agitatio

agilis agitatio – az új nézőpont.

Hónap: 2016 április

Az MNB és a közpénz

A média érdeklődésének középpontjába a MNB és annak gazdálkodása került. No persze nem azért, mert bármi törvényelleneset, vagy netalán gazdaságilag kedvezőtlen tranzakciót hajtott volna végre, hanem éppen ellenkezőleg: a korábban a világválságból is sikeresen talpra álló gazdaság menedzserét, Matolcsy Györgyöt kezdték ki, tulajdonképpen a Nemzeti Bank jövedelmezősége okán.

Az elmúlt napok eseményei az MNB körüli botrányoktól voltak hangosak. Úgy is mondhatnánk, hogy a média liberális fele össztüzet zúdított Matolcsy Györgyre a jegybank által kezelt pénzek felhasználási módja miatt – az alapítványok közel 280 milliárdos vagyonának elenyésző részét, 5 milliárdot fordították haverinak minősített cégek támogatására, a vagyon többi részét, mintegy 86%-át a biztos befektetésnek tekinthető állampapírokba forgatták, a maradékot pedig ingatlanokba fektették.

A cél világos: az államadósságot finanszírozó nagy intézményi hitelezők kiváltása. Bár nem piaci alapú, de ilyennek számított az IMF is. Csakhogy, ez a pénz sem volt ingyen. Az ára – a kamatokon túl -, hogy a hitelért cserébe beleszólt az ország működésébe, megkötötte kezünket és végső soron elvette szuverenitásunkat. (Egyesek talán még emlékeznek arra a drasztikus, fűnyíróelvű kiadáscsökkentésre, ami Bajnai-kormány egy éves regnálási ideje alatt fennállt.)

De a legnagyobb probléma – bármilyen furcsán is hangzik ez – nem a megszorító intézkedésekkel összefüggésben volt, hanem a mozgástér csökkentésében. Gyakorlatilag egy olyan állapot fenntartását kívánták ezzel elérni, ahol teljesen mindegy, hogy ki a kormányzó párt, a döntések meghozatala az adósságon keresztül az ő kezükben van. A kormányra kvázi bábként tekinthetünk, aki nem az őt megválasztó polgárok érdekében cselekszik, hanem csupán szolgai módon teljesíti gazdái parancsait. Ezért érkezett annyi támadás Brüsszel felől, mert egy demokratikusan, a szavazók elsöprő többségével megválasztott kormány úgy döntött, hogy minden erejét összeszedve megpróbálja ledobni az elődei által önként viselt rabláncot, és ezért zúdul most is támadás az ezt a folyamatot akkor még nemzetgazdasági miniszterként levezénylő jegybankelnökre. Az intézkedéseknek köszönhetően ma nem szólhat bele a világ pénzügyi vezetése az ország belügyeibe, amely hatalom egyébként az EU integrációjának fokozásában érdekelt, hogy az állampolgárok akarata helyett a pénz diktáljon. Hasonló folyamat zajlott le néhány napja Ausztriában, ahol az EU-ra kritikai szemmel tekintő FPÖ megnyerte az elnökválasztás első fordulóját és utána azonnal támadás érte immáron az osztrák társadalom jelentős többségét.

Az államadósságról

“Az államadósságot nem visszafizetni kell, hanem számon tartani” – tartja a közgazdász vicc, de az a jó vicc, aminek a fele igaz. Jelen esetünkben azért nem kell visszafizetni, mert a magyar államadósságot nem is lehet visszafizetni. Érdekes lehet a kérdés, hogy miért ad valaki kölcsön egy olyan országnak, akiről tudható, hogy nem képes azt visszafizetni. Azért, mert az államadósság finanszírozása elsősorban nem az üzletről szól, hanem a befolyásszerzésről – az állampapíroknak a legalacsonyabb a jövedelmezősége a pénzügyi instrumentumok közül. A magas államadósság révén képesek irányítani országokat. Példa erre nálunk az IMF, vagy napjainkban Görögország viszontagságos esete.

De hogy lehetséges az, hogy egyes országok elképesztően magas államadósság mellett is gazdaságilag sikeresek tudnak lenni? Japán GDP-hez viszonyított államadóssága lassan eléri a 230%-ot (!) – Magyarországon ugyanez az arány 76,9% – és mégis a világ egyik legfejlettebb és leggazdagabb országa. Úgy, hogy az állampapírok döntő többsége a lakosság kezében van, akik a pozíciójukat nem befolyásszerzésre akarják felhasználni, vagy legalábbis oly módon, hogy a kormányzat ebben a modellben kénytelen az állampolgárok kegyeit keresni, hiszen ők finanszírozzák a költségvetést.

Monetáris finanszírozás

Magyarország jelenleg még nincs abban a helyzetben, hogy a polgárai által finanszíroztassa működését, így ha ki akar szabadulni a 21. századi gazdasági gyarmatosításból, akkor alternatív megoldások után kell néznie. A botrány kapcsán szintén felemlegetett vád a monetáris finanszírozás, vagyis hogy a jegybank pénzt nyomtat, hogy abból finanszírozza az államot. Ez azért jelentene problémát, mert ha a jegybank adhatna pénzt az államnak, akkor a kormánynak nem állna érdekében a kiszámítható költségvetés, mert a pénznyomtatás révén gyakorlatilag korlátlanul állna rendelkezésre fedezet a hiány ellentételezésére.

Igen ám, de ma Magyarországon fegyelmezett a költségvetés, alacsony a hiány, csökken az államadósság – nekünk vannak az egyik legjobb makrómutatóink Európában. Tehát a jegybank nem esztelenül pótolja a kormányzati költekezést és nyomtatja a pénzt, hanem szigorú ellenőrzés alatt tartja azt. Ne feledjük, hogy a kifogásolt pénznyomás legfőbb jele – éppen a folyamatosan növekvő, forgalomban lévő pénzmennyiségből adódó leértékelődés – az infláció. Ma Magyarországon 0,9 % az infláció, alacsonyabb, mint eddig bármikor.

(Más kérdés, hogy az amerikai jegybank szerepét betöltő FED is pontosan ugyanezt csinálta, amikor a pénzügyi lazítás keretein belül bejelentette, hogy nagyon sok állampapírt fog vásárolni, amivel lenyomta az államkötvények hozamát, aminek révén olcsóbban tudta finanszírozni magát az USA. De nagyon sok olyan intézkedés van még a világon, amelynek demokratikus voltát nem az határozza meg, hogy mit tesznek, hanem az, hogy ki teszi.)

Függőség vs. Függetlenség

Egy ország irányítása fölötti ellenőrzés megszerzésére az államadósságon túl más lehetőség is kínálkozik, és ez az ideológiai nevelés. Úgy is mondhatnám, hogy az államadósság a fegyver, amely gúzsba köt, de a liberalizmus az eszköz, amely lebontja önvédelmi mechanizmusunkat. Hiszen a gazdasági gyarmattartás mit sem ér, ha az emberek tudnak róla. Az a legjobb, ha mindezt önként vállalják, mert akkor nem kell tartani a lázadástól. A régi gyarmatbirodalmak is azért omlottak össze, mert a gyarmatosítottak a saját bőrükön tapasztalták a gyarmatosítok elnyomását. Manapság ez sokkal humánusabban történik és a birodalmak helyét is átvették a nemzetközi vállalatok.

Éppen ezért nem meglepő, ha a nemzetközi érdekcsoportok által irányított média támadást indít minden függetlenedési kísérletre. A feladatukat persze ezen az eseten kívül is mindennap ellátják, hiszen mézes-mázas ideológiákon keresztül akarnak irányítani minket – ez sokszor már odáig fajul, hogy a nemzet a saját érdekét is háttérbe szorítja, mert elhiszi, hogy jó lesz neki, ha nem a saját sorsa kovácsa, hanem egy nagyobb, hatalmas erő feltétel nélküli kiszolgálója. Ideológián keresztül irányítanak bennünket, és aki elbagatellizálja ennek jelentőségét és hatékonyságát, az emlékezzen arra, hogy a nácik is egy ideológián keresztül vettek rá tömegeket a népirtásra.

Demokrácia vagy jólét?

A liberális demokrácia ideológiája a nácizmus ellenideológiája. Nem is lehet más, hiszen annak megfékezésére jött létre hovatovább az alkotmánybíróság is, amely céljait tekintve a garancianyújtás letéteményese, hogy a jövőben ilyen semmiképp se történhessen. De ennek hatására nyert egyre nagyobb szerepet többek között az emberi jogok kérdése is.

Nem tűnik ellentmondásnak a bekezdéscímben feltett kérdés – hiszen nem is az -, inkább csak a prioritások között állítana fel egy rangsort, hiszen végső soron mi is a célunk? Hogy jólétben éljünk – legyen az bármilyen rendszerben – vagy mindenképp liberális demokráciában, függetlenül jólétünktől és boldogságunktól?

Attól, mert ez a jelenünk, ebbe születtünk, ne gondoljunk, hogy nincs a liberális demokráciánál jobb életfeltételeket kínáló rendszer. Mint ahogy azt a történelem már bebizonyította, az élet a folyamatos fejlődésről szól, mindig jön valami új, valami jobb – igaz, az akkori hatalom birtoklói tűzzel-vassal üldözték is őket, vagyis nincsen új a nap alatt. A veszélyekkel dacolva mégis rengeteg újító vitte győzelemre a régi, uralkodó rendszerek elleni küzdelmet, aminek következtében az elavult közhiedelmek fölött eljárt az idő így kerülve a történelemkönyvek oldalaira – most a liberalizmuson a sor. A tömeges migráció, mint ahogy minden veszély – éppen ezért lehetőség is egyben. Európa utolsó lehetősége, hogy kiszakadjunk ebből diktatórikus, elnyomásos rendszerből és áttérjünk végre a szabadságra. De nem a szabadságot az anarchiával keverő szemléletre, hanem a felelősségteljes és emberhez méltó szabadságfelfogásra. Ez az, amit illiberális demokráciának nevezünk – és ami a liberális ellentettje, az szükségszerűen mindig nagyobb szabadságot jelent.

Őrségváltás Európában

Az ausztriai választások első fordulója váratlan meglepetést hozott – mármint a politikában járatlan személyek körében. A valóság ellenben az, hogy már a média és közvélemény kutatók által szándékosan alulbecsült, új irányt képviselő politikai pártok nyerik el hitelességükkel a legtöbb szavazó bizalmát. A győzelem ugyanakkor még ennek ellenére sem lehet biztos, hiszen következik a szokásos ‘demokrata’ csel, az egységfront. Bármit képesek megtenni, hogy az évtizedek alatt kényelmesre ült székük elvesztésével – és a vele esetlegesen járó politikai felelősségre vonással – ne kelljen szembesülniük.

Vasárnap Ausztria választott, méghozzá rekordmagas részvétel mellett. Az előzetes közvélemény-kutatásokkal szemben utcahosszal nyert a Szabadságpárt jelöltje, Norbert Hofer. Ekkora tévedés – miszerint a győztesnek gondolt Zöld Párti Alexander Van der Bellen közel 15%-kal kevesebbet, a jobboldali Hofer pedig majdnem ennyivel többet kapott a voksoláson – két lehetséges okra vezethető vissza. Teszem hozzá, mind a kettő súlyos csapás az eddigi kizárólagos és megkérdőjelezhetetlen demokráciafelfogásnak. Az egyik, hogy a közvélemény kutatók szándékosan elcsalták közzétett adataikat abban a reményben, hogy a szabadságpárti jelöltre, az esélytelenség okán majd emiatt kevesebben adják le voksukat. A másik, hogy az emberek bizalmatlanok és nem merték bevallani preferált jelöltjüket, félve az eddig egyeduralkodó liberális felfogás megbélyegzésétől.

Egyik kimenetel sem fest le túl reményteli képet a liberális demokráciák működéséről, de a történetnek van egy másik vetülete is: mégpedig az, hogy a régi, hagyományos pártokkal szembeni elutasítás elérte csúcspontját. Ez a kancellár egymással szembemenő kijelentései révén nem is tűnne túl meglepő fejleménynek – ti. a migrációs válság kezdetén olyannyira agresszív ‘humánus’ pozíciót vett fel, amiből a kihátrálás csakis arcvesztéssel járhat (emlékezetes a magyar miniszterelnököt bíráló szavai, majd azt követően a ‘kapuk oldalsó szárnyakkal’ már-már szállóigévé vált kijelentései) -, ha csak elszigetelt és nem pedig európai jelenségről beszélnénk. De az emberek és a politikai elit közötti különbség mára olyan mértéket öltött, hogy ahol választások vannak Európában, ott a jobbratolódás megkérdőjelezhetetlenné vált – nem véletlenül ódzkodnak a magyar kvótaügyi népszavazástól a brüsszeli bürokraták. A folyamat természetes, hiszen a meglévő, valós kihívásokra az emberek realista és nem idealista válaszokat várnak. És ez az, amit a liberalizmus természetéből adódóan képtelen megadni. Tudja ezt Merkel is, nem véletlenül törekszik rá, hogy a migrációval és a szabadkereskedelmi egyezménnyel kapcsolatos minden jogkört kicsavarjon a nemzetállamok hatásköréből és integrációs szintre emeljen, ezzel kész tények elé állítva az egyes országok polgárait, akik akkor már hiába is juttatnák szavazással érvényre akaratukat – szép kilátások egy olyan intézmény- és eszmerendszertől, amely a saját zászlajára tűzött demokratikus értékeket árulja el. 

Mindenesetre a reakciók azonnal megérkeztek, Németországban nem értik, hogy miért választottak ‘szélsőjobboldali’ jelöltet a ‘kis testvérek’, megkérdőjelezve ezzel az osztrák választók elsöprő többségének akaratát.

 

ausztira 2

Így nézett ki Ausztria a választások éjszakáján. (Forrás: madiner.hu)

Az ellehetetlenítés eszközei ismertek, ne legyenek kétségeink. Mivel egyetlen jelölt sem szerezte meg az 50%-ot, így az első két jelölt 4 hét múlva folytatja a második fordulóban. Az ellenzéki pártok egységfrontba fognak tömörülni, hogy így akadályozzák meg Hofer győzelmét. De a politikai matematika nem úgy működik, ahogy azt a politikusok szeretnék. A polgárok nem fognak csak azért beállni egy jelölt mögé, hogy a ‘kisebbik rosszat’ válasszák, így a 36%-kal szemben nem fog 64-et gyűjteni a másik jelölt, valószínűbb, hogy ebben az esetben inkább a távolmaradást választják, de egy ilyen tetemes előny ledolgozására már egy ilyen kényszerszövetség sem jelentene garanciát. Szokjunk hozzá a gondolathoz, Ausztriának egy nem csak szavakban szabadságpárti elnöke lesz és bár a pozíció inkább csak protokolláris jellegű, de a trend Európa számára biztató.

Tanárköztársaság

Vajon meddig terjedhet egy pedagógus vagy egy szakszervezet döntésképessége, még akkor is, ha egyébként jogos igényeket fogalmaz meg?

Ma olvasom, hogy a tanársztrájk egyik vezetője, Galló Istvánné kiterjesztené a tanársztrájkot. “Április 20-án délben öt percre országszerte álljon le az élet – kezdeményezi a pedagógusok sztrájkbizottsága, arra buzdítva, hogy az egész napos országos pedagógussztrájk napján legyen egy más szektorokra is kiterjedő nagy demonstráció.

“Álljon le az ország, kék szalag legyen a szolidaritás jele” – harsog a jelszó. Ne legyen kiszolgálás az üzletekben, ne legyen ügyintézés a hivatalokban, álljon meg a közlekedés. Az elégedetlenkedők szélesítésének kísérletével pedig az általános közhangulaton keresztüli nyomással akarja a kormányt megszorongatni, az esetleges tárgyalások helyett mindenképp a tüzet szítani – hol ultimátummal, hogy az egyéb ágazatok csatlakozásra való felszólításával.

Nos, ennyit arról, hogy a hangos kisebbséget az oktatás jelenlegi helyzete érdekli – hiszen a legfőbb követeléseiket, Klik megszűnését és a kötelező óraszám csökkenését, forrásbevonást tulajdonképpen elérték – és nem tisztán politikai célok vezérlik.

Vásárnap – a rothadó szabadság

A kormány engedve a közvélemény nyomásának, visszavonta a vasárnapi boltzárra vonatkozó intézkedését, mondván a hatása kedvező volt, de nem sikerült elfogadtatni a társadalommal. De vajon nekünk magyaroknak, miért okoz akkora problémát, ha csak a hát hat napján vásárolhatunk, még Európa számos országában ez bevett szokás? 

Április 12-én, az alig egy éves hatályban töltött idő után, engedve a közvélemény nyomásának, a kormány visszavonta a vasárnapi zárva tartásról szóló rendelkezéseit. Méghozzá egy magát baloldalinak hirdető párt állt bele a szabad vasárnap elleni küzdelembe. Ennek oka nyilvánvalóan a témanélküliségre vezethető vissza, de óva intek bárkit attól, hogy saját indentitásával vívjon harcot. Mindenesetre az MSZP bevállalta, hogy a rövidtávú – feltételezett – népszerűséget választja az elvek helyett. De ez a rövidtávú politikai gondolkodás nem vezethet sikerre, mint ahogy azt a múlt is bizonyítja. Nyolc éves regnálás végén egy teljesen szétzúzott, kiüresedett, üzenetek nélküli párt maradt az egykori pártállamból, amely széthullásnak számos oka közül most csak egyet emelnék ki, mert nagyon hasonlít a jelenlegi helyzethez és mert talán a legnagyobb jelentőséggel bír. Ez pedig nem más, mint hogy magukra hagyták a saját szavazóikat. A hatalom megtartása érdekében hátat fordítottak elveiknek és hagyták, hogy egy hangos kisebbség rájuk kényszerítse erőszakos akaratát, ideológiáját. Az eredmények ismertek: egy szétzúzott párt és egy gazdaságilag tönkretett, lélekben megalázott ország. A liberalizmus két évtizedes ámokfutása még ma is érezteti hatását. Nemcsak az elvtelen hatalomgyakorlásban, hanem az emberek egymáshoz való viszonyában is tetten érhető. Az emberek vágyaira kihegyezett ideológiai tanításuk szerint a szabadság értelmezése kizárólagosan azt jelenti, hogy azt csinálsz, amit akarsz és ebbe senki sem szólhat bele. Ezért fájt hát az embereknek annyira vasárnapi zárnap, ugyanis elhitték, hogy őket a szabadságukban korlátozzák. De ez a fajta liberális felfogás nem a szabadságot jelenti, hanem az anarchiát. A valódi szabadsághoz ugyanis hozzátartozik a szolidaritás is.

Identitást képző hagyományok rombolása

De mintha ebben a nagy szabadságfelfogásban az emberek elfejeltették volna a szolidaritást. A szolidaritás ugyanis egy kétirányú utca. Az úgy nem működik, hogy én elvárom mindenkitől, hogy megértsen, de cserébe semmit sem vagyok hajlandó tenni – ez történik akkor, amikor az alapvetően gyarló embernek csak a jogairól beszélünk, de a kötelességeivel elmulasztjuk szembesíteni. Ugyanis az én vasárnapi pihenőnapom a kereskedelemben dolgozókat is megilleti. A kommunikációjukban végig a kényszerről beszéltek (mint a szabadság ellenpólusa), de a kényszer ettől még nem szűnt meg, hiszen kényszer a hét közbeni vásárlás, de kényszer a vasárnapi munkavégzés is. A kifogás az volt, hogy nincs az embereknek ideje 6 munkanap mellett vásárolni. És a csapda itt van: több szabadidejük ettől éppenséggel nem lett – legfeljebb vásárlásra -, de azt másoktól is sikeresen megvonták.

Mellékszál, de sajnos a pusztító ideológia apró teológiai győzelmet is aratott, hiszen az ateizmust, mint vallást hirdető liberalizmus újabb teret nyert el a kereszténység kárára. Tudniillik a hetedik napon Isten is megpihent (valamint a feltámadás ünnepe is egyben) – innen is ered ez a hagyomány – ráadásul egy Fia a kufárokat is kiűzte a templomból. Cserébe viszont most gyakorolhatjuk a szabadelvű vallást, ahol a közösségi életet a fogyasztás primátusa váltotta fel.

Az  elkövetkező időszak

Kár, hogy nem sikerült megértetni, de a hatalom logikája ezúttal is minden egykoron baloldali ideológiai érvet felül írt. Kár, pedig egész szép eredményeket sikerült elérni. A kiskereskedelmi forgalom nőtt, a munkahelyek száma nem csökkent és a magyar kis- és középvállalatok felé tolódott el a bevétel a multinacionális cégektől. De az opportunista, konformista ellenzék már régóta nem képvisel a hatalmon megszerzésén kívül más érdeket, amit az is bizonyít, hogy a témát – attól bármilyen politikai haszon reményében – a törvény visszavonása után is felszínen tartja, méghozzá úgy, hogy továbbra is aláírásokat akarnak gyűjteni – értik, aláírásokat egy hatályban lévő törvény ellen.

A Kiss László-sztori mellékszálai – mély indulatok a felszín alatt

A média legújabb kedvence egy 50 éves botrány. Mivel az esemény finoman szólva sem számít újdonságnak, és mivel korábban sem volt titok létezése, felmerül a kérdés: milyen célt szolgál valójában Kiss László Olimpia előtti lejáratása? 

Az elmúlt hetet egy újabb közéleti botrány rázta meg. Az azóta már lemondott szakemberrel szemben súlyos vádak fogalmazódtak meg. A történet ismert és elég régi. Kiss László két másik úszótársával együtt megerőszakolt egy lányt az uszodában, legalábbis a vád szerint, amiért meg is kapta büntetését – bár az igazságszolgáltatás nem épp a ’60-as években élte fénykorát, de ettől függetlenül sem tudom megítélni annak koncepciós jellegét. Számomra sokkal érdekesebb, hogy ezzel éppen most, a Hosszú Katinka-botrány árnyékában és az Olimpia előtt hozakodott elő a mindig független és objektív sajtó. Látszólagos céljukat elérték, az úszóedző lemondott, de a témát továbbra sem akarja parkoltatni a ‘mértékadó’ sajtó. Ugyanis – ahogy írják – Gyárfás nyomás alá helyezte az edzőket, hogy álljanak ki Kiss mellett. Bingó. Ha a közvéleményt egy erőszakolás háborított fel – teszem hozzá jogosan -, akkor miért próbáljak az úszószövetség elnökét tovább ütni? Nem igazán hiszek a véletlenekben és az események alapján könnyen felmerül a gyanú, hogy az egész sztorinak Gyárfás állt a célkeresztjében, tehát a nyomás mindenképpen politikai.

Ideológiai eredetű támadás

A történet idáig nagyjából világos. Kiss László sikeredző a múltban erősen megkérdőjelezhető szituációba keveredett, amiért anno letöltötte büntetését, majd a dologra 50 évnyi homály vetült. Kényes helyzetben valahogy újból előkerült, amire válaszként – hogy ne rontsa az úszók olimpiai felkészülését – lemondott. Gyárfásnak közben kiosztanak még néhány pofont, de hát a box már csak ilyen. Ami miatt ugyanakkor fontosnak láttam feldolgozni a témák, az a liberális ideológusok és megmondóemberek gyűjtőhelyeként működő 444 egyik posztja. Ugyanis eléggé felbátorítottnak érzik magukat ahhoz, hogy a történésekből a kormány egyik legfontosabb intézkedését kezdjék el ideológiai alapon revolverezni: a sportot. Gyűlölködő cikkükhöz az alábbi címet sikerült választani: Gyereksport és erőszak: kéz a kézben? Így, kérdőjellel(!), kiváló újságírói teljesítmény (az újságírásban a kérdőjel azért fontos a címadásban, mert kerülhető vele a pereskedés, ezért erre mindig az egyértelmű bizonytalanság és nyilvánvaló manipuláció jeleként tekintsünk).

gyereksport

Forrás: 444.hu

Olyan messzemenő következtetéseket sikerült levonniuk, hogy a gyermekeiket sportra nevelő szülők kvázi veszélynek teszik ki csemetéiket. Értik, azzal, hogy gyerekkoruktól kezdve sportolásra tanítják őket. Nyilván sokkal vonzóbb lenne számukra a liberális ifjúsági politika, amely a rendszeres drogfogyasztásból és a közösség nélküli elszigetelődésből, egyedüllétből, magányból áll (nyilvánvaló, hiszen aki egyedül van, az boldogtalanabb, ezáltal könnyebben lehet rávenni, hogy fogyasztással próbálja betölteni az így tátongó űrt, de erről majd talán egy másik bejegyzésben részletesebben is írok). De emellett a sport még egy, a liberálisok számára nem épp kedvező tulajdonsággal bír. Épp a mai napon beszélt róla a miniszterelnök, miszerint “a sport adja vissza az önbecsülésünk”. Hiszen a sport nemzeti ügy. Az egyetlen olyan alkalom, ami még nemzeti alapon hozhatja össze az embereket, akik ilyenkor egy zászló alatt egyesülnek. Minél több a siker, annál nagyobb a nemzeti önbecsülés, amely két szó így egy mondatban egy liberális számára maga a horror.

De térjünk vissza a sport elleni első támadási indokra, amely a gyereksportot az erőszakkal hozza egy platformra. Szóval ott tartunk, hogy azok aggódnak a gyerekek iránt, akik a kormány összes családtámogató intézkedése ellen kirohannak. Mondjuk én az Iszlám és a feminizmus közötti disszonancia óta már nem lepődöm meg egyetlen önellentmondáson sem. Már az sem fontos, hogy olykor önmagukkal kerülnek szembe, hiszen a lényeg, hogy ostorozni lehessen a polgári, konzervatív gondolkodást. A startpisztoly eldördült, tehát a jövőben még több hasonló támadásra számíthatunk alapvető értékeink ellen.

A kétpólusú ország – egységfront a Fidesz ellen

A politikai érdek minden elvi döntést felülír. Ennek következményeként a remélt hatalom megszerzésének érdekében a baloldali ellenzék összefog a korábban gyűlölt ‘nácikkal’ – és fordítva. Így osztva fel a közéletet Fideszre és Fideszen kívüli világra, vagy ha úgy jobban tetszik, elvi meggyőződésűekre és elvtelenekre.

A Kúria döntött, az MSZP pedig bejelentette, hogy elkezdi gyűjteni az aláírásokat a népszavazáshoz – bár az ellenzéki politikusok és a média ki volt éhezve rá, ezúttal elmaradt a kopasz-különítmény. Azt gondolhatnánk, hogy a helyzetben így semmi különös nincs, kezdődhet a mozgósítás, majd ha összegyűlik a 200.000 aláírás, a kampány. DE. És itt a de-nek fontos szerepe van. A Fideszen kívüli összes párt rámozdult a témára, így az az abszurd helyzet állt elő, hogy az MSZP kezdeményezését támogatja a teljes politikai paletta a DK-tól a Jobbikig – én ezt természetesen megértem, nagyon kellenek a menedzselhető témák, főleg ha még azt is gondolják róluk, hogy a nép akaratát testesítik meg. A kialakult állapot nem új keletű, ugyanez volt megfigyelhető már az összes időközi választáson Veszprémtől kezdve, Tapolcán át egészen Salgótarjánig. A Fidesszel szemben álló, legesélyesebbnek gondolt jelölt mögé állt be a teljes ellenzék, ezzel felosztva a közéletet Fideszre és Fideszen kívüli világra. 

Szerencsések vagyunk, mert az események furcsa láncolatán keresztül könnyedén megismerhetjük a hatalom természetét. Így fordulhat elő, hogy a korábban a Jobbikot konstans nácizó és bojkottáló DK egy platformra került – legalábbis önmaga bevallása szerint – leggyűlöltebb ellenfelével és fordítva: az MSZP-t bűnszervezetnek nevező és Gyurcsányt, mint főbűnöst megjelölő, néppártosodó Jobbik most azok szekerét tolja, akiktől 2009-ben még az országot – hovatovább az egész világot – akarta megmenteni. Pontosan ugyanúgy hullik le a lepel az ország demokráciáját féltőkről, mint azokról a brüsszeli bürokratákról, akik a bevándorlást valamiféle morális, humánus kérdésnek próbálták beállítani. Pedig az ember nem hülye és még csak nem is megtéveszthető, ha felteszi magának a bűnügyi szakemberek által oly gyakran ismételt, motivációt indokló kérdést: hol van az érdek? És azonnal érkezik a válasz: keresd a pénzt!

Ahogy az uniós elit esetében az olcsó munkaerő jelentette még magasabb profit, úgy hazánk végrehajtó hatalmából kiszorult képviselői esetében a húsosfazék közelében remélt zsákmány jelenti a fő motivációt. Hasonlóság természetesen a kommunikáció szintjén is mutatkozik. Az ideológiai alapelvekhez és jogokhoz való ragaszkodás általában csak a felszín (jelen esetben az emberiesség vagy éppen demokrácia hívószava). Ahogy J.P. Morgan mondta: mindig van valami elvi álláspont a saját érdek megvédésére. És ez az érdek mi más lehetne, mint a hatalom és a vele járó pénz. Az érdekközösségből pedig értékközösség lesz. Bár az más kérdés, hogy a hatalom megszerzése mellett milyen értéket képviselhet egy ilyen, a szélsőjobbtól a szélsőbalig mindent felvonultató, elvtelen, opportunista, szedett-vetett banda, amelynek a gyűlöleten és irigységen kívül nincs más elképzelése a közélet alakításáról. Mert hát lássuk be: valós alternatívának kevés az, hogy Orbán takarodj.

 

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén