A magyar választásnak minden kétséget kizáróan európai jelentősége volt. Az első ütközet után tisztulni látszik a kép, világossá válnak az új frontvonalak és az új szereplők. A Soros György által diktált tempót Brüsszel magasabb fokozatba kapcsolta, de a történet nem úgy fog végződni, ahogy azt a bevándorláspárti politikai elit képzeli. A bevándorlás elutasításában fog egyesülni az új, demokratikus Európa. 

Csütörtök este érkezett a hír, hogy Soros György meghajol az újabb kétharmad előtt. Bár a Nyílt Társadalom Alapítvány (OSF) bezárja budapesti irodáját, azért még sincs túl sok okunk az örömre, ugyanis ugyanezen a napon fogadták el az Európai Parlamentben azt a javaslatot, amely szerint az Európai Unió anyagilag is támogatni fogja azokat a ‘civil’ szervezeteket, amelyek elkötelezett hívei a bevándorlásnak, valamint az ún. nyílt társadalom eszméjének. Mindezt három nappal Soros György brüsszeli látogatása után – csupán csak ekkora befolyása van a milliárdos spekulánsnak az európai politikára.

Így tehát ne gondoljuk azt, hogy Soros egy percre is feladta volna nagyszabású, egész Európa arcát átszabni kívánó tervét, csupán a háttérbe szeretne vonulni, átadni a stafétát a hivatalos politikusoknak. Ez a szerep pedig nem másra hárul, mint a franciák villámkarrierű szépfiújára, a valaha volt legnépszerűtlenebb elnökre, Emmanuel Macronra. És ő nem is késlekedett sokat, egy nappal Soros látogatása után kijelentette, hogy Európában polgárháború dúl. Az ember azt gondolná, hogy végre észbe kapott a gallok bölcs vezére, de a történet folytatása nem teljesen összeegyeztethető a józan ésszel, ugyanis – kapaszkodjunk meg! – a polgárháború nem az európai őslakosok és a beilleszkedésre soha a legkisebb hajlandóságot sem mutató muszlimok között zajlik, hanem az európai nemzetek között. Ahogy ő fogalmaz: “Érezhető az illiberalizmus iránti lelkesedés, és folyton növekszik”. 

Az világos, hogy a Fidesz újabb kétharmados győzelmének híre az Élysée-palotáig is eljutott, amitől az újabb sztrájkokat kiváltó reformokat fontolgató Macronnak érezhetően megremegett a keze. Azonban ezúttal ez az ijedtség kiváló helyzetfelismerést okozott nála, ugyanis a magyar modellre egyre nagyobb kereslet mutatkozik. Azonban ha képes ennyire pontosan értékelni, akkor talány, hogy vajon miért nem jut el az azt kiváltó okok felismeréséig. Hiszen a napnál is világosabb: a Fidesz népszerűségét az őszinte és nyílt beszéde adja, amelytől igencsak elszoktak Európa politikai korrektségének vesztegzárában szocializálódott társadalmai. Ha úgy tetszik, a Macron által vizionált polgárháború kiváltó oka ő maga, illetve a hozzá szorosan kapcsolódó politikai elit, amely egyszerűen képtelen elfogadni azt a tényt, hogy egy demokráciában a hatalom a néptől ered. Magyarországon pedig a nép döntött, méghozzá fölényesen, amely olyan kristálytiszta üzenetet közvetített, amelyet többé nem lehet szőnyeg alá söpörni bármiféle légből kapott, idegengyűlölettel és demokráciaellenességgel összefüggő, tartalom nélküli nagy szólamok vég nélküli ismételgetésével.

De az elnök természetesen abban is óriásit téved, amikor a két, egymással kétségtelenül szemben álló tábort úgy akarja beállítani, mint a demokraták küzdelmét az antidemokraták ellen – illetve nem is téved olyan nagyot, csak éppen pontosan fordított előjellel, mint ahogy ő azt képzeli, hiszen az igazi demokraták az általa lekezelően csak ‘populistának’ bélyegzett oldalon állnak.

Azonban a legnagyobb tévedése az, amikor azzal az idejétmúlt elképzeléssel próbálja bizonygatni a liberalizmus szükségességét, ami egyébként az Európai Unió alapgondolata is volt. Vagyis ha Európa nemzeteit egy nagy, nemzetek fölött álló szervezet hálója alá sikerül bevonni, akkor nem lesz több háború. Ez az elmélet békeidőben kiválóan működött, ám az első kihívások alkalmával a gyakorlat ismét rácáfolt az elméletre. Először is a békét a jólét garantálta, amely megóvása érdekében állt minden tagállamnak, valamint a NATO katonai szövetsége a külső ellenséggel szemben is megvédte az egyes országokat. De mi történik akkor, ha egy belső ellenség intéz támadást ellenünk? Az amerikai hadseregnek nem okozott problémát Irak katonai legyőzése, de a gerilla harcviseléssel szemben tehetetlen maradt. Európának ugyanezzel a kihívással kell szembenéznie: vélhetően egyetlen olyan nagyhatalom sincs, akivel szemben közös erővel ne lehetne sikeresen fellépni, de mi van akkor, ha a frontvonalak a hátországban húzódnak? Nem lehet minden állampolgár mellé rendőrt állítani.

A másik cáfolat Macron elképzelésire nem társadalmi, hanem sokkal inkább gazdasági eredetű volt. A 2008-as válság eszkalálódása bebizonyította, hogy a híres nagy európai szolidaritást a pénz kérdése mennyire gyorsan felül tudja írni. Emlékezzünk csak a bajba jutott görög gazdaságra, amely héroszi küzdelmet vívott a túlélésért a legnagyobb európai nemzetállam, Németország ellen. Ha bárkinek is kérdéses lett volna az ütközet kimenetele, annak csak egyetlen kérdést tennék fel: emlékszik még valaki Alexis Ciprasz nevére?

Mindebből az következik, hogy ha nem egyenlő rangú feleket terelünk egy óriási szervezetbe, akkor józanul gondolkodóként nem várhatjuk el, hogy a legerősebb majd önként lemond befolyásáról – éppen ellenkezőleg, ilyen esetben az országok felett álló szervezet nem lesz más, mint a legerősebb tagállam hatalmának kiterjesztése.

De nemcsak az Európai Unió jelenét mérte fel rosszul, hanem annak jövőjét is. Ugyanis a nemzetállamok nem egymás vetélytársai, hanem sokkal inkább szövetségesei lesznek a közös ellenséggel, az őket eltörölni akaró liberalizmussal, és az ennek eszközeként használt bevándorlással szemben.

Éppen ezért véleményem szerint Macron óriási taktikai hibát követett el, amikor azt találta mondani, hogy “egyetlen, Orbán Viktor által vallott értéket sem tartok a magaménak”, ugyanis ezzel az idézetével a miniszerelnök ellenpólusaként helyezte fel magát Európa politikai térképére. Legkésőbb 2019 májusában megtudjuk, kinek volt igaza.