Az ellenzék fővárosi tarolásával visszatérni látszik az a korábbi állapot, amikor két, egymással versengő oldal szerepelt a politikában. Az egyre polarizálódó magyar közélet számára újra ugyanaz a két alternatíva jelenti a választási lehetőséget, mint ami 10 évvel korábban. A legrosszabb forgatókönyv, ha a baloldal az újonnan szerzett pozíciót nem a kormányzási képességének bemutatására, hanem a polgárháborús viszonyok bebetonozására használja. Rövid helyzetértékelés. 

Hiába újrázott Győrben Borkai Zsolt, botrányának úgy tűnik mégis országos hatása lett – legalábbis könnyű ezt kiolvasni a vasárnap esti eredményekből. A fideszes polgármesterről készült videót sikerült az ellenzéknek hatékonyan becsatornázni a kampányba, méghozzá a számára legkedvezőbb módon. A videón látottak vélhetően eltántorították a kormánypárti szavazók egy részét, míg az ellenzékieket mozgósították. Nem is csoda, hiszen már régóta a csodavárás állapotában voltak, mondhatni vágytak valami hasonló ‘atombombára’ a fideszes elit valamely tagjáról – persze ezt leginkább Simicskától várták még a 2018-as választások előtt. A több mint egy éves böjt végül meghozta gyümölcsét, hiszen megkapták azt, amire vártak: vélhetően egy korábbi telekmutyiból meggazdagodó befolyásos politikus és köre magánrepülővel utazott az Adriára, hogy ott egy jachton élvezhesse örömlányok szolgáltatásait egy orgia keretében. A visszataszító urizálás meg is teremtette a kampány legsúlyosabb, de talán leghatékonyabb szlogenét: közpénz, kurvák, kokain.

Sikerült manifesztálni a kormánnyal szembeni kritikát három erős szóban, így véleményem szerint vasárnap nem racionális, hanem érzelmi alapú, protest döntést hoztak a választók. Ezt bizonyítja az is, hogy Lackner Csabát, Kispest önkormányzati képviselőjét is újraválasztották annak ellenére, hogy Borkainál sokkal súlyosabb dolgokat művel egy videófelvétel és hanganyag tanúsága alapján. Így tehát az ellenzéknek sikerült szétteríteni Borkai ügyét az egész Fideszre – még a 71 éves, a korrupció gyanújától távoli Tarlósra is -, amivel elérte, hogy a vasárnapi választás az elégedetlenség kifejezésévé váljon. És mivel az összellenzéki összefogás egyértelműen kijelölte a Fidesz ellenjelöltjét, így azt a büntetni akaró szavazók rendszerint meg is találták.

Polgári elkötelezettségem ellenére nem feltétlenül látom ezt a helyzetet olyan rossznak, feltéve ha a lehető legjobb forgatókönyv kerül ki belőle – amire azért viszonylag kicsi az esély. Sem Budapestnek, sem az országnak nem árt olykor a megújulás, az új politikai diskurzus beemelése a közbeszédbe, hiszen a verseny a teljesítményt ösztönzi, így a mindenkori kormányt is a jobb megoldások keresésére sarkallja, amivel mi, állampolgárok csak nyerhetünk. Azonban ha a tapasztalatból indulok ki, akkor helyzetet lényegesen borúsabb:

  1. Mivel sok esetben az elégedetlenség kifejezésének vágya vezérelte a választók kezét a fülkében, így nem biztos, hogy minden esetben a legracionálisabb, legmegfelelőbb, ha úgy tetszik legalkalmasabb jelöltet választották;
  2. 9 év után az ellenzéknek lehetősége lesz megmutatni, hogy mennyire ért a kormányzás műfajához, azonban az első pontban kifejtett okokból kiindulva félő, hogy nem ezen a téren akarnak elsősorban jeleskedni, hanem mint politikai hídfőállásra tekintenek Budapestre;
  3. ha a kormánnyal való együttműködés helyett a szembenállás lesz az elsődleges cél, akkor annak levét egészen biztosan a budapestiek fogják meginni;
  4. a jó kormányzás ellen szól az is, hogy 9 szűk esztendő után a kádereket újra jól kell lakatni, ami vélhetően kiemelt prioritású cél lesz az ellenzék frissen hatalomba került szereplői előtt;
  5. végezetül pedig: hiába a látszólagos baloldali közgyűlési többség, ha a főpolgármester mögött lényegében egy mérhetetlen támogatottságú párt áll, így a főváros a politikai kalandorok terepévé fog válni, akik egy esetleges vita esetén inkább az őket jelölő párt elnökéhez, Gyurcsány Ferenchez lesznek lojálisak, semmint Karácsony Gergelyhez, aki ezt már Zuglóban is megtapasztalhatta korábban.

Összességében tehát várakozásokkal telve várom az előttünk álló időszakot, úgy vélem, hogy mindenki megérdemel egy esélyt a bizonyításra. Az eredmény egyben egy lehetőség is az ellenzék számára, hogy bizonyítsa, alkalmas a vezetésre. Az előjelek azonban borúsnak látszanak, így a példamutató kormányzás helyett vélhetően kisstílű pártpolitikai csatározásoké lesz a főszerep a főváros életében a következő években, hiszen az egységnek kommunikált összefogás a választásra készült politikai termék volt, amelynek valódi próbája igazából csak most következik. Ezzel a fővárosiak veszíthetnek, hiszen megállhat a fejlődés, azonban az ország többi része profitálhat, ugyanis az új helyzet új megoldások megtalálásra késztetheti az elkényelmesedő Fideszt is. Az biztos, hogy az ellenzék legfőbb narratívájára, miszerint “itt diktatúra épül és nincsenek szabad választások” már nem építhet, vagyis új megoldások után kell néznie. Mint ahogy többé kifogásokat sem gyárthatnak, nem háríthatják a felelősséget másra, hiszen a testületi többséggel együtt megvan a kormányzóképességük, már csak azt kell megmutatniuk, hogy is képzelnek el egy jól működő várost – tartok tőle, hogy itt lesznek még kihívások. Már csak azért is, mert a kormányzás több mint ellenzékiként fellengzős ígéretekkel kampányolni, azokat ugyanis a választók idővel számon kérik. A legrosszabb esetben pedig visszatérünk a 2006-os kétpártrendszerhez és ahhoz a dilemmához, hogy Orbán vagy Gyurcsány, ami tovább polarizálja az amúgy is széttöredezett magyar társadalmat, és tovább szítja a népi-urbánus ellentétet is. Ezt azért jó lenne elkerülni.