agitatio

kitekintés a világra

Címke: Jobbik

Jobbik: újratervezés

Rövid elemzés, amely megkísérli számba venni a Jobbik háza táján az utóbbi hetekben történt pártszakadásokra adott politikai stratégia lehetséges kimeneteleit. 

Előzmények

A történet ott kezdődött, hogy a párt választási veresége után lemondott pártelnök, Vona Gábor saját döntése nyomán egy vonallal hátrább lépett, hogy a felelősségvállalás látszatát keltve, valójában azt kerülve lemondott vezetői tisztségéről. Azért állítom, hogy ez a felelősség elkerülése, mert egyrészt magára hagyott egy egymilliónál is több tagot számláló közösséget, méghozzá olyan önös okból kifolyólag, hogy ezzel is csak egy későbbi visszatérését készítse elő. Ennek megfelelően a választások után tisztújítást tartottak a pártnál, amelynek a vereség mellett még egy súlyos pénzügyi büntetéssel is szembe kellett néznie. Ilyen körülmények közepette nem csoda, ha nem volt túl nagy tolongás a megüresedett elnöki székért. No persze a párt vezetésével egyet nem értő jelentkezőből nem volt hiány, így a párt történetében először volt valódi tétje az elnökválasztásnak. Nem is csoda, hogy a pártvezetésnek nem tetszett a demokratikus küzdelem, és minden eszközt bevetettek, hogy a kihívót, aki vissza akarta terelni a pártot korábbi nemzeti útjára, ellehetetlenítsék. Ha nehezen is, de Szabó Gábor pártigazgatóéknak sikerült végül is megőrizniük a hatalmat, aminek egyenes következményeként a közösség korábbi ikonikus alakját, Toroczkai Lászlót kizárták a pártból. Toroczkait akkor sokan követték, és a Jobbikban csalódott korábbi tagokkal megalapította saját mozgalmát, amit Mi Hazánknak nevezett el.

Már egészen úgy tűnt, hogy hosszú szenvedés után sikerül a Jobbiknak magára találnia, amikor jött az újabb pofon. A párt egy másik emblematikus figurája, a tagság körében nagy népszerűségnek örvendő Volner János borította a bilit, aki vitte magával a frakcióból két másik párttársát is. A Jobbik vezetőségének válasza ezúttal is meglehetősen cinikus és hiteltelen volt, amikor a korábbi harcostársat vádolták NER-pártisággal. Azonban Sneider Tamás pártelnöknek nemcsak a kilépésekkel kellett megküzdenie, ugyanis az elégedetlenkedők elkezdték kiteregetni a szennyest a Simicska által befizetett milliók tisztára mosásáról is. Az elnöknek egy újabb válsággal kellett ekkor szembenéznie, nem is csoda, ha napokra eltűnt a nyilvánosság elől, ami egy ilyen kiélezett helyzetben meglehetősen furcsa döntésnek számít.

Erőmutatás, mint figyelemelterelés

Már tudhatjuk, hogy csak erőt gyűjtött és készült a nagy dobásra, amit október 23-ára időzített. A Vona Gábornál is látott, feltűnően begyakorolt mozdulatok voltak hivatottak azt a magabiztosságot kölcsönözni Sneidernek, amit ilyen helyzetben egy elnöktől elvárnánk – bár a mozdulatok begyakoroltak voltak és a hangerőt is feljebb tekerte, de a szónoki képességek hiányát nem lehet ilyen rövid idő alatt pótolni, így számomra elég groteszk képet festett az elég előadás. A cél világos volt: erőt kellett mutatni egy hitehagyott közösségnek. Ezt szolgálta az indulatos, ám kissé esetlen beszéd, és ezért volt szükség az – utóbb mint kiderült fizetett – aktivistákkal végrehajtott politikai akció az MTVA székházánál, majd utána a Ledvay utcai Fidesz székháznál. A párt vezetőinek szeme előtt annyira az erő mutatása lobogott, hogy nem szégyellte buszon szállítani az egymástól egyébként igen távol lévő intézményekhez aktivistáit. De mint tudjuk, az ember mindig azt bizonygatja, ami nincs, így könnyen lehet, hogy a Jobbik erődemonstrációja is egyfajta kompenzálásként fog bekerülni a magyar politika történelmébe – főleg hogy ennek az erőnek a mutatása már csak a kameráknak szólt, nem volt mögötte valós társadalmi megmozdulás. Ezzel pedig a korábban komoly terepmunkájáról ismert párt (minden ajtón bekopogtattak a választásokat megelőzően, így kerülve személyes kapcsolatba az emberekkel) a baloldal örökös hibájába esik, amelyik régóta azt hiszi, hogy TV stúdiókból, a komoly szervezeti munkát megspórolva lehet kormányt buktatni. Az élet már többször bebizonyította, hogy önmagában a TV-képernyőkön beszélő fejek nem hozzák meg az áttörést. (Talány, hogy Sneider mennyire szólta el magát az alábbi videóban látható beszédében, amikor a tüntetők helyett aktivistákat említ, mint résztvevőket a rendezvényükön).

Sneider Tamás: Erőnk van és erőt mutatunk

JOBBIK – Kevés politikai közösség "dicsekedhet" vele, hogy a leépítésén ennyit munkálkodtak, a támadásába ennyi pénzt, időt és energiát fektettek. A próbálkozás viszont meddőnek bizonyul, hiszen a támadások hatására csak szívósabb lett a párt. Eddig is kiálltunk mindennemű aljas támadást, és a jövőben is ki fogunk. Ez a történelmi kötelességünk, hiszen a Jobbik az Orbán-rezsim egyetlen, valós erővel rendelkező ellenzéke.

Közzétette: Sneider Tamás – 2018. október 24., szerda

Már tudjuk, hogy az erőmutatásnak sokkal prózaibb oka van: el kell terelni a figyelmet a pártot folyamatosan sújtó belső válságokról és újabb kiválásáról. Csak ezen a napon kivált a Jobbikból korábbi polgármestere, regionális igazgatója, egy megyei sajtófőnök és az Ifjúsági Tagozatának alelnöke. Volnerék kiválása után tehát van miről elvonni a figyelmet – nem véletlen ez elnök folyamatos bizonygatási kényszere sem.

Megkülönböztetés, mint stratégia

Az elterelés azonban reális politikai cél lehet, ám korántsem felel meg hosszútávú stratégiának. A legnagyobb baj ugyanis, hogy hogyan különböztesse meg magát a Jobbik a dezertőrök első számú gyűjtőhelyeként funkcionáló Mi Hazánk mozgalomtól. Ugyanis a pártból kilépő tagok között egy fontos, közös vonás tapasztalható, mégpedig az, hogy mindannyian azzal indokolják döntésüket, hogy a párt elvesztette lelkét, korábbi nemzeti radikális identitását. Mivel a néppártosodásra keresztelt balratolódás feladása nem reális alternatíva, így a még megmaradt tagságnak a nemzeti helyett más módon kell bizonyítani radikalizmusukat. Leegyszerűsítve: ha üzeneteikben nem lehetnek radikálisabbak a Mi Hazánknál, akkor majd módszereikben lesznek azok. Ennek a stratégiai szándéknak a kinyilatkoztatása Az Ellenállás meghirdetése, ami egyfajta előremenekülésként értelmezhető. Talán véletlen, talán nem, hogy Gyurcsány Ferenc is éppen ellenállást hirdetett ősszel, és hogy az ő legfőbb kampányüzenete is az, hogy ‘Orbánnal nincs alku’. Ezzel már a szavak szintjén is egy platformra került az egykori miniszterelnök politikájának ellenpólusaként megszületett, egykori nemzeti radikális párt.

Nézzük csak a tábla feliratát! További adalék, hogy itt még mintha a karmozdulatok is azonosak lennének. Forrás: pestisracok.hu

Meglehetősen nagy az átfedés az ‘Orbánnal nincs kiegyezés’ Jobbikos szólammal. Forrás: zoom.hu

 

Az egyértelmű baloldali átfedések mellett ez az előremenekülő radikalizmusként is felfogható stratégia azért tűnik jó ötletnek, mert a cselekvőképesség látszata, valamint a rendszeren kívüliség érzete a radikális húrok pengetésével megállíthatja a tagság Mi Hazánk irányába történő további csordogálását. Hiszen a Mi Hazánk továbbra is jobboldali nemzeti pártként definiálja magát, amely így sok kérdésben hasonló álláspontot vesz fel, mint a Fidesz – jelenlegi egyetlen képviselőjük, Dúró Dóra is együtt szavazott a kormánypártokkal a Sargentini-jelentés elítélésében. Bár az ő megkülönböztetési stratégiájuk viszont megköveteli, hogy szélsőségesebb álláspontot vegyenek fel a Fidesznél, pl. halálbüntetés visszaállítása stb.

Ennek megfelelően tehát ha a Gyurcsánytól másolt, annak Jobbikra átültetett változata, vagyis a ‘Nincs kiegyezés Orbánnal’ a vezérelv, akkor a Fidesszel sok kérdésben egyetértő Mi Hazánkra könnyen rásütheti a ‘Fidesz-bérenc’ billogját, amit egyébként rendszeresen meg is tesz – abszurd módon minden pártból kiváló, korábbi harcostársat is megillett ez a kelletlen bélyeg. Számomra már csak az a kérdés, hogy a tojásdobáló, radikalizmusát nyíltan vállaló és támogató párt hogyan fogja így tető alá hozni a Puzsér Róbert által bejelentett, korábban 21. századi pártok néven futó projektjét, a Centrumot. Bár ha Puzsér blogjának címére gondolok, akkor a szélsőközép új értelmet nyer a ‘szélsőségesen középpártok’ új politikai kategória megteremtésével.

Azonban ennek a szándékolt politikai haszonszerzésnek lehet egy nagyon veszélyes társadalmi hatása is. Az ideológia nélküli radikalizmus, egészen pontosan az öncélú radikalizmus, amely mögött annyi eszmeiség áll, hogy a miniszterelnököt ‘enyveskezű bolsevik diktátornak’ deklarálja, és amely olyan cselekedeteket támogat és tekint erénynek, mint kormánypárti politikusok nyílt fenyegetése az utcán, autóik matricázása stb., ennek kimenetele csak az erőszak elterjedése lehet, amit viszont semmilyen cél – főleg nem a Jobbik népszerűségi mutatójának további zuhanásának megállítása – nem legitimálhat.

A Centrum az új centrális erőtér

Október 23-ai beszédében értelmet nyert Puzsér főpolgármester-jelöltsége és a Volner János által is vizionált Jobbik-LMP összeborulás. Ugyanis a mindkét oldalt bíráló megmondóember, ‘Mr. Szélsőközép’ nem a fővárost szeretné vezetni jövő ősszel, hanem hitelesíteni azt a politikai stratégiát, amely a hagyományos jobb-bal megosztottságon felül egy harmadik utat kínálna a választók számára.

Két, látszólag egymástól független esemény, amely úgy tűnik, hogy idővel mégis összeér. Volner János korábbi Jobbik alelnök egykori pártját az LMP-vel revolverező kijelentései első ránézésre számomra csak exit-pontnak tűntek, amely abból a felismerésből eredt, hogy rossz döntést hozott, amikor nem akart, vagy nem mert Toroczkaiék oldalára állni az első szakadás alkalmával. Ezért egy megfelelő indokra várva igyekezett magához ragadni a kezdeményezést, amivel elhagyná a süllyedő Jobbik-hajót. Ez az alkalom lenne a papíron liberális LMP-vel való összefogás szorosabbra válása. A valóság ezzel szemben az, hogy az LMP is azért szakad – Szél Bernadett és Szabó Szabolcs kilépése a frakcióból, Meszerics Tamás kilépése a pártból -, mert korábbi önmagával szakítva próbálja a politikai középre kormányozni magát. Akárcsak a Jobbik, csak ők a szélsőjobbról indultak, míg az LMP balról, és a terv szerint majd középen találkoznak. Volner elképzelése ezzel szemben, hogy a Fidesz szavazóit csak jobboldalról lehet magukhoz vonzani, és a Jobbik középre helyezkedése után az egyetlen jobboldali ellenzéki párt a Mi Hazánk maradt.

Az LMP is kétségkívül tökéletesen ismerte fel azt a helyzetet, hogy a Fideszt nem fogják tudni legyőzni a bizonytalanok megszólításával, hanem ahhoz a kormánypárt táborát kell valahogy csökkenteni, hiszen amíg 2,5 millió állandó szavazója van, addig belátható időn belül nem lehet leváltani. A cél egy olyan alternatíva állítása a Fidesz szavazóknak, amely mentes a szokásos baloldali lózungoktól. Erre utalt korábbi írásában Ungár Péter is, amikor azt írta, hogy “Fejezzük be a demokráciasiratást és a moralizálást!”. Egy reális alternatívának ugyanis élesen megkülönböztethetőnek kell lennie minden mástól. Megpróbálja kimazsolázni mindkét oldal népszerű tulajdonságait (baloldal esetében demokrácia, jogállam, korrupcióellenesség, jobboldal esetében antiliberális, antiglobalista) és felhagyni a kevésbé népszerű elemekkel. Így kíséretet téve egy olyan párt kialakítására, amely mindenki számára kínál valamilyen elfogadható ajánlatot – ennek ellenére, paradox módon éppen Puzsér az, aki rendszeresen közvélemény-kutatásokhoz igazított kormányzással és marketing eszközökkel vádolja a hagyományos pártokat.

Mivel azonban a politikában is egyre nagyobb szerepet tölt be a bulvárosodás – csúnya szóval tabloidizáció – mellett a perszonalizáció is, vagyis amikor a politikai értékeket, ideológiákat személyekkel próbálják eladni, ezért óhatatlanul szükség van egy erre megfelelő személyre. Ebben kétségkívül kiváló választásnak tűnik az örök kritikus, ugyanis közéleti tevékenysége során legalább annyira támadja Orbán Viktort, mint a baloldali pártokat és az általuk szentírásként követett liberalizmust és a politikai korrektség eszméjét. Viszonylagos ismertsége, népszerűsége és intellektusa is feljogosítja arra, hogy egy új, szárnyait bontogató formáció vezető arca lehessen. Így tehát a főpolgármester-jelöltség bejelentése – és az esetleges visszalépés belengetése egy esélyesebb jelölt számára – egyfajta erőpróbának is tekinthető, a harmadik út tesztelésének. Jellemző az is, hogy mindkét oldal jelszavaival operál: a Sétáló Budapest egy klasszikus baloldali, zöld párti program, de még a mai beszédében is polgárokra hivatkozott, amely az első Orbán-kormány idején volt a főként budapesti jobboldali szavazók identitása.

Logikusan hangzik, hogy azok, akiknek elege van a neofeudalizmusból – ez lenne a Fidesz – és a neoliberalizmusból – ez pedig a baloldali pártok összessége – az egy harmadik, középen álló pártszövetségben keresnék érdekeik képviseletét. A stratégia értelmében mindkét oldal azon szavazóit be lehetne csatornázni, akiknek elege van a jelenlegi megosztottságból. Azokat, akik csak ‘normálisan szeretnének élni’. A probléma ezzel azonban csak az, hogy ez a stratégia nagyon hasonlít az Orbán Viktor által meghirdetett centrális erőtér politikájához, ahol egy nagy néppárt kormányoz, és tőle jobbra és balra helyezkedik el egy-egy kvázi szélsőséges tömb. Ennek leváltásához pedig nem csak centrum, centrális megközelítés szükséges, hanem erőtér is. Ez utóbbi merész elvárásnak tűnik attól a két párttól, amelyek a legtöbb szavazót veszítették el az áprilisi választások óta.

Közösségi finanszírozás: a láthatatlanság új fegyvere

A napokban tette nyilvánossá az Állami Számvevőszék, hogy a Jobbik gazdálkodásában feltárt hiányosságok miatt mekkora összegű büntetésre ítéli a szervezetet. A párt – megragadva a lehetőséget – azonnal a kormány elnyomási kísérletének kiáltotta ki a megállapított szabálytalanságokat, hogy ezzel is politikai tőkét próbáljon kovácsolni magának. Ez természetesen nyilvánvaló csúsztatás, hiszen a Fidesznek egyáltalán nem áll érdekében egy széthulló párt választásokon való indulását megakadályozni, sőt. Azonban az ügy tovább ennél tovább mutat, hiszen a Jobbik bejelentette, hogy várják a szimpatizánsok adakozásait. A döntés felettébb hasonlít egy másik milliárdos által finanszírozott portál, a 444 idei akciójára, ahol szintén az olvasóktól remélnek felajánlásokat. De vajon mi szüksége lehet két ilyen biztos  anyagi hátterű szervezetnek a közemberek pénzére?

Az ötlet persze nem új keletű, és ahogy általában minden, ez is a magángazdaságból átvett egyik kifejezés, a crowdfundig politikára szabott megfelelője. A crowdfundig, vagy közösségi finanszírozás általában induló vállalkozások egyik közkedvelt finanszírozásai formája, amelynek lényege, hogy a támogatók egy ötletet, illetve az abból létrejövő projekt vagy termék költségeit előfinanszírozzák, mintegy vállalva az ezzel járó költségeket, ugyanakkor később részesülnek az esetleges bevételekből is. Ennek megfelelően ez az alternatív, dinamikusan növekedő finanszírozási forma elsősorban az interneten hódít.

Magyarországra az évtized elején érkeztek a ilyen projekteket irányító és szervező vállalkozások – főleg a gazdasági világválság utáni hitelszűke következtében -, ám a magyar közösség egyelőre míg bizalmatlan az online fizetés és az így megvalósuló projektekkel, szolgáltatásokkal kapcsolatban, így az adakozási kedv is viszonylag mérsékeltnek tekinthető – egy-két üdítő kivételtől eltekintve persze. Azonban a közösség felajánlásain alapuló üzleti modell jellemzően kezdő, alulfinanszírozott és nemes célok elérését tűzi ki zászlajára, így némileg meglepő, hogy két olyan politikai szereplő (a Jobbik, mint párt, és a 444, mint véleményblog) is ehhez a finanszírozási formához nyúl. Hiszen egyik sem tekinthető kezdőnek (egy párt egyenesen ostobaságnak tűnhet az ennyire bizonytalan forrásra alapozni a jövőbeli működést), sem alulfinanszírozottnak (míg a 444 mögött Soros milliárdjai jelentik a biztonságot, addig a Jobbik esetében ugyanerre a szerepkörre két éve Simicska jelentkezett be), sem pedig nem célra törekvőnek – bár ez utóbbi igencsak relatív fogalom, hiszen kinek mi a nemes cél, ugyebár. Mindenesetre a Soros-féle Nyílt Társadalom megvalósítása, és a Simicska-féle ‘kerüljünk hatalomra’ célkitűzés bár az érintett feleknek tűnhet nemes célnak, de semmiképp sem nevezhető karitatívnak, vagyis olyannak, amely a társdalom minden tagját, függetlenül politikai nézeteitől, önzetlenül szolgálná.

Akkor mégis miért döntöttek úgy, hogy ehhez a megoldáshoz nyúlnak?

Bár látszólag a pénzgyűjtés motivációja kézenfekvő megfejtése lenne a kérdésnek, de mivel jövőre választások lesznek, ezért érdemes ezeket a magyarázatokat is fenntartással kezelnünk – főleg amikor tudjuk, hogy mindkét szereplő mögött egy meglehetősen tőkeerős politikai befektető áll. A valódi megoldást a közösségi finanszírozás további előnyeiben kell keresnünk. Hiszen az adakozók nem csak pénzt adnak, hanem személyes adatokat és elérhetőséget is magukhoz, ami a kampány mozgósító szakaszában mindkét félnek kapóra fog jönni. Egyszóval a közösségi finanszírozásra való buzdítás egyik valódi célja az adatbázis építés. Ez már önmagában is elég erős érv lenne ennek alkalmazására, azonban ennek a finanszírozási formának van még egy, ennél a jelenlegi helyzetben sokkal jelentősebb előnye, méghozzá a finanszírozók anonimitása. Vagyis az adakozásra való felszólítás nemcsak, hogy nem a pénz gyűjtését szolgálja a fentebb említett két milliárdos számára, hanem sokkal inkább annak szórását. Vagyis hogy úgy tudják finanszírozni politikai kitartottjaikat, hogy látszólag semmi kapcsolat nincs közöttük. Hiszen ha több, kisebb részletben, strómanokon keresztül juttatja el Simicska az Állami Számvevőszék által megállapított százmilliós büntetés összegét a Jobbikhoz, akkor a jövőben ezért a pártot már nem éri későbbi szankció. Így tehát a közösségi finanszírozás másik fontos tulajdonsága a rejtőzködés és átláthatatlanság biztosítása, ami mint tudjuk, Sorosnak egyébként is kedvelt magatartási formája – még ha az utóbbi időben ebből többet kénytelen is volt feladni.

Úgy tűnik tehát, hogy az egész adakozásra való felhívás megint csak a mi átverésünkre és megtévesztésünkre szolgált, hogy a saját játszmáikat tovább tudják folytatni. A Jobbik esetében ráadásul ezt még megfejeli az a politikai haszon reménye is, hiszen a saját témáik menedzselése a “cigánybűnözés” használata óta nem jellemző rájuk, és remélik, hogy a párt bezárásának rémképnek felfestésével elég mozgósító erőt tudnak a tönk szélére került pártjuk újraélesztésébe lehelni. Mert azt ugye nem gondoljuk, hogy a Fidesznek bármi érdeke is lenne egy ilyen, népszerűségéből folyamatosan vesztő pártot bezáratni – túl azon persze, hogy egy jogállamban erre vajmi kevés esélye is lenne. És ugye azt sem gondoljuk komolyan, hogy az a Simicska Lajos, aki egyes becslések szerint már legalább 2 milliárd forintot költött nemrég megvásárolt pártjára, hagyná azt tönkremenni pár százmillió forint miatt az előtt  a bosszú-választás előtt, amire már évek óta készül? Az én véleményen szerint sokkal valószínűbb, hogy a Jobbik politikai mártírkodása inkább csak egy újabb manipulatív kampányfogás a mindent eldöntő választások előtt.

Az ellenzék mesterterve: így váltsd le a kormányt 2018-ban!

Mára nem csak Andor László lehetséges kormányfőjelölt nevének napvilágra kerülésével, vagy Kálmán Olga hihetetlen átigazolásával derült fény az ellenzék mestertervére, de Puzsér Róbert hétvégi demonstráción elhangzott beszéde is világosan és nyíltan mutatja az ideológiai ellenfelek ‘technikainak’ nevezett összeborulását.

Ma röppent fel a hír a sajtóban, hogy Andor László, a korábbi uniós biztos lehet az a személy, akiben az ellenzék megtalálta a “politikailag elhivatott, szakmailag elismert” jelöltet. Politikailag biztosan elhivatott, hiszen 1998 óta tagja az MSZP-nek, ahogy szakmai elismertségéhez is kevés kétség férhet. Bár a politikában még nem rakta le a bélyegét, hiába töltötte be egy mandátum erejéig az Európai Bizottság foglalkoztatásért, szociális ügyekért és társadalmi összetartozásért felelős biztosa súlytalan pozícióját. Egy belföldi vezető politikai szerep egészen más kvalitásokat igényel, hiszen hiába jó valaki az adott szakterületén – lásd Falus Ferenc -, ha nem rendelkezik politikai látásmóddal. Én a magam részéről sok sikert kívánok neki, nagy szükség lenne már egy alkalmas ellenzéki jelöltre, még akár az Ünnepek közepette is.

Ugyanakkor az elmúlt napokban nyoma sincs a közeledő karácsonynak, békének és szeretetnek, olyan mintha egy újabb kampány célegyenesében járnánk – legalábbis a belföldi események tekintetében. Történt ugyanis, hogy épp egy ilyen ‘meghitt’ céges karácsonyi pillanatot talált a legalkalmasabbnak a már 14 éve az ATV képernyőjén szereplő, a televízióval szinte egybeforrt életpályájú Kálmán Olga is, hogy bejelentse távozását, egyszersmind karrierje immáron HírTV-n történő folytatását.

A váltás okát egyelőre nem nevezte meg hivatalosan, de egyes sajtóorgánumok tudni vélik, hogy a 4 milliós fizetés volt az, ami elcsavarhatta mindnyájunk Olgájának fejét. A summa valóban elég jelentős, de kérdés, hogy az egyébként is kiemelt fizetést élvező, Pulitzer-díjas riporteróriás, aki a hazai televíziózás legdicsőbb korszakainak egy személyben történő megalkotója, valóban ennyire kisstílűen anyagias lenne?

Én nem hiszek ezeknek a pletykáknak, szerintem csak a rosszakarói akarják elhitetni róla. Az én feltételezésem egészen más. Szerintem az Ügyet akarja szolgálni. Az Ügyet, amely az atv-n többé már nem volt biztosított számára, ugyanis annak tulajdonosai bizonyos okok következtében belátták, hogy nem biztos, hogy Európa felvirágoztatását képzetlen arabok tömegeivel kellene véghezvinni.

Igen, ez így már sokkal jobban passzolna a műsorvezető mindig tisztelettudó és visszafogott személyiségéhez. Összeállni azzal az emberrel, aki talán még jobban utálja az ország vezetőjét. Az ellenségből hirtelen baráttá előlépett, közpénzen felhizlalt szabad szájú milliárdossal, Simicska Lajossal. Nála nem fordulhat elő olyan állapot, amelyre már Friderikusz is korábban utalgatott, és amely a kormány ATV-n megjelenő kvótaellenes kampányában csúcsosodott ki, vagyis a bárminemű kompromisszum a Fidesszel.

Kálmán Olgában és Simicska Lajosban úgy tűnik tehát, hogy csak a gyűlöletük közös, ami a műsorvezetés nagyasszonyának ezúttal egy zsíros ajánlatot jelentett. De vajon mennyire jó stratégiai döntés mindez Simicska részéről?

Ahhoz ugyanis nem kell közvélemény-kutatást végeznünk, hogy tudjuk milyen hatást gyakorol a sztárriporter a HírTV megmaradt nézőire, bár az is tény, hogy ez a szám egyre kevesebb lesz. Így hát jogos a döntés, hogy valamit tenni kell, de ez a valami valóban Kálmán Olga leigazolását jelentené? Mert tévedés ne essék, biztosan hozni fog magával nézőket, de semmiképp sem a hőn áhított, és megszerezni kívánt bizonytalanok táborából, hanem éppen attól az ATV-től, aki a migráció kérdését leszámítva egyébként pontosan ugyanannyira ellenséges a kormánnyal, mint korábban. A torta tehát ugyanakkor, csak egyre több a szeleten kell osztozni.

Az ellenzék mesterterve

Egy pozitív hozadéka az akciónak ugyanakkor mindenképpen volt, mégpedig az, hogy végre lerántotta a leplet az álszent politikai szereplőkről. Hiszen ma már önámítás lenne arról beszélni Magyarországon, hogy jobboldal meg baloldal, hiszen a kvótaszavazáson is bebizonyosodott, hogy belpolitikai értelemben két tábort lehet megkülönböztetni: kormányt és ellenzéket. Nincs olyan markáns megkülönböztető jel, ami az egyes ellenzéki táborokat – leszámítva talán az LMP-t – ma élesen elválasztaná. Ezt az értéknélküliséget leginkább csak a Jobbik szavazók élhetik meg arculcsapásként, hiszen ők nem azért szavaztak egykoron szélsőjobboldalinak tartott pártjukra, hogy a Gyurcsány-féle bandát hatalomhoz juttassák. A politika boszorkánykonyhájában azonban ijesztő módon sejlik fel Simicska Lajos szerepe, akinek kezében összefutnak az egységes ellenzék kovácsolásának szálai.

A Simicska által elrendelt letámadás és az ellenzéki, korábban ellenséges oldalak ugyanis más témákban is felfedezték a közeledés áldásos lehetőségét. Puzsér Róbert, a korábban függetlenségével hivalkodó kritikus számára is van az a pénz, amiért nem bánja, ha korpás a haja. A vasárnapi, egyébként lengyel sajtószabadság, és putyinellenes tüntetések összesen pár száz fős tábora – tehát a hardcore Orbán-ellenesek – előtt beszélt nagy tervéről, az ellenzék teljes összeborulásáról.

az összes ellenzéki pártnak taktikai szövetséget kell kötnie, és mindenhol egy jelöltet kell indítaniuk a Fidesz ellen.”

Úgy látszik, hogy a sok mno-s publicisztika és a HírTV-n nemrég debütált saját műsora árát most vasalja be rajta Simicska, és szócsőként használja legfőbb terve kimondatására. Arra, ami az egész Jobbik-cukiskodás célja volt, és amit már régóta mindenki tudni vélt, de még hozzá kellett szoktatni a radikális párt táborát: a Jobbik-MSZP-DK együttműködés megszületése.

Valószínűleg nagy szüksége lehet a pénzre a Hajdú Péter elleni perek költségeinek fedezésére, ugyanis Sulla-i politikai tehetségéről tanúbizonyságot téve még azt is hozzáteszi, hogy

az így megnyert választás után pedig két dolgot kell csinálni, egyrészt egy új választójogi törvényt kell hozni, másrészt le kell váltani Polt Pétert, és új legfőbb ügyészt kell kinevezni, hogy megindulhasson az átfogó korrupcióellenes munka.

Ha ezzel megvannak, akkor a parlament akár fel is oszlathatja magát és kiírhat egy új választást, és ezt akár meg is nyerheti a Fidesz, hiszen nem hatalmat akarunk, hanem korrekt játékszabályokat.”

Pont, ahogy a politikában működik, hát persze Robi.

Magasabb fokozat

Tehát már nemcsak a témáikban érnek össze kísértetiesen az ellenzéki pártok, hanem retorikában is. A Jobbik ugyanis óva inti a lengyel kormánypártot, hogy ne másolja az orbáni politikát. Ahogy közleményükben fogalmaznak:

A jó barát őszinteségével szeretnénk a Lengyelországot kormányzó Jog és Igazságosság párt felé fordulni és azt tanácsolni számukra, hogy ne másolják le a Fidesz hibás döntéseit”

– utalva a lengyel kormány intézkedéseire. Tehát egy tipikus baloldali, demokráciáért aggódó kritikát fogalmaz meg a korábban rendszerellenes párt. Bár ebben az esetben lehet, hogy csak a Jobbik oroszbaráti kötelességeinek tesz eleget, ugyanis a PiS, jó lengyel hazafihoz méltóan, nyíltan oroszellenes politikát folytat, amelyet nem biztos, hogy jó szemmel néznek a Kremlből.

Az már korábban is látszott, hogy Kálmán Olgának már régen semmi baja a műsora és tv-je által egykor teljes mértékben bojkottált párttal. Ez persze korántsem hátrány, hiszen a jövőben nagyon úgy tűnik, hogy a kiszolgálója lesz. Simicska, és rajta keresztül az egész médiabirodalma ugyanis a Jobbikban látta meg a demokratikus értékek utolsó védőbástyáját. Abban a Jobbikban, amelynek elnöke így nyilatkozott pártjáról 2012-ben:

Nem vagyunk kommunisták, nem vagyunk fasiszták, nem vagyunk nemzeti szocialisták, de demokraták sem vagyunk”.

De ez még akkor volt, amikor a ‘Szavazz a Jobbik ellen’ kampányok futottak. Ma viszont itt tartunk:

mno_jobbik

A Magyar Nemzet online portálján ‘küzd’ a Jobbik az európai bérekért. Forrás: mno.hu

Ki az igazi néppárt?

Vona Gábor október 23-ai beszédében kirakta az irányjelzőt: az identitását vesztő ellenzéki pártnak a Fidesz helyére fáj a foga. De vajon sikerrel járhat e a náci kötődéseire egykor büszke mozgalom, ha szavazóbázisát drasztikus ütemben és módszerrel akarja lecserélni? Az újkori Magyarország történetének legvakmerőbb politikai manőverezési kísérletének vagyunk szemtanúi. 

Vona Gábor erősen kezdte ünnepi beszédét. Nagyon rövid bevezetés után a pártelnök gyorsan áttért legfőbb üzenetére, amelyben a Jobbik új, vágyott szavazóbázisához kívánt szólni, nagyjából ezzel az üzenettel: mi is nemzetiek vagyunk, csak mi nem lopunk. A saját szavaival, némiképp hosszabban kifejtve ez így hangzott: “A hazát megvédjük az csak a duma, a felszín alatt a lényeg a lopás. Az orbánizmus valójában nem más, mint nemzeti színszalaggal átkötött aljasság. Nemzeti lobogók mögé bújtatott hazudozás, és kokárdával eltakart gátlástalan lopás. Magát nemzetinek mondó kormányzás, amely valójában csak korrupt hatalomgyakorlás. A szocialistáknak persze lehetett mondani, hogy ti is loptok, mi is lopunk, de nekünk van kokárdánk. Ti is hazudoztok egész nap, mi is hazudozunk egész nap, de mi nemzetiek vagyunk. A szocialistákkal szemben ez elég volt, de velünk szemben? Kokárdánk nekünk is van, itt is lobognak a nemzeti lobogók, és mi is nemzetiek vagyunk, de mi nem tűrjük a lopást, nem tűrjük a hazudozást és nem tűrjük az osztogatást.”

Úgy tűnik tehát, hogy eldőlt. A Jobbik az erőtlenre sikeredett valódi nemzeti konzultáció helyett a korrupción keresztül szeretne fogást találni a kormánypárton a 2018-as választásokon. Azokhoz a nemzeti érzelmű polgárokhoz szeretne szólni, akik bár értékrendjükben szilárdak, de mégis rossz szemmel nézik a liberális média által eléjük tárt urizálást. A szemmel láthatóan új tanácsadókkal dolgozó Jobbik vezetősége ebben vélte felfedezni a siker receptjét. Érdekes felvetés mindez annak fényében, hogy a közélet megtisztítását annak a Simicska Lajosnak a segítségével kívánják elérni, aki egészen 2015-ig a közpénzek első számú elsíbolója volt. Mi sem bizonyítja ezt az együttműködést jobban, mint hogy a pártelnök teljes beszédét a Simicska médiabirodalmába tartozó HírTV közvetítette élőben.

Persze nem mindig volt ilyen nagy az egyetértés Simicska és a Jobbik vezérkara között, de az élet úgy hozta, hogy az oligarcha párt nélkül maradt, a Jobbik pedig médiamegjelenésben szenved hiányt, a szükség pedig nagy úr, pláne ha a legfelsőbb hatalom a tét. A mára már közhely tárgyává vált elszámoltatás bekövetkezéséhez ugyanakkor nem tudom, hogy mit szólna az új mecénás – vagyis tudom, de nálam csak szegény Novák Előd tudja jobban, aki nem vette komolyan az elnöki intést, és továbbra is céltáblája közepén tartotta a milliárdost, amiért politikai karrierjével kellett fizetnie. Kár érte.

Persze szegény ember az, aki még ígérni sem tud, így a Jobbik által hangoztatott tisztesség és átláthatóság, bár könnyen tetszést válthat ki sokak szemében, a valóságban azért nem árt azt tudni, hogy az igazi próbatétel csak kísértés esetén áll fenn, ahhoz pedig, hogy a Jobbik eljusson egyáltalán a kísértésig, előtte hatalomra kellene kerülnie, amire idáig még nem volt példa. Tehát ha valóban hinni lehet a Jobbik kommunikációjának, akkor ezt a tisztességet az az ember fogja elhozni, akit óriásplakáton maffiakormányoztak. Szebb jövő elé nézünk? Aligha.

mszp-oriasplakat

Plakátkampány 2014-ből. Forrás: flagmagazin.hu

Nemzeti radikalizmus: se veled, se nélküled

Van itt még egy fontos, nehezen levakarható örök kérdés a Jobbik háza táján, ez pedig a korábbi szélsőjobbos szubkultúrához való viszonyulás. A pártot a parlamentbe repítő mag nélkül nehezen lenne elképzelhető, hogy a Jobbik ma ott tartana, ahol. Mégis az egész manőverezési kísérlet az ő lecserélésükben öltene végleges formát, amely így elég hálátlan szereplőként tüntetni fel a pártelnököt. Valószínűleg a korábban már említett új tanácsadói kör javaslatára dönthetett úgy Vona, hogy a legtöbb politikai elemző által emlegetett 20%-os plafont velük nem tudná átugrani. Tehát a Jobbik-dilemma borzasztó egyszerű: a keménymag bár biztosít egy állandó szavazatmennyiséget, de csak velük soha nem fognak hatalomra kerülni. Ezért kezdődött el ez az egész, végül identitási zavarokat okozó kettős beszéd, amelynek lényege, hogy látszólag lemond szélsőséges retorikájáról a Jobbik, amitől új szavazók bizalmának az elnyerését remélik, de legbelül mégis megmarad az, ami mindig is volt. Ezért kezdte úgy a beszédét is, hogy már rögtön az elején védelmébe vette a napokban első fokon – egyébként némileg talán túlzóan – 13 évre ítélt Budaházy Györgyöt.

Úgy tűnik tehát, hogy a Jobbik nemcsak, hogy nem tud, de nem is akar szabadulni örökségétől.

vona_gabor_isztambulban.jpg

Vona Gábor Isztambulban. Forrás: leleplezo.eu

Mondjuk talán kár is lenne, mert ilyen, azóta már szállóigévé vált kijelentéseket köszönhetünk ennek a kettős politikának:

Az iszlám az emberiség utolsó reménye” – Vona Gábor 2013. 11.06.

Hogy végül is hogyan lehet úgy sikeres politikát csinálni, hogy a káposzta is megmaradjon és a kecske is jól lakjon, arra remek bizonyítékot szolgáltat egy mai friss, a Tárki által közétett közvélemény-kutatás, amely szerint a Fidesz támogatottsága 30-ról 32-re nőtt, míg a Jobbiké 14-ről 10 %-ra zuhant. Úgy fest tehát, hogy a Jobbik hiába cserélte le szakértői gárdáját, a nagy tanácsuk következtében könnyen a két szék közül a pad alá eshetnek.

Fidesz reakció

Mindentől függetlenül azért nem lenne indokolatlan a kormánypártnak komolyan vennie a kihívást, ugyanis a féktelen urizálás valóban és jogosan kelthet visszatetszést a tisztességes állampolgárok szemében. Valószínűleg ezzel tisztában vannak a kormányon belül is, hiszen a sajtóhírek már a letelepedési kötvény konstrukciójának minél előbbi kivezetéséről tudósítanak. Ezzel viszont megint a Jobbik került lépéskényszerbe, hiszen ha ezek után tényleg nem szavazzák meg az alaptörvény módosítását, akkor valóban hiteltelenné, hovatovább “hazaárulókká” válnak.

Rogán.jpeg

Orbán és Rogán az Európai Néppárt maastrichti találkozóján, egy nappal azután, hogy Vona ultimátumot intézett a miniszterelnökhöz. Érdekes megfigyelni kezében egy kopottas táskát, amely a visszafogottságra utal. Fotó: MTI

Összegzésként elmondhatjuk, hogy a Jobbik politikájának középpontjába állított, a közélet megtisztítását célul tűző üzenete eléggé visszás, hiszen mögöttes emberként feltűnik a háttérben az a Simicska, aki valójában mozgatja a szálakat. Róla pedig sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy ne szeretné az állam pénzét a sajátjaként kezelni. Így tehát a Jobbik fő üzenete éppen emiatt hiteltelenné válik, ami már a közvélemény-kutatásokban is visszaköszön. Ha mindehhez még hozzávesszük a szakemberek és szellemi holdudvar fojtogató hiányát, valamint a pártot máig üldöző erőszakos náci múltját és identitását romboló kettős politikáját, akkor nem sok kétségünk maradhat afelől, hogy melyik párt képviseli jobban a magyar érdekeket, és hogy a címben feltett kérdésre adott válasz alapján ki nevezheti magát az igazi nemzeti néppártnak.

Hídember a Nemzetért

Lecsendesülőben van a népszavazás körüli felhajtás, bár az utóélete azért még foglalkoztat néhány értelmiségi csoportosulást. Ebben a helyzetben gondolta azt a Jobbik vezetősége, hogy megpróbálja magához ragadni a kezdeményezést és a már május óta bekészített valódi nemzeti konzultációval megpróbálja tematizálni a közbeszédet. Nézzük meg az egykoron radikális párt esélyét, mert könnyen lehet, hogy egyben az utolsó is lesz.

Alig várták a Jobbiknál, hogy elmúljon október 2-a, amivel kapcsolatban csak a túlélés volt az egyetlen elvárásuk – nem ártott volna némi fantáziát is belevonni a kampányba, mert az ötlettelenség átcsapott erőtlenségbe.  A népszavazás lecsengése után elérkezettnek látták hát az időt a kezdeményezésre, úgy érezték van némi mozgástér a közbeszéd tematizálására, ezért most vagy soha alapon úgy döntöttek, hogy bedobják a témát – mintha nem kaptak volna az állampolgárok elég aktivitásra ösztönző impulzust az elmúlt időszakban -, mert ennél alkalmasabb időpont úgysem lesz és a kormány lassan átáll kampányüzemmódra. A legfőbb kérdés, hogy az egyébként mindig releváns témák felvetése nem fullad e érdektelenségbe.

A kérdések

Az összesen 15 darab kérdést három fő téma köré csoportosították, vagyis amelyeket a legfontosabbaknak tartották, így került sor az egészségügy, a korrupció és az oktatás problémáinak közös megoldási kísérletére (a nyugdíj, béremelés, kivándorlás azért még elfért volna, ha már örökzöld slágerekről beszélünk). Ezen blogbejegyzés keretei nem teszik lehetővé, hogy minden kérdésen részletesen végigmenjünk, így témakörönként csupán egy, önkényesen kiválasztott kérdést veszünk górcső alá, amely megítélésem szerint a legjobban jellemzi a kérdőívet.

1. Egységügy:
“A magyar emberek jelentős része nem tud elegendő pénzt fordítani fogászati kezelésre, fogpótlásokra. Egyetért-e Ön azzal, hogy a társadalombiztosításnak nagyobb szerepet kellene vállalnia a fogászati ellátás finanszírozásában?”

A tökéletes kérdés, hiszen ki mondana arra nemet, hogy a tb átvállalja helyette a fogászati kezelésének költségeit? Nem mellékes továbbá az sem, hogy Magyarországon köztudottan rossz a szájhigiénia állapota, így az üzenttel megcélzott célcsoport is a társadalom jelentős részét lefedi. Azon kívül, hogy egy ilyen szocialista intézkedés nem aratna osztatlan sikert a fogorvosok körében, a januártól csökkenteni tervezett járulék egyértelmű növelését jelentené, hiszen máshonnan nem lehet finanszírozni egy ilyen költséges intézkedés végrehajtását.

2. Korrupció: már a téma felvetése is hálás, hiszen olyan kérdéssel indít, hogy “Ön szerint az elmúlt időszakban melyek voltak a legkorruptabb kormányok?” – vagyis a kérdés feltevése is azt sugallja, hogy csak a Jobbik nem korrupt párt – nehezen is lehetne, hiszen ahhoz előbb hatalomra kellene kerülni. Jellemzően egyébként a korábbi tapasztalat nélküli pártok kormányzása kimerül az egyéni egzisztencia építésében (ugyanez történt Ausztriában is a Jörg Haider féle Szabadságpárt esetében is, ami végül a kormány bukásához is vezetett), mert a holdudvar nélküli csoportosulások úgy tekintenek a kormányzati ciklusra, mint egy soha vissza nem térő alkalomra a könnyű pénz megszerzésére. Ez idáig nem nagy újdonság, de vajon a szakemberi gárda nélküli párt képes lesz e egyszerre a klientúraépítésre és a kormányzásra is? A tapasztalatok alapján aligha.

3. Oktatás: itt is jellemzően a költségek és a szabadság elvonásának kérdése kerül a konzultáció által firtatott kérdések kereszttüzébe, de azért egy olyan gyöngyszem is belekerült, mint hogy “Egyetért-e Ön azzal, hogy a beilleszkedni nem akaró, a társaikat zavaró és a pedagógusokat ellehetetlenítő gyerekeket bentlakásos oktatási intézményben kellene elhelyezni?” 

A kérdés felvetése alapján nem tudom eldönteni, hogy vajon az EU által előírt szegregáció mértékét akarjuk-e azzal csökkenteni, hogy a viselkedni képtelen diákokat elkülönítjük a többiektől vagy csak a pedagógusok munkáját akarjuk azzal ‘könnyíteni’, hogy kizárólag antiszociális csoportokat bízunk egyes pedagógusokra, had szenvedjenek vele csak ők. A célt természetesen értem, talán még a szándék is nemes, de ez történik amikor szakértők nélkül alkotnak programot. A rengeteg bentlakásos iskola megépítésének költségét pedig már meg sem említem.

Nem kérdés természetesen, hogy a Jobbik nemzeti konzultációja valós és égető kérdéseket feszeget, de a kérdéssor összeállítására jellemző az általánosítás, illetve a prekoncepció, vagyis, amihez csupán választói megerősítést kér. Ezekre utal többek között a szóhasználat is, úgy mint “látszatintézkedés”, “egyetért-e Ön azzal, hogy…”, “sokak szerint” stb., valamint olyan kérdéseket fogalmaz meg, amelyekre nehéz nem a a párt várakozása szerinti választ adni – ebben is utánozza a Fideszt.

Tükör

A valódi nemzeti konzultáció valódi céljai között fürkészve nehéz nem észrevenni a párhuzamot a korábbi ‘nem valódi’ konzultációk között. Ezzel tulajdonképpen nem tesz mást, mint folytatja azt a tavasszal megkezdett folyamatot, amely során a Jobbik a Fidesz babérjaira szeretne törni.

Immár nem csak a hatalomtechnika – a pártból kizárják az ellenzéki hangokat -, nem csak a korábbi médiahátország, vagy a konzervatív szavazótáborra való ácsingózás, de már a kommunikációs eszközök tekintetében is (konzultáció) a Fideszt másolja.

Kérdés persze, hogy a korábbi radikálisból mennyire lesznek hiteles konzervatívok. Főleg úgy, hogy a hatalommegszerzés érdekében hajlandó a baloldallal is egy egységbe tömörülni, figyelmen kívül hagyva minden ideológiai ellentétet. De vajon egy, a Fidesznél is Fideszebbé válni kívánó párt hozza majd meg azt a váltás, amit a Jobbik szerint annyian várnak?

Lehetséges végkifejlet 

Elemzők szerint a népszavazáson nemmel szavazó 3,2 millió ember megfelel a Fidesz és a Jobbik együttes táborának, így a kormánypárt gyakorlatilag nem tudott a politika iránt korábban érdektelenséget mutató új embereket megszólítani. Ha igaz ez az állítás, akkor ez a Jobbiknak még rosszabb hír, ugyanis azt jelentené, hogy a néppártosodási kísérletben nemcsak azt a közel 400 ezres bázisát vesztette el a hiteltelen és egyébként is érthetetlen politikája következtében, hanem személyesen üldözte őket a Fidesz karjaiba. Ennek a folyamatnak a megakadályozása érdekében az alkotmánymódosítási vitában készségesen próbált a kormánnyal együttműködve, az értékei melletti kiállást demonstrálni, pont úgy, ahogy a mai Orbán-Vona tárgyaláson is vélhetően erre tett kísérletet a pártelnök.

A mozgósítási főpróbának is tekinthető népszavazáson tehát a Jobbik csúfos kudarcot vallott, hiszen már a rajtvonalhoz sem állt oda, gondolva, hogy majd a második menetben domborít nagyot. De vajon mit ér majd el vele, ha Fidesznek a rendelkezésére álló rengeteg erőforrás birtokában sikerült kb. 1 millió választ elérnie saját nemzeti konzultációján, miközben a bevándorlás akkor mindenki számára saját bőrén és azonnal tapasztalható érzést váltott ki. Kétséges, hogy a Jobbik ezt a számot akár csak megközelíteni is tudná, vagyis az akció eredménye egy borítékolható bukás – hiába tette tegnap online formában is elérhetővé a kérdőívet.

Ugyanakkor nem gondolnám, hogy ezeket a kockázatokat a párton belül nem látnák, így felmerül kérdés, hogy vajon miért kockáztatnak ekkorát? Valóban mindent egy lapra akarnak feltenni?

Egy ellenzéki párttól elvárható a proaktív témamenedzselés iránti szándék, de végső soron még egy lehetséges érvet találhatunk, ha a miértek után kutatunk: remek alkalmat biztosít ez a nemzeti konzultáció 2.0 egy adatbázis építésére, így a népszavazáson a távolmaradásuk miatt nem mérhető valódi támogatottságukat ezúttal élesben tudják lemérni. Jó lesz az majd az ellenzéki helyek elosztásának alkudozásainál. 

Nagyon úgy néz ki hát, hogy a hídépítés sokkal inkább az egykor radikális tábor és a baloldal között történik majd – bár az utóbbi újabb nagy összeborulása már elkezdődött, hiszen 2014-ben is óriási sikert hozott számukra.

 

Jobbik: Simicska második esélye

Az ellenzék a választási kampányban önkívületi állapotban hangoztatta az ‘Orbán-Simicska maffiakormányt’, majd a hírhedt G-nap után a megtestesült szentet láttatják a Közgép tulajdonosában. Nehezen tudom elképzelni, hogy a korrupció felszámolásának záloga éppenséggel az a személy lenne, akinek hatalomból történő eltávolítása is túlzott mohóságának következménye volt.

Javában tombol a nyár, ám ezúttal mégsem beszélhetünk uborkaszezonról, hiszen már sajtónyilvános az az idáig csak sejthető tény, hogy a médiafelület nélküli Jobbik és a párt nélküli médiamágnás a hatalom megszerzésének érdekében egymásra talált. Persze nem volt ez az összebútorozás olyan zökkenőmentes, hiszen előbb el kellett távolítani az önmagát egyre inkább megtagadó mozgalom elégedetlenkedőit, (akik egyben a Simicskához köthető korrupciógyanús ügyletek kivizsgálását is szorgalmazták) és csak utána következhetett az oligarcha által megkívánt új arculat kialakítása. Az évek óta stagnáló Jobbik becsvágyó elnöke ugyanakkor elérkezettnek látta az időt, hogy olyan hazárdjátékba fogjon, amely kettős veszélyt is jelent számára. A hatalom reményében Vona nemcsak, hogy arcvesztést lesz kénytelen elkönyvelni saját szavazótábora körében, de a tagság felé vállalt hatalommegszerzési kényszer következtében átadja a kezdeményezést – és ezzel egy reménybeli győztes választás esetén az ország irányítását – egy olyan embernek, akit a pénzen kívül semmi más nem motivál.

Emlékeztetőül: a rendszerváltás és az állampárt lebontása után, az újonnan megalakult, zömében fiatalokból álló demokratikus pártoknak nem állt rendelkezésére sem megfelelő tapasztalattal rendelkező tisztviselő kar, sem kialakult gazdasági holdudvar – ez utóbbi főleg az ínséges ellenzéki évek alatt számít nagy kincsnek. Az egyetlen erőforrásuk, amire számíthattak az állhatatos lelkesedésük és egy jobb és igazságosabb rendszerbe vetett olthatatlan hitük volt.

Mivel ez utóbbival ritkán lehet választást nyerni, így szükség volt egy gondolkodásban közelálló, mégis a professzionalitás jegyeit magában hordozó gazdasági háttéremberre, aki alkalmasint viszonylagos ellenszelet tud képezni a még mindig az egykori állampárt lekötelezettjei által uralt média világában. Itt kezdődött el a Fidesz és Simicska közös története – valójában az ismertség korábbra nyúlik vissza, de már tudjuk, hogy igazi értékközösség mindig csak érdekközösségből alakulhat ki.

Amíg ez az együttműködés mindkét fél számára kedvező – vagy inkább nélkülözhetetlen – jegyeket viselt magán, addig működőképes is volt. Ám amikor a Fidesz a 2010-es választásokat földindulásszerűen megnyerte, a korábbi háttérember étvágya is megnőtt, és nem mulasztotta el benyújtani a számlát. Cégbirodalmának zászlóshajója milliárdos összegekben és folyamatosan nyerte a közbeszerzéseket. Talán nem elhanyagolható tény, hogy az alábbi molinót a Jobbik képviselői tartották a magasba az Országgyűlésben:

közgép

Fotó: derecske.jobbik.hu

A szakítás oka

A kis gömböc éhségével lehetetlen volt tartani a lépést. Itt nem csak arra gondolok, hogy Simicska állandó követelőzései a magyar adófizető állampolgárok egyre nagyobb jövedelmére formált volna igényt, hanem hogy informális befolyása már az ország kormányozhatóságának létét fenyegette. Éppen ezért a 2014-es választások után a miniszterelnök – a belé fektetett újbóli óriási bizalom révén – elérkezettnek látta az időt a cselekvésre, és megpróbált leválni a legfőbb háttéremberről, hogy végre azzal foglalkozhasson, amire az emberektől a felhatalmazását kapta – innentől a többi már nyitott könyv.

Simicska a frissen kialakult és folyamatosan formálódó demokrácia egyik gyermekbetegsége, ha úgy tetszik ‘vadhajtása’. Vonának inkább az ehhez hasonlókat kellene levagdosnia, ha nem akarja, hogy országa – amit hazájának nevez – Ukrajna szintjére csússzon vissza. Egyszer már sikerült tőle megszabadulni, még ha nagy árat is fizettünk érte. Bízom benne, hogy nem akarjuk, hogy a kényszer következtében újra rábízzuk az irányítást, amit ezúttal ráadásul – ad absurdum – a korrupció elleni küzdelmet zászlajára tűzve akar magához ragadni.

Lehet más a politika?

Schiffer lemondásával tulajdonképpen a vasárnapi Jobbik tisztújítójára adott gyors választ, ugyanis az egyre gyorsuló folyamat következtében tisztázódni látszik egy nagy ellenzéki összeborulás, amiben ezúttal sem kívánt részt venni.

A mai napon adott nagy  interjújában jelentette be Schiffer András, hogy lemond az LMP társelnöki pozíciójáról és frakcióvezetői tisztségéről, ezáltal vonulva vissza a politikától. Indokként a szellemi háttér építését és a magánszférára történő visszatalálást nevezte meg. A valóság ugyanakkor nem tűnik ennyire egyszerűnek, hiszen a bejelentés éppen a Jobbik – Gyurcsány által is favorizált – néppártosodási folyamatának beteljesülése után történt.

Már volt szerencséje megtapasztalni, hogy milyen is az, amikor akarata ellenére bele akarják rángatni a nagy baloldali összefogásba, mint ahogy történt az 2012-ben, ami végül is az LMP szakadásához vezetett. Akkor annak a csatának, ha igen komoly áldozatok árán is, de győztese lett – és nem csak azért, mert az LMP végül önálló pártként, saját frakciót alapítva jutott be a parlamentbe, hanem mert következetesen meg tudta őrizni távolságát mind a két oldaltól, így óvva saját hitelességét.

Ezúttal viszont rálicitáltak. Feltehetően, hogy a baloldali pártok támogatottsága ezúttal sem lenne elegendő a Fidesz száműzéséhez, ezért a ‘demokrácia bajnokai’ úgy döntöttek, hogy a hatalomért cserébe még a korábban démonizált Jobbikot is beemelik a szövetségbe – feltéve, ha jelentősen változtat retorikáján, ami vasárnap tulajdonképpen meg is történt. Ilyen ellenszélben könnyen belátható, hogy a következetes harmadik alternatívát kínáló LMP-re még nagyobb nyomás nehezedne, amit ezúttal koránt sem biztos, hogy egy szakadással meg lehetne úszni. Nagy kérdés, hogy nélküle mi lesz a párttal, hiszen a vezető arc épp azt az üzenetet hordozta választói felé, hogy érdemes rájuk szavazni, vele van esély bekerülni a parlamentbe – tartok tőle, hogy vele együtt az LMP is visszavonul a politikai élettől, hátrahagyva még több politikából kiábrándult állampolgárt, ugyanis nehezen tudom elképzelni, hogy más párt be tudná csatornázni őket.

Mivel a társelnök végig büszke volt értékközpontúságára – amelyet a formálódó amorf politikai alakultra még jóindulattal sem lehetne ráaggatni -, így hát a kormányosnak sem maradt más választása, minthogy elhagyja a nyomás alatt álló, ellenszélben evező hajót, hátrahagyva a legfontosabb kérdést: lehet más a politika?

A válasz egy liberálisok dominálta politikai kultúrkörben azt hiszem, hogy mindenki számára világos.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén