Miután példátlan mértékű, több mint 6 millió forint összegű kártérítésre kötelezte az Emberi Jogok Európai Bírósága Magyarországot, mert két bangladesi férfit nem engedett be az ország területére – hiszen nem tekinthetőek menekültnek -, ismét feltámadt a vita, hogy vajon látványosan politizálhat e egy bíróság. Már csak azért is, mert beavatkozási alapjuk – jelen esetben – az erkölcsi felsőbbrendűséget leszámítva nem sok van, ilyen szerepköre pedig legutóbb az egyháznak volt, a középkorban. 

A történet egészen március 7-ére nyúlik vissza. Akkor történt ugyanis, hogy a magyar miniszterelnök az újonnan kiképzett 462 tiszthelyettes határvadász eskütételén az alábbi kijelentéseket tette:

“A törvények mindenkire ugyanúgy kell, hogy vonatkozzanak, azokra a migránsokra is akik idejönnek, és ezt nem írhatja felül semmilyen emberi jogi, szépelgő handabanda.”

Nem kellett sokáig várni természetesen a válaszra, hiszen március 14-én megérkezett a válasz Strasbourgból: Magyarország megsérti a menedékkérők jogait. 

Feltételezem, hogy az időpont megválasztásának semmi köze nem volt ehhez, hiszen a két bangladesi férfi az elsők között volt, akik benyújtották a később elutasított menedékkérelmüket 2015. szeptember 15-én, vagyis egy bő másfél éves ügyet sikerült éppen a kijelentés utánra időzíteni, válaszcsapásként.

A történelem ismétli önmagát

Épp úgy, mint amikor VII. Gergely pápa kiközösítette IV. Henriket, mert az új érseket nevezett ki Milánó élére, ami sértette a pápa érdekeit. A kiközösítés következtében a nemesség vallási köntösbe bújtatott elégedetlenségének hangot adva fellázadt, így Henriknek nem volt más választása, mint a híres Canossa-járás, vagyis a pápai bűnbocsánat elnyerése, aminek következtében Henrik elveszítette trónját is. Gondolom ugyanezt várják most a miniszterelnöktől, hogy először is visszakozzon, majd pedig ennek következtében adja át a hatalmat.

Valószínűleg a bíráknak nem a invesztitúraharc volt a kedvenc fejezetük a történelemórán, hiszen Henrik nem sokkal később visszatért és diadalmaskodott, Gergelyt pedig Itália népe zavarta el, hiszen azért, hogy védje magát, behívta a normannokat, akik azonban fosztogatásba kezdtek. A történelmi áthallásoknak azonban ezzel még koránt sincs vége, hiszen a sors furcsa fintora, hogy a következő pápát II. Orbánnak hívták.

A történet tanulsága azon túl, hogy jelenleg regnáló, és hatalmát féltő elitnek nem kellene elkövetnie ugyanazokat a hibákat, inkább filozófiai eredetű. Hiszen azok, akik ma minden lehetséges eszközükkel gyalázzák a keresztény vallást – kivéve persze ha Ferenc pápa a menekültek befogásáról beszél, mert akkor természetesen nincs ellene semmi kifogás – büszkén vállalják ateista világnézetüket. Ezzel nekem még nem is lenne dolgom, hiszen mindenki saját maga dönti el, hogy milyen értékrendet tart követendő példának, azonban azt már nehezen tartom méltányolhatónak, ha ugyanezek az emberek élesen kikelnek magukból, ha saját legfőbb dogmáiknak, vagyis az emberi jogoknak valaki ellent mer mondani, esetleg újranyitná értelmezésük lehetőségét. Pedig a demokrácia vita, és aki megtagadja a vitát, az nem demokrata. Ez a dogmatikus megközelítés viszont sokkal közelebb áll az egyház megkérdőjelezhetetlen toposzaihoz.

Persze koránt sem arról van szó, hogy az emberi méltóság, valamint az emberi jogok valamilyen ördögtől való felfogás megtestesülései lennének, éppen ellenkezőleg. Az emberi jogok nagyon is valós, és fontos szervezői modern társadalmi berendezkedésünknek, azonban az azokra való felhatalmazás nélküli hivatkozás és a politikai ellenfelek ellehetetlenítésére bunkósbotként való alkalmazása az elítélendő.

Emberi jogok – Többgenerációs alapjogok, amelyek a polgárt, mint a politikai közösség tagját megillető jogosultságok, amelyek alkotmánybeli elismerésüknél fogva a jogrendszer részei. Az első generációs jogok az ún. klasszikus szabadságjogok, amelyek zsarnoksággal, az önkényes hatalomgyakorlással szemben fogalmazódtak meg, az államtól elsősorban tartózkodást, be nem avatkozást várnak el (véleménynyilvánítás szabadság, gyülekezési jog stb.) A második generációs jogok a gazdasági, szociális és kulturális jogokhoz kapcsolódnak, amelyek az államtól tevőleges magatartást várnak el (munkához, oktatáshoz, egészségügyi ellátáshoz való jog stb.). A harmadik generációs jogok az egyénen túlmutató, kollektív jellegű jogok, amelyek bizonyos csoportok jogait hivatott biztosítani (környezethez való jog, betegek jogai, fogyatékosok jogai stb.)

Mindezek alapján láthatjuk, hogy az emberi jogok valóban nagyon fontos és értékes részét képzi modern civilizációnk életvitelének biztosításában, ugyanakkor két további kérdést azért érdemes feltennünk. Először is a meglévő jogok bővítésének lehetőségeit. Természetesen a kor és az igények változása miatt szükség lehet újabb jogokat beemelni az alapjogok körébe, de az internetadó elleni tüntetések idején felhozott ‘alapjog az internet hozzáféréséhez’ vajon mennyire tekinthető valós szükségletnek? Méltó arra, hogy az alapjogok előkelő táborát ékesítse? Illetve a másik, talán még ennél is fontosabb kérdés: és ki dönti el, hogy mit tekintsünk emberi jognak?

Egy társadalmi felhatalmazással nem rendelkező bírói testület vajon dönthet olyan kérdésekben, amelyek utána emberek millióinak az életre lesz befolyással? Mert ha valóban ez a helyzet – márpedig a gyakorlat igencsak ebbe az irányba mutat -, akkor mégis miben különbözik ez a testület az egyház döntéshozói szerveitől? Hiszen a keresztény tanítások is legalább ennyire jó szándékúak – emlékezzünk csak a 10 parancsolat bármelyikére -, ma mégis milliók szemében számít első számú közellenségnek. Mivel a kereszténységet ellenzők, és az emberi jogokat istenítők népes halmazának már-már kétségbeejtően nagy az átfedése, ezért nem árt, ha hallgatunk belső megérzéseinkre, amelyek azt súgják nekünk: ezek az emberek a saját politikai hatalmukat akarják bebiztosítani, és ennek hatékony eszközéül találtak rá az emberi jogokra – pont mint Henrik esetében a német nemesek.

Ideológiai eredetű támadás

És ezzel elérkeztünk a probléma igazi okához, hiszen az emberi jogok legfőbb baja, hogy ma olyanok tekintik magukat ezeknek a jogoknak a kizárólagos megtestesítőjének, akik bármiféle felhatalmazás nélkül, előszeretettel akarnak beavatkozni demokratikusan választott kormányok politikájába. Ezzel persze – akárcsak a vallásellenességgel – nincs semmi baj, hiszen a politika már csak ilyen, viszont akkor ne próbálnák magukat álszent módon civilnek nevezni, ezáltal gyáván, a kikezdhetetlenség álcája mögé bújva szórni kelletlen igéjüket, hanem bátor módon, a konfliktusokat felvállalva, érvekkel küzdjenek meg vélt igazukért. Azonban úgy tűnik, hogy ez számukra kényelmetlen lenne, így továbbra is a sérthetetlen apostol szerepéből szórják átkaikat mindenkire, akik számukra kellemetlen. Azt hiszem ezek után az sem lehet véletlen, hogy a két bangladesi férfit a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje képviselte.