agitatio

agilis agitatio – az új nézőpont.

Hónap: 2016 március

Európa hadban áll!

Vajon hány ártatlan embernek kell még meghalnia ahhoz, hogy a döntéshozóink ráébredjenek: az önmegtagadás liberális kultúrája során Európába importált, bennünket ellenségnek tekintők tömegei csak a pusztulásunkat hozzák magukkal?

Háborúban állunk, ez már nem is kérdés. Hanem sokkal inkább az, hogy vezetőink erre mikor fognak ráeszmélni. Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy a brüsszeli bürokraták egy torz eszme nevében továbbra is tömegesen és ellenőrizetlenül importálják az embereket olyan országokból, amelyekkel hadban állunk és amelyek népei megvetnek bennünket, elítélik életformánkat. 30 fölött jár a legutóbbi terrortámadás halálos áldozatainak száma és 270-nél a sérültek száma, erre mi a legfőbb aggodalmuk liberálisainknak? “A liberálisok hisznek a szabadságban (…) és bíznak abban, hogy a történtek nem szolgálnak újabb alapot majd a gyűlöletkeltésre, a menekültkérdés és a terrorizmus összemosására”, illetve “(…) a gondolataim a közvetlen áldozatokkal vannak (…) és a közvetett áldozatokkal (menekültekkel, muszlimokkal), akiket újra igaztalanul vegzálnak majd. (…) Ezért fontos megvédenünk a muszlimokat.” Ugye érthető? Megvédeni a muszlimokat. Remélem nem csodálkoznak majd, ha a jövőben továbbra is hazaárulóknak fogják őket bélyegezni – teszem hozzá, ez számukra csak látszat probléma, hiszen egyáltalán nem éreznek semmilyen hűséget sem hazájuk sem nemzetük iránt.

Nos, jelenleg ez a kiindulási pont. Innen szép nyerni, mondhatnánk. De a helyzet sajnos még ennél is rosszabb. Nálunk szerencsére mostanra már csak marginális politikai tér jutott ezeknek a neobolsevikoknak, de Európa nyugati felében, ahol hosszú évtizedeken keresztül mantrázták a liberális toposzokat, az emberek továbbra is éber álomban szenvednek. Csak ez az egyetlen magyarázata annak, hogy nem is olyan rég még virágokkal és táblákkal fogadták a honfoglalókat. Az elkényelmesedett embernek, aki évtizedeken keresztül a jólétben tengette mindennapjait, a legnagyobb problémája a genderidiotizmus lett, vagyis az, hogy mikor és milyen nemet választhat magának (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, queer vagy interszexuális – nem vicc, ezek mind egyfajta irányzatok). A szociáldarwinizmus alaptétele, hogy “az erősebb kutya…”. Nos, azt hiszem ebben a kérdésben nem állunk valami jól, hiszen ezek mind fiatal, életerős férfiak, akik nem átalkodnak csordákba tömörülve erejükkel visszaélni. Szemben az elöregedő, elnőiesedő európai emberrel. Amikor ezeket a sorokat írom, az elkeseredettség szól belőlem, hiszen az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének – akinek a biztonságunkat és a védelmünket kellene garantálnia – reakciója nem a könyörtelen bosszú vagy leszámolás bejelentése volt, hanem az, hogy nyilvánosan elbőgte magát… Háborúban állunk, ideje lenne ennek megfelelően viselkedni.

 

Március 15. – az átpolitizált ünnep

Az ünnep ismét csak újabb ürügyként szolgált arra, hogy mindkét szekértábor elmondhassa aktuális értelmezését a világról. A két hozzáállás maradéktalan átvétele során két alternatív Magyarország tárul elénk, ahol az egyikben a dicső nemzeti múlt és a történelmi lehetőség, valamint általánosságban a remény foglalja el a központi szerepet, míg a másik egy sokkal sötétebb és borzalmasabb képet próbál festeni hazánk jelenlegi állapotáról.

Ismét eltelt egy év, a magyar szabadságharcra emlékeztünk. Vagyis inkább emlékeztünk volna, ha az aktuálpolitika nem szőtte volna át ismét nemzeti identitásunk egyik mérföldkövét. Mondom ezt azért, mert március 15. talán az egyetlen olyan emléknapunk, amelyet jobb- és baloldaliak egyaránt a közös emlékezés nemzeti minimumának tekintenek – nagyon nincs ez így sajnos sok más ünnepnapunkkal, gondolok itt május elsejére, október 23-ára vagy bármely, a keresztényi vallás szerint megkülönböztetett napra.

Az aktuálpolitika minden ehhez hasonlatos jeles alkalmat megragad saját igaza hangsúlyozására és azt hiszem ezzel alapvetően nincs is semmi baj. Minden kor próbálja a történelmet a saját aktuális értelmezései, mondanivalója szerint relativizálni, hiszen az ünnepeket úgy tudjuk átélni, ha magunkra vonatkoztatjuk őket, ha rajtuk keresztül éljük meg mindennapjainkat. Ennek megfelelően a tegnapi napot két beszéd uralta.

A két beszéd

Az egyik a szokásos miniszterelnöki beszéd, amely a múlt hősei előtti tiszteleten túl a jövő reményébe vetett hitet közvetítette és azt az erőt, amellyel a magyarok 168 év elteltével újra az európai történelem írói közé emelkedhetnek. (A magam részéről innen kívánok hozzá erőt és kitartást).

A másik, – és a mi szempontunkból talán érdekesebb – egy Pukli István fémjelezte, ún. tanártüntetés volt. A jogot, miszerint az oktatásban sok esetben tapasztalható tarthatatlan állapotok ellen szükséges felemelni a hangot, nem vitatom. De vitatom annak választott időpontját, mint ahogy annak jellemző eszközeit is. Az, hogy egy politikai ambíciókkal teli, korábbi MSZP-tag tüntetést szervez nem lep meg, még akkor sem, ha gyáva módon – nehogy ne szólítson meg a szívügye témájához kellő embert – nemzeti ünnepre szervezi. Hallatlan, ahogy magát valami felkent prófétának gondolva dobná nemzeti jelképünket, a kokárdánkat a szemétbe és tűzné mellére saját rongyos jelvényét, a kockás … (mit is?). Nem vagyok válogatós, a cél szentesíti az eszközt. Mint ahogy akkor is szentesítette, amikor szülőket és rajtuk keresztül diákokat használt fel politikai céljai elérésre az iskolában, ahonnan egyébként éppenséggel ő maga üldözné azt tűzzel-vassal. De ha nem a politika kiűzése az iskolából a cél, akkor micsoda? És az én problémám itt kezdődik. Néhány éves igazgatói regnálás után Palkovics László államtitkárt tárgyalásra alkalmatlannak nevezni minimum visszatetsző, ha nem annyira kontraproduktív, mint Sándor Mária performansza vagy a ‘nincs hatalmad fölöttem’ skandálása.

Az ultimátum

A magát nép hangjának aposztrofáló szónok tulajdonképpen egy félig üres térről intézett ultimátumot (https://www.youtube.com/watch?v=H-Bx2j5UXh4) a hatalom felé, amelyben egy óra (!) munkabeszüntetésre szólított fel. Igen, egy órára, az imént már említett egy napról. Szép teljesítmény. Tehát: megmondja kivel nem hajlandó asztalhoz ülni (ezek a szakterület vezetői) és nem tárgyal, hanem egy lehetetlen bocsánatkérést követel- ami semmilyen nyomásgyakorlásra nem képes, de legalábbis jóval enyhébb a korábbinál. Ilyen – saját maga által teremtett – körülmények között, hogyan akarja a ‘diákok jövőjét megmenteni’ vagy ‘az oktatás jövőjét visszaadni’? Nem csoda, ha az embernek az az érzése támad, hogy ez a tüntetés nem a gyermekeink jövőjéről, hanem a kormány esetleges megbuktatásáról szól és az egyetlen dolog, ami Pukli Istvánt a jövőben valóban érdekli, az saját maga politikai karrierje.

És ez a cél nem szentesít semmiféle eszközt.

Történelmi korszak küszöbén állunk – most van értelme cselekedni!

A miniszterelnök 18. alkalommal tartotta meg évértékelő beszédét, melyben kitért a béke és a fejlődés fontosságára. Ugyanakkor megjegyezte azt is, hogy az Európai Unió nem lehet egy Szovjetunió újratöltése. Már csak azért sem, mert mi magyarok, Európát minden gyengesége és átmeneti tévképzetei ellenére sem fogjuk megtagadni, sokkal inkább a helyes irányba történő terelésben vagyunk érdekeltek. Ezt bizonyította a beszédet záró fordulat is: hajrá Európa, hajrá magyarok!

Február 28-án a miniszterelnök évet értékelt, immár 18. alkalommal. A beszéd felépítésében tökéletesen illeszkedett a kormányfő elmúlt években megszokott távlati látószögéhez. Ugyanakkor annál talán több is. A döntés, hogy egy Esterházy és egy Tamás Gáspár Miklós gondolattal nyitott egyértelmű gesztus a hazai ellenzéki értelmiség felé. Fontos a nemzet és az ország egységbekovácsolása, amit a multinacionális vállalatok és bankok felé mutatott békülékeny hangnem csak tovább fokozott. Nem is csoda, hiszen az ország elmúlt öt évének gazdasági eredményeit vette számba és arra a következtetésre jutott, hogy fejlődés Magyarországon csak két tényező együttállása esetén volt biztosított: versenyképesség és béke. Versenyképességet pedig csak úgy lehet elérni, ha az összes gazdasági szereplőt bevonjuk és érdekeltté tesszük őket a sikerben. A béke pedig nem csak hazai viszonylatban fontos, de a nemzetközi színtéren is. Ezért nem szabad engednünk egyetlen erőnek sem a Brüsszel-Moszkva-Sztambul tengelyben, amely helyzetünkben geopolitikai adottság – ha úgy tetszik paraméter, a lényeg, hogy változtatni nem tudunk rajta, ezért érdemesebbnek látszik alkalmazkodni hozzá (ezt a tanácsot egyébként a liberálisoknak is ajánlom szíves figyelmükbe, amikor az emberi természetet akarják megerőszakolni torz elképzeléseikkel). “Nemes, de terhes önlábunkon állni” – ezzel a madáchi idézettel tudnám a leginkább azonosítani a miniszterelnök azon kijelentését, miszerint a magyar érdekeket szolgáló bel- és külpolitika folytatása ‘nehezebb és bonyolultabb, mint láthatatlanul meglapulni egy gazdaállat puha, meleg és szőrös hátán”. Utalva itt nyilvánvalóan a Nyugatról érkező, erkölcsi felsőbbrendűséget hirdető, de csupán pökhendiséget és kioktatást tartalmazó bíráló üzenetekre, valamint a csak Európa számára kedvezőtlen Oroszországgal szembeni szankciókra – amiből Németország úgy tűnik újfent kimentheti magát, Amerikának nincs számottevő kereskedelmi kapcsolata az orosz gazdasággal, így remegő hangon tenném fel költői kérdésem: akkor a szankciók mégis kit sújtanak, ez kinek az érdeke? Mert Magyarország érdeke biztosan nem ez, hanem a béke, együttműködés és önálló, aktív részvétel a nemzetközi kereskedelemben.

És ezekkel a nemzeti érdeket szem előtt tartó politikai hitvallással – amelyre Mátyás király óta nem volt példa hazánkban –  elérkeztünk a beszéd második fázisához. A kötelező betelepítési kvóta elleni népszavazási kezdeményezéssel új szintre emelte saját regionális politikai szerepét és irányt, valamint alternatívát mutatott egész Európának. A magyarok a sok méltatlan bírálat ellenére úgy tűnik mégis egyedüliként élhetnek demokratikus jogukkal és hallathatják hangjukat egy olyan fontos kérdésben, ami nemzedékek számára jelent új fordulópontot a világtörténelemben. Mert ne legyenek kétségeink, ezeket a történéseket tanítani fogják a történelmi könyvekben. Mindenkinek el kell számolnia saját lelkiismeretével, hogy az unokái miként fognak majd rá emlékezni: olyan emberként, aki gyáva módon karba tett kézzel szemlélte a romlás éveit, vagy olyan emberként, aki bátran kiállt azért, hogy a föld, amelyért ősei a vérüket ontották, megóvott állapotban maradhasson az eljövendő generációk alkotó munkája számára. Nagy a felelősség, hiszen történelmi időket élünk…

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén