agitatio

kitekintés a világra

Címke: Gyurcsány

Jobbik: újratervezés

Rövid elemzés, amely megkísérli számba venni a Jobbik háza táján az utóbbi hetekben történt pártszakadásokra adott politikai stratégia lehetséges kimeneteleit. 

Előzmények

A történet ott kezdődött, hogy a párt választási veresége után lemondott pártelnök, Vona Gábor saját döntése nyomán egy vonallal hátrább lépett, hogy a felelősségvállalás látszatát keltve, valójában azt kerülve lemondott vezetői tisztségéről. Azért állítom, hogy ez a felelősség elkerülése, mert egyrészt magára hagyott egy egymilliónál is több tagot számláló közösséget, méghozzá olyan önös okból kifolyólag, hogy ezzel is csak egy későbbi visszatérését készítse elő. Ennek megfelelően a választások után tisztújítást tartottak a pártnál, amelynek a vereség mellett még egy súlyos pénzügyi büntetéssel is szembe kellett néznie. Ilyen körülmények közepette nem csoda, ha nem volt túl nagy tolongás a megüresedett elnöki székért. No persze a párt vezetésével egyet nem értő jelentkezőből nem volt hiány, így a párt történetében először volt valódi tétje az elnökválasztásnak. Nem is csoda, hogy a pártvezetésnek nem tetszett a demokratikus küzdelem, és minden eszközt bevetettek, hogy a kihívót, aki vissza akarta terelni a pártot korábbi nemzeti útjára, ellehetetlenítsék. Ha nehezen is, de Szabó Gábor pártigazgatóéknak sikerült végül is megőrizniük a hatalmat, aminek egyenes következményeként a közösség korábbi ikonikus alakját, Toroczkai Lászlót kizárták a pártból. Toroczkait akkor sokan követték, és a Jobbikban csalódott korábbi tagokkal megalapította saját mozgalmát, amit Mi Hazánknak nevezett el.

Már egészen úgy tűnt, hogy hosszú szenvedés után sikerül a Jobbiknak magára találnia, amikor jött az újabb pofon. A párt egy másik emblematikus figurája, a tagság körében nagy népszerűségnek örvendő Volner János borította a bilit, aki vitte magával a frakcióból két másik párttársát is. A Jobbik vezetőségének válasza ezúttal is meglehetősen cinikus és hiteltelen volt, amikor a korábbi harcostársat vádolták NER-pártisággal. Azonban Sneider Tamás pártelnöknek nemcsak a kilépésekkel kellett megküzdenie, ugyanis az elégedetlenkedők elkezdték kiteregetni a szennyest a Simicska által befizetett milliók tisztára mosásáról is. Az elnöknek egy újabb válsággal kellett ekkor szembenéznie, nem is csoda, ha napokra eltűnt a nyilvánosság elől, ami egy ilyen kiélezett helyzetben meglehetősen furcsa döntésnek számít.

Erőmutatás, mint figyelemelterelés

Már tudhatjuk, hogy csak erőt gyűjtött és készült a nagy dobásra, amit október 23-ára időzített. A Vona Gábornál is látott, feltűnően begyakorolt mozdulatok voltak hivatottak azt a magabiztosságot kölcsönözni Sneidernek, amit ilyen helyzetben egy elnöktől elvárnánk – bár a mozdulatok begyakoroltak voltak és a hangerőt is feljebb tekerte, de a szónoki képességek hiányát nem lehet ilyen rövid idő alatt pótolni, így számomra elég groteszk képet festett az elég előadás. A cél világos volt: erőt kellett mutatni egy hitehagyott közösségnek. Ezt szolgálta az indulatos, ám kissé esetlen beszéd, és ezért volt szükség az – utóbb mint kiderült fizetett – aktivistákkal végrehajtott politikai akció az MTVA székházánál, majd utána a Ledvay utcai Fidesz székháznál. A párt vezetőinek szeme előtt annyira az erő mutatása lobogott, hogy nem szégyellte buszon szállítani az egymástól egyébként igen távol lévő intézményekhez aktivistáit. De mint tudjuk, az ember mindig azt bizonygatja, ami nincs, így könnyen lehet, hogy a Jobbik erődemonstrációja is egyfajta kompenzálásként fog bekerülni a magyar politika történelmébe – főleg hogy ennek az erőnek a mutatása már csak a kameráknak szólt, nem volt mögötte valós társadalmi megmozdulás. Ezzel pedig a korábban komoly terepmunkájáról ismert párt (minden ajtón bekopogtattak a választásokat megelőzően, így kerülve személyes kapcsolatba az emberekkel) a baloldal örökös hibájába esik, amelyik régóta azt hiszi, hogy TV stúdiókból, a komoly szervezeti munkát megspórolva lehet kormányt buktatni. Az élet már többször bebizonyította, hogy önmagában a TV-képernyőkön beszélő fejek nem hozzák meg az áttörést. (Talány, hogy Sneider mennyire szólta el magát az alábbi videóban látható beszédében, amikor a tüntetők helyett aktivistákat említ, mint résztvevőket a rendezvényükön).

Sneider Tamás: Erőnk van és erőt mutatunk

JOBBIK – Kevés politikai közösség "dicsekedhet" vele, hogy a leépítésén ennyit munkálkodtak, a támadásába ennyi pénzt, időt és energiát fektettek. A próbálkozás viszont meddőnek bizonyul, hiszen a támadások hatására csak szívósabb lett a párt. Eddig is kiálltunk mindennemű aljas támadást, és a jövőben is ki fogunk. Ez a történelmi kötelességünk, hiszen a Jobbik az Orbán-rezsim egyetlen, valós erővel rendelkező ellenzéke.

Közzétette: Sneider Tamás – 2018. október 24., szerda

Már tudjuk, hogy az erőmutatásnak sokkal prózaibb oka van: el kell terelni a figyelmet a pártot folyamatosan sújtó belső válságokról és újabb kiválásáról. Csak ezen a napon kivált a Jobbikból korábbi polgármestere, regionális igazgatója, egy megyei sajtófőnök és az Ifjúsági Tagozatának alelnöke. Volnerék kiválása után tehát van miről elvonni a figyelmet – nem véletlen ez elnök folyamatos bizonygatási kényszere sem.

Megkülönböztetés, mint stratégia

Az elterelés azonban reális politikai cél lehet, ám korántsem felel meg hosszútávú stratégiának. A legnagyobb baj ugyanis, hogy hogyan különböztesse meg magát a Jobbik a dezertőrök első számú gyűjtőhelyeként funkcionáló Mi Hazánk mozgalomtól. Ugyanis a pártból kilépő tagok között egy fontos, közös vonás tapasztalható, mégpedig az, hogy mindannyian azzal indokolják döntésüket, hogy a párt elvesztette lelkét, korábbi nemzeti radikális identitását. Mivel a néppártosodásra keresztelt balratolódás feladása nem reális alternatíva, így a még megmaradt tagságnak a nemzeti helyett más módon kell bizonyítani radikalizmusukat. Leegyszerűsítve: ha üzeneteikben nem lehetnek radikálisabbak a Mi Hazánknál, akkor majd módszereikben lesznek azok. Ennek a stratégiai szándéknak a kinyilatkoztatása Az Ellenállás meghirdetése, ami egyfajta előremenekülésként értelmezhető. Talán véletlen, talán nem, hogy Gyurcsány Ferenc is éppen ellenállást hirdetett ősszel, és hogy az ő legfőbb kampányüzenete is az, hogy ‘Orbánnal nincs alku’. Ezzel már a szavak szintjén is egy platformra került az egykori miniszterelnök politikájának ellenpólusaként megszületett, egykori nemzeti radikális párt.

Nézzük csak a tábla feliratát! További adalék, hogy itt még mintha a karmozdulatok is azonosak lennének. Forrás: pestisracok.hu

Meglehetősen nagy az átfedés az ‘Orbánnal nincs kiegyezés’ Jobbikos szólammal. Forrás: zoom.hu

 

Az egyértelmű baloldali átfedések mellett ez az előremenekülő radikalizmusként is felfogható stratégia azért tűnik jó ötletnek, mert a cselekvőképesség látszata, valamint a rendszeren kívüliség érzete a radikális húrok pengetésével megállíthatja a tagság Mi Hazánk irányába történő további csordogálását. Hiszen a Mi Hazánk továbbra is jobboldali nemzeti pártként definiálja magát, amely így sok kérdésben hasonló álláspontot vesz fel, mint a Fidesz – jelenlegi egyetlen képviselőjük, Dúró Dóra is együtt szavazott a kormánypártokkal a Sargentini-jelentés elítélésében. Bár az ő megkülönböztetési stratégiájuk viszont megköveteli, hogy szélsőségesebb álláspontot vegyenek fel a Fidesznél, pl. halálbüntetés visszaállítása stb.

Ennek megfelelően tehát ha a Gyurcsánytól másolt, annak Jobbikra átültetett változata, vagyis a ‘Nincs kiegyezés Orbánnal’ a vezérelv, akkor a Fidesszel sok kérdésben egyetértő Mi Hazánkra könnyen rásütheti a ‘Fidesz-bérenc’ billogját, amit egyébként rendszeresen meg is tesz – abszurd módon minden pártból kiváló, korábbi harcostársat is megillett ez a kelletlen bélyeg. Számomra már csak az a kérdés, hogy a tojásdobáló, radikalizmusát nyíltan vállaló és támogató párt hogyan fogja így tető alá hozni a Puzsér Róbert által bejelentett, korábban 21. századi pártok néven futó projektjét, a Centrumot. Bár ha Puzsér blogjának címére gondolok, akkor a szélsőközép új értelmet nyer a ‘szélsőségesen középpártok’ új politikai kategória megteremtésével.

Azonban ennek a szándékolt politikai haszonszerzésnek lehet egy nagyon veszélyes társadalmi hatása is. Az ideológia nélküli radikalizmus, egészen pontosan az öncélú radikalizmus, amely mögött annyi eszmeiség áll, hogy a miniszterelnököt ‘enyveskezű bolsevik diktátornak’ deklarálja, és amely olyan cselekedeteket támogat és tekint erénynek, mint kormánypárti politikusok nyílt fenyegetése az utcán, autóik matricázása stb., ennek kimenetele csak az erőszak elterjedése lehet, amit viszont semmilyen cél – főleg nem a Jobbik népszerűségi mutatójának további zuhanásának megállítása – nem legitimálhat.

DemoKráciabíróság

A DK ismét bebizonyította, hogy nemcsak a kormányzásra alkalmatlan, de legalább annyira diktatórikus módszerekkel kíván uralkodni a demokrácia saját képükre formált védelme felett, mint amennyire szerintük elnyomó rendszert épített ki Orbán Viktor.

Mindenki magából indul ki – szokták mondani, és ha megnézzük a DK válaszát az LMP alkotmánybírákat támogató szavazására, akkor nehezen lehet más véleményünk. Mint emlékezetes, összesen négy üres helyet kellett feltölteni az alkotmánybírák hiányos sorából, amely döntéshez az Országgyűlésben 2/3-os felhatalmazás szükséges. Mivel a Fidesz már nem rendelkezik ilyennel, ezért néhány ellenzéki szavazatra mindenképpen szüksége van. És ekkor történt az a magyar politikai történelemben párját ritkító esemény, hogy az ellenzék egyik pártja saját szerepét nem a totális, minden kérdésben ellentmondó pártban látta, hanem kompromisszumos politikai alkuk keretében hajlandó volt az előrevivő együttműködésre.

Így hát az LMP, amelynek soraiban újra feltűnt a leköszönt társelnök, Schiffer András – mondjuk ezt meg is értem, hiszen távozásával az LMP igencsak híján lett az egyébként már Schiffer társelnöksége alatt sem túl bőséges intellektusnak – példát mutatott konstruktivitásból, politikai érdekeken felülálló együttműködésből.

Nos, ilyen előzmények után jutottunk el történetünk fő cselekményéhez, amikor is a DK színeiben politizáló Varju László a szavazás napjára sajtótájékoztatót hívott össze, ahol közölte pártja álláspontját az eseménnyel kapcsolatosan. Eszerint bárki, aki nem a DK elképzelései szerinti politikát folytatja, az áruló. Így hát az LMP is “kiírta magát a demokratikus oldal táborából”. Értik, mert érdekében állt megszavazni valamit, amit a DK nem szeretett volna. És ma saját bevallás alapján a DK képviseli a ‘demokráciát’ – ahogy azt tökéletesen sikerült most is bizonyítani.

Miben más ez, mint amikor azért támadja a kormánypártot, mert az kivételezetten bánik egy csoporttal – egészen pontosan a magyar nemzettel -, és aki a csoport tagjai ellen vét, az ellen felemeli szavát?

Szintén a DK-tól jövő rendszeres kritika, hogy a kormány a kedvezményezett csoport (magyar nemzet) védelmét ellenségképek kreálásával, és az ellenük való folyamatos küzdelemmel akarja teljesíteni.

Most egy pillanatra helyettesítsük be a ‘magyar nemzet‘ helyére a ‘demokrata‘ szót, és próbáljunk meg különbséget tenni a DK politikája, és az általa éppen az efféle kivételezésért rendszeresen revolverezett kormány között. A hasonlóság kísérteties, de egy jelentős különbség azért felfedezhető. A magyar nemzet tagjaitól nehezen lehetne elvenni származásukat, identitásukat, így a kormány mindenkiért kiáll, aki a csoportba tartozik, míg a ‘demokratáknak’ van egy olyan különös jellemzőjük, hogy annak eldöntése, hogy ki tartozik a táborba és ki nem, egyedül a DK hatáskörébe tartozik. Pontos leírása ez a kirekesztés gyakorlati működésének. Már eltérő bőrszín, vagy szexuális beállítottság sem kell hozzá, elég a ‘demokráciaellenesség’ vádja, amelynek megítélésére kizárólag a DemoKráciabíróság jogosult, természetesen a saját véleménye alapján – pont mint az osztályellenesség a szocializmusban.

Mindez ugyanakkor nem csak azért bosszantó, mert aljas módszerekkel lehetetlenítik el az országot előrevivő konstruktív parlamenti munkát (Fidesz párttagkönyv osztogatása a neki nem tetsző politikusoknak, kivonulás a parlamentből, hát egyik sem éppen a párbeszédet elősegítő, demokratikus eszköz), hanem mert pont ezzel a lépéssel akadályozhatták volna meg a gyűlölt Fidesz vélt ‘túlhatalmát’, hiszen az Alkotmánybíróság éppenséggel az ellensúly szerepét tölti be. Ezzel most lehetőség nyílt volna számukra, hogy a ‘fideszes pártemberekkel’ teletűzdelt Ab-t kissé felhígítsák, amivel nemcsak a bírák által végzett munka gyorsaságát, hanem a testület függetlenségét is növelhették volna. Persze csak azt nem értem, hogyha az AB nem legitim, nem független – ahogy a DK-sok állítják – akkor vajon miért fordulnak annyiszor a bírósághoz egy-egy közéleti kérdés, politikai döntés alkotmányosságát ellenőrizendő.

Szerencsére nem feladatom a DK cselekvéseiben összefüggést keresnem – csak idáig két logikai ellentmondás volt felfedezhető, és csak ebben a cikkben -, de ha a Gyurcsánypárt legfőbb érvét is figyelembe vesszük az új bírák ellen, akkor azt hiszem megállapodhatunk abban, hogy annyira komolytalanok, hogy nemhogy az ország kormányzását, de még a kávém főzését se bíznám rájuk. Ugyanis azt kifogásolja a DemoKráciabíróság, hogy a frissen megválasztott bírák fideszkatonák. Ehhez képest a valóság teljesen más képet fest. Ennek bizonyítására vegyük szemügyre őket és korábbi kapcsolatukat a politika világával.

Ott van először is az az LMP által delegált Marosi Ildikó, aki a kúria bírájaként tiltott politikai hirdetésnek minősítette az egyik október 2-ai népszavazásra buzdító kormányüzenetet. Ezt az ítéletet akkor az Alkotmánybíróság felülbírálta. Tehát nagyon úgy tűnik, hogy keddtől legalább egy fővel bővült a kormánnyal szemben kritikusabb hangot választó bírók száma.

Aztán ott van  az a Szabó Marcel, aki korábban az alapvető jogok biztosának helyetteseként dolgozott. Nehezen lehetne róla is azt állítani, hogy a kormánnyal azonos álláspontot képviselne, ugyanis kritizálta már a fővárost is a Római-parti mobilgát tervei miatt, felszólalt a kishantosi biofarm tönkretétele ellen, vagy legutóbb éppenséggel a budapesti fakivágások ellen tiltakozott.

A harmadik személy Schanda Balázs jogászprofesszor, aki korábban több mint 10 évig volt az Alkotmánybíróság munkatársa, valamint Sólyom László akkori köztársasági elnökkel egyetemben igyekezett felhívni a kormány (a második Orbán-kormány) figyelmét az ötletszerű, elsietett és aktuálpolitikai célokhoz igazított alkotmányozás veszélyeire.

A következő új taggal szemben már megértem, ha politikai kifogása van a Gyurcsánypártnak, ugyanis Horváth Attila is tagja volt annak a Civil Jogász Bizottságnak, amely a 2006. október 23-ai brutális rendőri fellépések körülményeit vizsgálta. Így hát civilként első kézből értesülhetett, hogy Gyurcsány kormányzása alatt milyen bestiális módon verték a kormány ellen szót emelni merő polgárokat.

Az egész történet paródia-jellegének pedig az adja meg a végső kegyelemdöfést, amit a reflektor talált és mutatott be az oldalán:

dk_fidesz

A képen az látható, ahogy Hajdu László, a XV. kerület DK-s polgármestere köt alkut a helyi Fidesszel. Forrás: reflektor.blog.hu

Így hát hiába üzeni Gyurcsány Ferenc facebook oldalának borítóképén, hogy “Ki a parlamentből! Diktatúrával nincs együttműködés”, a valóságban úgy tűnik, hogy ha a politikai érdekek úgy kívánják, akkor a DK is tud a NER része lenni.

Idealisták alkonya

Az egyre komolyabbá váló tét – a kormányváltás – minden korábbi logikát felülír. Ennek legnagyobb kárvallottjai azok a politikusok, akik még hittek abban, hogy a politika az értékek és emberek képviseletéről szól és nem csupán a hatalom megszerzéséről.

A választás előtt két évvel úgy tűnik, hogy felgyorsultak az események. A Jobbik tisztújítóján kirakták az elnökségből az önálló akarattal rendelkezőket, amire Schiffer András a lemondásával reagált. Azt azonban csak a leginkább beavatottak várták, hogy Novák Elődöt még a frakcióból is ennyire szélsebesen száműzik. Hatalomtechnikai oldalról nézve a lépés logikus, hiszen ő soha nem lenne képes összeállni Gyurcsánnyal egy esetleges győzelem érdekében és a felesége által betöltött tisztségek révén még bőven van elég veszítenivalója ahhoz, hogy inkább a békés beletörődést válassza a totális háború helyett.

A helyzet egyszerűsödik, a tisztánlátás könnyebbé vált: az ellenzék utolsó két önálló gondolattal és erkölcsi tartással rendelkező szereplőjétől – nem mellesleg mind a ketten a globális tőke ellenében az emberek érdeket kívánták képviselni, ki-ki a saját belátása szerint – is sikerült megválni, így a megszületendő, amorf egységkoalíciónak látszólag már nincs több akadálya. Egy valamiről ugyanakkor szemmel láthatóan elfeledkeztek: a saját választóikról. Ők egy világképre, egy életfelfogásra szavaztak és nem arra, hogy bármi jöhet, ami nem a Fidesz. Mindenesetre az idealisták kora – legalábbis a választásokig – úgy tűnik, hogy leáldozott. Pedig ezekben a viszontagságos időkben nagyobb szükség lenne az értékelvű iránymutatásukra, mint korábban bármikor – és ezt nem csak azért mondom, mert én is közéjük tartozom.

Lehet más a politika?

Schiffer lemondásával tulajdonképpen a vasárnapi Jobbik tisztújítójára adott gyors választ, ugyanis az egyre gyorsuló folyamat következtében tisztázódni látszik egy nagy ellenzéki összeborulás, amiben ezúttal sem kívánt részt venni.

A mai napon adott nagy  interjújában jelentette be Schiffer András, hogy lemond az LMP társelnöki pozíciójáról és frakcióvezetői tisztségéről, ezáltal vonulva vissza a politikától. Indokként a szellemi háttér építését és a magánszférára történő visszatalálást nevezte meg. A valóság ugyanakkor nem tűnik ennyire egyszerűnek, hiszen a bejelentés éppen a Jobbik – Gyurcsány által is favorizált – néppártosodási folyamatának beteljesülése után történt.

Már volt szerencséje megtapasztalni, hogy milyen is az, amikor akarata ellenére bele akarják rángatni a nagy baloldali összefogásba, mint ahogy történt az 2012-ben, ami végül is az LMP szakadásához vezetett. Akkor annak a csatának, ha igen komoly áldozatok árán is, de győztese lett – és nem csak azért, mert az LMP végül önálló pártként, saját frakciót alapítva jutott be a parlamentbe, hanem mert következetesen meg tudta őrizni távolságát mind a két oldaltól, így óvva saját hitelességét.

Ezúttal viszont rálicitáltak. Feltehetően, hogy a baloldali pártok támogatottsága ezúttal sem lenne elegendő a Fidesz száműzéséhez, ezért a ‘demokrácia bajnokai’ úgy döntöttek, hogy a hatalomért cserébe még a korábban démonizált Jobbikot is beemelik a szövetségbe – feltéve, ha jelentősen változtat retorikáján, ami vasárnap tulajdonképpen meg is történt. Ilyen ellenszélben könnyen belátható, hogy a következetes harmadik alternatívát kínáló LMP-re még nagyobb nyomás nehezedne, amit ezúttal koránt sem biztos, hogy egy szakadással meg lehetne úszni. Nagy kérdés, hogy nélküle mi lesz a párttal, hiszen a vezető arc épp azt az üzenetet hordozta választói felé, hogy érdemes rájuk szavazni, vele van esély bekerülni a parlamentbe – tartok tőle, hogy vele együtt az LMP is visszavonul a politikai élettől, hátrahagyva még több politikából kiábrándult állampolgárt, ugyanis nehezen tudom elképzelni, hogy más párt be tudná csatornázni őket.

Mivel a társelnök végig büszke volt értékközpontúságára – amelyet a formálódó amorf politikai alakultra még jóindulattal sem lehetne ráaggatni -, így hát a kormányosnak sem maradt más választása, minthogy elhagyja a nyomás alatt álló, ellenszélben evező hajót, hátrahagyva a legfontosabb kérdést: lehet más a politika?

A válasz egy liberálisok dominálta politikai kultúrkörben azt hiszem, hogy mindenki számára világos.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén