agitatio

kitekintés a világra

Címke: ultimátum

Egy gondolat a Fidesz és a Néppárt csörtéjéről

Az ellenzéki oldalon politikai tevékenységet folytató aktorok, vagyis hírportálok, politikusok és önjelölt megmondóemberek előszeretettel beszélnek a Fidesz Néppártból történő kizárásának lehetőségéről, mondván a Junckeres plakátok most aztán tényleg kiverték a biztosítékot. A helyzet ennél egy fokkal bonyolultabb, ahogy a tét is nagyobb: a Néppártban most döntenek a politikai jövőjükről.

A hír egy plakátkampánnyal kezdődött. A kép a hagyományos Soros-plakátok világát idézi, azzal a különbséggel, hogy ezúttal a Fidesz politikai pártcsaládjához, a Néppárthoz tartozó Bizottsági elnök, Jean-Claude Juncker is felkerült rá. Más kérdés, hogy minden politikai plakát célja, hogy több szavazatot, és ezáltal több képviselői helyet szerezzen, így a Fidesz által lényegében a néppártnak is. Szóval látszólag azért akarják szankcionálni, amit közvetve az ő érdekükben tesz.

A plakát a Néppárt jelenlegi bevándorláspártiságára utal.

Ezen logikai kitérő után azonban térjünk vissza a néppárt hivatalos álláspontjához, hiszen a magyar kormányt a plakát miatt rengeteg támadás érte házon belül, sokszor elhangzott miatta az ‘árulás’ vádja is. Azonban egy pillanatra érdemes megállni és elgondolkodni, hogy valóban ki is követi el az igazi árulást. A Magyar Nemzet a mai napon megjelent vezércikkében, az Új szövetséget!-ben elég egyértelműen jelöli ki a valódi árulók helyét akkor, amikor úgy fogalmaz:

A néppárt már nem védelmezi sem a nemzetet, sem a kereszténységet, sem a hagyományos családmodellt, sem bármely, néven nevezhető európai hagyományt. A néppárt mára a beteg liberalizmus kiszolgálója lett. Félelemből, pénzért, meggyőződésből, a nyugati sajtó agresszív nyomása miatt – mindegy.”

Azt a liberalizmust, amely – mint írják

Felszámolta az európai, a nyugati ember vallási identitását, felszámolja az európai, nyugati ember nemzeti identitását és készül felszámolni az európai, nyugati ember nemi identitását. Ezzel kell szembenézni és ezt kell mindenekelőtt kimondani. E három identitás nélkül ugyanis nincsen Európa, nincsen európai kultúra, euró­pai civilizáció.”

Ha valóban az a tényállás, hogy a Néppárt a Fidesz kizárásának kezdeményezésével a bevándorláspárti baloldaliakkal, liberálisokkal és zöldekkel való együttműködésnek ágyaz meg, akkor nem lehet kétséges, hogy kik azok, akik eredeti identitásukat feladva, pusztán a remélt hatalom megtartása érdekében hoznak amorális döntést. Hiszen a kizárást kezdeményező pártok mindegyike egyébként is a néppárt liberális szárnyához tartozik, akik a pártcsalád szétszakításával valójában Macron tervét készítik elő, aki egy új, bevándorláspárti pártszövetség felépítésén ügyködik, amihez viszont szüksége van a legnagyobb parlamenti frakcióval rendelkező néppárti képviselők egy részére is.

Ha valóban az a döntés fog születni, hogy a Fideszt végül kizárják a néppárt soraiból, akkor azzal az egykoron szebb időket is megélt pártcsalád az utolsó esélyét is eljátssza az elől, hogy valaha is visszataláljon keresztény-konzervatív gyökereihez. Mivel az európai politikát ma meghatározó törésvonal a bevándorláshoz való viszonyulástól függ, ezért ezzel a cselekedettel a néppárt végleg kizárná magát a bevándorlásellenesek egyre terebélyesedő táborából, így hát nagy kérdés, hogy a kizárással ki veszítene többet, a Fidesz vagy a Néppárt.

 

Weber ultimátuma

Úgy tűnik, hogy a kérdésben a néppárt csúcsjelöltje, a konfliktusok között idáig ügyesen lavírozó Manfred Weber is döntött már, hiszen olyan ultimátumot fogalmazott meg a Fidesz felé, amely teljesíthetetlen kérésekből áll – és kevéssé érthető, hogy miért is kéne teljesíteni őket. Ugyanis a

  • Brüsszel elleni kampány leállítása,
  • a néppártiaknak szóló bocsánatkérés és
  • a CEU ügye

meglehetősen érdekes kívánságlista ennyivel a választások előtt – tekintve, hogy az elsővel szemben korábban sosem emelt kifogást, a második az önkritika gyakorlásának teljes hiányára utal, a harmadik pedig egy meglehetősen irreleváns témakört érint, de arra mindenképpen jó, hogy kijelölje honnan is jöhetett az ukáz.

Ettől függetlenül könnyen lehet, hogy a több lehetséges forgatókönyv közül a Néppárt a kivárásra játszik, és majd csak a májusi választások után, az erőviszonyok tisztázása után hoz végleges döntést. Ahogy az is reális forgatókönyv lehet, hogy ha a néppárt mégis a jelenlegi brüsszeli elitet választva, az emberek akarta ellen teszi le a voksát – feltéve, ha az a migráció elutasításán alapul -, akkor új, bevándorlásellenes pártcsalád is megalakulhat a feltörekvő új jobboldali erőket egyesítve, hiszen a magyar miniszterelnök az év elejei kormányinfón világosan meghatározta a kormány két legfontosabb célját:

  1. Több bevándorlásellenes képviselő legyen, mint bevándorláspárti
  2. A Fidesz legyen a legsikeresebb párt a szövetségben

Az előbbi akár a néppárt berkein kívül is elképzelhető, ahogyan az a várhatóan 13-14 képviselő is jól fog jönni bármelyik pártszövetségnek az európai politikában. A fent említett két célhoz való következetes ragaszkodás azonban nem is lehet fontosabb akkor, amikor a londoni főpolgármester és angol belügyminiszter muszlim hovatartozása után már a néppárt legnagyobb pártjának, a CDU-nak (Kereszténydemokrata Unió) a frakcióvezetője is arról beszél, hogy nem lenne ellenére Németországban egy muszlim kancellár.

Akárhogy is, a plakáttal a magyar kormány döntési kényszerbe hozta a Néppártot: vagy maradnak a liberálisok által diktált langyos vízben és végrehajtják a kontinens bevándorlókkal történő elárasztását, vagy pedig kiállnak eredeti keresztény, konzervatív értékeik mellett, és megőrzik Európát olyannak, amilyennek ismerjük és amilyennek szeretjük. Hamarosan elválik az ocsú a búzától.

 

Március 15. – az átpolitizált ünnep

Az ünnep ismét csak újabb ürügyként szolgált arra, hogy mindkét szekértábor elmondhassa aktuális értelmezését a világról. A két hozzáállás maradéktalan átvétele során két alternatív Magyarország tárul elénk, ahol az egyikben a dicső nemzeti múlt és a történelmi lehetőség, valamint általánosságban a remény foglalja el a központi szerepet, míg a másik egy sokkal sötétebb és borzalmasabb képet próbál festeni hazánk jelenlegi állapotáról.

Ismét eltelt egy év, a magyar szabadságharcra emlékeztünk. Vagyis inkább emlékeztünk volna, ha az aktuálpolitika nem szőtte volna át ismét nemzeti identitásunk egyik mérföldkövét. Mondom ezt azért, mert március 15. talán az egyetlen olyan emléknapunk, amelyet jobb- és baloldaliak egyaránt a közös emlékezés nemzeti minimumának tekintenek – nagyon nincs ez így sajnos sok más ünnepnapunkkal, gondolok itt május elsejére, október 23-ára vagy bármely, a keresztényi vallás szerint megkülönböztetett napra.

Az aktuálpolitika minden ehhez hasonlatos jeles alkalmat megragad saját igaza hangsúlyozására és azt hiszem ezzel alapvetően nincs is semmi baj. Minden kor próbálja a történelmet a saját aktuális értelmezései, mondanivalója szerint relativizálni, hiszen az ünnepeket úgy tudjuk átélni, ha magunkra vonatkoztatjuk őket, ha rajtuk keresztül éljük meg mindennapjainkat. Ennek megfelelően a tegnapi napot két beszéd uralta.

A két beszéd

Az egyik a szokásos miniszterelnöki beszéd, amely a múlt hősei előtti tiszteleten túl a jövő reményébe vetett hitet közvetítette és azt az erőt, amellyel a magyarok 168 év elteltével újra az európai történelem írói közé emelkedhetnek. (A magam részéről innen kívánok hozzá erőt és kitartást).

A másik, – és a mi szempontunkból talán érdekesebb – egy Pukli István fémjelezte, ún. tanártüntetés volt. A jogot, miszerint az oktatásban sok esetben tapasztalható tarthatatlan állapotok ellen szükséges felemelni a hangot, nem vitatom. De vitatom annak választott időpontját, mint ahogy annak jellemző eszközeit is. Az, hogy egy politikai ambíciókkal teli, korábbi MSZP-tag tüntetést szervez nem lep meg, még akkor sem, ha gyáva módon – nehogy ne szólítson meg a szívügye témájához kellő embert – nemzeti ünnepre szervezi. Hallatlan, ahogy magát valami felkent prófétának gondolva dobná nemzeti jelképünket, a kokárdánkat a szemétbe és tűzné mellére saját rongyos jelvényét, a kockás … (mit is?). Nem vagyok válogatós, a cél szentesíti az eszközt. Mint ahogy akkor is szentesítette, amikor szülőket és rajtuk keresztül diákokat használt fel politikai céljai elérésre az iskolában, ahonnan egyébként éppenséggel ő maga üldözné azt tűzzel-vassal. De ha nem a politika kiűzése az iskolából a cél, akkor micsoda? És az én problémám itt kezdődik. Néhány éves igazgatói regnálás után Palkovics László államtitkárt tárgyalásra alkalmatlannak nevezni minimum visszatetsző, ha nem annyira kontraproduktív, mint Sándor Mária performansza vagy a ‘nincs hatalmad fölöttem’ skandálása.

Az ultimátum

A magát nép hangjának aposztrofáló szónok tulajdonképpen egy félig üres térről intézett ultimátumot (https://www.youtube.com/watch?v=H-Bx2j5UXh4) a hatalom felé, amelyben egy óra (!) munkabeszüntetésre szólított fel. Igen, egy órára, az imént már említett egy napról. Szép teljesítmény. Tehát: megmondja kivel nem hajlandó asztalhoz ülni (ezek a szakterület vezetői) és nem tárgyal, hanem egy lehetetlen bocsánatkérést követel- ami semmilyen nyomásgyakorlásra nem képes, de legalábbis jóval enyhébb a korábbinál. Ilyen – saját maga által teremtett – körülmények között, hogyan akarja a ‘diákok jövőjét megmenteni’ vagy ‘az oktatás jövőjét visszaadni’? Nem csoda, ha az embernek az az érzése támad, hogy ez a tüntetés nem a gyermekeink jövőjéről, hanem a kormány esetleges megbuktatásáról szól és az egyetlen dolog, ami Pukli Istvánt a jövőben valóban érdekli, az saját maga politikai karrierje.

És ez a cél nem szentesít semmiféle eszközt.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén