Ismét egy kerek évforduló, ismét a régi viták. Október 23-a legmegosztóbb nemzeti ünnepünk, amely még 60 év után sem lehet konszenzus tárgya. A vitákat nem csak a forradalom időbeli közelsége, és az egyik tábort a mai napig tartó érintettsége terheli, hanem a nemzetközi közösség felelősség alól való kibúvásának kísérlete is.

Az utóbbi napokban újra szárnyra kelt az a régi vita, hogy a szolidaritást kifejező, antikommunista dal, vagy pedig fasiszta induló az Lazio meccsein a lelátót rendszeresen meghódító himnusz, az avanti ragazzi di Buda. A témát rengeteg hírportál körbejárta, ki-ki a saját érdekeinek megfelelő értelmezés szerint, így én erre a kérdésre is inkább egy más szemszögből próbálnék rálátást mutatni.

Az újabb hazai értelmezési versenyben az önjelölt bíró – felesleges – szerepének betöltése helyett érdemesebb inkább a tényleges tettekre fókuszálnunk. A két oldal megközelítése köztudott (szolidaritás vs. fasiszta), az érdekesebb kérdés, hogy a nemzetközi közvélemény miért enged teret az utóbbi értelmezésnek, és nemcsak azért mert ezzel egy szuverén ország belpolitikájába – hovatovább önálló történelmi feldolgozásának lehetőségébe – avatkozik bele, hanem mert látszólag a szabadságról alkotott értékrendjével ellentétesnek mutatkozik egy segítségért kiáltó nemzet kommunista elnyomás elleni tömeges fellázadásának vérbefojtásának a figyelmen kívül hagyása. Nos, arra sajnos fájdalmasan kiváló lecke volt, hogy megismerjük az amerikai nemzetközi politika természetét, amely bár előszeretettel hivatkozik a demokrácia eszményének primátusára egy-egy jövedelmező, amerikai érdeket szolgáló beavatkozás előtt, de a szabadságot nem megrendelésre adják. Annak eljövetele csak akkor esedékes, amikor a világ vezető hatalma úgy ítéli meg – vagyis ha érdeke fűződik hozzá – nem pedig akkor, amikor egy szabadságszerető nemzet vakmerő bátorságát alapozza rá.

Az idő keretéket sajnos nem lehet visszafordítani – hiába szeretné néhány vezető politikus -, a történelem ismert, a magyar szabadságharc a szovjet túlerővel szemben tiszavirág életűnek bizonyult. Egy ilyen civilizációban, ahol a szabadságot és az emberiességet állítják a gondolkodás fókuszába, számomra meglepően érdekesnek hat a reakció, amely nem az esetleges felelősség megnevezésében, hanem sokkal inkább annak elfedésében érdekelt. Ha az említett dal néhány sorát felidézzük, akkor azonnal világossá válik, hogy miért lehet a Szovjetunió legnagyobb ellenségének – amely befolyásának kiterjesztésére számos olyan országban is beavatkozott, ahol az ottaniak nem is vágytak rájuk -, a hidegháború másik pólusának, az Egyesült Államoknak egyszerűbb megoldás a dal üzenetét fasisztának vagy nácinak bélyegezni.

A tankok összetörték a csontokat,
senki nem hozott segítséget,
a világ csak figyelt
az árok szélén ülve.

(…)

A bajtársaim már az osztag előtt állnak,
elesik az első, a második,
véget ért a szabadságunk,
eltemetve a világ becsületét.”

Néha az igazság és a lelkiismeret keltette szégyen annyira fájdalmasan hat, hogy jobb lenne egyszerűen tudomást sem venni róla.

Nagyhatalmi játszma, nyugati felelősség

Érdekesnek találom azt is, hogy az ’56-os események előzményei kapcsán Sztálin halálától Nagy Imre reformtörekvéséig – és itt most ezek jelentőségét egy pillanatig sem vonom kétségbe – sok mindent tanítottak, de egy fontos eseményt valahogy mégsem említettek soha a történelemórán, amikor diákként a padot koptattam. Mégpedig Ausztria 1955-ben elnyert függetlenségét. A történelmi háttér dióhéjban annyi, hogy Ausztria területeit a két nagyhatalom csapatai együttesen érték el, így a háború után az országot szövetséges és szovjet érdekszférákra osztották fel. Nos, ahhoz sajnos már hozzászoktunk, hogy parányi porszemek vagyunk a nagyhatalmak sakktábláján, így a teljes Balkánt és Kelet-Európát a szovjet érdekszférába soroló ‘békén’ egy pillanatig sem csodálkoztunk, de az Ausztriából való szovjet csapatkivonások egy osztrák semlegességi forma alkotmányban történő rögzítésért cserébe valóban nagylelkű ajánlatnak tűnik még egy demokratikus országtól is, nemhogy egy kommunista diktatúrától. Főleg úgy, hogy az alkotmány mindig csak egy időre és helyzetre vonatkozik, ami nem volt másképp Ausztria esetében sem, amely semlegessége – nem függetlenül Jörg Haider kezdeményezésétől – legkésőbb az ország 1995-ös EU csatlakozásától meg is szűnt.

Nos az ilyen előzmények következtében, amikor az látszódott, hogy egy országnak (egy szomszédos országnak) van reális esélye még háború nélkül is ledobni magáról a szovjet béklyót, nem csoda, hogy a helyzet reménnyel töltötte el milliók szívét. De az Ausztriát megillető semlegesség helyett nekünk csak egy Time címlap jutott, mint a szolidaritás kifejeződése. Sovány vigasz ez a rengeteg áldozatnak és semmiség (vagy inkább arculcsapás) egy, a szabadságáért élet-halál harcot vívó, az amerikai segítségben a végsőkig bízó egész nemzetnek.

Van azonban még egy szempont, amely nemcsak aktualitása, de szolidaritást kifejező tartalma miatt is említésre tarthat számot, mint nyugati segítség, ez pedig a menekültek kérdése. Bár furcsa lett volna, ha saját értékrendünket másodszor is látványosan megtagadva másképp viszonyultak volna a menekültek befogadásához, azért itt szeretnék tisztába tenni valamit. Tehát a kvázi felbátorított, majd aztán cserben hagyott nemzeten a hivatalos médiabeszámolókban úgy segített a világ vezető hatalma, hogy a mintegy 200 ezer, szabadságáért harcoló embert vonakodva ugyan, de mégiscsak menekülttáborokban helyezte el. Nos, nem az a legfőbb probléma, hogy cserbenhagyott nemzetünk kiváló ifjainak elszívását megpróbálják sikerpropagandának beállítani, hanem hogy ezt azóta rendszeresen a fejünkhöz vágják, hogy az arcátlan kísérletről – amely során közéjük és a most érkező bevándorlók közé egyenlőségjelet próbálnak tenni -, már ne is beszéljünk. Ezt a párhuzamot itthon is előszeretettel használták, de miután a kezdeti emberiességi szenvedély mögül sorra kihullottak az érvek, mintha ez a bántóan ostoba párhuzamot sem lehetne már hallani.

Magyar-amerikai viszony

Úgy tűnik, hogy az amerikaiakkal nem volt a történelem során sok pozitív tapasztalatunk. Az első világháború után az amerikai elnök után elnevezett wilsoni-pontok voltak azok, amelyek ideológiai hátteret biztosítottak országunk felszabdalásához – érdekes módon mintha azokat szinte csak a Magyar Királyságra alkalmazták volna. A második világháború sem volt sokkal szerencsésebb a viszony javításában, ugyanis a két nagyhatalom (német és orosz) közé szorított Magyarországnak esélye sem volt, hogy ne az egyik elnyomó hatalom befolyásolási zónájába kerüljön. Majd fordult a kocka és elérkezett 1956, amikor minden korábbi sérelmünket elfelejtettük volna, ha az Ausztriának megadott támogatáshoz hasonlóra érdemesnek találták volna a segítségre kiszolgáltatott országot,  és akkor talán ez a 40 évnyi lemaradás a nyugati szomszédunktól is jelentősen alacsonyabb lenne. De akkor az amerikai érdekeket közvetlenül nem is érintő Szuezi válság fontosabbnak tűnt – legalábbis kiváló ürügyként szolgált, bár a két esemény egymás kizárólagosságának magyarázatát azóta sem értem.

Az 50. évforduló

2006-ban, a választások után a forradalom 50. évfordulójára készülő országban történt valami, amely a történelem által terhelt magyar-amerikai viszony javításának lehetőségét hordozta magában. Ez pedig nem volt más, mint egy demokráciákban elképzelhetetlen esemény napvilágra kerülése, amikor az újrázó miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc egy párteseményen való beszéde – ahol tényszerűen elismeri, hogy hazugsággal csalták el az áprilisi választást – nyilvánosságra került.

Ekkor az amerikai adminisztráció dönthetett volna úgy is, hogy a hivatalosan vallott értékrendjének minden pontjával ellentétes beállítódású kormányfőnek – akinek az elzavarásán a történelmi áhítattal átitatott magyar nemzet döntő többsége igyekezett – elengedi a kezét, amivel a rossz hagyományokra visszatekintő viszonyt is új alapokra lehetett volna helyezni. De nem ez történt. Olyannyira nem, hogy az egykori állampárt utódja színeiben politizáló kormányfő, és a demokrácia amerikai típusú felfogása ismét összezárt.

Az eredmény, bár vérességében jelentősen elmaradt az ’56-os eseményektől, azért mégiscsak hasonlóképpen alakult. Az arcátlan csalás és hazugság révén felbőszült emberek tömegei az igazság helyett csak gumilövedéket, erőszakot és megfélemlítést kaptak.

1956.jpg

Október 23-a 2006-ban, a ‘demokratikus’ kormány regnálása alatt. Forrás: Wikipédia

Mivel ekkor még igen fiatal, lelkes és naiv voltam, állandóan böngésztem a nemzetközi beszámolókat, hogy milyen véleménnyel viszonyulnak a hazai eseményekhez – már csak azért is, mert a rendőri attaknak számos külföldi áldozata is volt -, de óriási meglepődésemre nem történt semmi. Vagy legalábbis ahhoz képest semmi, amilyen aggodalmak ma érkeznek a nyugati vezetőktől, médiumoktól a magyar demokrácia állapota miatt. Korábban elképzelhetetlen mértékű, államilag szervezett brutális agresszió folyt a jogosan felháborodott tömegek leverése és megfélemlítése miatt, de a szabad világ képviselői ezúttal kínosan némák maradtak.

gyurcsany

Azért persze nem mindenki, a humor forrása mindig az igazság. A képen látható szöveg: “Magyarország felkelései”. Forrás: 2.bp.blogspot.com

56 öröksége

A történtek minden logikával szembenő viszonyulására nem kínálkozik más magyarázat, minthogy a demokrácia – vagy amit az amerikaiak annak neveznek – nem a tettekben, hanem az érdekekben nyilvánul meg. Lehetett akármennyire is embertelen és zsarnok a rendszer hozzáállása, egy ‘jó’ tulajdonsága mindenképpen volt: az amerikai érdek maradéktalan teljesítése, akár a magyar kárára is (egyébként ennek ellehetetlenítésére is feltaláltak már, vagy inkább újra feltaláltak egy divatos megbélyegző szót, úgy hívják nacionalizmus).

Úgy tűnik, hogy a baloldal nem tud hogyan viszonyulni ’56 eszmeiségéhez. Sípszóval akarják ellehetetleníteni a forradalom méltóságteljes megemlékezését. 10 évvel ezelőtt a valódi demokráciát a kormányból mutatták meg, csőcseléknek nevezve az embereket, mára azonban nagyot fordult a világ: noha előre merem bocsátani, hogy a rendőrség ezúttal nem fog vérbe fojtani egyetlen tüntetést sem, de mindent el fognak követni annak érdekében, hogy az emberek tudatában valahogy mégis ez a kép alakuljon ki. Ennek teljesülését még az az apró tényező sem fogja zavarni, hogy még a szerepek is felcserélődtek. Így lesz a tüntetőkből randalírozó csőcselék helyett ezúttal az igazságot bármi áron kiharcoló nép, az erőszakot kerülő kormányból pedig az elnyomó diktatúra.

Ilyen körülmények között azt hiszem méltatlan (de legalábbis némiképp bizarr), hogy az ellenzék mindig ezt a napot találja legalkalmasabbnak soros összefogásának bejelentésére. Hiszen ez az összeborulás arról szól, hogy a szocialista utódpárt és az amerikai párti demokraták újra egyesítik erejüket a magyar szabadságért – de a történelem már többször megmutatta, hogy milyen következményekkel jár az a magyarok szabadságára nézve, amikor ők összefognak.