Az utóbbi években a június már mint a ‘Pride hónapja’ került bevezetésre a mainstream média fogalomtárába, így hát időszerűnek tűnik értekezni az ilyen fontos társadalmi dinamizmusokról – és nem csak a hirtelen jött meleg miatt. Mértékadónak szánt vélemény egy fontos témáról.

Sokan, sokféleképpen leírták már véleményüket a témával kapcsolatban, ezért azt gondolom, hogy olyan nagyon sokat már nem is lehet hozzátenni, számomra is ez lesz az utolsó alkalom. Azonban, hogy mégis fontosnak láttam billentyűzetet ragadni az arra vezethető vissza, hogy úgy érzem, talán hozzá tudok valamit tenni a vitához, és egy új megközelítésből is megvizsgálhatjuk az eddigi két, meglehetősen határozott álláspontban polarizálódott témával kapcsolatos diskurzust. Ezen szeretnék most némiképp lazítani.

Engem ez az egész homoszexualitás és a Pride körül kialakult vita leginkább arra emlékeztet, amikor plus size modellekkel reklámoznak ruhatermékeket – az eredendő cél rendben van, ne legyenek testképzavaros emberek, illetve szeressék és fogadják el magukat úgy, ahogy vannak. Azonban egy folyamatosan elhízó és túlsúlyosodó társadalomban az edzés, a helyes táplálkozás fontossága alóli felmentés hova vezethet? Majdnem olyan, mintha fegyvert adnánk egy öngyilkosságra hajlamos, depressziós embernek. Fogadja hát el mindenki magát olyannak, amilyen, ne érezze magát emiatt kirekesztve, de attól még ne képezzünk belőle normát, ugyanis az a társadalmi változások irányára tekintve mégsem tűnik helyesnek.

Azt hiszem, ahogy a társadalom folyamatos változásban volt az elmúlt évszázadokban, úgy ez a fejlődés fogja jellemezni a jövőben is. A homoszexualitás 10 év múlva már egyáltalán nem lesz téma, amit helyesnek gondolok, hiszen a történelem azt bizonyítja számunkra, hogy minden társadalom egy meghatározott része – mondjuk 5%-a – részben vagy egészben a saját neméhez vonzódott, amivel nekünk nincs is dolgunk azon kívül, hogy elfogadjuk. A szexualitás magánügy, a családalapítás azonban közügy. Pontosan úgy, ahogy a túlsúlyos ember vonatkozásában: attól mert joguk van úgy élni, ahogy azt helyesnek vélik, még a társadalom egészére nem tekinthető pozitív hatásúnak sem a túlsúly, sem a homoszexualitás propagálása, ugyanis előbbi egészségtelen társadalmakhoz vezet, utóbbi pedig a konvenciók felbontásával csökkenti egy ország termelékenységét, önreprodukáló rátáját, ami végső soron károkat okoz a nemzetgazdaságnak. Éppen ezért egy felelős kormánynak nem lehet más programja, mint az egészséges életmód és a családalapítás vállalásának, mint kívánatos céloknak a támogatása.

Azt hiszem ezek méltányolható vállalások mindkét fél részéről. A túlsúlyos és meleg emberek a gazdasági, társadalmi fejlődés érdekében hajlandóak elfogadni a pozitív diszkriminációt a társadalmi békéért cserében. Hogy a helyzet azonban ne legyen ilyen egyszerű, léteznek olyan szervezetek, amelyeknek ez a társadalmi béke egyáltalán nem áll érdekükben, hiszen ha a melegek nincsenek hátrányosan megkülönböztetve, akkor létezésük értelmét veszti. A feleslegesség érzése pedig radikalizmusra sarkall, így fognak születni olyan kezdeményezések, amik a valós diszkrimináción túlmutatva, vélt igényekre vonatkozóan valójában előjogok kivívására törekszik. Az én megítélésem szerint a melegházasság kérdése is ilyen, hiszen ebben a kérdésben ma egyetlen embert sem ér hátrányos megkülönböztetés, hiszen ugyanúgy házasodhat, mint bárki más, az hogy ő egy társadalmi, gazdasági szempontok alapján nem támogatott megoldást választott, az ő döntése volt, lehetősége pontosan ugyanannyi volt neki, mint bárki másnak.

Ennél persze radikálisabb célok elérésért folytatott harcot is el tudok képzeni, hiszen ezen szervezetek – mint amilyen az LMBTQI is – létezésének feltétele a folyamatos küzdelem a társadalmi forradalom eléréséért. Nem elképzelhető olyan állapot, amelynek elérése után hátradőlnének, és elégedetten konstatálnák: nincs többé társadalmi diszkrimináció. Ezen militáns szervezeteknek ugyanis nem az egyenlőség elérése a legfőbb motivációja, hanem a küzdelem maga. Ezt a radikalizálódást ugyanakkor a társadalmi önreflexió kontrollálni fogja és az ehhez hasonló vadhajtásokat szépen vissza fogja vágni – én eltökélten hiszek benne, az emberiség korábban is mindig a szerves fejlődést választotta a társadalmi forradalmárok ideológiái helyett. Azonban ezek a szervezetek sem voltak teljesen haszontalanok, csak az eredeti, méltányolható üzenetüket a civilizáció már beépítette a társadalom szövetébe, így némiképp feleslegessé és öncélúvá váltak. Az eredeti üzenetük pedig így hangzik:

ne érjen senkit hátrány szexuális identitása miatt.

Szerintem ez egy kívánatos állapot, azonban emiatt előny se érjen senkit. Ha azt nézzük, hogy a homoszexualitás propagálása milyen hatással lehet az identitásukban bizonytalanok számára, az egy nagyon kedvezőtlen helyzetet teremthet, ami nem lehet érdeke egyetlen melegnek sem. Viszont ha egy ilyen méltányos, középutas megoldást választunk a társadalmi béke érdekében, ahol többé már nem lesz téma az emberek szexuális orientációja, akkor az LMBTQI szervezet mivel fogja igazolni saját létjogosultságát?

Mindenesetre én nem gondolom, hogy az általuk szervezett Prideon az ehhez hasonló magatartás a társadalmi elfogadtatásról szólna és nem a többség provokációjáról – ilyen esetben meg külön pikáns elfogadást elvárni a megsértett csoportoktól:

Az ismert olasz provokátor, Andrea Giuliano a budapesti prideon 2014-ben. Nehezen elképzelhető, hogy ezzel a fellépésével akart rokonszenvet kiváltani a keresztényekből, valamint a nemzeti érzelmű emberekből. Forrás: Pesti Srácok

Magyar közjogi méltóságokból, állami vezetőkből gúnyt űző megnyilvánulás. Csodálkoznék, ha ezek után tárgyalóasztal mellé ülnének a ‘rózsaszín Hitlerrel’. Forrás: MTI

A melegség és az LMBTQI ugyanis nem következik egymásból, ahogy a nőiség és a feminizmus sem. A párhuzamban közös, hogy mindkét esetben egy kicsi, ám annál radikálisabb csoportosulás próbálja meg elhitetni a közvéleménnyel, hogy ők az általuk reprezentált társadalmi csoport egyedüli letéteményesei, érdekeik legfőbb képviselője. Azonban ez nyilvánvalóan tévedés, hiszen pont úgy, ahogy a melegek esetében sem az ő érdekük – a társadalmi elfogadás – az önjelölt szervezetük eredendő célja, úgy ugyanez a helyzet a feministák és a nők vonatkozásában is. Máskülönben nehezen lenne magyarázható, hogy ugyan hogyan képviselhetné a – szerencsére még többségében a családalapításban hívő  – nők érdekeit egy olyan szervezet, amely véleménye szerint a gyermekvállalás nem más, mint a férfielnyomás eszköze.