agitatio

agilis agitatio – az új nézőpont.

magyar modell exportálása

A magyar modell európai exportálása

A liberális média által túlfűtött várakozások következtében sokan valóban megdöbbentek a Fidesz újabb – egyébként valóban földcsuszamlásszerű – győzelmén. Pedig az csak beleillik az egyébként éppen a Fidesz által megteremtett európai trendbe. Az újabb kétharmad vélhetően egyben iránymutatást is jelent a nemzeti szuverenitásért küzdő pártoknak a jövőre esedékes Európa parlamenti választásokra is.

Vasárnap nyert a Fidesz, ismét. Az okokról azóta többféle magyarázatot is kaptunk, illetve ellenzéki oldalon pedig mintha egy bűnbak-keresési játék vette volna kezdetét. Én a hosszas elemzéstől most inkább megkímélném az olvasót, és csak a rövid tényekre szorítkoznék:

  • harmadszorra is 2/3-dal nyert a Fidesz, de ha figyelembe vesszük, hogy a 106 választókerületből 91-et megnyertek, akkor az angolszász országokra jellemző abszolút választási rendszerben ez inkább 4/5 lenne
  • a 48,51%-os listás eredmény többségében elmarad az egyéni képviselőjelöltekre érkező szavazatok számától, így a körzetek többségében akkor is a Fidesz jelöltje nyert volna, ha csak egy ellenfél áll vele szemben
  • a kormánypárt közel 300.000 ezer új szavazót tudott megszólítani, így a rekord magasnak számító, 70%-os részvétel mellett is biztosan szerzett többséget, miközben minden eddiginél erősebb legitimációra tett szert
  • valóban ellenzékváltó hangulat volt vasárnap, legalábbis nehéz másként értelmezni, hogy a katasztrofális választási eredmények miatt minden ellenzéki párt vezetője lemondott– kivéve persze Gyurcsányt, naná! -, Vona és Simicska együttesen lenullázták a Jobbikot, és saját magukat is
  • ez azért is érdekes, mert valójában a választás legnagyobb vesztese Simicska, aki a Jobbikba ölt vagyonának jelentős részén túl az önmagába vetett hitét is elvesztette, hiszen a G-nap utáni újabb kétharmad azt bizonyítja, hogy az új struktúra nélküle is kiválóan és olajozottan működik

Nagyjából ennyit akartam a magyar választások belpolitikai vonatkozásairól beszélni, ugyanis – ahogy a miniszterelnök fogalmazott – tétnek a jövő volt most feltéve, ami jócskán túlmutat az országhatárokon. Éppen ezért a Fidesz igazi ellenfele nem is a magyar ellenzék volt, hanem a ma még uralkodói politikai ideológia, a bevándorláspárti liberalizmus európai képviselői. Ha úgy tetszik, a hosszútávú terveinket figyelembe véve, ez kötelező győzelem volt. Nem véletlen, hogy a miniszterelnök győzelmi beszéde is szokatlanul rövidre sikeredett, de árulkodó az a nyilatkozat is, amit a győzelem után azonnal az EchoTV-nek adott:

Magyarországnak azért tudni kell, hogy mekkora a nemzeti összterméke, tudnunk kell, hogy hány katonánk van, tudnunk kell, hogy mekkora a területünk, mekkora a népességünk, hogy néz ki a szavazati jogunk az Európai Unióban, tehát én szeretném, ha továbbra is a földön járnánk és tisztában lennénk a realitásokkal. De, ugyanakkor Európa egy olyan korszakban él, amelyhez hasonlót mi már, akik a Fideszt alapítottuk, láttunk. Tehát egy olyan korszakban van, amikor az őszintétlenségtől szenved. És amikor egy földrész, a világ sok nép együtt szenved az őszintétlenségtől, nem tudja kifejezni, vagy mert nem tudja megfogalmazni, vagy mert nem hagyják, hogy elmondja azt ami gyötri, amitől tart, amit fontosnak tart a jövőre nézve, akkor nem annyira a katonák száma, a hadsereg, a nemzeti össztermék és a terület számít, hanem a gondolat és a hang tisztasága, egyenes mivolta. És itt nincs nagy nép meg kis nép, itt vannak bátor népek, vannak bátor emberek, Magyarország a bátor emberek országa, akik világossá tették a mai napon nem csak magunk számára, hanem egész Európa számára, hogy a dolgokat így nem lehet folytatni. Tehát őszinte, világos és egyenes beszédet akarunk. Meg akarjuk nevezni azt, ami gyötri ezt a kontinenst, ez a mi kontinensünk, ez a mi hazánk, a tágabb hazánk, szeretjük. Szeretnénk, ha a jövő az ugyanolyan szép lenne a számára, mint a mögöttünk hagyott néhány sikeres évtized volt. Tehát mi nem szemben vagyunk Európával, és az Európai Unióval, hanem mi akarjuk Európát, akarjuk az Európai Uniót, sikeres és erős Európai Uniót akarunk. De ehhez előbb mindent, ami gyötör bennünket, őszintén el kell mondani. (…) És nem akarja Magyarország elkövetni azokat a hibákat, amiket nálunk hatalmasabb, gazdagabb és nagyobb országok elkövettek, és nem akarjuk azt sem, hogy Európa rámenjen ezekre a hibákra, ki akarjuk ezeket javítani.

Ezt akár úgy is fel lehet fogni, mint egy választási kampányszöveget, ugyanis világossá teszi, hogy érdekelt az erős Európai Unió fenntartásában, azonban egy alternatívát kínál a kontinens nemzeteinek. A magyar választási eredmény azt üzeni, hogy az elkövetkező évtized legfontosabb európai kérdése a bevándorlás lesz. És aki ebben a témában ráérez a választók gondolataira, az aggodalmaikat meghallgatja és azokra érdemi választ is kínál, az képes lesz a jelenleg kihívó nélkülinek hitt európai politika megváltoztatására.

Ez a folyamat nem most kezdődött, hiszen az utóbbi hónapokban Európa-szerte mindenhol a bevándorlásellenes erők nyernek, azonban ennek a mozgalomnak, ha úgy tetszik “lázadásnak” a szimbóluma kétségtelenül Orbán Viktor, aki 2015-ben remek taktikai érzékkel érzett rá, hogy a dolgok így nem mehetnek tovább, és élére állt a mozgalomnak, még ha akkor meglehetősen egyedül is volt.

Nem véletlen, hogy Brüsszel már idén nyáron bármi áron véglegesíteni akarja a kvótákat, mert ha nem sikerül neki, akkor ez a jövőre esedékes EP választásokon egészen biztosan téma lesz. Mivel az események azt bizonyítják számunkra, hogy ma a bevándorlásellenes pártok élik reneszánszukat, ezért a nemzeti kormányok mellett könnyen lehet az európai csúcsvezetésben is földcsuszamlásszerű változás, amiben a mozgalom élenjárójára egészen biztosan komoly szerep hárulna.

Budapest, 2018. március 15.Orbán Viktor miniszterelnök beszédet mond az 1848/49-es forradalom és szabadságharc emléknapja alkalmából rendezett díszünnepségen az Országház előtti Kossuth Lajos téren 2018. március 15-én.MTI Fotó: Kovács Tamás

Elégtételt? Elégtételt!

A miniszterelnök március 15-ei beszédével kapcsolatban az ellenzék, mint mindig, amikor nem tud érdemben reagálni, egyetlen szalmaszálba kapaszkodik, amit a saját értelmezésük szerint sikerült úgy lefordítani, hogy Orbán Viktor megfenyegetett mindenkit, aki valaha is ferde szemmel mert volna ránézni. Az én meglátásom az eltúlzott hisztériakeltéssel szemben az, hogy végre egy bátor, nyílt és őszinte kiállás azokkal szemben, akik végérvényesen és erőszakosan át akarják rajzolni hazánk kulturális arculatát.

A nemzeti ünneppel kapcsolatban nem volt túl sok örömforrása az ellenzéknek, a pártoktól kezdve a liberális médiáig bezárólag, ugyanis a napot egyértelműen a békemenet, és az azon résztvevő óriási tömeg uralta. Ennek megfelelően elképesztő szükség volt valami témára, ami jelentékeny, és nem a békemenet méretével van összefüggésben. Voltak próbálkozások a kutyamenetes paródia felnagyítására, a békemenetet provokálók előtérbe helyezésére, de egyik sem érte el igazán az ingerküszöböt. Pedig az ellenzéki politikusok legkiválóbbika, Gyurcsány Ferenc is próbálkozott egy tematizáló bejelentéssel, miszerint ezúttal tárgyalásra hívja a Jobbikot is. Mivel azonban ez már régóta benne volt a levegőben, így a grandiózus bejelentés nem igazán számított meglepetésnek, főleg azért sem, mert idáig még a baloldali pártokkal sem sikerült megállapodni, nemhogy a Vona-párttal. Ezúttal tehát még Gyurcsány sem tudta ellopni a show-t, muszáj volt tehát valami mást találni, ami eltereli a figyelmet a miniszterelnök melletti, hihetetlen mértékű kiállásról. Ezt a mást Orbán Viktor ünnepi beszédében sikerült is megtalálni, egészen pontosan ebben a mondatában:

“A választás után természetesen elégtételt fogunk venni, erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is.”

Mit is jelentene ez az ellenzék narratívájában?

  • vége a jogállamnak (természetesen, már sokadszorra),
  • a Fidesz győzelme esetén bebörtönöznek mindenkit, aki nem az ő pártlistájukon szerepel,
  • és ezeknek végtelen mennyiségű kombinációja.

Arra most nem szeretnék különösebben kitérni, hogy ez a félelmekre játszó politika mennyire téves, – és nem csak azért, mert a kormányfőnek sem ilyen szándéka, sem pedig lehetősége sincs – hanem inkább kontextusba szeretném helyezni a kiragadott félmondatot.

Mert mit is mondott egészen pontosan Orbán Viktor?

Mindenki tudja, hogy mi, a bevándorlást ellenző magyarok vagyunk többen. Ellenfeleinknek csak úgy van esélyük, ha sikerül a táborunkat megosztani, ha sikerül megbontani az egységünket. Az a céljuk, hogy bármiről legyen szó, csak arról a veszélyről ne, amely Magyarországot fenyegeti. Ellenfeleink is tudják, most évtizedekre eldőlhet Magyarország sorsa. Ezért semmitől sem riadnak vissza. Nem érvelnek, hanem cenzúráznak, nem vívnak, hanem csípnek, rúgnak, harapnak, és a gyűlölet magvait szórják szét, amerre csak járnak. Mi szelíd és derűs emberek vagyunk, de nem vagyunk se vakok, se balekok. A választás után természetesen elégtételt fogunk venni, erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is, de most nem vesztegethetjük erre se az erőnket, se az időnket.”

Mi tehát az üzenet? Ellenfeleink itt élnek közöttünk, élvezik jóindulatunkat, miközben törvényen felülinek képzelve magukat, a törvényeket megkerülve próbálják bomlasztani az alkotmányos rendet, és politikán kívülinek gondolva magukat, folytatják a legkeményebb politizálást a civil szféra álcája mögé rejtőzve. Nemcsak gyengék, de egyenesen ostobák lennénk, ha nem akarnánk felfedni valódi kilétüket és a törvényesség keretei közé kényszeríteni tevékenységüket, hogy egyenlő feltételekkel induljanak ők is a versenypályán. Mostanra talán már nem titok, hogy itt elsősorban a Soros György által finanszírozott szervezetekre kell gondolni, amelyek közös vonása – az anyagi forrás eredetén túlmenően -, hogy mindegyikük civilnek maszkírozza magát, és kivétel nélkül mindegyik a bevándorlás elősegítésén dolgozik, bármi legyen is az ára.

Azonban ennél talán sokkal érdekesebb a kormányfő mondatával összefüggésben három tény.

  1. Ez nem újdonság, a jogi szabályozásról már az év eleje óta szó van, ahogy arról is, hogy ennek napirendi tárgyalását a választások utánra tervezik.
  2. A bevándorlást szervező civil szervezeteket regulázó törvénytervezet a Stop Soros lenne, amiről már régóta tájékoztatták a közvéleményt.
  3. Ez elég korrekt eljárás, hiszen a választások előtt, nyíltan beszél róla, hogy megválasztása esetén mit fog tenni – össze sem lehet hasonlítani egy kiszivárgott, később őszinte és bátor ‘igazságbeszédnek’ beállítani próbált böszmeséggel.

A nemzeti ünnepen azért volt valaki, akinek majdnem sikerült elérni a közvélemény érdeklődésére számot tartó szintet. Ez már csak azért is érdekes, mert az a Karácsony Gergely értekezik arról, hogy megválasztása esetén nem fogja betartani az alkotmányos rendet, aki Orbán Viktor fent említett kijelentésének legnagyobb kritikusa. Ugyanis Magyarország Alaptörvénye az ő számára politikailag nem megfelelő, ezért semmisnek fogja tekinteni. Ez ám a felelős, jogállami gondolkodás. Ezen még az az érvelés sem segít, hogy ő a magyar alkotmányra fog felesküdni, nem az alaptörvényre, hiszen ez a kettő ugyanaz, csupán az elnevezés más. Az elnevezés csak a megkülönböztetésre utal, ugyanis a 2011 előtti változat alapvetően átmenetinek készült, a jogfolytonosság biztosítása érdekében mindenképpen szükség volt egy új beiktatására. Szóval Karácsony okfejtegetése lényegében nem más, mint egy önleleplezés, amelyet sikerült még olyan kijelentésekkel is megfejelnie, mint hogy a korábbi alkotmányt népszavazáson “kényszerítené ki”. Az mellékes, hogy ez inkább tűnik fenyegetésnek, mint a miniszterelnök félmondata, de mi van akkor, ha a többségnek megfelel a jelenlegi alaptörvény? Az atv-ben is elég kellemetlen magyarázkodáshoz vezetett ez az okfejtés, ami már Rónai Egonnak is feltűnhetett, ugyanis a sehova nem vezető beszélgetés és értetlenkedés után megadta a könnyű menekülés lehetőségét riporteralanyának, és az interjú végén rákérdezett a miniszterelnök elégtételre vonatkozó kijelentésére, de az MSZP-Párbeszéd miniszterelnök-jelöltje a számára felkínált mentő lehetőséggel sem tudott igazán élni. Az érdekes rész 12:38-tól:

Szóval ha van ma a politikában nemzetbiztonsági kockázat, akkor az nem az életmódunkat intenzíven és elemi erővel támadó szervezetek elleni jogos önvédelem igénye, hanem alkotmányos, törvényi berendezkedésünk látványos és nyilvános semmibevétele az.

vágyvezérelt újságírás

A politikacsinálás új eszköze: vágyvezérelt újságírás

Öt nappal a vásárhelyi választások után két, egyébként eddig is világos következtetést biztosan levonhatunk: az időközi választást a liberális média nyerte meg az ellenzék számára, és ezután mindent el fog követni a választás megnyeréséért is. A jobboldali tábor azonban akkor követné el a legnagyobb hibát, ha a továbbiakban is független hírforrásként tekintene ezekre a liberális médiumokra, nem pedig  úgy, mint amik valójában: politikai szereplők, akik átvették az ellenzéki pártok feladatát. 

Sokan, sokféle következtetést levontak már a vásárhelyi szavazás eredményéből a jobboldalon – többek között én is -, de most inkább a valódi ellenzék által levont következtetésekre szeretném kihegyezni az írást. A valódi ellenzék alatt a liberális médiát értem, az ő következtetésük pedig nem más, mint a vágyvezérelt újságírás további erőltetése.

A vágyvezértelt gondolkodás az a logikai hiba, amikor az alany – anélkül, hogy a rendelkezésére álló tények ezt alátámasztanák – valóságként kezel olyasmit, melynek valóra válása számára pozitív kimenetellel járna. A vágyelvű gondolkodás tehát olyan érvelés, melynek kiindulópontja a konklúzió igazságára irányuló vágyat fejezi ki. Naivitás azt képzelni, hogy pusztán azért, mert szeretnénk, ha valami igaz lenne, az igazzá is válik. A vágyvezérelt gondolkodás hibájába elsősorban azok esnek, akik képtelenek különválasztani a racionális véleményalkotást az emócióiktól.

Hogy akkor mégis mi értelme van a vágyvezérelt gondolkodásnak, ha igazából az önbecsapás iskolapéldája? Hát a mögötte rejlő pszichológiai folyamat remélt hatása. Ugyanis bíznak benne, hogy ha eléggé sokszor megismétlik állításaikat, akkor a lavina önbeteljesítő jóslatként indulhat el, amit utána a választópolgárok saját álláspontjukként fognak értelmezni. De ne siessünk ennyire, kezdjük az elején!

A liberális média jeles képviselői számos cikkben ‘leplezték le’ a kormányzati média működését, hogy mennyire központilag irányított, és hogy pártos célokat(!) szolgál. Azt azonban elfelejtették közölni, hogy ők maguk is pontosan ugyanígy működnek. Illetve mégsem teljesen, hiszen a Fidesz esetében legalább a polgárok által megválasztott, és ezáltal számon kérhető politikusok hozzák meg a társadalmat érintő döntéseket, amit aztán a jobboldali sajtó feladata érthetően közvetíteni a választók felé. A liberális oldalon ez – ahogy oly sok minden más is – fordítva működik. Van a média, amely felkarol egyes témákat, amikhez keres magának pártokat, akik képviselhetik az álláspontjukat. Ez az üzlet mindenki számára kifizetődő, ugyanis az RTL klubra vagy az indexre nem lehet szavazni, a mérhetetlen támogatottsággal rendelkező pártok pedig alig várják, hogy a kamera elé ugorhassanak, hogy a választók legalább tudják, hogy léteznek – így történhet meg az a rendszeres gyakorlat, hogy a hibahatáron belül mért Együttes Szigetvári Viktor rendszeres szereplője az esti Híradónak, holott a véleményére igazából összesen csak néhány száz, talán néhány ezer ember kíváncsi csupán.

Ez persze nem új keletű esemény, a média rendszeresen bosszankodik is miatta, hogy hiába szállítja az ellenzéki pártoknak a jobbnál jobb témákat, azok képesek azokat egytől egyig elbénázni. A helyzet érdekessége, hogy a vasárnapi választás után úgy tűnik, mintha a média képviselőinek elfogyott volna a türelme, és az eddigieknél még jobban kezébe vette a kezdeményezést. Mindezt most egy példán keresztül fogom szemléltetni, úgyis ez a belpolitika legérdekesebb témája manapság. Ez pedig nem más, mint ahogy a liberális média megszervezi kikényszeríti az összellenzéki roncskoalíciót.

A téma persze nem újdonság, már régóta próbálják pedzegetni, de akkor még a baloldali pártok inkább egymás kiszorításával voltak elfoglalva:

Itt az újságírók már lebontották a falat a jobbikos és baloldali szavazók között. Forrás: index.hu

Itt az újságírók már lebontották a falat a jobbikos és baloldali szavazók között. Forrás: index

 

A hódmezővásárhelyi győzelem után természetesen csak ráerősítettek erre a narratívára:

Az persze továbbra sem világos, hogy mégis mitől nőne a nyomás - leszámítva persze azt az esetet, hogy ez az újságírók vágya. Forrás: index

Az persze továbbra sem világos, hogy mégis mitől nőne a nyomás – leszámítva persze azt, hogy ez az újságírók vágya. Forrás: index

Miután elvégezték a munkát az ellenzéki pártokkal – hiszen onnantól kezdve, hogy leírták “nő a nyomás, hogy legyen összefogás” ki merne nekik ellenszegülni, hiszen benne volt a tv-ben, újságban, olvasható az interneten, ezért ez csak igaz lehet – következhettek a kormánypárti szimpatizánsok. Ugyanis a meglepetéssel felérő ellenzéki siker az ő köreikben is bizonytalanságot szült az alkalmazott stratégiai irányra vonatkozóan. Emlékezetes, hogy még a jobboldal emblematikus figurája, Bayer Zsolt is a kampány üzeneteinek változtatását szorgalmazta – azóta persze revideálta ezt az álláspontját.

Szóval az elmúlt napokban a fő kérdés az volt – mármint látszólag -, hogy a vereség után milyen legyen a Fidesz kommunikációja? Folytassák a Soros tevékenységét feltáró üzenetek továbbítását, vagy álljanak át az ellenzéki média által csak ‘sikerpropagandának’ nevezett eredménykommunikációra? A kérdés persze nem volt valódi, hiszen Vásárhelyen éppenséggel nem is az országoshoz hasonlító bevándorlásellenes kampány, hanem sokkal inkább az elért eredményeket próbálták homloktérbe állítani, vagyis a bukás éppenséggel annak volt köszönhető, hogy nem a legfontosabb kérdéssel, a bevándorlással foglalkoztak. Erről persze egy átlagválasztó vajmi keveset tudhatott, hiszen ha nem járt személyesen a városban, akkor csak a média ‘tájékoztatására’ szorítkozhatott, ami persze ezúttal is távolabb állt a valóságtól, mint az újságírói vágyaktól.

A vásárhelyi Fidesz kampánya így nézett ki:

Az elveszített időközi helyi választási kampánya: Forrás: hodmezovasarhely.hu

Az elveszített időközi helyi választási kampánya: Forrás: hodmezovasarhely.hu

Eredmények, tervek, de sehol egy bevándorló. Forrás: hodmezovasarhely.hu

Eredmények, tervek, de sehol egy bevándorló. Forrás: hodmezovasarhely.hu

 

Úgy tűnik tehát, hogy a Fidesznek semmi érdeke nincs lecserélni az országos kampányát, ehhez képest:

index soros-terv

index mosolykampány

index szmájli

index sorosozas

Félve teszem fel a kérdést: ha tényleg sikertelen lenne a Soros-kampány, akkor a kormányváltásban érdekelt média célja nem az lenne, hogy a Fidesz továbbra is ezt a kommunikációt folytassa?

Nem kell politikai szakértőnek lenni ahhoz, hogy felismerjük a média egyetlen célját: elbizonytalanítani a jobboldali szavazókat, és hagyni, hogy eluralkodjon rajtuk a pánikhangulat.

Ugyanis az ellenzéki szavazók számára is van üzenete a vágyvezérelt újságírásnak, méghozzá a remény illúziója, ami kétségtelenül hitelesebb, ha a kormánypárti táborban kitapintható a feszültség érzete. De a remény még inkább hihetőbb, ha ‘tudományosan alátámasztott’. Így gyártanak alternatív valóságokat közvetlenül az időközi polgármesterválasztás után:

Török Gábor, az ellenzék régi-új kedvenc sztárelemzője dobja fel a Fidesz bukását. Forrás: index

Török Gábor, az ellenzék régi-új kedvenc sztárelemzője dobja fel a Fidesz bukásának lehetőségét. Forrás: index

Amit aztán az egykori SZDSZ tagok által alapított kutatóintézet felméréssel tol meg. Forrás: index

Amit aztán az egykori SZDSZ tagok által alapított kutatóintézet felméréssel tol meg. Forrás: index

De a biztonság kedvéért egy órányi eltéréssel leközlik ugyanazt a hír, csak itt a tudományosság helyét a szenzációhajhászás veszi át. Forrás: index

De a biztonság kedvéért egy órányi eltéréssel leközlik ugyanazt a hír, csak itt a tudományosság helyét a szenzációhajhászás veszi át. Forrás: index

Problémafelvetés pipa, üzenet minden célcsoportnak (ellenzéki pártok, kormánypárti szavazók, ellenzéki szavazók) pipa, már csak a megoldási javaslat maradt hátra, de persze nem marad el, nem kell aggódni – szépen megkomponált előadás ez.

A biztos recept továbbadásában a hvg sem tétlenkedik. Forrás: hvg

A biztos recept továbbadásában a hvg sem tétlenkedik – itt azért a többi alcímet olvasva az újság felér egy kampányfüzettel. Forrás: hvg

 

De a vágyvezérelt újságírás abszurditása mégsem az, hogy megpróbál végigvezetni egy általa elképzelt és számára ideális folyamatot a remélt kormányváltás érdekében, hanem hogy meglepő célcsoportok esetében is működőképesnek bizonyul. Ez az a média, amelynek sikerült olyan valóságértelmezést teremtenie, amely alapján egy jobbikos szavazónak Gyurcsány jobb választás lehet, mint Orbán Viktor.

Más kérdés, hogy a DK-ra való szavazás kényszerénél vajon mit érezhet az a jobbikos, akit 2006. október 23-án Gyurcsány azonosító nélküli, karhatalmi rendőrsége vert véresre, lőtte ki a szemét? Ez a Kárpátia szám vajon ma is megszülethetne?

Csupán csak a józan ész belátóképességében bízom, hogy a határvédelemben jeles szolgálatot teljesítő rendőrség szimpatikusabb lesz az elárvult nemzeti radikálisoknak, mint a magyar vérre szomjazó zsoldoshadsereg.

Végezetül pedig már csak egyetlen kérdés maradt tisztázatlan, vagyis hogy kinek a vágyai vezéreli ezeknek az újságíróknak a tollát? Ha megfigyeljük, hogy milyen témáról akarják elterelni a közvélemény gondolkodását, akkor azt hiszem teljesen kikristályosodik a kép. Ha mégsem, akkor a borítókép nagy segítséget nyújthat a válasz megtalálásában.

 

márki zay

Csak semmi pánik!

Hódmezővásárhelyen bebizonyosodott, hogy a teljes ellenzéki összefogás némi protest-hangulattal fűszerezve olykor meg tudja törni a centrális erőtér dominanciáját. Ez az írás 4 pontban összefoglalja, hogy miért is téves alapvetően az ellenzék eufóriája, és hogy miért nem lehet ebből a választásból az országos eredményekre következtetni.

  1. Tény: Hódmezővásárhely fideszes fellegvárnak számít, így a kormány számára a vereség nyilvánvalóan kellemetlen. A kormánypárti jelölt által elért 41%-os eredmény azonban hozza az országos átlagot, ráadásul a korábbi választásnál több embert sikerült mozgósítania.
  2.  Az ellenzék meg tudott állapodni egy közös jelöltről, egy hétgyermekes, keresztény közgazdász személyében – aki ráadásul így a jobboldali szavazók számára is elfogadható alternatíva volt. Ilyen jelöltet vélhetően nem fognak találni mind a 106 egyéni választókerületben, arról nem is beszélve, hogy a kőkemény pártérdekek miatt a sem a Jobbik, sem pedig a Gyurcsány vezette baloldal nem léphet vissza a másik javára, legfeljebb hallgatólagos beleegyezéssel, csendesen visszavonulnak az esélyesebbnek gondolt jelölttel szemben néhány választókerületben. Azonban ezek a jelöltek már nem függetlenként, hanem pártlogó alatt indulnak, így a választók gyomrát jobban megfekszi majd az átszavazás kötelessége.
  3. A liberális média által csúcsra járatott figyelem miatt érezhették úgy a választók, hogy most rajtuk a világ szeme – ez a magasabb részvételi arányban is visszatükröződött. Azonban az összes választókerületet nem lehet egyesével napirenden tartani. Mint ahogy az aktivistákat sem lehet arra kényszeríteni, hogy ugyanakkora lelkesedéssel kampányoljanak egy-egy balos vagy ellenzéki jelölt mögött, mint az Márki-Zay esetében a Jobbik és a Gulyás-féle soros-aktivisták is tették.
  4. A legfontosabb: a szavazás kísértetiesen hasonlít a veszprémi Kész Zoltán esetére, ahol a proteszt szavazatokat sikerült maguk mögé állítani azáltal, hogy egy fontos, és kézzel fogható cél elérését tűzték ki a választás közvetlen tétjének. Ez Veszprémben a Fidesz kétharmados parlamenti többségének a lebontása volt, itt pedig a média által újra felkapott Elios-ügy. Márki-Zay ugyanis megígérte, hogy győzelme esetében kikéri az OLAF-jelentést, ráadásul elhitette, hogy polgármesterként nyilvánosságra hozza a Lázár-Tiborcz biznisz részleteit. Ilyet – mondanom sem kell – minden választókerületben nem fognak találni, főleg nem fognak tudni megtolni ekkora médiaszéllel. A választás másnapján a Soros-média ékköve, a 444 hozta le, hogy a hódmezővásárhelyi választás eredményét a New York Times is lehozta. Őszintén szólva eléggé kíváncsi vagyok, hogy vajon tényleg ekkora hírhiányban szenved az Egyesült Államok egyik legjelentősebb közéleti lapja, vagy esetleg valami másról lehet szó. Azonban ha figyelembe vesszük, hogy a lap legutóbbi, Magyarországgal kapcsolatos cikke az Elios-ügy volt, akkor láthatjuk, hogy egy jól megkomponált szappanopera folytatásáról van szó. Ettől még persze továbbra is különös, hogy még egy ilyen ügy is hogyan lépheti át a szerkesztőség ingerküszöbét, de ha vetünk egy pillantást arra a képre, amellyel az Elios-t illusztrálták, akkor rögtön tiszta lesz a kép, az ugyanis a civil-tüntetést ábrázolja. Ugyan mégis mi köze a civileknek az Elioshoz? Ha végiggondoljuk, hogy kinek fáj a legjobban a civil-törvény (Soros), akkor azonnal világossá válik az is, hogy kinek van elég befolyása ahhoz, hogy meghatározhassa a New York Times témaválasztását.
Az Elios-t bemutató cikk képe. Forrás: The New York Times

Az Elios-t bemutató cikk képe. Forrás: The New York Times

Azt hiszem ez az a médiafigyelem, amit az elkövetkezendő 6 hétben nem lehet minden választókerület esetében fenntartani.

+1: az ellenzék a csodavárás állapotában van. Világos, hogy ilyenkor minden apró sikert a többszörösére kell nagyítani, mint amekkora annak tényleges jelentősége. Azonban a fent felsorolt körülmények miatt azt gondolom, hogy nem lehet országos jelenségről beszélni – vagy ha mégis egy polgármester választás eredményéből akarunk országos eredményekre következtetni, akkor Kishunhalast mégis miért nem vesszük ide, ugyanis ott a Fidesz-KDNP a szavazatok közel 70%-ával nyert?

A válasz magától értetődő: ebben a helyzetben az ellenzéknek minden eddiginél nagyobb szüksége van a reményre, hogy meg tudják törni a Fidesz 12 éve tartó veretlenségi sorozatát. Erre csakis akkor kerülhet sor, ha ez az ellenzéki narratívát átveszik a kormánypárti szimpatizánsok is, és a munka folytatása helyett pánikhangulat kezd el úrrá lenni rajtuk. Mert a vérszagot megérzik a hiénák is, és kegyetlenül lecsapnak. Éppen ezért azt gondolom, hogy a Fidesz számára ez a pofon egy ébresztővel ért fel, hogy még keményebben kell folytatni azt a munkát, amit idáig is végeztek, és akkor az eredmény is meglesz, a teljesítmény ugyanis a munkát díjazza – éppúgy, ahogy azt a miniszterelnök is kifejette mai gyors helyzetértékelésében. 

Már csak azért is, mert a proteszt szavazatokkal szemben, amelyek leginkább érzelmi indíttatásúak, és pillanatnyi hangulatot fejeznek ki, a választók a komoly döntéseknél mérlegelik a racionális következményeket is. És bár az áprilisi választásokat vélhetően nem befolyásolja, de az újdonsült polgármesternek borzasztóan nehéz dolga lesz a fideszes többségű képviselő-testülettel szemben, így a választókat a következő ilyen kaland inkább elbizonytalanítja, semmint megerősíti azon meggyőződésüket, hogy jó döntést hoztak, amikor a város vezetésének bénítására szavaztak.

+2: Márki-Zay győzelme pedig tökéletes görbetükör azok számára, akik idáig a magyarországi jogállam- és demokrácia lebontásával támadták a kormányt, így végső soron az ő eszköztáruk is üresebbé vált, ami pedig igazán jól jönne majd a mozgósítás hajrájában.

PRogresszív bajnokok

PRogresszív bajnokok

Sokan azt gondolják, hogy Donald Trump elnökké választásával a politika egy új korszakba lépett. A korábbi hagyományos politikai témákat és megoldásokat felváltották a celebvilágból ismert, népszerűségért vívott csatározások és eszközök. Bár megítélésem szerint a jelenség valós, de a PR ügynökségek által megálmodott celeb politikusok sokkal inkább a liberális oldalra jellemzőek.

A 21. század legnagyobb emberi értéke a népszerűség. Teljesen mindegy, hogy egy kereskedelmi TV-k által a közbeszédben tartott klasszikus celebről, vagy egy önerőből több 100 ezres követővel rendelkező insta-celebről beszélünk. A lényeg a népszerűség, a követők száma. Azt ugyanis a hirdetőknél aprópénzre lehet váltani. Azonban ha ez így van, miért pont a legnagyobb hatalomért, és ezáltal a legnagyobb pénzért vívott politikai küzdelemben lennének más szabályok?

A politikus népszerűségért vívott harca különben is egykorú az emberiséggel. Az vezet, akinek valamilyen okból kifolyólag több követője van, ez tiszta. A mesterségesen gerjesztett társadalmi változások azonban egy olyan politikusi rétegnek teremti meg szándékosan az utat, amely ellentmond a józan ész minden szabályának. A média által sulykolt új értékeink egytől egyig liberálisak. A cél világos: olyan világot kell teremteni, ahol kinézik a közösség azon tagját, aki nem az újonnan meghatározott – azért nem írom, hogy kialakult, mert ez a szó általában egy organikus folyamatot feltételez – értékrendet tekinti normának.

Számos ilyet ismerünk a mostanában erőltetett metoo-kampánytól kezdve a melegházasságon át egészen a bevándorlásig. A lényeg, hogy az újonnan kialakult értékrend követőinek politikai érdekképviseletre van szüksége. De az nem lehet akármilyen. A liberális tanítások annyira belénk plántálták az egyén fontosságát, méltóságának sérthetetlenségét, hogy a legkisebb konfliktusos helyzettől is azonnal görcsbe rándulna a gyomrunk. Az új önvédelmi reflex nem a megoldás sokszor valóban nehezebb keresése, hanem az érzékenység kinyilatkoztatása, hiszen az sokkal egyszerűbb. Na már most, az új emberi prototípusnak újfajta beszéd is kell, hiszen azt tanították neki, hogy az ő érzéseinél nincsen fontosabb a világon. Mivel azonban mindenkinek ezt tanították, így nem lehetséges úgy képviselni valakinek az érdekeit, hogy közben másokét megsértsem. Éppen ezért örvendhet most akkora népszerűségnek a konformista simulékonyság, ahol nem az nyer, aki a legjobban képviseli sajátja érdekeit, hanem aki úgy képes lehozni egy hivatalos beszédet, hogy közben senkinek sem lép a tyúkszemére.

Azonban néha túltolják ezt a szerepet. Mint ahogy ezen a felvételen is, ahol Trudeau kijavítja a kérdezőt, amikor az ‘mankind’-ot (emberiség angolul) említ, és helyette a politikailag sokkal korrektebb ‘peoplekind’-ot emeli be a beszélgetésbe, amivel persze a közönség tetszését azonnal elnyerni (az említett részt 0:43-tól lehet megtekinteni):

A ‘peoplekind’-dal természetesen nem az a legnagyobb baj, hogy ilyen szó nem létezik. De még csak nem is az, hogy ez egy gendersemleges kifejezés, – a man ugye az angolban férfit jelent -, hanem hogy már feltalálták a ‘mankind’ semleges változatát, az a neve, hogy ‘humankind’ (ugyanúgy emberiséget jelent), csak úgy tűnik, hogy a nagy megfelelési kényszerben valahogy kimehetett a fejéből. Azonban ha Trudeau valóban akkora feminista, emberjogi harcos stb. lenne, mint ahogy állítja, akkor nehezen elképzelhető, hogy egy ilyen ‘fontos’, modern nyelvi eredményre ne emlékezne. Ez pont olyan, mint hogy egy liberális soha nem mondaná azt a mai európai helyzetre, hogy bevándorlási válság, hanem mindig és következetesen a menekült szót használná. Jelen esetben a showman kicsit talán túljátszotta a ‘nem bántom meg senki érzéseit’ szerepét.

Ahogy az is nehezen elképzelhető egy elkötelezett, nem pedig megtervezett progresszívtól, hogy feministaként így bánjon egy nővel, ahogy az az alábbi videón látható:

Persze ez korántsem a világ legnagyobb bűne, ám amikor arra építed fel politikai karrieredet, hogy feminista vagy, mert éppen arra van kereslet, akkor nehezen elképzelhető, hogy 1) észre sem véve így fellöksz egy olyan embert, akit pont az ilyen ‘elnyomásoktól’ védesz, 2) a történtekről ügyet sem vetve úgy mész tovább, mint aki jól végezte dolgát.

De a kitalált PR-ember imázsát egyáltalán nem cáfolja az a kép, amely kialakult róla. Hiszen ha egyetlen dolgot kellene róla mondani, akkor az az lenne, hogy ő Fidel Castro fia a színes zoknis miniszterelnök. Kiváló szakemberek veszik körbe, akik pontosan tudják, hogy a marketing lényege birtokolni egy szót a vevők – jelen esetben szavazók – fejében. A probléma nem is a divatról alkotott véleményével van, hanem sokkal inkább azzal, hogy ezt a fajta véleménynyilvánítást tekinti politikának.

Trudeau, ahogy a muszlim szavazóinak kedveskedik Ramadan idején. Forrás: www.macleans.ca

Trudeau, ahogy a muszlim szavazóinak kedveskedik Ramadan idején. Forrás: www.macleans.ca

Trudeau, ahogy a meleg szavazóinak kedveskedik a Pride idején. Forrás: www.thetimes.co.uk

Trudeau, ahogy a meleg szavazóinak kedveskedik a Pride idején. Forrás: www.thetimes.co.uk

Azonban ez idáig bocsánatos bűn, hiszen a célközönségének valahogy meg kell hálálni a szavazatokat, ám amikor komoly politika kérdéseket a ripacskodásával akar megoldani, az azt hiszem nem igazán államférfihez méltó viselkedés.

Trudeau Merkelnek mutogatja zokniját a .... Forrás: https://i.ytimg.com

Trudeau Merkelnek mutogatja zokniját a NATO-csúcson 2017. május 25-én. Forrás: https://i.ytimg.com

Európai példák

A haladó liberális vonatról persze Európa sem maradhat le, a mi kontinensünkön is van olyan ország, ahol fontos szerepet tölt be egy fiatal, jóképű, és ezáltal könnyen eladható politikus. Ez pedig nem más, mint Emmanuel Macron, a nemrég megválasztott francia elnök. Az ő esete annyiban más, mint kanadai kollégájáé, hogy ő felismerte, és kihasználta a helyzetet. Ugyanis egy hosszú és rendkívül népszerűtlen elnökség után a francia baloldal az összeomlás szélére került, már szinte minden lehetőség adott volt a hagyományos jobbközép váltópártnak a hatalom megszerzésére, ám a kampányban előkerült korrupciós botrányok a konzervatív jelölt népszerűségét is megtépázták. Néhány hónappal a választások előtt ott tartottak a franciák, hogy az egyetlen talpon maradt, és jelentős politikai pártot maga mögött tudó jelölt a szélsőjobboldali Marine Le Pen volt. Ez a lehetőség rémülettel töltötte el őket, így inkább bizalmat szavaztak egy idáig viszonylag ismeretlen és párt nélküli, ám megnyerő küllemű fiatal férfiúnak. Ezt azóta valószínűleg már ők is megbánták, ugyanis a választásokat követő második hónapban már 10%-kal kevesebben szimpatizáltak vele – ez rekordmértékű népszerűségi zuhanás.

Mint ahogy Trudeau-nál sem, úgy Macron esetében sem lehetünk benne biztosak, hogy az általa eljátszott szerep lényének valós vonása lenne. És itt most nem arra gondolok, hogy egy politikus megjátssza magát – azt hiszem ez eléggé természetes -, hanem, hogy az általa képviselt értékek nem a személyes meggyőződését tükrözik. A hitelességét kétségkívül legjobban kikezdő kérdés nem a szakmai hozzáértésének erősen megkérdőjelezhető mivolta, hanem sokkal inkább a mai napig fekete lyukként értelmezhető viszonya a nála 24 évvel idősebb feleségével.

Emmanuel Macron és felesége, Brigitte. Forrás: www.thelocal.fr

Emmanuel Macron és felesége, Brigitte. Forrás: www.thelocal.fr

Számomra már az is elég kérdéses, hogy egy 40 éves, sikeres és vonzó férfi ugyan milyen okból kifolyólag akar egy nyugdíjkorú nővel együtt élni, de abban a pillanatban, hogy ilyen gondolatok fogalmazódnak meg bennem, máris beleestem a politikai PR-szakértők szépen felépített csapdájába. Ugyanis igazán hatékony szavazatszerzési módszer, ha valaki ehhez hasonló kérdéssel támadná, mert azoknak azonnal vissza tud lőni – mint ahogy a kampányban többször is tette -, hogy mindez csupán a régies, patriarchális rendszer rossz berögződése, ugyanis ha ő lenne az idősebb, és a felesége fiatalabb, senki nem szólna érte. Ügyes, azonnal megnyert két nagyon fontos választói csoportot. A lakosság 50%-át jelentő nőket, valamint a liberálisokat.

Azonban még ha el is tudom fogadni, hogy valóban szenvedélyes szerelem köti a nőhöz, akkor sem tartom kifejezetten egészségesnek az ő lovestory-jukat Hiszen a 16 éves Emmanuel az akkor 40 éves tanárába volt szerelmes, valamint az asszony középső gyermeke az elnök osztálytársa volt. Nem kifejezetten az egészséges emberi lélek iskolapéldája ez a történet. Az én személyes véleményem az idősebb párválasztással kapcsolatban sokkal inkább Hugh Jackman házasságához hasonlítható, akinek a pletykák szerint csak azért van felesége, hogy homoszexualitását leplezze. És azért választott ehhez idősebb nőt, hogy az ne követelje rajta házastársi kötelességét – mindez persze csupán csak feltételezés, főleg az én részemről.

Szerencsére Magyarország sem maradhat ki ebből a trendből, ahol a politikusokat egyszerű PR-embereknek tekinti a kampány mögött álló valódi irányítói kör. Nálunk ezzel a szereppel a Momentum próbálkozott, leginkább kevesebb sikerrel. Ugyanis hazánkban egyelőre úgy tűnik, hogy se igény se alkalom nincs a celebritások számára, nálunk az igazi vezéregyéniségeknek terem babér. Próbálkozni attól persze még lehet.

A Momentum akkori vezetősége Párizsban, Macron feleségével és kampánycsapatával 2017. szeptember 17-én. Forrás: 24.hu

A Momentum akkori vezetősége Párizsban, Macron feleségével és kampánycsapatával 2017. szeptember 17-én. Forrás: 24.hu

Celeb politikusok

Úgy tűnik, hogy a liberális progresszió jegyében olyan társadalmak kialakítási kísérete zajlik, ahol minden kisebbséget megpróbálnak egy karámba terelni, ezt követően pedig olyan vonzó, ezeknek a kisebbségeknek a kegyeit kereső, szimpatikus megjelenésű, de lényegében bábszerepet betöltő pojácákat próbálnak meg vezető politikai tisztségekbe emelni a pártok, valamint a mögöttük álló érdekcsoportok, hogy így szerezhessék meg a hatalmat. Részemről ez akár még elfogadható is lenne, ha Macron esetében nem olyan, az én életemet is befolyásoló kérdésekben állna a hatalmi elit szolgálatába, mint az Európai Unió jövője, vagy éppenséggel a bevándorlás. Ilyen megközelítésből nézve nem a viselkedésük, vagy celebekhez hasonló életvitelük az elítélendő, hanem hogy ezek a fancy politikai vezetők nem mások, mint egyfajta döntés nélküli kifutófiúk a hatalmát átmenteni akaró elit zsoldjában.

Mert hát lehet Trumpot bírálni ellentmondásos személyisége, korábbi életvitele miatt, de az igazság az, hogy hiába is volt celebritás, az üzleti életben már bizonyított. Mint ahogy a politikai életben is. Legalábbis nehezen lehet elvitatni tőle az eddig elért gazdasági sikereit.

A Down Jones részvénypiaci index alakulása Trump megválasztása után. Forrás: www.acting-man.com

A Down Jones részvénypiaci index alakulása Trump megválasztása után. Forrás: www.acting-man.com

Szóval Trump mögött a szavakon túl legalább van tartalom, ő a saját karakterét hozva lett elnök – legyen az a karakter bármilyen is -, nem pedig egy PR ügynökség által, a közvélemény-kutatási adatok alapján felépített politikai celeb. Mert ezek a férfiak valóban szépek és vonzóak, és ezáltal népszerűek, de kérdem én: ezeket a tulajdonságokat hol akarjuk inkább viszontlátni? Az államfői székekben, vagy inkább a milánói kifutókon?

 

achilles-sarok

A baloldal Achilles-sarka

Bombaként robbant a sajtóban az az Altusz Kristóf, helyettes államtitkár által elmondott tény, hogy a kormány tavaly közel 1300 menekültnek biztosított oltalmazotti státuszt. Az, hogy egy hónapok óta nyilvános adatot most sikerült megtalálni, az elsősorban az ellenzék minőségéről árulkodik, ahogyan az is, ahogyan most a témához viszonyulnak. Hogy mennyire nincs ez ellentétben a kormány évek óta képviselt álláspontjával, arról a cikkben olvashattok bővebben, mint ahogy arról is, hogy az ellenzék megint óriási bakot lőtt, hiszen ez a hír semmi mást nem bizonyít, mint hogy Orbán Viktornak a józan esze mellett irgalmas szíve is van, és hogy a bevándorlás továbbra is a baloldal Achilles-sarkának bizonyul.

Ismét bebizonyosodott, hogy a baloldalnak migráns témában nem szabad megnyilatkoznia, hiszen ott fű nem nő, babér nem terem számára. Mert miről is szól ez a ‘legújabb’, a kampány hajrájára időzített botrány?

Szóval, van egy illegális bevándorlást ellenző kormány, és van egy, a kormányt a humanitárius segítség elmulasztásával vádoló ellenzék. A ‘botrányt’ most elsősorban az jelenti, hogy bebizonyosodott, a kormány mégsem annyira embertelen, mint azt az ellenzék láttatni szeretné. Ugyanis azok az emberek, akik valóban menekültek, és nem csupán gazdasági haszonszerzés céljából érkeztek Európába, továbbá nem tagadják meg az ország hatóságaival való együttműködést, hanem partnerként, a jogszabályokat betartva igazodnak hozzájuk, azok számíthatnak a magyar állam védelmére – egészen addig, amíg hazájukban véget nem ér a háború, ami után vissza kell majd térniük otthonaikba. Ez az eljárás pontosan megfelel az általunk is aláírt nemzetközi egyezményeknek. Olyat azonban soha nem írtunk alá, hogy bárki, aki törvénytelenül átlépi országunk határát, az plüssmacikkal kellene fogadnunk. Ha emlékezetem nem csal, éppen ez az a felelős magatartás, amit egy jogállam legitim kormányától el lehet várni, és amelyet minden megnyilatkozásában az ellenzék is követelt – persze csak miután már nem tagadhatták tovább a bevándorlás létezését.

Ezzel szemben miről is szól a Brüsszel által ránk kényszerített bevándorlási politika?

Bárki, aki illegálisan érkezik, átlépi határainkat, azt be kell engednünk. Függetlenül attól, hogy együttműködik e a hivatalos hatóságokkal, vagy hogy megtagadja az azonosításra vonatkozó kéréseket, mivel ő a sokkal magasabb szociális juttatásokat biztosító országokat (pl. Németország és Svédország) tűzte ki úti célul magának. Hogy egy jól ismert hasonlattal éljek: “akik ránk akarják törni az ajtót, akik nem hajlandóak felfedni érkezésük valódi okát, azoktól meg kell védenünk magunkat, azokat nem engedhetjük be, ám azok, akik az ajtón átmeneti segítségért kopogtatnak,  szívesen támogatjuk”. Az idézet talán nem pontos, de az üzenet azt hiszem így is átjön.

Hogy a két helyzet közötti különbségeket tovább ábrázoljuk, ahhoz elegendő csak megtekinteni azok mennyiségi vonatkozását. Az elmúlt három évben illegálisan – a legvisszafogottabb – becslések szerint is több millióan érkeztek, ehhez képest Magyarország 2015-ben 508, 2016-ban 432 és 2017-ben 1291 embert részesített nemzetközi védelemben. Hogy ez a tavalyi 1291 ember majdnem annyi, mint a kötelező kvóta által ránk erőltetett 1294, az csupán részletkérdés, hiszen a kvóta elsősorban nem darabszámról, hanem egy mechanizmusról szól. Egy olyan mechanizmusról, amelyet az elfogadása után már nem lehet visszacsinálni. Hiszen ha az elvet elfogadom, hogy bárki, bármilyen számítás alapján megmondja, hogy együtt kell élnünk olyanokkal, akikkel saját akartunk alapján nem akarunk, és akik azért kerülnének hozzánk, mert a német gazdaság alkalmatlannak találta őket bármiféle munkavégzésre. Na ez nagyon nem ugyanaz a helyzet, mint amikor jó szándékkal segítünk embertársainkon.

Persze megértem a baloldal motivációját is. Közelednek a választások, és első ránézésre csábítónak tűnhet egy ilyen látszólagos ellentétre felhívni a figyelmet, de hosszú távon azt hiszem, hogy az ellenzék megint rossz politikai stratégiát választott. Ugyanis a két helyzet (bevándorló vs. menekült) közötti különbség könnyen megmagyarázható, és – ami a legrosszabb az ellenzék számára – az utolsó baloldali érvet is kicsavarja a kezükből, ugyanis hogyan kérhetik számon a jövőben – különös tekintettel a következő három hónapra – a humanitárius segítséget a kormányon, ha annak megadása miatt éppen ők vették célkeresztjükbe a Fideszt rövidtávú politikai haszonszerzés céljából. Mert biztos lesznek olyanok, akiket első ránézésre meg lehet téveszteni azzal, hogy a kormány miért harcol Brüsszel ellen, amikor ő maga nyújt nemzetközi védelmet, de hosszú távon ezzel biztos, hogy az ellenzék veszít, hiszen annyira nyilvánvaló a különbség, és annyi idő van még a választásokig, hogy nem jelent különösebb kihívást azt elmagyarázni az embereknek. Ezzel a húzásával pedig a baloldal csak egy újabb választói réteget idegenít el magától. Azokat, akik komolyan vették az emberi kötelességről szóló maszlagukat.

Végső soron tehát az ellenzék megint csapdájába sétált bele, mert olyat kér számon a kormányon, amit korábban ő maga szorgalmazott. Összehasonlításképp: ez olyan, mintha a Fidesz azért támadná a liberálisokat, mert azok a családok, a magyarok, vagy a keresztények védelmében lépnének fel. Óriási hiba lenne a kormánypárt részéről, de hát ilyet természetesen soha nem követne el. Így hát lenne a baloldal számára nekem is egy örök érvényű, ingyenes tanácsom: bevándorlás kérdésében soha ne nyilatkozz!

szappanopera

A dzsungel legmenőbb szappanoperája

A „dzsungel legmenőbb majma” óriási karriert futott be, hála a minden pillanatban készenlétben álló gondolatrendőrségnek. A szappanopera azonban a szokásosnál is abszurdabb fejezetbe lépett, amikor a H&M képén modellt álló 5 éves srác családját is elérte a progresszívek fenyegetése. Úgy tűnik, hogy a kirekesztés vádja tényleg mindenkit elérhet, aki eltér a liberális kánontól – jelen esetben egy fekete családot is lehet rasszistának bélyegezni. Ezért is mondom unos-untalan, hogy a PC nem a hátrányos helyzetű csoportokat védi, hanem csupán eszközként használja őket egy politikai ideológia uralmának fenntartására. Végső soron tehát semmi más nem történt, mint hogy megint bebizonyosodott, hogy a liberalizmus milyen eszközökkel korlátozza az emberek szabadságát.

A történet viszonylag ismert, hiszen a média igyekszik folyamatosan napirenden tartani, azonban három jól elhatárolható szakaszra nyugodtan feloszthatjuk az eddigieket:

1.fejezet: A H&M-et rasszista vádakkal illették azért a zöld pulcsis képért, amin egy fekete sráccal reklámozták a “dzsungel legmenőbb majma” feliratú ruhadarabot. Pedig már az is teljesen világos, hogy a különböző rasszokhoz tartozó modelleket a kötelező sokszínűség feltétlen követelményeként alkalmazzák – mert ha nem teszik, akkor azért vádolják meg őket rasszizmussal. Más kérdés, hogy a H&M szervezeti kultúrája vélhetően egyébként is távol áll a kirekesztéstől. Arról nem is beszélve, hogy egy átlagos fekete srácon, egy átlagosnál talán kicsit aranyosabb zöld pulcsi megszólása miatt éppen ők társítanak rasszista konnotációt, jelentéstartalmat hozzá. Vagyis az átlagember számára – vagy inkább normál ember számára? – ez a kép nem jelentene semmit, így a bőrszín alapján megint csak őt tesznek különbséget embereket között, de ehhez már az elmúlt években hozzászokhattunk.

Erről a képről van szó. Fotó: h&m

Erről a képről van szó. Fotó: H&M

2.fejezet: A hullámok nem csillapodnak, Dél-Afrikában ideiglenesen be kellett zárni a H&M-et, mert fekete utcai tüntetők beverték egy üzlet kirakatát és kifosztották készleteit – gondolom ilyenkor bánják, hogy nem egy műszaki cikkeket árusító vállalat követett el hasonló ’hibát’. Ez némileg újabb elem, de Baltimore-ban már láthatóak voltak hasonló események, amikor kihasználták az utcai zavargásokkal egybekötött tüntetések minden lehetőségét a gyors vagyongyarapításra. Éppen ezért lassan azt is kijelenthetjük, hogy ez is a trendbe illeszkedő történésnek számít.

A H&M johannesburgi üzlete a támadás után. Forrás: index.hu

A H&M johannesburgi üzlete a támadás után. Forrás: index.hu

3.fejezet: Ami azonban kétségkívül új elem, az a szappanopera folytatása. Miután a társadalmi igazságosság harcosainak bosszúvágya nem akar csillapodni, így új céltáblát találtak maguknak – kapaszkodjunk meg! – a képen szereplő kis srác családjában. Ugyanis a Svédországban élő Mango családnak el kellett menekülnie Stockholmból, mert folyamatosan fenyegető üzeneteket kapott, amelyekben “árulónak, és a feketék szégyenének nevezték” őket. Nekem megint csak úgy tűnik, hogy az elvben sokszínűséget hirdető liberálisok mégsem tűrik el az önálló gondolkodást, és a faji előítéletekre adott válaszuk az, hogy megmondják, milyen rassznak, hogyan kell viselkednie. Mert a történet lényege, hogy egy anya – ha bőrszíne alapján fekete -, nem döntheti el, hogy saját fiára milyen pulcsit húz, hiszen azzal “elárulja a feketéket”. Nem számít, hogy az ő megítélése alapján ez sértőnek számít vagy sem, rasszizmus kérdésében döntési jogkörük csakis a liberálisoknak lehet. Értik ezt a szabadságkorlátozó gondolkodást: „Nem akarja, hogy megvédjük a jogait? Hogy képzeli? Agyonverni!”

Sokszor kerül még szóba a képpel kapcsolatban a gerillamarketing a H&M részéről. Én személy szerint nem osztom azt a nézetet, hogy a negatív reklám is reklám, így a H&M részéről nem hiszem, hogy tudatos lett volna a dolog. Azonban ettől még tagadhatatlan tény, hogy az indokoltnál nagyobb karriert befutott kép végső soron azoknak köszönhetően, akik pont amiatt tüntetnek, hogy senki se láthasson ilyet, vagyis az antirasszisták folytattak abszurd módon gerillamarketinget a rasszistáknak – micsoda fantasztikus teljesítmény! A másik dolog, amit még ezek a fantasztikus szabadságharcosok elértek, az az, hogy létrehoztak egy olyan pulcsit, amit ezentúl a feketéknek nem szabad hordaniuk.

Végezetül pedig álljon itt még egy kép, ami miatt lehet sivalkodni – bár nagyobb összegben mernék fogadni, hogy a képen szereplő úriembert nem kívánják fenyegető levelekkel ‘védelmezni’ ezek a bátor harcosok…

Forrás: gorillawear.com

Forrás: gorillawear.com

 

 

Szexuális zaklatás

Az index esete a szexuális zaklatással

Történt ugyanis, hogy az elmúlt hónap liberális médiáját gyakorlatilag egyetlen téma napirenden tartása foglalkoztatta, amellyel úgy érezték, hogy ismét vissza tudják venni a kezdeményezést a közbeszéd tematizálásának meghatározásában. A #metoo-kampányként elhíresült kezdeményezés keretében gyakorlatilag kettős cél valósult meg egy időben. Egyrészt sikerült összemosni a zaklatás és a nemi erőszak határát, amivel számos valódi áldozat sérelmeit bagatellizálták el, másrészt pedig ráhúzták a vizes lepedőt minden fehér férfira, így a vágyott új társadalmi rendhez is egy lépéssel közelebb kerültek. Minden jól is ment, amíg elő nem került Havas Henrik, és a liberális értékrend megint feláldozásra került a politikai érdekek oltárán.

Mint egy falat kenyér – kis túlzással annyira kellett egy ilyen téma a hazai liberális sajtónak, miután Hollywoodban robbant a Harvey Weinsten-féle bomba – amely minden kétséget kizáróan fontos visszaélésekre hívta fel a figyelmet, ám sok esetben kelthette azt a benyomást is az olvasóban, hogy szégyellnie kellene a nemét. Hiszen a kialakult társadalmi normák olyan formában történő megváltoztatása lett volna, amely ezekre a történésekre nem egyedi esetenként, hanem összefüggő rendszerként tekintett volna. Vagyis egy liberális gondolkodótól szokatlan módon általánosított volna, méghozzá az összes férfi viselkedésére vonatkozóan.

Ennek megfelelően nem is hagytak ki egyetlen lehetőséget sem a trend hullámainak meglovaglásában, amelyben kétségkívül élen járt Magyarország vezető liberális portálja, az index. Napi rendszerességgel jöttek elő az újabb (valójában többnyire már sok-sok éves) sztorik, amelyben egy kategóriába igyekeztek beerőszakolni az verbális inzultálástól a nemi erőszakig minden olyan cselekedetet, ami férfiak nők ellen követtek el. Sok esetben már annyira túl is teljesítették a feladatot, hogy a Csipkerózsika történetébe való szexuális zaklatás belemagyarázás ágyrémének – ugyanis a herceg anélkül csókolja meg Csipkerózsikát, hogy ő abba beleegyezett volna – is teret biztosítottak.

A trend hullámai természetesen hazánk állóvizet sem hagyta érintetlenül, és két korábbi színházi rendezőt is magával sodortak, zárójelbe téve eddigi több évtizedes karrierjüket. A bátor női kiállásra való felszólítás, és a ‘szexuális ragadozók’ küzdelme azonban végig liberális berkekben folyt, hiszen mind az elkövetők, mind pedig az áldozatok a baloldal kultúrájának korábban meghatározó alakjai voltak. Egyetlen kivétel azonban mégis létezett, méghozzá nem más, mint Havas Henrik. Külső szemlélőnek az ő esete pont ugyanolyan, mint a többié, így adódna a jogos elvárás, hogy az egyenlő elbánás elvét zászlajára tűző ideológia megtestesítője – mármint az index -, ugyanolyan elbírálás alá vesse a Tanár urat, mint a korábbi szereplőket. Ez a számonkérés azonban az ő esetében nem következett be. Hogy miért nem, arról inkább beidézném a portál saját véleményét:

Az a probléma, hogy az újabb vallomás olyan helyen hangzott el, amiben felelős és értelmes ember nem bízhat. A Tényekben leadott interjú lehet igaz, de hiába vállalja bátran a zaklatott nő a nyilvánosságot, a propagandatévé és annak szürreálisra züllesztett hírműsora sajnos már évekkel ezelőtt elvesztette azt a státuszát, hogy komoly ügyekben hivatkozni lehessen rá. Évek óta rendszeresen manipulatív, politikailag megrendelt, sokszor hazug híreket nyomnak, már rég nem számít, hogy egy hír igaz és szakmailag alátámasztott legyen.”

A véleménycikk pedig az alábbi sorokkal zárul:

És mivel az újabb ügyet a Jobbikkal összemosva és vehemensen toló csicskamédia jó ideje nem tekinthető korrekt sajtótermékeknek, nincs semmi okunk azt feltételezni, hogy ebben az ügyben kivételesen korrekten járnak el. Szarba pedig nem szívesen lép az ember.”

A fenti sorokból négy dolgot lehet világosan megállapítani:

  1. Abból a feltételezésből indul ki, hogy a Havast bemártó Baukó nyilatkozatának időzítése – Havas által írt Vona-könyv megjelentetése – politikai megrendelésre született. Ha ez így is van, attól még a zaklatás ténye igaz, így annak közlése mindenképpen szükséges ahhoz, hogy egy internetes újságot ‘korrekt sajtóterméknek’ tekinthesse az ember. Mivel ez nem történt meg, ezért könnyen az a benyomása támadhat az embernek, hogy a politikai megrendelés az index oldalán legalább annyira megvan, hiszen a portál tulajdonosa az a Simicska Lajos, aki újabban a Jobbikba történő bevásárlással került újból címlapokra.
  2. Ennek megfelelően az index által hirdetett egyetemleges egyenjogúság nem terjed ki mindenkire, még akkor sem, ha ezzel újból a saját ideológiájával kerül ellentétbe, kidobva az ablakon az eddigi #metoo kampányok által elért ‘sikereket’. Mert ami az egyik áldozatnak jár, annak járnia kell a másik áldozatnak is, függetlenül attól, hogy ő csak egy valóságshow szereplő, nem pedig egy liberális színésznő – persze csak ha következetesen akarnak eljárni. Főleg, hogy Havast szereplését azóta már az atv is felfüggesztette a vizsgálat lezárásáig.
  3. Ha ez előre megkomponált politikai akció volt a Fidesz részéről, akkor a liberális média szépen belesétált a csapdába. Először hagyták, hogy a Marton- és Kerényi-ügyekben kiéljék olthatatlan szomjukat a teljes férfinem szellemi kasztrálása által, hogy utána a saját magukat által megásott csapdából már ne tudjanak kijutni. Hiszen ha Havast hagyják bukni, akkor viszi magával Vonát – amit ugye nem igazán lenne Simicska ínyére -, vagy továbbra is kiállnak korábbi véleményük mellett, de akkor egy újabb kérdésben válnak hiteltelenné. Ilyen az, amikor az ember “dühös, de független” akar lenni.
  4. Az index hitelességi válságára nincs is kézzelfogható magyarázat. Nem véletlen az sem, hogy érvek helyett megint pusztán csak kioktató magyarázkodást láthatunk. Ez a dühödt és tehetetlen ember ismérve. Mert az nem érv, hogy az ellenkező, jobboldali világnézetű média ‘komolytalan, manipulatív, hazug’. Ezek csak jelzők, amelyek attól még nem lesznek igazak, hogyha használjuk őket. Azonban mégis mennyire tekinthető hitelesnek az a médiaszereplő, aki önmaga értékeivel szembekerülvén, egy nyilvánvaló politikai megrendelést kielégítve, csupán a másikra tud mutogatni és kritikáit a moralizálás szintjén megfogalmazni?

Azt hiszem ezt az eseményt tekinthetjük az index önleleplezésének, hiszen világossá vált, hogy a szakmaiság üres frázisai és morális bástyái mögé bújva szórja erkölcsi átkait mindenre és mindenkire, aki nem ért vele egyet. És ez a nap pedig úgy fog bevonulni a médiatörténelembe, amikor az utolsó tartópillér is kidőlt az egyébként is roskadozó lábakon álló liberális média felsőbbrendűsége és megkérdőjelezhetetlen hegemóniája alól, #metoo index.

közösségi finanszírozás

Közösségi finanszírozás: a láthatatlanság új fegyvere

A napokban tette nyilvánossá az Állami Számvevőszék, hogy a Jobbik gazdálkodásában feltárt hiányosságok miatt mekkora összegű büntetésre ítéli a szervezetet. A párt – megragadva a lehetőséget – azonnal a kormány elnyomási kísérletének kiáltotta ki a megállapított szabálytalanságokat, hogy ezzel is politikai tőkét próbáljon kovácsolni magának. Ez természetesen nyilvánvaló csúsztatás, hiszen a Fidesznek egyáltalán nem áll érdekében egy széthulló párt választásokon való indulását megakadályozni, sőt. Azonban az ügy tovább ennél tovább mutat, hiszen a Jobbik bejelentette, hogy várják a szimpatizánsok adakozásait. A döntés felettébb hasonlít egy másik milliárdos által finanszírozott portál, a 444 idei akciójára, ahol szintén az olvasóktól remélnek felajánlásokat. De vajon mi szüksége lehet két ilyen biztos  anyagi hátterű szervezetnek a közemberek pénzére?

Az ötlet persze nem új keletű, és ahogy általában minden, ez is a magángazdaságból átvett egyik kifejezés, a crowdfundig politikára szabott megfelelője. A crowdfundig, vagy közösségi finanszírozás általában induló vállalkozások egyik közkedvelt finanszírozásai formája, amelynek lényege, hogy a támogatók egy ötletet, illetve az abból létrejövő projekt vagy termék költségeit előfinanszírozzák, mintegy vállalva az ezzel járó költségeket, ugyanakkor később részesülnek az esetleges bevételekből is. Ennek megfelelően ez az alternatív, dinamikusan növekedő finanszírozási forma elsősorban az interneten hódít.

Magyarországra az évtized elején érkeztek a ilyen projekteket irányító és szervező vállalkozások – főleg a gazdasági világválság utáni hitelszűke következtében -, ám a magyar közösség egyelőre míg bizalmatlan az online fizetés és az így megvalósuló projektekkel, szolgáltatásokkal kapcsolatban, így az adakozási kedv is viszonylag mérsékeltnek tekinthető – egy-két üdítő kivételtől eltekintve persze. Azonban a közösség felajánlásain alapuló üzleti modell jellemzően kezdő, alulfinanszírozott és nemes célok elérését tűzi ki zászlajára, így némileg meglepő, hogy két olyan politikai szereplő (a Jobbik, mint párt, és a 444, mint véleményblog) is ehhez a finanszírozási formához nyúl. Hiszen egyik sem tekinthető kezdőnek (egy párt egyenesen ostobaságnak tűnhet az ennyire bizonytalan forrásra alapozni a jövőbeli működést), sem alulfinanszírozottnak (míg a 444 mögött Soros milliárdjai jelentik a biztonságot, addig a Jobbik esetében ugyanerre a szerepkörre két éve Simicska jelentkezett be), sem pedig nem célra törekvőnek – bár ez utóbbi igencsak relatív fogalom, hiszen kinek mi a nemes cél, ugyebár. Mindenesetre a Soros-féle Nyílt Társadalom megvalósítása, és a Simicska-féle ‘kerüljünk hatalomra’ célkitűzés bár az érintett feleknek tűnhet nemes célnak, de semmiképp sem nevezhető karitatívnak, vagyis olyannak, amely a társdalom minden tagját, függetlenül politikai nézeteitől, önzetlenül szolgálná.

Akkor mégis miért döntöttek úgy, hogy ehhez a megoldáshoz nyúlnak?

Bár látszólag a pénzgyűjtés motivációja kézenfekvő megfejtése lenne a kérdésnek, de mivel jövőre választások lesznek, ezért érdemes ezeket a magyarázatokat is fenntartással kezelnünk – főleg amikor tudjuk, hogy mindkét szereplő mögött egy meglehetősen tőkeerős politikai befektető áll. A valódi megoldást a közösségi finanszírozás további előnyeiben kell keresnünk. Hiszen az adakozók nem csak pénzt adnak, hanem személyes adatokat és elérhetőséget is magukhoz, ami a kampány mozgósító szakaszában mindkét félnek kapóra fog jönni. Egyszóval a közösségi finanszírozásra való buzdítás egyik valódi célja az adatbázis építés. Ez már önmagában is elég erős érv lenne ennek alkalmazására, azonban ennek a finanszírozási formának van még egy, ennél a jelenlegi helyzetben sokkal jelentősebb előnye, méghozzá a finanszírozók anonimitása. Vagyis az adakozásra való felszólítás nemcsak, hogy nem a pénz gyűjtését szolgálja a fentebb említett két milliárdos számára, hanem sokkal inkább annak szórását. Vagyis hogy úgy tudják finanszírozni politikai kitartottjaikat, hogy látszólag semmi kapcsolat nincs közöttük. Hiszen ha több, kisebb részletben, strómanokon keresztül juttatja el Simicska az Állami Számvevőszék által megállapított százmilliós büntetés összegét a Jobbikhoz, akkor a jövőben ezért a pártot már nem éri későbbi szankció. Így tehát a közösségi finanszírozás másik fontos tulajdonsága a rejtőzködés és átláthatatlanság biztosítása, ami mint tudjuk, Sorosnak egyébként is kedvelt magatartási formája – még ha az utóbbi időben ebből többet kénytelen is volt feladni.

Úgy tűnik tehát, hogy az egész adakozásra való felhívás megint csak a mi átverésünkre és megtévesztésünkre szolgált, hogy a saját játszmáikat tovább tudják folytatni. A Jobbik esetében ráadásul ezt még megfejeli az a politikai haszon reménye is, hiszen a saját témáik menedzselése a “cigánybűnözés” használata óta nem jellemző rájuk, és remélik, hogy a párt bezárásának rémképnek felfestésével elég mozgósító erőt tudnak a tönk szélére került pártjuk újraélesztésébe lehelni. Mert azt ugye nem gondoljuk, hogy a Fidesznek bármi érdeke is lenne egy ilyen, népszerűségéből folyamatosan vesztő pártot bezáratni – túl azon persze, hogy egy jogállamban erre vajmi kevés esélye is lenne. És ugye azt sem gondoljuk komolyan, hogy az a Simicska Lajos, aki egyes becslések szerint már legalább 2 milliárd forintot költött nemrég megvásárolt pártjára, hagyná azt tönkremenni pár százmillió forint miatt az előtt  a bosszú-választás előtt, amire már évek óta készül? Az én véleményen szerint sokkal valószínűbb, hogy a Jobbik politikai mártírkodása inkább csak egy újabb manipulatív kampányfogás a mindent eldöntő választások előtt.

mi a baj a liberalizmussal

Mi a baj a liberalizmussal?

Létezik egy zavaros fogalom, amelyet a médiában a szabadság, a tolerancia és az egyenlőség szinonimájaként használják. Talán még azt is tudjuk, hogy Orbán Viktornak nincs különösebben jó véleménye a liberalizmusról. De ha az valóban ennyire pozitív tartalommal bíró ideológia, akkor vajon mi baja lehet vele a miniszterelnöknek? Vagy másképp állva a kérdéshez: mi a baj a liberalizmussal?

Kezdésnek például az, hogy egy hazugságra épül, ugyanis nincs olyan, hogy feltétlen tolerancia vagy önzetlen elfogadás – vagy finomabban kifejezve, de a legnagyobb  jóindulattal is azt mondhatjuk, hogy a liberalizmusnak hamis az emberképe. Olyan van, hogy bizonyos társadalmi csoportokat a hasonló gondolkodásmódjuk, élethelyzetük vagy viselkedésük alapján jobban preferálunk. Ilyen például a nemzeti érzelműek számára a határon túli magyarság, mert a helyzetükből fakadóan lételemük, hogy megőrizzék identitásukat és magyar kultúrájukat, ami által jobban tudnak azonosulni velük azok, akiknek ezek az értékek valóban fontosak. De hasonló okokból kifolyólag találja rokonszenvesnek egy liberális az elesetteknek, vagy kevesebb önérdek érvényesítéssel rendelkezőknek gondolt csoportokat, mint például a hajléktalanokat, melegeket vagy sok esetben már a túlsúlyos embereket is.

A közös vonás itt abban érhető tetten, hogy vélhetően őket is értek korábban sérelmek valamilyen vélt vagy valós hiányosságuk okán, amely meghatározó élményként égett be személyiségfejlődésükbe, és amelyen a mai napig nem tudják túltenni magukat. Ha ebből a megközelítésből nézzük, akkor a liberalizmus nem más, mint a sértettek vallása. Ezen gondolatmenet folytatásaként azonban az ideológia úgy válik egésszé, hogy bizonyos  magasabb státuszú csoportok, akiknek vélhetően soha nem volt meg ehhez hasonló kellemetlen érzésük, önös érdekből felkaroljak őket, mert politikai hatalmuk társadalmi bázisának a kiszélesítésének lehetőségét látják bennük. Világos, valamilyen komplexusa mindenkinek van, így valójában ők tekinthetők a legnagyobb politikai célközösségnek, csak el kell velük hitetni, hogy egyes tulajdonságaik különböznek az átlagtól, és – ez a legfontosabb – azok alapján a többség megbélyegezte, elnyomta őket – az elnyomás valójában csak annyit jelent, hogy nem kezelték emiatt őket különös elbánásban, hanem ‘csak’ úgy, ahogy mindenki mást. Ezt a csoport az, amelyet gyakran csak “körúton belüli” rétegnek neveznek, utalva egyszerre a lakóhelyükre, valamint a magyarországi létezésüknek határára is. Ők azok, akik sohasem találkoztak a társadalom 99%-át érintő valós problémákkal, hiszen egy olyan álomvilágban élnek, ahol csak a hozzájuk hasonló státuszú emberekkel, valamint a gazdag turistákkal találkoznak – de semmiképp sem a mindennapos egzisztenciális kihívásokkal.

Mivel idejük jelentős része nem a megélhetésüket biztosító munkájukkal – és főleg nem az amiatti aggodalmukkal – telik, és mivel a valós, a társadalom döntő többségét érintő problémákkal soha nem is szembesültek, szabadidejük jelentős részét könnyűszerrel fordíthatják roppant érdekes, ám korántsem ennyire hasznos foglalatosságok űzésére, mint pl. az elmélkedés, a bölcselkedés és filozofálgatás az élet ‘nagy dolgairól’. Mielőtt azonban valaki még a gazdagok és értelmiségiek elleni rágalmazásokkal vádolna meg, fontos tudni, hogy ezeknek az eszmefuttatásoknak van egy közös, és nélkülözhetetlen ismertetőjele, miszerint jellemzően mindig ugyanarra a végkövetkeztetésre futnak ki, vagyis hogy a tökéletes társadalom kialakításának legnagyobb akadálya az emberek egymással szembeni bizalmatlansága. Elképzelni sem tudják, hogy olyan környéken, ahol 2000 forintért az embert saját otthonában, álmában képesek agyonverni, egészen más jellegű kihívásokkal kell minden nap szembenézni.

Bár ez a csoport meglehetősen kevés tagot tudhat maga között, gazdasági, kulturális – és az esetek többségében politikai – érdekérvényesítő képességük és médiajelenlétük igencsak felülreprezentált, ami miatt könnyedén tudják akaratukat érvényre juttatni. Ennek a status quo-nak a fenntartásához kiváló szövetségest találnak az egyébként csak kihasznált, de korábbi életszakaszukban sértett emberek tömegeiben – mivel a témafelkarolásaik látszólag az ő problémáikat helyezik előtérbe. A probléma elsősorban nem is ebből a kihasználásból származik, hanem abból, hogy politikai támogatásuk növeléséhez, és társadalmi bázisuk szélesítése érdekében újabb és újabb rétegeket próbálnak meg bevonni – vagyis felhívni a figyelmüket, hogy valamilyen ‘hiányosságban’ szenvednek, ami által érzékennyé tudják tenni őket. Ezt a folyamatot nevezzük progressziónak, vagy magyar szóval haladó gondolkodásnak. De ha az embereket egyre több csoportra tagoljuk, és minden egyes csoportosulásnak – pl. kék szeműekre, akiket azért ér hátrány, mert a legjobban az övék van kitéve a nap káros sugarainak – akkor előbb-utóbb mindannyian rendkívül érzékenyek leszünk, ami viszont csökkenti az csak az egymással szembeni tolerancia szintjét (hiszen az én ‘komplexusom’ megélése közben megsérthetem egy másik ember ‘komplexusát’), valamint ellentmondásokba hajszol. Emlékezetes a feministák kiállása a muszlimokért, akik cserébe azonban nem sok hálát tanúsítottak. Ugyanis a liberalizmus alapelve elvileg az lenne, hogy mindenkit egy nagy mindenki-mindenkit-szeret gyűjtőernyő alá terel, ahol a tagok egymás különbözőségeitől függetlenül megvédik egymást, például mint az LMBTQIA közösségek. Azonban történt egy apró rendszerhiba a számításban, ugyanis aki teljes átszellemül és megadja magát a progresszív liberális értékrendnek, az onnantól kezdve a saját világában mindenkire kiterjeszti azt, függetlenül attól, hogy az az illető vagy csoport ezt mennyire akarja, vagy függetlenül attól, hogy egyáltalán mennyire viszonozza ezt a kéretlen szimpátiát.

A progresszió másik problémája, hogy soha nincs vége, nincs olyan, hogy elég. Hiszen ha holnap egy új érdekszervezet alakul, például az embertestbe született zsiráfok, akkor őket mi alapján lehetne kizárni az ‘elesettek’ köréből? Ennek következtében egy olyan jövőbeli társadalom képe sejlik fel, ahol nincsenek megértők és elfogadók, csak az elfogadásért egymással versengő közösségek. Ez így a ma Európájában egyelőre még nevetségesnek hathat, de nincs különösebben sok okunk a nevetése. És nemcsak azért, mert Amerika ebben a kérdésben jelentősen ‘előttünk jár’, hanem mert a mai viszonyok között jelenleg nincs is lehetőségünk megállítani ezt a progresszív folyamatot. Bármilyen erre irányuló kísérlet végül felőrlődik a liberálisok ‘érvkészletén’, amely a moralizáláson nyugszik, ami sokkal rosszabb lenne, mintha a racionalitáson. Hiszen a racionalitással szemben lehet érvelni, a moralizálás pedig olyan mint a vallás – a sértettek vallása, ugyebár -, megkérdőjelezhetetlen kinyilatkoztatásokból ered. Hiszen ki merne úgy kritizálni bármilyen ideológiát, ha annak képviselői ezek mögé a sértett társadalmi csoportok mögé bújik, másodszor is kihasználva őket? Mert ha ma én azt mondom, hogy a kormány célja a társadalom számára leghasznosabb emberi közössége támogatása, ezért nem támogatom a melegházasságot, akkor homofób vagyok. Ha azt mondom, hogy a férfiak és nők bár a törvény előtt mindenkor egyenlőek, de mégsem tekinthetőek azonosnak, hiszen szükségszerűen kiegészítik egymást, akkor szexista vagyok. Ha pedig azt mondom, hogy nem akarok az országomban több milliónyi olyan embert, akikről nem tudom, hogy milyen szándékkal jöttek, akiket nem ismerek, de nem is hajlandóak semmit sem tenni azért, hogy megismerhessem őket, akkor pedig rasszista vagyok. Figyelmes olvasónak feltűnik, hogy a megbélyegzés logikája ugyanaz, éppen ezért lehet őket egy csokorban is kezelni, amelyre csokorra a leggyakoribb kifejezés az, hogy kirekesztő. Fontos látni, hogy kirekesztő mindenki lehet, aki bármilyen kérdésben nem osztja a liberálisok fundamentalista nézeteit. Ha jobban belegondolunk, tulajdonképpen ők tekinthetők a legnagyobb kirekesztőknek, hiszen bármikor bárkit kirekeszthetnek. Na de ki dönti el, hogy ki számít kirekesztőnek és miért? Ezekre leginkább a hatalmi érdekeiktől vezérelt ‘körútiak’ által felhergelt csoportok tartják magukat önkényesen a legalkalmasabbnak, és amely csoportokat SJWs-nek (social justice warrior), vagyis társadalmi igazságosság harcosainak nevezhetjük. Hogy a harcot mennyire komolyan gondolják arról az alábbi videó tanúskodik. Már csak az a kérdés, hogy valóban ilyennek kellene elképzelnünk a tolerancia, a szabadság és az egyenlőség bajnokait?

Page 1 of 9

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén