agitatio

kitekintés a világra

Címke: Momentum

Liberális felsőbbrendűség

Az Origo szerkesztőségébe való momentumos behatolás csak azokat lepte meg, akik olyan szerencsések, hogy már nem emlékeznek a liberális kormányok magyarországi regnálására. A módszer azon túl, hogy ismert, sajnos eléggé megszokott a toleranciát hirdetők táborában. Vegyél egy hangzatos, nehezen megfogható, de erkölcsileg mindenképpen kikezdhetetlen indokot, amelyre hivatkozva utána megteszed azt, amit voltaképpen te magad kritizálsz. Így lesznek a szerkesztőségeket vegzálókból a sajtószabadság harcosai, az ezt kifogásolókból pedig a szabadság elnyomói. A módszer annyira sikeres, hogy már az Európai Bizottság alelnöke is alkalmazza azok ellen, akik Soros György tevékenységét egyáltalán kérdőre merik vonni.

A történet ismert, bár valamilyen furcsa és megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nem tartotta túl sokáig lázban a sajtót. Csütörtökön megjelent egy cikk az Origon, amelyben a Momentum pénzügyeinek valós, vagy vélt forrásairól tájékoztatták az olvasókat. Nem vagyok erkölcscsősz – főleg amikor a közbeszéd állapotának romlása ellen már a köztársasági elnök is szót emel -, így pontosan tudom, hogy a politika után a média is kezd egyre inkább polarizálttá, széttagolttá válni, ami folyamatosan növeli a szemben álló felek közötti feszültséget. De ha az erkölcs többé már nem is iránytű, a jog attól még nem veszti hatályát. Éppen ezért álszent és mindenképpen hiteltelen egy olyan párttól, aki a ‘megújulást’, a ’tiszta lappal kezdést’ szeretné képviselni potenciális választói felé az az érvelés, hogy “ez nem média, hanem propagandagyár”. Azon túl, hogy ez egy nagyon ügyes húzás arra vonatkozóan, hogy a kellemetlen kritikát hogyan lehet érdemi magyarázat nélkül lerázni, számos kérdést is felvet:

  1. Vajon hogy segíti a sokszor hivatkozott társadalmi párbeszéd kialakulását, ha az egyik oldalt, és annak médiáját visszavonhatatlanul megbélyegezzük?
  2. Ennél talán egy fokkal még fontosabb, hogy milyen ismérvek alapján számít valaki megbélyegzendőnek?
  3. Ki jogosult ezeket az ítéletek meghozni?
  4. És végül, mire hatalmaz ez fel bennünket az általunk immár megbélyegzett személlyel, csoporttal szemben?

Szeretném már lezárni a XX. századot, így nem a náci Németországból hozok példát, hanem inkább eljátszanék egy aktuális, ám eddig egyelőre csak fiktív helyzet gondolatával – bár ezek után nem tudom, hogy milyen erkölcsi garancia fogja megakadályozni ezt. Egy hírportál, mondjuk a 444 ír valami dehonesztálót az egyik politikusról, aki mondjuk éppen a Fidesz frakciójában ül. Ha ezek után fogná magát, és felkeresné a hírportál szerkesztőségét egy “baráti elbeszélgetésre”, akkor ugye el tudjuk képzelni, hogy milyen meghurcolás érné – teszem hozzá joggal – azt a fideszes politikust. Amit azonban most látok liberális körökben, az nem az akció elítélése, hanem sokkal inkább annak bátorítása, elvi támogatása. A névtelen kommentelők hősi táborában ilyen véleményeket lehet olvasni:

“Ez tökös volt. Sok ilyet akarok még látni.”

“Csatlakozom, nekem ez NAGYON tetszett.
Lehet mégis övék a szavazatom jövőre (egyébként még Juhász Péter jöhet szóba a voksomra).”

“Fekete-Győr Andrásnak pedig nagy gratula.”

“Én pofán is vertem volna azt a gazembert, aki újságírónak álcázva magát mindenféle szemétséget hazudik rólam, azután bebújik a takarónak használt jog mögé”

A bagatellizálás mellett a túlreagálás a másik olyan hiba, amit mindenképpen szeretnék elkerülni, így mondhatnám azt is, hogy fiatalok még és tapasztalatlanok, ezért könnyebben elszakad a cérna, de mindenesetre az arrogáns viselkedés nem egy olyan jogállami, demokratikus kormányzás képét vetíti előre, amelyről a szavak szintjén rendszeresen megemlékeznek. Azt azonban nem merném megtippelni, hogy akkor mégis milyet. Mindenesetre sokat mondó, hogy ha néhány hónapos pártként, gyakorlatilag eszköz és – hivatalosan – pénz nélkül ilyen megoldásokhoz nyúlnak a velük kritikus sajtó lejáratására, elhallgattatására, akkor a hatalomban milyen módszerek alkalmazását fogják foganatosítani?

Az ugyanakkor biztos, hogy a szólásszabadság korlátozását – gyűlöletbeszéd, polkorrektség stb. – rendszerint olyan érvekkel szokták alátámasztani, miszerint “a szavakat tettek követik”, így ha saját gondolataikból következtetünk saját viselkedésükre, akkor jobb lesz a liberálisokra a jövőben jobban odafigyelni.

Nincs új a nap alatt

Hasonló logika mentén alakul az ehhez képest igencsak régi fegyver, az antiszemitizmus vádja. Ezt a már nehéztüzérségnek koránt sem nevezhető, gyenge pukkanást okozó játékpisztolyt az Európai Bizottság alelnöke, Frans Timmermans sütötte el, amikor azt találta mondani, hogy a Soros Györggyel szemben megfogalmazott kritikák tulajdonképpen az antiszemitizmusból fakadnak. Szerencsére mára már eljutottunk odáig, hogy aggályokat akkor is meg lehet fogalmazni valakivel szemben, ha történetesen az illető zsidó származású. Magyarországon ilyet az SZDSZ kormányzása alatt lehetett rendszeresen tapasztalni, ezek közül a legemlékezetesebb annak a Józsikának a története, akit az akkori Moszkva téren a saját elmondása alapján cigány származása miatt szúrtak le. Azóta persze kiderült, hogy egyrészt az elkövető is cigány volt, másrészt az azóta már többszörösen elítélt egykori áldozat volt valójában a támadó. Mindenesetre az SZDSZ azért kivonult a térre tüntetést szervezni a rasszizmus ellen, amit azóta – tekintve, hogy a párt és annak parlamenti képviselete is megszűnt létezni – gondolom már ezerszer meg is bánt.

Természetesen az összes jelentős magyarországi zsidó szervezet is cáfolta azt a vélekedést, hogy a sorosozás egyfajta burkolt antiszemitizmus lenne, mint ahogy erről az izraeli nagykövet is hasonlóképpen nyilatkozott:

Soros György kritizálása önmagában nem antiszemitizmus”.

A történet tanulsága persze az, hogy liberális embertársaink megint éleslátóbbak az éleslátóknál, bölcsebbek a bölcsebbeknél, vagy éppen zsidóbbak a zsidóknál. Zárásként pedig a klasszikus Kálmán Olga – Schiffer András videóval emlékeznék ennek a módszernek az ékkövére, amikor a műsorvezető számon kérte a több ágon is holokauszt-túlélők leszármazottjaként született egykori LMP-s pártelnököt, hogy miért merészel másképp gondolkodni a II. világháborús emlékmű kérdéséről, mint ahogy az neki tetszik:

Momentum nélkül

Bár 266 ezer aláírás összegyűjtése önmagában nem kis teljesítmény, ám önként a fejlődés gátjává válni nem tekinthető a legnemesebb célok egyikének. Tartok tőle, hogy megint egy liberális párt rövid pártpolitikai céljainak oltárán áldoztuk fel mindannyiunk közös érdekét, országunk felvirágzásának egyik lehetőségét. 

Az urnáktól való távolmaradás, óriási fejlesztési projektek lefújása; ez az, amit az ellenzék az elmúlt néhány hónap népszavazásai során sikerként ünnepel. Pedig ha hallgatunk a józan eszünkre, könnyen beláthatjuk, hogy mind a két téma fontos lenne az ország számára, ám az ellenzék sikerre éhes politikai akciói révén, a széthúzást homloktérbe állítva, megfúrta mindet. Ahogy a miniszterelnök oly’ találón fogalmazott: “nemzeti ügyből csináltak pártpolitikai kérdést”. És valóban, ha megnézzük, hogy a másik két jelölt esetében (Los Angeles és Párizs) milyen mértékű egység sorakozott fel az ötkarikás játékok rendezése mögött, akkor nem csodálkozhatunk azon, ha egyébként is tetemes előnyüket még tovább növelték. Kár, pedig egy széleskörű nemzeti összefogással és borzasztó kemény munkával reális esélyünk lehetett volna Dávidként legyőzni a Góliátokat, így marad nekünk az, amit a liberális kormányzások során belénk neveltek: “merjünk kicsik lenni”.

Pedig ahogy a nemzetközi politikában, úgy az olimpia történetében is korszakalkotók lehetnénk. Ezt tükrözi az előzőnél egy sokkal szimpatikusabb, és önbizalmat sugárzó, a budapesti olimpia hivatalos szlogenje is: “megfelelő város a megfelelő időben”.

Ennek tartalma arra utal, hogy egy sikeres, megvalósíthatósági tanulmányokkal alátámasztott pályázat a közepes méretű városok felé történő nyitást is jelenthette volna, így a meglévő pártucatnyi világváros szürke körforgása mellett üde színfoltot, és esélyegyenlőséget hirdetett volna a precedensteremtő Budapest.

Persze nehezen lehetne kifogásolni, hogy egy ilyen jelentős mértékű beruházásról az ott élők véleményét is kikérjék, éppen ezért nem a népszavazással van gond, hanem az emberi természet félelmeire épülő, számító kihasználással. Hiszen a közbeszédet egyetlen percig sem övezte semmiféle érdemi, szakmai vita, hanem a kampány kizárólag az olimpia = lopás bántóan egyszerű analógiájára épült. Ennyi erővel egyetlen fejlesztésbe sem érdemes belevágni, hiszen az biztos lehetőséget teremt a lopásra, és különben is, miért nem a kórházakra fordítják a pénzt (minden pénzt)?

Pénz beszél

A biztosra vett korrupció mellett – érdekes felvetés ez így a 4-es metró építése körüli, 2006-os csalások napvilágra kerülésének idején – a másik érv az olimpia ellen a rendezéssel járó jelentős kiadás, illetve a költségek megtérülése körüli aggodalmak. Azt gondolom, hogy ez legitim kérdés, amelyről érdemes vitázni, de sajnos ez sok esetben szintén elmaradt. Egyes médiumok megelégedtek az olyan, bonyolultnak jóindulattal sem nevezhető összefüggések levonásával, mint hogy Görögország is az olimpia rendezésébe rokkant bele. Nem, Görögország abba rokkant be, hogy hazudott a valós költségvetési adataival kapcsolatban, hogy bevezethesse az eurót. Viszont ez egyben azt is jelentette, hogy többé már volt képes leértékelni a fizetőeszközét, így adóssága finanszírozhatatlanná vált, így pedig nem csoda, ha lepusztult olimpiai infrastruktúrájának fenntartására nem maradt elegendő pénze.

Szerencsére azért van pozitív példa is, ahol Örökségfejlesztési Társaságot hoztak létre a meglévő ingatlanok hosszú távú újrahasznosítására, így London korábban elhanyagolt területei is megújulhattak. Budapesten pontosan ugyanez történt volna, a legnagyobb győztesek közé pedig Csepel kerülhetett volna.

A olimpia végső mérlegét ugyanakkor valóban csak egy rendezés után lehet megvonni, de tény, hogy a rengeteg turisztikai bevétel és munkahelyteremtés mellett lett volna még egy azonnal nem érezhető, ám hosszútávon nagy hasznot hajtó eredménye: Budapest felkerült volna a világ térképére. Abban az egy hónapban minden szem ránk szegeződött volna, ami a büszkeségen túl további üzleti lehetőségeket hordozott volna magában.

Szintén nem elhanyagolható tényező a szervezés által a magyar költségvetésre rótt teher. Már csak azért sem, mert erről a témáról szintén csak annyi üzenetet közvetítettek a testnevelésből felmentett aktivisták, hogy “sokba kerül”. Igényesebb társasági beszélgetések során előkerül még a PwC 774 milliárdos becslése is, ám annak összetételét általában homály fedi. Utólag lobbantsuk hát fel a titkok fátylát, és lássunk egy reálisabb, adófizetőket terhelő becslést.

Először is az olimpia szervezésének két fő költségvetési eleme van: az első az olimpia infrastruktúrájának kialakítása, amely egyrészt a sokat bírált stadion-programon keresztül megvalósult (összesen már csak három új sportlétesítményre lenne szükség), másrészt pedig olyan közlekedési beruházásokat jelent, amelyek az uniós pályázati támogatásokon keresztül megvalósíthatóak, és egyébként is szerepelnek Magyarország fejlesztési koncepciójában. Ebben az esetben az olimpia egyfajta garanciát jelentett volna, hogy ezek a közlekedési fejlesztések 2024-ig mindenképpen megvalósuljanak. A másik jelentős kiadási tehertétel a szervezés-rendezés lebonyolítása, amelynek költségeit döntő többségében a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) fizeti, vagyis az olimpia a költségvetésnek éves szinten valójában 150-200 milliárdnyi összeget jelentett volna.

Ez az összeg még mindig elég jelentős, de egyrészt nagyságrendileg elmarad a liberális sajtó által emlegetett 2000 milliárdtól (!), másrészt ezt az összeget korrigálni kell a bevételekkel, és a kettő eredőjeként kapjuk meg az olimpia végső pénzügyi mérlegét. Bár ennek becslése meghaladja képességeimet, de a hirtelen jött hírnév hosszú távú előnyei (pl. megnövekedett turistaforgalom) idővel könnyen pozitívba fordítják a végső eredményt, és akkor még a rendezés jelentette élményről – lehetőség híján én például még egyetlen olimpián sem vettem részt – és nemzeti büszkeségről most ne is beszéljünk.

A végeredmény

A Momentum aláírásai révén minden esélyünk szertefoszlott, hogy olimpiát rendezhessünk, és nem csak a népszavazás eredményének kimenetele miatt, hanem mert az a NOB, amely bevételeinek 50%-át a közvetítési díjakból szerzi, egészen biztosan nem ítéli oda a rendezés jogát egy olyan városnak, ahol nincs egység a megtartás mögött – vajon melyik hirdetőnek hiányozna, ha folyamatos tüntetések és zavargások kísérnék végig a rendezvényt?

Ennek tudatában van a kormány, valamint a főváros is, így a pályázatot így vagy úgy, de mindenképp visszavonják. Ezután persze következni fog még néhány, a kormányt gyávának bélyegző, nagyon kemény interjú és erős nyilatkozat, ami viszont már inkább az aláírást gyűjtők tehetetlenségéről fog szólni. Ugyanis a NOlimpiára keresztelt kampány elérte célját, a pályázatot lefújták, de akkor mégis miért akar a győzelem után még több milliárd forintot népszavazás formájában kidobni a kukába? Hát pontosan azért, ami az eredeti célja is volt: egy kommunikációs szempontból könnyen menedzselhető témán (korrupció, lopás, pazarlás, kórházak stb.) felkapaszkodni a politikába – ahogy az a párttá alakulásuk bejelentésekor minden kétkedő számára is világossá válhatott.

Nagyon úgy fest tehát, hogy az aláírásgyűjtéssel csupán kihasználták az emberek hatalommal szembeni véleménynyilvánítására való igényét, amely elégedetlenséget és haragot ügyesen csatornáztak bele egyetlen témába. Nagy kár, hogy ezt az olimpia, és az ország fejlődésének egyik nagy lehetősége bánta.

budapesti olimpia 3

Ezektől a fejlesztésektől fosztott meg bennünket a Momentum Mozgalom. Forrás: nemzetisport.hu

budapesti olimpia 2

Ezektől a fejlesztésektől fosztott meg bennünket a Momentum Mozgalom. Forrás: nemzetisport.hu

Viszont bármennyire is ügyesen játszották ki a korrupció-kártyát és állították maguk mellé az elégedetlenkedőket, liberális szavazóból nem lett több, így egyre több szeletre kell osztani egy ugyanakkora tortát. Hiába a fejlődést meggátoló, a destrukciót előtérbe állító attitűd, győztes népszavazás nélkül a párt ugyanúgy el fog süllyedni, mint az összes elődje. Így maradva végül, egyetlen momentum nélkül.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén