A média érdeklődésének középpontjába a MNB és annak gazdálkodása került. No persze nem azért, mert bármi törvényelleneset, vagy netalán gazdaságilag kedvezőtlen tranzakciót hajtott volna végre, hanem éppen ellenkezőleg: a korábban a világválságból is sikeresen talpra álló gazdaság menedzserét, Matolcsy Györgyöt kezdték ki, tulajdonképpen a Nemzeti Bank jövedelmezősége okán.

Az elmúlt napok eseményei az MNB körüli botrányoktól voltak hangosak. Úgy is mondhatnánk, hogy a média liberális fele össztüzet zúdított Matolcsy Györgyre a jegybank által kezelt pénzek felhasználási módja miatt – az alapítványok közel 280 milliárdos vagyonának elenyésző részét, 5 milliárdot fordították haverinak minősített cégek támogatására, a vagyon többi részét, mintegy 86%-át a biztos befektetésnek tekinthető állampapírokba forgatták, a maradékot pedig ingatlanokba fektették.

A cél világos: az államadósságot finanszírozó nagy intézményi hitelezők kiváltása. Bár nem piaci alapú, de ilyennek számított az IMF is. Csakhogy, ez a pénz sem volt ingyen. Az ára – a kamatokon túl -, hogy a hitelért cserébe beleszólt az ország működésébe, megkötötte kezünket és végső soron elvette szuverenitásunkat. (Egyesek talán még emlékeznek arra a drasztikus, fűnyíróelvű kiadáscsökkentésre, ami Bajnai-kormány egy éves regnálási ideje alatt fennállt.)

De a legnagyobb probléma – bármilyen furcsán is hangzik ez – nem a megszorító intézkedésekkel összefüggésben volt, hanem a mozgástér csökkentésében. Gyakorlatilag egy olyan állapot fenntartását kívánták ezzel elérni, ahol teljesen mindegy, hogy ki a kormányzó párt, a döntések meghozatala az adósságon keresztül az ő kezükben van. A kormányra kvázi bábként tekinthetünk, aki nem az őt megválasztó polgárok érdekében cselekszik, hanem csupán szolgai módon teljesíti gazdái parancsait. Ezért érkezett annyi támadás Brüsszel felől, mert egy demokratikusan, a szavazók elsöprő többségével megválasztott kormány úgy döntött, hogy minden erejét összeszedve megpróbálja ledobni az elődei által önként viselt rabláncot, és ezért zúdul most is támadás az ezt a folyamatot akkor még nemzetgazdasági miniszterként levezénylő jegybankelnökre. Az intézkedéseknek köszönhetően ma nem szólhat bele a világ pénzügyi vezetése az ország belügyeibe, amely hatalom egyébként az EU integrációjának fokozásában érdekelt, hogy az állampolgárok akarata helyett a pénz diktáljon. Hasonló folyamat zajlott le néhány napja Ausztriában, ahol az EU-ra kritikai szemmel tekintő FPÖ megnyerte az elnökválasztás első fordulóját és utána azonnal támadás érte immáron az osztrák társadalom jelentős többségét.

Az államadósságról

“Az államadósságot nem visszafizetni kell, hanem számon tartani” – tartja a közgazdász vicc, de az a jó vicc, aminek a fele igaz. Jelen esetünkben azért nem kell visszafizetni, mert a magyar államadósságot nem is lehet visszafizetni. Érdekes lehet a kérdés, hogy miért ad valaki kölcsön egy olyan országnak, akiről tudható, hogy nem képes azt visszafizetni. Azért, mert az államadósság finanszírozása elsősorban nem az üzletről szól, hanem a befolyásszerzésről – az állampapíroknak a legalacsonyabb a jövedelmezősége a pénzügyi instrumentumok közül. A magas államadósság révén képesek irányítani országokat. Példa erre nálunk az IMF, vagy napjainkban Görögország viszontagságos esete.

De hogy lehetséges az, hogy egyes országok elképesztően magas államadósság mellett is gazdaságilag sikeresek tudnak lenni? Japán GDP-hez viszonyított államadóssága lassan eléri a 230%-ot (!) – Magyarországon ugyanez az arány 76,9% – és mégis a világ egyik legfejlettebb és leggazdagabb országa. Úgy, hogy az állampapírok döntő többsége a lakosság kezében van, akik a pozíciójukat nem befolyásszerzésre akarják felhasználni, vagy legalábbis oly módon, hogy a kormányzat ebben a modellben kénytelen az állampolgárok kegyeit keresni, hiszen ők finanszírozzák a költségvetést.

Monetáris finanszírozás

Magyarország jelenleg még nincs abban a helyzetben, hogy a polgárai által finanszíroztassa működését, így ha ki akar szabadulni a 21. századi gazdasági gyarmatosításból, akkor alternatív megoldások után kell néznie. A botrány kapcsán szintén felemlegetett vád a monetáris finanszírozás, vagyis hogy a jegybank pénzt nyomtat, hogy abból finanszírozza az államot. Ez azért jelentene problémát, mert ha a jegybank adhatna pénzt az államnak, akkor a kormánynak nem állna érdekében a kiszámítható költségvetés, mert a pénznyomtatás révén gyakorlatilag korlátlanul állna rendelkezésre fedezet a hiány ellentételezésére.

Igen ám, de ma Magyarországon fegyelmezett a költségvetés, alacsony a hiány, csökken az államadósság – nekünk vannak az egyik legjobb makrómutatóink Európában. Tehát a jegybank nem esztelenül pótolja a kormányzati költekezést és nyomtatja a pénzt, hanem szigorú ellenőrzés alatt tartja azt. Ne feledjük, hogy a kifogásolt pénznyomás legfőbb jele – éppen a folyamatosan növekvő, forgalomban lévő pénzmennyiségből adódó leértékelődés – az infláció. Ma Magyarországon 0,9 % az infláció, alacsonyabb, mint eddig bármikor.

(Más kérdés, hogy az amerikai jegybank szerepét betöltő FED is pontosan ugyanezt csinálta, amikor a pénzügyi lazítás keretein belül bejelentette, hogy nagyon sok állampapírt fog vásárolni, amivel lenyomta az államkötvények hozamát, aminek révén olcsóbban tudta finanszírozni magát az USA. De nagyon sok olyan intézkedés van még a világon, amelynek demokratikus voltát nem az határozza meg, hogy mit tesznek, hanem az, hogy ki teszi.)

Függőség vs. Függetlenség

Egy ország irányítása fölötti ellenőrzés megszerzésére az államadósságon túl más lehetőség is kínálkozik, és ez az ideológiai nevelés. Úgy is mondhatnám, hogy az államadósság a fegyver, amely gúzsba köt, de a liberalizmus az eszköz, amely lebontja önvédelmi mechanizmusunkat. Hiszen a gazdasági gyarmattartás mit sem ér, ha az emberek tudnak róla. Az a legjobb, ha mindezt önként vállalják, mert akkor nem kell tartani a lázadástól. A régi gyarmatbirodalmak is azért omlottak össze, mert a gyarmatosítottak a saját bőrükön tapasztalták a gyarmatosítok elnyomását. Manapság ez sokkal humánusabban történik és a birodalmak helyét is átvették a nemzetközi vállalatok.

Éppen ezért nem meglepő, ha a nemzetközi érdekcsoportok által irányított média támadást indít minden függetlenedési kísérletre. A feladatukat persze ezen az eseten kívül is mindennap ellátják, hiszen mézes-mázas ideológiákon keresztül akarnak irányítani minket – ez sokszor már odáig fajul, hogy a nemzet a saját érdekét is háttérbe szorítja, mert elhiszi, hogy jó lesz neki, ha nem a saját sorsa kovácsa, hanem egy nagyobb, hatalmas erő feltétel nélküli kiszolgálója. Ideológián keresztül irányítanak bennünket, és aki elbagatellizálja ennek jelentőségét és hatékonyságát, az emlékezzen arra, hogy a nácik is egy ideológián keresztül vettek rá tömegeket a népirtásra.

Demokrácia vagy jólét?

A liberális demokrácia ideológiája a nácizmus ellenideológiája. Nem is lehet más, hiszen annak megfékezésére jött létre hovatovább az alkotmánybíróság is, amely céljait tekintve a garancianyújtás letéteményese, hogy a jövőben ilyen semmiképp se történhessen. De ennek hatására nyert egyre nagyobb szerepet többek között az emberi jogok kérdése is.

Nem tűnik ellentmondásnak a bekezdéscímben feltett kérdés – hiszen nem is az -, inkább csak a prioritások között állítana fel egy rangsort, hiszen végső soron mi is a célunk? Hogy jólétben éljünk – legyen az bármilyen rendszerben – vagy mindenképp liberális demokráciában, függetlenül jólétünktől és boldogságunktól?

Attól, mert ez a jelenünk, ebbe születtünk, ne gondoljunk, hogy nincs a liberális demokráciánál jobb életfeltételeket kínáló rendszer. Mint ahogy azt a történelem már bebizonyította, az élet a folyamatos fejlődésről szól, mindig jön valami új, valami jobb – igaz, az akkori hatalom birtoklói tűzzel-vassal üldözték is őket, vagyis nincsen új a nap alatt. A veszélyekkel dacolva mégis rengeteg újító vitte győzelemre a régi, uralkodó rendszerek elleni küzdelmet, aminek következtében az elavult közhiedelmek fölött eljárt az idő így kerülve a történelemkönyvek oldalaira – most a liberalizmuson a sor. A tömeges migráció, mint ahogy minden veszély – éppen ezért lehetőség is egyben. Európa utolsó lehetősége, hogy kiszakadjunk ebből diktatórikus, elnyomásos rendszerből és áttérjünk végre a szabadságra. De nem a szabadságot az anarchiával keverő szemléletre, hanem a felelősségteljes és emberhez méltó szabadságfelfogásra. Ez az, amit illiberális demokráciának nevezünk – és ami a liberális ellentettje, az szükségszerűen mindig nagyobb szabadságot jelent.