Az ünnep ismét csak újabb ürügyként szolgált arra, hogy mindkét szekértábor elmondhassa aktuális értelmezését a világról. A két hozzáállás maradéktalan átvétele során két alternatív Magyarország tárul elénk, ahol az egyikben a dicső nemzeti múlt és a történelmi lehetőség, valamint általánosságban a remény foglalja el a központi szerepet, míg a másik egy sokkal sötétebb és borzalmasabb képet próbál festeni hazánk jelenlegi állapotáról.

Ismét eltelt egy év, a magyar szabadságharcra emlékeztünk. Vagyis inkább emlékeztünk volna, ha az aktuálpolitika nem szőtte volna át ismét nemzeti identitásunk egyik mérföldkövét. Mondom ezt azért, mert március 15. talán az egyetlen olyan emléknapunk, amelyet jobb- és baloldaliak egyaránt a közös emlékezés nemzeti minimumának tekintenek – nagyon nincs ez így sajnos sok más ünnepnapunkkal, gondolok itt május elsejére, október 23-ára vagy bármely, a keresztényi vallás szerint megkülönböztetett napra.

Az aktuálpolitika minden ehhez hasonlatos jeles alkalmat megragad saját igaza hangsúlyozására és azt hiszem ezzel alapvetően nincs is semmi baj. Minden kor próbálja a történelmet a saját aktuális értelmezései, mondanivalója szerint relativizálni, hiszen az ünnepeket úgy tudjuk átélni, ha magunkra vonatkoztatjuk őket, ha rajtuk keresztül éljük meg mindennapjainkat. Ennek megfelelően a tegnapi napot két beszéd uralta.

A két beszéd

Az egyik a szokásos miniszterelnöki beszéd, amely a múlt hősei előtti tiszteleten túl a jövő reményébe vetett hitet közvetítette és azt az erőt, amellyel a magyarok 168 év elteltével újra az európai történelem írói közé emelkedhetnek. (A magam részéről innen kívánok hozzá erőt és kitartást).

A másik, – és a mi szempontunkból talán érdekesebb – egy Pukli István fémjelezte, ún. tanártüntetés volt. A jogot, miszerint az oktatásban sok esetben tapasztalható tarthatatlan állapotok ellen szükséges felemelni a hangot, nem vitatom. De vitatom annak választott időpontját, mint ahogy annak jellemző eszközeit is. Az, hogy egy politikai ambíciókkal teli, korábbi MSZP-tag tüntetést szervez nem lep meg, még akkor sem, ha gyáva módon – nehogy ne szólítson meg a szívügye témájához kellő embert – nemzeti ünnepre szervezi. Hallatlan, ahogy magát valami felkent prófétának gondolva dobná nemzeti jelképünket, a kokárdánkat a szemétbe és tűzné mellére saját rongyos jelvényét, a kockás … (mit is?). Nem vagyok válogatós, a cél szentesíti az eszközt. Mint ahogy akkor is szentesítette, amikor szülőket és rajtuk keresztül diákokat használt fel politikai céljai elérésre az iskolában, ahonnan egyébként éppenséggel ő maga üldözné azt tűzzel-vassal. De ha nem a politika kiűzése az iskolából a cél, akkor micsoda? És az én problémám itt kezdődik. Néhány éves igazgatói regnálás után Palkovics László államtitkárt tárgyalásra alkalmatlannak nevezni minimum visszatetsző, ha nem annyira kontraproduktív, mint Sándor Mária performansza vagy a ‘nincs hatalmad fölöttem’ skandálása.

Az ultimátum

A magát nép hangjának aposztrofáló szónok tulajdonképpen egy félig üres térről intézett ultimátumot (https://www.youtube.com/watch?v=H-Bx2j5UXh4) a hatalom felé, amelyben egy óra (!) munkabeszüntetésre szólított fel. Igen, egy órára, az imént már említett egy napról. Szép teljesítmény. Tehát: megmondja kivel nem hajlandó asztalhoz ülni (ezek a szakterület vezetői) és nem tárgyal, hanem egy lehetetlen bocsánatkérést követel- ami semmilyen nyomásgyakorlásra nem képes, de legalábbis jóval enyhébb a korábbinál. Ilyen – saját maga által teremtett – körülmények között, hogyan akarja a ‘diákok jövőjét megmenteni’ vagy ‘az oktatás jövőjét visszaadni’? Nem csoda, ha az embernek az az érzése támad, hogy ez a tüntetés nem a gyermekeink jövőjéről, hanem a kormány esetleges megbuktatásáról szól és az egyetlen dolog, ami Pukli Istvánt a jövőben valóban érdekli, az saját maga politikai karrierje.

És ez a cél nem szentesít semmiféle eszközt.