, ami egyes nőket emiatt sérthet”.

Vagyis lényegében be akarná tiltani ezeknek a szavaknak az alkalmazásának a lehetőségét, mert azok történelmi visszatekintésben a férfiakhoz kötődnek. Tehát egyes nőket azért ne nevezzenek zseniálisnak, mert a feministákat ez sérti. Most azon túl, hogy ez egy újabb ékes példája annak, hogy a feministák miért csak a saját érdekeiket képviselik a szavak szintjén olyan sokszor hivatkozott nők helyett, játszunk el a gondolattal, hogy a nyilvánvaló képtelenséget figyelmen kívül hagyjuk, és elfogadjuk az érvelés helyességét. Ennek a gondolatmenetnek a logikájából az is következik, hogy a nők se autóba, sem pedig repülőbe nem ülhetnek, hiszen – a történelem alakulását követően a férfidominancia megkerülhetetlen jellemzőjét figyelembe véve – mind a két találmány feltalálása férfiakhoz köthető. Az elsőnél Benz, Ford míg utóbbinál főleg a Wright nevekre érdemes emlékezni.

Kettős mérce

Ezzel az újabb liberális ámokfutással azonban nem kellene különösebben foglalkozni, hacsak nem tudnánk mellé egy másik aktuális hírt is párba tenni, ami mellett az összehasonlítás már némiképp ellenszenvessé válik. Történt ugyanis, hogy a facebook, amely közleménye alapján “minden közösséget támogat”, júniust a Pride hónapjává nyilvánította. Ennek megfelelően lehetőséget biztosít a jelenlegi hat reakciógomb mellett egy szivárványos gomb megnyomásához is. Az számomra kevésbé világos, hogy ezt a jelet vajon akkor kell e használni, ha valami nagyon buzi, vagy ha valami nagyon meleg, vagy esetleg valami más. Mint ahogy az is kevésbé világos, hogy a büszkeséget és a homoszexualitást hogyan sikerült közös nevezőre hozni. Mert az odáig rendben van, hogy vannak meleg emberek a világban, de akkor most nekik erre büszkének kéne lenniük? És másoknak miért nem kéne büszkének lenniük egyéb tulajdonságukat meghatározó jellemzőjükre? És hol van a “minden közösség”, amelyeket a facebook annyira előszeretettel támogat?

Abba már bele se merek gondolni, hogy egy zöldszemű, barna hajú, netalán fehér büszkeség mennyire nem számít fancy-nek manapság, mint ahogy a tapasztalataimra alapozott józan eszemmel még azt is el tudom fogadni, hogy az egyenlők közül a facebook számára a melegek az egyenlőbbek – ha jobban belegondolok, a tavalyi szivárványszínű profilképekhez képest ez a ‘lájk’ gomb igazából felüdülés.

Természetesen nem mindenki számára – hiszen nem vagyunk egyformák-, így egy konzervatív, keresztény, családos ember simán értékelheti mindezt nettó provokációnak, amelyet az ő igényeiket kiszolgálni hivatott hírportál annak rendje és módja szerint szóvá is tesz. A történet igazából csak az események reakcióira adott viszontválaszai miatt lesz igazán érdekes. A 444 nevű liberális heccportál ugyanis ezeket a kritikákat megpróbálja annyival elintézni, hogy csak ‘túlaggódják’ a dolgok, vagyis a bolhából csinálnak elefántot, így próbálva őket nevetség tárgyává tenni. De amíg egy jópofa és ártalmatlan gesztusnak próbálják beállítani egy felülreprezentált társadalmi csoport támogatását, addig a meglévő szavak korlátozásán fáradozó professzor esetében egy valóban lényegtelen és teljesen felesleges ostobaságot ők maguk fújnak hőlégballon méretűre.

Ideológiai alapú támadás

Ennek az egyik oldalon túlságosan megengedő, ám a másik oldal drákói szigorral lecsapó viselkedésnek pedig csak egyetlen magyarázata van: a liberális gondolkodású körök ideológiai háborút vívnak a társadalmi rend erőszakos megváltoztatásáért, amelyhez eszközként olyan átlátszó üzeneteket próbálnak felhasználni mint a béke, szeretet és a sokszínűség. Az én részemről ez idáig rendben is van, hiszen korunk kihívásaira mindenkor a politikának kell megadnia választ, méghozzá a vita eszközének segítségül hívásával. De nagyon nehéz úgy bárkivel is vitázni, hogy az eltérő vélemények ütköztetése helyett az egyik oldal, valamilyen morális felsőbbrendűség képzetében a saját értékrendjének megfelelő erkölcsi alapon osztja le a szerepeket. Mivel az alapkérdésekben a konszenzusos megoldások helyett csak a saját világértelmezésére adott válaszait fogadja el, ezért a másik fél állandó defenzívára kényszerül azáltal, hogy saját jó szándékáról kell folyamatosan tanúbizonyságot tennie ahelyett, hogy érdemi álláspontjának részleteinek kifejtésével törődne.

Hiszek a demokratikus értékekben, ezért el tudom fogadni a többség akaratát közös jövőnkkel kapcsolatban, ha az valóban a többségi akaratot képviseli, és nem egy zsarnok kisebbségét, amely a tolerancia jegyében megbélyegző átkait szórja mindenre és mindenkire, aki akár csak egy kicsit is más véleményen van, mint ami számára elfogadható – kiváltképp egy ilyen fontos, a társadalom egészét meghatározó témában. Éppen ezért tehát arra buzdítom minden hasonlóan gondolkodó társamat, hogy ne hagyja magát kitalált jelzőkkel megbélyegezni, hanem minden esetben követelje meg az érdemi vitát, valamint az álláspontot alátámasztó érveket. Higgyétek el, ha az ész érvek találkoznak, akkor a liberálisok fegyvertelenek maradnak – azt hiszem nem is véletlen, hogy ezért próbálják meg mondvacsinált indokokkal, mindenáron elkerülni.

Nemzetközi nőnap: ugyan, kinek?

Épp ma 100 éves a nemzetközi nőnap, amelyről sokan nem tudják, hogy harcos, munkásmozgalmi eredetre tekint vissza, amelynek célja a női egyenjogúság elérése volt. Mivel kitűzött célját elérte, ezért azt gondolnánk, hogy ez a nap a feminizmus örömünnepe lehetne, de nem. Az szocializmus eszmei örökösei képesek ebben is kifogásolnivalót találni, és a virág elfogadásának bojkottjára szólítanak fel. De akkor meg tényleg kinek kell még ez az egész?

Természetesen a válasz roppant egyszerű: azoknak a nőknek és férfiaknak, akik nem kívánnak asszisztálni a nemek közötti, mesterségesen kirobbantott társadalmi vitához. Akik egy szál virágot és néhány kedves szót nem akarnak többnek látni, mint ami; tehát a társadalom egészségesebb és önbizalommal rendelkező felének.

Mindennapi életünket sajnos egyre inkább átjárja a politika, így nem lehetünk naivak, muszáj felkészítenünk magunkat minden olyan kérdésre, amellyel a társadalmi rendet átszabni akarók próbálkoznak. Nincs ez másképp sajnos egy olyan egyszerű, ám annál kedvesebb gesztus esetében sem, mint egy szál virággal való köszöntés egy erre kijelölt napon. Ez a feministák szemében maga a megtestesült szexizmus, és a  férfiuralom. Ennek a látszólag érthetetlen, felesleges, ám annál fárasztóbb támadásnak a célja, hogy tovább feszegesse megszokott értékrendünk határait, és új frontokat nyisson az együttélés kultúrájában. Így tehát a feminizmus sem tekinthető másnak, mint a liberalizmus egyik alágának, amely végső soron ugyanazért a célért küzd.

 De lássuk ezt egy feminista újságíró saját megfogalmazásában:

A köszöntőkből úgy tűnik, ma a virágot azért kapjuk, mert szépek vagyunk, törékenyek, mert szültünk, gályázunk a családért, mert dolgozunk, és közben végezzük a házimunkát. A virág tehát elismerés azért, mert tesszük, ami a nő dolga.
Mondhatni azért, mert beteljesítjük a női princípiumot, mert felvállaljuk, megéljük és elfogadjuk azt a szerepet, amit készen kapunk a társadalomtól. Azt a szerepet, ami gyerekkorunk óta ott lapul minden rózsaszín hajgumiban, műanyag kiskonyhában, a sorsát passzívan kiváró királylány történetében. A szerepet, ami ott van a szülő féltő tekintetben, minden ilyet a lányoknak nem illikben, minden hagyd csak, ezt a fiúk jobban tudjákban. Benne van mindenben, amit szinte automatikusan közvetít felénk a családunk, a pedagógusaink, a barátaink, a munkatársaink. Benne van mindenben, amit a hagyomány és az érték szavakkal szentesítünk. Mindenben, amit mi is mutatunk a gyerekeinknek. Hiszen mind tudjuk, hogy milyennek kell, vagy legalábbis milyennek kellene lennie egy nőnek.(…) A szerepeink ugyanis behatárolják nemcsak az elfogadható viselkedések, de az elfogadható érzelmek körét is, megszabják, mit tehetek, hogyan érezhetek, mit gondolhatok, és ezzel azt is, milyen lehetek.

A készen kapott szerepek olyan valóságot kreálnak, amelyben tényleg nincs esélyem másnak lenni. Nincs esélyem élni a saját életem. A társas környezet elvárásai, reakciói, pozitív és negatív visszajelzései pedig észrevétlenül benne tartanak a valamiben, amit nem én választottam, ami nem rólam szól, amit készen kaptam. Pedig soha nem kértem. Soha nem tettem érte vagy ellene semmit. Az egész készen adatott. Nőnapon ezt a szerepet stabilizálod, ezt betonozod be, e köré vonsz védőfalat virágból és csokiból. Mindezt persze látszólag kedvesen, jóindulattal. De miközben te elvileg csak kedves vagy, csak tiszteletet akarsz kifejezni, fenntartod a rendszert. Benne tartasz a szerepemben. Egy szerepben, amit ha nem kérek, talán te sem leszel már olyan kedves. (…) és nem kell a virág. Ha mindenképpen adni akarsz, add olyannak, akinek valóban hálás vagy valamiért. Aki azért érdemli meg a figyelmességet, amilyen ember, és nem azért, amilyen szerepet húzott rá a társadalom.”

A szerző panaszkodik, hogy nincs esélye élni a saját életét, mert a társadalmi elvárások korlátok közé szorítják, de kérdem én, mégis milyen szerepre vágyna? Szembe kívánna menni minden elemi szintű ösztönnel, és megtagadná az anyaságot, mert a gyerek a férfiak eszköze az elnyomásra? Valóban elfogadhatatlannak tartja, ha a társadalom nem nézi jó szemmel, ha az értékteremtő alkotás helyett, csupán az önpusztításra koncentrálna? Az lenne a saját élete, ha férfiak nem törnék magukat lépten-nyomon, egymást olykor túllicitálva, hogy a kedvében járjanak? Az az igazság, hogy ilyen életet már ma is élhet saját elhatározásából, ha valóban ez jelenti számára a boldogságot. A ‘szereptelenség’ szerepét már betöltötték, csupán nem nézik jó szemmel. De nem azért, mert a társadalom ennyire kirekesztő lenne, hanem mert kinek kellene egy ilyen partner?

A feminizmus lélektana

A társadalmi szerep kényszere azonban nemcsak a nőkre, hanem a férfiakra is helyeződik. Nekik kell biztosítaniuk azokat a feltételeket, amelyek a család biztonságát garantálják – vagy adott esetben egy szál virággal kell kedveskedniük. Az érett férfi számára ez a kényszer inkább csak illem, s mint ilyen, szívének kedves. Vagy tényleg nem azt várják el tőlem a feministák, hogy fiamat a nőkkel szembeni tisztelettudásra neveljem, hiszen azzal csak belekényszerítem egy szerepbe? Kár, hogy a társadalmi szerep a gyakorlatban nem más, mint az együttélés íratlan szabályainak gyűjteménye, amelyet most újra akarnak szabni.

A feminizmus nem a nőkért van, hiszen a nők döntő többsége nem ellenséget, hanem partnert lát a férfiakban. A feminizmus csak bizonyos, azonos gondolkodású nőkért van, akikben az egyetlen közös, hogy utálják a férfiakat. Éppen ezért a feminizmus lényege az örökös ellenségképzés és bűnbakkeresés, ahol minden probléma eredője egy nehezen értelmezhető, elvont fogalom, amelynek a patriarchátus nevet választották. Ezt állították gondolkodásuk középpontjába, és ehhez próbálnak megragadni minden alkalmat, hogy a többség véleményét túlharsogják.

De csak a gyenge próbálja a leghangosabb sikítozással, egyenlő bánásmódra való szakadatlan hivatkozással érvényre juttatni saját akaratát. Ennek hatásos eszközeit az intelligensebbek, a tapasztaltabbak és érettebbek már rég megtanulták. A nők esetében az a női praktikákban ölt testet, amellyel könnyedén befolyásolni tudják választott párjukat akár úgy is, hogy annak arról fogalma se legyen, és amely képességeknek egy tipikus feminista igencsak híján van. A darwini evolúciós gondolatban ez az azóta igencsak népszerű formában szerepel: “A túlélés nem a legerősebb, de nem is a legintelligensebb fajnak adatik meg, hanem annak, amelyik leginkább képes alkalmazkodni a változásokhoz.” Kissé nehezen tudnám elképzelni, hogy a kevésbé fényes tollazatú zebrapinty a leghangosabb lárma csapásával érvényre tudná juttatni akaratát. A figyelmet persze fel tudja kelteni, de ettől nem lesz vonzóbb, inkább csak taszítaná a hímeket.

Az ember is hasonlóképpen működik – legalábbis annyiban, hogy mindenképpen érvényesülni szeretne. Persze van, aki szerencsésebb, és pusztán megnyerő küllemének köszönhetően olyan lehetőségek ajtajai nyílnak meg előtte, amelyről mások álmodni sem mernek. Aztán vannak azok, akik valamiben különösen tehetségesek. Az ő jövőbeli lehetőségeiknek csak szorgalmuk, illetve annak hiánya vethet gátat. A leggyakoribb csoportot persze az átlagosak alkotják. Az ő kitörési lehetőségük tekinthető hagyományosnak, amennyiben a tanulás révén próbálnak előrébb haladni. Aki mindezen tulajdonságoknak híján van, még neki sem kell elkeserednie, bár az ő hálója lényegesen kisebb. Ellenben tudja ezen hiányosságait ellensúlyozni kiváló humorával, vagy pusztán odaadó kedvességével. Megfigyelhetjük, hogy bár az életstratégiák és módszerek eléggé eltérőek, azért a cél ugyanaz: a párválasztás. Vagy ahogy Freud mondaná “vágyom, tehát vagyok”.

Az a személy, aki hiányt szenved az összes felsorolt tulajdonságból (tehát se nem szép, se nem okos), és még a változáshoz (tehát a környezethez való alkalmazkodáshoz) is lusta, annak már csak a legkönnyebb megoldás marad hátra, a bűnbakkeresés. Ezt pedig a patriarchátusban meg is találtak.

 A nők jogainak fontossága

Persze egy percig sem akarom azt állítani, hogy ne lennének fontosak a nők jogai, csak már a világ fejlettebb részében szerencsére sikerült őket kivívni. Hiszen a nőket is megillett minden olyan jog, ami a férfiakat is, sok esetben talán több is. Nem egyszer láttam felháborodni a magát nyíltan feministának valló nőt azon, hogy a férfi társa nem engedi be maga előtt az ajtón, vagy hogy nem viszi a táskáját. Tessék eldönteni, ha a kötelezettségek nem kellenek, akkor a privilégiumok sem járnak. Vagy ha tényleg példát szeretnének mutatni, akkor javaslom, hogy kövessék a francia elnökjelölt, Marine Le Pen példáját, aki libanoni látogatása során utasította vissza a főmufti követelését, aki hidzsáb viselésére akarta kötelezni.

Marine Le Pen

Az igazi nőjogi harcos, Marine Le Pen. Forrás: www.facebook.com/RealBenGarrisonCartoons

Tehát a további küzdelmet fontosnak tartom, csak nem éppen Amerikában vagy Európában, ahol a jog előtti egyenlőséget előszeretettel keverik össze az azonossággal, pedig a kettő nem ugyanaz. Egyenlőnek már régóta egyenlőek vagyunk, ám azonosak sohasem leszünk, mert szükségszerűen kiegészítjük egymást. Vagy legalábbis kiegészítenénk, ha rendelkeznénk párral. Amíg viszont nem, addig marad az elfojtott frusztráció és gyűlölet.

Sajnálatos rossz hír, hogy mostantól ilyen nemtelen vitákra kell készülnünk, főleg úgy, hogy a másik elnyomó és szexista ünnepnap is előttünk áll. Annyi különbség mindenképpen van, hogy biológiai értelemben célcsoportnak számítanak, hiszen a feministák is nők, de a gyermekáldás csupán egy elnyomó férfi eszköz, így már előre rettegek az anyák napi cikkektől.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén