agitatio

kitekintés a világra

Címke: Macron

A Nagy Blöff

Az EU soros elnökségét betöltő Ausztria kancellárja hétfőn találkozott az európai bevándorláspárti erők arcával, Emmanuel Macronnal. A megbeszélés utáni sajtótájékoztatón arról beszéltek, hogy mind a ketten egyetértenek a külső határellenőrzés megerősítésében, és abban, hogy a bevándorlók országaiba közvetlenül vigyék el a segítséget. De vajon tényleg akkora pálfordulás történt, hogy már a francia elnök is azt akarja, amiről Magyarország három éve folyamatosan beszél?

A válasz röviden természetesen az, hogy nem. Nagyon nem. Pontosan ugyanazt akarják, amit idáig, csak a közeledő EP-választások és csökkenő népszerűségük miatt új eszközökhöz kellett nyúlniuk, amelyben úgy tűnik, hogy kiemelt feladatot szánnak a kezdetektől fogva ‘bevándorlásellenes’, és ezáltal még nem hitelvesztett Sebastian Kurznak.

Azt érdemes látni, hogy Macron egy újonnan létrejött mozgalom vezéreként lett francia elnök, emiatt egyaránt vannak baloldali és jobboldali szavazói is, akiket a kampányban egyszerre kell kielégíteni. Mivel az alapvető politikai törekvését már többször kinyilatkoztatta, vagyis, hogy ő ‘Orbán Viktor ellenfele’, így nem lehet kétséges, hogy elkötelezett a bevándorlás mellett. Azonban ahogy Európában, úgy Franciaországban is egyre többen nézik aggodalommal a bevándorlással összefüggő nehézségek növekedését. Ráadásul ezeknek az embereknek egy jelentős része Macron szavazója, akiknek voksaira számít a májusi választásokon is. Ahhoz, hogy ne veszítse el őket, kedvezményeket kell tennie a számukra is. Olyan kedvezményeket, amiktől eloszlik aggodalmuk a bevándorlás további veszélyeitől. Emlékezzünk, hogy Macron a kezdetektől fogva kettős beszédet folytat, mert amíg folyamatosan a bevándorlás támogatása mellett érvel, addig a francia-olasz határ a mai napig le van zárva.

Hogy ezt az ellentétet feloldja, és hogy egyszerre kedvezzen a bevándorláspárti és bevándorlásellenes szavazóinak is, ugyanehhez a kettős beszédhez nyúl. A probléma leginkább abból ered, hogy míg a bevándorláspártiak igényeit teljes mértékben kiszolgálja, addig a bevándorláselleneseknek tett gesztusok inkább csak retorikai természetűek. Ilyennek számít egy hivatalosan bevándorlásellenesnek titulált politikussal való mutatkozás, valamint az olyan dolgokról való beszélés, mint hogy meg kell védeni a külső határokat, és hogy a segítséget kell odavinni a problémás országokba. Hogy a külső határok védelme alatt mit kell valójában értenünk, azt pont a Sargentini-jelentésről való szavazás napján mondta el Angela Merkel német kancellár.

Ne legyenek kétségeink: nem azért akarják elvonni tőlünk a határfelügyelet jogát, mert képtelenek vagyunk megvédni azt, hanem pont azért mert nagyon is meg tudjuk védeni. Az külön pikáns, hogy mindezt a 'szolidaritás' jegyében tennék.

Ne legyenek kétségeink: nem azért akarják elvonni tőlünk a határfelügyelet jogát, mert képtelenek vagyunk megvédni azt, hanem pont azért mert nagyon is meg tudjuk védeni. Az pedig különösen pikáns, hogy mindezt a 'szolidaritás' jegyében tennék.

Közzétette: Kimondjuk – 2018. szeptember 17., hétfő

 

De lényegében ugyanez hangzott el a Macron-Kurz találkozón is, amikor mindketten kijelentették, hogy támogatják az Európai Bizottság javaslatát a Frontex európai határ- és partvédelmi ügynökség megerősítésére, a jelenlegi 1.500 fős létszám 10.000 fősre való bővítésére. Kurz még azt is hozzátette mindehhez, hogy egyes országokat, akik kicsit szkeptikusabbak ebben – itt Magyarország kivételével Spanyolországot, Olaszországot és Görögországot említette – meg kell győzni. Ez összefüggésben áll Merkel szavaival, amelyek a nemzeti szuverenitás csorbításáról szólnak.

A jövő forgatókönyvei

Nem tudok jósolni a kristálygömbömből, de jelenleg minden jel abba az irányba mutat,  hogy a brexit miatti kiválással továbberősödő francia-német tandem új törésvonal kihasználásával akarja bebiztosítani hatalmát. Ez pedig nem más, mint a bevándorláshoz való viszonyulás kérdése. Az látszik, hogy ebben a kérdésben a baloldali tömb a liberálisokkal és zöldekkel kiegészülve összezár, azonban a néppárt eléggé megosztott. Egyes, főleg északi országokból származó képviselői támogatják a bevándorlást, míg a keleti és déli országok képviselő inkább ellenzik azt. Ezt a megosztottságot kihasználva Macron a saját országában is sikeres recept szerint vonzana el papíron konzervatív képviselőket a jobboldaltól, hogy politikai ambíciói utolsó akadályát, az Európai Néppártot is elhárítsa az útból. Ha sikerül a néppártból képviselőket a saját mozgalmának megnyernie, akkor az utolsó olyan tényezőt is sikerül kiiktatnia, ami a szorosabb európai együttműködéséről alkotott képére – nevezzük mondjuk Európai Egyesült Államoknak – veszélyt jelenthet.

Azonban a bevándorláspárti erők mögött sem ostobák állnak, így pontosan látják, hogy önmagában a ma érvényes felosztás szerinti képviselők megnyerésével még nem érhetnek el többséget, főleg ha a bevándorlásellenes erők is egy egységkoalícióba tömörülnek, hiszen májusban jönnek a választások. A kampány központi eleme már ma is világosan látszódóan a bevándorlás kérdése lesz, így ha ők teljes mellszélességgel beleállnának a bevándorláspártiság oldalára, akkor annak katasztrofális eredménye is lehetne az ő számukra nézve. Éppen ezért szükséges átvenni a kezdeményezést és a téma meghatározását a saját térfelükön tartani. Mivel azonban 2015 óta a bevándorlás pártján állnak, és ugyanettől az időponttól kezdve a magyar miniszterelnök képezi az ellenpólust, így hirtelen bevándorláskritikussá arcvesztés nélkül nem lehet válni, főleg ha a választás utáni politikával önmagukkal kellene szembemenniük, hiszen az intézkedéseik továbbra is azt fogják támogatni.

Ennek megvalósításához le kellett igazolniuk egy kezelhető, és a válság kezdete óta bevándorláskritikus politikust. Mivel az újonnan megválasztottak közül az olasz kormány és a cseh kormány is komolyan gondolja azt amit mond, kézenfekvőnek tűnt a németek érdekekre mindig is fogékony osztrák kancellár ‘felkérése’ a feladatra. Így esett a választás Sebastian Kurzra, aki készségesen elvállalta a megbízást, még ha ennek ára a kormánykoalíció szakadását jelentené is.

A terv világos, már csak egyetlen feladat van: meggyőzni az embereket, hogy a mi bevándorlásellenességünk jobb választás a keményvonalasabb magyar és olasz megoldással szemben. Ennek bizonyítására pedig a Sargentini-jelentés volt hivatott, amely jogi szempontból valószínűleg eredménytelennek bizonyult, de annyi politikai hozadéka mindenképpen volt, hogy megbélyegezze Magyarországot, és így azt lehessen mondani, hogy “lehet, hogy Magyarország bevándorlásellenes, de ott csorbulnak a szabadságjogok; mi is látjuk a bevándorlás veszélyeit, de mi igazi demokraták vagyunk”.

Kurz tehát úgy mérte fel a helyzetet, hogy karrierje szempontjából valószínűleg többet profitál, ha behódol a hatalmasoknak – Manfred Weber is hasonló taktikát választott -, de óriásit kockáztat, amikor a Sargentini-jelentés támogatásával végső soron korábbi önmagával került szembe. Kormánykoalíciós partnere, az osztrák Szabadságpárt ugyanis már bejelentette, hogy nem fogadja el a jelentés érvényességét és vizsgálja a jogi lehetőségeket. Tehát ha a valódi bevándorlásellenesek elég ügyesen kommunikálnak, akkor nem a Kurz-féle vonal fog tőlük szavazatokat nyerni, hanem a bizonytalankodó jobboldal fog a valódi bevándorlásellenesekre voksolni. Ez az a küzdelem, aminek kimenetelét ma még szinte lehetetlen megjósolni. Amit viszont egyáltalán nem nehéz megjósolni, hogy bármi is lesz a májusi szavazás kimenetele, a bevándorláspártiság éllovasának szerepében tetszelgő Macron biztosan veszít. Ha ugyanis nyernek a bevándorlásellenesek akkor egyértelmű a bukás, azonban ha a bevándorláspártiak nyernek, akkor sem lesz túl sok oka az örömre, mert egy Németország dominálta Európa kiépítését sikerült francia elnökként előidéznie.

Most kezdődik az igazi harc!

A magyar választásnak minden kétséget kizáróan európai jelentősége volt. Az első ütközet után tisztulni látszik a kép, világossá válnak az új frontvonalak és az új szereplők. A Soros György által diktált tempót Brüsszel magasabb fokozatba kapcsolta, de a történet nem úgy fog végződni, ahogy azt a bevándorláspárti politikai elit képzeli. A bevándorlás elutasításában fog egyesülni az új, demokratikus Európa. 

Csütörtök este érkezett a hír, hogy Soros György meghajol az újabb kétharmad előtt. Bár a Nyílt Társadalom Alapítvány (OSF) bezárja budapesti irodáját, azért még sincs túl sok okunk az örömre, ugyanis ugyanezen a napon fogadták el az Európai Parlamentben azt a javaslatot, amely szerint az Európai Unió anyagilag is támogatni fogja azokat a ‘civil’ szervezeteket, amelyek elkötelezett hívei a bevándorlásnak, valamint az ún. nyílt társadalom eszméjének. Mindezt három nappal Soros György brüsszeli látogatása után – csupán csak ekkora befolyása van a milliárdos spekulánsnak az európai politikára.

Így tehát ne gondoljuk azt, hogy Soros egy percre is feladta volna nagyszabású, egész Európa arcát átszabni kívánó tervét, csupán a háttérbe szeretne vonulni, átadni a stafétát a hivatalos politikusoknak. Ez a szerep pedig nem másra hárul, mint a franciák villámkarrierű szépfiújára, a valaha volt legnépszerűtlenebb elnökre, Emmanuel Macronra. És ő nem is késlekedett sokat, egy nappal Soros látogatása után kijelentette, hogy Európában polgárháború dúl. Az ember azt gondolná, hogy végre észbe kapott a gallok bölcs vezére, de a történet folytatása nem teljesen összeegyeztethető a józan ésszel, ugyanis – kapaszkodjunk meg! – a polgárháború nem az európai őslakosok és a beilleszkedésre soha a legkisebb hajlandóságot sem mutató muszlimok között zajlik, hanem az európai nemzetek között. Ahogy ő fogalmaz: “Érezhető az illiberalizmus iránti lelkesedés, és folyton növekszik”. 

Az világos, hogy a Fidesz újabb kétharmados győzelmének híre az Élysée-palotáig is eljutott, amitől az újabb sztrájkokat kiváltó reformokat fontolgató Macronnak érezhetően megremegett a keze. Azonban ezúttal ez az ijedtség kiváló helyzetfelismerést okozott nála, ugyanis a magyar modellre egyre nagyobb kereslet mutatkozik. Azonban ha képes ennyire pontosan értékelni, akkor talány, hogy vajon miért nem jut el az azt kiváltó okok felismeréséig. Hiszen a napnál is világosabb: a Fidesz népszerűségét az őszinte és nyílt beszéde adja, amelytől igencsak elszoktak Európa politikai korrektségének vesztegzárában szocializálódott társadalmai. Ha úgy tetszik, a Macron által vizionált polgárháború kiváltó oka ő maga, illetve a hozzá szorosan kapcsolódó politikai elit, amely egyszerűen képtelen elfogadni azt a tényt, hogy egy demokráciában a hatalom a néptől ered. Magyarországon pedig a nép döntött, méghozzá fölényesen, amely olyan kristálytiszta üzenetet közvetített, amelyet többé nem lehet szőnyeg alá söpörni bármiféle légből kapott, idegengyűlölettel és demokráciaellenességgel összefüggő, tartalom nélküli nagy szólamok vég nélküli ismételgetésével.

De az elnök természetesen abban is óriásit téved, amikor a két, egymással kétségtelenül szemben álló tábort úgy akarja beállítani, mint a demokraták küzdelmét az antidemokraták ellen – illetve nem is téved olyan nagyot, csak éppen pontosan fordított előjellel, mint ahogy ő azt képzeli, hiszen az igazi demokraták az általa lekezelően csak ‘populistának’ bélyegzett oldalon állnak.

Azonban a legnagyobb tévedése az, amikor azzal az idejétmúlt elképzeléssel próbálja bizonygatni a liberalizmus szükségességét, ami egyébként az Európai Unió alapgondolata is volt. Vagyis ha Európa nemzeteit egy nagy, nemzetek fölött álló szervezet hálója alá sikerül bevonni, akkor nem lesz több háború. Ez az elmélet békeidőben kiválóan működött, ám az első kihívások alkalmával a gyakorlat ismét rácáfolt az elméletre. Először is a békét a jólét garantálta, amely megóvása érdekében állt minden tagállamnak, valamint a NATO katonai szövetsége a külső ellenséggel szemben is megvédte az egyes országokat. De mi történik akkor, ha egy belső ellenség intéz támadást ellenünk? Az amerikai hadseregnek nem okozott problémát Irak katonai legyőzése, de a gerilla harcviseléssel szemben tehetetlen maradt. Európának ugyanezzel a kihívással kell szembenéznie: vélhetően egyetlen olyan nagyhatalom sincs, akivel szemben közös erővel ne lehetne sikeresen fellépni, de mi van akkor, ha a frontvonalak a hátországban húzódnak? Nem lehet minden állampolgár mellé rendőrt állítani.

A másik cáfolat Macron elképzelésire nem társadalmi, hanem sokkal inkább gazdasági eredetű volt. A 2008-as válság eszkalálódása bebizonyította, hogy a híres nagy európai szolidaritást a pénz kérdése mennyire gyorsan felül tudja írni. Emlékezzünk csak a bajba jutott görög gazdaságra, amely héroszi küzdelmet vívott a túlélésért a legnagyobb európai nemzetállam, Németország ellen. Ha bárkinek is kérdéses lett volna az ütközet kimenetele, annak csak egyetlen kérdést tennék fel: emlékszik még valaki Alexis Ciprasz nevére?

Mindebből az következik, hogy ha nem egyenlő rangú feleket terelünk egy óriási szervezetbe, akkor józanul gondolkodóként nem várhatjuk el, hogy a legerősebb majd önként lemond befolyásáról – éppen ellenkezőleg, ilyen esetben az országok felett álló szervezet nem lesz más, mint a legerősebb tagállam hatalmának kiterjesztése.

De nemcsak az Európai Unió jelenét mérte fel rosszul, hanem annak jövőjét is. Ugyanis a nemzetállamok nem egymás vetélytársai, hanem sokkal inkább szövetségesei lesznek a közös ellenséggel, az őket eltörölni akaró liberalizmussal, és az ennek eszközeként használt bevándorlással szemben.

Éppen ezért véleményem szerint Macron óriási taktikai hibát követett el, amikor azt találta mondani, hogy “egyetlen, Orbán Viktor által vallott értéket sem tartok a magaménak”, ugyanis ezzel az idézetével a miniszerelnök ellenpólusaként helyezte fel magát Európa politikai térképére. Legkésőbb 2019 májusában megtudjuk, kinek volt igaza.

PRogresszív bajnokok

Sokan azt gondolják, hogy Donald Trump elnökké választásával a politika egy új korszakba lépett. A korábbi hagyományos politikai témákat és megoldásokat felváltották a celebvilágból ismert, népszerűségért vívott csatározások és eszközök. Bár megítélésem szerint a jelenség valós, de a PR ügynökségek által megálmodott celeb politikusok sokkal inkább a liberális oldalra jellemzőek.

A 21. század legnagyobb emberi értéke a népszerűség. Teljesen mindegy, hogy egy kereskedelmi TV-k által a közbeszédben tartott klasszikus celebről, vagy egy önerőből több 100 ezres követővel rendelkező insta-celebről beszélünk. A lényeg a népszerűség, a követők száma. Azt ugyanis a hirdetőknél aprópénzre lehet váltani. Azonban ha ez így van, miért pont a legnagyobb hatalomért, és ezáltal a legnagyobb pénzért vívott politikai küzdelemben lennének más szabályok?

A politikus népszerűségért vívott harca különben is egykorú az emberiséggel. Az vezet, akinek valamilyen okból kifolyólag több követője van, ez tiszta. A mesterségesen gerjesztett társadalmi változások azonban egy olyan politikusi rétegnek teremti meg szándékosan az utat, amely ellentmond a józan ész minden szabályának. A média által sulykolt új értékeink egytől egyig liberálisak. A cél világos: olyan világot kell teremteni, ahol kinézik a közösség azon tagját, aki nem az újonnan meghatározott – azért nem írom, hogy kialakult, mert ez a szó általában egy organikus folyamatot feltételez – értékrendet tekinti normának.

Számos ilyet ismerünk a mostanában erőltetett metoo-kampánytól kezdve a melegházasságon át egészen a bevándorlásig. A lényeg, hogy az újonnan kialakult értékrend követőinek politikai érdekképviseletre van szüksége. De az nem lehet akármilyen. A liberális tanítások annyira belénk plántálták az egyén fontosságát, méltóságának sérthetetlenségét, hogy a legkisebb konfliktusos helyzettől is azonnal görcsbe rándulna a gyomrunk. Az új önvédelmi reflex nem a megoldás sokszor valóban nehezebb keresése, hanem az érzékenység kinyilatkoztatása, hiszen az sokkal egyszerűbb. Na már most, az új emberi prototípusnak újfajta beszéd is kell, hiszen azt tanították neki, hogy az ő érzéseinél nincsen fontosabb a világon. Mivel azonban mindenkinek ezt tanították, így nem lehetséges úgy képviselni valakinek az érdekeit, hogy közben másokét megsértsem. Éppen ezért örvendhet most akkora népszerűségnek a konformista simulékonyság, ahol nem az nyer, aki a legjobban képviseli sajátja érdekeit, hanem aki úgy képes lehozni egy hivatalos beszédet, hogy közben senkinek sem lép a tyúkszemére.

Azonban néha túltolják ezt a szerepet. Mint ahogy ezen a felvételen is, ahol Trudeau kijavítja a kérdezőt, amikor az ‘mankind’-ot (emberiség angolul) említ, és helyette a politikailag sokkal korrektebb ‘peoplekind’-ot emeli be a beszélgetésbe, amivel persze a közönség tetszését azonnal elnyerni (az említett részt 0:43-tól lehet megtekinteni):

A ‘peoplekind’-dal természetesen nem az a legnagyobb baj, hogy ilyen szó nem létezik. De még csak nem is az, hogy ez egy gendersemleges kifejezés, – a man ugye az angolban férfit jelent -, hanem hogy már feltalálták a ‘mankind’ semleges változatát, az a neve, hogy ‘humankind’ (ugyanúgy emberiséget jelent), csak úgy tűnik, hogy a nagy megfelelési kényszerben valahogy kimehetett a fejéből. Azonban ha Trudeau valóban akkora feminista, emberjogi harcos stb. lenne, mint ahogy állítja, akkor nehezen elképzelhető, hogy egy ilyen ‘fontos’, modern nyelvi eredményre ne emlékezne. Ez pont olyan, mint hogy egy liberális soha nem mondaná azt a mai európai helyzetre, hogy bevándorlási válság, hanem mindig és következetesen a menekült szót használná. Jelen esetben a showman kicsit talán túljátszotta a ‘nem bántom meg senki érzéseit’ szerepét.

Ahogy az is nehezen elképzelhető egy elkötelezett, nem pedig megtervezett progresszívtól, hogy feministaként így bánjon egy nővel, ahogy az az alábbi videón látható:

Persze ez korántsem a világ legnagyobb bűne, ám amikor arra építed fel politikai karrieredet, hogy feminista vagy, mert éppen arra van kereslet, akkor nehezen elképzelhető, hogy 1) észre sem véve így fellöksz egy olyan embert, akit pont az ilyen ‘elnyomásoktól’ védesz, 2) a történtekről ügyet sem vetve úgy mész tovább, mint aki jól végezte dolgát.

De a kitalált PR-ember imázsát egyáltalán nem cáfolja az a kép, amely kialakult róla. Hiszen ha egyetlen dolgot kellene róla mondani, akkor az az lenne, hogy ő Fidel Castro fia a színes zoknis miniszterelnök. Kiváló szakemberek veszik körbe, akik pontosan tudják, hogy a marketing lényege birtokolni egy szót a vevők – jelen esetben szavazók – fejében. A probléma nem is a divatról alkotott véleményével van, hanem sokkal inkább azzal, hogy ezt a fajta véleménynyilvánítást tekinti politikának.

Trudeau, ahogy a muszlim szavazóinak kedveskedik Ramadan idején. Forrás: www.macleans.ca

Trudeau, ahogy a muszlim szavazóinak kedveskedik Ramadan idején. Forrás: www.macleans.ca

Trudeau, ahogy a meleg szavazóinak kedveskedik a Pride idején. Forrás: www.thetimes.co.uk

Trudeau, ahogy a meleg szavazóinak kedveskedik a Pride idején. Forrás: www.thetimes.co.uk

Azonban ez idáig bocsánatos bűn, hiszen a célközönségének valahogy meg kell hálálni a szavazatokat, ám amikor komoly politika kérdéseket a ripacskodásával akar megoldani, az azt hiszem nem igazán államférfihez méltó viselkedés.

Trudeau Merkelnek mutogatja zokniját a .... Forrás: https://i.ytimg.com

Trudeau Merkelnek mutogatja zokniját a NATO-csúcson 2017. május 25-én. Forrás: https://i.ytimg.com

Európai példák

A haladó liberális vonatról persze Európa sem maradhat le, a mi kontinensünkön is van olyan ország, ahol fontos szerepet tölt be egy fiatal, jóképű, és ezáltal könnyen eladható politikus. Ez pedig nem más, mint Emmanuel Macron, a nemrég megválasztott francia elnök. Az ő esete annyiban más, mint kanadai kollégájáé, hogy ő felismerte, és kihasználta a helyzetet. Ugyanis egy hosszú és rendkívül népszerűtlen elnökség után a francia baloldal az összeomlás szélére került, már szinte minden lehetőség adott volt a hagyományos jobbközép váltópártnak a hatalom megszerzésére, ám a kampányban előkerült korrupciós botrányok a konzervatív jelölt népszerűségét is megtépázták. Néhány hónappal a választások előtt ott tartottak a franciák, hogy az egyetlen talpon maradt, és jelentős politikai pártot maga mögött tudó jelölt a szélsőjobboldali Marine Le Pen volt. Ez a lehetőség rémülettel töltötte el őket, így inkább bizalmat szavaztak egy idáig viszonylag ismeretlen és párt nélküli, ám megnyerő küllemű fiatal férfiúnak. Ezt azóta valószínűleg már ők is megbánták, ugyanis a választásokat követő második hónapban már 10%-kal kevesebben szimpatizáltak vele – ez rekordmértékű népszerűségi zuhanás.

Mint ahogy Trudeau-nál sem, úgy Macron esetében sem lehetünk benne biztosak, hogy az általa eljátszott szerep lényének valós vonása lenne. És itt most nem arra gondolok, hogy egy politikus megjátssza magát – azt hiszem ez eléggé természetes -, hanem, hogy az általa képviselt értékek nem a személyes meggyőződését tükrözik. A hitelességét kétségkívül legjobban kikezdő kérdés nem a szakmai hozzáértésének erősen megkérdőjelezhető mivolta, hanem sokkal inkább a mai napig fekete lyukként értelmezhető viszonya a nála 24 évvel idősebb feleségével.

Emmanuel Macron és felesége, Brigitte. Forrás: www.thelocal.fr

Emmanuel Macron és felesége, Brigitte. Forrás: www.thelocal.fr

Számomra már az is elég kérdéses, hogy egy 40 éves, sikeres és vonzó férfi ugyan milyen okból kifolyólag akar egy nyugdíjkorú nővel együtt élni, de abban a pillanatban, hogy ilyen gondolatok fogalmazódnak meg bennem, máris beleestem a politikai PR-szakértők szépen felépített csapdájába. Ugyanis igazán hatékony szavazatszerzési módszer, ha valaki ehhez hasonló kérdéssel támadná, mert azoknak azonnal vissza tud lőni – mint ahogy a kampányban többször is tette -, hogy mindez csupán a régies, patriarchális rendszer rossz berögződése, ugyanis ha ő lenne az idősebb, és a felesége fiatalabb, senki nem szólna érte. Ügyes, azonnal megnyert két nagyon fontos választói csoportot. A lakosság 50%-át jelentő nőket, valamint a liberálisokat.

Azonban még ha el is tudom fogadni, hogy valóban szenvedélyes szerelem köti a nőhöz, akkor sem tartom kifejezetten egészségesnek az ő lovestory-jukat Hiszen a 16 éves Emmanuel az akkor 40 éves tanárába volt szerelmes, valamint az asszony középső gyermeke az elnök osztálytársa volt. Nem kifejezetten az egészséges emberi lélek iskolapéldája ez a történet. Az én személyes véleményem az idősebb párválasztással kapcsolatban sokkal inkább Hugh Jackman házasságához hasonlítható, akinek a pletykák szerint csak azért van felesége, hogy homoszexualitását leplezze. És azért választott ehhez idősebb nőt, hogy az ne követelje rajta házastársi kötelességét – mindez persze csupán csak feltételezés, főleg az én részemről.

Szerencsére Magyarország sem maradhat ki ebből a trendből, ahol a politikusokat egyszerű PR-embereknek tekinti a kampány mögött álló valódi irányítói kör. Nálunk ezzel a szereppel a Momentum próbálkozott, leginkább kevesebb sikerrel. Ugyanis hazánkban egyelőre úgy tűnik, hogy se igény se alkalom nincs a celebritások számára, nálunk az igazi vezéregyéniségeknek terem babér. Próbálkozni attól persze még lehet.

A Momentum akkori vezetősége Párizsban, Macron feleségével és kampánycsapatával 2017. szeptember 17-én. Forrás: 24.hu

A Momentum akkori vezetősége Párizsban, Macron feleségével és kampánycsapatával 2017. szeptember 17-én. Forrás: 24.hu

Celeb politikusok

Úgy tűnik, hogy a liberális progresszió jegyében olyan társadalmak kialakítási kísérete zajlik, ahol minden kisebbséget megpróbálnak egy karámba terelni, ezt követően pedig olyan vonzó, ezeknek a kisebbségeknek a kegyeit kereső, szimpatikus megjelenésű, de lényegében bábszerepet betöltő pojácákat próbálnak meg vezető politikai tisztségekbe emelni a pártok, valamint a mögöttük álló érdekcsoportok, hogy így szerezhessék meg a hatalmat. Részemről ez akár még elfogadható is lenne, ha Macron esetében nem olyan, az én életemet is befolyásoló kérdésekben állna a hatalmi elit szolgálatába, mint az Európai Unió jövője, vagy éppenséggel a bevándorlás. Ilyen megközelítésből nézve nem a viselkedésük, vagy celebekhez hasonló életvitelük az elítélendő, hanem hogy ezek a fancy politikai vezetők nem mások, mint egyfajta döntés nélküli kifutófiúk a hatalmát átmenteni akaró elit zsoldjában.

Mert hát lehet Trumpot bírálni ellentmondásos személyisége, korábbi életvitele miatt, de az igazság az, hogy hiába is volt celebritás, az üzleti életben már bizonyított. Mint ahogy a politikai életben is. Legalábbis nehezen lehet elvitatni tőle az eddig elért gazdasági sikereit.

A Down Jones részvénypiaci index alakulása Trump megválasztása után. Forrás: www.acting-man.com

A Down Jones részvénypiaci index alakulása Trump megválasztása után. Forrás: www.acting-man.com

Szóval Trump mögött a szavakon túl legalább van tartalom, ő a saját karakterét hozva lett elnök – legyen az a karakter bármilyen is -, nem pedig egy PR ügynökség által, a közvélemény-kutatási adatok alapján felépített politikai celeb. Mert ezek a férfiak valóban szépek és vonzóak, és ezáltal népszerűek, de kérdem én: ezeket a tulajdonságokat hol akarjuk inkább viszontlátni? Az államfői székekben, vagy inkább a milánói kifutókon?

 

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén