agitatio

kitekintés a világra

Címke: LMP

A Centrum az új centrális erőtér

Október 23-ai beszédében értelmet nyert Puzsér főpolgármester-jelöltsége és a Volner János által is vizionált Jobbik-LMP összeborulás. Ugyanis a mindkét oldalt bíráló megmondóember, ‘Mr. Szélsőközép’ nem a fővárost szeretné vezetni jövő ősszel, hanem hitelesíteni azt a politikai stratégiát, amely a hagyományos jobb-bal megosztottságon felül egy harmadik utat kínálna a választók számára.

Két, látszólag egymástól független esemény, amely úgy tűnik, hogy idővel mégis összeér. Volner János korábbi Jobbik alelnök egykori pártját az LMP-vel revolverező kijelentései első ránézésre számomra csak exit-pontnak tűntek, amely abból a felismerésből eredt, hogy rossz döntést hozott, amikor nem akart, vagy nem mert Toroczkaiék oldalára állni az első szakadás alkalmával. Ezért egy megfelelő indokra várva igyekezett magához ragadni a kezdeményezést, amivel elhagyná a süllyedő Jobbik-hajót. Ez az alkalom lenne a papíron liberális LMP-vel való összefogás szorosabbra válása. A valóság ezzel szemben az, hogy az LMP is azért szakad – Szél Bernadett és Szabó Szabolcs kilépése a frakcióból, Meszerics Tamás kilépése a pártból -, mert korábbi önmagával szakítva próbálja a politikai középre kormányozni magát. Akárcsak a Jobbik, csak ők a szélsőjobbról indultak, míg az LMP balról, és a terv szerint majd középen találkoznak. Volner elképzelése ezzel szemben, hogy a Fidesz szavazóit csak jobboldalról lehet magukhoz vonzani, és a Jobbik középre helyezkedése után az egyetlen jobboldali ellenzéki párt a Mi Hazánk maradt.

Az LMP is kétségkívül tökéletesen ismerte fel azt a helyzetet, hogy a Fideszt nem fogják tudni legyőzni a bizonytalanok megszólításával, hanem ahhoz a kormánypárt táborát kell valahogy csökkenteni, hiszen amíg 2,5 millió állandó szavazója van, addig belátható időn belül nem lehet leváltani. A cél egy olyan alternatíva állítása a Fidesz szavazóknak, amely mentes a szokásos baloldali lózungoktól. Erre utalt korábbi írásában Ungár Péter is, amikor azt írta, hogy “Fejezzük be a demokráciasiratást és a moralizálást!”. Egy reális alternatívának ugyanis élesen megkülönböztethetőnek kell lennie minden mástól. Megpróbálja kimazsolázni mindkét oldal népszerű tulajdonságait (baloldal esetében demokrácia, jogállam, korrupcióellenesség, jobboldal esetében antiliberális, antiglobalista) és felhagyni a kevésbé népszerű elemekkel. Így kíséretet téve egy olyan párt kialakítására, amely mindenki számára kínál valamilyen elfogadható ajánlatot – ennek ellenére, paradox módon éppen Puzsér az, aki rendszeresen közvélemény-kutatásokhoz igazított kormányzással és marketing eszközökkel vádolja a hagyományos pártokat.

Mivel azonban a politikában is egyre nagyobb szerepet tölt be a bulvárosodás – csúnya szóval tabloidizáció – mellett a perszonalizáció is, vagyis amikor a politikai értékeket, ideológiákat személyekkel próbálják eladni, ezért óhatatlanul szükség van egy erre megfelelő személyre. Ebben kétségkívül kiváló választásnak tűnik az örök kritikus, ugyanis közéleti tevékenysége során legalább annyira támadja Orbán Viktort, mint a baloldali pártokat és az általuk szentírásként követett liberalizmust és a politikai korrektség eszméjét. Viszonylagos ismertsége, népszerűsége és intellektusa is feljogosítja arra, hogy egy új, szárnyait bontogató formáció vezető arca lehessen. Így tehát a főpolgármester-jelöltség bejelentése – és az esetleges visszalépés belengetése egy esélyesebb jelölt számára – egyfajta erőpróbának is tekinthető, a harmadik út tesztelésének. Jellemző az is, hogy mindkét oldal jelszavaival operál: a Sétáló Budapest egy klasszikus baloldali, zöld párti program, de még a mai beszédében is polgárokra hivatkozott, amely az első Orbán-kormány idején volt a főként budapesti jobboldali szavazók identitása.

Logikusan hangzik, hogy azok, akiknek elege van a neofeudalizmusból – ez lenne a Fidesz – és a neoliberalizmusból – ez pedig a baloldali pártok összessége – az egy harmadik, középen álló pártszövetségben keresnék érdekeik képviseletét. A stratégia értelmében mindkét oldal azon szavazóit be lehetne csatornázni, akiknek elege van a jelenlegi megosztottságból. Azokat, akik csak ‘normálisan szeretnének élni’. A probléma ezzel azonban csak az, hogy ez a stratégia nagyon hasonlít az Orbán Viktor által meghirdetett centrális erőtér politikájához, ahol egy nagy néppárt kormányoz, és tőle jobbra és balra helyezkedik el egy-egy kvázi szélsőséges tömb. Ennek leváltásához pedig nem csak centrum, centrális megközelítés szükséges, hanem erőtér is. Ez utóbbi merész elvárásnak tűnik attól a két párttól, amelyek a legtöbb szavazót veszítették el az áprilisi választások óta.

DemoKráciabíróság

A DK ismét bebizonyította, hogy nemcsak a kormányzásra alkalmatlan, de legalább annyira diktatórikus módszerekkel kíván uralkodni a demokrácia saját képükre formált védelme felett, mint amennyire szerintük elnyomó rendszert épített ki Orbán Viktor.

Mindenki magából indul ki – szokták mondani, és ha megnézzük a DK válaszát az LMP alkotmánybírákat támogató szavazására, akkor nehezen lehet más véleményünk. Mint emlékezetes, összesen négy üres helyet kellett feltölteni az alkotmánybírák hiányos sorából, amely döntéshez az Országgyűlésben 2/3-os felhatalmazás szükséges. Mivel a Fidesz már nem rendelkezik ilyennel, ezért néhány ellenzéki szavazatra mindenképpen szüksége van. És ekkor történt az a magyar politikai történelemben párját ritkító esemény, hogy az ellenzék egyik pártja saját szerepét nem a totális, minden kérdésben ellentmondó pártban látta, hanem kompromisszumos politikai alkuk keretében hajlandó volt az előrevivő együttműködésre.

Így hát az LMP, amelynek soraiban újra feltűnt a leköszönt társelnök, Schiffer András – mondjuk ezt meg is értem, hiszen távozásával az LMP igencsak híján lett az egyébként már Schiffer társelnöksége alatt sem túl bőséges intellektusnak – példát mutatott konstruktivitásból, politikai érdekeken felülálló együttműködésből.

Nos, ilyen előzmények után jutottunk el történetünk fő cselekményéhez, amikor is a DK színeiben politizáló Varju László a szavazás napjára sajtótájékoztatót hívott össze, ahol közölte pártja álláspontját az eseménnyel kapcsolatosan. Eszerint bárki, aki nem a DK elképzelései szerinti politikát folytatja, az áruló. Így hát az LMP is “kiírta magát a demokratikus oldal táborából”. Értik, mert érdekében állt megszavazni valamit, amit a DK nem szeretett volna. És ma saját bevallás alapján a DK képviseli a ‘demokráciát’ – ahogy azt tökéletesen sikerült most is bizonyítani.

Miben más ez, mint amikor azért támadja a kormánypártot, mert az kivételezetten bánik egy csoporttal – egészen pontosan a magyar nemzettel -, és aki a csoport tagjai ellen vét, az ellen felemeli szavát?

Szintén a DK-tól jövő rendszeres kritika, hogy a kormány a kedvezményezett csoport (magyar nemzet) védelmét ellenségképek kreálásával, és az ellenük való folyamatos küzdelemmel akarja teljesíteni.

Most egy pillanatra helyettesítsük be a ‘magyar nemzet‘ helyére a ‘demokrata‘ szót, és próbáljunk meg különbséget tenni a DK politikája, és az általa éppen az efféle kivételezésért rendszeresen revolverezett kormány között. A hasonlóság kísérteties, de egy jelentős különbség azért felfedezhető. A magyar nemzet tagjaitól nehezen lehetne elvenni származásukat, identitásukat, így a kormány mindenkiért kiáll, aki a csoportba tartozik, míg a ‘demokratáknak’ van egy olyan különös jellemzőjük, hogy annak eldöntése, hogy ki tartozik a táborba és ki nem, egyedül a DK hatáskörébe tartozik. Pontos leírása ez a kirekesztés gyakorlati működésének. Már eltérő bőrszín, vagy szexuális beállítottság sem kell hozzá, elég a ‘demokráciaellenesség’ vádja, amelynek megítélésére kizárólag a DemoKráciabíróság jogosult, természetesen a saját véleménye alapján – pont mint az osztályellenesség a szocializmusban.

Mindez ugyanakkor nem csak azért bosszantó, mert aljas módszerekkel lehetetlenítik el az országot előrevivő konstruktív parlamenti munkát (Fidesz párttagkönyv osztogatása a neki nem tetsző politikusoknak, kivonulás a parlamentből, hát egyik sem éppen a párbeszédet elősegítő, demokratikus eszköz), hanem mert pont ezzel a lépéssel akadályozhatták volna meg a gyűlölt Fidesz vélt ‘túlhatalmát’, hiszen az Alkotmánybíróság éppenséggel az ellensúly szerepét tölti be. Ezzel most lehetőség nyílt volna számukra, hogy a ‘fideszes pártemberekkel’ teletűzdelt Ab-t kissé felhígítsák, amivel nemcsak a bírák által végzett munka gyorsaságát, hanem a testület függetlenségét is növelhették volna. Persze csak azt nem értem, hogyha az AB nem legitim, nem független – ahogy a DK-sok állítják – akkor vajon miért fordulnak annyiszor a bírósághoz egy-egy közéleti kérdés, politikai döntés alkotmányosságát ellenőrizendő.

Szerencsére nem feladatom a DK cselekvéseiben összefüggést keresnem – csak idáig két logikai ellentmondás volt felfedezhető, és csak ebben a cikkben -, de ha a Gyurcsánypárt legfőbb érvét is figyelembe vesszük az új bírák ellen, akkor azt hiszem megállapodhatunk abban, hogy annyira komolytalanok, hogy nemhogy az ország kormányzását, de még a kávém főzését se bíznám rájuk. Ugyanis azt kifogásolja a DemoKráciabíróság, hogy a frissen megválasztott bírák fideszkatonák. Ehhez képest a valóság teljesen más képet fest. Ennek bizonyítására vegyük szemügyre őket és korábbi kapcsolatukat a politika világával.

Ott van először is az az LMP által delegált Marosi Ildikó, aki a kúria bírájaként tiltott politikai hirdetésnek minősítette az egyik október 2-ai népszavazásra buzdító kormányüzenetet. Ezt az ítéletet akkor az Alkotmánybíróság felülbírálta. Tehát nagyon úgy tűnik, hogy keddtől legalább egy fővel bővült a kormánnyal szemben kritikusabb hangot választó bírók száma.

Aztán ott van  az a Szabó Marcel, aki korábban az alapvető jogok biztosának helyetteseként dolgozott. Nehezen lehetne róla is azt állítani, hogy a kormánnyal azonos álláspontot képviselne, ugyanis kritizálta már a fővárost is a Római-parti mobilgát tervei miatt, felszólalt a kishantosi biofarm tönkretétele ellen, vagy legutóbb éppenséggel a budapesti fakivágások ellen tiltakozott.

A harmadik személy Schanda Balázs jogászprofesszor, aki korábban több mint 10 évig volt az Alkotmánybíróság munkatársa, valamint Sólyom László akkori köztársasági elnökkel egyetemben igyekezett felhívni a kormány (a második Orbán-kormány) figyelmét az ötletszerű, elsietett és aktuálpolitikai célokhoz igazított alkotmányozás veszélyeire.

A következő új taggal szemben már megértem, ha politikai kifogása van a Gyurcsánypártnak, ugyanis Horváth Attila is tagja volt annak a Civil Jogász Bizottságnak, amely a 2006. október 23-ai brutális rendőri fellépések körülményeit vizsgálta. Így hát civilként első kézből értesülhetett, hogy Gyurcsány kormányzása alatt milyen bestiális módon verték a kormány ellen szót emelni merő polgárokat.

Az egész történet paródia-jellegének pedig az adja meg a végső kegyelemdöfést, amit a reflektor talált és mutatott be az oldalán:

dk_fidesz

A képen az látható, ahogy Hajdu László, a XV. kerület DK-s polgármestere köt alkut a helyi Fidesszel. Forrás: reflektor.blog.hu

Így hát hiába üzeni Gyurcsány Ferenc facebook oldalának borítóképén, hogy “Ki a parlamentből! Diktatúrával nincs együttműködés”, a valóságban úgy tűnik, hogy ha a politikai érdekek úgy kívánják, akkor a DK is tud a NER része lenni.

Lehet más a politika?

Schiffer lemondásával tulajdonképpen a vasárnapi Jobbik tisztújítójára adott gyors választ, ugyanis az egyre gyorsuló folyamat következtében tisztázódni látszik egy nagy ellenzéki összeborulás, amiben ezúttal sem kívánt részt venni.

A mai napon adott nagy  interjújában jelentette be Schiffer András, hogy lemond az LMP társelnöki pozíciójáról és frakcióvezetői tisztségéről, ezáltal vonulva vissza a politikától. Indokként a szellemi háttér építését és a magánszférára történő visszatalálást nevezte meg. A valóság ugyanakkor nem tűnik ennyire egyszerűnek, hiszen a bejelentés éppen a Jobbik – Gyurcsány által is favorizált – néppártosodási folyamatának beteljesülése után történt.

Már volt szerencséje megtapasztalni, hogy milyen is az, amikor akarata ellenére bele akarják rángatni a nagy baloldali összefogásba, mint ahogy történt az 2012-ben, ami végül is az LMP szakadásához vezetett. Akkor annak a csatának, ha igen komoly áldozatok árán is, de győztese lett – és nem csak azért, mert az LMP végül önálló pártként, saját frakciót alapítva jutott be a parlamentbe, hanem mert következetesen meg tudta őrizni távolságát mind a két oldaltól, így óvva saját hitelességét.

Ezúttal viszont rálicitáltak. Feltehetően, hogy a baloldali pártok támogatottsága ezúttal sem lenne elegendő a Fidesz száműzéséhez, ezért a ‘demokrácia bajnokai’ úgy döntöttek, hogy a hatalomért cserébe még a korábban démonizált Jobbikot is beemelik a szövetségbe – feltéve, ha jelentősen változtat retorikáján, ami vasárnap tulajdonképpen meg is történt. Ilyen ellenszélben könnyen belátható, hogy a következetes harmadik alternatívát kínáló LMP-re még nagyobb nyomás nehezedne, amit ezúttal koránt sem biztos, hogy egy szakadással meg lehetne úszni. Nagy kérdés, hogy nélküle mi lesz a párttal, hiszen a vezető arc épp azt az üzenetet hordozta választói felé, hogy érdemes rájuk szavazni, vele van esély bekerülni a parlamentbe – tartok tőle, hogy vele együtt az LMP is visszavonul a politikai élettől, hátrahagyva még több politikából kiábrándult állampolgárt, ugyanis nehezen tudom elképzelni, hogy más párt be tudná csatornázni őket.

Mivel a társelnök végig büszke volt értékközpontúságára – amelyet a formálódó amorf politikai alakultra még jóindulattal sem lehetne ráaggatni -, így hát a kormányosnak sem maradt más választása, minthogy elhagyja a nyomás alatt álló, ellenszélben evező hajót, hátrahagyva a legfontosabb kérdést: lehet más a politika?

A válasz egy liberálisok dominálta politikai kultúrkörben azt hiszem, hogy mindenki számára világos.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén