agitatio

kitekintés a világra

Címke: liberalizmus

Mi a baj a liberalizmussal?

Létezik egy zavaros fogalom, amelyet a médiában a szabadság, a tolerancia és az egyenlőség szinonimájaként használják. Talán még azt is tudjuk, hogy Orbán Viktornak nincs különösebben jó véleménye a liberalizmusról. De ha az valóban ennyire pozitív tartalommal bíró ideológia, akkor vajon mi baja lehet vele a miniszterelnöknek? Vagy másképp állva a kérdéshez: mi a baj a liberalizmussal?

Kezdésnek például az, hogy egy hazugságra épül, ugyanis nincs olyan, hogy feltétlen tolerancia vagy önzetlen elfogadás – vagy finomabban kifejezve, de a legnagyobb  jóindulattal is azt mondhatjuk, hogy a liberalizmusnak hamis az emberképe. Olyan van, hogy bizonyos társadalmi csoportokat a hasonló gondolkodásmódjuk, élethelyzetük vagy viselkedésük alapján jobban preferálunk. Ilyen például a nemzeti érzelműek számára a határon túli magyarság, mert a helyzetükből fakadóan lételemük, hogy megőrizzék identitásukat és magyar kultúrájukat, ami által jobban tudnak azonosulni velük azok, akiknek ezek az értékek valóban fontosak. De hasonló okokból kifolyólag találja rokonszenvesnek egy liberális az elesetteknek, vagy kevesebb önérdek érvényesítéssel rendelkezőknek gondolt csoportokat, mint például a hajléktalanokat, melegeket vagy sok esetben már a túlsúlyos embereket is.

A közös vonás itt abban érhető tetten, hogy vélhetően őket is értek korábban sérelmek valamilyen vélt vagy valós hiányosságuk okán, amely meghatározó élményként égett be személyiségfejlődésükbe, és amelyen a mai napig nem tudják túltenni magukat. Ha ebből a megközelítésből nézzük, akkor a liberalizmus nem más, mint a sértettek vallása. Ezen gondolatmenet folytatásaként azonban az ideológia úgy válik egésszé, hogy bizonyos  magasabb státuszú csoportok, akiknek vélhetően soha nem volt meg ehhez hasonló kellemetlen érzésük, önös érdekből felkaroljak őket, mert politikai hatalmuk társadalmi bázisának a kiszélesítésének lehetőségét látják bennük. Világos, valamilyen komplexusa mindenkinek van, így valójában ők tekinthetők a legnagyobb politikai célközösségnek, csak el kell velük hitetni, hogy egyes tulajdonságaik különböznek az átlagtól, és – ez a legfontosabb – azok alapján a többség megbélyegezte, elnyomta őket – az elnyomás valójában csak annyit jelent, hogy nem kezelték emiatt őket különös elbánásban, hanem ‘csak’ úgy, ahogy mindenki mást. Ez a csoport az, amelyet gyakran csak “körúton belüli” rétegnek neveznek, utalva egyszerre a lakóhelyükre, valamint a magyarországi létezésüknek határára is. Ők azok, akik sohasem találkoztak a társadalom 99%-át érintő valós problémákkal, hiszen egy olyan álomvilágban élnek, ahol csak a hozzájuk hasonló státuszú emberekkel, valamint a gazdag turistákkal találkoznak – de semmiképp sem a mindennapos egzisztenciális kihívásokkal.

Mivel idejük jelentős része nem a megélhetésüket biztosító munkájukkal – és főleg nem az amiatti aggodalmukkal – telik, és mivel a valós, a társadalom döntő többségét érintő problémákkal soha nem is szembesültek, szabadidejük jelentős részét könnyűszerrel fordíthatják roppant érdekes, ám korántsem ennyire hasznos foglalatosságok űzésére, mint pl. az elmélkedés, a bölcselkedés és filozofálgatás az élet ‘nagy dolgairól’. Mielőtt azonban valaki még a gazdagok és értelmiségiek elleni rágalmazásokkal vádolna meg, fontos tudni, hogy ezeknek az eszmefuttatásoknak van egy közös, és nélkülözhetetlen ismertetőjele, miszerint jellemzően mindig ugyanarra a végkövetkeztetésre futnak ki, vagyis hogy a tökéletes társadalom kialakításának legnagyobb akadálya az emberek egymással szembeni bizalmatlansága. Elképzelni sem tudják, hogy olyan környéken, ahol 2.000 forintért az embert saját otthonában, álmában képesek agyonverni, egészen más jellegű kihívásokkal kell minden nap szembenézni.

Bár ez a csoport meglehetősen kevés tagot tudhat maga között, gazdasági, kulturális – és az esetek többségében politikai – érdekérvényesítő képességük és médiajelenlétük igencsak felülreprezentált, ami miatt könnyedén tudják akaratukat érvényre juttatni. Ennek a status quo-nak a fenntartásához kiváló szövetségest találnak az egyébként csak kihasznált, de korábbi életszakaszukban sértett emberek tömegeiben – mivel a témafelkarolásaik látszólag az ő problémáikat helyezik előtérbe. A probléma elsősorban nem is ebből a kihasználásból származik, hanem abból, hogy politikai támogatásuk növeléséhez, és társadalmi bázisuk szélesítése érdekében újabb és újabb rétegeket próbálnak meg bevonni – vagyis felhívni a figyelmüket, hogy valamilyen ‘hiányosságban’ szenvednek, ami által érzékennyé tudják tenni őket. Ezt a folyamatot nevezzük progressziónak, vagy magyar szóval haladó gondolkodásnak. De ha az embereket egyre több csoportra tagoljuk, és minden egyes csoportosulásnak – pl. kék szeműekre, akiket azért ér hátrány, mert a legjobban az övék van kitéve a nap káros sugarainak – akkor előbb-utóbb mindannyian rendkívül érzékenyek leszünk, ami viszont csökkenti az csak az egymással szembeni tolerancia szintjét (hiszen az én ‘komplexusom’ megélése közben megsérthetem egy másik ember ‘komplexusát’), valamint ellentmondásokba hajszol. Emlékezetes a feministák kiállása a muszlimokért, akik cserébe azonban nem sok hálát tanúsítottak. Ugyanis a liberalizmus alapelve elvileg az lenne, hogy mindenkit egy nagy mindenki-mindenkit-szeret gyűjtőernyő alá terel, ahol a tagok egymás különbözőségeitől függetlenül megvédik egymást, például mint az LMBTQIA közösségek. Azonban történt egy apró rendszerhiba a számításban, ugyanis aki teljesen átszellemül és megadja magát a progresszív liberális értékrendnek, az onnantól kezdve a saját világában mindenkire kiterjeszti azt, függetlenül attól, hogy az az illető vagy csoport ezt mennyire akarja, vagy függetlenül attól, hogy egyáltalán mennyire viszonozza ezt a kéretlen szimpátiát.

A progresszió másik problémája, hogy soha nincs vége, nincs olyan, hogy elég. Hiszen ha holnap egy új érdekszervezet alakul, például az embertestbe született zsiráfok, akkor őket mi alapján lehetne kizárni az ‘elesettek’ köréből? Ennek következtében egy olyan jövőbeli társadalom képe sejlik fel, ahol nincsenek megértők és elfogadók, csak az elfogadásért egymással versengő közösségek. Ez így a ma Európájában egyelőre még nevetségesnek hathat, de nincs különösebben sok okunk a nevetése. És nemcsak azért, mert Amerika ebben a kérdésben jelentősen ‘előttünk jár’, hanem mert a mai viszonyok között jelenleg nincs is lehetőségünk megállítani ezt a progresszív folyamatot. Bármilyen erre irányuló kísérlet végül felőrlődik a liberálisok ‘érvkészletén’, amely a moralizáláson nyugszik, ami sokkal rosszabb lenne, mintha a racionalitáson. Hiszen a racionalitással szemben lehet érvelni, a moralizálás pedig olyan mint a vallás – a sértettek vallása, ugyebár -, megkérdőjelezhetetlen kinyilatkoztatásokból ered. Hiszen ki merne úgy kritizálni bármilyen ideológiát, ha annak képviselői ezek mögé a sértett társadalmi csoportok mögé bújik, másodszor is kihasználva őket? Mert ha ma én azt mondom, hogy a kormány célja a társadalom számára leghasznosabb emberi közössége támogatása, ezért nem támogatom a melegházasságot, akkor homofób vagyok. Ha azt mondom, hogy a férfiak és nők bár a törvény előtt mindenkor egyenlőek, de mégsem tekinthetőek azonosnak, hiszen szükségszerűen kiegészítik egymást, akkor szexista vagyok. Ha pedig azt mondom, hogy nem akarok az országomban több milliónyi olyan embert, akikről nem tudom, hogy milyen szándékkal jöttek, akiket nem ismerek, de nem is hajlandóak semmit sem tenni azért, hogy megismerhessem őket, akkor pedig rasszista vagyok. Figyelmes olvasónak feltűnik, hogy a megbélyegzés logikája ugyanaz, éppen ezért lehet őket egy csokorban is kezelni, amelyre csokorra a leggyakoribb kifejezés az, hogy kirekesztő. Fontos látni, hogy kirekesztő mindenki lehet, aki bármilyen kérdésben nem osztja a liberálisok fundamentalista nézeteit. Ha jobban belegondolunk, tulajdonképpen ők tekinthetők a legnagyobb kirekesztőknek, hiszen bármikor bárkit kirekeszthetnek. Na de ki dönti el, hogy ki számít kirekesztőnek és miért? Ezekre leginkább a hatalmi érdekeiktől vezérelt ‘körútiak’ által felhergelt csoportok tartják magukat önkényesen a legalkalmasabbnak, és amely csoportokat SJWs-nek (social justice warrior), vagyis társadalmi igazságosság harcosainak nevezhetjük. Hogy a harcot mennyire komolyan gondolják arról az alábbi videó tanúskodik. Már csak az a kérdés, hogy valóban ilyennek kellene elképzelnünk a tolerancia, a szabadság és az egyenlőség bajnokait?

Az igazság napja

Mozgalmasra sikeredett a népszavazási kampány utolsó néhány napja. Volt itt minden a robbantástól kezdve egészen a migránsok által megvert kamionsofőrig, vagy éppen a nem létező no-go zónák körüli vitáig. A gyűlöletkampány meghozta eredményét, csak érdekes módon nem abban a formában, ahogy azt a mindig objektív liberális média próbálja tálalni.

“Minden, ami másokban irritál minket, hozzásegít saját magunk megértéshez” – mondta egyszer a bölcs mester, Carl Gustav Jung. Ez nagyjából annyit tesz, hogy csak annak a viselkedése tud felbosszantani minket, akinek a magatartása rávilágít valamely saját, kevésbé kedvelt tulajdonságunkra. Az iskolából vett példánál talán mindenki emlékszik azokra a srácokra, akik nagyképűnek és bunkónak tartották az osztály ügyeletes ‘menő arcát’, vagy azokra a lányokra, akik különböző illetlen – általában könnyűvérűségükre utaló jelzővel – jelzőkkel illették csinosabb társaikat. Ezekben a diákokban általában egy közös vonás volt: a kisebbrendűség érzetéből fakadó irigység. Tudták, hogy a másik náluk valamiben jobb – ez sulis mércével általában a népszerűséget jelenti – és éppen ezért, ahelyett, hogy elismerték volna – vagy inkább csak közömbösséget mutattak volna irántuk – a hátuk mögött szidalmazták őket, megpróbálva másokat is az ő érdekeiknek megfelelően befolyásolni. Hiszen a suliban farkastörvények uralkodnak, a gyerekek kegyetlenül őszinték, és a népszerűségért legalább akkora harcot kell vívni, mint manapság a politikusoknak. Népszerűséget pedig csak figyelemfelkeltéssel lehet elérni, így azok, akiknek nem ‘természetszerűleg’ jár a figyelem, vagyis akik nem szépek vagy nem a kor divatjának megfelelően öltöznek, alternatív megoldások után kell nézniük. Így kerül a kamaszok arcára meg több piercing, hajukra kék vagy éppen zöld festék, és így válik az osztály lúzere a kötelező együttérzés tárgyává. A dolognak ez a része idáig a természet rendjét követi, nincs benne semmi kivetnivaló. Ám amikor ezek az iskolai szocializációban hátránnyal induló emberek ahelyett, hogy megpróbálnak a kialakult társadalmi rendbe valamely pozitív tulajdonságuk kompenzáló kidomborításával hozzákapcsolódni, inkább a megvetésük vélt okát jelentő – és emiatt a sajnálatunkat és együttérzésünket joggal kiérdemlő – sajátosságukat állítják középpontba, és bármely őket ért kritika esetén e mögé bújnak, akkor születik meg a politikai korrektség iskolai változata. Így a kövér kisgyerek, akik korábban ha érvényesülni akart, akkor rá volt kényszerítve, hogy az átlagnál viccesebb legyen, inkább a könnyebb utat választja és mostantól furkósbotként fogja használni testalkatbeli hátrányát – beláthatjuk, hogy ez nem nagyon motiválja a fogyásra – és bárminemű őt ért kritika esetén ki fogja játszani a jolly jokert. Ez az, ami a mai liberalizmust jellemzi, és ez nem más, mint a sértettek vallása. Sajnos ez az, ami vonzóvá teszi, hiszen ki ne szeretné a könnyebb utat választani és az áldozat szerepében tetszelegni?

A modell adott, már csak annak elfogadtatása van hátra. Manipulatív eszközeikkel próbálják táborukat egyre szélesíteni (rábeszélnek másokat, hogy ő is közéjük tartozik, rámutatnak valamely általuk kreált hiányosságra, amely alapján szerintük őt is csúfolják stb. Ennek a folyamatnak legszemléltetőbb példája az egyre több betűvel gyarapodó LMBTQ-k tábora), a népszerűségben folytatott versenyben egy ilyen ‘negatív’ tulajdonság már inkább erénynek számít. A problémát tovább tetézi, hogy most már megvan az erős érdekérvényesítő képesség a széles közösség révén, de a korábban szerzett sérelmek, az irigység, és ennek egyvelege a gyűlölet, továbbra is ott lapul lelkük mélyén, amelyet most már minden gond nélkül engedhetnek felszínre törni, hiszen sokan vannak, és érinthetetlenek. Az első ilyen generáció – ahol az értékrend, mintegy erőszakos, irigységtől és rosszindulattól vezérelt kicserélődése megtörtént – már felnőtt.

Most ők azok, akik a bevándorlókban újfent saját elesettségüket látják, vagy sokkal inkább láttatják. Az ő érdekük a jövevényekre csak és kizárólag a ‘menekültek’ elnevezést használni, hiszen ezzel olyan lehetőségük van kiszélesíteni saját táborukat, hogy az végleges ‘hatalomátvételt’ jelent a  hosszú évszázados folyamatok során kialakult normák felett (más kérdés, hogy a bevándorlók nem akarnak ehhez a csoporthoz tartozni, hiszen már most több millióan vannak, akik egy érdekközösséget tudnak alkotni, így a nőkkel szembeni felfogásuk kárvallottjai éppen azok a feministák lesznek első sorban, akik az érkezésüket támogatják). Ez az életmódbeli változás nemcsak odáig terjed, hogy a saját felfogásuk papagáj módjára történő ismételgetése előbb a szabadságunkat korlátozta, majd a biztonságukat veszélyeztette, de mostanra már a saját normáink által legitimált – mert ugye a szerencsétleneken és elesetteken segítünk – és a polkorrektség mítoszával bebetonozott erkölcsi felsőbbrendűségük gyűlöletének tárgyává mi magunk és életmódunk vált. Ez az a végső küzdelem, ami napjainkban folyik. Emiatt lehet népszerű – a korábban elképzelhetetlen jelöltként számon tartott – Donald Trump, mert ki meri mondani azt, amit nagyon sokan gondolnak, ám a polkorrektség okán idáig nem merték. És ez az a lázadás, ami napjaink Európájában is folyik, és amihez a kezdő lökést a népszavazás adja.

A robbantás visszhangja

Ezt támasztja alá a körúti robbantásra adott válaszok tömkelege is, hiszen az internetet ellepte a gyűlölködés, csak éppen nem az utóbbi idők tapasztalatai által indokoltnak tűnő terror miatti aggodalom, hanem a ‘szakértők’ által gerjesztett uszítás, mivel biztosan tudják, hogy mindez a Fidesz megrendelésére történt, hogy növelje a népszavazási kedvet. Nem az a szörnyű ebben, hogy ilyet feltételeznek egy demokratikusan választott kormányról, hanem hogy a rendőri sajtótájékoztatóan a szóvivő kénytelen bejátszani azt négy segélykérő hangfelvételt a sérült járőrtől, amely bizonyítékául szolgált a eset megtörténtének – ugyanis a béke és szeretet nagykövetei nemcsak állapotuk miatt nem aggódtak, de még a sérülés tényét is kétségbe vonták.

habony-24-hu

Forrás: 24.hu

Nemrég fejeződött be a civil szervezetek 1500 fő részvételével tartott “emberséges Magyarországért” demonstrációja, ahol ezek az emberek ismét a gyűlölet ellen emelték fel hangjukat. Nagyon szép és nemes gesztus, de vajon mikor fognak ráeszmélni, hogy saját maguk ellen tüntetnek?

Az elmúlt napok gyűlölet-bűncselekményei között ugyanis olyanokat találhatunk, mint hogy megverték Bayer Zsolt fiát, rátámadtak G. Fodor Gáborra, a Századvég stratégiai igazgatójára és a 888.hu főszerkesztőjére, vagy éppen a nagy nyilvánosság előtt a hvg korábbi újságírója az alábbi kinyilatkoztatásra ragadtatta magát:

Tulajdonképpen én  ebből a népszavazásból csak jól jöhetek ki. Ha érvényes, akkor nyomhatom, hogy “legpocsékabb nemzet”, “nyilasország”, meg “moslék-ország”, ha viszont nem érvényes, akkor annak örülhetek, hogy a Fidesz kapott egy gyomrost.”

Így nyer értelmet a gyűlölet és uszítás permanens felemlegetése. De mi már pontosan tudjuk, hogy azok, akik ezt hangoztatják, ők gyűlölnek leginkább. Elsősorban magukat, hiszen az önmagát elfogadni képes, és önmagával elégedett ember nem ér rá ilyeneken gondolkodni. A hitelességi válságukat és a bukásukat pedig az fogja okozni, hogy saját, lépten-nyomon hangoztatott értékrendjükkel ellentétbe kerülnek. Reméljük legalábbis, mert ezek az emberek eredendően nem rosszak, csak a rossz mintákat követték. A fő bűnösök itt azok, akik az ő kiszolgáltatott helyzetükön nyerészkednek azáltal, hogy súlyos milliárdokat költenek ennek a nyilvánvalóan téves és mesterséges életmódon támogatására (emlékezzünk a Coca-cola, Apple stb. óriásvállalatok szivárványszínben történő pompázására), mert ahhoz jól felfogott anyagias érdekeik párosulnak. Az elmagányosodott emberek fogyasztásban felfedezett örömforrása mellett a másik legfőbb motiváció az olcsó munkaerő, amelyhez azonban el kell fogadtatni képzetlen arabok millióinak józan ésszel felfoghatatlan, abszurd betelepítését – bármit a profitért.

De az iskolából hozott túlélési szabályt követő téves minta nem lehet irányadó. Itt az ideje a felnőtté válásnak, amely bizony érett, felelősségteljes és határozott döntések meghozatalának képességét feltételezi. Ez az utolsó esélyünk, hogy ennek a beteg, kiforgatott világnak – és az ennek jó fényben történő feltüntetésében hivatott médiának – véget vessünk. Ha most nem tesszük, amit tennünk kell, akkor már nem lesz több esélyünk, hiszen többségbe kerülnek. Sorsfordító hétvége elé nézünk, már nagyon várom.

Kinek kell még egyáltalán a Pride?

Mára mindenki számára világossá vált, hogy a Pride nem más, mint néhány intoleráns deviáns szándékos provokációja a normalitás ellen, valamint kisebbségi komplexusukból eredő gyűlölködésük PC köntösbe bújtatása a többségi társadalom normáinak lebontására. Kár, hogy működésük legnagyobb kárvallottjai éppen az állandó hivatkozási alapként szolgáló melegek.

Ismét eltelt egy év, így újra volt szerencsénk megcsodálni a színes társaság vonulását az Andrássy úton. Az egyre hosszabb nevű LMBTQ-közösség (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű és queer) hazai képviselő újra megtartották idei rendezvényüket, ahol az elfogadás, békés együttélés és sokszínűség szépségeit hangsúlyozták, továbbá felhívták a figyelmet a jogfosztottság, az elnyomás és a kirekesztés ellen. Legalábbis papíron. A valóság ennél lényegesen ‘másabb’ képet mutatott. A legnagyobb probléma továbbra is az, hogy a szavak szintjén nagyon szép és hangzatos az elfogadás doktrínája, de ők ezt bunkósbotként használva, éppen azzal ellentétes hatást kiváltva szándékozzák provokálni a kialakult normákat és bomlasztani a társadalmi berendezkedést:

  • Jelképüket abból a bibliából választották, amelynek eszmeiségét a címlapfotón is látható módon igyekeznek közröhej tárgyává tenni. Ugyanis a szivárvány Isten ajándéka volt Noénak, méghozzá azzal a célzattal, hogy mindig emlékeztesse az emberiséget azon ígéretére, hogy többé nem bocsát özönvizet a földre. Ha ehhez még hozzávesszük kapcsolódó parancsát –  miszerint, “legyen sok gyermeketek. Sokasodjatok, míg csak be nem töltik a földet az emberek” – valóban komédiába illő a jelképválasztás. A kereszténygyalázás egyébként ezen felvonulások elengedhetetlen kelléke.
  • További provokáció – amelynek lényege, hogy egy értéket megtámadnak, majd az arra jogosan feldühödött verbális vagy fizikai reakciók következtében homofóbiát kiáltanak – érheti a konzervatív tábor azon részét is, amely vallásosnak ugyan nem tekinthető, de hazáját és nemzetét szereti. Emlékezetes az olasz melegjogi aktivista – jelentsen bármit is ez a szó – egy óriási fallosszal a közepén ábrázolta a történelmi Magyarországot, ezzel kivívva több millió jóérzésű magyar ember ellenérzését – itt látnunk kell, hogy ez dupla hatékonyságú provokáció, mert azon túl, hogy meleg, még külföldi is, tehát kettős bélyegzést lehet használni, vagyis a homofób mellé még oda lehet biggyeszteni az idegengyűlölőt is.
  • Szintén az elfogadás logikája ellen hat a szóvivők követelőzése is: “Eljött az ideje, hogy most a döntéshozók is tanuljanak tőlünk valamit. Felelősségre vonunk minden politikust, aki nem tesz aktívan lépéseket az LMBTQ emberekért. (…) Felszólítjuk a politikusokat, hogy pártpolitikájuk része legyen a homofóbia és transzfóbia visszaszorítása és a jogegyenlőség megteremtése Magyarországon.” Nem épp a békés és kompromisszumos megállapodásra való törekedés közismert szavai ezek. Mellékes, hogy közben a háttérben négy aktivista olyan közjogi méltóságokat is kigúnyolt, mint a köztársasági elnök.
  • A jogegyenlőség megteremtésének kikövetelése pedig azért tűnik disszonánsnak, mert ma egy melegnek pontosan ugyanannyi joga van, mint egy heterónak. Amit ők akarnak, az a jog általi pozitív megkülönböztetés, vagyis a pozitív diszkrimináció. Más kérdés, hogy a házasságot az összes létező oldalról kereszttűz alá vevő mozgalomnak ugyan miért lehet érdeke, hogy ezek után mégis házasságban tengesse napjait… talány.
  • Mindenesetre a cél olyannyira tiszta, hogy nem szükséges nagyító a látáshoz. Aki ehhez a provokatív, gusztustalan viselkedéshez nem tapsol, az homofób – régen azt nevezték így, aki gyűlölte a melegeket, mára olyan mértékben képesek kitolni az ingerküszöb határait, hogyha az egyén teljes önmagát fel nem adva be nem hódol ennek a képtelen ideológiának, arra mindig találnak ürügyet, amivel rásüthetik a homofóbia bélyegét. 

Mivel egyébként melegek, ezért bármit megtehetnek. Még az érdemi vita elől is bármikor kihátrálhatnak, hiszen ha esetleg nem egyezik a véleményünk, akkor a meggyőzés helyett elég csak kiejteni a szájukon a varázsszót, hogy ‘homofób’ és máris övék az erkölcsi győzelem.

  • Kétségkívül új elem, hogy már iskolai bántalmazások, munkahelyi diszkrimináció, gyűlölet-bűncselekmények is ennek az ‘újonnan jött’ homofóbiának a következményei. Nem csoda, ha követelik a politikusoktól, hogy tűzzel-vassal üldözzék.
  • Megfellebbezhetetlen érvük, hogy aki másképp merészel gondolkodni, az a sötét középkorban él, és különben is haladás ellenes. Az én véleményem erről ugyanakkor az, hogy aki előírja másoknak, hogy hogyan kellene gondolkodnia, az a gondolat szabadságától fosztja meg őket, így hát az LMBTQ-közösség egyértelműen szabadságellenes. 

Úgy tűnik, hogy az elfogadás csak nekik jár, hiszen az teljes mértékben elképzelhetetlen, hogy valaki másképp is viszonyulhat a világhoz, mint ők.

  • Egy komplexusos kisebbség agresszív követelőzése a többségi társadalom felett. Ismerős lehet már ez a gondolatiság a liberalizmus világából. Úgy tűnik, hogy a liberális eszme szószólói a melegeket is gondolkodás nélkül használják ki, hogy beteg világlátásukat ráerőszakolják az emberiségre. Nem az elfogadást segítik – ha valóban ez lenne a szándékuk, akkor sokkal inkább annak objektív ismertetése lenne a fő üzenet -, hanem éppen ellenkezőleg: tovább bővítik a szakadékot. A melegek elhiszik, hogy ők jelentik számukra a valódi érdekképviseletet, a heterók pedig többé nem merik felemelni szavuk, mert félnek az ellehetetlenüléstől. Így termel a liberalizmus egy lélekben beteg társadalmat.
  • Az idei Pride már a balhét is nélkülözte. A logika azt diktálná, hogy ennek örülni kellene, de az ő számukra ez óriási probléma, ugyanis nincs már mit a kirakatba tenni. Ezzel gyakorlatilag a felvonulás elvesztette létjogosultságát, hiszen ebből következően nincs már gyűlölet, ami ellen küzdeni kellene.

Képek, amelyek az LMBTQ szerint segítik elfogadni a másságot…

pride2

Forrás: alfahír.hu

A Pride a deviancia ünnepe és a szabadság elnyomása, ezért jó érzésű ember ehhez nem adja büszkén a nevét. Ennek megfelelően a címben feltett kérdésre sem lehet más a válasz, mint hogy a melegek hátán felkapaszkodó, azokat kihasználó szűk körnek, akik a liberalizmus politikai szószólói, és akiket az LMBTQ-közösség jelzőjével illethetünk.

Őrségváltás Európában

Az ausztriai választások első fordulója váratlan meglepetést hozott – mármint a politikában járatlan személyek körében. A valóság ellenben az, hogy már a média és közvélemény kutatók által szándékosan alulbecsült, új irányt képviselő politikai pártok nyerik el hitelességükkel a legtöbb szavazó bizalmát. A győzelem ugyanakkor még ennek ellenére sem lehet biztos, hiszen következik a szokásos ‘demokrata’ csel, az egységfront. Bármit képesek megtenni, hogy az évtizedek alatt kényelmesre ült székük elvesztésével – és a vele esetlegesen járó politikai felelősségre vonással – ne kelljen szembesülniük.

Vasárnap Ausztria választott, méghozzá rekordmagas részvétel mellett. Az előzetes közvélemény-kutatásokkal szemben utcahosszal nyert a Szabadságpárt jelöltje, Norbert Hofer. Ekkora tévedés – miszerint a győztesnek gondolt Zöld Párti Alexander Van der Bellen közel 15%-kal kevesebbet, a jobboldali Hofer pedig majdnem ennyivel többet kapott a voksoláson – két lehetséges okra vezethető vissza. Teszem hozzá, mind a kettő súlyos csapás az eddigi kizárólagos és megkérdőjelezhetetlen demokráciafelfogásnak. Az egyik, hogy a közvélemény kutatók szándékosan elcsalták közzétett adataikat abban a reményben, hogy a szabadságpárti jelöltre, az esélytelenség okán majd emiatt kevesebben adják le voksukat. A másik, hogy az emberek bizalmatlanok és nem merték bevallani preferált jelöltjüket, félve az eddig egyeduralkodó liberális felfogás megbélyegzésétől.

Egyik kimenetel sem fest le túl reményteli képet a liberális demokráciák működéséről, de a történetnek van egy másik vetülete is: mégpedig az, hogy a régi, hagyományos pártokkal szembeni elutasítás elérte csúcspontját. Ez a kancellár egymással szembemenő kijelentései révén nem is tűnne túl meglepő fejleménynek – ti. a migrációs válság kezdetén olyannyira agresszív ‘humánus’ pozíciót vett fel, amiből a kihátrálás csakis arcvesztéssel járhat (emlékezetes a magyar miniszterelnököt bíráló szavai, majd azt követően a ‘kapuk oldalsó szárnyakkal’ már-már szállóigévé vált kijelentései) -, ha csak elszigetelt és nem pedig európai jelenségről beszélnénk. De az emberek és a politikai elit közötti különbség mára olyan mértéket öltött, hogy ahol választások vannak Európában, ott a jobbratolódás megkérdőjelezhetetlenné vált – nem véletlenül ódzkodnak a magyar kvótaügyi népszavazástól a brüsszeli bürokraták. A folyamat természetes, hiszen a meglévő, valós kihívásokra az emberek realista és nem idealista válaszokat várnak. És ez az, amit a liberalizmus természetéből adódóan képtelen megadni. Tudja ezt Merkel is, nem véletlenül törekszik rá, hogy a migrációval és a szabadkereskedelmi egyezménnyel kapcsolatos minden jogkört kicsavarjon a nemzetállamok hatásköréből és integrációs szintre emeljen, ezzel kész tények elé állítva az egyes országok polgárait, akik akkor már hiába is juttatnák szavazással érvényre akaratukat – szép kilátások egy olyan intézmény- és eszmerendszertől, amely a saját zászlajára tűzött demokratikus értékeket árulja el. 

Mindenesetre a reakciók azonnal megérkeztek, Németországban nem értik, hogy miért választottak ‘szélsőjobboldali’ jelöltet a ‘kis testvérek’, megkérdőjelezve ezzel az osztrák választók elsöprő többségének akaratát.

 

ausztira 2

Így nézett ki Ausztria a választások éjszakáján. (Forrás: madiner.hu)

Az ellehetetlenítés eszközei ismertek, ne legyenek kétségeink. Mivel egyetlen jelölt sem szerezte meg az 50%-ot, így az első két jelölt 4 hét múlva folytatja a második fordulóban. Az ellenzéki pártok egységfrontba fognak tömörülni, hogy így akadályozzák meg Hofer győzelmét. De a politikai matematika nem úgy működik, ahogy azt a politikusok szeretnék. A polgárok nem fognak csak azért beállni egy jelölt mögé, hogy a ‘kisebbik rosszat’ válasszák, így a 36%-kal szemben nem fog 64-et gyűjteni a másik jelölt, valószínűbb, hogy ebben az esetben inkább a távolmaradást választják, de egy ilyen tetemes előny ledolgozására már egy ilyen kényszerszövetség sem jelentene garanciát. Szokjunk hozzá a gondolathoz, Ausztriának egy nem csak szavakban szabadságpárti elnöke lesz és bár a pozíció inkább csak protokolláris jellegű, de a trend Európa számára biztató.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén