agitatio

kitekintés a világra

Címke: Fidesz

A magyar modell európai exportálása

A liberális média által túlfűtött várakozások következtében sokan valóban megdöbbentek a Fidesz újabb – egyébként valóban földcsuszamlásszerű – győzelmén. Pedig az csak beleillik az egyébként éppen a Fidesz által megteremtett európai trendbe. Az újabb kétharmad vélhetően egyben iránymutatást is jelent a nemzeti szuverenitásért küzdő pártoknak a jövőre esedékes Európa parlamenti választásokra is.

Vasárnap nyert a Fidesz, ismét. Az okokról azóta többféle magyarázatot is kaptunk, illetve ellenzéki oldalon pedig mintha egy bűnbak-keresési játék vette volna kezdetét. Én a hosszas elemzéstől most inkább megkímélném az olvasót, és csak a rövid tényekre szorítkoznék:

  • harmadszorra is 2/3-dal nyert a Fidesz, de ha figyelembe vesszük, hogy a 106 választókerületből 91-et megnyertek, akkor az angolszász országokra jellemző abszolút választási rendszerben ez inkább 4/5 lenne
  • a 48,51%-os listás eredmény többségében elmarad az egyéni képviselőjelöltekre érkező szavazatok számától, így a körzetek többségében akkor is a Fidesz jelöltje nyert volna, ha csak egy ellenfél áll vele szemben
  • a kormánypárt közel 300.000 ezer új szavazót tudott megszólítani, így a rekord magasnak számító, 70%-os részvétel mellett is biztosan szerzett többséget, miközben minden eddiginél erősebb legitimációra tett szert
  • valóban ellenzékváltó hangulat volt vasárnap, legalábbis nehéz másként értelmezni, hogy a katasztrofális választási eredmények miatt minden ellenzéki párt vezetője lemondott– kivéve persze Gyurcsányt, naná! -, Vona és Simicska együttesen lenullázták a Jobbikot, és saját magukat is
  • ez azért is érdekes, mert valójában a választás legnagyobb vesztese Simicska, aki a Jobbikba ölt vagyonának jelentős részén túl az önmagába vetett hitét is elvesztette, hiszen a G-nap utáni újabb kétharmad azt bizonyítja, hogy az új struktúra nélküle is kiválóan és olajozottan működik

Nagyjából ennyit akartam a magyar választások belpolitikai vonatkozásairól beszélni, ugyanis – ahogy a miniszterelnök fogalmazott – tétnek a jövő volt most feltéve, ami jócskán túlmutat az országhatárokon. Éppen ezért a Fidesz igazi ellenfele nem is a magyar ellenzék volt, hanem a ma még uralkodói politikai ideológia, a bevándorláspárti liberalizmus európai képviselői. Ha úgy tetszik, a hosszútávú terveinket figyelembe véve, ez kötelező győzelem volt. Nem véletlen, hogy a miniszterelnök győzelmi beszéde is szokatlanul rövidre sikeredett, de árulkodó az a nyilatkozat is, amit a győzelem után azonnal az EchoTV-nek adott:

Magyarországnak azért tudni kell, hogy mekkora a nemzeti összterméke, tudnunk kell, hogy hány katonánk van, tudnunk kell, hogy mekkora a területünk, mekkora a népességünk, hogy néz ki a szavazati jogunk az Európai Unióban, tehát én szeretném, ha továbbra is a földön járnánk és tisztában lennénk a realitásokkal. De, ugyanakkor Európa egy olyan korszakban él, amelyhez hasonlót mi már, akik a Fideszt alapítottuk, láttunk. Tehát egy olyan korszakban van, amikor az őszintétlenségtől szenved. És amikor egy földrész, a világ sok nép együtt szenved az őszintétlenségtől, nem tudja kifejezni, vagy mert nem tudja megfogalmazni, vagy mert nem hagyják, hogy elmondja azt ami gyötri, amitől tart, amit fontosnak tart a jövőre nézve, akkor nem annyira a katonák száma, a hadsereg, a nemzeti össztermék és a terület számít, hanem a gondolat és a hang tisztasága, egyenes mivolta. És itt nincs nagy nép meg kis nép, itt vannak bátor népek, vannak bátor emberek, Magyarország a bátor emberek országa, akik világossá tették a mai napon nem csak magunk számára, hanem egész Európa számára, hogy a dolgokat így nem lehet folytatni. Tehát őszinte, világos és egyenes beszédet akarunk. Meg akarjuk nevezni azt, ami gyötri ezt a kontinenst, ez a mi kontinensünk, ez a mi hazánk, a tágabb hazánk, szeretjük. Szeretnénk, ha a jövő az ugyanolyan szép lenne a számára, mint a mögöttünk hagyott néhány sikeres évtized volt. Tehát mi nem szemben vagyunk Európával, és az Európai Unióval, hanem mi akarjuk Európát, akarjuk az Európai Uniót, sikeres és erős Európai Uniót akarunk. De ehhez előbb mindent, ami gyötör bennünket, őszintén el kell mondani. (…) És nem akarja Magyarország elkövetni azokat a hibákat, amiket nálunk hatalmasabb, gazdagabb és nagyobb országok elkövettek, és nem akarjuk azt sem, hogy Európa rámenjen ezekre a hibákra, ki akarjuk ezeket javítani.

Ezt akár úgy is fel lehet fogni, mint egy választási kampányszöveget, ugyanis világossá teszi, hogy érdekelt az erős Európai Unió fenntartásában, azonban egy alternatívát kínál a kontinens nemzeteinek. A magyar választási eredmény azt üzeni, hogy az elkövetkező évtized legfontosabb európai kérdése a bevándorlás lesz. És aki ebben a témában ráérez a választók gondolataira, az aggodalmaikat meghallgatja és azokra érdemi választ is kínál, az képes lesz a jelenleg kihívó nélkülinek hitt európai politika megváltoztatására.

Ez a folyamat nem most kezdődött, hiszen az utóbbi hónapokban Európa-szerte mindenhol a bevándorlásellenes erők nyernek, azonban ennek a mozgalomnak, ha úgy tetszik “lázadásnak” a szimbóluma kétségtelenül Orbán Viktor, aki 2015-ben remek taktikai érzékkel érzett rá, hogy a dolgok így nem mehetnek tovább, és élére állt a mozgalomnak, még ha akkor meglehetősen egyedül is volt.

Nem véletlen, hogy Brüsszel már idén nyáron bármi áron véglegesíteni akarja a kvótákat, mert ha nem sikerül neki, akkor ez a jövőre esedékes EP választásokon egészen biztosan téma lesz. Mivel az események azt bizonyítják számunkra, hogy ma a bevándorlásellenes pártok élik reneszánszukat, ezért a nemzeti kormányok mellett könnyen lehet az európai csúcsvezetésben is földcsuszamlásszerű változás, amiben a mozgalom élenjárójára egészen biztosan komoly szerep hárulna.

Csak semmi pánik!

Hódmezővásárhelyen bebizonyosodott, hogy a teljes ellenzéki összefogás némi protest-hangulattal fűszerezve olykor meg tudja törni a centrális erőtér dominanciáját. Ez az írás 4 pontban összefoglalja, hogy miért is téves alapvetően az ellenzék eufóriája, és hogy miért nem lehet ebből a választásból az országos eredményekre következtetni.

  1. Tény: Hódmezővásárhely fideszes fellegvárnak számít, így a kormány számára a vereség nyilvánvalóan kellemetlen. A kormánypárti jelölt által elért 41%-os eredmény azonban hozza az országos átlagot, ráadásul a korábbi választásnál több embert sikerült mozgósítania.
  2.  Az ellenzék meg tudott állapodni egy közös jelöltről, egy hétgyermekes, keresztény közgazdász személyében – aki ráadásul így a jobboldali szavazók számára is elfogadható alternatíva volt. Ilyen jelöltet vélhetően nem fognak találni mind a 106 egyéni választókerületben, arról nem is beszélve, hogy a kőkemény pártérdekek miatt a sem a Jobbik, sem pedig a Gyurcsány vezette baloldal nem léphet vissza a másik javára, legfeljebb hallgatólagos beleegyezéssel, csendesen visszavonulnak az esélyesebbnek gondolt jelölttel szemben néhány választókerületben. Azonban ezek a jelöltek már nem függetlenként, hanem pártlogó alatt indulnak, így a választók gyomrát jobban megfekszi majd az átszavazás kötelessége.
  3. A liberális média által csúcsra járatott figyelem miatt érezhették úgy a választók, hogy most rajtuk a világ szeme – ez a magasabb részvételi arányban is visszatükröződött. Azonban az összes választókerületet nem lehet egyesével napirenden tartani. Mint ahogy az aktivistákat sem lehet arra kényszeríteni, hogy ugyanakkora lelkesedéssel kampányoljanak egy-egy balos vagy ellenzéki jelölt mögött, mint az Márki-Zay esetében a Jobbik és a Gulyás-féle soros-aktivisták is tették.
  4. A legfontosabb: a szavazás kísértetiesen hasonlít a veszprémi Kész Zoltán esetére, ahol a proteszt szavazatokat sikerült maguk mögé állítani azáltal, hogy egy fontos, és kézzel fogható cél elérését tűzték ki a választás közvetlen tétjének. Ez Veszprémben a Fidesz kétharmados parlamenti többségének a lebontása volt, itt pedig a média által újra felkapott Elios-ügy. Márki-Zay ugyanis megígérte, hogy győzelme esetében kikéri az OLAF-jelentést, ráadásul elhitette, hogy polgármesterként nyilvánosságra hozza a Lázár-Tiborcz biznisz részleteit. Ilyet – mondanom sem kell – minden választókerületben nem fognak találni, főleg nem fognak tudni megtolni ekkora médiaszéllel. A választás másnapján a Soros-média ékköve, a 444 hozta le, hogy a hódmezővásárhelyi választás eredményét a New York Times is lehozta. Őszintén szólva eléggé kíváncsi vagyok, hogy vajon tényleg ekkora hírhiányban szenved az Egyesült Államok egyik legjelentősebb közéleti lapja, vagy esetleg valami másról lehet szó. Azonban ha figyelembe vesszük, hogy a lap legutóbbi, Magyarországgal kapcsolatos cikke az Elios-ügy volt, akkor láthatjuk, hogy egy jól megkomponált szappanopera folytatásáról van szó. Ettől még persze továbbra is különös, hogy még egy ilyen ügy is hogyan lépheti át a szerkesztőség ingerküszöbét, de ha vetünk egy pillantást arra a képre, amellyel az Elios-t illusztrálták, akkor rögtön tiszta lesz a kép, az ugyanis a civil-tüntetést ábrázolja. Ugyan mégis mi köze a civileknek az Elioshoz? Ha végiggondoljuk, hogy kinek fáj a legjobban a civil-törvény (Soros), akkor azonnal világossá válik az is, hogy kinek van elég befolyása ahhoz, hogy meghatározhassa a New York Times témaválasztását.
Az Elios-t bemutató cikk képe. Forrás: The New York Times

Az Elios-t bemutató cikk képe. Forrás: The New York Times

Azt hiszem ez az a médiafigyelem, amit az elkövetkezendő 6 hétben nem lehet minden választókerület esetében fenntartani.

+1: az ellenzék a csodavárás állapotában van. Világos, hogy ilyenkor minden apró sikert a többszörösére kell nagyítani, mint amekkora annak tényleges jelentősége. Azonban a fent felsorolt körülmények miatt azt gondolom, hogy nem lehet országos jelenségről beszélni – vagy ha mégis egy polgármester választás eredményéből akarunk országos eredményekre következtetni, akkor Kishunhalast mégis miért nem vesszük ide, ugyanis ott a Fidesz-KDNP a szavazatok közel 70%-ával nyert?

A válasz magától értetődő: ebben a helyzetben az ellenzéknek minden eddiginél nagyobb szüksége van a reményre, hogy meg tudják törni a Fidesz 12 éve tartó veretlenségi sorozatát. Erre csakis akkor kerülhet sor, ha ez az ellenzéki narratívát átveszik a kormánypárti szimpatizánsok is, és a munka folytatása helyett pánikhangulat kezd el úrrá lenni rajtuk. Mert a vérszagot megérzik a hiénák is, és kegyetlenül lecsapnak. Éppen ezért azt gondolom, hogy a Fidesz számára ez a pofon egy ébresztővel ért fel, hogy még keményebben kell folytatni azt a munkát, amit idáig is végeztek, és akkor az eredmény is meglesz, a teljesítmény ugyanis a munkát díjazza – éppúgy, ahogy azt a miniszterelnök is kifejette mai gyors helyzetértékelésében. 

Már csak azért is, mert a proteszt szavazatokkal szemben, amelyek leginkább érzelmi indíttatásúak, és pillanatnyi hangulatot fejeznek ki, a választók a komoly döntéseknél mérlegelik a racionális következményeket is. És bár az áprilisi választásokat vélhetően nem befolyásolja, de az újdonsült polgármesternek borzasztóan nehéz dolga lesz a fideszes többségű képviselő-testülettel szemben, így a választókat a következő ilyen kaland inkább elbizonytalanítja, semmint megerősíti azon meggyőződésüket, hogy jó döntést hoztak, amikor a város vezetésének bénítására szavaztak.

+2: Márki-Zay győzelme pedig tökéletes görbetükör azok számára, akik idáig a magyarországi jogállam- és demokrácia lebontásával támadták a kormányt, így végső soron az ő eszköztáruk is üresebbé vált, ami pedig igazán jól jönne majd a mozgósítás hajrájában.

Ki az igazi néppárt?

Vona Gábor október 23-ai beszédében kirakta az irányjelzőt: az identitását vesztő ellenzéki pártnak a Fidesz helyére fáj a foga. De vajon sikerrel járhat e a náci kötődéseire egykor büszke mozgalom, ha szavazóbázisát drasztikus ütemben és módszerrel akarja lecserélni? Az újkori Magyarország történetének legvakmerőbb politikai manőverezési kísérletének vagyunk szemtanúi. 

Vona Gábor erősen kezdte ünnepi beszédét. Nagyon rövid bevezetés után a pártelnök gyorsan áttért legfőbb üzenetére, amelyben a Jobbik új, vágyott szavazóbázisához kívánt szólni, nagyjából ezzel az üzenettel: mi is nemzetiek vagyunk, csak mi nem lopunk. A saját szavaival, némiképp hosszabban kifejtve ez így hangzott: “A hazát megvédjük az csak a duma, a felszín alatt a lényeg a lopás. Az orbánizmus valójában nem más, mint nemzeti színszalaggal átkötött aljasság. Nemzeti lobogók mögé bújtatott hazudozás, és kokárdával eltakart gátlástalan lopás. Magát nemzetinek mondó kormányzás, amely valójában csak korrupt hatalomgyakorlás. A szocialistáknak persze lehetett mondani, hogy ti is loptok, mi is lopunk, de nekünk van kokárdánk. Ti is hazudoztok egész nap, mi is hazudozunk egész nap, de mi nemzetiek vagyunk. A szocialistákkal szemben ez elég volt, de velünk szemben? Kokárdánk nekünk is van, itt is lobognak a nemzeti lobogók, és mi is nemzetiek vagyunk, de mi nem tűrjük a lopást, nem tűrjük a hazudozást és nem tűrjük az osztogatást.”

Úgy tűnik tehát, hogy eldőlt. A Jobbik az erőtlenre sikeredett valódi nemzeti konzultáció helyett a korrupción keresztül szeretne fogást találni a kormánypárton a 2018-as választásokon. Azokhoz a nemzeti érzelmű polgárokhoz szeretne szólni, akik bár értékrendjükben szilárdak, de mégis rossz szemmel nézik a liberális média által eléjük tárt urizálást. A szemmel láthatóan új tanácsadókkal dolgozó Jobbik vezetősége ebben vélte felfedezni a siker receptjét. Érdekes felvetés mindez annak fényében, hogy a közélet megtisztítását annak a Simicska Lajosnak a segítségével kívánják elérni, aki egészen 2015-ig a közpénzek első számú elsíbolója volt. Mi sem bizonyítja ezt az együttműködést jobban, mint hogy a pártelnök teljes beszédét a Simicska médiabirodalmába tartozó HírTV közvetítette élőben.

Persze nem mindig volt ilyen nagy az egyetértés Simicska és a Jobbik vezérkara között, de az élet úgy hozta, hogy az oligarcha párt nélkül maradt, a Jobbik pedig médiamegjelenésben szenved hiányt, a szükség pedig nagy úr, pláne ha a legfelsőbb hatalom a tét. A mára már közhely tárgyává vált elszámoltatás bekövetkezéséhez ugyanakkor nem tudom, hogy mit szólna az új mecénás – vagyis tudom, de nálam csak szegény Novák Előd tudja jobban, aki nem vette komolyan az elnöki intést, és továbbra is céltáblája közepén tartotta a milliárdost, amiért politikai karrierjével kellett fizetnie. Kár érte.

Persze szegény ember az, aki még ígérni sem tud, így a Jobbik által hangoztatott tisztesség és átláthatóság, bár könnyen tetszést válthat ki sokak szemében, a valóságban azért nem árt azt tudni, hogy az igazi próbatétel csak kísértés esetén áll fenn, ahhoz pedig, hogy a Jobbik eljusson egyáltalán a kísértésig, előtte hatalomra kellene kerülnie, amire idáig még nem volt példa. Tehát ha valóban hinni lehet a Jobbik kommunikációjának, akkor ezt a tisztességet az az ember fogja elhozni, akit óriásplakáton maffiakormányoztak. Szebb jövő elé nézünk? Aligha.

mszp-oriasplakat

Plakátkampány 2014-ből. Forrás: flagmagazin.hu

Nemzeti radikalizmus: se veled, se nélküled

Van itt még egy fontos, nehezen levakarható örök kérdés a Jobbik háza táján, ez pedig a korábbi szélsőjobbos szubkultúrához való viszonyulás. A pártot a parlamentbe repítő mag nélkül nehezen lenne elképzelhető, hogy a Jobbik ma ott tartana, ahol. Mégis az egész manőverezési kísérlet az ő lecserélésükben öltene végleges formát, amely így elég hálátlan szereplőként tüntetni fel a pártelnököt. Valószínűleg a korábban már említett új tanácsadói kör javaslatára dönthetett úgy Vona, hogy a legtöbb politikai elemző által emlegetett 20%-os plafont velük nem tudná átugrani. Tehát a Jobbik-dilemma borzasztó egyszerű: a keménymag bár biztosít egy állandó szavazatmennyiséget, de csak velük soha nem fognak hatalomra kerülni. Ezért kezdődött el ez az egész, végül identitási zavarokat okozó kettős beszéd, amelynek lényege, hogy látszólag lemond szélsőséges retorikájáról a Jobbik, amitől új szavazók bizalmának az elnyerését remélik, de legbelül mégis megmarad az, ami mindig is volt. Ezért kezdte úgy a beszédét is, hogy már rögtön az elején védelmébe vette a napokban első fokon – egyébként némileg talán túlzóan – 13 évre ítélt Budaházy Györgyöt.

Úgy tűnik tehát, hogy a Jobbik nemcsak, hogy nem tud, de nem is akar szabadulni örökségétől.

vona_gabor_isztambulban.jpg

Vona Gábor Isztambulban. Forrás: leleplezo.eu

Mondjuk talán kár is lenne, mert ilyen, azóta már szállóigévé vált kijelentéseket köszönhetünk ennek a kettős politikának:

Az iszlám az emberiség utolsó reménye” – Vona Gábor 2013. 11.06.

Hogy végül is hogyan lehet úgy sikeres politikát csinálni, hogy a káposzta is megmaradjon és a kecske is jól lakjon, arra remek bizonyítékot szolgáltat egy mai friss, a Tárki által közétett közvélemény-kutatás, amely szerint a Fidesz támogatottsága 30-ról 32-re nőtt, míg a Jobbiké 14-ről 10 %-ra zuhant. Úgy fest tehát, hogy a Jobbik hiába cserélte le szakértői gárdáját, a nagy tanácsuk következtében könnyen a két szék közül a pad alá eshetnek.

Fidesz reakció

Mindentől függetlenül azért nem lenne indokolatlan a kormánypártnak komolyan vennie a kihívást, ugyanis a féktelen urizálás valóban és jogosan kelthet visszatetszést a tisztességes állampolgárok szemében. Valószínűleg ezzel tisztában vannak a kormányon belül is, hiszen a sajtóhírek már a letelepedési kötvény konstrukciójának minél előbbi kivezetéséről tudósítanak. Ezzel viszont megint a Jobbik került lépéskényszerbe, hiszen ha ezek után tényleg nem szavazzák meg az alaptörvény módosítását, akkor valóban hiteltelenné, hovatovább “hazaárulókká” válnak.

Rogán.jpeg

Orbán és Rogán az Európai Néppárt maastrichti találkozóján, egy nappal azután, hogy Vona ultimátumot intézett a miniszterelnökhöz. Érdekes megfigyelni kezében egy kopottas táskát, amely a visszafogottságra utal. Fotó: MTI

Összegzésként elmondhatjuk, hogy a Jobbik politikájának középpontjába állított, a közélet megtisztítását célul tűző üzenete eléggé visszás, hiszen mögöttes emberként feltűnik a háttérben az a Simicska, aki valójában mozgatja a szálakat. Róla pedig sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy ne szeretné az állam pénzét a sajátjaként kezelni. Így tehát a Jobbik fő üzenete éppen emiatt hiteltelenné válik, ami már a közvélemény-kutatásokban is visszaköszön. Ha mindehhez még hozzávesszük a szakemberek és szellemi holdudvar fojtogató hiányát, valamint a pártot máig üldöző erőszakos náci múltját és identitását romboló kettős politikáját, akkor nem sok kétségünk maradhat afelől, hogy melyik párt képviseli jobban a magyar érdekeket, és hogy a címben feltett kérdésre adott válasz alapján ki nevezheti magát az igazi nemzeti néppártnak.

Hídember a Nemzetért

Lecsendesülőben van a népszavazás körüli felhajtás, bár az utóélete azért még foglalkoztat néhány értelmiségi csoportosulást. Ebben a helyzetben gondolta azt a Jobbik vezetősége, hogy megpróbálja magához ragadni a kezdeményezést és a már május óta bekészített valódi nemzeti konzultációval megpróbálja tematizálni a közbeszédet. Nézzük meg az egykoron radikális párt esélyét, mert könnyen lehet, hogy egyben az utolsó is lesz.

Alig várták a Jobbiknál, hogy elmúljon október 2-a, amivel kapcsolatban csak a túlélés volt az egyetlen elvárásuk – nem ártott volna némi fantáziát is belevonni a kampányba, mert az ötlettelenség átcsapott erőtlenségbe.  A népszavazás lecsengése után elérkezettnek látták hát az időt a kezdeményezésre, úgy érezték van némi mozgástér a közbeszéd tematizálására, ezért most vagy soha alapon úgy döntöttek, hogy bedobják a témát – mintha nem kaptak volna az állampolgárok elég aktivitásra ösztönző impulzust az elmúlt időszakban -, mert ennél alkalmasabb időpont úgysem lesz és a kormány lassan átáll kampányüzemmódra. A legfőbb kérdés, hogy az egyébként mindig releváns témák felvetése nem fullad e érdektelenségbe.

A kérdések

Az összesen 15 darab kérdést három fő téma köré csoportosították, vagyis amelyeket a legfontosabbaknak tartották, így került sor az egészségügy, a korrupció és az oktatás problémáinak közös megoldási kísérletére (a nyugdíj, béremelés, kivándorlás azért még elfért volna, ha már örökzöld slágerekről beszélünk). Ezen blogbejegyzés keretei nem teszik lehetővé, hogy minden kérdésen részletesen végigmenjünk, így témakörönként csupán egy, önkényesen kiválasztott kérdést veszünk górcső alá, amely megítélésem szerint a legjobban jellemzi a kérdőívet.

1. Egységügy:
“A magyar emberek jelentős része nem tud elegendő pénzt fordítani fogászati kezelésre, fogpótlásokra. Egyetért-e Ön azzal, hogy a társadalombiztosításnak nagyobb szerepet kellene vállalnia a fogászati ellátás finanszírozásában?”

A tökéletes kérdés, hiszen ki mondana arra nemet, hogy a tb átvállalja helyette a fogászati kezelésének költségeit? Nem mellékes továbbá az sem, hogy Magyarországon köztudottan rossz a szájhigiénia állapota, így az üzenttel megcélzott célcsoport is a társadalom jelentős részét lefedi. Azon kívül, hogy egy ilyen szocialista intézkedés nem aratna osztatlan sikert a fogorvosok körében, a januártól csökkenteni tervezett járulék egyértelmű növelését jelentené, hiszen máshonnan nem lehet finanszírozni egy ilyen költséges intézkedés végrehajtását.

2. Korrupció: már a téma felvetése is hálás, hiszen olyan kérdéssel indít, hogy “Ön szerint az elmúlt időszakban melyek voltak a legkorruptabb kormányok?” – vagyis a kérdés feltevése is azt sugallja, hogy csak a Jobbik nem korrupt párt – nehezen is lehetne, hiszen ahhoz előbb hatalomra kellene kerülni. Jellemzően egyébként a korábbi tapasztalat nélküli pártok kormányzása kimerül az egyéni egzisztencia építésében (ugyanez történt Ausztriában is a Jörg Haider féle Szabadságpárt esetében is, ami végül a kormány bukásához is vezetett), mert a holdudvar nélküli csoportosulások úgy tekintenek a kormányzati ciklusra, mint egy soha vissza nem térő alkalomra a könnyű pénz megszerzésére. Ez idáig nem nagy újdonság, de vajon a szakemberi gárda nélküli párt képes lesz e egyszerre a klientúraépítésre és a kormányzásra is? A tapasztalatok alapján aligha.

3. Oktatás: itt is jellemzően a költségek és a szabadság elvonásának kérdése kerül a konzultáció által firtatott kérdések kereszttüzébe, de azért egy olyan gyöngyszem is belekerült, mint hogy “Egyetért-e Ön azzal, hogy a beilleszkedni nem akaró, a társaikat zavaró és a pedagógusokat ellehetetlenítő gyerekeket bentlakásos oktatási intézményben kellene elhelyezni?” 

A kérdés felvetése alapján nem tudom eldönteni, hogy vajon az EU által előírt szegregáció mértékét akarjuk-e azzal csökkenteni, hogy a viselkedni képtelen diákokat elkülönítjük a többiektől vagy csak a pedagógusok munkáját akarjuk azzal ‘könnyíteni’, hogy kizárólag antiszociális csoportokat bízunk egyes pedagógusokra, had szenvedjenek vele csak ők. A célt természetesen értem, talán még a szándék is nemes, de ez történik amikor szakértők nélkül alkotnak programot. A rengeteg bentlakásos iskola megépítésének költségét pedig már meg sem említem.

Nem kérdés természetesen, hogy a Jobbik nemzeti konzultációja valós és égető kérdéseket feszeget, de a kérdéssor összeállítására jellemző az általánosítás, illetve a prekoncepció, vagyis, amihez csupán választói megerősítést kér. Ezekre utal többek között a szóhasználat is, úgy mint “látszatintézkedés”, “egyetért-e Ön azzal, hogy…”, “sokak szerint” stb., valamint olyan kérdéseket fogalmaz meg, amelyekre nehéz nem a a párt várakozása szerinti választ adni – ebben is utánozza a Fideszt.

Tükör

A valódi nemzeti konzultáció valódi céljai között fürkészve nehéz nem észrevenni a párhuzamot a korábbi ‘nem valódi’ konzultációk között. Ezzel tulajdonképpen nem tesz mást, mint folytatja azt a tavasszal megkezdett folyamatot, amely során a Jobbik a Fidesz babérjaira szeretne törni.

Immár nem csak a hatalomtechnika – a pártból kizárják az ellenzéki hangokat -, nem csak a korábbi médiahátország, vagy a konzervatív szavazótáborra való ácsingózás, de már a kommunikációs eszközök tekintetében is (konzultáció) a Fideszt másolja.

Kérdés persze, hogy a korábbi radikálisból mennyire lesznek hiteles konzervatívok. Főleg úgy, hogy a hatalommegszerzés érdekében hajlandó a baloldallal is egy egységbe tömörülni, figyelmen kívül hagyva minden ideológiai ellentétet. De vajon egy, a Fidesznél is Fideszebbé válni kívánó párt hozza majd meg azt a váltás, amit a Jobbik szerint annyian várnak?

Lehetséges végkifejlet 

Elemzők szerint a népszavazáson nemmel szavazó 3,2 millió ember megfelel a Fidesz és a Jobbik együttes táborának, így a kormánypárt gyakorlatilag nem tudott a politika iránt korábban érdektelenséget mutató új embereket megszólítani. Ha igaz ez az állítás, akkor ez a Jobbiknak még rosszabb hír, ugyanis azt jelentené, hogy a néppártosodási kísérletben nemcsak azt a közel 400 ezres bázisát vesztette el a hiteltelen és egyébként is érthetetlen politikája következtében, hanem személyesen üldözte őket a Fidesz karjaiba. Ennek a folyamatnak a megakadályozása érdekében az alkotmánymódosítási vitában készségesen próbált a kormánnyal együttműködve, az értékei melletti kiállást demonstrálni, pont úgy, ahogy a mai Orbán-Vona tárgyaláson is vélhetően erre tett kísérletet a pártelnök.

A mozgósítási főpróbának is tekinthető népszavazáson tehát a Jobbik csúfos kudarcot vallott, hiszen már a rajtvonalhoz sem állt oda, gondolva, hogy majd a második menetben domborít nagyot. De vajon mit ér majd el vele, ha Fidesznek a rendelkezésére álló rengeteg erőforrás birtokában sikerült kb. 1 millió választ elérnie saját nemzeti konzultációján, miközben a bevándorlás akkor mindenki számára saját bőrén és azonnal tapasztalható érzést váltott ki. Kétséges, hogy a Jobbik ezt a számot akár csak megközelíteni is tudná, vagyis az akció eredménye egy borítékolható bukás – hiába tette tegnap online formában is elérhetővé a kérdőívet.

Ugyanakkor nem gondolnám, hogy ezeket a kockázatokat a párton belül nem látnák, így felmerül kérdés, hogy vajon miért kockáztatnak ekkorát? Valóban mindent egy lapra akarnak feltenni?

Egy ellenzéki párttól elvárható a proaktív témamenedzselés iránti szándék, de végső soron még egy lehetséges érvet találhatunk, ha a miértek után kutatunk: remek alkalmat biztosít ez a nemzeti konzultáció 2.0 egy adatbázis építésére, így a népszavazáson a távolmaradásuk miatt nem mérhető valódi támogatottságukat ezúttal élesben tudják lemérni. Jó lesz az majd az ellenzéki helyek elosztásának alkudozásainál. 

Nagyon úgy néz ki hát, hogy a hídépítés sokkal inkább az egykor radikális tábor és a baloldal között történik majd – bár az utóbbi újabb nagy összeborulása már elkezdődött, hiszen 2014-ben is óriási sikert hozott számukra.

 

A kétpólusú ország – egységfront a Fidesz ellen

A politikai érdek minden elvi döntést felülír. Ennek következményeként a remélt hatalom megszerzésének érdekében a baloldali ellenzék összefog a korábban gyűlölt ‘nácikkal’ – és fordítva. Így osztva fel a közéletet Fideszre és Fideszen kívüli világra, vagy ha úgy jobban tetszik, elvi meggyőződésűekre és elvtelenekre.

A Kúria döntött, az MSZP pedig bejelentette, hogy elkezdi gyűjteni az aláírásokat a népszavazáshoz – bár az ellenzéki politikusok és a média ki volt éhezve rá, ezúttal elmaradt a kopasz-különítmény. Azt gondolhatnánk, hogy a helyzetben így semmi különös nincs, kezdődhet a mozgósítás, majd ha összegyűlik a 200.000 aláírás, a kampány. DE. És itt a de-nek fontos szerepe van. A Fideszen kívüli összes párt rámozdult a témára, így az az abszurd helyzet állt elő, hogy az MSZP kezdeményezését támogatja a teljes politikai paletta a DK-tól a Jobbikig – én ezt természetesen megértem, nagyon kellenek a menedzselhető témák, főleg ha még azt is gondolják róluk, hogy a nép akaratát testesítik meg. A kialakult állapot nem új keletű, ugyanez volt megfigyelhető már az összes időközi választáson Veszprémtől kezdve, Tapolcán át egészen Salgótarjánig. A Fidesszel szemben álló, legesélyesebbnek gondolt jelölt mögé állt be a teljes ellenzék, ezzel felosztva a közéletet Fideszre és Fideszen kívüli világra. 

Szerencsések vagyunk, mert az események furcsa láncolatán keresztül könnyedén megismerhetjük a hatalom természetét. Így fordulhat elő, hogy a korábban a Jobbikot konstans nácizó és bojkottáló DK egy platformra került – legalábbis önmaga bevallása szerint – leggyűlöltebb ellenfelével és fordítva: az MSZP-t bűnszervezetnek nevező és Gyurcsányt, mint főbűnöst megjelölő, néppártosodó Jobbik most azok szekerét tolja, akiktől 2009-ben még az országot – hovatovább az egész világot – akarta megmenteni. Pontosan ugyanúgy hullik le a lepel az ország demokráciáját féltőkről, mint azokról a brüsszeli bürokratákról, akik a bevándorlást valamiféle morális, humánus kérdésnek próbálták beállítani. Pedig az ember nem hülye és még csak nem is megtéveszthető, ha felteszi magának a bűnügyi szakemberek által oly gyakran ismételt, motivációt indokló kérdést: hol van az érdek? És azonnal érkezik a válasz: keresd a pénzt!

Ahogy az uniós elit esetében az olcsó munkaerő jelentette még magasabb profit, úgy hazánk végrehajtó hatalmából kiszorult képviselői esetében a húsosfazék közelében remélt zsákmány jelenti a fő motivációt. Hasonlóság természetesen a kommunikáció szintjén is mutatkozik. Az ideológiai alapelvekhez és jogokhoz való ragaszkodás általában csak a felszín (jelen esetben az emberiesség vagy éppen demokrácia hívószava). Ahogy J.P. Morgan mondta: mindig van valami elvi álláspont a saját érdek megvédésére. És ez az érdek mi más lehetne, mint a hatalom és a vele járó pénz. Az érdekközösségből pedig értékközösség lesz. Bár az más kérdés, hogy a hatalom megszerzése mellett milyen értéket képviselhet egy ilyen, a szélsőjobbtól a szélsőbalig mindent felvonultató, elvtelen, opportunista, szedett-vetett banda, amelynek a gyűlöleten és irigységen kívül nincs más elképzelése a közélet alakításáról. Mert hát lássuk be: valós alternatívának kevés az, hogy Orbán takarodj.

 

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén