agitatio

agilis agitatio – az új nézőpont.

Hónap: 2017 február

Elkezdődött!

Míg a világ az újabb Oscar-gálára figyelt, addig elkezdődött az a folyamat, amelyet már mindenki régóta sejtett: az európai országok felszámolása. A legszomorúbb a történetben ugyanakkor az, hogy a véget nem a Putyin-féle Oroszország, vagy az új amerikai adminisztráció ténykedése jelenti, hanem a saját magunk által megválasztott vezetők adják fel számunkra az utolsó kenetet. 

Vasárnap éjjel minden szempár a 89. Oscar-díjátadóra figyelt, amelyen immár zsinórban második alkalommal magyar siker is született. Így különösen fájó lehet számunkra, hogy pont ezt a médiafigyelmet kihasználva választotta ezt a napot a német, az olasz, a francia és a luxemburgi parlament elnöke, hogy bejelentésükről elterelje a figyelmet. Pedig érdemes lett volna szavaikra jobban figyelni, ugyanis egy közösen megfogalmazott nyílt levélben kezdeményezik az Európai Egyesült Államok létrehozását, és ezzel párhuzamosan a meglévő nemzetállamok megszüntetését.

Indoklásként a Brexitet hozták fel példának, vagyis azt, hogy gyors cselekésre van szükség, addig kell megszüntetni a nemzetállamokat, amíg más országok be nem jelentik kilépési szándékukat. A szöveg egészen pontosan így hangzik:

Eljött az ideje a politikai integráció szorosabbra vonásának, a szélesebb jogkörökkel rendelkező föderális állam létrehozásának. Tudjuk, hogy egy ilyen kezdeményezés erős ellenállásba ütközik, de az egyesek inaktivitása nem válhat mindenki más bénultságának az okozójává. Azok, akik hisznek az európai eszmékben, képesek kell legyenek új életet lehelni beléjük ahelyett, hogy végignézik menthetetlen bukásukat.”

Na már most aki valaha is pókerezett, az pontosan tudja, hogy ez a helyzet pont olyan, mint amikor vesztésre állok, és bemondok egy all-int a semmire. Pont így cselekszenek most Európa vezetői is. Az unióból való kiábrándulás egyre nagyobb méreteket ölt, de ők azért még – bármekkora ellenállást is váltson ki ez a hivatkozott országokban – utolsó erejükkel szorosabbra fűznék a szálakat. Természetesen tisztán a demokrácia szeretetéből, vagy ahogy ők fogalmaznak “az európai eszmékben való hitből” fakadóan. Ennek természetesen semmi köze ahhoz, hogy Renzi Olaszországban megbukott, vagy hogy a francia elnökválasztáson az a Marine Le Pen tűnik a legesélyesebb jelöltnek, aki népszavazást tartana az uniós tagságról – micsoda fasiszta elképzelés ez is.

Szóval az uniót vezető elit megijedt. Tudja, hogy többé már nincs legitimitása a polgárok szemében, nemzetközi szövetségesei is elfogytak, de azért ő mégiscsak ránk erőltetné utolsó leheletével a már többszörösen megbukott lázálmát – amelynek alappillére a bevándorlókkal elárasztott Európa -, csak éppen felgyorsított üzemmódban.

A tét óriási, a kihívás hatalmas. Európa jelenleg még regnáló elitjei kijátszották utolsó lapjaikat. Most egy másik négy országból álló csoportosuláson a sor, hogy válaszként megfelelőt lépjen.

Momentum nélkül

Bár 266 ezer aláírás összegyűjtése önmagában nem kis teljesítmény, ám önként a fejlődés gátjává válni nem tekinthető a legnemesebb célok egyikének. Tartok tőle, hogy megint egy liberális párt rövid pártpolitikai céljainak oltárán áldoztuk fel mindannyiunk közös érdekét, országunk felvirágzásának egyik lehetőségét. 

Az urnáktól való távolmaradás, óriási fejlesztési projektek lefújása; ez az, amit az ellenzék az elmúlt néhány hónap népszavazásai során sikerként ünnepel. Pedig ha hallgatunk a józan eszünkre, könnyen beláthatjuk, hogy mind a két téma fontos lenne az ország számára, ám az ellenzék sikerre éhes politikai akciói révén, a széthúzást homloktérbe állítva, megfúrta mindet. Ahogy a miniszterelnök oly’ találón fogalmazott: “nemzeti ügyből csináltak pártpolitikai kérdést”. És valóban, ha megnézzük, hogy a másik két jelölt esetében (Los Angeles és Párizs) milyen mértékű egység sorakozott fel az ötkarikás játékok rendezése mögött, akkor nem csodálkozhatunk azon, ha egyébként is tetemes előnyüket még tovább növelték. Kár, pedig egy széleskörű nemzeti összefogással és borzasztó kemény munkával reális esélyünk lehetett volna Dávidként legyőzni a Góliátokat, így marad nekünk az, amit a liberális kormányzások során belénk neveltek: “merjünk kicsik lenni”.

Pedig ahogy a nemzetközi politikában, úgy az olimpia történetében is korszakalkotók lehetnénk. Ezt tükrözi az előzőnél egy sokkal szimpatikusabb, és önbizalmat sugárzó, a budapesti olimpia hivatalos szlogenje is: “megfelelő város a megfelelő időben”.

Ennek tartalma arra utal, hogy egy sikeres, megvalósíthatósági tanulmányokkal alátámasztott pályázat a közepes méretű városok felé történő nyitást is jelenthette volna, így a meglévő pártucatnyi világváros szürke körforgása mellett üde színfoltot, és esélyegyenlőséget hirdetett volna a precedensteremtő Budapest.

Persze nehezen lehetne kifogásolni, hogy egy ilyen jelentős mértékű beruházásról az ott élők véleményét is kikérjék, éppen ezért nem a népszavazással van gond, hanem az emberi természet félelmeire épülő, számító kihasználással. Hiszen a közbeszédet egyetlen percig sem övezte semmiféle érdemi, szakmai vita, hanem a kampány kizárólag az olimpia = lopás bántóan egyszerű analógiájára épült. Ennyi erővel egyetlen fejlesztésbe sem érdemes belevágni, hiszen az biztos lehetőséget teremt a lopásra, és különben is, miért nem a kórházakra fordítják a pénzt (minden pénzt)?

Pénz beszél

A biztosra vett korrupció mellett – érdekes felvetés ez így a 4-es metró építése körüli, 2006-os csalások napvilágra kerülésének idején – a másik érv az olimpia ellen a rendezéssel járó jelentős kiadás, illetve a költségek megtérülése körüli aggodalmak. Azt gondolom, hogy ez legitim kérdés, amelyről érdemes vitázni, de sajnos ez sok esetben szintén elmaradt. Egyes médiumok megelégedtek az olyan, bonyolultnak jóindulattal sem nevezhető összefüggések levonásával, mint hogy Görögország is az olimpia rendezésébe rokkant bele. Nem, Görögország abba rokkant be, hogy hazudott a valós költségvetési adataival kapcsolatban, hogy bevezethesse az eurót. Viszont ez egyben azt is jelentette, hogy többé már volt képes leértékelni a fizetőeszközét, így adóssága finanszírozhatatlanná vált, így pedig nem csoda, ha lepusztult olimpiai infrastruktúrájának fenntartására nem maradt elegendő pénze.

Szerencsére azért van pozitív példa is, ahol Örökségfejlesztési Társaságot hoztak létre a meglévő ingatlanok hosszú távú újrahasznosítására, így London korábban elhanyagolt területei is megújulhattak. Budapesten pontosan ugyanez történt volna, a legnagyobb győztesek közé pedig Csepel kerülhetett volna.

A olimpia végső mérlegét ugyanakkor valóban csak egy rendezés után lehet megvonni, de tény, hogy a rengeteg turisztikai bevétel és munkahelyteremtés mellett lett volna még egy azonnal nem érezhető, ám hosszútávon nagy hasznot hajtó eredménye: Budapest felkerült volna a világ térképére. Abban az egy hónapban minden szem ránk szegeződött volna, ami a büszkeségen túl további üzleti lehetőségeket hordozott volna magában.

Szintén nem elhanyagolható tényező a szervezés által a magyar költségvetésre rótt teher. Már csak azért sem, mert erről a témáról szintén csak annyi üzenetet közvetítettek a testnevelésből felmentett aktivisták, hogy “sokba kerül”. Igényesebb társasági beszélgetések során előkerül még a PwC 774 milliárdos becslése is, ám annak összetételét általában homály fedi. Utólag lobbantsuk hát fel a titkok fátylát, és lássunk egy reálisabb, adófizetőket terhelő becslést.

Először is az olimpia szervezésének két fő költségvetési eleme van: az első az olimpia infrastruktúrájának kialakítása, amely egyrészt a sokat bírált stadion-programon keresztül megvalósult (összesen már csak három új sportlétesítményre lenne szükség), másrészt pedig olyan közlekedési beruházásokat jelent, amelyek az uniós pályázati támogatásokon keresztül megvalósíthatóak, és egyébként is szerepelnek Magyarország fejlesztési koncepciójában. Ebben az esetben az olimpia egyfajta garanciát jelentett volna, hogy ezek a közlekedési fejlesztések 2024-ig mindenképpen megvalósuljanak. A másik jelentős kiadási tehertétel a szervezés-rendezés lebonyolítása, amelynek költségeit döntő többségében a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) fizeti, vagyis az olimpia a költségvetésnek éves szinten valójában 150-200 milliárdnyi összeget jelentett volna.

Ez az összeg még mindig elég jelentős, de egyrészt nagyságrendileg elmarad a liberális sajtó által emlegetett 2000 milliárdtól (!), másrészt ezt az összeget korrigálni kell a bevételekkel, és a kettő eredőjeként kapjuk meg az olimpia végső pénzügyi mérlegét. Bár ennek becslése meghaladja képességeimet, de a hirtelen jött hírnév hosszú távú előnyei (pl. megnövekedett turistaforgalom) idővel könnyen pozitívba fordítják a végső eredményt, és akkor még a rendezés jelentette élményről – lehetőség híján én például még egyetlen olimpián sem vettem részt – és nemzeti büszkeségről most ne is beszéljünk.

A végeredmény

A Momentum aláírásai révén minden esélyünk szertefoszlott, hogy olimpiát rendezhessünk, és nem csak a népszavazás eredményének kimenetele miatt, hanem mert az a NOB, amely bevételeinek 50%-át a közvetítési díjakból szerzi, egészen biztosan nem ítéli oda a rendezés jogát egy olyan városnak, ahol nincs egység a megtartás mögött – vajon melyik hirdetőnek hiányozna, ha folyamatos tüntetések és zavargások kísérnék végig a rendezvényt?

Ennek tudatában van a kormány, valamint a főváros is, így a pályázatot így vagy úgy, de mindenképp visszavonják. Ezután persze következni fog még néhány, a kormányt gyávának bélyegző, nagyon kemény interjú és erős nyilatkozat, ami viszont már inkább az aláírást gyűjtők tehetetlenségéről fog szólni. Ugyanis a NOlimpiára keresztelt kampány elérte célját, a pályázatot lefújták, de akkor mégis miért akar a győzelem után még több milliárd forintot népszavazás formájában kidobni a kukába? Hát pontosan azért, ami az eredeti célja is volt: egy kommunikációs szempontból könnyen menedzselhető témán (korrupció, lopás, pazarlás, kórházak stb.) felkapaszkodni a politikába – ahogy az a párttá alakulásuk bejelentésekor minden kétkedő számára is világossá válhatott.

Nagyon úgy fest tehát, hogy az aláírásgyűjtéssel csupán kihasználták az emberek hatalommal szembeni véleménynyilvánítására való igényét, amely elégedetlenséget és haragot ügyesen csatornáztak bele egyetlen témába. Nagy kár, hogy ezt az olimpia, és az ország fejlődésének egyik nagy lehetősége bánta.

budapesti olimpia 3

Ezektől a fejlesztésektől fosztott meg bennünket a Momentum Mozgalom. Forrás: nemzetisport.hu

budapesti olimpia 2

Ezektől a fejlesztésektől fosztott meg bennünket a Momentum Mozgalom. Forrás: nemzetisport.hu

Viszont bármennyire is ügyesen játszották ki a korrupció-kártyát és állították maguk mellé az elégedetlenkedőket, liberális szavazóból nem lett több, így egyre több szeletre kell osztani egy ugyanakkora tortát. Hiába a fejlődést meggátoló, a destrukciót előtérbe állító attitűd, győztes népszavazás nélkül a párt ugyanúgy el fog süllyedni, mint az összes elődje. Így maradva végül, egyetlen momentum nélkül.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén