agitatio

agilis agitatio – az új nézőpont.

Hónap: 2017 április

SOROS(Z)

Ma tartották a parlamenti vitát a civil szervezetek külföldi finanszírozásáról szóló törvényjavaslatról. Az ellenzék véleménye szerint a kormányzati kommunikáció végtelenül leegyszerűsödött és lényegében kimerül a sorosozásban. Amennyiben igazuk van, úgy csak magukat okolhatják. A Fidesz ugyanis legfeljebb csak átvette a mindenhol orosz ügynököket vizionáló balliberális retorikát.

Találj egy bűnbakot, tulajdoníts neki minden gonosz szándékot, és többé nem kell kínlódnod az érvelés terheivel. Közismert recept, vétek lenne azt feltételezni, hogy kizárólag magyar találmány. És mégis, manapság mintha egyre többet alkalmaznák.

Az, hogy Hillary Clinton elvesztette a választásokat, kizárólag az orosz hackereknek köszönhető. Donald Trump Oroszországgal szembeni engedékenyebb hangneme is annak köszönhető, hogy valahol Moszkvában, egy titkos hotelszobában készült róla egy felvétel, amelyen éppen pisiszexet folytat luxusprostituáltakkal. Míg ez előbbi kissé zavaros történet, hiszen érdemi információ azóta sem került elő az esetről – leszámítva, hogy a Trumppal rossz viszont ápoló CIA azóta orosz ügynöknek nyilvánította az adatokat nyilvánosságra hozó WikiLeakset -, addig utóbbit mintegy 59 tomahawk egyértelműen cáfol. Persze csak ha lenne mit, mert ezt az ügyet – bizonyítékok hiányában – még az index is csak kérdőjeles sztoriként merte megírni. Persze azért úgy megírta.

De ez a téma – vagy nyugodtan nevezhetnénk oroszfóbiának is – nem csak a tengerentúlon dívik. Hatalmuk elvesztésétől rettegő európai politikusok is előszeretettel magyarázzák saját maguk, vagy pártjuk bukásához vezető okokat is az egyre terebélyesedő orosz befolyással. Nyilván, mert máskülönben szembe kellene nézni a népszerűségvesztés valódi okaival – vagyis azzal, hogy figyelmen kívül hagyják a szavazópolgárok akaratát.

Forrás: Electronic Arts – Red Alert

Forrás: Electronic Arts – Red Alert

Az oroszok már a spájzban vannak

Ebben a kérdésben – mint sok minden más politikai nóvumban – hazánk élenjáró. Megszámlálhatatlan mennyiségű és minőségű témában vádolták már meg a Fideszt orosz-hűbériséggel. A jelzők közül talán még a “Putyin pincsije” volt a legkonszolidáltabb. Okokat persze nem célszerű keresni, hiszen a lényeg az, hogy Oroszországban ma nagyon szörnyű lehet élni, azt pedig a sajtó nagyon sokszor leírta, hogy Orbán Viktor Putyint másolja. Legutóbb például a civiltörvény kapcsán. Olyan részletkérdéssel nem untatnám olvasóimat, hogy sokkal inkább amerikai példát követ – ugyanis ott kell lobbiszervezetnek nevezni azt, ami lobbizik -, hanem sokkal inkább a feltevés az, ami érdekes. Mert hát miről is szól az elfogadásra javasolt törvény?

Az a szervezet, amelyik legalább 7,2 millió forintnyi támogatást kap külföldről, az köteles legyen ezt feltüntetni. Ezt nevezem fasiszta tempónak! Ha valóban ez lenne a putyini minta, akkor azt hiszem eléggé okafogyottá válik ez a nagy aggodalmaskodás. Persze liberális portálokon lehet róla olvasni, hogy a törvény megalázó és megfélemlítő. Persze, hiszen többé nem lehet a jóság álcája mögé bújni, hiszen nyilatkozni kell róla, hogy valójában kinek az érdekeit szolgálják.

Kézenfekvő lenné még a paksi atomerű építését az oroszellenességnek tulajdonítani, de egyrészt ez a kommunikációs eszköz sokkal régebbi keletű, másrészt pedig velünk szinte pontosan egy időben Finnországban is épül egy orosz atomerű, kísértetiesen hasonló konstrukcióban. Az ő esetükben nem igazán hallottam kifogásként, hogy elzálogosítják a jövőjüket, bár kétségtelen, hogy jelentősen kevesebb finn sajtót olvasok.

Akkor talán a Déli Áramlat gázvezeték lehet az oka. Érdekes, hogy akárcsak a civiltörvény, valamint a paksi atomerőmű esetében, itt is található nemzetközi példa. Ráadásul Európa leghatalmasabb és legdemokratikusabb országában, vagyis Németországban – igaz, azt nem Déli, hanem Északi Áramlatnak hívják, milyen szellemes.

Mivel az ‘orosz-vád’ rendszeres, ám konkrétumok azt nem támasztják alá, sokkal inkább valószínűvé válik egy másik magyarázat: ellenségkreálás révén folytatott politizálás, amellyel igyekszünk szalonképtelenné tenni ellenfelünket. Ennek a gyűlöletalapú bűnbakképzésnek nem is a mára tervezett, orosz nagykövetség előtti tüntetés volt a csúcsa, hanem annak lemondásának oka: az áprilisi, valóban extrém időjárási körülményekbe is sikerült belelátniuk saját félelmeiket, ugyanis “moszkvai időjárásnak” minősítették azt.

Érdekes, de az olvasottak kapcsán egyáltalán nem meglepő, hogy idáig a Jobbik volt a legfőbb oroszbarát magyar párt – hozzájuk köthető egyébként a mai napig feltáratlan, ezidáig egyetlen magyar kémvád, a KGBéla-ügy -, ám amióta korábbi önmagát megtagadva immár a baloldal felé kacsingat, a média valamiért kevésbé tartja fontosnak ezt a témát napirenden tartani. Mint ahogy az álhírek ellen is csak akkor kíván szót emelni, amikor feltételezhető az orosz kötődés, ám a CEU melletti berlini tüntetés esetében – ami ugye nem is létezett – éppen ő maga kreálja.

No nem mintha a Kreml szóvivőjének képzelném magam, de a gyakran emlegetett “Putyin pincsije” vád nélkülöz bármi tényszerűséget, és csupán a megbélyegzésre szolgál. Ezt onnan tudom, mert engem is vádoltak már ‘moszkovita propagandával’. Természetesen nem haragszom rájuk, csupán azt harsogják, amit az interneten leírtak nekik. Pedig az én szerepem merőben más: csupán megpróbálom a dolgokat új megvilágításba helyezni, ami által egyfajta görbetükröt mutatok az erkölcsi felsőbbrendűségtől duzzadó liberális megmondóembereknek.

Orosz = Soros

De hogy mi ebben az új nézőpont? Nos, azon túl, hogy az oroszozás helyére ezentúl bárki behelyettesítheti a sorosozást, van még egy nagyon fontos kérdés, ami mellett nem mehetünk el. A 2014 óta kialakuló új jobboldali médiát a régi – nevezzük így, bár a liberális ez esetben is sokkal kifejezőbb – média már a kezdetektől fogva folyamatosan ócsárolta, hol kormánypropagandának, hol ennél becsületsértőbb kifejezésekkel illetve őket. Igazán elfogadó emberként én ezt is megértem. A korábbi monopol piacra új kihívók léptek, akik olvasókat, és ezáltal kattintókat vihetnek el a régiektől, a kattintás már pedig fontos mérőszám, az alapján kapják a hirdetési bevételüket. Ezért aztán szükség volt minél előbb ellehetetleníteni, megbélyegezni az újonnan érkezőket, hiszen azok csak a kormány szócsövei. Na már most ha elfogadjuk, hogy az induláskor az állami cégek által náluk elköltött hirdetési bevételek miatt ezek médiumok a kormány szándékait hivatottak megjeleníteni, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy egy amerikai milliárdos által tulajdonolt és finanszírozott lapok pedig az ő érdekeit hivatottak képviselni, bármi áron.

Válaszúthoz érkeztünk, már csak két lehetőség áll előttünk: vagy elfogadjuk, hogy  minden ‘orosz-csicskázásra’ egy ‘soros-bérencezés’ a válasz, vagy pedig elfelejtjük az üres vagdalózást, és bátor, de mindenképpen vállalt érvekkel próbáljuk alátámasztani, hogy miért is annyira nagyon jó a bevándorlás, vagy éppen a melegházasság – az már semmiképp sem fog működni, hogy én valamilyen erkölcsi pulpitusról kikérem magamnak, hogy már megint sorosoznak, de válaszként csak annyit tudok megfogalmazni, hogy valakinek vagy valaminek a ‘pincsije’. Mindenesetre én személy szerint inkább az utóbbi lehetőségre szavaznék.

Álhírek mindenhol

Manapság egyre többet hallani az álhírekről, mint a társadalmi normák szétverésének legfőbb okozójáról. A mai nap éppen Németországban nyújtottak be egy törvénytervezet, amelynek célja, hogy kiszűrje az álhíreket és letiltsa a gyűlöletbeszédet. Na mármost azon túl, hogy a liberális média az önkritika helyett ebben látja legfőbb ellenségének, a populizmusnak az előretörését, a téma felvet néhány igen komoly kérdést a szólásszabadságról: vajon mi számít álhírnek, és ami még fontosabb, ki jogosult ennek eldöntésére?

Még az évtized elején is dívott az a vélemény, hogy a média a negyedik hatalmi ág rangjára emelkedett, hiszen kegyei elnyerése nélkül kormányok buknak meg, vállalatok kerülnek a csőd szélére. Kétségkívül igaz, hogy szerepe kialakulása óta meghatározó volt, ami az idő múlásával csak egyre nőtt, ám tévedés lenne, ha a meglévőnél nagyobb szerepet tulajdonítanánk neki. Egyrészt azért, mert a másik három hatalmi ággal (törvényhozói, végrehajtó, igazságszolgáltatói) ellentétben a médiának soha nem volt kényszerítő ereje, inkább csak a dolgok felnagyításával, közvetve tudta előidézni azt. Ezt a manipulációs hatalmat koránt sem szabad alábecsülni, de mégsem jelent akkora hatáskört, mint amit egy törvény biztosítana számára. Ez az elméleti ok. A gyakorlati oka, hogy miért nem tekinthető hatalmi ágnak sokkal prózaibb: bizonyos helyzetekben nem tudja érdemben befolyásolni a politikai döntéseket, mert nem tud eléggé hatni a választókra. Óriási médiaellenszélben kellett gyakorlatilag mindig – egészen pontosan 2014-ig – kampányolnia a Fidesznek, és órási médiatúlsúllyal kellett megküzdenie Donald Trumpnak is. Mint azt már tudjuk, mégis mind a ketten sikeresek tudtak lenni. Pedig Trumpnak rendesen meg kellett küzdenie. Az 50 legnagyobb amerikai médium közül 49 Hillary Clintont támogatta – volt olyan lap, amely a választások éjszakáján több százezer példányban kinyomtatta aktuális lapszámát, borítóján Amerika első női elnökével. Csak remélni merem, hogy a zúzda helyett valamelyik iskola papírgyűjtési akciójába szálltak be meglehetősen drágán.

Új média, közvetlen elérés

De akkor mégis hogyan lehetséges, hogy Trump mégis ki tudta vívni a végső győzelmet? A választ a kezünkben, egészen pontosan a telefonunkban kell keresnünk. Sokáig tartotta magát az a vélekedés, hogy a social mediat először Obama használta kifejezetten kampánycélokra. Ez valószínűleg így is van, hiszen vannak olyan célcsoportok, jellemzően a fiatalok, akik egyáltalán nem néznek TV-t, nem hallgatnak rádiót, és nem érdekli őket, hogy mi szerepel a plakátokon, ám non-stop csevegnek a Messengeren, lájkolnak a Facebookon, vagy megosztanak az Instagramon. Az ő elérésükre kétségkívül alkalmasak lehetnek különböző online kampányok, de ez csak szükséges és nem elégséges feltétele a sikernek. Egy eszköz, amelyet ha jól használnak, képes választásokat eldönteni. Ám a jó használathoz megfelelő üzenetek is kellenek, és ez volt az, amiben Donald Trump zseniálisan látta meg a lehetőséget. A Twittert használta arra, hogy egyszerű, rövid, érthető, de ugyanakkor megbotránkoztató gondolataival az emberek foglalkozzanak.

Twitter közvetlen

A közösségi média közvetlenségében rejlő ereje. Forrás: pbs.twimg.com

Bátor, szókimondó üzenetei célba értek, hiszen az újdonság varázsa mellett arról beszélt, amire az emberek valójában gondoltak. Merőben más attitűd ez, mint a saját polkorrektségébe belefásult liberális média működési elve. Persze megpróbálták lejáratni, de mivel az üzenetek megfelelően rövidek voltak, ezért hiába adtak mellé bármilyen körítést, nem tudták azt a szövegkörnyezetéből kiragadva félremagyarázni. Ezzel gyakorlatilag annyit értek csak el, hogy gondolatait még több emberhez eljuttatták. A liberális média óriási hibát követett el, amikor saját, polkorrekt értékrendjét összekeverte a valósággal.

Trump megkerüli a liberális médiát. Forrás: pinterest.com

Trump megkerüli a liberális médiát. Forrás: pinterest.com

Megszokták, hogyha hozzájuk érkezik egy vendég, azt könnyen szalonképtelenné tehetik, ha az interjú után kellően sokáig kellően sokszor elmondják, hogy mennyire szörnyű (szexista, rasszista, homofób, fasiszta – tetszőlegesen be lehet helyettesíteni bármilyen jelzőt) ember is ő valójában. De hiába mondja el a legképzettebb műsorvezető a könnyeivel küszködve, hogy ez a bohém milliárdos mennyire embertelen, amikor a fallal akarja elválasztani tőlünk Mexikót, ha az átlag amerikai, akit ez a probléma napi szinten érint – akár a munkaerőpiacon, akár a közbiztonság romlása miatt – nem azt fogja gondolni, hogy tényleg mennyire embertelen is ez a Trump, hanem azt, hogy ‘basszus, nekünk tényleg szükségünk lenne egy ilyen falra’.

Forrás: http://www.theverge.com

Trump tweetjeit nem sikerült kiforgatni, csak ajándék hírverést jelentett számára. Forrás: www.theverge.com

És ez volt az a folyamat, amikor az elit – amelynek kiszolgálója a hagyományos média – egyre inkább elvált a hétköznapi emberek valós igényeitől, és továbbra is a saját hatalmuk biztosítására teremtett burokban élték tovább fényűző életüket. A legszörnyűbb azonban mégsem ez, hanem hogy a tehetetlenségre nem az alkalmazkodással próbáltak válaszolni, hanem a szabályozás és a manipuláció eszközeihez nyúltak (Amerikában persze nem éltek bürokratikus eszközökkel, hiszen a vesztes választás után erre lényegesen kevesebb lehetőségük maradt).

Ahelyett, hogy levonták volna a vereséghez vezető okok konzekvenciáit, és némi önkritikát tanúsítottak volna, inkább a lényegesen könnyebb utat választották: megalkották a fake news (magyarul álhírek) fogalmát – hiszen a velük ellentétes véleményeket azért mégsem tilthatták be.

fake news

A Twitter ellen szánt csodafegyver, az álhírek stigmája. Forrás: www.trumparmy.net

A média legújabb fegyvere, az álhírek bélyege 

Mert ugye nagyon érdekes, hogy mitől is lesz egy hír ál. Természetesen vannak az olyan alapvető tények, minthogy melyik országban kit választottak elnöknek stb., de az, hogy ki, és milyen hírt, valamint hogy milyen formában tálal, idáig is használták az újságírók. Persze amikor a média szereplői hegemón helyzetben vannak, ez kevéssé érdekelte őket. Tévedés esetén lehoztak egy helyreigazítást a 68. oldalon és a probléma máris le lett tudva.

Azonban amikor a technológiai fejlődésnek hála megjelent a piacon néhány új szereplő, máris megnövekedett a kérdés fontossága. Úgy tűnik, hogy a piaci verseny hívei mégsem bírják a versenyt, hiszen abban a pillanatban, ahogy vetélytársat kaptak az új média jelentette új üzenetek formájában, máris a betiltásukért lobbiznak. Az valószínűleg fel sem merül bennük, hogy az emberek pont azért pártoltak el tőlük, és kerestek alternatív hírforrásokat, mert már undorodtak a modoros álszenteskedő liberális felfogástól, ami bár a képernyőn keresztül szépen cseng, a valósággal azonban köszönőviszonyban sincs. Erre a legjobb példa az alábbi kép, amely bejárta a világsajtót, és amely azt a címet viselte, hogy rendőrök állnak egy menekült család mellett, akik el akartak szaladni az állomás területéről.

A kép, amelyen a rendőrök a sínek közé lökik a menekülteket. Forrás: http://lvnte.blog.hu

A kép, amelyen a rendőrök a sínek közé lökik a menekülteket. Forrás: http://lvnte.blog.hu

Miről árulkodik ez a 2015 szeptemberében készült kép? A magyar rendőrök kegyetlenül a sínek közé löknek egy menekültcsaládot, kisgyerekkel együtt.

Ellenben vessünk egy pillantást a valóságra:

Hát igen, a migráns a saját családját löki le a peronról, a rendőrök pedig odaugranak, hogy segíteni próbáljanak rajtuk. Mégis hogy történhetett ez? A fotós, aki a képet készítette, nem lett volna tisztában a valós eseményekkel? Mivel a képet elég közelről készítette, ezért ez elég kizártnak tekinthető. Akkor viszont szándékosan akarta megtéveszteni a közvéleményt, mert az jobban passzolt az ideológiájához? És ha igen, akkor ezt már tekinthetjük álhírnek?

A vélemény nem egyenlő a hazugsággal

Mindenesetre ha mégis lennénk annyira balgák, hogy elhiggyük a média önfelmentő szándékának tekintett álhírekkel kapcsolatos vádjait, aminek segítségével szerintük a populizmusnak bélyegzett – a valóságban inkább csak a józan ész diktálta szabályok szerinti életet élni akarók összessége – folyamatok egyre inkább elterjednek, akkor is szánalmas ez a mindent betiltani akaró bolsevik tempó. A világ a véleményújságírás felé tart, így ez nekik is lehetőséget teremt az üzeneteik újracsomagolásában. Persze csak ha lennének annyira tehetségesek, és tudnának alkalmazkodni az új kor új kihívásaihoz. Mindenesetre amíg monopol helyzetben vannak, addig semmi sem kényszeríti rá őket, hogy változtassanak. Éppen ezért is célszerű kiállni a véleményszabadság mellett, hiszen attól még, hogy lehetnek egy írásban tárgyi tévedések, még koránt sem biztos, hogy aljas és rossz szándék vezérli a szerzőket – lásd pl. a fenti videót. Ennyi erővel az én blogomat is be lehetne tiltani, hiszen itt csak a saját véleményemet fogalmazom meg, amellyel remélem, hogy hozzájárulok a gondolkodás pluralizációjához, ami viszont hosszútávon a demokráciát erősíti – még akkor is, ha bizonyos kérdésekben tévedek.

És ezzel elérkezünk témánk legfontosabb részéhez, az álhírek szankcionálásához. Hiszen ahogy azt a bevezetőben is írtam, német miniszterek a mai napon benyújtották azt a törvénytervezetet, amely alapján akár ötvenmillió euróra büntethetik azokat a közösségimédia-cégeket, amik nem tüntetik el elég gyorsan a gyűlöletbeszédet és az álhíreket. A Facebook aggódik az ötlet miatt. Mint mondták, ők elkötelezettek az illegális tartalmak eltávolításában, és hajlandók segíteni a probléma megoldásában. De ahogy a szakértők is rámutattak, ez a lépés arra kényszerítené a szolgáltatókat, hogy a bíróság helyett ők döntsék el, hogy Németországban mi számít jogsértőnek. Ez pedig ebben a formában nem tekinthető másnak, mint a szólásszabadság egyértelmű, és durva megsértésének, hiszen nem világos, hogy ki, és milyen felhatalmazás révén korlátozhatja bárki véleményhez való szabadságát. Sajnálatos, hogy a Nyugaton odáig jutottak, hogy az európai értékeket pusztán ideológiai okokból kifolyólag levegőnek nézzék, ahogy sajnálatos az is, hogy ebben az esetben nem kezdeményez az unió semmiféle vizsgálatot a német kormány ellen a demokratikus alapelvek megsértése miatt.

 

CEU: a birodalom visszavág

Régóta nem látott ellenállást váltott ki a kormány lex CEU-ként elhíresült javaslatának elfogadása, amely az egyetem alapítójának befolyását tekintve nem okoz különösebb meglepetést. Ennél egy fokkal érdekesebb, hogy az utcai tüntetések résztvevőinek többségének valószínűleg soha nem lenne lehetősége annak képzésein részt venni, emiatt furcsán hat az oktatás szabadsága miatti kiállásuk. A történet ennél azonban lényegesen egyszerűbb: ezúttal az akadémiai világ álcája mögé bújtatják féltett világképük megóvásának szándékát.

Mint ismert, kedden az Országgyűlés gyorsított eljárásban fogadta el a külföldi felsőoktatási intézmények akkreditációját regulázó jogszabályt. Ellenkezésül tüntetők egy csoportja a CEU épülete köré vont élőláncot, majd átvonultak a parlament elé, ahol kisebb dulakodásra is sor került. Ezek a tények, a többi azonban leginkább találgatás.

A kormány lépése azonban tökéletesen illeszkedne abba a folyamatba, amit a ma ismert Európáért vívott harcban az ismert milliárdos, Soros György ellen folytat. Közhely, hogy Soros vágyálma a ‘nyitott társadalmak’ megvalósítása – még ott is, ahol erre szemmel láthatóan nincs fogadókészség. Ennek a missziónak a beteljesítéséhez persze rendelkezésre áll minden eszköze, hiszen mesés vagyonán nem sajnál politikai befolyást vásárolni. Ahol nem tudja megvenni a politikusokat, ott a civilnek keresztelt – és ezáltal egy sérthetetlenségi burkot köréjük vont – intézeteket támogat, hogy elvégezzék azt a munkát, amelyet a politikusok nem akarnak. Ez a cél pedig nem más, mint a társadalmi normák átrendeződése. Jelen esetben felkészítés egy multikulturális és multinacionális, területileg egységes Európának – vagy nevezhetjük Európai Egyesült Államoknak is – az elfogadására.

Ennek érdekében jelentős tőkét fektetett be a médiába – akik elmagyarázzák, hogy miért jó befogadni a bevándorlókat -, emberi jogi szervezetekbe – akik a szent írásnak tekintett emberi jogokra hivatkozva bírálhatnak bárkit, aki nem nekik megfelelően cselekszik -, és bizony oktatási intézményekbe is, ahol egyrészt biztosítja a szervezeteibe a szellemi utánpótlást, másrészt vagyonán, és kapcsolatain keresztül vonzó jövőt kínál azoknak, akik hajlandóak világnézetét a magukévá tenni.

Jellemzően ebből a három elemből áll össze az a rendszer, amit nemes egyszerűséggel csak ‘Soros-hálózatnak’ aposztrofálunk. Bár ez így elég rémisztőnek és antidemokratikusnak tűnhet, de azért nem kell megijedni, ugyanis jobban állunk mint az európai országok többsége. Ott ugyanis a politikai hatalmat is ő gyakorolja, vagy legalábbis erősen kontrollálja.

Forrás: origo.hu

Az ismert levél Soros György tollából. Forrás: origo.hu

A helyzet ugyanez volt Bajnai Gordon miniszterelnöksége alatt is, amikor a magyar kormányfő nem az őt megválasztó magyar népnek felelt – már csak azért sem, mert soha senki meg sem választotta -, hanem a hitelt folyósító IMF-nek, és a mögötte álló politikai-gazdasági elitnek, például Soros Györgynek is. Emlékezetes, hogy 2014-ben ő volt az egyetlen magyar, akit meghívtak a hírhedt Bilderberg-csoport találkozójára.

Aztán jött a változás, és a korábbi bábminiszterelnököt a nép akarata orkánként söpörte el. Ez volt az a pillanat, amikor Magyarországon politikai kormányzás alakult, vagyis a választók akarata érvényesült a legfelsőbb hatalomban is. Nem sokkal később az ellenőrzés eszközeként használt IMF hitel is visszafizetésre került, tehát elvileg tiszta lappal indultunk. Elvileg.

A nemzetközi hálózat azonban annyira kiterjedt volt, hogy fennállt a veszélye, hogy Magyarországot nemzetközileg elszigetelik – pont mint Ausztriát Jörg Haider idejében – és a kormány emiatt meg fog bukni. Ahogy a politikai memoárokból kiderült, 2012-ben nagyon közel voltunk hozzá. Ekkor jött a békemenet, amely szó szerint megmentette Orbánt. Értik, a nemzetközi elit majdnem a nép ellenében is képes megbuktatni vezetőket – nem véletlen, hogy az ellenzék ma is kimondva-kimondatlanul ebben bízik, saját alkalmatlansága miatt.

Azóta viszont eltelt 5 év, és rengeteg dolog változott. Először a britek mutatták meg, hogy lehet másképp is élni, mint ahogy azt a birodalom elképzelte, és otthagyták a közösségnek ezt a jelenlegi fajtáját. Majd 2016. november 8-án bekövetkezett az, amire senki sem számított, és amitől korábban elképzelhetetlen mértékű átrendeződések kezdődtek a nemzetközi politikában.

Ez óriási érvágást és sokkot jelentett a megcsontosodni látszódó politikai rendszernek, amelyet így azonban újra kell értelmezni. Nem titok, hogy ebben a munkában Magyarország úttörő szerepet vállal, főleg a bevándorlás kérdésében, amely minden mai konfliktus alapját képezi. Magyarország erejét mutatja, hogy elsőként mert szembeszállni ezzel a birodalommal, vagy ahogy a miniszterelnök fogalmazott: “2017 a lázadás éve lesz”.

Nem csoda hát, ha minden lázadást csírájában akarnak elfojtani, nehogy ragadós legyen a többi országban. Ennek a sorába illeszkedik a különutas bevándorlási politika miatt ránk zúdított össztűz, vagy az emberi jogok újraértelmezésének próbájára adott azonnali strasbourgi válasz, vagy most a CEU regulázása elleni tiltakozás. A valóságban minden nemzetközi felháborodás ennek a lázadásnak az elnyomására tett kísérlet.

Beszédes, és egyben a birodalom befolyását mutatja, hogy amint napvilágra került a CEU-t szabályozó törvény javaslata, az EU már másnap napirendre tűzte a kérdést, holott a rendes munkamenet napokat, heteket szokott igénybe venni. De mindent elárul az egyik, Soros György által támogatott liberális portál fogalmazása is: “Minden követ megmozgatnak Brüsszelben, hogy jogi fogást találjanak a lex CEU-n”. Pedig lex CEU-nak inkább az egyetem megalapításához szükséges törvényváltoztatást lehetne nevezni, lásd fenti kép, ahol a milliárdos saját maga nevezi így az egyetemmel való kivételezettséget.

Sajnos ebbe a sorba illeszkedik, hogy épp a CEU-ügy kirobbanásával egy időben kezdte el pedzegetni Brüsszel, hogy ha Magyarország nem hajlandó elfogadni a kötelező kvóták ránk eső részét, akkor az ősszel Lengyelországgal együtt kizárnak minket az unióból. Most azon túl, hogy már megállapodás született az önkéntes kvótákról, és hogy egy önmaga demokratikus felfogására büszke szervezetnek nem igazán illik fenyegetőzni és zsarolni, felfedi a valóságot is minden támadás eredetére, vagyis a bevándorlásra. Ahogy Lázár János fogalmazott: “feloldhatatlan az ellentét a kormány és Soros György bevándorláspolitikájában mutatott különbségben”. Először próbálták erővel, utána fenyegetőzéssel, most pedig zsarolással. Kár, hogy az érvelést kihagyták, mondjuk abban lett volna a legkisebb sikerük.

#ISTANDWITHCEU

Tehát a boszorkányüldözés logikája hasonló, ám a helyzet felfedése ezúttal sokkal nehezebb, hiszen a CEU-n valóban számos kiváló koponya fordult meg mind az oktatói, mind pedig a hallgatói oldalon. Az ő tehetségükkel való leplezés pedig nehezen kikezdhető erkölcsi támogatást nyújt az egyetemi szabadságot féltő narratívának.

Mivel velük szemben nem sok mindenki határozná meg magát szívesen, ezért ott célszerű fogást keresni, ahol valóban van. Az pedig nem más, minthogy a CEU ma két diplomát ad, egy magyart és egy amerikait, miközben a hallgatók csak egyetlen képzést végeztek el. Ez óriási versenyhátrány a többi egyetem számára – ugyanezért a kettős diplomáért a BGE-n például két külön szemesztert kell elvégezni a Ruskin Egyetemen. Tehát a törvény elsősorban nem a bezárást, hanem az azonos feltételek rögzítését szolgálná. Ezt a véleményt támasztotta alá a Magyar Rektori Konferencia hétfőn kiadott – a vélhető politikai támadások miatt – nagyon óvatos állásfoglalása is:

Az MRK elismeri és jogosnak tartja azon kormányzati szándékot, hogy – figyelemmel az Oktatási Hivatal jelentésében megállapított hiányosságokra– a külföldi felsőoktatási intézmények magyarországi képzései kérdésében egyértelmű szabályozást vezessen be, illetve a jelenlegi szabályozás alapján elvárja a jogkövető magatartást, amely egyaránt érdeke a magyar felsőoktatásnak és a továbbtanulni szándékozó fiataloknak.”

De a szabad oktatásért kiállóknak nem csak ezzel az egyenlőtlenséggel kell elszámolniuk. A CEU tulajdonképpen nem is számít igazi egyetemnek, hiszen csak mester, doktori és egyéb továbbképzései vannak, azok is speciális szakokon, speciális embereknek, vagyis nem jelentkezhet oda bárki. Az egyik legjelentősebb szűrőt kétségtelenül az MBA képzésükön elvárt 4-4,5 félmilliós tandíj jelenti – azt hiszem, hogy nem ettől lesz szabad az oktatás. A másik jelentős szűrő megítélésem szerint az érdeklődés, hiszen a CEU-n olyan rendhagyó képzések zajlanak, mint a kisebbségpolitika, vagy a társadalmi nemek (gender) tanulmánya. Ez utóbbin végzett hallgatók jogosultak eldönteni, hogy ki milyen wc-t használhat – független attól, hogy minek született, persze.

Ahogy az egyetem ír magáról a honlapján:

Intézményünk kiemelten foglalkozik a társadalmi változások interdiszciplináris és összehasonlító kutatásával, a nyílt társadalmakba történő átmenet modelljeinek tanulmányozásával, valamint a nem nyugati fejlődési típust követő demokráciák elemzésével.”

Tehát igazából nem is egyetem, hanem sokkal inkább egy eszmei képzőműhely, ahol az ország vállalatvezetőit bemutatják egymásnak, feltéve ha elfogadják a Soros-féle világrendet – no meg persze ha kicsengetik a nem éppen elhanyagolható tandíj összegét. Ebből a szempontból az egyetem célja kettős: egyrészt kinevelni a ‘civil szervezetek‘ új generációit, másrészt a legmagasabb vállalatvezetői körökben növelni a lekötelezettek számát.

CEU gender

Felirat a táblán: “Megmentjük a gender-tanulmányokat”. Fotó: index.hu

Éppen ezért a tüntetők nem is a CEU mellett álltak ki, hanem sokkal inkább az általa képviselt világrendért, amelyet megpróbáltak ezúttal az akadémiai kiválóság álcájával leplezni. Beszédes, hogy a tüntetésen a megafonba beszélő szónok már nem a felsőoktatási törvény visszavonását követelte, hanem a változást, amit „az egész ország akar”. A felháborodás mértéke a szokásos, annyi különbséggel csupán, hogy a tiltakozás ezúttal pillanatok alatt hamvába halt. Másnap a rendőrség elutasította a híd lezárását bejelentő tüntetést. Na nem azért persze, mert a diktatúra így akarná elhallgattatni az ellenszegülőket, hanem mert a tüntetés megtartásához szükséges minimum létszámot sem sikerült a szervezőknek összeszednie. Pedig az egy közepes baráti körrel rendelkező személy számára sem jelenthet kihívást, ugyanis mindössze 10 fő szükséges hozzá.

Így hát a nép általi kormánybuktatás ezúttal az érdeklődés hiánya miatt elmaradt, ám ne higgyük azt, hogy ezzel elfogyott volna minden trükk a milliárdos tarsolyból – már csak azért sem, mert az igazán jelentős kihívást sosem az utcai demonstrációk jelentették.

Mivel az elitegyetem jellegéből adódóan elképzelhetetlenül  széles ismeretségi körrel rendelkezik, ezért könnyedén tud teljes össztüzet zúdítani Magyarországra. Mint például annak a volt CEU-s tanárnak a véleménycikke, amelyet a Guardian című liberális brit lap hozott le, és amely “Az EU túl sokáig tolerálta Orbán Viktort” címet kapta. Az írás maga nem érdekes, hozza a szokásos kliséket és formulákat, ám az arra adott indulatos hozzászólások megérnek némi elemzést, mert tökéletesen hozzák a liberálisok lelkivilágát:

“Vidéken az újságosnál már korán reggel nem lehet kapni Guardiant. Gondolom amikor hajnalban mennek ki a földekre, vesznek egyet, hogy szántás közben legyen mit olvasgatni.”

“Abba csomagolja a kondás ebédre a zsírszalonnát, de csak miután alaposan áttanulmányozta.”

Legalább annyira vicces, mint a Momentumos Mécs János szatírája. Szatíra, már a szóhasználat esetében is érezhető a liberális pökhendiség. ‘Nem érted a felsőbbrendű viccet? Azért mert ez szatíra volt. Te meg azt sem tudod, hogy mi az, hiszen egy tanulatlan bunkó paraszt vagy’. Mivel én nem vagyok egy érzékenyen gyerek, ezért nekem ennyi belefér, csak akkor ne tessenek csodálkozni, hogy a mélységesen megvetett 8 millió vidéki állampolgár jelentős része nem arra fog szavazni, aki lenézi őket. Szerencsére úgy tűnik, hogy a CEU-n inkább csak a gender-elméletből készítik fel a nebulókat, politikából kevésbé.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén