Véget ért a népszavazás, lezárult egy korszak – gondolhatnánk, de az igazán izgalmas verseny még csak most következik: kinek az értelmezését fogadja el jobban a közvélemény? A kormány elsöprő győzelmét vagy az ellenzék érvénytelenségét? És vajon mekkora jelentősége van egy olyan népszavazás érvényességét fókuszba állító kérdésének, amelyről – az alkotmánymódosítástól eltekintve – a kormány a parlamenti többség birtokában egyébként is dönthet?

Ami minden értelmezési küzdelem esetén megspórolhatatlan előzmény, az a politikai elemzés – ugyanis ez alapján fogják a pártok is meghatározni kommunikációs stratégiájukat. Mivel én is valami hasonlóra szeretnék vállalkozni az alábbiakban, ezért gyorsan essünk is túl rajta. A népszavazást megelőző napokban a közvélemény-kutatások az érvényességi küszöb körüli, némiképp az alatti részvételt jósoltak (itt mindig hozzáteszik, hogy a tényleges szavazók száma aztán valamelyest mégis kevesebb, mint amennyi korábban a kérdezőbiztosok kérdéseire igen választ ad). Ez nagyjából be is jött, így ennek a megbízhatónak tűnő előrejelzésnek a birtokában a kormány is inkább a válaszok megoszlásának alakulását hangsúlyozta elsősorban. Ez teljesen érthető volt az ő részükről, bár én személy szerint már sokkal korábban egyértelműsítettem volna, hiszen a vasárnapi szavazást nem klasszikus népszavazásnak, hanem sokkal inkább egyfajta új politikai irányvonal melletti kiállásnak tekintem, ahol az eredmény fontosságát nem az adja, hogy éppenséggel 49 vagy 51% adta le a voksát, hanem hogy milyen irányba teszi mindezt. Ha a kormányzat eredeti szándékának szemüvegén keresztül vizsgálom a szavazás eredményeit, akkor egyértelmű a siker. Mintegy 3 282 928 ember jelentette ki egyértelműen, hogy elutasítja a jelenleg regnáló uniós vezetés bevándorlási politikáját, ami igen impozáns eredménynek tekinthető – nem véletlenül használta a miniszterelnök azt a szófordulatot, hogy “a fegyver elég erős lesz Brüsszelben is”.

Ügyesen fogalmazta meg a kormány továbbá a népszavazáson feltett kérdést is, hiszen az “Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” kérdésre jó érzésű ember könnyebben mond nemet, mint igent. Nem is csoda, hogy az ellenzék soraiban kezdetben órási volt a zűrzavar. A kérdésre leginkább még a Fodor Gábor-féle liberálisoknak volt következetes válaszuk, ők az igen mellett kampányoltak. Amellett, hogy az 1,66%-ukra annyira büszkék azért nem lehetnek, de ők legalább bizonyíthatóan a liberálisok szavazótáborát  jelentik. Szintén mérhető adat aztán még a Kutyapárt érvénytelen szavazásra való felszólítása is, ők összesen 6,27%-ot értek el – bár ebből még lejönnek a nem szándékosan érvénytelen szavazatok is. És természetesen ott vannak a távolmaradásra felszólító ellenzéki pártok is – vagy ahogy ők hívják, a bojkottálók -, akik szintén a saját győzelmükként  könyvelték el a népszavazást, hiszen ők kampányoltak a távolmaradás mellett, így aki nem ment el szavazni – az a 4 680 079 ember – mind az ő szavazóbázisukhoz tartozik. Na most azon kívül, hogy ez mekkora ostobaság, sokkal inkább érdemes a kommunikációjukat és az eredmények elemzését megfigyelni. Az kétségtelen, hogy győzelemként értékelték a szavazást, de vajon valóban nevezhetik annak? A Fidesz 6 évnyi kormányzás után, a választások előtt másfél évvel, soha nem látott mértékű bázist tudott mozgósítani – hozzáteszem rekord mértékű kampánnyal -, amivel több mint egy millió fővel szélesítette potenciális szavazói számát, addig az ellenzéknek tényleg annak kellene örülnie, hogy üzeneteivel egyetlen választópolgárt sem tudott szavazásra bírni? Félreértés ne essék, ez nem azért nonszensz, mert a magát ‘demokratikus’ ellenzéknek beállító törpepártok összessége egy szavazástól való távolmaradásra szólított fel, hanem mert másfél évvel az országgyűlési választások előtt egyetlen szavazót sem sikerült az urnákhoz szólítaniuk, hiszen még csak alternatívát sem voltak képesek mutatni. Mégis melyik stratéga gondolta azt, hogy az emberek képesek elhinni egy ilyen zéró mozgósítóképességű, vízió nélküli formációról, hogy kormányzóképes lehet egyáltalán bármikor a jövőben?

Nincs tehát okuk az ünneplésre, de az eredményeknek a Jobbik sem örülhet különösebben. Ők, akik retorikájukban már annyiszor megvédték az országot a zsidóktól, cigányoktól, pirézektől, bevándorlóktól, miért nem buzdítottak szavazásra? Lehet, hogy azért, mert Vona Gábor valóban komolyan gondolta, hogy “az iszlám az emberiség utolsó reménye”? Talány. Az viszont biztosnak látszik, hogy a nagy néppártosodásban már eddig is 400 000 szavazót vesztő párt ezúttal is rossz lóra tett, így hát nem kell majd csodálkoznia, ha a szavazói a szavak helyett a tettek embereit tüntetik ki bizalmukkal. Mindenesetre valószínűleg az sem tett jót a pártelnök hitelességének, hogy először nem állt be a ‘nem’-ek mögé, majd az érvénytelenség hangsúlyozása után azt hangoztatta, hogy Brüsszel a jogilag érvénytelen népszavazást kegyetlenül fel fogja használni Magyarország ellen. Nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni, de a pártelnök öröme miatt ez az összefüggés azért többnek tűnik a véletlenek furcsa egybeesésénél.

Értelmezési verseny

Az már nem újdonság, hogy a belpolitikában mindenki próbálja a saját javára fordítani a kialakult helyzetet, ám ami ennél sokkal érdekesebb, hogy ez a játszma immár a nemzetközi színterekre is kiterjedt. Jellemző volt a vasárnapi eredmények tükrében is, de jellemző volt a Clinton-Trump vita után is, amikor is a vita győztesének kiderítésére irányuló kérdésére a rendező CNN-en kívül az összes jelentős hírportál online szavazásán Trump került ki győztesként. Mégis hogyan lehetséges ez? Ennyire ragadós lenne a magyar példa, vagy mi lehet az oka, hogy ennek a korábban elképzelhetetlen, két egymásnak ellentmondó alternatív világ szemüvegén keresztül láttatják a világpolitika eseményeit? A választ biztosan nem tudhatjuk, de az látszik, hogy a változás azt jelenti, hogy a korábban hegemón helyzetben lévő liberális értelmezés most kapott egy erős kihívót a jobboldalról. Egy olyat, aki már nem hajlandó olyan ideológiai szintű nyomás előtt meghajolni, mint hogy nem léteznek no-go zónák. És ennek az úttörő harcnak európai éllovasa éppen az az Orbán Viktor, akinek szemléletváltó forradalmának belpolitikai kerékkötői az otthonmaradás kicsinyes eszközeivel próbálják gáncsolni korszakalkotó munkáját, mivel nyilvánvaló, hogy a kérdésben megoldást már régóta nem tudnak mutatni. Láthatjuk, hogy az igazi vesztes tehát nem a kormány, hiszen ő a tőle elvárttól is jóval több embert tudott megszólítani, hanem az ellenzék, akinek egész egyszerűen hiányoznak a szavazói. Találónak vélem azt a hasonlatot is, amikor az uniós csatlakozással állította párhuzamba a ‘nemek’ számát, hiszen a helyzet most is hasonló: ugyanúgy a jövőbeli életmódunkról mondtunk véleményt, ám a tét ezúttal még nagyobb volt, hiszen egy egész kontinens izgult értünk.