agitatio

kitekintés a világra

Címke: népszavazás

Momentum nélkül

Bár 266 ezer aláírás összegyűjtése önmagában nem kis teljesítmény, ám önként a fejlődés gátjává válni nem tekinthető a legnemesebb célok egyikének. Tartok tőle, hogy megint egy liberális párt rövid pártpolitikai céljainak oltárán áldoztuk fel mindannyiunk közös érdekét, országunk felvirágzásának egyik lehetőségét. 

Az urnáktól való távolmaradás, óriási fejlesztési projektek lefújása; ez az, amit az ellenzék az elmúlt néhány hónap népszavazásai során sikerként ünnepel. Pedig ha hallgatunk a józan eszünkre, könnyen beláthatjuk, hogy mind a két téma fontos lenne az ország számára, ám az ellenzék sikerre éhes politikai akciói révén, a széthúzást homloktérbe állítva, megfúrta mindet. Ahogy a miniszterelnök oly’ találón fogalmazott: “nemzeti ügyből csináltak pártpolitikai kérdést”. És valóban, ha megnézzük, hogy a másik két jelölt esetében (Los Angeles és Párizs) milyen mértékű egység sorakozott fel az ötkarikás játékok rendezése mögött, akkor nem csodálkozhatunk azon, ha egyébként is tetemes előnyüket még tovább növelték. Kár, pedig egy széleskörű nemzeti összefogással és borzasztó kemény munkával reális esélyünk lehetett volna Dávidként legyőzni a Góliátokat, így marad nekünk az, amit a liberális kormányzások során belénk neveltek: “merjünk kicsik lenni”.

Pedig ahogy a nemzetközi politikában, úgy az olimpia történetében is korszakalkotók lehetnénk. Ezt tükrözi az előzőnél egy sokkal szimpatikusabb, és önbizalmat sugárzó, a budapesti olimpia hivatalos szlogenje is: “megfelelő város a megfelelő időben”.

Ennek tartalma arra utal, hogy egy sikeres, megvalósíthatósági tanulmányokkal alátámasztott pályázat a közepes méretű városok felé történő nyitást is jelenthette volna, így a meglévő pártucatnyi világváros szürke körforgása mellett üde színfoltot, és esélyegyenlőséget hirdetett volna a precedensteremtő Budapest.

Persze nehezen lehetne kifogásolni, hogy egy ilyen jelentős mértékű beruházásról az ott élők véleményét is kikérjék, éppen ezért nem a népszavazással van gond, hanem az emberi természet félelmeire épülő, számító kihasználással. Hiszen a közbeszédet egyetlen percig sem övezte semmiféle érdemi, szakmai vita, hanem a kampány kizárólag az olimpia = lopás bántóan egyszerű analógiájára épült. Ennyi erővel egyetlen fejlesztésbe sem érdemes belevágni, hiszen az biztos lehetőséget teremt a lopásra, és különben is, miért nem a kórházakra fordítják a pénzt (minden pénzt)?

Pénz beszél

A biztosra vett korrupció mellett – érdekes felvetés ez így a 4-es metró építése körüli, 2006-os csalások napvilágra kerülésének idején – a másik érv az olimpia ellen a rendezéssel járó jelentős kiadás, illetve a költségek megtérülése körüli aggodalmak. Azt gondolom, hogy ez legitim kérdés, amelyről érdemes vitázni, de sajnos ez sok esetben szintén elmaradt. Egyes médiumok megelégedtek az olyan, bonyolultnak jóindulattal sem nevezhető összefüggések levonásával, mint hogy Görögország is az olimpia rendezésébe rokkant bele. Nem, Görögország abba rokkant be, hogy hazudott a valós költségvetési adataival kapcsolatban, hogy bevezethesse az eurót. Viszont ez egyben azt is jelentette, hogy többé már volt képes leértékelni a fizetőeszközét, így adóssága finanszírozhatatlanná vált, így pedig nem csoda, ha lepusztult olimpiai infrastruktúrájának fenntartására nem maradt elegendő pénze.

Szerencsére azért van pozitív példa is, ahol Örökségfejlesztési Társaságot hoztak létre a meglévő ingatlanok hosszú távú újrahasznosítására, így London korábban elhanyagolt területei is megújulhattak. Budapesten pontosan ugyanez történt volna, a legnagyobb győztesek közé pedig Csepel kerülhetett volna.

A olimpia végső mérlegét ugyanakkor valóban csak egy rendezés után lehet megvonni, de tény, hogy a rengeteg turisztikai bevétel és munkahelyteremtés mellett lett volna még egy azonnal nem érezhető, ám hosszútávon nagy hasznot hajtó eredménye: Budapest felkerült volna a világ térképére. Abban az egy hónapban minden szem ránk szegeződött volna, ami a büszkeségen túl további üzleti lehetőségeket hordozott volna magában.

Szintén nem elhanyagolható tényező a szervezés által a magyar költségvetésre rótt teher. Már csak azért sem, mert erről a témáról szintén csak annyi üzenetet közvetítettek a testnevelésből felmentett aktivisták, hogy “sokba kerül”. Igényesebb társasági beszélgetések során előkerül még a PwC 774 milliárdos becslése is, ám annak összetételét általában homály fedi. Utólag lobbantsuk hát fel a titkok fátylát, és lássunk egy reálisabb, adófizetőket terhelő becslést.

Először is az olimpia szervezésének két fő költségvetési eleme van: az első az olimpia infrastruktúrájának kialakítása, amely egyrészt a sokat bírált stadion-programon keresztül megvalósult (összesen már csak három új sportlétesítményre lenne szükség), másrészt pedig olyan közlekedési beruházásokat jelent, amelyek az uniós pályázati támogatásokon keresztül megvalósíthatóak, és egyébként is szerepelnek Magyarország fejlesztési koncepciójában. Ebben az esetben az olimpia egyfajta garanciát jelentett volna, hogy ezek a közlekedési fejlesztések 2024-ig mindenképpen megvalósuljanak. A másik jelentős kiadási tehertétel a szervezés-rendezés lebonyolítása, amelynek költségeit döntő többségében a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) fizeti, vagyis az olimpia a költségvetésnek éves szinten valójában 150-200 milliárdnyi összeget jelentett volna.

Ez az összeg még mindig elég jelentős, de egyrészt nagyságrendileg elmarad a liberális sajtó által emlegetett 2000 milliárdtól (!), másrészt ezt az összeget korrigálni kell a bevételekkel, és a kettő eredőjeként kapjuk meg az olimpia végső pénzügyi mérlegét. Bár ennek becslése meghaladja képességeimet, de a hirtelen jött hírnév hosszú távú előnyei (pl. megnövekedett turistaforgalom) idővel könnyen pozitívba fordítják a végső eredményt, és akkor még a rendezés jelentette élményről – lehetőség híján én például még egyetlen olimpián sem vettem részt – és nemzeti büszkeségről most ne is beszéljünk.

A végeredmény

A Momentum aláírásai révén minden esélyünk szertefoszlott, hogy olimpiát rendezhessünk, és nem csak a népszavazás eredményének kimenetele miatt, hanem mert az a NOB, amely bevételeinek 50%-át a közvetítési díjakból szerzi, egészen biztosan nem ítéli oda a rendezés jogát egy olyan városnak, ahol nincs egység a megtartás mögött – vajon melyik hirdetőnek hiányozna, ha folyamatos tüntetések és zavargások kísérnék végig a rendezvényt?

Ennek tudatában van a kormány, valamint a főváros is, így a pályázatot így vagy úgy, de mindenképp visszavonják. Ezután persze következni fog még néhány, a kormányt gyávának bélyegző, nagyon kemény interjú és erős nyilatkozat, ami viszont már inkább az aláírást gyűjtők tehetetlenségéről fog szólni. Ugyanis a NOlimpiára keresztelt kampány elérte célját, a pályázatot lefújták, de akkor mégis miért akar a győzelem után még több milliárd forintot népszavazás formájában kidobni a kukába? Hát pontosan azért, ami az eredeti célja is volt: egy kommunikációs szempontból könnyen menedzselhető témán (korrupció, lopás, pazarlás, kórházak stb.) felkapaszkodni a politikába – ahogy az a párttá alakulásuk bejelentésekor minden kétkedő számára is világossá válhatott.

Nagyon úgy fest tehát, hogy az aláírásgyűjtéssel csupán kihasználták az emberek hatalommal szembeni véleménynyilvánítására való igényét, amely elégedetlenséget és haragot ügyesen csatornáztak bele egyetlen témába. Nagy kár, hogy ezt az olimpia, és az ország fejlődésének egyik nagy lehetősége bánta.

budapesti olimpia 3

Ezektől a fejlesztésektől fosztott meg bennünket a Momentum Mozgalom. Forrás: nemzetisport.hu

budapesti olimpia 2

Ezektől a fejlesztésektől fosztott meg bennünket a Momentum Mozgalom. Forrás: nemzetisport.hu

Viszont bármennyire is ügyesen játszották ki a korrupció-kártyát és állították maguk mellé az elégedetlenkedőket, liberális szavazóból nem lett több, így egyre több szeletre kell osztani egy ugyanakkora tortát. Hiába a fejlődést meggátoló, a destrukciót előtérbe állító attitűd, győztes népszavazás nélkül a párt ugyanúgy el fog süllyedni, mint az összes elődje. Így maradva végül, egyetlen momentum nélkül.

Értelmezési háború

Véget ért a népszavazás, lezárult egy korszak – gondolhatnánk, de az igazán izgalmas verseny még csak most következik: kinek az értelmezését fogadja el jobban a közvélemény? A kormány elsöprő győzelmét vagy az ellenzék érvénytelenségét? És vajon mekkora jelentősége van egy olyan népszavazás érvényességét fókuszba állító kérdésének, amelyről – az alkotmánymódosítástól eltekintve – a kormány a parlamenti többség birtokában egyébként is dönthet?

Ami minden értelmezési küzdelem esetén megspórolhatatlan előzmény, az a politikai elemzés – ugyanis ez alapján fogják a pártok is meghatározni kommunikációs stratégiájukat. Mivel én is valami hasonlóra szeretnék vállalkozni az alábbiakban, ezért gyorsan essünk is túl rajta. A népszavazást megelőző napokban a közvélemény-kutatások az érvényességi küszöb körüli, némiképp az alatti részvételt jósoltak (itt mindig hozzáteszik, hogy a tényleges szavazók száma aztán valamelyest mégis kevesebb, mint amennyi korábban a kérdezőbiztosok kérdéseire igen választ ad). Ez nagyjából be is jött, így ennek a megbízhatónak tűnő előrejelzésnek a birtokában a kormány is inkább a válaszok megoszlásának alakulását hangsúlyozta elsősorban. Ez teljesen érthető volt az ő részükről, bár én személy szerint már sokkal korábban egyértelműsítettem volna, hiszen a vasárnapi szavazást nem klasszikus népszavazásnak, hanem sokkal inkább egyfajta új politikai irányvonal melletti kiállásnak tekintem, ahol az eredmény fontosságát nem az adja, hogy éppenséggel 49 vagy 51% adta le a voksát, hanem hogy milyen irányba teszi mindezt. Ha a kormányzat eredeti szándékának szemüvegén keresztül vizsgálom a szavazás eredményeit, akkor egyértelmű a siker. Mintegy 3 282 928 ember jelentette ki egyértelműen, hogy elutasítja a jelenleg regnáló uniós vezetés bevándorlási politikáját, ami igen impozáns eredménynek tekinthető – nem véletlenül használta a miniszterelnök azt a szófordulatot, hogy “a fegyver elég erős lesz Brüsszelben is”.

Ügyesen fogalmazta meg a kormány továbbá a népszavazáson feltett kérdést is, hiszen az “Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” kérdésre jó érzésű ember könnyebben mond nemet, mint igent. Nem is csoda, hogy az ellenzék soraiban kezdetben órási volt a zűrzavar. A kérdésre leginkább még a Fodor Gábor-féle liberálisoknak volt következetes válaszuk, ők az igen mellett kampányoltak. Amellett, hogy az 1,66%-ukra annyira büszkék azért nem lehetnek, de ők legalább bizonyíthatóan a liberálisok szavazótáborát  jelentik. Szintén mérhető adat aztán még a Kutyapárt érvénytelen szavazásra való felszólítása is, ők összesen 6,27%-ot értek el – bár ebből még lejönnek a nem szándékosan érvénytelen szavazatok is. És természetesen ott vannak a távolmaradásra felszólító ellenzéki pártok is – vagy ahogy ők hívják, a bojkottálók -, akik szintén a saját győzelmükként  könyvelték el a népszavazást, hiszen ők kampányoltak a távolmaradás mellett, így aki nem ment el szavazni – az a 4 680 079 ember – mind az ő szavazóbázisukhoz tartozik. Na most azon kívül, hogy ez mekkora ostobaság, sokkal inkább érdemes a kommunikációjukat és az eredmények elemzését megfigyelni. Az kétségtelen, hogy győzelemként értékelték a szavazást, de vajon valóban nevezhetik annak? A Fidesz 6 évnyi kormányzás után, a választások előtt másfél évvel, soha nem látott mértékű bázist tudott mozgósítani – hozzáteszem rekord mértékű kampánnyal -, amivel több mint egy millió fővel szélesítette potenciális szavazói számát, addig az ellenzéknek tényleg annak kellene örülnie, hogy üzeneteivel egyetlen választópolgárt sem tudott szavazásra bírni? Félreértés ne essék, ez nem azért nonszensz, mert a magát ‘demokratikus’ ellenzéknek beállító törpepártok összessége egy szavazástól való távolmaradásra szólított fel, hanem mert másfél évvel az országgyűlési választások előtt egyetlen szavazót sem sikerült az urnákhoz szólítaniuk, hiszen még csak alternatívát sem voltak képesek mutatni. Mégis melyik stratéga gondolta azt, hogy az emberek képesek elhinni egy ilyen zéró mozgósítóképességű, vízió nélküli formációról, hogy kormányzóképes lehet egyáltalán bármikor a jövőben?

Nincs tehát okuk az ünneplésre, de az eredményeknek a Jobbik sem örülhet különösebben. Ők, akik retorikájukban már annyiszor megvédték az országot a zsidóktól, cigányoktól, pirézektől, bevándorlóktól, miért nem buzdítottak szavazásra? Lehet, hogy azért, mert Vona Gábor valóban komolyan gondolta, hogy “az iszlám az emberiség utolsó reménye”? Talány. Az viszont biztosnak látszik, hogy a nagy néppártosodásban már eddig is 400 000 szavazót vesztő párt ezúttal is rossz lóra tett, így hát nem kell majd csodálkoznia, ha a szavazói a szavak helyett a tettek embereit tüntetik ki bizalmukkal. Mindenesetre valószínűleg az sem tett jót a pártelnök hitelességének, hogy először nem állt be a ‘nem’-ek mögé, majd az érvénytelenség hangsúlyozása után azt hangoztatta, hogy Brüsszel a jogilag érvénytelen népszavazást kegyetlenül fel fogja használni Magyarország ellen. Nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni, de a pártelnök öröme miatt ez az összefüggés azért többnek tűnik a véletlenek furcsa egybeesésénél.

Értelmezési verseny

Az már nem újdonság, hogy a belpolitikában mindenki próbálja a saját javára fordítani a kialakult helyzetet, ám ami ennél sokkal érdekesebb, hogy ez a játszma immár a nemzetközi színterekre is kiterjedt. Jellemző volt a vasárnapi eredmények tükrében is, de jellemző volt a Clinton-Trump vita után is, amikor is a vita győztesének kiderítésére irányuló kérdésére a rendező CNN-en kívül az összes jelentős hírportál online szavazásán Trump került ki győztesként. Mégis hogyan lehetséges ez? Ennyire ragadós lenne a magyar példa, vagy mi lehet az oka, hogy ennek a korábban elképzelhetetlen, két egymásnak ellentmondó alternatív világ szemüvegén keresztül láttatják a világpolitika eseményeit? A választ biztosan nem tudhatjuk, de az látszik, hogy a változás azt jelenti, hogy a korábban hegemón helyzetben lévő liberális értelmezés most kapott egy erős kihívót a jobboldalról. Egy olyat, aki már nem hajlandó olyan ideológiai szintű nyomás előtt meghajolni, mint hogy nem léteznek no-go zónák. És ennek az úttörő harcnak európai éllovasa éppen az az Orbán Viktor, akinek szemléletváltó forradalmának belpolitikai kerékkötői az otthonmaradás kicsinyes eszközeivel próbálják gáncsolni korszakalkotó munkáját, mivel nyilvánvaló, hogy a kérdésben megoldást már régóta nem tudnak mutatni. Láthatjuk, hogy az igazi vesztes tehát nem a kormány, hiszen ő a tőle elvárttól is jóval több embert tudott megszólítani, hanem az ellenzék, akinek egész egyszerűen hiányoznak a szavazói. Találónak vélem azt a hasonlatot is, amikor az uniós csatlakozással állította párhuzamba a ‘nemek’ számát, hiszen a helyzet most is hasonló: ugyanúgy a jövőbeli életmódunkról mondtunk véleményt, ám a tét ezúttal még nagyobb volt, hiszen egy egész kontinens izgult értünk.

Az igazság napja

Mozgalmasra sikeredett a népszavazási kampány utolsó néhány napja. Volt itt minden a robbantástól kezdve egészen a migránsok által megvert kamionsofőrig, vagy éppen a nem létező no-go zónák körüli vitáig. A gyűlöletkampány meghozta eredményét, csak érdekes módon nem abban a formában, ahogy azt a mindig objektív liberális média próbálja tálalni.

“Minden, ami másokban irritál minket, hozzásegít saját magunk megértéshez” – mondta egyszer a bölcs mester, Carl Gustav Jung. Ez nagyjából annyit tesz, hogy csak annak a viselkedése tud felbosszantani minket, akinek a magatartása rávilágít valamely saját, kevésbé kedvelt tulajdonságunkra. Az iskolából vett példánál talán mindenki emlékszik azokra a srácokra, akik nagyképűnek és bunkónak tartották az osztály ügyeletes ‘menő arcát’, vagy azokra a lányokra, akik különböző illetlen – általában könnyűvérűségükre utaló jelzővel – jelzőkkel illették csinosabb társaikat. Ezekben a diákokban általában egy közös vonás volt: a kisebbrendűség érzetéből fakadó irigység. Tudták, hogy a másik náluk valamiben jobb – ez sulis mércével általában a népszerűséget jelenti – és éppen ezért, ahelyett, hogy elismerték volna – vagy inkább csak közömbösséget mutattak volna irántuk – a hátuk mögött szidalmazták őket, megpróbálva másokat is az ő érdekeiknek megfelelően befolyásolni. Hiszen a suliban farkastörvények uralkodnak, a gyerekek kegyetlenül őszinték, és a népszerűségért legalább akkora harcot kell vívni, mint manapság a politikusoknak. Népszerűséget pedig csak figyelemfelkeltéssel lehet elérni, így azok, akiknek nem ‘természetszerűleg’ jár a figyelem, vagyis akik nem szépek vagy nem a kor divatjának megfelelően öltöznek, alternatív megoldások után kell nézniük. Így kerül a kamaszok arcára meg több piercing, hajukra kék vagy éppen zöld festék, és így válik az osztály lúzere a kötelező együttérzés tárgyává. A dolognak ez a része idáig a természet rendjét követi, nincs benne semmi kivetnivaló. Ám amikor ezek az iskolai szocializációban hátránnyal induló emberek ahelyett, hogy megpróbálnak a kialakult társadalmi rendbe valamely pozitív tulajdonságuk kompenzáló kidomborításával hozzákapcsolódni, inkább a megvetésük vélt okát jelentő – és emiatt a sajnálatunkat és együttérzésünket joggal kiérdemlő – sajátosságukat állítják középpontba, és bármely őket ért kritika esetén e mögé bújnak, akkor születik meg a politikai korrektség iskolai változata. Így a kövér kisgyerek, akik korábban ha érvényesülni akart, akkor rá volt kényszerítve, hogy az átlagnál viccesebb legyen, inkább a könnyebb utat választja és mostantól furkósbotként fogja használni testalkatbeli hátrányát – beláthatjuk, hogy ez nem nagyon motiválja a fogyásra – és bárminemű őt ért kritika esetén ki fogja játszani a jolly jokert. Ez az, ami a mai liberalizmust jellemzi, és ez nem más, mint a sértettek vallása. Sajnos ez az, ami vonzóvá teszi, hiszen ki ne szeretné a könnyebb utat választani és az áldozat szerepében tetszelegni?

A modell adott, már csak annak elfogadtatása van hátra. Manipulatív eszközeikkel próbálják táborukat egyre szélesíteni (rábeszélnek másokat, hogy ő is közéjük tartozik, rámutatnak valamely általuk kreált hiányosságra, amely alapján szerintük őt is csúfolják stb. Ennek a folyamatnak legszemléltetőbb példája az egyre több betűvel gyarapodó LMBTQ-k tábora), a népszerűségben folytatott versenyben egy ilyen ‘negatív’ tulajdonság már inkább erénynek számít. A problémát tovább tetézi, hogy most már megvan az erős érdekérvényesítő képesség a széles közösség révén, de a korábban szerzett sérelmek, az irigység, és ennek egyvelege a gyűlölet, továbbra is ott lapul lelkük mélyén, amelyet most már minden gond nélkül engedhetnek felszínre törni, hiszen sokan vannak, és érinthetetlenek. Az első ilyen generáció – ahol az értékrend, mintegy erőszakos, irigységtől és rosszindulattól vezérelt kicserélődése megtörtént – már felnőtt.

Most ők azok, akik a bevándorlókban újfent saját elesettségüket látják, vagy sokkal inkább láttatják. Az ő érdekük a jövevényekre csak és kizárólag a ‘menekültek’ elnevezést használni, hiszen ezzel olyan lehetőségük van kiszélesíteni saját táborukat, hogy az végleges ‘hatalomátvételt’ jelent a  hosszú évszázados folyamatok során kialakult normák felett (más kérdés, hogy a bevándorlók nem akarnak ehhez a csoporthoz tartozni, hiszen már most több millióan vannak, akik egy érdekközösséget tudnak alkotni, így a nőkkel szembeni felfogásuk kárvallottjai éppen azok a feministák lesznek első sorban, akik az érkezésüket támogatják). Ez az életmódbeli változás nemcsak odáig terjed, hogy a saját felfogásuk papagáj módjára történő ismételgetése előbb a szabadságunkat korlátozta, majd a biztonságukat veszélyeztette, de mostanra már a saját normáink által legitimált – mert ugye a szerencsétleneken és elesetteken segítünk – és a polkorrektség mítoszával bebetonozott erkölcsi felsőbbrendűségük gyűlöletének tárgyává mi magunk és életmódunk vált. Ez az a végső küzdelem, ami napjainkban folyik. Emiatt lehet népszerű – a korábban elképzelhetetlen jelöltként számon tartott – Donald Trump, mert ki meri mondani azt, amit nagyon sokan gondolnak, ám a polkorrektség okán idáig nem merték. És ez az a lázadás, ami napjaink Európájában is folyik, és amihez a kezdő lökést a népszavazás adja.

A robbantás visszhangja

Ezt támasztja alá a körúti robbantásra adott válaszok tömkelege is, hiszen az internetet ellepte a gyűlölködés, csak éppen nem az utóbbi idők tapasztalatai által indokoltnak tűnő terror miatti aggodalom, hanem a ‘szakértők’ által gerjesztett uszítás, mivel biztosan tudják, hogy mindez a Fidesz megrendelésére történt, hogy növelje a népszavazási kedvet. Nem az a szörnyű ebben, hogy ilyet feltételeznek egy demokratikusan választott kormányról, hanem hogy a rendőri sajtótájékoztatóan a szóvivő kénytelen bejátszani azt négy segélykérő hangfelvételt a sérült járőrtől, amely bizonyítékául szolgált a eset megtörténtének – ugyanis a béke és szeretet nagykövetei nemcsak állapotuk miatt nem aggódtak, de még a sérülés tényét is kétségbe vonták.

habony-24-hu

Forrás: 24.hu

Nemrég fejeződött be a civil szervezetek 1500 fő részvételével tartott “emberséges Magyarországért” demonstrációja, ahol ezek az emberek ismét a gyűlölet ellen emelték fel hangjukat. Nagyon szép és nemes gesztus, de vajon mikor fognak ráeszmélni, hogy saját maguk ellen tüntetnek?

Az elmúlt napok gyűlölet-bűncselekményei között ugyanis olyanokat találhatunk, mint hogy megverték Bayer Zsolt fiát, rátámadtak G. Fodor Gáborra, a Századvég stratégiai igazgatójára és a 888.hu főszerkesztőjére, vagy éppen a nagy nyilvánosság előtt a hvg korábbi újságírója az alábbi kinyilatkoztatásra ragadtatta magát:

Tulajdonképpen én  ebből a népszavazásból csak jól jöhetek ki. Ha érvényes, akkor nyomhatom, hogy “legpocsékabb nemzet”, “nyilasország”, meg “moslék-ország”, ha viszont nem érvényes, akkor annak örülhetek, hogy a Fidesz kapott egy gyomrost.”

Így nyer értelmet a gyűlölet és uszítás permanens felemlegetése. De mi már pontosan tudjuk, hogy azok, akik ezt hangoztatják, ők gyűlölnek leginkább. Elsősorban magukat, hiszen az önmagát elfogadni képes, és önmagával elégedett ember nem ér rá ilyeneken gondolkodni. A hitelességi válságukat és a bukásukat pedig az fogja okozni, hogy saját, lépten-nyomon hangoztatott értékrendjükkel ellentétbe kerülnek. Reméljük legalábbis, mert ezek az emberek eredendően nem rosszak, csak a rossz mintákat követték. A fő bűnösök itt azok, akik az ő kiszolgáltatott helyzetükön nyerészkednek azáltal, hogy súlyos milliárdokat költenek ennek a nyilvánvalóan téves és mesterséges életmódon támogatására (emlékezzünk a Coca-cola, Apple stb. óriásvállalatok szivárványszínben történő pompázására), mert ahhoz jól felfogott anyagias érdekeik párosulnak. Az elmagányosodott emberek fogyasztásban felfedezett örömforrása mellett a másik legfőbb motiváció az olcsó munkaerő, amelyhez azonban el kell fogadtatni képzetlen arabok millióinak józan ésszel felfoghatatlan, abszurd betelepítését – bármit a profitért.

De az iskolából hozott túlélési szabályt követő téves minta nem lehet irányadó. Itt az ideje a felnőtté válásnak, amely bizony érett, felelősségteljes és határozott döntések meghozatalának képességét feltételezi. Ez az utolsó esélyünk, hogy ennek a beteg, kiforgatott világnak – és az ennek jó fényben történő feltüntetésében hivatott médiának – véget vessünk. Ha most nem tesszük, amit tennünk kell, akkor már nem lesz több esélyünk, hiszen többségbe kerülnek. Sorsfordító hétvége elé nézünk, már nagyon várom.

Miért fogok nemmel szavazni?

Gyakran felhozott érv a népszavazással szemben, hogy nincs értelme, hiszen a kérdésről az országgyűlés saját hatáskörben is dönthet. Valóban, ha ezen a kormányon múlik, akkor biztosan nem lesz kényszerbetelepítés Magyarországon. A szavazás tétje éppen ezért sokkal nagyobb: milyen lesz a jövő Európája.

Augusztus van, a nyári uborkaszezon utolsó hónapja. Azt gondolnánk, hogy még legalább fél hónapunk van kiélvezni a gondtalan hétköznapokat, de ez most más. Érződik a mindent átjáró feszültség. Nem is véletlen, hiszen a népszavazási kampány lassan az utolsó felvonásába fordul, ilyenkor kell csak igazán rákapcsolni és egy nagyot hajrázni, pont mint az olimpián. Az indokoltnál nagyobb feszültség oka az óriási tét. Népszavaztunk mi már a Munkásőrség megszüntetéséről, az MSZMP vagyonelszámolásáról, a vizitdíj visszavonásáról, vagy éppen a csúfos végű kettős állampolgárságról. Önmagában mindegyik nagy jelentőséggel bírt az ország ügyeire, de ez most más. Ezúttal a következmények nem csak a mi életünkre lesznek hatással, hanem egy kontinens, a vén kontinens jövőjére is. Ennek megfelelően történelmi a felelősség is.

A brüsszeli bürokraták és a hazai ellenzék mindent bevet, hogy megpróbálja elbagatellizálni a népszavazás jelentőségét, mondván, hogy csak 1300 emberről szól, a népszavazásnak nem is lehetnek jogi következményei és még sorolhatnám a szebbnél szebb magyarázkodásokat. A valóság azonban – ahogy mindig lenni szokott – egészen más. Azért bírálnak egyre élesebb hangon, fenyegetőznek kötelezettségszegési eljárással, szerződések alapján a számunkra biztosított források megvonásával, extra sarc kivetésével, mert félnek. Pontosan tudják, hogy mekkora jelentősége van a magyar népszavazásnak. Ugyanis ez lesz az első alkalom, amikor a nép elmondhatja véleményét a politika irányáról – furcsa is lehet a demokrácia alapszabálya a soha senki által meg nem választott vezetők számára. És ha a magyar nép október 2-án bölcsen dönt, akkor az dominóhatást fog kiváltani Európa többi országában is. Igen, azokban is, ahol a demokráciát ünnepelve mutogatnak Magyarországra, de saját népük nem meri felemelni szavát a véleménydiktatúra miatt. De egy szavazás az más. Az titkos. Ott senki sem tilthatja le a hozzászólásokat, véleményeket. Nem vihet el a rendőrség a szabadság meggyalázásaként értelmezhető politikai korrektség okán. Nem, a népszavazás a szabadságról szól, a demokrácia ünnepe. Most a szabadságunkról és a biztonságunkról fogunk szavazni. Arról, hogy bekövetkezik-e egy olyan szemléletváltás Európában, ahol egy igazi demokráciához illően az emberek véleménye alapján hozzák meg a döntéseket, vagy marad az önpusztító ideológiát követő irány, ahol a pénz oltárán ezer ember élete is bármikor feláldozható. Ez az, amit valójában meg kell üzennünk Brüsszelnek!

 

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén