A hidegháború után a bolsevizmus elvesztette létjogosultságát, amitől kikezdhetővé vált. Sürgős megoldást kellett hát találni a korábbi szólamok feddhetetlenségére, hiszen azok észérvekkel könnyedén megsemmisíthetőkké váltak. Így talált hát rá az egykor szebb kort is megélő liberalizmusra. A következetes kisajátítás eredménye mára ugyanaz: egy maroknyi csoport véleménydiktatúrájával tartja rabságban a közvéleményt és a szabad gondolkodást.

Gyakran előforduló téves szokás, hogy a liberalizmust a szabadelvűség megtestesítőjeként emlegetik. A valóság voltaképpen ezzel szöges ellentétben áll. Ti. a liberalizmus nem más, mint egy olyan neobolsevista álláspont, amely legfőbb céljának nem a szabadságot, hanem az egyenlőséget tekinti. Ez a történelmi tapasztalatokból kiindulva még nem lenne igazán kifogásolható jelenség, ha a valóságban nem a saját, eredeti szándékával ellentétes álláspontot képviselne. Egyenlőség feketék és fehérek között; egyenlőség nők és férfiak között; egyenlőség sérültek és épek között; egyenlőség deviánsok és egészségesek között; egyenlőség a vallások között. És itt kell megállnunk egy pillanatra. Nem csak azért, mert ez az egalitarianizmus progresszív, vagyis nincs végső kifejlettje – talán csak ha egyszínű, hímnős földigiliszták maradnának a földön, mert különbözőségek az emberi természetből fakadóan mindig lesznek – hanem mert ad absurdum módon a dogmákhoz való rugalmatlan ragaszkodás a saját létét veszélyezteti. Olyan nyilvánvaló ellentmondásokat sem képes feloldani, mint az idegen kultúrkörből érkezők szemlélete a nőkre vonatkozóan, vagy a zsidósághoz viszonyuló egészen extrém álláspontjuk – amelyek egy liberális világgal összeegyeztethetetlenek, hiszen a létüket tagadják. Nem kívánok az általánosítás csapdájába esni, de akiben még maradt egészséges életösztön, az könnyen belátja, hogy ez a két, egymással szöges ellentétben álló megítélése az életnek nem tekinthető közömbösnek. Még akkor sem, ha a liberálisok annak mondják – vagy inkább főleg akkor nem közömbös. Az egyenlőséget nem lehet a végtelenségig erőltetni, hiszen akkor olyan gyöngyszemek történnek – amik sajnos valóban megtörténtek – mint hogy az új jövevények tiszteletben tartásának érdekében templomok tornyairól szedik le a kereszteket, vagy német kommandósok dzsámin áthaladva veszik le cipőjüket, amikor épp egy szalafista terroristát üldöznek. Az önfeladó tolerancia kiirtotta belőlünk legalapvetőbb emberi önvédelmi mechanizmusainkat. De ha vetünk egy pillantást az eszközök mögött megbúvó szándékra, máris nem tűnik véletlennek a történések különös láncolata.

Miért neobolsevista?

Mert a létező szocializmus összeomlásával, az osztálynélküli társadalom légvára szánalmasan szertefoszlott, új dogmát kellett hát találnia a baloldalnak a kommunista egyenember megkonstruálására, új ideológiát és új ellenségképet kellett keresnie. Az elsőre kitalálta a – már régóta megbukott, ám azóta igencsak csúcsra járatott – multikulturális társadalmat, az ellenségképben pedig mindenkit, akinek ezzel szemben fenntartása van. Így lépett az ‘osztályellenesség’ helyébe az ‘idegenellenesség’. Társadalompolitikai elképzeléseik keresztülvitelében a baloldaliak sohasem voltak különösebben válogatósak, a polgárnak a döntésekben való részvétele a szocializmusban éppoly kevéssé számított, mint manapság a multikultisoknál¹. Nem számít ha saját és kizárólagos igazságelképelésük érdekében a liberalizmus egyik legfőbb alappillérét, a szólásszabadságot kell folyamatosan korlátok közé zárniuk. Mert a liberális a szólásszabadságra is csupán saját eszközeként tekint: jól jön akkor, amikor az ellenséget kell vele totálisan megsemmisíteni, de értéktelen akkor, ha a kritika az én világképemet éri, így hát különböző, mondvacsinált okokkal (gyűlöletbeszéd, uszítás, politikai korrektség stb. tulajdonképpen bármi, ami a célnak megfelel) ezt is meg lehet rendszabályozni – tökéletes példa volt erre a magát szabadelvűként számon tartott 444.hu döntése a kommentek cenzúrájáról. A lényeg borzasztóan egyszerű: ami az én érdekeimet képviseli arra érvényes, ami a világképemmel szemben helyezkedik el, azt viszont szabályozni kell.

A szabadság

Végül pedig egy gondolat a legnagyobb tévedésről, amikor a liberalizmust a szabadelvűséggel hasonlítják: a liberálisok ugyanis azt hirdetik, hogy mindenki szabadnak született. Ezzel szemben én a szabadságról inkább a kanti felfogást tekintem követendő példának: minden ember szabad, de nem azért mert szabadnak született, hanem mert teherrel – a döntésére vonatkozó felelősség terhével. A szabadság több, mint a kényszer távolléte; a saját felelősség akarása – és ez az, amit egy nihilista liberális sohasem fog megérteni.

 

¹Jörg Haider, A szabadság, ahogy én gondolom, 1993, 90. old