agitatio

kitekintés a világra

Címke: geopolitika

A birodalmakról

A miniszterelnök október 23-ai beszédében utalt az Európai Unió Európai Birodalommá történő átalakításának vágyáról. Ez nem új keletű cél a kontinens történelmében. Többen próbálkoztak már vele, gondoljunk csak az ókori Rómára, Napóleonra vagy éppenséggel Adolf Hitlerre. A jelek alapján a szándék világos, de nézzük meg a birodalomépítés realitását és várható következményeit történelmi kitekintésből.

“Európát nem az öntudatos nemzetek, hanem a birodalomépítési vágyak vitték tévutakra. A birodalomépítési kísérletek és kísérletezők felelősek a XX. századi szörnyű háborúkért, a tengernyi szenvedésért és a virágzó Európa többszöri feldúlásáért. A nemzeti és a nemzetközi szocializmus, a fasizmus és a kommunizmus mind birodalmi vágyálmokat kergettek. Nemzetek feletti ideák, olvasztótégelyben előállított, új típusú emberfajták, soha nem látott léptékű üzleti profitok és a mindezt garantáló globális, vagyis birodalmi kormányzás” – mondta beszédében Orbán Viktor. Kemény állítások, amelyek  alapján a következő hónapok eseményei döntően befolyásolják Európa jövőjét. Éppen ezért vegyük történelmi górcső alá az elhangzottakat, és próbáljuk meg megjósolni, hogy ilyen törekvésekkel milyen jövő várhat az európai, és benne a magyar emberekre.

Ehhez elsősorban Matolcsy György kiváló művét, az Amerikai Birodalom elnevezésű könyvet hívom segítségül, amelyben a szerző arra keresi a választ, hogy a mai világrend, vagyis az amerikai globális világhatalom kialakulásához milyen lépcsők, történelmi események vezettek, és hogy mit jelent ez a mai kor számára. Nem utolsó sorban pedig arra, hogy ezek milyen következtetések levonására kell, hogy sarkalljon bennünket, akik tanulni szeretnénk belőle.

Első lépésként vessünk egy gyors számvetés az emberi történelem legismertebb birodalmairól, amelyen keresztül közelebb kerülhetünk a birodalmi gondolat alapvető természetszerűségeihez.

 

Történelmi példák

Az európai történelmet számos birodalmi törekvés kísérte végig, amelyekben közös volt, hogy mindig az erőforrások megszerzéséért folytatott háborúk jellemezték. A föld, a nyersanyag és a munkaerő mind olyan erőforrás, amelyek megszerzése a kontinens szárazföldi hegemóniájára, és területi egyesítésére tett kísérletként értelmezhető. Az első, és minden kétséget kizáróan a mai birodalmi felfogásra a legnagyobb befolyással a Római Birodalom hatott, amely egy két pillérre épülő mediterrán tengeri hatalomként értelmezhető. Az egyik pillért a szárazföldi haderő, a másodikat pedig a tengeri flotta, és az általa biztosított kereskedelem jelentette. A három kontinens kereskedelmét összekötő Földközi-tenger feletti uralom biztosította a birodalom működéséhez szükséges erőforrások rendelkezésre állását, azonban az anyagi javakra épülő birodalom mellett kiépült egy láthatatlan, szellemi birodalom is, amely fölötti ellenőrzés szintén Róma kezében összpontosult. A birodalom provinciáira küldött római polgárok révén pedig ez a szellemi birodalom tovább terebélyesedett a birodalom törvényei, latin nyelve, építészete, életmódja és szokásai, kereskedelme valamint egyéb szellemi és kulturális befolyása révén. Ezt tekinthetjük a puha hatalom eszközeinek, amelyek a birodalom bukása után elvesztették jelentőségüket. Egészen pontosan átadták helyüket egy másik  szellemi és gondolati – tehát láthatatlan – birodalomnak, amelyet kereszténységnek nevezünk. És bár számos kísérlet volt még a kontinens látható birodalommá történő átalakítására, ezek végül mindegyike kudarcot vallott és csak a szellemi örökség maradhatott tartós.

Ennek következő, nagyobb horderejű kísérlete a Német-római Birodalom volt, amely a kereszténység szellemi birodalmát a katonai hatalomra alapozott birodalom egyesítésével volt hivatott megvalósítani, de a birodalom, annak föderalista megvalósulása miatt végül kudarcot vallott, és sohasem töltötte be azt a szerepet, amelyet szántak neki.

Ezt követően a következő, birodalmi hatalommal rendelkező állam a muszlimokat 1492-ben Granadából kiűző, és ezáltal egyesülő Spanyolország volt, amely Kolumbusz révén éppen ebben az évben fedezte fel Amerikát. A következő 120 évet pedig Spanyolország, valamit a Habsburgok európai hatalma fémjelzi, amely egészen 1618-ig, tehát a harminc éves háború kezdetéig tartott. A spanyol és osztrák Habsburgok szerették volna megkaparintani az Európa feletti egyeduralmat, ezért az 1618-48 közötti vallási háború valójában az egyeduralomért folytatott háború is volt. Franciaország azonban a protestáns országokkal kiegészülve legyőzte a Habsburgokat, és ezzel kezdetét vette a francia befolyás megerősödése a kontinens életében. Ennek tetőpontját minden kétséget kizáróan a 19. század eleje jelentette, amikor Bonaparte Napóleon császárra koronázta magát, majd katonai uralma alá hajtotta az egész kontinenst. Uralkodását azonban nemcsak katonai hadjáratai fémjelezték, hanem az általa kialakított – részben a felvilágosodás eszméire alapozott – közigazgatási rendszer, polgári törvénykönyv, igazságszolgáltatási és pénzügyi rendszer megalapítása is, amelyek letették az alapjait a modern Franciaországnak, másrészt példaként szolgáltak a világ más országainak berendezkedéseinek kialakításához is. A látható és láthatatlan hatalomról pedig így vélekedik a franciák egykori császára: “Két hatalom létezik a világon, a kard és a lélek. Előbb-utóbb a lélek mindig győz a kard felett.”

Napóleon 1815-ös vereségét pedig a száz éves Brit Birodalom felemelkedése és virágzása követte. A korábbi birodalmaktól eltérően a britek hatalma azon az egyébként kényszerű felismerésen alapult, hogy Európát szárazföldön, erővel nem lehet egyesíteni. Így az ő birodalmuk merőben más pilléreken nyugodott. A kontinentális status qou megőrzése ugyanis nem a szárazföldi, hanem a tengerek feletti ellenőrzésen alapult, ráadásul az erő helyett inkább a kereskedelem nyelvét beszélték. Fontos különbség még, hogy immár nem csak regionális, hanem globális szereplőként igazgatták birodalmukat. És ha a Rómaikra igaz volt, hogy láthatatlan hatalmuk terjesztésével őrizték meg vezető pozíciójukat, akkor a britekre ugyanez hatványozottan az. Gyarmataikon elterjesztették az angol nyelvet, az angol földbirtokrendszert, felépítették az angolszász bankrendszert, meghonosították a csapatsportokat, képviseleti gyűléseket szerveztek, elterjesztették a brit szokásokat és divatot a helyi elit körében. Az egyéni szabadságeszme is érvényesült, ugyanis a gyarmatokon nem rabszolgák dolgoztak, hanem fizetett szolgák. És mivel a brit tisztségviselők elkülönülten éltek a gyarmati világtól, így meghagyták a gyarmatokon található hagyományos kapcsolatrendszereket és érintkezési módokat. Ez jelentős különbséget jelentett a többi telepeshez képest, akik az angoloktól eltérően nem képviseleti intézményrendszereket építettek fel, hanem örökletes arisztokráciákat. Ezen angol jogi, pénzügyi és politikai intézmények exportálása és a gyarmatokon történő meghonosítása építette fel végül a Brit Birodalmat, ahol a szabad költözés, a kereskedelem szabadsága, a kiegyensúlyozott költségvetés és a jogbiztonság olyan előrelépést jelentett a többiek által gyarmatosított területekhez képest, amely érdeknek tekintette a britek jelenlétét  az adott országban még akkor is, ha azok szépen lefölözték a gyarmatokkal történő kereskedelem hasznát. Ez a fajta birodalmi berendezkedés aztán példaként szolgált az őt követő, a mai kor egyetlen világhatalommal rendelkező birodalmának, vagyis Amerikának.

A Brit Birodalom hegemóniája lényegében 1914-ig tartott, amikor az 1871-ben egyesített Németország a második ipari forradalomhoz történő csatlakozása után annyira megerősödött, hogy a meglévő erőviszonyok felrúgásával meghatározóbb szerepet követelt magának a világot irányító hatalomból. A német törekvés ismét a szárazföldi hegemónia megszerzésére irányult, ám éppen emiatt, kudarcra is volt ítélve, hiszen a történelem tanulsága, hogy egyetlen európai szárazföldi erő sem képes önmagában az uralma alá hajtani a kontinenst. A háborúnak azonban olyan következményei lettek, amelyek aláásták a Brit Birodalom egyeduralmát. Ugyanis hiába kerültek ki katonai győztesként, a korábbi világ hitelezőjének pozíciójából a világ legnagyobb adósaivá váltak, amit a gazdaságban tapasztalható munkanélküliség és infláció csak tovább fokozott. Ezt követően pedig Amerika vált a világ leggazdagabb nemzetévé, akinek tengeri flottájának mérete immár megegyezett a britekével. Az igazi fordulatot azonban a második világháború, és annak lezárása hozta, amelyben Amerika a segítségéért a Brit katonai támaszpontok feletti ellenőrzést kérte, és természetesen kapta is cserében, ami által a Brit Birodalom utolsó maradványai is egy új hatalom kezébe kerültek. Amerika szerencséje, hogy a világ vezető hatalmáért folytatott harcot nem az akkori vezető britek ellen kellett vívnia, hanem éppen őket segítve, a németek ellen. Ezt követően azonban még meg kellett vívni a második világháború másik nagy nyertesével, a Szovjetunióval is, azonban ez a küzdelem már nem az erőforrásokért folyt, hiszen azok lényegében korlátlanul álltak mindkét fél rendelkezésére, hanem az egyedüli világhatalom megszerzéséért. Ilyen tekintetben nem is csoda, hogy ez a szembenállás a hidegháború formáját öltötte, hiszen az mindkét nagyhatalom politikai, társadalmi és gazdasági érdekének megfelelt. Amerika számára a háborús készenlét biztosította a gazdasági konjunktúrát és a társadalmi stabilitást, míg a Szovjetunió számára a frissen megszerzett birodalom megőrzését tette lehetővé. Az állandó fegyverkezési versenyt végül a tervutasításos gazdálkodás nem bírta a kapitalizmussal, így Amerika az évszázad harmadik világháborújából is győztesként került ki, és ezúttal már kihívó nélkül maradt.

 

Egypólusú világrend, vagyis az Amerikai Birodalom

Ahogy végigtekintettük a történelmet, akaratlanul is az az érzésünk támadhat, hogy az Amerikai Birodalom lényegében egy kitűnő tanuló, aki nagyszerű érzékkel csente el a korábbi birodalmak hasznos vonásait, és a kor kihívásainak megfelelően a saját képére formálva és továbbfejlesztve építette be azokat saját rendszerébe. És valóban, ha Amerika vezető politikai intézményeire gondolunk, akkor azt tapasztaljuk, hogy azok nemcsak működésükben, a kongresszus és szenátus vonatkozásában elnevezésében, de még építészeti stílusában is a Római Birodalmat eleveníti fel számunkra. Ezeknél a jelképeknél persze sokkal fontosabb a tartalom. A Brit Birodalommal sok hasonlóságot mutató Római Birodalom történelmében ugyanúgy a tengerek feletti ellenőrzés jelentette a kereskedelem alapját, mint manapság, és a szellemi birodalom éppolyan jelentőséggel esett latba, mint ma a Hollywoodi filmek, vagy az amerikai termékek és szolgáltatások fogyasztásából áradó életérzés. Azonban a különbségek is legalább ennyire szembetűnőek. Míg a Brit Birodalom a nemzetközi kereskedelmet szabályozta, és gyarmatok fenntartásával tett szert kereskedelmi előnyre, addig az Amerikai Birodalom a kereskedelem helyett már a pénzügyi rendszer szabályozását tartja elsődlegesnek, valamint a gyarmatok helyett a szabad országokkal történő kétoldalú kereskedelemben érdekeltek. Szintén különbözőség, hogy a Római Birodalom második pillére a tengeri fölény mellett a szárazföldi hatalom volt, úgy ez az Amerikai Birodalom esetében már inkább a tudás és információ feletti ellenőrzést jelenti. És amíg Róma a polgárok provinciákra való küldésével teremtette meg kulturális fölényét, addig ma ez éppen ellenkezően zajlik, Amerika igyekszik magához vonni mindent, ami értékkel bír: tőkét, kereskedelmi terméket, és ami a legfontosabb, a világ legtehetségesebb koponyáit.

Amerika fordítva másolja Rómát, aki a provinciák féken tartása végett a nyers katonai erőt alkalmazta. Amerika ezzel szemben az érzelmek, a szellemi áramlatok, a gondolatok, a divatok a magatartás- és életmódminták átvételén keresztül kísérli meg a birodalomhoz kötni a világ távoli pontján élő polgárokat és közösségeket. A nyers hatalom helyett elsősorban a puha hatalommal húzza magához őket, ezek közül is kiemelt figyelemmel a tehetséges és szorgalmas embereket. És bár a legfőbb hatalmi eszköze a fent említett puha hatalom, azért naivitás lenne azt feltételezni, hogy egy világbirodalom vonakodna bevetni bármilyen eszközt, ha érdekei úgy kívánják.

 

Az aszimmetrikus globális gazdasági rend 

A második világháborút követően általános nemzetközi gazdasági konjunktúra vette kezdetét, nem függetlenül a háború okozta károk helyreállításától. A fejlődés lényegét tekintve abból származik, hogy a világ legerősebb gazdasági hatalma, vagyis Amerika, megnyitja piacait a világ feltörekvő részeinek, akik a termékeiket így exportálni tudják, ami által felgyorsul a gazdasági fejlődésük. Ezek az áruk és szolgáltatások a globális piacgazdaságban találnak gazdára, amelynek működését nemzetközi pénzügyi szervezetek felügyelik, úgymint a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank és a Világkereskedelmi Szervezet. Vagyis a globális piacgazdaság játékszabályait Amerika határozza meg, akárcsak annak alapelveit és alapvető intézményeit. A felügyelő szervek feletti ellenőrzése mellett a legfontosabb játékszabály, hogy a világ vezető valutája a dollár, vagyis a nemzetközi elszámolások egy ország nemzeti valutájában történnek. Ez azért annyira lényeges, mert a dollár árfolyam-, és kamatpolitikájában a világgazdaság egyetemes érdekeit képviselő döntések helyett amerikai döntések születnek.

A második legfontosabb pénzügyi innováció, hogy a piacok globális megnyitásával bár Amerika folyó fizetési mérlege hiányt mutat, hiszen a vele kereskedő államok nyernek az exporton, azonban ez csak elméletileg jelent tőkekiáramlást az országból, ugyanis ezek az államok a kereskedelmi többletüket amerikai befektetésekben helyezik el. Kína az amerikai adósság 6, míg Japán 5%-át birtokolja, amely befektetések értékeit, hozamát és árfolyamát az Amerikai Központi Bank szerepét betöltő FED határozza meg. Piacot ad számukra, hogy árut, tőkét és humán erőforrást kapjon cserébe. Ezt a fajta ikerdeficitet mutató gazdaságpolitikát (mert a folyó fizetési mérleg hiánya mellett a költségvetése is negatív) minden közgazdasági alapelv tiltana, de nem Amerika esetében, amely uralja a globális pénzpiacokat. Ha úgy tetszik, az áruk kereskedelmének elsősége helyett figyelmét a pénzpiacok feletti ellenőrzés fontosságára összpontosítja, amit kiegészít egy harmadik globális piac is, az információk és tudás piaca. Noha az áruvilágban Amerika deficites, a pénzvilágban már kiegyenlíti a hiányt, sőt irányítja az újraelosztást, míg a tudás, az információk és a médiatermékek területén egyértelmű többletet mutat. Amerika ezen a három területen összehangolt stratégiát követ, míg versenytársai az áruvilágra koncentrálnak.

A dollár világvalutát betöltő szerepkörének van még egy fontos vetülete, amelyre mindenképpen szükséges kitérnünk. Ez a már előbb említett költségvetési hiány mellett a globális kereskedelemben is fontos szerepet tölt be, ugyanis ha a dollár Amerika nemzeti valutája, akkor annak nemcsak kamatpolitikájára, hanem mennyiségére is befolyást gyakorol. Ez a közgazdaságban a klasszikus pénzügyi kereslet-kínálat egyensúlyát jelenti. Vagyis egy ország rendelkezésre álló pénzmennyiségének, vagyis a kínálatnak összhangban kell lennie a gazdasága által megterelt áruk mennyiségével, ellenkező esetben a valutája leértékelődik. Ezzel gyakorlatilag meg lehet akadályozni, hogy egy ország jegybankja túl sok bankót nyomtasson, amivel finanszírozni tudná az állam adósságát. De mi történik akkor, ha a nemzeti valutád mögött nem csak az országodban megtermelt javak állnak, hanem mivel világvalutával rendelkezel, ezért végső soron az egész világban megtermelt áruk mögötti fedezetet tudod biztosítani? Akkor gyakorlatilag az történik, hogy bármennyi pénzt tudsz nyomtatni anélkül, hogy a valutád értékét vesztené. Azt hiszem nem szükséges tovább ecsetelni, hogy ez mekkora előnyt jelent Amerika számára.

 

Amerika, a geopolitikai stratéga

Az imént már áttekintettük az amerikai hatalom két legfontosabb alapkövét, vagyis a puha hatalmat, valamint a globális pénzügyi rendszer feletti őr szerepkörét, azonban a hatalomgyakorlásnak van egy másik vetülete is, amelynek alkalmazásával sikeresen tudja megőrizni világvezető pozícióját, amit szintén a Római Birodalomtól lesett el, és ami az ‘oszd meg és uralkodj-elv’ tökélyre való fejlesztett változatát jelenti. A stratégia lényege, hogy a regionális hatalmakat nem engedi, hogy globális kihívó szerepére törjenek. És mindezt nem úgy éri el, hogy erőszakkal nyomja el a feltörekvő vetélytársait, hanem úgy, hogy azok természetes kihívóit támogatja. Vegyünk ennek szemléltetésére néhány példát!

Mivel a nemzetközi kereskedelem feletti ellenőrzést a tengerek és óceánok feletti hatalom testesíti meg, ezért egy tengeri hatalom felemelkedése alapvetően rendítené meg az amerikai stratégiai érdekeket. Indiát, mint az évszázad egyik feltörekvő hatalmát szokták emlegetni méretéből, gazdasági növekedéséből és földrajzi elhelyezkedéséből adódóan. Ha India úgy döntene, hogy az őt körülvevő Indiai óceánra ki akarná terjeszteni befolyását, akkor azt jelentős haditengerészeti fejlesztések révén tudná kieszközölni. Mivel azonban a Perzsa-öbölből érkező olaj az Indiai-óceánon keresztül jut el a Csendes-óceánra, leginkább Japánba és Kínába, így ennek a tengeri útvonalnak az ellenőrzése kulcsfontosságú. Ennek megakadályozására pedig Amerika a legolcsóbb és legkézenfekvőbb módot választaná, vagyis a szomszédos, és Indiával hagyományosan rossz kapcsolatokat ápoló, egyébként atomhatalom Pakisztán megerősítését. Ennek következtében India hadiipari költségvetését kimerítené a szomszédos, szárazföldi hatalom elleni felkészülés, így nem maradna érdemi forrása haditengerészetének megerősítésére.

Hasonló helyzet alakulna ki Japán vonatkozásában is, amely a ’60-as évektől kezdve, nem függetlenül az Amerikába irányuló exporttól, folyamatosan növelni tudta gazdaságát. Ezt követte a ’90-es évek stagnálása, amely az amerikai pénzügyi politika eredménye volt, ugyanis az egyre növekvő gazdasági erejű Japán szemet vetett a feltörekvő kelet-ázsiai országokra, és egy közös gazdasági struktúrába akarta bevonni őket. Ennek hatására az amerikai kormány jelentősen felértékelte a dollár japán jennel szembeni árfolyamát, aminek következtében 43%-kal nőttek a térségbe irányuló amerikai befektetések. 1997-ben a hírhedt tőzsdei spekuláns, Soros György annak a véleményének adott hangot, hogy valami baj van a thaiföldi nemzeti valutával. A futótűzként terjedő hír hallatára mindenki szabadulni akart először a thaiföldi, majd a malajziai és indonéziai valutájától, és az országok gazdasági rendszerei 1999-re összeomlottak. A válságból aztán a sikeres gazdaságpolitika, de sokkal inkább a Nemzetközi Valutaalap konszolidációs programja húzta ki őket. Az átalakítás révén az országok pénzügyi rendszerei a globális pénzpiacokhoz, vagyis az amerikai pénzügyi rendszer irányítása alá kerültek. Ez azonban a történelem, és az alkalmazott eszköz is pénzügyi jellegű volt, ám Japán továbbra is kihívást jelent Amerikára. Ennek fékezésére, az előbbi példához hasonlóan a természetes földrajzi ellenfelét tudja használni, vagyis Kínát – és fordítva. De hasonló hatalmi egyensúly-központokat tudunk felfedezni Argentína-Brazília vagy Irak-Irán vonatkozásában is – az Iránnal szembeni hatalmi játszma éppen a gyengélkedő Iraknak köszönhető.

A stabilitás fenntartásának ugyanakkor vannak pozitív hozadékai is. Amerika ugyanis úgy gyakorolja világbirodalmi szerepkörét, hogy cserébe ad is. Nem függetlenül az amerikai nép egyéni szabadságon alapuló gondolkodásától, ám azt lényegesen meghaladva hajtva végre a köznyelv által csak demokráciaexportnak aposztrofált stratégiáját. Ugyanis szabadon kereskedni csak azzal lehet, aki szabad, így a demokratikus államformák minél szélesebb körű elterjedése újabb piacok bevonását jelenti a globális piacgazdaságba. És míg a Brit Birodalom gyarmatosítása minden előnye mellett is egy zéró összegű játszma volt, vagyis hogy a megtermelt hasznok egy része a gyarmatosítóknál realizálódott, addig az Amerika által kínált megoldás egy win-win helyzetet okoz mindkét fél számára. Hiszen a globális pénzügyi rendszerbe bekapcsolt államok a gazdasági növekedésüket fejlesztő felvevő piacot kapnak Amerikától, addig ők ezért a bekapcsolásért áruval, tőkével, és ami a legfontosabb, hasznos munkaerővel fizetnek – vagyis, hogy a lehetőségek magukhoz vonzzák a legtehetségesebb fiatalokat. Amerika kereskedni akar a világgal, és nem leigázni azt. Jelentősen szimpatikusabb hozzáállás ez, mint korábban bármely birodalom uralkodási elképzelése.

 

Civilizációs hullámok

Alvin Toffler munkájának érdeme a civilizációs hullám-elmélet. Az elmélet lényege, hogy a történelem egymást követő hullámok sorozatából áll. Akárcsak a fény és az anyag, úgy az idő is hullámszerű, és ennek kihatása a történelemben is érzékelhető. Az elmélet fizikai szemléletű megközelítését nem tudom kérdőre vonni, azonban a történelemre vonatkozó megközelítése logikusnak tűnik. Az első hullám volt az agrárforradalom, amely előtt az emberiség kis, rendszeresen vándorló csoportokban élt, és vadászattal, gyűjtögetéssel tartotta fenn magát. A tízezer évvel ezelőtti agrárforradalom következtében a föld művelése révén egy új életmód jelent meg, aminek következtében az emberiség falvakban, majd kisebb városokban telepedett le. Az agrárforradalmat követte a 17. században a második nagy civilizációs hullám, az ipari forradalom. Ennek a hullámnak az elején még együtt élt a korábbi agrárcivilizáció és az új ipari civilizáció, hogy később a városi léttel ez utóbbi vegye át a vezető szerepet. Mostanra az első hullám gyakorlatilag levonult és megjelent a harmadik civilizációs hullám. A tudásra és információra épülő hullám, ami a második világháborút követően indult útjára. Az elméletből az is látható, hogy a civilizációs hullámok egyre inkább gyorsulnak, idejük lerövidül. Ma a világ fejlett országaiban a második és a harmadik hullám egyszerre van jelen, míg a feltörekvő országokban, például Kínában és Latin-Amerikában a mezőgazdasági és ipari civilizáció található meg. A reménytelen helyzetben lévő, főként afrikai országokban még alig indult el a második civilizációs hullám.

A 19. századi Európában a technológiai fejlődés együtt járt a városok bővülésével, az egyre gyorsuló közlekedéssel, valamint a tömegoktatás elterjedésével. A folyamatosan letűnő mezőgazdasági civilizáció, valamint az új ipari civilizáció összeütközése elkerülhetetlennek tűnt. Már ekkor arra lehetett következtetni, hogy vezető összecsapás az osztályok között fog meghúzódni, ám az évszázad végére az iparosodó országok feltaláltak valamit, ami közömbösíti az osztályharcot, ez pedig a nemzet volt. A nemzet összebékítette az osztályokat, így nem a társadalmakon belüli konfliktus, hanem a nemzet előretörése miatt a belsőből külsővé változott konfliktus vált az ipari civilizációs hullám legerősebb összecsapásává. Mivel a tudásra épülő új civilizációs hullám rendkívül gyorsan nyer teret, óriási előnyöket biztosítva az elsőknek, így könnyen megismétlődhet az ipari civilizációs hullám térhódítása során tapasztalt nemzetközi konfliktusok sora. Ám ennek terepe ugyanúgy, ahogy korábban is, a nemzetek nyújtotta keretek lesznek, így a nemzetek gyengítése helyett azok erősítése kell, hogy a legfontosabb célkitűzés legyen. Legalábbis egy sikerorientált politikai stratégiában.

Az információra és tudásra épülő harmadik civilizációs hullámban az az ország lesz sikeres, amelyik minél több tudást, információt, képzelőerőt, ízlést és általában szellemi erőforrást használ fel a gazdaságban, és minél kevesebb nyersanyagot, energiahordozót és általában anyagi erőforrást. Azonban az információ és tudás erőforrásának a korlátlanságon kívül van egy másik tulajdonsága, vagyis hogy azok a megosztással gyarapodnak. Ennek a gondolatnak a sharing economy révén ma már létező üzleti modellje is van.

Az információra és tudásra épülő harmadik civilizációs hullámba belépő országok között a verseny helyét átveszi a kényszerű együttműködés, mivel az információ, mint erőforrás is a fogyasztással bővül. Tehát a hagyományos erőforrásokért (föld, nyersanyag, munkaerő) folytatott küzdelem, vagyis a háború is megszűnik ezen fejlett, az iparosodásból továbblépő országok között. Tehát nemcsak azért szükséges a nemzetállamok létezése, hogy a harmadik civilizációs hullám konfliktusait kezelni tudja, hanem hogy a kölcsönös együttműködésből származó gyarapodást a legnagyobb szinten kiaknázza. Ez azonban tekinthető az Európai Unió létrehozásának egyik liberális alappillérének cáfolataként is, mert a közkeletű hiedelem szerint azért szükséges az integráció bővítése, a nemzetállamok megszüntetése, mert azok felelősek Európa háborúiért. A valóság ezzel szemben az, hogy mivel az erőforrásokért folytatott küzdelem, vagyis a háború mar a nemzeti gondolat 19. századi megszületése előtt is létezett, így az országok közötti háborúk felelőse nem a nemzeti gondolat, hanem mindenkori birodalmi törekvés volt. Ez pedig összefüggésben áll a miniszterelnöki beszédben elmondottakkal.

 

A tudás: hatalom

Korábban szó volt róla, hogy az Amerikai Birodalom második tartópillérét a tengerek feletti ellenőrzés mellett nem a szárazföldi hatalom, hanem a tudás, az információ és kommunikáció feletti ellenőrzés adja, ami egyben a harmadik globális pénzügyi piacot is jelenti az áru és pénzügyi mellett. Ennek eszköze a már korábban is hangsúlyozott agyelszívás. Ma az amerikai egyetemek, valamint katonai központok akkora költségvetési támogatással működtetik kutatásaikat, amelyeket a világ bármely országában még elképzelni sem tudnának. Azért fontos a K+F szektor állami támogatása, mert olyan területeken is sikert érhetnek el, ahol a profitorientált magánvállalkozások a bizonytalan megtérülések következtében nem fektetnek be. A kiemelkedő anyagi feltételek következtében pedig a világ minden pontjáról magukhoz vonzzák a tehetséges fiatal kutatókat, akik az Amerikában eltöltött ösztöndíj után csak meglehetősen kis százalékban térnek haza.

Így valóban meg tudják valósítani a tudás, az információ és kommunikáció feletti ellenőrzést. Gondoljunk csak a világ vezetői tech-cégeinek igazgatóinak és fejlesztőinek bevándorló hátterére, vagy gondoljunk a globális tudás és kommunikáció kapcsán a Google-re, vagy a facebook-ra. Már is láthatjuk, hogy mekkora, behozhatatlannak tűnő előnnyel rendelkezik ezen a téren Amerika már most.

Azonban akad itt egy probléma is. Ugyanis ha a vagyon alapja a tehetség, akkor ez összeütközést generál a két amerikai alapelv, vagyis a magánvagyon korlátlansága és az egyenlőség között. Mivel a tudáson alapú szabad vagyon korlátlansága társadalmi egyenlőtlenségeket szül, vagyis kevesek kezében összpontosul a vagyon jelentős része, akkor az a tömegdemokráciák arisztokratikus demokráciákká történő átalakulását jelenti. Érdekesség, hogy Amerika születésénél Alexis Tocqueville még a többség uralmától féltette az egyént, az egyéni véleményt, a szabad gondolkodást és a szabad szellemet. Ha ma látná, hogy az erőforrások felett rendelkező kisebbség hogyan képes befolyásolni a többség akaratát, azt hiszem nem lettek volna ilyen kételyei.

 

Európai Birodalom

Miután alaposan áttekintettük a birodalmak kialakulásának és működéseinek sajátosságait, górcső alá vettük a világunkat meghatározó Amerika Birodalmat, vessünk egy pillantást Európára, és egy Európában kialakuló új birodalom lehetőségeire. Az első kérdés, amit meg kell válaszolnunk, az az, hogy egyáltalán létezik e ilyen birodalmi törekvés. Ha figyelembe vesszük a politikai alaptételt, ami szerint minden föderációból konföderáció lesz, akkor a kérdés megválaszolását illetően nem is lehet kétségünk. Ha ehhez hozzávesszük még az integráció erősödéséről, és az Európai Egyesült Államokról szóló beszédeket, akkor minden maradék kétségünk szertefoszlik.

Az elsődleges kérdés tisztázása után tekintsük meg ennek a birodalomnak a működési feltételeit és lehetőségeit. Mivel a mai korban Amerika vonatkozásában már van egy meglehetősen jó referenciánk, így adja magát a lehetőség, hogy ahhoz viszonyítva próbáljuk meghatározni ennek a kialakuló új államalakulatnak a kereteit. Az összehasonlítás azért is tűnik helytállónak, mert Európa számos esetben látványosan másolja Amerikát. És bár meghatározó katonai erő nélkül esélye sincs globális szereplővé válni, azonban néhány jól működő elemet átvehet az Amerikai Birodalomtól.

Láthattuk, hogy az Amerikai Birodalom milyen mechanizmusokon keresztül vonja magához a megtermelt árut, tőkét és munkaerőt, de mivel Európának hasonló rendszer felépítésére egyelőre nincs lehetősége, vegyük számításba a legkönnyebben megvalósítható és legfontosabb elemet, az agyelszívást. Ma az Európai Unióban kétségkívül működik az agyelszívás mechanizmusa, azonban a globális hatáskör helyett a regionális jellemzi, így a tehetség a kvázi birodalom perifériájáról, tehát a Közép-Kelet Európai régióból vándorol a fejlettebb Nyugat-Európai országok irányába. A piacok nyitásáért és a munkaerő elszivárgásáért persze az EU is fizet kompenzációként strukturális alapoknak keresztelt fejlesztési pénzeket, ez azonban csekély kárpótlásnak tűnik az amerikai változathoz képest.

Mivel a népesség csökkenése egész Európát érintő folyamat, így az utánpótlást immár külső forrásokból kellett biztosítani. Az elképzelés szerint az új munkáskezek immár Afrikából és a Közel-Keletről származnának. De álljunk meg egy pillanatra és vessük össze ezt a bevándorlási politikát az Amerikai Birodalom által alkalmazottal. Most eltekintenék a megvalósítás bürokratikus akadályaitól és csak az alapvető elképzelést vetném össze az amerikaival. Az első szembeütköző probléma, hogy nem a harmadik civilizációs hullámra való készülést szolgálja, ugyanis a tudás helyett inkább az ipari forradalomra jellemző munkaerő betelepítése zajlik. Ez az első kardinális hiba. A második, hogy az amerikaival szemben az európai ígéret nem az önmegvalósításról, hanem egy kényelmesebb életről szól, ami nem a teljesítményt ösztönzi, hanem a szociális biztonságot nyújtó egyenlőségen keresztül a bevándorlásra inkább a kontraszelekció érvényes. A harmadik, és talán legnagyobb probléma, hogy Európa mintha nem ismerné a puha hatalom alkalmazását, így az ide érkezők integrációjának legfontosabb ismérve nem a közös szellemi hatalom kiterjesztésén, hanem a bevándorlók identitásának megőrzésén alapulna, illetve kellene alapulnia. És bár Európa elképzeléseiben az Amerikai Birodalom bevándorláspolitikáját másolná, lényegében minden hibát elkövet, hogy még véletlenül se hasonlíthasson rá. Ugyanis a bevándorlás eszköz, nem pedig cél. És bár az amerikai integrációban is létezhet olyan közösség, amely elsődlegesnek tartja meg saját identitását és életmódját, de ők lennének az indiánok, akik a rezervátumokban élnek.

Szintén érthetetlen különbség, hogy míg Amerika a határain kívül szűri meg a belépésre jogosultak körét, addig ugyanezt Európa úgy képzelte el, hogy előbb beengedi, majd utána kimazsolázza a munkára alkalmasak körét. Ez aztán újabb felesleges, és elkerülhető konfliktusokat szül. Európa legnagyobb problémája, hogy egy dogmatikus politikai ideológia tartja fogságban, amely nem engedi számára az egyének közötti különbségtételt. Azt láthatjuk, hogy a liberális embertípus a kommunista egyenember reinkarnációja, csak ezúttal a törekvést ellenzőkkel szembeni megbélyegzésben az osztályellenességet felváltotta az idegenellenesség vádja.

Figyelő szemeinkkel azt is láthatjuk, hogy a szellemi, viselkedésmódbeli minták mágnese helyett erővel próbálja keresztülvinni akaratát a birodalmi törekvesei közé tartozó országok, vagyis az uniós tagok között. Miután már nem vonzó életmódbeli felfogása, vagyis multikulturális ajánlata, így a meggyőzés helyett kényszeríteni próbál, amit némiképp cinikus módon szolidaritásnak hív.

Az Európai Birodalom alapja, tehát a német-francia tengely sem tűnik jelenleg elég erősnek ahhoz, hogy véghezvigye grandiózus tervét. Két pillérre közül az egyik, vagyis Angela Merkel már kidőlt, és kérdéses, hogy a másik vezető az ambícióin kívül mennyire tekinthető erősnek, ugyanis Macron népszerűsége a legfrissebb kutatások alapján jelentősen bezuhant, így nem tűnik úgy, hogy rendelkezik a reformok végrehajtásához szükséges kellő politikai erővel.

Így száll hát sírba a szabadság…

A szavazási szabályok törvényellenes megváltoztatása nélkül nem tudtak volna Magyarországon bosszút állni a 'jogállamiság' nevében."Így száll hát sírba a szabadság, tapsvihar közepette". #agitatio

Közzétette: agitatio – 2018. szeptember 12., szerda

 

Ha Európa regionális szereplőből tényleg globálissá szeretne válni, akkor Oroszországgal kellene szorosabbra fűzni a kapcsolatait, hiszen az európai technológia az orosz nyersanyag erőforrásokkal ötvözve egy meglehetősen erős világhatalmi tényező kiépítését jelenthetné, amely Amerika vezető szerepére is kihívást jelentene. Nem véletlen, hogy az amerikai politika, diplomácia, hírszerzés és gazdasági erő mindent bevet ennek elkerülésének érdekében. A katonai és politikai együttműködés helyett azonban elsősorban a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokra gondoltam, amiket azonban mindentől függetlenül érdemes lenne bővíteni. De legalábbis a jelenlegi szankcióknál mindkét fél számára kifizetődőbb lenne.

Persze ez óriási kockázatot is jelent, hiszen Amerika a birodalmi status quo-jának megtartása érdekében nem hagyná egy ilyen vetélytárs megszületését, éppen ezért a már korábban tárgyalt tudás és információ alapú civilizációs hullámban az együttműködésnek kellene az atlanti kapcsolatok mozgatórugójának lennie. Ehhez képest egy árupiaci kereskedelmi háború kezd kibontakozni az Európai Unió és az Amerikai Birodalom között, amely küzdelemnek nem kétséges, hogy ki lenne a végső győztese.

Akármilyenek is, minden birodalomnak van egy közös pontja. Méghozzá az, hogy nem szívesen adja fel befolyását és hatalmát azok fölött, akiket az uralma alá hajtott. Egy Európai Birodalom esetében ez az európai országokon kívül nem is nagyon lehetne más, ahogy azt a korábbi példákban is láthattuk már. Végezetül pedig, ha megvalósul az Európai Birodalomként működő Európai Egyesült Államok terve, akkor az nem fog mást jelenteni, mint a Német Birodalom megalakulását.

Ezzel összefüggésben pedig szeretném megosztani Helmut Kohl, a német egységet levezénylő kancellár németek európai politikájára vonatkozó legfontosabb vezérelvét: “Németország vessen horgonyt Európában, de ne egy német Európa, hanem egy európai Németország megvalósítása legyen a célja.” Ezt pedig nehéz másként értékelni, mint a Nemzetek Európájának megvalósulását.

Merkel valósítja meg Hitler álmát

Egészen pontosan a németek által dominált Európát, amelyhez  eszköznek az EU-t használja. Az Európai Unió tagországai és Németország érdeke az utóbbi néhány évben gyökeresen elszakadtak egymástól, de Berlin erejét mutatja, hogy az ellenkező tagországokat hatáskörelvonással, esetleg kizárással akarja jobb belátásra bírni. Ez a módszer már ismert, azonban a korábbiakhoz képest egyértelműen különbség, hogy mindezt ezúttal nem katonai, hanem gazdasági úton akarja kikényszeríteni. A legnagyobb kérdés most is ugyanaz, mint ami 70 éve volt: vajon ez Európa többi országának megéri?

Történelmi örökség

Németország mindig is meghatározó szereplője volt az európai életnek. A Római Birodalom fénykorában sem volt képes a limest a Rajnán túl elhelyezni, hiszen ott voltak azok a germán törzsek, akik méltó ellenfeléül szolgáltak az akkori világot meghódító képzett hadseregnek. Ezt követően a középkorban a Német-római Birodalom volt a térség meghatározó hatalma, de igazi jelentőségét a széttagolt területek 1871-es egyesítése után nyerte el. Ezután következett az az ipari fejlődés, ami az akkor még elmaradott, és a gyarmatosításból kimaradt hatalmat Európa gazdasági élmezőnyébe repítette. Azonban ez a fejlődés egyben a meglévő status quo felrúgását is jelentette, hiszen az új erő destabilizálta az európai rendszert. A félelmet az táplálta, hogy az ipari termelést könnyen lehet katonai célok szolgálatába állítani, így az 1900-as évek elején az a helyzet állt elő, hogy vagy Németországot gyengítik, vagy úgy alakítják át a fennálló rendszert, hogy a németek az új hatalmuknak megfelelő pozíciókat kapjanak.

Mivel ez utóbbira a riválisok fenyegetettségi érzése révén nem volt reális esély, Németországnak az az egyetlen választása maradt, hogy a háborút az általa megválasztott időben és feltételek szerint vívják. A németek számára a legnagyobb problémát az jelentette, hogy országuk földrajzilag két nagyhatalom között terül el. Az egyik Franciaország, a másik pedig az orosz medve. Ha ez a két hatalom egyszerre indít támadást a gazdaságilag fénysebességgel növekvő Németország ellen, akkor a németeknek kevés esélye marad a túlélésre. Éppen ezért az volt a terv, hogy az egyiket gyorsan legyőzik, majd utána teljes erővel koncentrálhatnak a másikra. A németek lényegében azért indítottak háborút, mert attól tartottak, hogy mások fognak ellenük indítani. A németek mind a két világháborúban lényegében ugyanazt a tervet alkalmazták, ami Alfred von Schlieffen nevéhez fűződik. Franciaország megtámadása és gyors kapitulációra kényszerítése Belgiumon és Hollandián keresztül, majd utána minden erőt Oroszország ellen összpontosítanak. Ez az a geopolitikai nyomás, ami a németeket arra kényszerítette, hogy fejlődő gazdaságukat katonai beavatkozásokkal védjék meg.

A végkifejlet persze ismert, és mindkét esetben ugyanaz volt. Az I. világháborúban bár Franciaország gyors megszállása nem következett be, de Oroszország kilépésével a németek végső győzelme belátható távolságba került, amiben Amerika – aki az oszd meg és uralkodj elvet követte – nem volt érdekelt. Így beavatkozott, ami magával hozta a németek vereségét. A második világháborúban az első leckét a németek könnyen teljesítették, csak a második akadály volt a vártnál jelentősen nagyobb, így itt az amerikai intervenció lényegében már csak a kegyelemdöfésnek számított.

A világháború után senki sem gondolta volna, hogy Németország még valaha a kontinens vezető hatalma lesz, de azért vannak az elképzelések, hogy azoknak pont az ellenkezője váljon valóra. Így Németország néhány évtizeddel később újra a középpontba került, és ebben nagy szerepet játszott a Marsahall-terv németekre történő kiterjesztése. Ez persze kényszer volt Amerika részéről, ugyanis a háború végeztével kezdetét vette a hidegháború. Vagyis amikor a nyílt konfrontáció szerepét átvette a békésebb, ám nem kevésbé hatékony pozícióharc. Ennek keretében a szovjetek európai kommunista pártjait támogatták, abban bízva, hogy egy sikeres hatalomátvétel reményében az érintett ország átkerül a szovjetek érdekszférájába. Mivel szélsőséges pártok jellemzően a nyomorban erősödnek, így Amerikának stratégiai érdeke volt, ha a lerombolt európai országok minél előbb vissza tudjanak állni a háborús állapotokból a normális kerékvágásba. Ezt volt hivatott biztosítani a Marshall-terv. Az pedig, hogy a németek is részesülhettek benne, arra az egyszerű stratégiai okra volt visszavezethető, hogy ebben az időben Németország képezte Európai keleti határát, vagyis az Amerikaik alapvetően érdekeltek voltak egy erős Németországban, amely szembe tud szállni egy esetleges szovjet invázióval. Ezt persze a franciák egyáltalán nem nézték jó szemmel, hiszen pontosan olyan kiváltságokban részesítették a németeket, mint a hivatalosan egyébként győztes Franciaországot. Ami viszont ennél sokkal fájóbb volt számukra, hogy így koránt sem biztos, hogy Franciaország lesz az újjáalakuló Európa vezető állama, hanem az a Németország, aki az elmúlt 70 évben háromszor is megtámadta, és háromszor is legyőzte. Tehát az ő geopolitikai félelmeik ellentétesek voltak az amerikai stratégiával. Ma már tudjuk, látjuk, hogy ez a félelmük nem volt alaptalan, csak akkor és ott, ez nem igazán érdekelte az Egyesült Államokat.

Gazdasági szerkezet

Ahhoz, hogy megértsük a németek motivációit, előbb ismernünk kell a helyzetüket. Látszólag a német gazdaság dübörög, az általános életszínvonal pedig tartósban az egekben van. Ezzel a feltételezésünkkel nem is tévedünk nagyot, hiszen ma  – hála a világháború utáni gazdaságpolitikának és az amerikai programnak – Németország a világ negyedik legnagyobb gazdasága, valamint Európa leggazdagabb állama. A probléma azonban ezzel az, hogy a gazdasági termelésének (GDP) mintegy 40%-át az export teszi ki. Ez azt jelenti, hogy az ipari termelése jelentősen meghaladja a belső fogyasztását. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy Németország valódi gazdagsága a külföldi piacokra van utalva. Hiszen hiába gyártana rengeteg terméket, ha azokat senki sem vásárolná. A német termékek piacát viszont a vámoktól mentes Európai Unió jelenleg még tökéletesen garantálja, hiszen a többi tagállam fogyasztja el a német export felét. Erről árulkodik Günther Oettinger költségvetésért felelős német EU biztos kijelentése is, amikor az unió által a kelet-európai országoknak ‘adományozott’ pénzről beszélt:

A strukturális alapok azért vannak, hogy versenyképesebbé tegyék a gyengébb régiókat. És minden eurónak, amit az EU Lengyelországnak ad, nagy része Németországba jön vissza. A lengyelek arra használják ezt a pénzt, hogy a német építőiparnak adnak belőle megrendeléséket, német gépeket és német teherautókat vásárolnak. Tehát a nettó befizetőknek, mint Németország, az kell, hogy legyen az érdekük, hogy fenntartsák a strukturális alapokat.”

És mint a legerősebb tagállam, arra kezdte el felhasználni politikai befolyását, hogy az unió szabályrendszerét a saját gazdasági érdekeihez igazítsa. Ezért is szoktam jókat derülni azokon az ellenzéki szónoklatokon, amikor “az egységes Európa közös érdekeiről és értékeiről”, valamint “az Európai Unió kegyéből nagylelkűen adományozott segélyekről” papolnak. Nincs, nem létezik, és nem is létezett soha. Csak és kizárólag üzlet, pénz és profit létezik. Aki pedig beveszi a érzelgős, liberális dumát, az tájékozatlan, de leginkább politikailag kiskorú.

Azonban a németek számára a biztos piacot jelentő európai országok mellett van még egy szereplő, amely vásárlása hatással van a német gazdaságra, és amely önmagában is a német termékek piacának mintegy harmadát adja, és ez nem más, mint Németország legfontosabb külföldi felvevőpiaca, vagyis az Egyesült Államok. Viszont egy olyan viszonyban, ahol én akarom eladni a termékeimet, ott általában nem én diktálok, hanem jellemzően inkább a vevő – kiváltképp, ha az EU-val ellentétben erre az országra nincs is befolyásom.

Mindezek függvényében nem is csoda, ha a németekkel való külkereskedelmi kapcsolatokon nem sokat profitáló Amerika elnöke be is szólt a németeknek a – jellemzően német autókat jelentő – magas export miatt. De nehogy azt higgyük, hogy itt Donald Trump ámokfutásáról lenne szó. A túl magas Amerikába irányuló német export már korábban is problémát okozott. Emlékezzünk csak a VW dízel-botrányára. Ugye senki nem gondolta komolyan, hogy a kibocsátási teszteken azóta az összes autógyártó elhasalása előtt éppen a legnagyobb német konszernt sikerült véletlenül kiválasztani? Nem, ez csupán előkészítése volt annak a kereskedelmi háborúnak, amelynek célkeresztjében a német export visszafogása áll, és amely napjainkban valósággá válik.

De nem ez az egyetlen konfliktus a globális, valamint a regionális hatalom szerepére törő két államalakulat között. Amerika neheztel Európára – kiváltképp Németországra -, hogy bár egy szövetségi rendszerbe tartoznak, mégsem hajlandóak kivenni részüket a közös kötelezettségvállalásból. A háborúzás drága mulatság, és a NATO költségvetésébe Németország nem sokkal járult hozzá. Nem véletlen, hogy a legutóbbi NATO csúcson is ennek a kiadásnak a mértékének a növelése volt Trump legfontosabb követelése. Ami persze érthető, hiszen a legutóbbi két hadművelet finanszírozása (Afganisztán, Irak) mind az amerikaiakra hárult, holott Európa gazdasága összességében nagyobb, mint Amerikáé, valamint 500 milliós lakossága is meghaladja tengeren túli szövetséges partneréét. Többek között ez a legfőbb oka annak, hogy az Egyesült Államok még nem semmisítette meg az Iszlám Államot, hiszen vonakodik egy újabb költséges közel-keleti kalandban egyedül részt venni. Kiváltképp akkor, amikor a térség stabilitása elsősorban nem is az ő érdeke lenne, hanem a menekülthullámmal elárasztott Európáé. Ahogy arra Orbán Viktor már tavaly felhívta a figyelmet, Európa biztonságát csakis egy modern, jól felszerelt és közös európai hadsereg garantálhatja. Ez lényegében egybeesik Amerika követeléseivel, és úgy tűnik, hogy erre – bár kissé megkésve, de – Merkel is rászánta magát, amikor úgy fogalmazott, hogy “Európának saját kezébe kell vennie sorsát”.

Az Unió, amelyet szétfeszítenek az ellenérdekek

Májusban tartották az elnökválasztást Franciaországban, ahol a szuverenista jelölt, Marine Le Pen azzal támadta ellenfelét, Emmanuel Macront, hogy Franciaországnak mindenképpen női vezetője lesz. Mert vagy ő, vagy Angela Merkel fog diktálni a franciáknak. Nehéz eldönteni, hogy ezt akkor viccnek szánta e, de mindenesetre nem tévedett nagyot. Ez a valóságban azt jelenti, hogy Macron beáldozza saját országa érdekeit, hogy fenntarthassa ezt a németek által dominált európai rendszert.

"Franciaország legnagyobb behódolásai Németországnak. Ne feledjük, Franciaországnak már történelme van a németeknek való behódolásról". Forrás: facebook.com

“Franciaország legnagyobb behódolásai Németországnak. Ne feledjük, Franciaországnak már történelme van a németeknek való behódolásról”. Forrás: facebook.com

A dolog ugyanis úgy áll, hogy jelenleg Franciaországnak és Németországnak más az érdeke, hiszen mindketten más gazdasági helyzetben vannak. Mivel Németország a hatalmas felhalmozott exportbevételeinek köszönhetően gazdag, így a költségvetési fegyelem szigorú betartásában érdekelt. Könnyen teheti, hiszen nem szükséges állami megrendelésekkel fellendítenie a gazdaságot, amit ésszerűen is tesz, hiszen – Görögország példájából tanulva -, ha engedné, hogy az így is hatalmas államadósságot felhalmozott déli államok további lazító intézkedésekkel próbáljanak életet lehelni haldokló gazdaságaikba, akkor könnyen ők is a csőd szélére kerülhetnek, amelynek számláját végül a takarékoskodó németeknek kellene állni.

Franciaország ezzel szemben egészen más problémákkal küzd. A válság kitörése idején két számjegyűre szaladt a munkanélküliség aránya, ami még ma is 10% közelében található. Erre a felelős államférfiúi döntés az lett volna, ha magasabb segélyekkel biztosítanak megélhetést ezeknek az embereknek – esetleg maga az állam teremt számukra munkahelyeket -, valamint keresletet az országban található vállalatoknak, amivel előbb-utóbb újra beindítható a növekedés. Ezek a vállalatok aztán tudják növelni termelői kapacitásaikat, így az embereknek megint lesz munkája és megélhetése. Azonban ez az intézkedés csak az adósság növelésével volt kivitelezhető, ami viszont ütközött a német érdekekkel, így Franciaország első ízben adta meg magát a kontinens legnagyobb gazdasági hatalmának.

Miért nem lehet egységes az EU?

Megismertük tehát a németek által a többi tagállamra kényszerített export-nyomás mellett az újabb konfliktusforrást, amelyet egyszerűen csak észak-dél ellentétének is nevezhetnénk. Ahogy korábban is írtam, az északi népek inkább takarékosak, ami által hitel formájában kihelyezhető pénzük keletkezik, míg a déli államok inkább eladósodottak, így ők hitel felvételére kényszerülnek. A feloldhatatlan ellentét itt az, hogy aki a pénzt adja, az az erős árfolyamban érdekelt, míg aki kapja, ő jobban szereti az alacsonyan alakuló árfolyamot, hiszen így kisebb az az összeg, amit vissza kell fizetnie. A helyzetet bonyolítja, hogy az árfolyam meghatározására illetékes szerv, az Európai Központi Bank egészen véletlenül éppen Frankfurtban székel, így nem nehéz belátni, hogy annak alakulása valamiért mindig a német érdekeket szolgája.

Német tüntetők tökéletesen szemléltetik Merkel politikájának lényegét: Forrás: japantimes.co.jp

Német tüntetők tökéletesen szemléltetik Merkel politikájának lényegét. Forrás: japantimes.co.jp

Mivel ezen okokból kifolyólag Európa soha nem lehet egységes, ezért halljuk mostanában egyre gyakrabban a mag-Európa, vagy többsebességes Európa kifejezéseket. Teljesen mindegy, hogy melyiket használjuk, mindkettő ugyanazt jelenti: lényegében a két legnagyobb nemzetállam szövetségének szorosabbra fűzését. Ennek történelmi előzménye az Európai Szén- és Acélközösség, de az egységes Európa német-francia alapjaira utal az a szándék, amely az EU intézményrendszerét a közös határvidékre, Strasbourgba, Luxembourgba és Brüsszelbe telepítette. Mintegy szimbolizálva, hogy bár évszázadokon keresztül komoly ellenségeskedés folyt a két ország között, valamint ezek a területek gyakran cserélgették tulajdonosaikat, most mégis csend honol, és a békesség szigetévé váltak. Brüsszel szimbolikája a legjelentősebb mind közül, hiszen egyben egy olyan ország fővárosa is, amely két népcsoport által végtelenül megosztott. És amely két népcsoport (flamand, vallon) könnyen behelyettesíthető germán és újlatin, vagyis német és francia nemzetiségre.

Mivel azonban Belgium a folyamatos megosztottság következtében sorozatos kormányválságra jutott, ezért az elszakadás ötlete is rendszeresen napirendre kerül. Ha még két ilyen kis államalakulat estében sem lehet megtartani az egységet, el lehet képezni, hogy két óriás hatalom esetében mennyire nehézzé válna. Mivel azonban az új francia elnök nem szándékozik Németországgal szemben meglévő kapcsolatain lazítani, így az a forgatókönyv tűnik egyre reálisabbnak, hogy a franciák folyamatosan be fognak hódolni a német érdekeknek.

A jólét ára

A német gazdaság alapja a termelés, illetve a többlettermelés. Több terméket tudnak gyártani, mint amit képesek felhasználni, így bőven jut elég produktum a külföldi piacokra. Ennek a jövedelmező üzletnek a fenntartásához azonban a korábban ismertetett piacokon túl van még egy szükséges feltétele: mivel a szolgáltatási szektor helyett főleg az iparban jeleskednek, ezért rengeteg munkáskézre van szükség, lehetőleg minél olcsóbban. Mivel a németekre pont úgy jellemző a demográfiai hanyatlás, mint az összes európai társadalomra, ezért világos, hogy jóléti rendszerük fenntartásához munkaerőre van szükségük – ha ez még olcsó is, akkor az azt jelenti, hogy olcsóbban tudnak értékesíteni, ami növeli a versenyképességüket, és ezáltal a jövedelmezőséget, ami a magasabb életszínvonal feltétele.

Logikus lépés lenne, ha a gyártást áttelepítenék olyan országokba, ahol viszont munkaerőtöbblet áll rendelkezésre. Sok ilyen ország van a világon, lényegében az összes feltörekvőt ide lehetne sorolni, azonban a földrajzi távolság, valamint az infrastruktúra és politikai stabilitás hiánya jelentősen drágítaná a költségeket. Éppen ezért tűnne kiváló választásnak a németek számára Oroszország. Közel is található, stabil a politikai vezetés, infrastruktúrája is megfelelő, és ami a legfontosabb: a német ipar egyébként is ki van szolgáltatva az orosz nyersanyagnak. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy az oroszoknak viszont a munkaerőért cserébe technológiára lenne szüksége, első ránézésre rögtön azt mondhatnánk, hogy ez mind a két fél számára gyümölcsöző üzletet jelentene. Arról nem is beszélve, hogy az amerikai piacok elvesztése után ez új piacok elérését is jelentené, ami szintén a német gazdaság egyik sarokköve.

Azonban ez a megoldás, kelet és nyugat egymásra találása megtestesítené az amerikai rémálmot, hiszen két regionális hatalom fűzné szorosabbra érdekszövetségét. Éppen ezért az amerikaik egy egészen más megoldást támogatnak Németország munkaerő igényének kielégítésére: a bevándorlást. Igaz ez akkor is, ha Trump személyében Amerikának egyébként bevándorlásellenes elnöke van. Ennek a kölcsönös viszony erősítésének megakadályozásában játszik meghatározó szerepet Lengyelország – és a V4-es szövetségi rendszerén keresztül közvetve Magyarország is -, amely a történelem során már megtapasztalta, hogy mi történik akkor, ha a két birodalom, amely közé ékelődött, összefog egymással. Itt ugye elsősorban a Molotov-Ribbentrop paktumra gondolok, amely következtében felosztották Lengyelországot, amit utána 5 évnyi német, majd 40 évnyi orosz megszállás követett. Az sem véletlen, hogy Trump éppen abban a Varsóban mondja el a média által csak “fontosnak” bélyegzett beszédét, ahol az 1944-es lengyel felkelést a németek leverték. Ugyanis ennek a felkelésnek az volt a jellegzetes vonása, hogy a leverését a szovjet katonák lábhoz tartott fegyverrel kísértek végig a Visztula partjáról, mivel Sztálin nem akarta a háború után a lengyel emigráns kormányt hatalomban látni, sokkal kényelmesebb volt neki a kiválasztott kommunistákat a megfelelő pozíciókba ültetni. Szóval a varsói felkelés szimbolizálja mindazt, amitől a lengyelek félnek, és éppen ettől válnak olyan fontos partnerekké az amerikaiak számára.

Frankfurt már elesett 

Éppen ezért tűnik sokkal valószínűbbnek a kényszerített bevándorlás további folytatása. Mivel azonban a németek tanultak az elmúlt két évből, ezért régi-új alapokra akarják helyezni a bevándorlás szabályait. Mivel rájöttek, hogy a hozzájuk beözönlő 1,5 millió migránsból szinte statisztikailag sem lehet kimutatni a munkára alkalmas élőerőt, újra a kvóták erőltetéséhez tértek vissza. Az elképzelés ugyanis az, hogy évi 1 millió bevándorlót engednek be Európába, akiknek ők elvégzik a kérelmeiket, így lehetőségük van kimazsolázni a bármire is használható egyedeket, a többieket pedig a kvóták alapján szétszórják a többi tagállamban. Nemes gesztus, nem elég, hogy a gazdasági előnyeik révén elszívják a szegényebb országok (hozzájuk képest mindegyik tagállam szegényebb) ‘agyait’ és fiataljait, de helyettük még a nyakukba is tolnák a semmirekellő népséget. Nem véletlen, hogy a nyáron tetszhalott állapotából felélesztették a kvótát elutasító országok (Magyarország és Szlovákia) elleni kötelezettségszegési eljárásokat.

Persze ami papíron remekül néz ki, az nem biztos, hogy a valóság próbáját is kiállja. Ugyanis egyrészt nagyon aggályos, hogy mégis milyen eszközökkel lesznek képesek a kijelölt célországban tartani a magas segélyre hajtó bevándorlókat, hiszen az EU négy alappillére közül az egyik – éppen a németek kérésére – a munkaerő szabad áralmása. Így ha valakinek meg akarják tiltani, hogy elutazzon egy másik országba, akkor azzal súlyos és alapvető jogokat sértenek.

A másik probléma, ami ezzel kapcsolatban felmerül, hogy a képzett bevándorlók sem feltétlenül jelentenek garanciát az európai értékrend és kultúra maradéktalan átvételére. A Brexit előtt London volt Európa pénzügyi központja, ahol szintén nagyon sok bevándorló él. Annyi, hogy már politikai hatalommal is rendelkeznek, hiszen köztudott, hogy London polgármestere muszlim. Ha az elmúlt hónap eseményeit vesszük alapul, akkor láthatjuk, hogy ez nemhogy nem garancia a biztonság megteremtésére, hanem éppen ellenkezőleg: inkább azok elkendőzéséhez és bagatellizálásához nyújt segédkezet. Ma már az Európai Központi Bank székhelyét, a legnagyobb légi forgalmat lebonyolító, és egyben a német tőzsdének is otthonául szolgáló Frankfurtot tartják Európa új pénzügyi központjának. Kár, hogy a rengeteg pozitív jelző mellé egy igencsak megkérdőjelezhetőt is begyűjtött: az első olyan német város, ahol már többségben vannak a bevándorlók. Persze hihetünk még továbbra is a szép mesékben és az unikornisokban, de a tapasztalat és a valóság inkább arra tanít minket, hogy nem sok okunk van örülni ennek, hiszen tudjuk, a történelem ismétli önmagát.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén