agitatio

agilis agitatio – az új nézőpont.

Hónap: 2016 október

Őszinte pillanatok

Már azt gondolhattuk, hogy véget értek az ’56-os megemlékezések körüli botrányok, amikor jött a hvg hírhedt liberális publicistája Tóta W. Árpád, és olyat tett, amit előtte még nem sokan mertek megengedni maguknak: őszintén  elmondta a liberális tábor idáig is sejthető, ám nyilvánosan senki által fel nem vállalt véleményét a történelemről, a magyarságról. 

Az, hogy a Tilos Rádióban fejtegetett véleménye csupán elszólás, vagy egy tudatos kinyilatkoztatás volt tulajdonképpen nem is számít, hiszen a történet legfőbb tanulsága az, ami kicsit közelebb visz a liberálisok valódi viszonyulásához a magyar nemzet történelem iránt.

De ne szaladjunk ennyire előre.

Ahogy korábban is írtam, ’56 a legmegosztóbb nemzeti ünnepünk, amely még nemzetközi viszonylatban is okoz némi visszhangot. Történt ugyanis, hogy a forradalom kitörésének 60. évfordulója alkalmából az orosz állami hírtelevízió relativizáló műsorral állt elő a szabadságharcról és annak vérbefojtásáról. Válaszul a külügyminiszter behívatta az orosz nagykövetet, akivel hosszasan elbeszélgetett. Ez idáig minden formalitásnak megfelelő, és sok meglepetést nem is okoz. Ahogy meglepetést az sem okoz, hogy 60 évvel a történtek után, az orosz fél megpróbálja átértelmezni az októberi eseményekben betöltött szerepét. Bár a legkisebb mértékben sem támogatom a történelem hamisítására vonatkozó törekvést, de mégis megértem. Meg tudom érteni, ha egy nemzetnek nem tetszik az elnyomó és agresszor szerepe, amelytől bármilyen eszközök által is, de szabadulna.

Amit viszont nemcsak, hogy nem támogatok, de a legkisebb megértést sem tanúsítom iránta, ha a saját nemzetünk tagjai akarják, vagy próbálják az identitásképző közös múltat a saját eltorzult képüknek megfelelően átfesteni. Ezt a koránt sem dicsőséges sort nyitotta meg Havas Szófia, akinek volt bátorsága azt állítani ’56 hőseiről, hogy “börtönből szabadult nyilaskeresztesek voltak, akik házról házra jártak és vadászták a zsidókat”. Ugyanakkor nem először volt alkalmunk megcsodálni az egykori képviselő sajátos emlékezetpolitikai törekvését, ugyanis azt már 2007-ben is közkinccsé tette. Akkor az MSZP nem függesztette fel tagságát, még csak etikai eljárás sem indult ellene. Mondjuk furcsa is lett volna, ha az utódpárt ilyen formában tagadta volna meg korábbi tetteit. Ma már persze belengették a pártból történő kizárást is, hiszen az azóta eltelt közel 10 évben az MSZP immár az 56-osok eszmei utódjainak szerepére pályázik, ami kissé nehéz lenne ilyen terhelt személyekkel. Ugyanakkor a politikusnak is van látszólagos mentsége beteges fantazmagóriáira, hiszen édesapja – bizonyos Horn Gyula testvére – a forradalom alatt vesztette életét, amikor elütötte egy teherautó – bár kislánya szeret apjára mártírként tekinteni, aki a Szovjetunió eszmeiségért áldozta életét. Hát, lelke rajta.

Ilyen családdal persze nem nehéz bomlasztani a magyar nemzet egységét, pláne ha a forradalom elnyomói oldalán álló családnak, a diktatúrában felépített hatalmi hálónak köszönhetően olyan befolyásos képviselői is vannak, mint az egykori miniszterelnök Horn Gyula, aki így vélekedett a szabadságért az életüket áldozó pesti srácokról: „Nem is szabad megengednünk azt, hogy 1956 kapcsán valamiféle lelkiismereti válság keletkezzen mindazoknál, azokban, akik akkor fegyvert fogtak, mert akik fegyvert fogtak novemberben, és novemberben felléptek, azok az ellenforradalommal szemben léptek fel” – egy miniszterelnöktől korrekt az ilyen kijelentés, mintha nem is lett volna rendszerváltás.

Egy újabb ideológiai eredetű támadás

És akkor eljutottunk a bevezetőben szereplő Tóta W. korántsem meglepő, ámde annál sokkolóbb kijelentéséhez. Ő, mint a magyar értelmiséget képviselő, így annak véleményét a kérdésben megtestesítő publicista állítja egy társadalmi támogatottsággal nem rendelkező, ámde a médiában annál inkább felülreprezentált eszme – amely célját tekintve tulajdonképpen a kommunizmus világát hivatott továbbörökíteni –  érdekében a legmegdöbbentőbb nyilatkozatot a magyar forradalomról. Tóta W. értelmezése szerint Nagy Imre, és a teljes forradalom kultusza annak köszönhette jelentőségét, mint ahogy idézem:

ne kerülgessük a kását, azért mert nem volt zsidó

– így gyalázva meg a teljes rendszerváltást, és annak szimbolikus eseményét, Nagy Imre újratemetését, és Kádár János halálának egy időben történő bekövetkezését. És mindezt csak azért, hogy beteges ideológiájának érvényt szerezhessen. Ha komolyan vesszük a kijelentés üzenetét, akkor világossá válik, hogy ma Magyarországon mindenkinek szégyellnie kell magát, aki nem zsidó. Az antiszemitizmus vádja tehát már nem csak azokat éri utol, akik nem kedvelik a zsidókat, hanem azokat is, akik olyan embert mernek kedvelni, aki nem az. Érthetetlen, soha senki által nem merült még fel ennek az igazán fontos kérdéskörnek a tisztázása egyetlen történelemórán sem, és hogy teljesen őszinte legyek, nem is érdekel. Nem érdekel ha az volt, az sem ha nem, az érdekel amit tett, vagy amit tenni akart a magyar nemzet előrejutásáért. Szánalmasan gerjesztett mesterséges vita ez, ami méltatlan október 23. emlékezetéhez. Ahhoz már hozzászokhattunk, hogy minden érdemi vita elől a zsidókérdés felhozásával menekülnek el, de ilyen szintetikus és természetellenes módon még soha senki sem próbálta ékként beverni a magyar nemzet társadalmi csoportjai közé.

A legrosszabb, hogy minderre még büszke is, hiszen – ahogy mondja – az a célja, hogy elkezdje azt a diskurzust, ahol nem csak szuperlatívuszokban lehet beszélni 1956-ról. Amit ezzel Tóta mond, azzal tulajdonképpen aláássa a nemzeti konszenzust a témában, és a sokszor szánalmasan, cinikus mosollyal emlegetett nemzeti minimum, az egyetértés közös pontja elé gördítve ezáltal újabb akadályt. A szokásos diktatúra, sajtószabadság elnyomása és fasizmus vádjai tehát ismét előkerültek, de már nemcsak egyre halkuló hangokon, hanem egyre kifacsartabb és lehetetlenebb módokon. Ne feledjük, a háttérben a hatalomból történő folyamatos kiszorulás és sértődöttség áll, ugyanis nagyon nehezen viselik, ha társadalmi támogatottságukhoz képest érthetetlen mértékben felülreprezentált képviseletük visszaszorulóban van mind a médiában, mind pedig a közéletben.

Ki az igazi néppárt?

Vona Gábor október 23-ai beszédében kirakta az irányjelzőt: az identitását vesztő ellenzéki pártnak a Fidesz helyére fáj a foga. De vajon sikerrel járhat e a náci kötődéseire egykor büszke mozgalom, ha szavazóbázisát drasztikus ütemben és módszerrel akarja lecserélni? Az újkori Magyarország történetének legvakmerőbb politikai manőverezési kísérletének vagyunk szemtanúi. 

Vona Gábor erősen kezdte ünnepi beszédét. Nagyon rövid bevezetés után a pártelnök gyorsan áttért legfőbb üzenetére, amelyben a Jobbik új, vágyott szavazóbázisához kívánt szólni, nagyjából ezzel az üzenettel: mi is nemzetiek vagyunk, csak mi nem lopunk. A saját szavaival, némiképp hosszabban kifejtve ez így hangzott: “A hazát megvédjük az csak a duma, a felszín alatt a lényeg a lopás. Az orbánizmus valójában nem más, mint nemzeti színszalaggal átkötött aljasság. Nemzeti lobogók mögé bújtatott hazudozás, és kokárdával eltakart gátlástalan lopás. Magát nemzetinek mondó kormányzás, amely valójában csak korrupt hatalomgyakorlás. A szocialistáknak persze lehetett mondani, hogy ti is loptok, mi is lopunk, de nekünk van kokárdánk. Ti is hazudoztok egész nap, mi is hazudozunk egész nap, de mi nemzetiek vagyunk. A szocialistákkal szemben ez elég volt, de velünk szemben? Kokárdánk nekünk is van, itt is lobognak a nemzeti lobogók, és mi is nemzetiek vagyunk, de mi nem tűrjük a lopást, nem tűrjük a hazudozást és nem tűrjük az osztogatást.”

Úgy tűnik tehát, hogy eldőlt. A Jobbik az erőtlenre sikeredett valódi nemzeti konzultáció helyett a korrupción keresztül szeretne fogást találni a kormánypárton a 2018-as választásokon. Azokhoz a nemzeti érzelmű polgárokhoz szeretne szólni, akik bár értékrendjükben szilárdak, de mégis rossz szemmel nézik a liberális média által eléjük tárt urizálást. A szemmel láthatóan új tanácsadókkal dolgozó Jobbik vezetősége ebben vélte felfedezni a siker receptjét. Érdekes felvetés mindez annak fényében, hogy a közélet megtisztítását annak a Simicska Lajosnak a segítségével kívánják elérni, aki egészen 2015-ig a közpénzek első számú elsíbolója volt. Mi sem bizonyítja ezt az együttműködést jobban, mint hogy a pártelnök teljes beszédét a Simicska médiabirodalmába tartozó HírTV közvetítette élőben.

Persze nem mindig volt ilyen nagy az egyetértés Simicska és a Jobbik vezérkara között, de az élet úgy hozta, hogy az oligarcha párt nélkül maradt, a Jobbik pedig médiamegjelenésben szenved hiányt, a szükség pedig nagy úr, pláne ha a legfelsőbb hatalom a tét. A mára már közhely tárgyává vált elszámoltatás bekövetkezéséhez ugyanakkor nem tudom, hogy mit szólna az új mecénás – vagyis tudom, de nálam csak szegény Novák Előd tudja jobban, aki nem vette komolyan az elnöki intést, és továbbra is céltáblája közepén tartotta a milliárdost, amiért politikai karrierjével kellett fizetnie. Kár érte.

Persze szegény ember az, aki még ígérni sem tud, így a Jobbik által hangoztatott tisztesség és átláthatóság, bár könnyen tetszést válthat ki sokak szemében, a valóságban azért nem árt azt tudni, hogy az igazi próbatétel csak kísértés esetén áll fenn, ahhoz pedig, hogy a Jobbik eljusson egyáltalán a kísértésig, előtte hatalomra kellene kerülnie, amire idáig még nem volt példa. Tehát ha valóban hinni lehet a Jobbik kommunikációjának, akkor ezt a tisztességet az az ember fogja elhozni, akit óriásplakáton maffiakormányoztak. Szebb jövő elé nézünk? Aligha.

mszp-oriasplakat

Plakátkampány 2014-ből. Forrás: flagmagazin.hu

Nemzeti radikalizmus: se veled, se nélküled

Van itt még egy fontos, nehezen levakarható örök kérdés a Jobbik háza táján, ez pedig a korábbi szélsőjobbos szubkultúrához való viszonyulás. A pártot a parlamentbe repítő mag nélkül nehezen lenne elképzelhető, hogy a Jobbik ma ott tartana, ahol. Mégis az egész manőverezési kísérlet az ő lecserélésükben öltene végleges formát, amely így elég hálátlan szereplőként tüntetni fel a pártelnököt. Valószínűleg a korábban már említett új tanácsadói kör javaslatára dönthetett úgy Vona, hogy a legtöbb politikai elemző által emlegetett 20%-os plafont velük nem tudná átugrani. Tehát a Jobbik-dilemma borzasztó egyszerű: a keménymag bár biztosít egy állandó szavazatmennyiséget, de csak velük soha nem fognak hatalomra kerülni. Ezért kezdődött el ez az egész, végül identitási zavarokat okozó kettős beszéd, amelynek lényege, hogy látszólag lemond szélsőséges retorikájáról a Jobbik, amitől új szavazók bizalmának az elnyerését remélik, de legbelül mégis megmarad az, ami mindig is volt. Ezért kezdte úgy a beszédét is, hogy már rögtön az elején védelmébe vette a napokban első fokon – egyébként némileg talán túlzóan – 13 évre ítélt Budaházy Györgyöt.

Úgy tűnik tehát, hogy a Jobbik nemcsak, hogy nem tud, de nem is akar szabadulni örökségétől.

vona_gabor_isztambulban.jpg

Vona Gábor Isztambulban. Forrás: leleplezo.eu

Mondjuk talán kár is lenne, mert ilyen, azóta már szállóigévé vált kijelentéseket köszönhetünk ennek a kettős politikának:

Az iszlám az emberiség utolsó reménye” – Vona Gábor 2013. 11.06.

Hogy végül is hogyan lehet úgy sikeres politikát csinálni, hogy a káposzta is megmaradjon és a kecske is jól lakjon, arra remek bizonyítékot szolgáltat egy mai friss, a Tárki által közétett közvélemény-kutatás, amely szerint a Fidesz támogatottsága 30-ról 32-re nőtt, míg a Jobbiké 14-ről 10 %-ra zuhant. Úgy fest tehát, hogy a Jobbik hiába cserélte le szakértői gárdáját, a nagy tanácsuk következtében könnyen a két szék közül a pad alá eshetnek.

Fidesz reakció

Mindentől függetlenül azért nem lenne indokolatlan a kormánypártnak komolyan vennie a kihívást, ugyanis a féktelen urizálás valóban és jogosan kelthet visszatetszést a tisztességes állampolgárok szemében. Valószínűleg ezzel tisztában vannak a kormányon belül is, hiszen a sajtóhírek már a letelepedési kötvény konstrukciójának minél előbbi kivezetéséről tudósítanak. Ezzel viszont megint a Jobbik került lépéskényszerbe, hiszen ha ezek után tényleg nem szavazzák meg az alaptörvény módosítását, akkor valóban hiteltelenné, hovatovább “hazaárulókká” válnak.

Rogán.jpeg

Orbán és Rogán az Európai Néppárt maastrichti találkozóján, egy nappal azután, hogy Vona ultimátumot intézett a miniszterelnökhöz. Érdekes megfigyelni kezében egy kopottas táskát, amely a visszafogottságra utal. Fotó: MTI

Összegzésként elmondhatjuk, hogy a Jobbik politikájának középpontjába állított, a közélet megtisztítását célul tűző üzenete eléggé visszás, hiszen mögöttes emberként feltűnik a háttérben az a Simicska, aki valójában mozgatja a szálakat. Róla pedig sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy ne szeretné az állam pénzét a sajátjaként kezelni. Így tehát a Jobbik fő üzenete éppen emiatt hiteltelenné válik, ami már a közvélemény-kutatásokban is visszaköszön. Ha mindehhez még hozzávesszük a szakemberek és szellemi holdudvar fojtogató hiányát, valamint a pártot máig üldöző erőszakos náci múltját és identitását romboló kettős politikáját, akkor nem sok kétségünk maradhat afelől, hogy melyik párt képviseli jobban a magyar érdekeket, és hogy a címben feltett kérdésre adott válasz alapján ki nevezheti magát az igazi nemzeti néppártnak.

56 tanulsága

Ismét egy kerek évforduló, ismét a régi viták. Október 23-a legmegosztóbb nemzeti ünnepünk, amely még 60 év után sem lehet konszenzus tárgya. A vitákat nem csak a forradalom időbeli közelsége, és az egyik tábort a mai napig tartó érintettsége terheli, hanem a nemzetközi közösség felelősség alól való kibúvásának kísérlete is.

Az utóbbi napokban újra szárnyra kelt az a régi vita, hogy a szolidaritást kifejező, antikommunista dal, vagy pedig fasiszta induló az Lazio meccsein a lelátót rendszeresen meghódító himnusz, az avanti ragazzi di Buda. A témát rengeteg hírportál körbejárta, ki-ki a saját érdekeinek megfelelő értelmezés szerint, így én erre a kérdésre is inkább egy más szemszögből próbálnék rálátást mutatni.

Az újabb hazai értelmezési versenyben az önjelölt bíró – felesleges – szerepének betöltése helyett érdemesebb inkább a tényleges tettekre fókuszálnunk. A két oldal megközelítése köztudott (szolidaritás vs. fasiszta), az érdekesebb kérdés, hogy a nemzetközi közvélemény miért enged teret az utóbbi értelmezésnek, és nemcsak azért mert ezzel egy szuverén ország belpolitikájába – hovatovább önálló történelmi feldolgozásának lehetőségébe – avatkozik bele, hanem mert látszólag a szabadságról alkotott értékrendjével ellentétesnek mutatkozik egy segítségért kiáltó nemzet kommunista elnyomás elleni tömeges fellázadásának vérbefojtásának a figyelmen kívül hagyása. Nos, arra sajnos fájdalmasan kiváló lecke volt, hogy megismerjük az amerikai nemzetközi politika természetét, amely bár előszeretettel hivatkozik a demokrácia eszményének primátusára egy-egy jövedelmező, amerikai érdeket szolgáló beavatkozás előtt, de a szabadságot nem megrendelésre adják. Annak eljövetele csak akkor esedékes, amikor a világ vezető hatalma úgy ítéli meg – vagyis ha érdeke fűződik hozzá – nem pedig akkor, amikor egy szabadságszerető nemzet vakmerő bátorságát alapozza rá.

Az idő keretéket sajnos nem lehet visszafordítani – hiába szeretné néhány vezető politikus -, a történelem ismert, a magyar szabadságharc a szovjet túlerővel szemben tiszavirág életűnek bizonyult. Egy ilyen civilizációban, ahol a szabadságot és az emberiességet állítják a gondolkodás fókuszába, számomra meglepően érdekesnek hat a reakció, amely nem az esetleges felelősség megnevezésében, hanem sokkal inkább annak elfedésében érdekelt. Ha az említett dal néhány sorát felidézzük, akkor azonnal világossá válik, hogy miért lehet a Szovjetunió legnagyobb ellenségének – amely befolyásának kiterjesztésére számos olyan országban is beavatkozott, ahol az ottaniak nem is vágytak rájuk -, a hidegháború másik pólusának, az Egyesült Államoknak egyszerűbb megoldás a dal üzenetét fasisztának vagy nácinak bélyegezni.

A tankok összetörték a csontokat,
senki nem hozott segítséget,
a világ csak figyelt
az árok szélén ülve.

(…)

A bajtársaim már az osztag előtt állnak,
elesik az első, a második,
véget ért a szabadságunk,
eltemetve a világ becsületét.”

Néha az igazság és a lelkiismeret keltette szégyen annyira fájdalmasan hat, hogy jobb lenne egyszerűen tudomást sem venni róla.

Nagyhatalmi játszma, nyugati felelősség

Érdekesnek találom azt is, hogy az ’56-os események előzményei kapcsán Sztálin halálától Nagy Imre reformtörekvéséig – és itt most ezek jelentőségét egy pillanatig sem vonom kétségbe – sok mindent tanítottak, de egy fontos eseményt valahogy mégsem említettek soha a történelemórán, amikor diákként a padot koptattam. Mégpedig Ausztria 1955-ben elnyert függetlenségét. A történelmi háttér dióhéjban annyi, hogy Ausztria területeit a két nagyhatalom csapatai együttesen érték el, így a háború után az országot szövetséges és szovjet érdekszférákra osztották fel. Nos, ahhoz sajnos már hozzászoktunk, hogy parányi porszemek vagyunk a nagyhatalmak sakktábláján, így a teljes Balkánt és Kelet-Európát a szovjet érdekszférába soroló ‘békén’ egy pillanatig sem csodálkoztunk, de az Ausztriából való szovjet csapatkivonások egy osztrák semlegességi forma alkotmányban történő rögzítésért cserébe valóban nagylelkű ajánlatnak tűnik még egy demokratikus országtól is, nemhogy egy kommunista diktatúrától. Főleg úgy, hogy az alkotmány mindig csak egy időre és helyzetre vonatkozik, ami nem volt másképp Ausztria esetében sem, amely semlegessége – nem függetlenül Jörg Haider kezdeményezésétől – legkésőbb az ország 1995-ös EU csatlakozásától meg is szűnt.

Nos az ilyen előzmények következtében, amikor az látszódott, hogy egy országnak (egy szomszédos országnak) van reális esélye még háború nélkül is ledobni magáról a szovjet béklyót, nem csoda, hogy a helyzet reménnyel töltötte el milliók szívét. De az Ausztriát megillető semlegesség helyett nekünk csak egy Time címlap jutott, mint a szolidaritás kifejeződése. Sovány vigasz ez a rengeteg áldozatnak és semmiség (vagy inkább arculcsapás) egy, a szabadságáért élet-halál harcot vívó, az amerikai segítségben a végsőkig bízó egész nemzetnek.

Van azonban még egy szempont, amely nemcsak aktualitása, de szolidaritást kifejező tartalma miatt is említésre tarthat számot, mint nyugati segítség, ez pedig a menekültek kérdése. Bár furcsa lett volna, ha saját értékrendünket másodszor is látványosan megtagadva másképp viszonyultak volna a menekültek befogadásához, azért itt szeretnék tisztába tenni valamit. Tehát a kvázi felbátorított, majd aztán cserben hagyott nemzeten a hivatalos médiabeszámolókban úgy segített a világ vezető hatalma, hogy a mintegy 200 ezer, szabadságáért harcoló embert vonakodva ugyan, de mégiscsak menekülttáborokban helyezte el. Nos, nem az a legfőbb probléma, hogy cserbenhagyott nemzetünk kiváló ifjainak elszívását megpróbálják sikerpropagandának beállítani, hanem hogy ezt azóta rendszeresen a fejünkhöz vágják, hogy az arcátlan kísérletről – amely során közéjük és a most érkező bevándorlók közé egyenlőségjelet próbálnak tenni -, már ne is beszéljünk. Ezt a párhuzamot itthon is előszeretettel használták, de miután a kezdeti emberiességi szenvedély mögül sorra kihullottak az érvek, mintha ez a bántóan ostoba párhuzamot sem lehetne már hallani.

Magyar-amerikai viszony

Úgy tűnik, hogy az amerikaiakkal nem volt a történelem során sok pozitív tapasztalatunk. Az első világháború után az amerikai elnök után elnevezett wilsoni-pontok voltak azok, amelyek ideológiai hátteret biztosítottak országunk felszabdalásához – érdekes módon mintha azokat szinte csak a Magyar Királyságra alkalmazták volna. A második világháború sem volt sokkal szerencsésebb a viszony javításában, ugyanis a két nagyhatalom (német és orosz) közé szorított Magyarországnak esélye sem volt, hogy ne az egyik elnyomó hatalom befolyásolási zónájába kerüljön. Majd fordult a kocka és elérkezett 1956, amikor minden korábbi sérelmünket elfelejtettük volna, ha az Ausztriának megadott támogatáshoz hasonlóra érdemesnek találták volna a segítségre kiszolgáltatott országot,  és akkor talán ez a 40 évnyi lemaradás a nyugati szomszédunktól is jelentősen alacsonyabb lenne. De akkor az amerikai érdekeket közvetlenül nem is érintő Szuezi válság fontosabbnak tűnt – legalábbis kiváló ürügyként szolgált, bár a két esemény egymás kizárólagosságának magyarázatát azóta sem értem.

Az 50. évforduló

2006-ban, a választások után a forradalom 50. évfordulójára készülő országban történt valami, amely a történelem által terhelt magyar-amerikai viszony javításának lehetőségét hordozta magában. Ez pedig nem volt más, mint egy demokráciákban elképzelhetetlen esemény napvilágra kerülése, amikor az újrázó miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc egy párteseményen való beszéde – ahol tényszerűen elismeri, hogy hazugsággal csalták el az áprilisi választást – nyilvánosságra került.

Ekkor az amerikai adminisztráció dönthetett volna úgy is, hogy a hivatalosan vallott értékrendjének minden pontjával ellentétes beállítódású kormányfőnek – akinek az elzavarásán a történelmi áhítattal átitatott magyar nemzet döntő többsége igyekezett – elengedi a kezét, amivel a rossz hagyományokra visszatekintő viszonyt is új alapokra lehetett volna helyezni. De nem ez történt. Olyannyira nem, hogy az egykori állampárt utódja színeiben politizáló kormányfő, és a demokrácia amerikai típusú felfogása ismét összezárt.

Az eredmény, bár vérességében jelentősen elmaradt az ’56-os eseményektől, azért mégiscsak hasonlóképpen alakult. Az arcátlan csalás és hazugság révén felbőszült emberek tömegei az igazság helyett csak gumilövedéket, erőszakot és megfélemlítést kaptak.

1956.jpg

Október 23-a 2006-ban, a ‘demokratikus’ kormány regnálása alatt. Forrás: Wikipédia

Mivel ekkor még igen fiatal, lelkes és naiv voltam, állandóan böngésztem a nemzetközi beszámolókat, hogy milyen véleménnyel viszonyulnak a hazai eseményekhez – már csak azért is, mert a rendőri attaknak számos külföldi áldozata is volt -, de óriási meglepődésemre nem történt semmi. Vagy legalábbis ahhoz képest semmi, amilyen aggodalmak ma érkeznek a nyugati vezetőktől, médiumoktól a magyar demokrácia állapota miatt. Korábban elképzelhetetlen mértékű, államilag szervezett brutális agresszió folyt a jogosan felháborodott tömegek leverése és megfélemlítése miatt, de a szabad világ képviselői ezúttal kínosan némák maradtak.

gyurcsany

Azért persze nem mindenki, a humor forrása mindig az igazság. A képen látható szöveg: “Magyarország felkelései”. Forrás: 2.bp.blogspot.com

56 öröksége

A történtek minden logikával szembenő viszonyulására nem kínálkozik más magyarázat, minthogy a demokrácia – vagy amit az amerikaiak annak neveznek – nem a tettekben, hanem az érdekekben nyilvánul meg. Lehetett akármennyire is embertelen és zsarnok a rendszer hozzáállása, egy ‘jó’ tulajdonsága mindenképpen volt: az amerikai érdek maradéktalan teljesítése, akár a magyar kárára is (egyébként ennek ellehetetlenítésére is feltaláltak már, vagy inkább újra feltaláltak egy divatos megbélyegző szót, úgy hívják nacionalizmus).

Úgy tűnik, hogy a baloldal nem tud hogyan viszonyulni ’56 eszmeiségéhez. Sípszóval akarják ellehetetleníteni a forradalom méltóságteljes megemlékezését. 10 évvel ezelőtt a valódi demokráciát a kormányból mutatták meg, csőcseléknek nevezve az embereket, mára azonban nagyot fordult a világ: noha előre merem bocsátani, hogy a rendőrség ezúttal nem fog vérbe fojtani egyetlen tüntetést sem, de mindent el fognak követni annak érdekében, hogy az emberek tudatában valahogy mégis ez a kép alakuljon ki. Ennek teljesülését még az az apró tényező sem fogja zavarni, hogy még a szerepek is felcserélődtek. Így lesz a tüntetőkből randalírozó csőcselék helyett ezúttal az igazságot bármi áron kiharcoló nép, az erőszakot kerülő kormányból pedig az elnyomó diktatúra.

Ilyen körülmények között azt hiszem méltatlan (de legalábbis némiképp bizarr), hogy az ellenzék mindig ezt a napot találja legalkalmasabbnak soros összefogásának bejelentésére. Hiszen ez az összeborulás arról szól, hogy a szocialista utódpárt és az amerikai párti demokraták újra egyesítik erejüket a magyar szabadságért – de a történelem már többször megmutatta, hogy milyen következményekkel jár az a magyarok szabadságára nézve, amikor ők összefognak.

Fridi, a korszakalkotó

Az egykori showman exkluzív nagyinterjúban rántotta le a leplet a tv2-nél és az atv-nél kialakult új helyzetről, és avatott be a mindig izgalmas kulisszatitkokba. De vajon jót tesz e a szakmának, ha egy korábbi tagja kendőzetlenül kipakol a sajtónak? Friderikusz örökségének nyomában jártunk.

A sztori ismert: múlt héten az indexnek adott nagyinterjújában Friderikusz őszintén beszélt – ahogy ő fogalmaz – a közállapotokat mérgező jelenségről, amely a tv-k szerkesztőségeibe is beszivárgott. A ’90-es évek emblematikus tévés figurája sok érdekes témába engedett betekintést a laikusoknak, ami által mi is egy kicsit részeseinek éreztük magunkat a média hétköznapjainak. A narratíva végig az volt, hogy a kormány lenyomja a szakmaiságot és helyét a lojalitás kényszerével és a fenyegetéssel váltja fel. Az eredmény egy olyan egzisztenciálisan fenyegetett kaszt, amelynek bár nincs hozzá gyomra, a megélhetése miatt mégsem tudja elhagyni ezt a ‘Fidesz-fészket’. Mondandója hitelesítésére számos konkrét példát és nevet hozott, így többek között beszélt Tilláról, Hajósról, az atv-t irányító Németh családról, de említést tett Hajdú Péterrel és Andy Vajnával kialakult viszonyáról is.

Az interjú pedig ebben a pillanatban vált valami egészen újjá, korszakalkotóvá. Ugyanis olyan már sokszor volt, hogy egy elbocsátott, sértett ember kígyót-békát mond korábbi munkahelyeire – akár azért mert elküldték, akár azért mert számára nem tetsző módon változott a légkör -, de olyanra még sosem volt példa, hogy valaki a munkatársaival történő magánbeszélgetéseket tárná a nyilvánosság elé, főleg úgy, hogy állítása szerint nekik sem tetszik a környezet amiben dolgozniuk kell, vagyis szembefordította őket jelenlegi munkaadóikkal, így változtatva pokollá az életüket.

A válaszra persze nem kellett sokáig várni. A riportban érintett legtöbb személy közleményben határolódott el, Hajdú Péter pedig egyenesen perrel fenyegetőzött. Persze megszólalt több, a két csatornánál dolgozó prominens is az ügyben, az atv-n műsort vezető Havas Henrik például így kommentálta a történteket:

Komolyan mondom, hányingert kaptam, amikor elolvastam a szöveget, merthogy Sanyika szimplán feljelenti néhány kollégáját, amikor azt fejtegeti, hogy bár ott virítanak a TV2 képernyőjén, igazából utálják a Fideszt, az Orbán-rendszert.”

De Rónai Egon is hasonlóképpen emlékezett meg egykori kollégájáról:

Nem tudom, hogy a mások hozzájárulása nélkül kibeszélt, neki magánemberként vagy televíziós vezetőként elmondott és az interjúban idézett mondatok valóban elhangoztak-e. Majdnem mindegy is, mert kiadásuk a nyilvánosságnak emberi árulás. De azt tudom, hogy az ATV nem így működik, nem annyi nézője van, nem ilyenek a belső viszonyok. Azt tudom, hogy ilyen információkat barátról-ellenségről, kollégákról nem fecsegünk ki. A többit Havas Henrik precízen leírta.”

Ugyanakkor nem csak a fent említett két tv alkalmazásában álló személyek kommentálták hasonlóan az interjúban elhangzottakat, és nem is csak abból a politikai közösségből, ahová Friderikusz sorolja magát. Puzsér Róbert például így írt róla:

Friderikusz Sándor egy sértett és erőszakos nárcisztikus egoista, aki televíziós munkásságával több kárt okozott a hazai nyilvánosságnak, mint pályatársainak bármelyike. (…) Akkor járna legjobban, ha holnap csatlakozna Vágó Istvánhoz, és ő is beülne a DK elnökségébe. Tévésnek hitvány volt, ha összeszedi magát, politikusnak is elég hitvány lehet ahhoz, hogy sikeres legyen.”

A széleskörű kiállásnak és összezárásnak tehát alaposan oka van. Pontosan ugyanaz, ami miatt a beszélgetés korszakalkotóvá vált. Ugyanis azáltal, hogy egy tv-s személyiség lelkiismeret nélkül árulja el és teszi céltáblák középpontjává korábbi munkatársait, egy új, általa hozott korszak eljövetelét vetíti előre. Egy olyan korszakot, ahol a munkatársak nem mernek többé őszintén beszélni még a barátaikkal sem, mert nem tudhatják, hogy az mikor fog a nyilvánosság felé fordulni.

Ironikus, hogy Friderikusz az interjúban végig a félelem és elnyomás elleni küzdelem kereszteslovagjaként tünteti fel magát, miközben a saját értékrendjéből adódó erkölcstelenség az, ami valójában elhozta a kádári időkre emlékeztető csengőfrászt, bizonytalanságot, bizalmatlanságot és félelmet ezeknek az embereknek az életébe.

Rogán a népvándorlás első politikusáldozata?

A kabinetfőnök a mennyből könnyen a pokolba juthat néhány nap leforgása alatt, ugyanis nem elég, hogy a migráció kommunikációs felelőseként a korábbi sikertémából csak egy érvényességi küszöböt el nem érő népszavazást tudott összehozni, de Vona Gábor az alkotmánymódosítás megszavazását is a letelepedési kötvény megszüntetéséhez kötötte.

Sűrűek a napjai mostanában Rogán Antalnak. Az egykori belvárosi polgármesternek a népszavazás első számú felelőseként először az eredmény magyarázása miatt fájhatott a feje, de még mielőtt elmerülhetett volna a részletekben, máris egy újabb ügy miatt kényszerült magyarázkodásra, hiszen a szavazás másnapján már a helikopterezésével volt tele a hazai sajtó. Legújabb fejleményként pedig a tegnapi Vona-Orbán találkozó eredménye okozhat neki némi fejtörést.

Történt ugyanis, hogy a népszavazás után a kormány belengette az alkotmánymódosítás tervét, de mivel már nem rendelkezik a parlamentben kétharmados felhatalmazással, így a szavazáshoz mindenképpen partnerekre lenne szüksége. A módosítási javaslat politikai szempontból is jó húzásnak tűnhet, hiszen kényszerhelyzetbe hozta a Jobbikot, aki – miután nem vállalt aktív szerepet a kvótaelutasítási kampányban – nehezen tudná meggyőzni táborát, hogy továbbra is a nemzet jövőjének legfőbb védelmezője. Viszont ha megszavazza a módosítást, akkor a maradék megkülönböztető jelét is elveszítené, és így teljes mértékben egy gyenge Fidesz-klónnal lenne egyenlő – persze ez nem is biztos, hogy annyira ellenére lenne. Így tehát abba a nehéz helyzetbe került, hogy ha nem szavazza meg az alkotmánymódosítást, akkor is szavazatokat veszít, de ha megszavazza, akkor is. Ebben a helyzetben – egyfajta utolsó menekülési kísérletként – dobta be Vona a szavazás letelepedési kötvény megszüntetéséhez  való feltételét, mondván “se szegény terrorista, se gazdag terrorista ne jöjjön, se Juncker se Rogán ne tudjon bevándorlókat betelepíteni az országba” – téves egyenlőségjelet téve ezáltal minden bevándorlási szándék közé.

A húzás politikai szempontból nem rossz, hiszen sok-sok év után az a helyzet állt elő, hogy Orbán Viktornak egy hazai politikus tudott nehezebb pillanatokat okozni. Mivel az alkotmánymódosítás a Fidesz kezdeményezése volt, így nehezen tudna kihátrálni belőle. Vona sikere részben annak is köszönhető, hogy ezzel azt is sikerült elérnie, hogy a már régóta a közbeszéd tárgyát képező – ám azzal idáig hivatalosan nem foglalkozó – kormány a legmagasabb szinten kezelje a letelepedési kötvények kérdését. Úgy tűnik tehát, hogy a miniszterelnöknek komolyan el kell gondolkodnia az ajánlaton, ami látszólag be is következett, hiszen ahogy Tuzson Bence kommunikációs államtitkár fogalmazott: “Orbán Viktor, mint minden eddigi javaslatot, ezt is megfontolja”. Ezt a narratívát látszik erősíteni Lázár kormányinfón elmondott szavai is, miszerint Varga Mihály az ország felminősítése miatt áttekinti az összes létező állampapírral kapcsolatos feladatot, amelynek része a letelepedési kötvény felülvizsgálata is.

Úgy látszik tehát, hogy az elmúlt pár nap a politikai és magánéleti kihívás mellett egy gazdasági eredetű gondot is hozott Rogán számára, amik együttesen ha a bukását nem is, de a párton belüli befolyásának érezhető csökkenését mindenképpen magával fogják hozni.

Hídember a Nemzetért

Lecsendesülőben van a népszavazás körüli felhajtás, bár az utóélete azért még foglalkoztat néhány értelmiségi csoportosulást. Ebben a helyzetben gondolta azt a Jobbik vezetősége, hogy megpróbálja magához ragadni a kezdeményezést és a már május óta bekészített valódi nemzeti konzultációval megpróbálja tematizálni a közbeszédet. Nézzük meg az egykoron radikális párt esélyét, mert könnyen lehet, hogy egyben az utolsó is lesz.

Alig várták a Jobbiknál, hogy elmúljon október 2-a, amivel kapcsolatban csak a túlélés volt az egyetlen elvárásuk – nem ártott volna némi fantáziát is belevonni a kampányba, mert az ötlettelenség átcsapott erőtlenségbe.  A népszavazás lecsengése után elérkezettnek látták hát az időt a kezdeményezésre, úgy érezték van némi mozgástér a közbeszéd tematizálására, ezért most vagy soha alapon úgy döntöttek, hogy bedobják a témát – mintha nem kaptak volna az állampolgárok elég aktivitásra ösztönző impulzust az elmúlt időszakban -, mert ennél alkalmasabb időpont úgysem lesz és a kormány lassan átáll kampányüzemmódra. A legfőbb kérdés, hogy az egyébként mindig releváns témák felvetése nem fullad e érdektelenségbe.

A kérdések

Az összesen 15 darab kérdést három fő téma köré csoportosították, vagyis amelyeket a legfontosabbaknak tartották, így került sor az egészségügy, a korrupció és az oktatás problémáinak közös megoldási kísérletére (a nyugdíj, béremelés, kivándorlás azért még elfért volna, ha már örökzöld slágerekről beszélünk). Ezen blogbejegyzés keretei nem teszik lehetővé, hogy minden kérdésen részletesen végigmenjünk, így témakörönként csupán egy, önkényesen kiválasztott kérdést veszünk górcső alá, amely megítélésem szerint a legjobban jellemzi a kérdőívet.

1. Egységügy:
“A magyar emberek jelentős része nem tud elegendő pénzt fordítani fogászati kezelésre, fogpótlásokra. Egyetért-e Ön azzal, hogy a társadalombiztosításnak nagyobb szerepet kellene vállalnia a fogászati ellátás finanszírozásában?”

A tökéletes kérdés, hiszen ki mondana arra nemet, hogy a tb átvállalja helyette a fogászati kezelésének költségeit? Nem mellékes továbbá az sem, hogy Magyarországon köztudottan rossz a szájhigiénia állapota, így az üzenttel megcélzott célcsoport is a társadalom jelentős részét lefedi. Azon kívül, hogy egy ilyen szocialista intézkedés nem aratna osztatlan sikert a fogorvosok körében, a januártól csökkenteni tervezett járulék egyértelmű növelését jelentené, hiszen máshonnan nem lehet finanszírozni egy ilyen költséges intézkedés végrehajtását.

2. Korrupció: már a téma felvetése is hálás, hiszen olyan kérdéssel indít, hogy “Ön szerint az elmúlt időszakban melyek voltak a legkorruptabb kormányok?” – vagyis a kérdés feltevése is azt sugallja, hogy csak a Jobbik nem korrupt párt – nehezen is lehetne, hiszen ahhoz előbb hatalomra kellene kerülni. Jellemzően egyébként a korábbi tapasztalat nélküli pártok kormányzása kimerül az egyéni egzisztencia építésében (ugyanez történt Ausztriában is a Jörg Haider féle Szabadságpárt esetében is, ami végül a kormány bukásához is vezetett), mert a holdudvar nélküli csoportosulások úgy tekintenek a kormányzati ciklusra, mint egy soha vissza nem térő alkalomra a könnyű pénz megszerzésére. Ez idáig nem nagy újdonság, de vajon a szakemberi gárda nélküli párt képes lesz e egyszerre a klientúraépítésre és a kormányzásra is? A tapasztalatok alapján aligha.

3. Oktatás: itt is jellemzően a költségek és a szabadság elvonásának kérdése kerül a konzultáció által firtatott kérdések kereszttüzébe, de azért egy olyan gyöngyszem is belekerült, mint hogy “Egyetért-e Ön azzal, hogy a beilleszkedni nem akaró, a társaikat zavaró és a pedagógusokat ellehetetlenítő gyerekeket bentlakásos oktatási intézményben kellene elhelyezni?” 

A kérdés felvetése alapján nem tudom eldönteni, hogy vajon az EU által előírt szegregáció mértékét akarjuk-e azzal csökkenteni, hogy a viselkedni képtelen diákokat elkülönítjük a többiektől vagy csak a pedagógusok munkáját akarjuk azzal ‘könnyíteni’, hogy kizárólag antiszociális csoportokat bízunk egyes pedagógusokra, had szenvedjenek vele csak ők. A célt természetesen értem, talán még a szándék is nemes, de ez történik amikor szakértők nélkül alkotnak programot. A rengeteg bentlakásos iskola megépítésének költségét pedig már meg sem említem.

Nem kérdés természetesen, hogy a Jobbik nemzeti konzultációja valós és égető kérdéseket feszeget, de a kérdéssor összeállítására jellemző az általánosítás, illetve a prekoncepció, vagyis, amihez csupán választói megerősítést kér. Ezekre utal többek között a szóhasználat is, úgy mint “látszatintézkedés”, “egyetért-e Ön azzal, hogy…”, “sokak szerint” stb., valamint olyan kérdéseket fogalmaz meg, amelyekre nehéz nem a a párt várakozása szerinti választ adni – ebben is utánozza a Fideszt.

Tükör

A valódi nemzeti konzultáció valódi céljai között fürkészve nehéz nem észrevenni a párhuzamot a korábbi ‘nem valódi’ konzultációk között. Ezzel tulajdonképpen nem tesz mást, mint folytatja azt a tavasszal megkezdett folyamatot, amely során a Jobbik a Fidesz babérjaira szeretne törni.

Immár nem csak a hatalomtechnika – a pártból kizárják az ellenzéki hangokat -, nem csak a korábbi médiahátország, vagy a konzervatív szavazótáborra való ácsingózás, de már a kommunikációs eszközök tekintetében is (konzultáció) a Fideszt másolja.

Kérdés persze, hogy a korábbi radikálisból mennyire lesznek hiteles konzervatívok. Főleg úgy, hogy a hatalommegszerzés érdekében hajlandó a baloldallal is egy egységbe tömörülni, figyelmen kívül hagyva minden ideológiai ellentétet. De vajon egy, a Fidesznél is Fideszebbé válni kívánó párt hozza majd meg azt a váltás, amit a Jobbik szerint annyian várnak?

Lehetséges végkifejlet 

Elemzők szerint a népszavazáson nemmel szavazó 3,2 millió ember megfelel a Fidesz és a Jobbik együttes táborának, így a kormánypárt gyakorlatilag nem tudott a politika iránt korábban érdektelenséget mutató új embereket megszólítani. Ha igaz ez az állítás, akkor ez a Jobbiknak még rosszabb hír, ugyanis azt jelentené, hogy a néppártosodási kísérletben nemcsak azt a közel 400 ezres bázisát vesztette el a hiteltelen és egyébként is érthetetlen politikája következtében, hanem személyesen üldözte őket a Fidesz karjaiba. Ennek a folyamatnak a megakadályozása érdekében az alkotmánymódosítási vitában készségesen próbált a kormánnyal együttműködve, az értékei melletti kiállást demonstrálni, pont úgy, ahogy a mai Orbán-Vona tárgyaláson is vélhetően erre tett kísérletet a pártelnök.

A mozgósítási főpróbának is tekinthető népszavazáson tehát a Jobbik csúfos kudarcot vallott, hiszen már a rajtvonalhoz sem állt oda, gondolva, hogy majd a második menetben domborít nagyot. De vajon mit ér majd el vele, ha Fidesznek a rendelkezésére álló rengeteg erőforrás birtokában sikerült kb. 1 millió választ elérnie saját nemzeti konzultációján, miközben a bevándorlás akkor mindenki számára saját bőrén és azonnal tapasztalható érzést váltott ki. Kétséges, hogy a Jobbik ezt a számot akár csak megközelíteni is tudná, vagyis az akció eredménye egy borítékolható bukás – hiába tette tegnap online formában is elérhetővé a kérdőívet.

Ugyanakkor nem gondolnám, hogy ezeket a kockázatokat a párton belül nem látnák, így felmerül kérdés, hogy vajon miért kockáztatnak ekkorát? Valóban mindent egy lapra akarnak feltenni?

Egy ellenzéki párttól elvárható a proaktív témamenedzselés iránti szándék, de végső soron még egy lehetséges érvet találhatunk, ha a miértek után kutatunk: remek alkalmat biztosít ez a nemzeti konzultáció 2.0 egy adatbázis építésére, így a népszavazáson a távolmaradásuk miatt nem mérhető valódi támogatottságukat ezúttal élesben tudják lemérni. Jó lesz az majd az ellenzéki helyek elosztásának alkudozásainál. 

Nagyon úgy néz ki hát, hogy a hídépítés sokkal inkább az egykor radikális tábor és a baloldal között történik majd – bár az utóbbi újabb nagy összeborulása már elkezdődött, hiszen 2014-ben is óriási sikert hozott számukra.

 

Sajtó, szabadság – régi lemez újratöltve

Sokak számára ismerős lehet a történet a fiúról, aki farkast kiáltott. A mesékben az a jó, hogy mindig egy valós jelenségre hívják fel a figyelmet, így készítve fel a gyerekeket az életre. Lássuk, hogy mi mit tanulhatunk a Népszabadság körül történtekből. 

A történet mindenki előtt ismert. Szombaton a Népszabadság szerkesztősége nem tudott bejutni a munkahelyére, így nem tudta felvenni a munkát. A kiadó, a Mediaworks hivatalos közleménye alapján az ok az elmúlt években felhalmozott 5 milliárdos veszteség, valamint az előfizetői létszám drasztikus, 100 ezer fővel történő csökkenése. Így adja magát a lehetőség, hogy amikor egy ilyen dinoszauruszt – amely korábbi kényelmes pozícióját abbéli monopol helyzetéből nyerhette, hogy a rendszerváltás előtt a párt szócsöveként funkcionált – is utolér a piacgazdaság és a digitális világ kihívásai, valamint a korábbi politikai alapú finanszírozója is kilép mögüle, nem marad más választás, mint a lehető legegyszerűbb összeesküvés elméletet – miszerint a bezárás politikai alapú nyomásra történt – ismét előhúzni a kalapból, és az esetleges felelősség terhét máris lerázhatja magáról mind a szerkesztőség, mind pedig a kiadó.

A legkényelmesebb magyarázat mindig a bűnbakkeresés, – hiszen az mindig könnyebb mint a szerkesztőknek vagy a pénzügyi vezetésnek felelősséget vállalnia a gyatra eredményekért – és a kormány nyakába varrni a történteket. Ugyanis abból, hogy az újság kvázi ellenzéki médiumként szolgált, valamint az, hogy előtte még meg is írta Rogán Antal kényes hétvégi helikopteres kiruccanását, máris egyértelmű bizonyítékaként szolgál az elnyomó hatalom újabb túlkapására. 

Erre sajnos csak azt tudom mondani, hogy tipikus liberális gondolkodás. Ha bárkivel bármi negatív történik – nem adják át neki a helyet a buszon, nem veszik föl egy állásra, kirabolják az utcán stb. – az csak és kizárólag az elnyomó zsarnoki hatalom miatt lehet, az én felelősségem szóba sem kerülhet – vagy a másik példánál maradva: csak azért mert fekete, meleg, nő stb. vagyok. Ez a megközelítés rokon a politikailag korrekt beszéddel, amely béklyóba köti a racionális gondolkodást.

Terjed mint a futótűz

De ha mindenképp összeesküvés-elméletekben szeretnénk gondolkodni, akkor ezúttal ezen műfaj kedvelőinek én is szolgálhatok némi ajándékkal. Aki figyelemmel kísérte a népszavazás utáni napokat, annak nem lehet kétséges, hogy a korábban, a közvélemény kutatások alapján érvényesnek gondolt népszavazás végső eredménye a kormánypárton belüli is okozott némi meglepetést. Nem az eredmény szempontjából bír ez kifejezett jelentőséggel, hanem a korábban várt adatokhoz képest. Meglepetésként érhet sokakat, hogy a 444 portál belső forrásokra hivatkozva arról közölt cikket a szavazás másnapján, hogy a kampány felelőse, Rogán Antal még a népszavazást megelőző néhány napban sem közölte a miniszterelnökkel a valós részvételi adatokat, így a kormányfő kommunikációja csak a hajrában öltött a részvétel másodlagosságát hangoztató formát. De vajon honnan szerezhetett a kormány legnagyobb kritikusa ilyen, csak a belső szűk kör által ismerhetett információt?

Ha emlékszünk még a tavalyi év Lázár-Rogán összecsapására, ahol a miniszterelnökséget vezető miniszter még a lemondását is belengette egy számára kedvezőtlen végkifejlet esetén – ahol Rogán kvázi a főnöke lett volna -, akkor talán sejtésünk lehet róla, hogy a rivalizálás a párton belül is létező fogalom – főleg ha 2010 óta minden választást megnyert a kormánypárt, így az erőforrásokért folytatott küzdelem a korábbival ellentétben immár házon belülre került. Ezt alátámasztani látszik az a nyilatkozat is, ahol Lázár a Fidesz vezető politikusai közül egyedül ejtette ki a száján az érvénytelenség szót. Tehette, mert azon kevesek táborába tartozott, akik választókerületében a részvételi arány elérte az 50%-ot, ellentétben az országos 40% körüli átlagtól, aminek levezényléséért a korábbi V. kerületi polgármester volt felelős. Hogy mindezek fényében a helikopteres kiruccanás napvilágra kerülése a Lázár-Rogán meccs újabb állomásának tekinthető-e? Nem tudhatjuk, mindenesetre még mindig valószínűbb, mint az a forgatókönyv, hogy a kabinetvezető dühében betiltatta a hírt közre adó újságot – ha valóban ekkora hatalma lenne, és valóban lenne hozzá bátorsága, akkor a többi médiumra vajon miért nem borult még a csend sötét leple? A másik, ezidáig szintén feltáratlan, és meglepődésemre kevéssé firtatott kérdés pedig az, hogy honnan szerzett a helikopterezésről tudomást és főleg képet a Népszabadság?

Sajtó, szabadság

A lényeg, hogy minden politikai újságnak megvannak azok az információforrásai, amelyeket felhasználva, adott esetben bizonyos politikai szereplők érdekeit szolgálják, így ebben az értelemben az újságírás sem tekinthető másnak, mint politikacsinálásnak, a politikai élet szerves részének. Éppen ezért, egy belpolitikailag sikeres választás után, korábban soha nem látott támogatottságot élvezve, a politikának nem érdeke egy veszélytelen napilap bezáratása, így a logika szempontjából vizsgálva nem lehet ezt a sajtószabadság korlátozásának tekinteni – bármennyire is kapóra jönne ez bizonyos kezdeményezésre képtelen politikai szereplőknek. Sokkal inkább érdekében állna egy befektetésétől szabadulni kívánó tulajdonosnak portfólióját megszabadítani az állandó veszteséget termelő ballaszttól, és az értékesítést csak a jövedelmező termékek – megyei napilapok – köré szervezni. Akárhogy is, de nem ez az első alkalom, hogy Magyarországon megszűnt volna létezni a sajtó szabadsága. Legelőször talán az új médiatörvény elfogadásával egyidejűleg – bár ha egészen őszinte akarok lenni, akkor talán már a Fidesz hatalomra kerülésének másnapján -, de azóta minden nap, legalább kétszer.

sajtoszabadsag1

Népszabadság címlap 2011-ben, a médiatörvény megszavazását követő napon. Fotó:MTI

A fent látható merész kijelentés után a Népszabadság még több mint öt és fél éven keresztül megjelent. Nem rossz teljesítmény ez egy kormánykritikus laptól a sajtószabadság megszűnését követően.

Törésvonalak

Úgy tűnik tehát, hogy az eset nem más, mint egy hosszú folyamat újabb állomása, amelynek célja a közállapotok drasztikus megváltoztatása, és éppen ezért sok érdekellentéttel, valamint felszínre törő indulattal jár. Ugyanez volt tapasztalható a Bayer-féle kitüntetés történetével, de hasonló séma alapján szerveződött a Quimby és a Liget körüli tüntetés is.

Ami ennek a folyamatnak a legrémisztőbb eleme, az a körúti robbantásnál már megtapasztalt, azonnali ítélethirdető bíróságok megalakulásának a gyorsasága és magabiztossága. De ahogy akkor ugyanezek az emberek ugyanekkora vehemenciával – gyakorlatilag zéró ismeret birtokában – kiáltották ki a kormányt terror-kerítőnek mint most, gondolnánk, hogy az eset tanulságai óva intenék őket. De a valóságban nem ezt tapasztaljuk. Ki vannak éhezve minden történésre, és minden témából próbálnak ‘demokráciaféltő küzdelmet’ jelentő politikai botrányt csinálni.

Gyakori reakció az újság felfüggesztése után:

“A mai események a legsötétebb korszakot idézik”

magyaridok

Magyar Időket égetnek a Kossuth téren. Fotó: hvg.hu

Ez valóban így van, az események tényleg a legsötétebb időket idézik, csak éppenséggel nem úgy, ahogy azt a feldühödött emberek gondolják.

náci könyvéget.jpg

Náci könyvégetés 1933-ban. Fotó: konyves.blog.hu

Sokadik alkalom ez már, amikor a gyűlölettől megrészegült emberek tömegei a béke jelszavával a szájukon próbálják felforgatni a közrendet. Nagyobb probléma talán, hogy ennek az akciónak a DK személyében van politikai támogatója is, amely a narratívát felerősítendő – mivel még csak frakcióval sem rendelkeznek, így tulajdonképpen nem sokat kockáztatva, mintegy jelképes döntésre elszánva magukat  – bejelenti, hogy innentől kezdve nem vesz részt a parlamenti munkában – mindenesetre azért remélem, hogy a fizetésüket majd nem felejtik el felvenni.

Kicsit emlékeztet ez a ‘forradalmi bejelentés’ a 4K! mai közleményéhez, amelyben leírják, hogy

A 4K! kongresszusa úgy döntött, hogy befejezzük a pártpolitizálást, és nem indulunk a következő országgyűlési választáson. Ennek megfelelően feloszlatjuk a Negyedik Köztársaság Pártot, de mozgalmi tevékenységet továbbra is fogunk folytatni.

Ott szeretnénk jelen lenni, ahol valóban lehet harcolni a NER ellen! Nincs értelme tovább statisztálni ahhoz az áldemokráciához, amit Orbán Viktor kialakított Magyarországon. Hasonlóan Oroszországhoz és Törökországhoz, hazánkban olyan autoriter rendszer működik, amely a demokratikus intézményeket díszletként a helyükön hagyta, miközben felszámolta a valódi demokratikus versenyt és a különböző hatalmi ágak függetlenségét.

Ebben a rendszerben egy olyan ellenzéki párt, amely elfogadja az egyoldalú játékszabályokat, csak a rendszert támogatja.”

Tekintetbe véve, hogy gyakorlatilag a semmiről mondtak le, és a semmit oszlatták fel – hiszen a ‘párt’ statisztikailag nem kimutatható táborral bír – ezért adja magát a következtetés, hogy a nagy demokráciaféltők legfőbb gondja a szőlő savanyúságával van. Megértem, ha tehetségtelenségük felismerése után képtelennek mutatkoznak a méltóságteljes vesztéshez, de ez a gyerekes bűnbakkeresés kísértetiesen emlékeztet egy korábban már bemutatott jelenséghez.

Összegzésként: megértem, ha egy újabb fölényes jobboldali győzelem következtében a baloldal elkeseredettsége újabb csúcsokat döntöget, de a már korábban is többször csúfos eredményt hozó kommunikációs stratégiát – hogy Magyarországon megszűnt a demokrácia – nem szerencsés a végtelenségig folytatni. És nemcsak azért, mert e szolid eredmények inkább az önkritika gyakorlására adnának okot, vagy mert az emberek döntő többsége ezekből a hatalmas szólamokból a valóságban semmit sem érzékel – így az megmarad annak, ami a baloldal lényege is manapság: önmagát szórakoztató értelmiségi diskurzus -, hanem mert a szó felesleges elhasználásával annak jelentése is devalválódik, így az emberek ingerküszöbét a ‘demokráciafenyegetettségben’ olyan visszafordíthatatlan mértékben megemelik, hogy mindenki fásult és néma marad, amikor a farkast majd harmadszorra is kiáltják.

Értelmezési háború

Véget ért a népszavazás, lezárult egy korszak – gondolhatnánk, de az igazán izgalmas verseny még csak most következik: kinek az értelmezését fogadja el jobban a közvélemény? A kormány elsöprő győzelmét vagy az ellenzék érvénytelenségét? És vajon mekkora jelentősége van egy olyan népszavazás érvényességét fókuszba állító kérdésének, amelyről – az alkotmánymódosítástól eltekintve – a kormány a parlamenti többség birtokában egyébként is dönthet?

Ami minden értelmezési küzdelem esetén megspórolhatatlan előzmény, az a politikai elemzés – ugyanis ez alapján fogják a pártok is meghatározni kommunikációs stratégiájukat. Mivel én is valami hasonlóra szeretnék vállalkozni az alábbiakban, ezért gyorsan essünk is túl rajta. A népszavazást megelőző napokban a közvélemény-kutatások az érvényességi küszöb körüli, némiképp az alatti részvételt jósoltak (itt mindig hozzáteszik, hogy a tényleges szavazók száma aztán valamelyest mégis kevesebb, mint amennyi korábban a kérdezőbiztosok kérdéseire igen választ ad). Ez nagyjából be is jött, így ennek a megbízhatónak tűnő előrejelzésnek a birtokában a kormány is inkább a válaszok megoszlásának alakulását hangsúlyozta elsősorban. Ez teljesen érthető volt az ő részükről, bár én személy szerint már sokkal korábban egyértelműsítettem volna, hiszen a vasárnapi szavazást nem klasszikus népszavazásnak, hanem sokkal inkább egyfajta új politikai irányvonal melletti kiállásnak tekintem, ahol az eredmény fontosságát nem az adja, hogy éppenséggel 49 vagy 51% adta le a voksát, hanem hogy milyen irányba teszi mindezt. Ha a kormányzat eredeti szándékának szemüvegén keresztül vizsgálom a szavazás eredményeit, akkor egyértelmű a siker. Mintegy 3 282 928 ember jelentette ki egyértelműen, hogy elutasítja a jelenleg regnáló uniós vezetés bevándorlási politikáját, ami igen impozáns eredménynek tekinthető – nem véletlenül használta a miniszterelnök azt a szófordulatot, hogy “a fegyver elég erős lesz Brüsszelben is”.

Ügyesen fogalmazta meg a kormány továbbá a népszavazáson feltett kérdést is, hiszen az “Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” kérdésre jó érzésű ember könnyebben mond nemet, mint igent. Nem is csoda, hogy az ellenzék soraiban kezdetben órási volt a zűrzavar. A kérdésre leginkább még a Fodor Gábor-féle liberálisoknak volt következetes válaszuk, ők az igen mellett kampányoltak. Amellett, hogy az 1,66%-ukra annyira büszkék azért nem lehetnek, de ők legalább bizonyíthatóan a liberálisok szavazótáborát  jelentik. Szintén mérhető adat aztán még a Kutyapárt érvénytelen szavazásra való felszólítása is, ők összesen 6,27%-ot értek el – bár ebből még lejönnek a nem szándékosan érvénytelen szavazatok is. És természetesen ott vannak a távolmaradásra felszólító ellenzéki pártok is – vagy ahogy ők hívják, a bojkottálók -, akik szintén a saját győzelmükként  könyvelték el a népszavazást, hiszen ők kampányoltak a távolmaradás mellett, így aki nem ment el szavazni – az a 4 680 079 ember – mind az ő szavazóbázisukhoz tartozik. Na most azon kívül, hogy ez mekkora ostobaság, sokkal inkább érdemes a kommunikációjukat és az eredmények elemzését megfigyelni. Az kétségtelen, hogy győzelemként értékelték a szavazást, de vajon valóban nevezhetik annak? A Fidesz 6 évnyi kormányzás után, a választások előtt másfél évvel, soha nem látott mértékű bázist tudott mozgósítani – hozzáteszem rekord mértékű kampánnyal -, amivel több mint egy millió fővel szélesítette potenciális szavazói számát, addig az ellenzéknek tényleg annak kellene örülnie, hogy üzeneteivel egyetlen választópolgárt sem tudott szavazásra bírni? Félreértés ne essék, ez nem azért nonszensz, mert a magát ‘demokratikus’ ellenzéknek beállító törpepártok összessége egy szavazástól való távolmaradásra szólított fel, hanem mert másfél évvel az országgyűlési választások előtt egyetlen szavazót sem sikerült az urnákhoz szólítaniuk, hiszen még csak alternatívát sem voltak képesek mutatni. Mégis melyik stratéga gondolta azt, hogy az emberek képesek elhinni egy ilyen zéró mozgósítóképességű, vízió nélküli formációról, hogy kormányzóképes lehet egyáltalán bármikor a jövőben?

Nincs tehát okuk az ünneplésre, de az eredményeknek a Jobbik sem örülhet különösebben. Ők, akik retorikájukban már annyiszor megvédték az országot a zsidóktól, cigányoktól, pirézektől, bevándorlóktól, miért nem buzdítottak szavazásra? Lehet, hogy azért, mert Vona Gábor valóban komolyan gondolta, hogy “az iszlám az emberiség utolsó reménye”? Talány. Az viszont biztosnak látszik, hogy a nagy néppártosodásban már eddig is 400 000 szavazót vesztő párt ezúttal is rossz lóra tett, így hát nem kell majd csodálkoznia, ha a szavazói a szavak helyett a tettek embereit tüntetik ki bizalmukkal. Mindenesetre valószínűleg az sem tett jót a pártelnök hitelességének, hogy először nem állt be a ‘nem’-ek mögé, majd az érvénytelenség hangsúlyozása után azt hangoztatta, hogy Brüsszel a jogilag érvénytelen népszavazást kegyetlenül fel fogja használni Magyarország ellen. Nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni, de a pártelnök öröme miatt ez az összefüggés azért többnek tűnik a véletlenek furcsa egybeesésénél.

Értelmezési verseny

Az már nem újdonság, hogy a belpolitikában mindenki próbálja a saját javára fordítani a kialakult helyzetet, ám ami ennél sokkal érdekesebb, hogy ez a játszma immár a nemzetközi színterekre is kiterjedt. Jellemző volt a vasárnapi eredmények tükrében is, de jellemző volt a Clinton-Trump vita után is, amikor is a vita győztesének kiderítésére irányuló kérdésére a rendező CNN-en kívül az összes jelentős hírportál online szavazásán Trump került ki győztesként. Mégis hogyan lehetséges ez? Ennyire ragadós lenne a magyar példa, vagy mi lehet az oka, hogy ennek a korábban elképzelhetetlen, két egymásnak ellentmondó alternatív világ szemüvegén keresztül láttatják a világpolitika eseményeit? A választ biztosan nem tudhatjuk, de az látszik, hogy a változás azt jelenti, hogy a korábban hegemón helyzetben lévő liberális értelmezés most kapott egy erős kihívót a jobboldalról. Egy olyat, aki már nem hajlandó olyan ideológiai szintű nyomás előtt meghajolni, mint hogy nem léteznek no-go zónák. És ennek az úttörő harcnak európai éllovasa éppen az az Orbán Viktor, akinek szemléletváltó forradalmának belpolitikai kerékkötői az otthonmaradás kicsinyes eszközeivel próbálják gáncsolni korszakalkotó munkáját, mivel nyilvánvaló, hogy a kérdésben megoldást már régóta nem tudnak mutatni. Láthatjuk, hogy az igazi vesztes tehát nem a kormány, hiszen ő a tőle elvárttól is jóval több embert tudott megszólítani, hanem az ellenzék, akinek egész egyszerűen hiányoznak a szavazói. Találónak vélem azt a hasonlatot is, amikor az uniós csatlakozással állította párhuzamba a ‘nemek’ számát, hiszen a helyzet most is hasonló: ugyanúgy a jövőbeli életmódunkról mondtunk véleményt, ám a tét ezúttal még nagyobb volt, hiszen egy egész kontinens izgult értünk.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén