agitatio

kitekintés a világra

Címke: Olimpia

Momentum nélkül

Bár 266 ezer aláírás összegyűjtése önmagában nem kis teljesítmény, ám önként a fejlődés gátjává válni nem tekinthető a legnemesebb célok egyikének. Tartok tőle, hogy megint egy liberális párt rövid pártpolitikai céljainak oltárán áldoztuk fel mindannyiunk közös érdekét, országunk felvirágzásának egyik lehetőségét. 

Az urnáktól való távolmaradás, óriási fejlesztési projektek lefújása; ez az, amit az ellenzék az elmúlt néhány hónap népszavazásai során sikerként ünnepel. Pedig ha hallgatunk a józan eszünkre, könnyen beláthatjuk, hogy mind a két téma fontos lenne az ország számára, ám az ellenzék sikerre éhes politikai akciói révén, a széthúzást homloktérbe állítva, megfúrta mindet. Ahogy a miniszterelnök oly’ találón fogalmazott: “nemzeti ügyből csináltak pártpolitikai kérdést”. És valóban, ha megnézzük, hogy a másik két jelölt esetében (Los Angeles és Párizs) milyen mértékű egység sorakozott fel az ötkarikás játékok rendezése mögött, akkor nem csodálkozhatunk azon, ha egyébként is tetemes előnyüket még tovább növelték. Kár, pedig egy széleskörű nemzeti összefogással és borzasztó kemény munkával reális esélyünk lehetett volna Dávidként legyőzni a Góliátokat, így marad nekünk az, amit a liberális kormányzások során belénk neveltek: “merjünk kicsik lenni”.

Pedig ahogy a nemzetközi politikában, úgy az olimpia történetében is korszakalkotók lehetnénk. Ezt tükrözi az előzőnél egy sokkal szimpatikusabb, és önbizalmat sugárzó, a budapesti olimpia hivatalos szlogenje is: “megfelelő város a megfelelő időben”.

Ennek tartalma arra utal, hogy egy sikeres, megvalósíthatósági tanulmányokkal alátámasztott pályázat a közepes méretű városok felé történő nyitást is jelenthette volna, így a meglévő pártucatnyi világváros szürke körforgása mellett üde színfoltot, és esélyegyenlőséget hirdetett volna a precedensteremtő Budapest.

Persze nehezen lehetne kifogásolni, hogy egy ilyen jelentős mértékű beruházásról az ott élők véleményét is kikérjék, éppen ezért nem a népszavazással van gond, hanem az emberi természet félelmeire épülő, számító kihasználással. Hiszen a közbeszédet egyetlen percig sem övezte semmiféle érdemi, szakmai vita, hanem a kampány kizárólag az olimpia = lopás bántóan egyszerű analógiájára épült. Ennyi erővel egyetlen fejlesztésbe sem érdemes belevágni, hiszen az biztos lehetőséget teremt a lopásra, és különben is, miért nem a kórházakra fordítják a pénzt (minden pénzt)?

Pénz beszél

A biztosra vett korrupció mellett – érdekes felvetés ez így a 4-es metró építése körüli, 2006-os csalások napvilágra kerülésének idején – a másik érv az olimpia ellen a rendezéssel járó jelentős kiadás, illetve a költségek megtérülése körüli aggodalmak. Azt gondolom, hogy ez legitim kérdés, amelyről érdemes vitázni, de sajnos ez sok esetben szintén elmaradt. Egyes médiumok megelégedtek az olyan, bonyolultnak jóindulattal sem nevezhető összefüggések levonásával, mint hogy Görögország is az olimpia rendezésébe rokkant bele. Nem, Görögország abba rokkant be, hogy hazudott a valós költségvetési adataival kapcsolatban, hogy bevezethesse az eurót. Viszont ez egyben azt is jelentette, hogy többé már volt képes leértékelni a fizetőeszközét, így adóssága finanszírozhatatlanná vált, így pedig nem csoda, ha lepusztult olimpiai infrastruktúrájának fenntartására nem maradt elegendő pénze.

Szerencsére azért van pozitív példa is, ahol Örökségfejlesztési Társaságot hoztak létre a meglévő ingatlanok hosszú távú újrahasznosítására, így London korábban elhanyagolt területei is megújulhattak. Budapesten pontosan ugyanez történt volna, a legnagyobb győztesek közé pedig Csepel kerülhetett volna.

A olimpia végső mérlegét ugyanakkor valóban csak egy rendezés után lehet megvonni, de tény, hogy a rengeteg turisztikai bevétel és munkahelyteremtés mellett lett volna még egy azonnal nem érezhető, ám hosszútávon nagy hasznot hajtó eredménye: Budapest felkerült volna a világ térképére. Abban az egy hónapban minden szem ránk szegeződött volna, ami a büszkeségen túl további üzleti lehetőségeket hordozott volna magában.

Szintén nem elhanyagolható tényező a szervezés által a magyar költségvetésre rótt teher. Már csak azért sem, mert erről a témáról szintén csak annyi üzenetet közvetítettek a testnevelésből felmentett aktivisták, hogy “sokba kerül”. Igényesebb társasági beszélgetések során előkerül még a PwC 774 milliárdos becslése is, ám annak összetételét általában homály fedi. Utólag lobbantsuk hát fel a titkok fátylát, és lássunk egy reálisabb, adófizetőket terhelő becslést.

Először is az olimpia szervezésének két fő költségvetési eleme van: az első az olimpia infrastruktúrájának kialakítása, amely egyrészt a sokat bírált stadion-programon keresztül megvalósult (összesen már csak három új sportlétesítményre lenne szükség), másrészt pedig olyan közlekedési beruházásokat jelent, amelyek az uniós pályázati támogatásokon keresztül megvalósíthatóak, és egyébként is szerepelnek Magyarország fejlesztési koncepciójában. Ebben az esetben az olimpia egyfajta garanciát jelentett volna, hogy ezek a közlekedési fejlesztések 2024-ig mindenképpen megvalósuljanak. A másik jelentős kiadási tehertétel a szervezés-rendezés lebonyolítása, amelynek költségeit döntő többségében a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) fizeti, vagyis az olimpia a költségvetésnek éves szinten valójában 150-200 milliárdnyi összeget jelentett volna.

Ez az összeg még mindig elég jelentős, de egyrészt nagyságrendileg elmarad a liberális sajtó által emlegetett 2000 milliárdtól (!), másrészt ezt az összeget korrigálni kell a bevételekkel, és a kettő eredőjeként kapjuk meg az olimpia végső pénzügyi mérlegét. Bár ennek becslése meghaladja képességeimet, de a hirtelen jött hírnév hosszú távú előnyei (pl. megnövekedett turistaforgalom) idővel könnyen pozitívba fordítják a végső eredményt, és akkor még a rendezés jelentette élményről – lehetőség híján én például még egyetlen olimpián sem vettem részt – és nemzeti büszkeségről most ne is beszéljünk.

A végeredmény

A Momentum aláírásai révén minden esélyünk szertefoszlott, hogy olimpiát rendezhessünk, és nem csak a népszavazás eredményének kimenetele miatt, hanem mert az a NOB, amely bevételeinek 50%-át a közvetítési díjakból szerzi, egészen biztosan nem ítéli oda a rendezés jogát egy olyan városnak, ahol nincs egység a megtartás mögött – vajon melyik hirdetőnek hiányozna, ha folyamatos tüntetések és zavargások kísérnék végig a rendezvényt?

Ennek tudatában van a kormány, valamint a főváros is, így a pályázatot így vagy úgy, de mindenképp visszavonják. Ezután persze következni fog még néhány, a kormányt gyávának bélyegző, nagyon kemény interjú és erős nyilatkozat, ami viszont már inkább az aláírást gyűjtők tehetetlenségéről fog szólni. Ugyanis a NOlimpiára keresztelt kampány elérte célját, a pályázatot lefújták, de akkor mégis miért akar a győzelem után még több milliárd forintot népszavazás formájában kidobni a kukába? Hát pontosan azért, ami az eredeti célja is volt: egy kommunikációs szempontból könnyen menedzselhető témán (korrupció, lopás, pazarlás, kórházak stb.) felkapaszkodni a politikába – ahogy az a párttá alakulásuk bejelentésekor minden kétkedő számára is világossá válhatott.

Nagyon úgy fest tehát, hogy az aláírásgyűjtéssel csupán kihasználták az emberek hatalommal szembeni véleménynyilvánítására való igényét, amely elégedetlenséget és haragot ügyesen csatornáztak bele egyetlen témába. Nagy kár, hogy ezt az olimpia, és az ország fejlődésének egyik nagy lehetősége bánta.

budapesti olimpia 3

Ezektől a fejlesztésektől fosztott meg bennünket a Momentum Mozgalom. Forrás: nemzetisport.hu

budapesti olimpia 2

Ezektől a fejlesztésektől fosztott meg bennünket a Momentum Mozgalom. Forrás: nemzetisport.hu

Viszont bármennyire is ügyesen játszották ki a korrupció-kártyát és állították maguk mellé az elégedetlenkedőket, liberális szavazóból nem lett több, így egyre több szeletre kell osztani egy ugyanakkora tortát. Hiába a fejlődést meggátoló, a destrukciót előtérbe állító attitűd, győztes népszavazás nélkül a párt ugyanúgy el fog süllyedni, mint az összes elődje. Így maradva végül, egyetlen momentum nélkül.

Olimpia – it’s hunbelievable

Sorra potyognak az érmek és általuk milliók örömkönnyei. A magyar nemcsak sportszerető, de azt művelő nemzet is. De az örömmámorban azért arról sem szabad elfeledkezni, hogy minden siker alapja szükségszerűen a kitartó és alázatos munka. Köszönjük, hogy ebben is példát mutattok nekünk!

Úgy tűnik, hogy az idei nyár ilyen sportosra sikeredett. Nem mintha egy percig is bánnám, hogy a magyar válogatott Eb-n mutatott sikereit követően Hosszú Katinka nevét ordítja teli torokból egy ország, és 15 millió magyar. Van abban valami felemelő, amikor az első nap után két olimpiai bajnoknak örülhetünk együtt. Ez a lendület úgy tűnik, hogy tartós, hiszen az 5. játéknap után is a 4. helyen állunk 4 aranyéremmel. Persze ez az eredmény igazán csak az újszülötteket és a valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a sporttól teljesen elzárkózókat lepheti meg, hiszen összesítésben az egy főre jutó olimpiai bajnokok tekintetében jelenleg is másodikok vagyunk az egész világon – csak azok a finnek előznek meg, akiket az a megtiszteltetés ért, hogy már két olimpiai játék rendezésében is házigazdának nevezhették magukat.

Ezt az eredményt bármilyen oldalról megközelíthetjük, a számok minden esetben impozánsak lesznek: 172 olimpiai aranyéremmel a 8. helyet foglaljuk el a világranglistán. Ez az összesen kiosztott 4809 aranyérem több mint 3,5%-a. Nem rossz teljesítmény egy olyan nemzettől, amelynek a világ lakosságához viszonyított aránya kb. 0,02%. Érthetetlen, hogy egy ilyen, a lakosság számát 175-szeresen felülmúló eredménnyel még nem jutottunk el addig a gondolatig, hogy a sport legmagasabb ünnepét idehozzuk közénk.

Budapest 2024 – érvek és ellenérvek

Pedig egy ilyen esemény óriási lökést adhatna önbecsülésünknek, hiszen a feltalálók mellett a sport az a terület, ahol világszínvonalú sikereket érünk el. Lerágott csont már az a felvetés, hogy nincsen nyersanyagaink, nincsenek tengerpartjaink, nincsen óriási területre kiterjedő birodalmunk, sem a hozzá tartozó jelentős mértékű populációnk, így abban vagyunk jók, amiben lehetünk, és amihez igazán tehetségünk van. A józan ész pedig azt diktálja, hogy azt fejlesszük, ahol van mire építeni. A szellemi tőke mellett ilyennek számít a sport.

Csakhogy!

Van ezzel egy óriási probléma: az önmagát a szellemi fáklya hordozóinak kikiáltott ‘haladóink’ ezt nem különösebben díjazzák, hiszen a siker nemzeti büszkeséget okoz, és amiben benne van a szó, hogy ‘nemzeti’, azt tűzzel-vassal üldözni kell. Ha nincs rá racionális érv az sem baj, nem is kell, hiszen van rá ideológiai magyarázat.

Gondoljanak csak bele, a progresszív liberalizmus, amely nem tudja – vagy inkább nem akarja – értelmezni a nemzetet, kirekesztőnek tart minden olyan gondolatot, amely a közös múlt, a közös nyelv, a közös kultúra és a közös élmények következtében kialakult érzések alapján preferál egyes népcsoportokat, jelen esetben a magyart – de értelemszerűen minden nemzet a sajátját. Olyan ez, mintha egy fiktív helyzetben, amikor két ember bekopog hozzám élelemért, kvártélyért, akkor nekem nem szabad előnyben részesítenem a 20 éve ismert, és vele egyébként jó viszonyt ápoló szomszédot, hanem a soha nem látott idegent kell behívnom – kiváltképp ha színes a bőre. Az egyébként üldözött diszkrimináció így nyer új értelmet, hiszen nekem kötelező jelleggel pozitívan kell megkülönböztetnem az idegent – értelemszerűen, ha valakit folyamatosan előnyben részesítek, akkor a többieket negatívan diszkriminálom, egészen pontosan a ‘saját fajtámat’, a hozzám legközelebb állókat.

Éppen ezért a liberális felfogás alapján nem is lenne Olimpia, hiszen az a nemzetek egészséges versenyét, a szurkolás közösségképző érzését képtelen megkülönböztetni a kirekesztéstől – vagy inkább csak szándékosan összemossa azzal. Jó példa erre a német Zöldek német zászló bojkottálásra való felszólítása az Eb-n.

Az ő utópisztikus értelmezésük szerint már nem nemzeti válogatottak versenyeznének egymással, hanem különböző társadalmi csoportok. Tökéletes példa erre az ún. menekült válogatott, amely teljesítmény nélkül, csupán egy politikai ideológia felkarolása révén kvalifikálhatta magát. Nem értik, hogy van az életnek olyan területe, ahol nem az elkoptatott – és ebben a formában már önmaga karikatúrájává változott – társadalmi egyenlőség elve, hanem a versenyszellem és ezáltal a befektetett munka gyümölcse, a teljesítmény érvényesül. Enélkül nem lenne értelme az egésznek, hiszen egyszerű színjátékká fokozódna le, aminek bár van valódi értéke, de az annak megfelelő és arravaló helyén, a színházban.

Ha nem csak az állandó sporteredményeink predesztinálta jogunk alapján, hanem a progresszív őrület ellenszegüléseként is ragaszkodunk az évszázadok tapasztalatai alapján jól bejáratott módszerekhez, akkor azt mondom, hogy mindenképp megérdemelnénk végre egy hazai rendezésű Olimpiát. Éppen ezért nyugodt lelkiismerettel nem is tudok mást mondani, mint hogy hajrá Budapest 2024!

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén