agitatio

kitekintés a világra

Címke: október 23.

Jobbik: újratervezés

Rövid elemzés, amely megkísérli számba venni a Jobbik háza táján az utóbbi hetekben történt pártszakadásokra adott politikai stratégia lehetséges kimeneteleit. 

Előzmények

A történet ott kezdődött, hogy a párt választási veresége után lemondott pártelnök, Vona Gábor saját döntése nyomán egy vonallal hátrább lépett, hogy a felelősségvállalás látszatát keltve, valójában azt kerülve lemondott vezetői tisztségéről. Azért állítom, hogy ez a felelősség elkerülése, mert egyrészt magára hagyott egy egymilliónál is több tagot számláló közösséget, méghozzá olyan önös okból kifolyólag, hogy ezzel is csak egy későbbi visszatérését készítse elő. Ennek megfelelően a választások után tisztújítást tartottak a pártnál, amelynek a vereség mellett még egy súlyos pénzügyi büntetéssel is szembe kellett néznie. Ilyen körülmények közepette nem csoda, ha nem volt túl nagy tolongás a megüresedett elnöki székért. No persze a párt vezetésével egyet nem értő jelentkezőből nem volt hiány, így a párt történetében először volt valódi tétje az elnökválasztásnak. Nem is csoda, hogy a pártvezetésnek nem tetszett a demokratikus küzdelem, és minden eszközt bevetettek, hogy a kihívót, aki vissza akarta terelni a pártot korábbi nemzeti útjára, ellehetetlenítsék. Ha nehezen is, de Szabó Gábor pártigazgatóéknak sikerült végül is megőrizniük a hatalmat, aminek egyenes következményeként a közösség korábbi ikonikus alakját, Toroczkai Lászlót kizárták a pártból. Toroczkait akkor sokan követték, és a Jobbikban csalódott korábbi tagokkal megalapította saját mozgalmát, amit Mi Hazánknak nevezett el.

Már egészen úgy tűnt, hogy hosszú szenvedés után sikerül a Jobbiknak magára találnia, amikor jött az újabb pofon. A párt egy másik emblematikus figurája, a tagság körében nagy népszerűségnek örvendő Volner János borította a bilit, aki vitte magával a frakcióból két másik párttársát is. A Jobbik vezetőségének válasza ezúttal is meglehetősen cinikus és hiteltelen volt, amikor a korábbi harcostársat vádolták NER-pártisággal. Azonban Sneider Tamás pártelnöknek nemcsak a kilépésekkel kellett megküzdenie, ugyanis az elégedetlenkedők elkezdték kiteregetni a szennyest a Simicska által befizetett milliók tisztára mosásáról is. Az elnöknek egy újabb válsággal kellett ekkor szembenéznie, nem is csoda, ha napokra eltűnt a nyilvánosság elől, ami egy ilyen kiélezett helyzetben meglehetősen furcsa döntésnek számít.

Erőmutatás, mint figyelemelterelés

Már tudhatjuk, hogy csak erőt gyűjtött és készült a nagy dobásra, amit október 23-ára időzített. A Vona Gábornál is látott, feltűnően begyakorolt mozdulatok voltak hivatottak azt a magabiztosságot kölcsönözni Sneidernek, amit ilyen helyzetben egy elnöktől elvárnánk – bár a mozdulatok begyakoroltak voltak és a hangerőt is feljebb tekerte, de a szónoki képességek hiányát nem lehet ilyen rövid idő alatt pótolni, így számomra elég groteszk képet festett az elég előadás. A cél világos volt: erőt kellett mutatni egy hitehagyott közösségnek. Ezt szolgálta az indulatos, ám kissé esetlen beszéd, és ezért volt szükség az – utóbb mint kiderült fizetett – aktivistákkal végrehajtott politikai akció az MTVA székházánál, majd utána a Ledvay utcai Fidesz székháznál. A párt vezetőinek szeme előtt annyira az erő mutatása lobogott, hogy nem szégyellte buszon szállítani az egymástól egyébként igen távol lévő intézményekhez aktivistáit. De mint tudjuk, az ember mindig azt bizonygatja, ami nincs, így könnyen lehet, hogy a Jobbik erődemonstrációja is egyfajta kompenzálásként fog bekerülni a magyar politika történelmébe – főleg hogy ennek az erőnek a mutatása már csak a kameráknak szólt, nem volt mögötte valós társadalmi megmozdulás. Ezzel pedig a korábban komoly terepmunkájáról ismert párt (minden ajtón bekopogtattak a választásokat megelőzően, így kerülve személyes kapcsolatba az emberekkel) a baloldal örökös hibájába esik, amelyik régóta azt hiszi, hogy TV stúdiókból, a komoly szervezeti munkát megspórolva lehet kormányt buktatni. Az élet már többször bebizonyította, hogy önmagában a TV-képernyőkön beszélő fejek nem hozzák meg az áttörést. (Talány, hogy Sneider mennyire szólta el magát az alábbi videóban látható beszédében, amikor a tüntetők helyett aktivistákat említ, mint résztvevőket a rendezvényükön).

Sneider Tamás: Erőnk van és erőt mutatunk

JOBBIK – Kevés politikai közösség "dicsekedhet" vele, hogy a leépítésén ennyit munkálkodtak, a támadásába ennyi pénzt, időt és energiát fektettek. A próbálkozás viszont meddőnek bizonyul, hiszen a támadások hatására csak szívósabb lett a párt. Eddig is kiálltunk mindennemű aljas támadást, és a jövőben is ki fogunk. Ez a történelmi kötelességünk, hiszen a Jobbik az Orbán-rezsim egyetlen, valós erővel rendelkező ellenzéke.

Közzétette: Sneider Tamás – 2018. október 24., szerda

Már tudjuk, hogy az erőmutatásnak sokkal prózaibb oka van: el kell terelni a figyelmet a pártot folyamatosan sújtó belső válságokról és újabb kiválásáról. Csak ezen a napon kivált a Jobbikból korábbi polgármestere, regionális igazgatója, egy megyei sajtófőnök és az Ifjúsági Tagozatának alelnöke. Volnerék kiválása után tehát van miről elvonni a figyelmet – nem véletlen ez elnök folyamatos bizonygatási kényszere sem.

Megkülönböztetés, mint stratégia

Az elterelés azonban reális politikai cél lehet, ám korántsem felel meg hosszútávú stratégiának. A legnagyobb baj ugyanis, hogy hogyan különböztesse meg magát a Jobbik a dezertőrök első számú gyűjtőhelyeként funkcionáló Mi Hazánk mozgalomtól. Ugyanis a pártból kilépő tagok között egy fontos, közös vonás tapasztalható, mégpedig az, hogy mindannyian azzal indokolják döntésüket, hogy a párt elvesztette lelkét, korábbi nemzeti radikális identitását. Mivel a néppártosodásra keresztelt balratolódás feladása nem reális alternatíva, így a még megmaradt tagságnak a nemzeti helyett más módon kell bizonyítani radikalizmusukat. Leegyszerűsítve: ha üzeneteikben nem lehetnek radikálisabbak a Mi Hazánknál, akkor majd módszereikben lesznek azok. Ennek a stratégiai szándéknak a kinyilatkoztatása Az Ellenállás meghirdetése, ami egyfajta előremenekülésként értelmezhető. Talán véletlen, talán nem, hogy Gyurcsány Ferenc is éppen ellenállást hirdetett ősszel, és hogy az ő legfőbb kampányüzenete is az, hogy ‘Orbánnal nincs alku’. Ezzel már a szavak szintjén is egy platformra került az egykori miniszterelnök politikájának ellenpólusaként megszületett, egykori nemzeti radikális párt.

Nézzük csak a tábla feliratát! További adalék, hogy itt még mintha a karmozdulatok is azonosak lennének. Forrás: pestisracok.hu

Meglehetősen nagy az átfedés az ‘Orbánnal nincs kiegyezés’ Jobbikos szólammal. Forrás: zoom.hu

 

Az egyértelmű baloldali átfedések mellett ez az előremenekülő radikalizmusként is felfogható stratégia azért tűnik jó ötletnek, mert a cselekvőképesség látszata, valamint a rendszeren kívüliség érzete a radikális húrok pengetésével megállíthatja a tagság Mi Hazánk irányába történő további csordogálását. Hiszen a Mi Hazánk továbbra is jobboldali nemzeti pártként definiálja magát, amely így sok kérdésben hasonló álláspontot vesz fel, mint a Fidesz – jelenlegi egyetlen képviselőjük, Dúró Dóra is együtt szavazott a kormánypártokkal a Sargentini-jelentés elítélésében. Bár az ő megkülönböztetési stratégiájuk viszont megköveteli, hogy szélsőségesebb álláspontot vegyenek fel a Fidesznél, pl. halálbüntetés visszaállítása stb.

Ennek megfelelően tehát ha a Gyurcsánytól másolt, annak Jobbikra átültetett változata, vagyis a ‘Nincs kiegyezés Orbánnal’ a vezérelv, akkor a Fidesszel sok kérdésben egyetértő Mi Hazánkra könnyen rásütheti a ‘Fidesz-bérenc’ billogját, amit egyébként rendszeresen meg is tesz – abszurd módon minden pártból kiváló, korábbi harcostársat is megillett ez a kelletlen bélyeg. Számomra már csak az a kérdés, hogy a tojásdobáló, radikalizmusát nyíltan vállaló és támogató párt hogyan fogja így tető alá hozni a Puzsér Róbert által bejelentett, korábban 21. századi pártok néven futó projektjét, a Centrumot. Bár ha Puzsér blogjának címére gondolok, akkor a szélsőközép új értelmet nyer a ‘szélsőségesen középpártok’ új politikai kategória megteremtésével.

Azonban ennek a szándékolt politikai haszonszerzésnek lehet egy nagyon veszélyes társadalmi hatása is. Az ideológia nélküli radikalizmus, egészen pontosan az öncélú radikalizmus, amely mögött annyi eszmeiség áll, hogy a miniszterelnököt ‘enyveskezű bolsevik diktátornak’ deklarálja, és amely olyan cselekedeteket támogat és tekint erénynek, mint kormánypárti politikusok nyílt fenyegetése az utcán, autóik matricázása stb., ennek kimenetele csak az erőszak elterjedése lehet, amit viszont semmilyen cél – főleg nem a Jobbik népszerűségi mutatójának további zuhanásának megállítása – nem legitimálhat.

A Centrum az új centrális erőtér

Október 23-ai beszédében értelmet nyert Puzsér főpolgármester-jelöltsége és a Volner János által is vizionált Jobbik-LMP összeborulás. Ugyanis a mindkét oldalt bíráló megmondóember, ‘Mr. Szélsőközép’ nem a fővárost szeretné vezetni jövő ősszel, hanem hitelesíteni azt a politikai stratégiát, amely a hagyományos jobb-bal megosztottságon felül egy harmadik utat kínálna a választók számára.

Két, látszólag egymástól független esemény, amely úgy tűnik, hogy idővel mégis összeér. Volner János korábbi Jobbik alelnök egykori pártját az LMP-vel revolverező kijelentései első ránézésre számomra csak exit-pontnak tűntek, amely abból a felismerésből eredt, hogy rossz döntést hozott, amikor nem akart, vagy nem mert Toroczkaiék oldalára állni az első szakadás alkalmával. Ezért egy megfelelő indokra várva igyekezett magához ragadni a kezdeményezést, amivel elhagyná a süllyedő Jobbik-hajót. Ez az alkalom lenne a papíron liberális LMP-vel való összefogás szorosabbra válása. A valóság ezzel szemben az, hogy az LMP is azért szakad – Szél Bernadett és Szabó Szabolcs kilépése a frakcióból, Meszerics Tamás kilépése a pártból -, mert korábbi önmagával szakítva próbálja a politikai középre kormányozni magát. Akárcsak a Jobbik, csak ők a szélsőjobbról indultak, míg az LMP balról, és a terv szerint majd középen találkoznak. Volner elképzelése ezzel szemben, hogy a Fidesz szavazóit csak jobboldalról lehet magukhoz vonzani, és a Jobbik középre helyezkedése után az egyetlen jobboldali ellenzéki párt a Mi Hazánk maradt.

Az LMP is kétségkívül tökéletesen ismerte fel azt a helyzetet, hogy a Fideszt nem fogják tudni legyőzni a bizonytalanok megszólításával, hanem ahhoz a kormánypárt táborát kell valahogy csökkenteni, hiszen amíg 2,5 millió állandó szavazója van, addig belátható időn belül nem lehet leváltani. A cél egy olyan alternatíva állítása a Fidesz szavazóknak, amely mentes a szokásos baloldali lózungoktól. Erre utalt korábbi írásában Ungár Péter is, amikor azt írta, hogy “Fejezzük be a demokráciasiratást és a moralizálást!”. Egy reális alternatívának ugyanis élesen megkülönböztethetőnek kell lennie minden mástól. Megpróbálja kimazsolázni mindkét oldal népszerű tulajdonságait (baloldal esetében demokrácia, jogállam, korrupcióellenesség, jobboldal esetében antiliberális, antiglobalista) és felhagyni a kevésbé népszerű elemekkel. Így kíséretet téve egy olyan párt kialakítására, amely mindenki számára kínál valamilyen elfogadható ajánlatot – ennek ellenére, paradox módon éppen Puzsér az, aki rendszeresen közvélemény-kutatásokhoz igazított kormányzással és marketing eszközökkel vádolja a hagyományos pártokat.

Mivel azonban a politikában is egyre nagyobb szerepet tölt be a bulvárosodás – csúnya szóval tabloidizáció – mellett a perszonalizáció is, vagyis amikor a politikai értékeket, ideológiákat személyekkel próbálják eladni, ezért óhatatlanul szükség van egy erre megfelelő személyre. Ebben kétségkívül kiváló választásnak tűnik az örök kritikus, ugyanis közéleti tevékenysége során legalább annyira támadja Orbán Viktort, mint a baloldali pártokat és az általuk szentírásként követett liberalizmust és a politikai korrektség eszméjét. Viszonylagos ismertsége, népszerűsége és intellektusa is feljogosítja arra, hogy egy új, szárnyait bontogató formáció vezető arca lehessen. Így tehát a főpolgármester-jelöltség bejelentése – és az esetleges visszalépés belengetése egy esélyesebb jelölt számára – egyfajta erőpróbának is tekinthető, a harmadik út tesztelésének. Jellemző az is, hogy mindkét oldal jelszavaival operál: a Sétáló Budapest egy klasszikus baloldali, zöld párti program, de még a mai beszédében is polgárokra hivatkozott, amely az első Orbán-kormány idején volt a főként budapesti jobboldali szavazók identitása.

Logikusan hangzik, hogy azok, akiknek elege van a neofeudalizmusból – ez lenne a Fidesz – és a neoliberalizmusból – ez pedig a baloldali pártok összessége – az egy harmadik, középen álló pártszövetségben keresnék érdekeik képviseletét. A stratégia értelmében mindkét oldal azon szavazóit be lehetne csatornázni, akiknek elege van a jelenlegi megosztottságból. Azokat, akik csak ‘normálisan szeretnének élni’. A probléma ezzel azonban csak az, hogy ez a stratégia nagyon hasonlít az Orbán Viktor által meghirdetett centrális erőtér politikájához, ahol egy nagy néppárt kormányoz, és tőle jobbra és balra helyezkedik el egy-egy kvázi szélsőséges tömb. Ennek leváltásához pedig nem csak centrum, centrális megközelítés szükséges, hanem erőtér is. Ez utóbbi merész elvárásnak tűnik attól a két párttól, amelyek a legtöbb szavazót veszítették el az áprilisi választások óta.

Őszinte pillanatok

Már azt gondolhattuk, hogy véget értek az ’56-os megemlékezések körüli botrányok, amikor jött a hvg hírhedt liberális publicistája Tóta W. Árpád, és olyat tett, amit előtte még nem sokan mertek megengedni maguknak: őszintén  elmondta a liberális tábor idáig is sejthető, ám nyilvánosan senki által fel nem vállalt véleményét a történelemről, a magyarságról. 

Az, hogy a Tilos Rádióban fejtegetett véleménye csupán elszólás, vagy egy tudatos kinyilatkoztatás volt tulajdonképpen nem is számít, hiszen a történet legfőbb tanulsága az, ami kicsit közelebb visz a liberálisok valódi viszonyulásához a magyar nemzet történelem iránt.

De ne szaladjunk ennyire előre.

Ahogy korábban is írtam, ’56 a legmegosztóbb nemzeti ünnepünk, amely még nemzetközi viszonylatban is okoz némi visszhangot. Történt ugyanis, hogy a forradalom kitörésének 60. évfordulója alkalmából az orosz állami hírtelevízió relativizáló műsorral állt elő a szabadságharcról és annak vérbefojtásáról. Válaszul a külügyminiszter behívatta az orosz nagykövetet, akivel hosszasan elbeszélgetett. Ez idáig minden formalitásnak megfelelő, és sok meglepetést nem is okoz. Ahogy meglepetést az sem okoz, hogy 60 évvel a történtek után, az orosz fél megpróbálja átértelmezni az októberi eseményekben betöltött szerepét. Bár a legkisebb mértékben sem támogatom a történelem hamisítására vonatkozó törekvést, de mégis megértem. Meg tudom érteni, ha egy nemzetnek nem tetszik az elnyomó és agresszor szerepe, amelytől bármilyen eszközök által is, de szabadulna.

Amit viszont nemcsak, hogy nem támogatok, de a legkisebb megértést sem tanúsítom iránta, ha a saját nemzetünk tagjai akarják, vagy próbálják az identitásképző közös múltat a saját eltorzult képüknek megfelelően átfesteni. Ezt a koránt sem dicsőséges sort nyitotta meg Havas Szófia, akinek volt bátorsága azt állítani ’56 hőseiről, hogy “börtönből szabadult nyilaskeresztesek voltak, akik házról házra jártak és vadászták a zsidókat”. Ugyanakkor nem először volt alkalmunk megcsodálni az egykori képviselő sajátos emlékezetpolitikai törekvését, ugyanis azt már 2007-ben is közkinccsé tette. Akkor az MSZP nem függesztette fel tagságát, még csak etikai eljárás sem indult ellene. Mondjuk furcsa is lett volna, ha az utódpárt ilyen formában tagadta volna meg korábbi tetteit. Ma már persze belengették a pártból történő kizárást is, hiszen az azóta eltelt közel 10 évben az MSZP immár az 56-osok eszmei utódjainak szerepére pályázik, ami kissé nehéz lenne ilyen terhelt személyekkel. Ugyanakkor a politikusnak is van látszólagos mentsége beteges fantazmagóriáira, hiszen édesapja – bizonyos Horn Gyula testvére – a forradalom alatt vesztette életét, amikor elütötte egy teherautó – bár kislánya szeret apjára mártírként tekinteni, aki a Szovjetunió eszmeiségért áldozta életét. Hát, lelke rajta.

Ilyen családdal persze nem nehéz bomlasztani a magyar nemzet egységét, pláne ha a forradalom elnyomói oldalán álló családnak, a diktatúrában felépített hatalmi hálónak köszönhetően olyan befolyásos képviselői is vannak, mint az egykori miniszterelnök Horn Gyula, aki így vélekedett a szabadságért az életüket áldozó pesti srácokról: „Nem is szabad megengednünk azt, hogy 1956 kapcsán valamiféle lelkiismereti válság keletkezzen mindazoknál, azokban, akik akkor fegyvert fogtak, mert akik fegyvert fogtak novemberben, és novemberben felléptek, azok az ellenforradalommal szemben léptek fel” – egy miniszterelnöktől korrekt az ilyen kijelentés, mintha nem is lett volna rendszerváltás.

Egy újabb ideológiai eredetű támadás

És akkor eljutottunk a bevezetőben szereplő Tóta W. korántsem meglepő, ámde annál sokkolóbb kijelentéséhez. Ő, mint a magyar értelmiséget képviselő, így annak véleményét a kérdésben megtestesítő publicista állítja egy társadalmi támogatottsággal nem rendelkező, ámde a médiában annál inkább felülreprezentált eszme – amely célját tekintve tulajdonképpen a kommunizmus világát hivatott továbbörökíteni –  érdekében a legmegdöbbentőbb nyilatkozatot a magyar forradalomról. Tóta W. értelmezése szerint Nagy Imre, és a teljes forradalom kultusza annak köszönhette jelentőségét, mint ahogy idézem:

ne kerülgessük a kását, azért mert nem volt zsidó

– így gyalázva meg a teljes rendszerváltást, és annak szimbolikus eseményét, Nagy Imre újratemetését, és Kádár János halálának egy időben történő bekövetkezését. És mindezt csak azért, hogy beteges ideológiájának érvényt szerezhessen. Ha komolyan vesszük a kijelentés üzenetét, akkor világossá válik, hogy ma Magyarországon mindenkinek szégyellnie kell magát, aki nem zsidó. Az antiszemitizmus vádja tehát már nem csak azokat éri utol, akik nem kedvelik a zsidókat, hanem azokat is, akik olyan embert mernek kedvelni, aki nem az. Érthetetlen, soha senki által nem merült még fel ennek az igazán fontos kérdéskörnek a tisztázása egyetlen történelemórán sem, és hogy teljesen őszinte legyek, nem is érdekel. Nem érdekel ha az volt, az sem ha nem, az érdekel amit tett, vagy amit tenni akart a magyar nemzet előrejutásáért. Szánalmasan gerjesztett mesterséges vita ez, ami méltatlan október 23. emlékezetéhez. Ahhoz már hozzászokhattunk, hogy minden érdemi vita elől a zsidókérdés felhozásával menekülnek el, de ilyen szintetikus és természetellenes módon még soha senki sem próbálta ékként beverni a magyar nemzet társadalmi csoportjai közé.

A legrosszabb, hogy minderre még büszke is, hiszen – ahogy mondja – az a célja, hogy elkezdje azt a diskurzust, ahol nem csak szuperlatívuszokban lehet beszélni 1956-ról. Amit ezzel Tóta mond, azzal tulajdonképpen aláássa a nemzeti konszenzust a témában, és a sokszor szánalmasan, cinikus mosollyal emlegetett nemzeti minimum, az egyetértés közös pontja elé gördítve ezáltal újabb akadályt. A szokásos diktatúra, sajtószabadság elnyomása és fasizmus vádjai tehát ismét előkerültek, de már nemcsak egyre halkuló hangokon, hanem egyre kifacsartabb és lehetetlenebb módokon. Ne feledjük, a háttérben a hatalomból történő folyamatos kiszorulás és sértődöttség áll, ugyanis nagyon nehezen viselik, ha társadalmi támogatottságukhoz képest érthetetlen mértékben felülreprezentált képviseletük visszaszorulóban van mind a médiában, mind pedig a közéletben.

56 tanulsága

Ismét egy kerek évforduló, ismét a régi viták. Október 23-a legmegosztóbb nemzeti ünnepünk, amely még 60 év után sem lehet konszenzus tárgya. A vitákat nem csak a forradalom időbeli közelsége, és az egyik tábort a mai napig tartó érintettsége terheli, hanem a nemzetközi közösség felelősség alól való kibúvásának kísérlete is.

Az utóbbi napokban újra szárnyra kelt az a régi vita, hogy a szolidaritást kifejező, antikommunista dal, vagy pedig fasiszta induló az Lazio meccsein a lelátót rendszeresen meghódító himnusz, az avanti ragazzi di Buda. A témát rengeteg hírportál körbejárta, ki-ki a saját érdekeinek megfelelő értelmezés szerint, így én erre a kérdésre is inkább egy más szemszögből próbálnék rálátást mutatni.

Az újabb hazai értelmezési versenyben az önjelölt bíró – felesleges – szerepének betöltése helyett érdemesebb inkább a tényleges tettekre fókuszálnunk. A két oldal megközelítése köztudott (szolidaritás vs. fasiszta), az érdekesebb kérdés, hogy a nemzetközi közvélemény miért enged teret az utóbbi értelmezésnek, és nemcsak azért mert ezzel egy szuverén ország belpolitikájába – hovatovább önálló történelmi feldolgozásának lehetőségébe – avatkozik bele, hanem mert látszólag a szabadságról alkotott értékrendjével ellentétesnek mutatkozik egy segítségért kiáltó nemzet kommunista elnyomás elleni tömeges fellázadásának vérbefojtásának a figyelmen kívül hagyása. Nos, arra sajnos fájdalmasan kiváló lecke volt, hogy megismerjük az amerikai nemzetközi politika természetét, amely bár előszeretettel hivatkozik a demokrácia eszményének primátusára egy-egy jövedelmező, amerikai érdeket szolgáló beavatkozás előtt, de a szabadságot nem megrendelésre adják. Annak eljövetele csak akkor esedékes, amikor a világ vezető hatalma úgy ítéli meg – vagyis ha érdeke fűződik hozzá – nem pedig akkor, amikor egy szabadságszerető nemzet vakmerő bátorságát alapozza rá.

Az idő keretéket sajnos nem lehet visszafordítani – hiába szeretné néhány vezető politikus -, a történelem ismert, a magyar szabadságharc a szovjet túlerővel szemben tiszavirág életűnek bizonyult. Egy ilyen civilizációban, ahol a szabadságot és az emberiességet állítják a gondolkodás fókuszába, számomra meglepően érdekesnek hat a reakció, amely nem az esetleges felelősség megnevezésében, hanem sokkal inkább annak elfedésében érdekelt. Ha az említett dal néhány sorát felidézzük, akkor azonnal világossá válik, hogy miért lehet a Szovjetunió legnagyobb ellenségének – amely befolyásának kiterjesztésére számos olyan országban is beavatkozott, ahol az ottaniak nem is vágytak rájuk -, a hidegháború másik pólusának, az Egyesült Államoknak egyszerűbb megoldás a dal üzenetét fasisztának vagy nácinak bélyegezni.

A tankok összetörték a csontokat,
senki nem hozott segítséget,
a világ csak figyelt
az árok szélén ülve.

(…)

A bajtársaim már az osztag előtt állnak,
elesik az első, a második,
véget ért a szabadságunk,
eltemetve a világ becsületét.”

Néha az igazság és a lelkiismeret keltette szégyen annyira fájdalmasan hat, hogy jobb lenne egyszerűen tudomást sem venni róla.

Nagyhatalmi játszma, nyugati felelősség

Érdekesnek találom azt is, hogy az ’56-os események előzményei kapcsán Sztálin halálától Nagy Imre reformtörekvéséig – és itt most ezek jelentőségét egy pillanatig sem vonom kétségbe – sok mindent tanítottak, de egy fontos eseményt valahogy mégsem említettek soha a történelemórán, amikor diákként a padot koptattam. Mégpedig Ausztria 1955-ben elnyert függetlenségét. A történelmi háttér dióhéjban annyi, hogy Ausztria területeit a két nagyhatalom csapatai együttesen érték el, így a háború után az országot szövetséges és szovjet érdekszférákra osztották fel. Nos, ahhoz sajnos már hozzászoktunk, hogy parányi porszemek vagyunk a nagyhatalmak sakktábláján, így a teljes Balkánt és Kelet-Európát a szovjet érdekszférába soroló ‘békén’ egy pillanatig sem csodálkoztunk, de az Ausztriából való szovjet csapatkivonások egy osztrák semlegességi forma alkotmányban történő rögzítésért cserébe valóban nagylelkű ajánlatnak tűnik még egy demokratikus országtól is, nemhogy egy kommunista diktatúrától. Főleg úgy, hogy az alkotmány mindig csak egy időre és helyzetre vonatkozik, ami nem volt másképp Ausztria esetében sem, amely semlegessége – nem függetlenül Jörg Haider kezdeményezésétől – legkésőbb az ország 1995-ös EU csatlakozásától meg is szűnt.

Nos az ilyen előzmények következtében, amikor az látszódott, hogy egy országnak (egy szomszédos országnak) van reális esélye még háború nélkül is ledobni magáról a szovjet béklyót, nem csoda, hogy a helyzet reménnyel töltötte el milliók szívét. De az Ausztriát megillető semlegesség helyett nekünk csak egy Time címlap jutott, mint a szolidaritás kifejeződése. Sovány vigasz ez a rengeteg áldozatnak és semmiség (vagy inkább arculcsapás) egy, a szabadságáért élet-halál harcot vívó, az amerikai segítségben a végsőkig bízó egész nemzetnek.

Van azonban még egy szempont, amely nemcsak aktualitása, de szolidaritást kifejező tartalma miatt is említésre tarthat számot, mint nyugati segítség, ez pedig a menekültek kérdése. Bár furcsa lett volna, ha saját értékrendünket másodszor is látványosan megtagadva másképp viszonyultak volna a menekültek befogadásához, azért itt szeretnék tisztába tenni valamit. Tehát a kvázi felbátorított, majd aztán cserben hagyott nemzeten a hivatalos médiabeszámolókban úgy segített a világ vezető hatalma, hogy a mintegy 200 ezer, szabadságáért harcoló embert vonakodva ugyan, de mégiscsak menekülttáborokban helyezte el. Nos, nem az a legfőbb probléma, hogy cserbenhagyott nemzetünk kiváló ifjainak elszívását megpróbálják sikerpropagandának beállítani, hanem hogy ezt azóta rendszeresen a fejünkhöz vágják, hogy az arcátlan kísérletről – amely során közéjük és a most érkező bevándorlók közé egyenlőségjelet próbálnak tenni -, már ne is beszéljünk. Ezt a párhuzamot itthon is előszeretettel használták, de miután a kezdeti emberiességi szenvedély mögül sorra kihullottak az érvek, mintha ez a bántóan ostoba párhuzamot sem lehetne már hallani.

Magyar-amerikai viszony

Úgy tűnik, hogy az amerikaiakkal nem volt a történelem során sok pozitív tapasztalatunk. Az első világháború után az amerikai elnök után elnevezett wilsoni-pontok voltak azok, amelyek ideológiai hátteret biztosítottak országunk felszabdalásához – érdekes módon mintha azokat szinte csak a Magyar Királyságra alkalmazták volna. A második világháború sem volt sokkal szerencsésebb a viszony javításában, ugyanis a két nagyhatalom (német és orosz) közé szorított Magyarországnak esélye sem volt, hogy ne az egyik elnyomó hatalom befolyásolási zónájába kerüljön. Majd fordult a kocka és elérkezett 1956, amikor minden korábbi sérelmünket elfelejtettük volna, ha az Ausztriának megadott támogatáshoz hasonlóra érdemesnek találták volna a segítségre kiszolgáltatott országot,  és akkor talán ez a 40 évnyi lemaradás a nyugati szomszédunktól is jelentősen alacsonyabb lenne. De akkor az amerikai érdekeket közvetlenül nem is érintő Szuezi válság fontosabbnak tűnt – legalábbis kiváló ürügyként szolgált, bár a két esemény egymás kizárólagosságának magyarázatát azóta sem értem.

Az 50. évforduló

2006-ban, a választások után a forradalom 50. évfordulójára készülő országban történt valami, amely a történelem által terhelt magyar-amerikai viszony javításának lehetőségét hordozta magában. Ez pedig nem volt más, mint egy demokráciákban elképzelhetetlen esemény napvilágra kerülése, amikor az újrázó miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc egy párteseményen való beszéde – ahol tényszerűen elismeri, hogy hazugsággal csalták el az áprilisi választást – nyilvánosságra került.

Ekkor az amerikai adminisztráció dönthetett volna úgy is, hogy a hivatalosan vallott értékrendjének minden pontjával ellentétes beállítódású kormányfőnek – akinek az elzavarásán a történelmi áhítattal átitatott magyar nemzet döntő többsége igyekezett – elengedi a kezét, amivel a rossz hagyományokra visszatekintő viszonyt is új alapokra lehetett volna helyezni. De nem ez történt. Olyannyira nem, hogy az egykori állampárt utódja színeiben politizáló kormányfő, és a demokrácia amerikai típusú felfogása ismét összezárt.

Az eredmény, bár vérességében jelentősen elmaradt az ’56-os eseményektől, azért mégiscsak hasonlóképpen alakult. Az arcátlan csalás és hazugság révén felbőszült emberek tömegei az igazság helyett csak gumilövedéket, erőszakot és megfélemlítést kaptak.

1956.jpg

Október 23-a 2006-ban, a ‘demokratikus’ kormány regnálása alatt. Forrás: Wikipédia

Mivel ekkor még igen fiatal, lelkes és naiv voltam, állandóan böngésztem a nemzetközi beszámolókat, hogy milyen véleménnyel viszonyulnak a hazai eseményekhez – már csak azért is, mert a rendőri attaknak számos külföldi áldozata is volt -, de óriási meglepődésemre nem történt semmi. Vagy legalábbis ahhoz képest semmi, amilyen aggodalmak ma érkeznek a nyugati vezetőktől, médiumoktól a magyar demokrácia állapota miatt. Korábban elképzelhetetlen mértékű, államilag szervezett brutális agresszió folyt a jogosan felháborodott tömegek leverése és megfélemlítése miatt, de a szabad világ képviselői ezúttal kínosan némák maradtak.

gyurcsany

Azért persze nem mindenki, a humor forrása mindig az igazság. A képen látható szöveg: “Magyarország felkelései”. Forrás: 2.bp.blogspot.com

56 öröksége

A történtek minden logikával szembenő viszonyulására nem kínálkozik más magyarázat, minthogy a demokrácia – vagy amit az amerikaiak annak neveznek – nem a tettekben, hanem az érdekekben nyilvánul meg. Lehetett akármennyire is embertelen és zsarnok a rendszer hozzáállása, egy ‘jó’ tulajdonsága mindenképpen volt: az amerikai érdek maradéktalan teljesítése, akár a magyar kárára is (egyébként ennek ellehetetlenítésére is feltaláltak már, vagy inkább újra feltaláltak egy divatos megbélyegző szót, úgy hívják nacionalizmus).

Úgy tűnik, hogy a baloldal nem tud hogyan viszonyulni ’56 eszmeiségéhez. Sípszóval akarják ellehetetleníteni a forradalom méltóságteljes megemlékezését. 10 évvel ezelőtt a valódi demokráciát a kormányból mutatták meg, csőcseléknek nevezve az embereket, mára azonban nagyot fordult a világ: noha előre merem bocsátani, hogy a rendőrség ezúttal nem fog vérbe fojtani egyetlen tüntetést sem, de mindent el fognak követni annak érdekében, hogy az emberek tudatában valahogy mégis ez a kép alakuljon ki. Ennek teljesülését még az az apró tényező sem fogja zavarni, hogy még a szerepek is felcserélődtek. Így lesz a tüntetőkből randalírozó csőcselék helyett ezúttal az igazságot bármi áron kiharcoló nép, az erőszakot kerülő kormányból pedig az elnyomó diktatúra.

Ilyen körülmények között azt hiszem méltatlan (de legalábbis némiképp bizarr), hogy az ellenzék mindig ezt a napot találja legalkalmasabbnak soros összefogásának bejelentésére. Hiszen ez az összeborulás arról szól, hogy a szocialista utódpárt és az amerikai párti demokraták újra egyesítik erejüket a magyar szabadságért – de a történelem már többször megmutatta, hogy milyen következményekkel jár az a magyarok szabadságára nézve, amikor ők összefognak.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén