agitatio

kitekintés a világra

Címke: mainstream

Fapados terrorizmus

Amíg a világ azon töpreng, hogy együtt kell e élnünk a terrorizmussal, addig a terroristák ‘innovatív’ tömegmészárlási eszközeire adott liberális magyarázatok kimerülnek az ideológiai alapú mosdatásokban. Erről eszembe jut a köztársaság bölcsőjében, egy multikulturális birodalomban, az ókori Rómában járatos közmondás: „Ostoba gyűlölet az, mi lenéz mindent, ami új, ám újat imádni csupán – gyűlöletes ostobaság.”

Még meg sem száradt a tinta legutóbbi, a civilizációk együttélésének nehézségeit taglaló bejegyzésemen, máris újabb esemény sokkolta – ezúttal a német – közvéleményt. Egy másfél éve, kísérők nélkül érkező fiatal afgán – bár ez dupla feltételes állítás, hiszen a nagy Wilkommenskultur következtében szükségtelenné váló bárminemű ellenőrzés miatt sem a nemzetiségét, sem az életkorát nem tudják a hatóságok pontosan megállapítani – néhány hónapnyi ‘sikeres’ integrációt követően, sűrű Allahu Akbarozás mellett, baltával támadt rá egy vonat utasaira, legfőképp egy hongkongi turista családra. A következmény egy mészárszékké változó vonatkocsi, tucatnyi életveszélyes sérült, egy lelőtt terrorista és egy megriadt – vagy inkább a bizonytalanság szakadékában egyre mélyebbre kerülő – társadalom.

Sajnos már napi szintűvé váltak a civilizációnk létét megkérdőjelező barbár támadások, így félő, hogy lassan el is veszti hírértékét, ami a sorsunk tehetetlenségébe való csendes belenyugvás végső jeleként is értelmezhető. De amire most szeretném felhívni a figyelmet, az az elkövetés módja. Na persze nem annak brutális kivitelezése okoz meglepetést, hanem az elkövetők szervezetlensége és eszköztelensége, hiszen már nem kellenek egyértelmű dzsihadista szálak, házilag készített pokolgépek vagy éppen csempészett khalasnyikovok. Bárkiből – némi kreativitással és az otthon használatos tárgyak felhasználásával – egy szempillantás alatt válhat tömeggyilkos, vagyis beköszöntött a fapados terrorizmus korszaka. Ez sajnos az idáig sem remekelő titkosszolgálati szerveket is még nagyobb teher alá helyezi, hiszen emiatt lehetetlen őket kiszűrni, ami védhetetlen helyzetet eredményez. Most látszik csak igazán, hogy ha valaki nem tartja be a közös együttélés írott-íratlan szabályait, akkor mennyire könnyedén összeroppanthatja az egymás kölcsönös tiszteletén alapuló törékeny társadalmi rendünket. Értem persze, hogy aljas gyilkosságok idáig és voltak és valószínűleg lesznek is, de még egyetlen (szub)kultúrának sem volt célja az értelmetlen és tömeges mészárlás.

Ezek fényében azt hiszem nem véletlen Manuel Valls francia kormányfő beszéde sem – akit a nizzai megemlékezésen először fütyültek ki, felemlegetve ezáltal politikai felelősségét -, amiben arról értekezett, hogy mostantól “együtt kell élni a terrorizmussal”. Ezt az állítást továbbá alátámasztani látszik Hollande elnök minapi beszéde, aki ezt azzal egészítette ki, hogy “kérem a franciákat, hogy vegyék fel a kapcsolatot a polgári védelemmel és az egyesültekkel, és vegyenek részt elsősegély tanfolyamokon, mert olyan állampolgároknak kell lennünk, akik képesek beavatkozni és részt venni a mentésben” – amivel tulajdonképpen elismerte a hatóságok tehetetlenségét a veszéllyel szemben.

Úgy tűnik, hogy a franciák már meg sem próbálják az illúzió látszatát kelteni, hiszen a közel-keleti lakosok importálásával a konfliktusokat is velük együtt importálták, így az ottanihoz hasonlatos állapotra próbálnak berendezkedni.

Ennek a narratívának a következményei már kristálytisztán láthatóak: “Ha még egy-két támadás bekövetkezik, a polgárháború szélére sodródhatunk” – mondta tavasszal a francia elhárítás főnöke. A helyzet elkeserítő, de a probléma tisztán látszik, ami azt jelentené, hogy elvileg nem megoldhatatlan. Ami miatt még sincs különösebb okunk az örömre, az a médiát uraló liberális mainstream politika válasza.

A média szerepe és felelőssége

Itt hosszasan sorolhatnám a sajtó magatartásával szembeni aggályaimat, de azt hiszem kifejezőbb, ha néhány konkrét példát hoznék a meghatározó, magát mértékadónak tartó orgánumok gyakorlatából.

Index.hu: “Most akkor iszlamista merénylet volt Nizzában, vagy sem?” címmel jelent meg egy erősen relativizáló szándékú írás, amely sok szempontot figyelembe vett, csak éppen a legfontosabbról próbálta elterelni a figyelmet. Beszédes, hogy néhány órával később már azt a hírt voltak kénytelen közreadni, hogy “Az Iszlám Állam vállalta nizzai terrortámadást”, így az a szégyen esett meg vezető hírportálunkkal, hogy a két hír egymás szerepelt a főoldalon, némi zavart keltve az ártatlan olvasók következetességre vonatkozó igényében.

444. hu: “Barátja halálát akarta megbosszulni a német vonaton baltával támadó afgán”. Ebből a cikkből pedig azt is megtudhattuk, hogy “nyugodt és kiegyensúlyozott emberként ismerték, jól haladt a beilleszkedése”. Ezek után csak félve merem feltenni a kérdést, hogy mi lett volna, ha nem halad jól a beilleszkedése?

Közös vonás a relativizálási kísérletet végrehajtó újságírók technikájában, hogy nem vallásosnak és magányos farkasnak próbálják feltüntetni az elkövetőket. Az én kérdésem csupán az lenne, hogy mennyivel jobb, ha a fent említett módszerekkel, fegyver és szervezettség nélkül olyan emberek is szabadon gyilkolhatnak, akiket még csak az előéletük alapján sem lehet a legkisebb mértékben sem megszűrni?

Ideológiai szándék

Mindenez után felmerül a kérdés, hogy mégis miért jó ez nekik? Tényleg ennyire nem látnák a fától az erdőt?

Azt hiszem a válasz ennél sokkal prózaibb. Az immár vallássá váló, saját életszerűtlen toposzaik hajszolása teljesen elvakította őket – ironikus, hogy egyébként pont ezért üldözik a kereszténységet is. Többé már nem az egészséges életösztön logikája által diktált, és több száz év alatt folyamatosan formálódó élettípust használják tájékozódási pontként, hanem néhány 18. századi, valóban rendkívüli szellemi képességgel megáldott filozófus korabeli elgondolásának a kifigurázását próbálták dogmákká változtatni, mit sem törődve a racionalitások jelentette kihívásokkal.

Olyannyira a végtelenségig hisznek bennük, hogy a németországi támadás után a német Zöldek – ami valójában mára egy szélsőbaloldali ideológiát takar – egyik képviselője, Renate Künast továbbra is az ’emberi élet szentségébe és méltóságába vetett hitének’ következtében egy ilyen nyilatkozatra ragadtatta magát: “Tragikus az eset és együttérzünk a sebesültekkel. Miért nem lehetett a támadót csak támadásképtelenné tenni???? Kérdések!”. Pedig a régi jó, ‘elavult’ hagyomány alapján mi tudjuk, hogy az élet méltósága az áldozatoknak jár, de az elkövetőknek nem. Vagy, hogy az idegen nem jó vagy rossz, csupán más. És egészen addig szeretjük is, amíg nem tör az életünkre.

indiánok

‘Azt mondom engedjük be őket. Mégis mi baj történhet?’ forrás: townhall.com

Amerika választott

Már biztos, hogy a politikai elemzők által esélytelennek tartott Trump lesz a republikánus párt hivatalos jelöltje. A folyamatosan lenézett és alábecsült milliárdost így ezentúl az elnökválasztáson tartják biztos másodiknak. Valljuk be, ha legalább akkora eséllyel tippelik meg az eredményt, mint az előválasztások során, akkor ez számára inkább kedvező állapot. A tévedés oka – a szándékos megtévesztést figyelmen kívül hagyva – nem más, mint hogy ő az, aki ma leginkább érti az átlag emberek gondjait, és a nyelvükön tudja megszólítani őket. Mivel ezt ma egy milliárdos teszi a leghitelesebben, azt hiszem nem ártana a politikai elitnek némi önkritikát gyakorolnia.

A tegnapi indianai előválasztáson eldőlt, hogy Donald Trump lesz a republikánusok elnökjelöltje. Az eredmény persze nem meglepő a korábbi események függvényében, de mindenképpen példaértékű, hiszen a hivatalos kampány mellett folyamatosan zajlott a milliárdos kijátszását célzó árnyékkampány – az USA-ban speciális szabályok alapján történik a választás, a jelöltek delegáltakat gyűjtenek, akik adott esetben a választók akaratával szemben is más jelöltet támogathatnak, ha nincs meg az abszolút jelöltséghez szükséges 1237 delegált; ennek esélyét hiúsította most meg Trump -, annak érdekében, hogy semmiféleképpen sem egy párteliten kívüli személy kerüljön a hatalom közelébe – ismerős módon, egységfrontba tömörülve. Merthogy Trump annak számít, aki kampányát saját vagyonából finanszírozza, így nincs lekötelezve a politikát jellemző alkuknak és kompromisszumoknak, elnöksége alatt nem kell az átláthatatlan háttéralkuk végtelen sorával foglalkoznia, hanem a választási ígéretei teljesítésével és a választói akarat végrehajtásával törődhet. Ezért is félnek tőle a médiában csak mainstreamnek, vagyis a fősodorhoz, (az előbb említett alkuk és megegyezések rendszeréhez) tartozó politikusok összessége, akik azért félnek egy külső, független jelölttől, mert nem tudják lekötelezni, irányítani, ami által felbomlik a korábban kényelmesnek tűnő status quo, megváltozik a játszótér. Tehát jelöltsége olyan, a párt felé célzott üzenetként is felfogható, hogy egy valódi demokráciában semmilyen pátoszos elv öncélú hangoztatása érdekében nem mehetsz szembe az emberek akaratával.

Új idők – új igények

Ez a korábban elképzelhetetlennek hitt helyzet egyben egy jelzés is a világban az utóbbi időben eluralkodott iránynak: az amerikaiaknak is elegük van a hiperérzékenyek eltorzult világából és a politikai korrektségből. Ők csak élni szeretnének a maguk módján, anélkül, hogy egy önjelölt megmondóember a saját kisebbségi komplexusaitól túlfűtve kitalál egy újabb mondvacsinált jelzőt, amellyel a több száz éve kialakult társadalmi rendet akarja a saját igényeire szabni.

Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy kialakult egy új társadalmi réteg, amely a kárvallottja volt minden ‘esélyegyenlőségesdi’ küzdelemnek, és akiket a legegyszerűbben úgy jellemezhetünk, hogy dühös fehér férfiak. Mert minden indentitás szükségszerűen nemcsak a saját csoportjellemzőit határozza meg, hanem azt is, hogy kivel szemben képzeli el magát és ennek referenciatengelyében kivétel nélkül az imént felsorolt jegyekkel bíró egyén állt. Így tehát Trump menetelése egyfajta egészséges önvédelmi mechanizmusnak is betudható, ami azért is nagy szó, mert Amerika a liberális progesszivizmus hazája.

Milyen politikát hozna Trump elnöksége?

Persze a végső győzelem előtt még egy akadályt le kell küzdeni, ami Hillary Clinton személyében ölt testet. Clinton kampányát nem mellékesen az a Soros György finanszírozza, aki annak idején a korábban IMF-bábként is funkcionáló Bajnai Gordon politikai visszatérését támogatta, újabban pedig a migránsválság Európa arcát átszabó kísérletével hozzák szóba, így annak is van oka szurkolni Trumpnak, aki valódi paradigmaváltást szeretne. 

A leggyakrabban felhozott ellenérv, aggály persze nem tűnik teljesen alaptalannak, hiszen sokan félnek attól, hogy vajon milyen felelős elnök lehetne a milliárdos celebritásból, aki korábban nem éppen példaértékű életéről vált híressé. Nos, Trumpról sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy ne lenne sikeres abban, amit csinál. És ezt az érzékét az üzleti életben fejlesztette tökélyre. Minden helyzetben a cél eléréshez szükséges legjobb megoldást választotta: amikor a tucatnyi republikánus jelölt közül ki kellett tűnni, akkor megbotránkoztatott; amikor a figyelem helyett mérsékeltebb hangvételre volt szükség, akkor visszavett; valamint az egyetlen jelölt, aki képes a hagyományos republikánus szavazókon túl új embereket megszólítani. Tehát vezetőként való viselkedése nem keverendő össze nyers stílusával, elnökként nem egy hóbortos megmondóemberi szerepet alakítana, hanem a pragmatikus politikus tökéletes megtestesítőjeként tetszelegne.

Külpolitikája is drámai változást hozna, és nem csak azért mert Putyinnal elfogadható szinten lévő viszonya csökkentené a hidegháborús nyomást, hanem mert – ahogy azt már többször is kijelentette – nem akarná a ‘demokráciaexporton’ keresztül ráerőltetni akaratát más kultúrájú országokra, ugyanakkor a nyíltan terrorista Iszlám Állam ellen hathatósabb fellépést sürget. Szintén fontos érv Trump politikája mellett, hogy ellenzi a nemzeti szuverenitást és a nemzetállamok függetlenségét lenullázó TTIP-t is.

Hogy ezek az intézkedések mit hoznak a saját maga életében, azt mindenki döntse el személyesen, de ami biztosnak látszik, hogy Amerika már választott és ezt jó lenne, ha a folyton irigy kistestvér szerepét játszó Európa is észrevenné és nem most, a változó szelek fújásával egyidejűleg akarna felszállni egy 20 évvel ezelőtti vonatra.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén