Az ősz a politikában is elhozta a szezonkezdetet, így nem csodálkozunk, ha a haladó média nem győzi napirenden tartani ismét az oktatás és  az egészségügy kérdését. A legutóbbi, szenzációként tálalt hír, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetőjének gyermeke és unokái is külföldön tanulnak. De vajon egy ilyen helyzetben a sokat hangoztatott oktatás szabadsága vagy a példamutatás a fontosabb érték?

A kérdés persze költői, a helyes válasz pedig úgy hangzik, hogy attól függ. Hiszen kis hazánkban, itt a Kárpát-medencében szerencsére mindenkinek meglehetősen fejlett a morális ítélőképessége. Így lehet az, hogy egy eldobott pelenka képezheti a közbeszéd és közítélet tárgyát, míg egy Szabadság-hidat beborító szeméthalomnál már ugyanaz a kánon sokkal megengedőbb álláspontot vesz fel. Hasonló a helyzet, amikor egy olyan, minden tudományos vonatkozást nélkülöző, a hallgatók által érdektelennek mutatkozó és munkaerőpiaci szempontból haszontalan képzést, a képzéseket fenntartó és működtető minisztérium döntése nyomán az adófizetői finanszírozásból önköltségessé átsoroló határozattervezetet a oktatás szabadságának megszüntetéseként értékelnek, miközben kifogásolják, hogy egy 68 éves orvosprofesszor, az Országos Onkológiai Intézet korábbi főigazgatója miért magániskolába járatja gyermekét az állami közoktatás helyett.

Szeretném hinni, hogy a tanszabadság mindenkire vonatkozik, így akinek anyagi lehetőségei engedik, az költségesebb képzés keretében is taníttathatja gyermekeit. Persze a kritika úgy hangzik, hogy mennyire lehet hiteles az a vezető, aki saját gyermekét sem íratja be az általa felügyelt oktatási rendszerbe. Tekintve, hogy Kásler Miklós  beiktatása éppen a nyári szünet előtt, május 18-án történt, szeretném megkérdezni a magukkal szemben mindig engedékenyebb erkölcscsőszöket, hogy ők az ő helyében hogyan cselekedtek volna? Talán a tanítási év végén, az oktatási szünet közben, külön kérvénnyel kivették volna gyereküket az addigi iskolájukból, hogy a haladó média összeférhetetlenségi elvárásainak megfeleljenek?

Vagy lehet, hogy sokkal inkább arról van szó, hogy a független sajtó rossz szemmel nézi az olyat miniszteri nyilatkozatokat, mint

„a magyar kultúra és történelem elképesztően gazdag, ezt jobban ki kell aknázni például az oktatásban, nevelésben, amit már az óvodában el kell kezdeni és folytatni az iskolában”

vagy esetleg mint a

„magyar hagyományokra épülő, korszerű oktatás a célunk”

de könnyen lehet, hogy ez volt az, ami igazán nem tetszett nekik

„Már az óvodában, majd az iskolában is láthatnak a gyerekek ezért például kisfilmeket, filmsorozatokat Kinizsi Pálról, Toldi Miklósról, Hunyadi Jánosról vagy a magyar szentekről. Ezekkel, a magyar népmesékből, a magyar versekből vagy népdalokból álló sorozatokkal a nemzeti identitásukat szeretnénk erősíteni”.

Az, hogy a média politikai elköteleződésétől függően ítéli meg egyes személyes tevékenységét, nem újdonság. Az, hogy sokszor saját logikájukat is szelektíven alkalmazzák, szintén megszokott, mint ahogy az is, hogy kritikáik jelentős többsége a saját maguk által vélt erkölcsi fölényükre támaszkodik. Ami azonban kétségtelenül új elem, hogy immár az egyes szereplők családtagjait is bevonják politikai manipulációikba és kioktató csatározásaikba, ha érdekeik úgy kívánják. Én őszintén remélem, hogy ez csak egyszeri, véletlen alkalom volt, és nem egy új stratégián alapuló általános irányvonal.